Magyar szó a tajgában 11/2 fejezet

- Mit szólnál hozzá, ha itt Szibériában találkoznál rokonaiddal? - kérdezte Sarah.

- Először arra gondolnék, hogy álmodom, aztán hálát mondanék a Jó Istennek, hogy megérhettem egy ilyen csodát! – válaszolta Jóska, aki szemmel láthatóan beleborzongott ebbe a nem mindennapi feltevésbe.

- Minden előfordulhat! – fokozta Tom a magyar fiún egyre jobban eluralkodó, de kellemes izgalmat.

Jóska a beszélgetés hatására lerajzolta az egész honfoglalás történetét, meg egy korabeli magyar jurtát teljes berendezésével, és egy előtte díszmagyarban álló párt. Élvezettel keltette életre képén az embereket és a tárgyakat.

- Milyen érdekes, engem az indián vigvamokra emlékeztet a magyarok sátra, ha nem is teljesen olyan, de van köztük valami hasonlóság - állapította meg Bill.

- Igen, a természeti népek, amelyek vadászatból vagy nomád állattenyésztésből éltek sátorszerű építményekben laktak- fűzte hozzá Jóska. - A vándorló élet miatt kénytelenek voltak ezt a módot választani, ezért alkották meg ezt a jól sikerült remekművet, amelyet mi magyarok jurtának hívunk. Ez egy jól megkonstruált építmény, amely tökéletes védelmet nyújtott az időjárással szemben és megfelelő kényelmet biztosított a benne lakóknak.

- Télen is laktak benne? – érdeklődött Fred.

- Úgy tudom, hogy igen.

- Vajon miből készítették és hogy állították össze? – kapcsolódott a beszélgetésbe Sarah.

- Egyszer láttam közelről egy jurtát, amikor édesapámmal szilaj ökrökért utaztunk a Nagy-alföldre. Az öreg gulyás kint élt családjával a hatalmas legelőn, pontosan ilyen „sátorban”, mint amilyent lerajzoltam. Képzelhetitek, mekkora izgalommal léptem be vendéglátóink hajlékába! Még jóformán gyerek voltam, de a küszöböt átlépve ugyanúgy meg kellett hajolnom, mint a felnőtteknek.

- Miért, ez egy szokás volt talán?

- Olyan szokás volt, amit az is kénytelen volt megtenni, akinek nem volt szándékában.

- Hogy, hogy? – kérdezte Sarah.

- Olyan alacsonyan volt a szemöldökfa, hogy minden ember csak meghajolva tudott belépni a jurta belsejébe.

- Miért szabták ilyen alacsonyra a bejáratot? – kíváncsiskodott Tom.

- Pontosan azért, hogy mindenki, aki belép, a meghajlásával adja meg a tiszteletet az ott lakóknak és a jurta szellemének. Fontos volt még az is, hogy ne lépjenek a küszöbre, mert az alatt pihen a jurta szelleme és nem szabad felébreszteni. Az ajtó keletre nézett és tilos volt kopogni.

Az építmény egy család szállásául szolgált, belsejében szigorúan kialakított rend uralkodott. Asztalt az étkezéshez nem használtak csak egy középre elhelyezett asztalkaszerű emelvényt, amelyre az ételt rakták és azt párnákon körülülve szedegették le és fogyasztották.

A jurtában a fő hely – középen, szemben a bejárattal – a családfőé volt. Tőle ballra helyezkedtek el a nők, jobbra a férfiak, a használatos eszközeikkel, fegyverekkel, szerszámokkal, edényekkel.  A vendégek a családfő jobbján, a kevésbé fontos vendégek a bejárat közelében helyezkedtek el.

- Miből készült ez az ősi hajlék? – kérdezte Fred, és Jóska erre is készségesen válaszolt.

- A tartószerkezete fából. Rudakból valamint többrészes összekapcsolható rácsból. A tetején volt egy tetőkarika, ami összetartotta a szerkezetet. Azon a részen távozott a tűzhely füstje a középen elhelyezett tűzhelyből.

- Miből volt a sátor borítása? – érdeklődött Sarah.

- Lehetett állatok bőréből is, de a legelterjedtebb a nemez volt, amit juhok gyapjából összetömörítettek és nyújtottak lapokká. A nyújtás úgy történt, hogy lovak után kötötték az összehengerelt birkaszőrt és vágtattak vele a sztyeppén. A jurta belsejét szőnyegekkel tették szebbé. Akasztottak szőnyegeket a falra is és jó párat leterítettek a talajra is, amely egyaránt szolgálta a szigetelést és a kényelmet.

Még sokáig beszélgettek. Szóba kerültek a hunok, mint a Habsburgok által tagadott és tagadtatott őseink, majd a finn-ugor elmélet.

- Hát nem ti vagytok a hunok? – kérdezte Fred. Úgy is hívják az országotokat, hogy Hungary, akkor én ezt nem értem.

- Az a fő, hogy mi, magyarok értjük, tudjuk, és érezzük, hogy mi honnan származunk. Tudjuk, hogy ki volt Attila, ki volt Csaba vezér, kik a székelyek és kik vagyunk mi. Ezt a hitet nem vehetik el tőlünk hatalmi szóval. Ez a hit kell, hogy összekovácsolja nemzetünket és újra felemelt fejjel élhessünk a nemzetek nagy táborában. – Utolsó mondatát lehet, hogy már csak hozzáálmodta mondandójához, mert az álom erősebbnek bizonyult az embernél.

A dühöngő télnek esze ágában sem volt visszahúzódni, legfeljebb időnként hosszabb- rövidebb szünetet tartott, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön, és újabb rohamot indítson erdő, mező, állat és ember ellen. Egy napon alábbhagyott a szélvihar, még a nap is megmutatta magát a kitisztult égbolton. A szállásuk börtönéből félénken merészkedtek ki a gép elé épített előtéren keresztül a szabadba. A tisztáson, mint ahogy már korábban is megtapasztalták, nem voltak hófúvások, mert a szél lekotorta a havat egyenesen neki az erdőnek, ahol a természetes akadály miatt magas torlaszok keletkeztek. Először Bill lépett ki az előtér farönkökből ácsolt ajtaján, de abban a pillanatban vissza is hőkölt, és elordította magát:

- Hozzatok fegyvert! Egy medve van a fal mellett!

Azonnal szaladtak a puskákért, óvatosan merészkedtek ki, de már csak a medve nyomait találták a megdermedt hóban.

- Lelépett a bestia! – állapította meg Tom, ami magában még nem lenne nagy baj. Jobb is, ha elment, nem biztos, hogy jó élmény összeakadni egy téli álmát megszakító mackóval.

- Nézzétek csak! – irányította Sarah a fiúk figyelmét a hóba süppedt néhány húsdarabra. – Ez a jószág elejthetett valami vadat, és itt fogyasztotta el a szomszédságunkban, mi pedig észre se vettük, mert békésen aludtunk.

- Ne csodálkozz doki! A szél is bömbölt egész éjjel, csak most, nem régen hagyta abba, hát persze, hogy nem vettük észre.

A fiúk átvizsgálták a gépet körülvevő palánkot. Azonnal feltűnt, hogy az előtérből nyíló élelmiszertároló fala, amely jó kétméternyire kinyúlt a palánkon túlra, ki lett feszítve.

- Ellopta az összes húst a bitang! – húzta össze szemöldökét Bill.

- Hogyan tudta mindet elhordani? – értetlenkedett Tom.

- Csak több részletben – vélte Bill. - Volt rá ideje, akár több napon keresztül is idelopkodhatott, mert mi a külső zajok miatt nem vettük észre.

- Ja, és már napok óta nem kellett járnunk a kamrában, mert előre, legalább egy hétre valót bevittünk a gép fagymentes végébe.

- Ez a cammogó, nagy feladat elé állított bennünket, most, mehetünk vadászni! - határozta meg Sarah az előttük álló feladatot.

- Menjünk, keressük meg, és lőjük le! – lelkesedett Fred, és a többiek helyeseltek.

- A fenét! – hűtötte le a doktornő a kedélyeket. – Medvehúst akartok enni? Mert én nem! Szarvast vagy vaddisznót kell lőnünk, de még ma! Egy valaki itthon marad, vigyáz a tűzre, a négy fő pedig két csapatra oszlik, és elindul két irányba, és Isten áldásával talán tudjuk pótolni elvesztett élelmünket. Mindegyik csapatnál legyen egy karabély és egy géppisztoly, elegendő lőszer, és egy-egy szánkó.

Saráht hamar meggyőzték, hogy ő lesz a tűzfelelős, ő vigyáz a házra. Tom és Jóska a tisztáson, a mocsár szélén déli irányba, Bill és Fred északnak haladt. Lábukra kötözték a hótaposót, és azzal valamivel könnyebben győzték le az útjukba kerülő akadályokat. Már jó ideje kutyagoltak, de egyikük sem találkozott vadászszerencséjével. Eredmény nélkül tértek haza. Ugyanez volt a következő napon is, majd egész héten. Nagy nehezen sikerült Jóskának lelőnie egy vadlibát, Billnek egy vadnyulat, utána napokig megint semmi. A tél ismét megmutatta erejét, folytatódott a nagy havazás, a nehezen elviselhető hideg. Az élelmiszertartalékok, amelyből a kóbor medve jóvoltából már egyébként is hiányzott a hús, erősen megcsappantak. A dühöngő hóviharok véget vetettek a vadászatoknak, az utolsó grammnyi hús, de még a konzerv is elfogyott, a kis csapat kénytelen volt vegetáriánus étrendre térni. Rizs, liszt, szárított gomba, gyümölcs és lekvár még akadt bőven, de az ember legfőbb tápláléka ősidők óta a hús, és az egyre jobban hiányzott a szervezetnek. Sós vízben főtt gombát és rizst ettek, pogácsaszerű tésztát sütöttek a kályha tetején, amit aszalt gyümölccsel és lekvárral ízesítettek. Ez az ínséges időszak hetekig folytatódott, míg végre a kegyetlen tél engedett szorításából, és puskát foghattak a vadászok. Újra egy-egy párost alkottak, ugyanabban a felállásban, mint korábban, és nekilódultak a nagyvilágnak. Most Tom és Jóska északnak indult, a másik két srác délnek.

Bill és Fred kis tavuk vonalában haladtak, amikor megpillantották a vaddisznókat. Csendben vonultak, a két vadásztól nagy távolságra. Legalábbis az állatok megítélése szerint voltak távol. Nem ismerték a puskát, talán még emberrel sem találkoztak, veszélyérzetük jelzőrendszere a távoli emberek látványától még nem lépett működésbe.

- Milyen messze lehetnek? – kérdezte Fred.

- Talán 200 méterre - felelte Bill.

A leszúrt ágasba illesztve fegyverét célzott és lőtt. A szétriadt csordából egy állat oldalt vágódott, és ott maradt a hóban. Óvatosan közelítették meg a fekvő disznót, és a nagy, élettelen testet felrakták a szánkóra. Minden nehézség nélkül értek haza a zsákmánnyal, ahol a tűz őrzőjével latolgatták a zsákmány súlyát. Hárman három véleményen voltak, ezért abban maradtak, hogy teljesen mindegy, hogy hány kilós, az a lényeg, hogy annyi húshoz jutottak, amely kitart egy jó ideig. Kint, a gép előtt nyúzták, bontották, zsigerelték. A fiúk lámpafénynél fejezték be a munkát, Sarah pedig ezalatt a disznó lekerített pecsenyéjéből jó néhány darabot sütött meg.

- A sózást majd holnap végezzük, most egyetek! – invitálta a két dolgos embert.

- Felesleges lenne sózni, ebben a kamrában azonnal megfagy, és csak akkor enged ki, ha bevisszük a melegre – érvelt Fred. - Inkább erősítsük meg a kamra oldalát, nehogy a medve újra meglepjen bennünket!

- Tudod mit? Éjszakára vigyük a húst a repülő fűtetlen végébe, ott biztonságban van, és ott is csonttá fagy reggelre!

- Igazad van Bill! – fogadta el az ésszerű javaslatot Fred, - csak daraboljuk fel, mert ha egyben fagy meg, nehezebben tudunk vele bánni!

A pecsenye elfogyasztása után úgy belemerültek a porciózásba, hogy nagy igyekezetükben túl kis adagokra osztották az egészet. Fred ránézett az órájára, elmúlt éjfél. A másik két vadász még nem érkezett vissza a zsákmányszerző útról.

Dudás Károly

Folytatása következik...