Magyar szó a tajgában 10/3 fejezet
- A barátod, Lajos, akivel együtt jöttetek az Államokba, most merre van? – szakította félbe Tom.
- Néhány év amerikai élet után hazatért Magyarországra. Előbb leteperte a honvágy, mint engem. Nálam az utóbbi időben jelentkezik a haza utáni egyre erősebb sóvárgás, de őt már kínozta attól a perctől fogva, amikor óvatosan becsukta maga mögött a szülői ház ajtaját. Most merre lehet az én kedves barátom? Talán éppen arat az uraság földjén, vagy…talán - mutatott abba az irányba, amerre a frontot sejtette, - ott lapul valamelyik lövészárokban. Rosszabbra már nem is merek gondolni!
Itt a keménykötésű magyar gyerekből elfogyott a szó. Már csak a szeme beszélt a barátja iránti aggódásról.
Valamikor hajnal felé kellett újra begyújtani a lámpát, akkorra érezhetően lehűlt a levegő. Újra elaludtak. Reggel kitornászták magukat a lemez „hálószobából”, kikukucskáltak a félrehúzott pokróc mögül. Nem akartak hinni a szemüknek. Odakint egyetlen szín uralkodott, a vakítóan fehér.
- Igyekeznünk kell Jóska, mert a végén még a roncs foglyai leszünk jövő tavaszig!
- Oké! Nyaláboljuk fel a szükséges holmit, és irány haza!
- Ha ezeket a cuccokat haza akarjuk vinni, valami szántalp félét össze kell tákolni.
Választ sem várva fogta a fejszét, hüvelykujjával megtapogatta az élét, elindult ki a hóba, és már kintről szólt vissza Jóskának:
- Hozd a géppisztolyt és biztosíts, amíg kivágom a szántalpaknak való faanyagot!
Néhány perc keresgélés után megtalálta a két egymáshoz hasonló, egyik felével felkunkorodó, karvastagságú ágat, és még levágott néhány egyenes darabot. Bedobálta a roncsba, és fél óra múlva egy ugyan nem szép, de húzható szánt kötöztek össze drótokkal, kötelekkel. Egy két méteres kötél végeit a szánkó bal és jobb elejéhez rögzítették.
- Látod? A hó nekünk kedvez! - szólt Jóska bizakodóan, látva, hogy lényegesen több holmit szállíthatnak a járművön, mint vállon, de Tom kissé borúlátóbban ítélte meg a hirtelen jött hóesést:
- Most még szövetségesünk, de figyeld meg néhány óra múlva! Lesz itt hadd el hadd, úgyhogy, igyekeznünk kell!
Jól csúszott a szán, a két erős katona könnyedén húzta a rajta lévő súlyos teherrel együtt is. Az első párszáz méter szórakozás volt. Ezt a fontos munka követte, amit a fiatal izomzat különösebb megterhelés nélkül teljesítet. Aztán jött egy olyan táv, amikor már az egyre hidegebb idő ellenére is megizzad a hát, és még egy szakasz, akkor már a szemöldökön is folyik a veríték.
- Pihenjünk egyet! – kérlelte barátját a lengyel fiú.
- Nem állhatunk le! Lehűlne izzadt testünk, ami végzetes is lenne. Nézd, hogy kavarog a hó! Egyre jobban támad a szél, ebből még hóvihar is lehet! Mennünk kell!
Tovább húzták a szánkót, és bekövetkezett, amitől a magyar fiú tartott; egyre erősebbek lettek a széllökések, és egyre nagyobbak a hófúvások. Nagy erőfeszítések árán kiértek az erdőből, onnan már látták a szállásukat.
- Na, akkor még egy nekirugaszkodás, és egy-kettőre hazaérünk! – bizakodott Tom, és belekapaszkodtak a húzókötélbe.
Az erdő és a menedékük közti távolság jó időben néhány perc könnyed séta, most azonban a viharos szél és az előttük emelkedő hóhegyek, a fáradtság miatt a sokszorosára nőtt. Az egyik hóbuckát győzték le a másik után, méterről-méterre küzdötték előre magukat. Még háromszáz méter …, még kettőszáz … még száz! Pont itt, karnyújtásnyira a cél előtt, itt állja útjukat egy megmászhatatlan, áttörhetetlen, magas hó fal.
- Ezen nem jutunk át! – mondta Tom lemondóan.
- Egyedül nem, de ha Billék meghallják, hogy itt vagyunk, elénk jönnek.
Fogta a frissen szerzett karabélyt és az ötös tárat komótosan egymás után kilőtte. Semmi mozgás a repülőgép felől. Jóska még egy tárat kilőtt, és most megérkezett a válasz, egyetlen puskalövés.
-Takarékoskodnak a tölténnyel, ők még nem tudják, hogy egy egész lőszerraktárt viszünk a szánkón! – nevette el magát Tom.
Fél óra kellett, amíg átverekedte magát a hótorlaszokon a hótaposókkal, hólapátokkal felszerelt mentőalakulat.
- Nem fagytatok meg ebben az embertelen hidegben? – kérdezte tőlük Sarah.
- Nem, mert akkor is egyfolytában mozogtunk, amikor már nem tudtuk húzni a szánt - válaszolta Jóska.
Visszafelé is félóráig tartott az út. Igyekeztek, már amennyire lehetett az feltámadt viharban, és az egyre keményedő, csikorgó hóban. A repülőben Sarah megvizsgálta az előkerült katonákat, meleg fürdőt és ágynyugalmat rendelt el számukra. Nem kellett altató a fiúknak.
Bill és Fred behordták a szánkóról leszedett holmikat. Ők ketten a fegyvereket tanulmányozták először, a doktornő inkább a ruhákat, élelmet, és aminek nagyon megörült, a tekintélyes mennyiségű szappant. Örömében kis híján elkiáltotta magát, amikor meglátta a teát és a cukrot. Pillanatokon belül már hullottak is az illatos tealevelek a forró vízbe.
- Nem szép tőlünk, hogy nélkülük teázunk - mutatott Fred a horkolók felé.
- Forró teával és friss reggelivel köszöntjük őket, ha felébrednek - kapcsolódott Sarah is a beszélgetésbe.
- De most délután van, ők előreláthatóan este ébrednek fel - vélekedett Bill.
- Majd meglátjuk! – mosolygott titokzatosan a rutinos orvos, aki nagyon jól tudta, hogyan viselkedik a szervezet a nagy hidegben végzett kimerítő munkát követően. - Na, fogadjunk! – tette hozzá.
- Miben?
- Ha este felébrednek, én főzöm a teát, ha csak reggel, akkor pedig te!
- Áll az alku! –egyezett bele Bill.
Fred még mindig a fegyverekkel volt elfoglalva. Kezébe vette az egyik géppisztolyt, és megjegyezte:
-Ha ez nálam lehetett volna a farkas támadáskor, könnyebb dolgom lett volna! Vajon honnan szedték ezt a sok cuccot a srácok? – kérdezte.
- Kettőt találhatsz!
- Megtalálhatták a gép levált hátsó részét?
- Másra nem tudok gondolni.
- Mindent elhozhattak?
- Te mit tettél volna a helyükben?
- Én a legszükségesebbeket hoztam volna el, a többiért később visszamennék.
- Na látod, ők is ezt tehették, de majd ha estére felébrednek, úgyis elmesélik.
Odakint tomboltak az elemek, őrjöngött a közeli erdő a viharos szél csapásaitól. Az oszlopon a szélkerék-megbízatást teljesítő légcsavar egyre nagyobb sebességre kapcsolt, ami először a belső világítás egyenetlenségében nyilvánult meg. Hol erősebben, hol gyengébben világítottak a mennyezeten elhelyezett égők, aztán hirtelen megszűnt a fény, csak a kályha résein szűrődött ki egy kevés világosság, ami éppen hogy ahhoz volt elég, hogy Bill előszedje az általa készített petróleumlámpát. Hozta nagy büszkén, már alig várta, hogy meggyújthassa a kanócot, és odatehesse Fred elé:
- Itt van az én világosságom, használjuk inkább ezt!
A teátrális előadás azonban elmaradt, mert Sarah meggyújtotta a fiúk által hozott, a rakományban talált egyik lámpát, és megjegyezte:
-Ezek a viharlámpák biztonságosak, és a szél se oltja el őket. Ezeket használjátok, ameddig lehet!
Tom és Jóska békésen aludt, reggel utolsóként keltek ki az ágyukból. A forró tea és a finom reggeli győzte meg őket, hogy már másnap van. Még mindig tombolt a vihar. A kis ablakokon át csak havat és havat lehetett látni.
- Ki dobálja el ma a havat? – kérdezte Sarah, és a fiúk úgy bámultak rá, mintha valami nagyon csúnyát mondott volna. Megismételte a kérdését:
- Ki ma a hó felelős? Nem tudjátok? Akkor megmondom. A mai hó felelős az, aki ott kint üvölt egész nap, egész éjjel. Majd ha abbahagyja, akkor jövünk mi.
- Sarah, szerinted mi a jó fenének kellene eldobálnunk a havat?
- Unalmunkban és a mozgáshiány miatt. Majd meglátjátok, néhány napon belül mindent megragadunk, hogy kimehessünk a szabadba. Lesz olyan nap,…lesznek olyan napok, de talán még hetek is, hogy nem tudjuk elhagyni a gépet. Emlékezzetek arra, amit most mondtam!
Tom és Jóska, mondjátok el, merre jártatok, mit láttatok!
A lengyel fiú töviről hegyire elmesélte az elmúlt két nap történéseit: a vadlibavadászatot, a farkas kalandot, a repülőgép megtalálását, megmenekülésüket a vadaktól.
- Merre találtátok meg a gép hátsó részét? - kérdezte Bill.
- Csaknem a sziget túlsó felében, egy sűrű erdős részen. A holminak csak egy részét tudtuk elhozni. A legszükségesebbek itt vannak, a többit visszazártuk a konténerekbe. Ha elül a vihar vissza tudunk menni a többiért. Kettő fordulóval el tudunk hozni mindent. Vagy egy komolyabb szánnal egyszerre is ideszállíthatjuk, ha valamennyien megyünk.
- Ha elül a vihar! – nézett ki Bill az ablakon.
Nem úgy fest, mintha abba akarná hagyni. A havazás ugyan abbamaradt, de a vad, hideg szél hordta a havat, vitte neki mindennek, ami útját állta. Napokig így ment, szobafogságra ítélve a sziget foglyait. Jóska ez alatt az idő alatt Fred segítségével összeállított egy komolyabb, nagy teher szállítására alkalmas szánkót. Aztán az egyik reggel csendre ébredtek. Nem vonyított a vihar, nem recsegett a körülöttük lévő világ. A nap bátortalan fénye is megmutatkozott a horizonton.
- Bill és Fred, derítsétek fel, hogy mi a helyzet a gép körül!
- Már megyünk is - felelte Bill, és magukra kapkodták a meleg ruhát, kimerészkedtek a nagy szibériai télbe.
A farönkökből készült előtérből kilépve, a legnagyobb csodálkozásukra csak térdig érő havat találtak. A gép túlsó oldali fala mellett már legalább két méteresre magasodott. Hát persze! Innen fújta a szél, és nekihordta a gépnek.
- Nézd meg, ahol nem állta semmi az útját, ott nem tudott megmaradni – mutatta társának Bill.
Az egész tisztásról továbbkotorta a havat a hatalmas szélvihar, nekivitte az erdő szélső fáinak, ott elakadt és feltorlódott. Rövid tanácskozást követően hótaposókkal felszerelve indultak a repülőgép roncsához. Csupán a két karabélyt és a két géppisztolyt vitték magukkal, és egy-egy kulacs teát, valamint kevés élelmet. Az erdő szélében még nehézkes volt a közlekedés, de beljebb, ahol a fák megakasztották a havat könnyebben haladtak előre. Útjukon egyetlen vaddal sem találkoztak, de még a lelőtt farkasok tetemeit sem látták sehol.
- Itt legalább hét farkas lehelte ki gonosz lelkét - emlékezett Tom a roncs körül lezajlott kemény csatára. - Hová tűnhettek?
- Más vadak elhordták őket. Talán a többi farkas, a medve, a tigris vagy ragadozó madarak.
- Az a megnyugtató, hogy idejövet nem láttam a hóban egyetlen állatnak sem a nyomát - sóhajtott fel Sarah.
- Attól még a hóvihar előtt itt lehettek, csak a mindent befedő hó eltüntette a nyomaikat - vélekedett Jóska.
A roncsba a lépcsőszerűen feltorlódott és megkeményedett hónak köszönhetően egyszerűen be lehetett sétálni.
- Csak ez a két „skatulya” volt? – kérdezte Bill.
- Mi csak kettőt találtunk – válaszolta Tom. – Először abból szedtük ki a cuccokat, amelyikbe elbújtam a farkasok elől, aztán a mellette levőből.
Bill belenézett a konténerekbe, és odaintette Tomot.
- Te semmit se vettél észre ezeken a dobozokon?
- Nem. Mit kellett volna észrevennem?
- Nézd meg az egyik mélységét, és nézd meg a másikét! Amelyikben elbújtál duplája a másiknak. Nézz csak bele!
- Tényleg! Nem észleltük! Először a harc, majd a menekülés, aztán a gyors pakolás, és a „gavalléros” távozás! Nagyon gyorsan követték egymást az események! Ezzel azt akarod mondani, hogy egy ládába még bele se kukkantottunk?
- Igen, azt! Gyertek, lökjük le az üres tárolót az alatta lévőről! – fordult a többiek felé.
Az elbújt lemeztartályból a hajótöröttek számára értékes „kincsek” kerültek elő: egy zsákban valami porszerű anyaggal töltött zacskók voltak, találtak még több doboz húskonzervet, néhány üveg mézet, pár üveg whiskyt és különféle gyógyszereket, kötszereket. Mielőtt megkezdték volna a zsákmány szánkóra rakását, Sarah a következőt javasolta:
- Ez a roncs valahol az erdőnk közepén van, tehát nagyon jó helyen ahhoz, hogy menedékként használjuk. Gondoljatok bele, ha időjárás miatt, vagy bármi más okból tető kell a fejünk fölé, és messze az otthon, itt viszonylagos biztonságot találhatunk. A nagyobbik konténer, ahogy a fiúk már kipróbálták, hálóhelynek is alkalmas. Hagyjunk benne szükséges holmikat, és van egy erdei kunyhónk!
– Pokrócok, néhány konzerv, kétszersült, és kész a „menedékház”! – bólogatott Tom.
Amíg a férfiak a szánkót málházták, Sarah felszerelte a „konténerszállót” a legszükségesebbekkel. Még az egyik üveg whiskyt is berakta a hatalmas ládába.
- Lélekmelegítőnek! – poénkodott Jóska.
- Leginkább azonban életmentőnek! Sokszor egy korty alkohol is felfűtheti a lehűlt testet, és fertőtlenítőszernek is kiváló – fűzte hozzá a doktornő.
A szánt ketten húzták, ketten tolták hazafelé. Dokira a figyelést bízták. Minden idegszálával, de legfőképpen fülével és szemével igyekezett észrevenni a furcsa neszeket és alakokat. Nem kívánták a medvével vagy a tigrissel való találkozást, de ha jönne valamelyik, akkor legalább idejében vegyék észre. A doktornő egész úton lövésre készen tartotta az egyik géppisztolyt, amit az erősebb nem képviselői először ódzkodtak rábízni, mondván egy orvos más műszerekhez ért, nem a fegyverekhez.
-Na, idefigyeljetek gyerekeim! – förmedt a férfihadra. - Nyert valaki közületek katonai terepversenyt pisztoly, puska, géppuska és géppisztoly-lövészettel egybekötve?
Nagy hallgatás következett. Sarah kivárt, és eligazítást tartott a kétkedőknek fegyverismeretből, majd felemelte az egyik Thompsont, és a közeli fa tetejéről egy rövid sorozattal leszedett egy félig letört ágat. A bizalmatlanok legszívesebben elbujdostak volna, csakhogy most nem tehették, mert bele kellett kapaszkodni a megrakott szánba, és meglódítani hazafelé. Saját kitaposott nyomukon haladtak, néha megálltak egy-egy röpke pihenőre, nagyon vigyáztak, hogy meg ne izzadjanak. Inkább tartson tovább az út, de mindenféle betegséget el kell kerülni, mert hiába van orvosuk és valamennyi gyógyszerük, itt az őserdőben egy súlyosabb betegség végzetes is lehet.
Félelmetes volt, hogy a hóban az idefelé kitaposott ösvényük mellett több helyen is láttak medve és farkas nyomokat. Előttük azonban nem mutatkoztak. Még sötétedés előtt értek haza, fáradtak, de jókedvűek voltak. Egykettőre bepakolták a szállítmányt a gépbe, amely már eléggé kihűlt, ugyanis a kályhában kialudt a láng. Félóra elteltével újra lobogott és duruzsolt a tűz, és a kéményen kitóduló fehér füst jelezte, itthon vannak a háziak.
- Hej, barátaim, ha ezek a fegyverek nálunk lehettek volna az elmúlt néhány hónapban! – tört elő Jóskából az elégedettség a talált zsákmányt vizsgálgatva.
Tom kézbe vette az egyik zacskót, és hangosan betűzni kezdte a ráírt szöveget: leves por.
– Ilyent még nem láttam! Hát nem azért leves a leves, mert leve van? – tette fel a kérdést kajánul.
- Még nem hallottál az amerikai gasztronómia nagy vívmányáról? - csodálkozott Fred, és elmagyarázta, hogyan és miből készül ez a korszakalkotó találmány.
- Őseim nevében azért ehhez lenne nekem is van néhány szavam! – horkant fel Jóska.
- Mégpedig? – firtatta Sarah.
- Ott kezdeném, hogy szeretem Amerikát. Szeretem, mert befogadott, szeretem, mert itt embernek tekintik az embert, és azért is, mert itt soha nem látott fejlődést tapasztaltam. De a világ nem Amerikában kezdődött! Hallgassátok meg a leves por igaz történetét!
Minden szem Jóskára szegeződött:
- Élt egy nép valamikor nagyon régen, akiket szkítáknak neveztek. Ők találták fel a leves port, amelyet a mi ősmagyarjaink is előszeretettel készítettek és fogyasztottak. A megfőtt, jól besózott, apró darabokra vagdosott marhahúst megszárították és porrá őrölték. Zacskókba rakták és magukkal vitték, bármerre is jártak a végtelen sztyeppén. Ugyanúgy szárított túrót is tartottak maguknál, amely olyan magas vitamint tartalmazott, hogy képes volt megelőzni a skorbut kialakulását.
- Úgy hallottam, hogy az ősmagyarok a lovaik nyerge alatt puhították a húst - szakította félbe Tom az előadást.
- Ebből annyi az igaz, hogy valóban tettek húst a ló hátára, de nem a nyereg alá puhítani, hanem a hosszú lovaglás során a lovak kisebesedett hátának a gyógyítására.
-Ebben van logika - szólalt meg Sarah. – Az ősi gyógymódokban sok helyen visszatérő módszer a sebek nyershússal való gyógyítása. Nálunk Írországban is alkalmazták, még embereken is.
Jóska elemében volt. Örült, hogy mesélhetett hazájáról, és nagyon tetszett neki, hogy a barátai érdeklődéssel hallgatják. Késő estébe nyúlt a mesedélután, mégis ez az idő csupán arra volt elegendő, hogy egy csipetnyi ízelítőt kapjanak népeik történelméből. Elhatározták, hogy a zord téli napokat, amikor a repülőszálló foglyai lesznek, egymás országainak, nemzeteinek megismerésére fordítják. Ekkor még sejtelmük sem volt, hogy hány és hány sötétbe burkolózott délutánt töltenek el a meseasztalnál
Dudás Károly
Folytatása következik...