Magyar szó a tajgában 12. fejezet

12.A csodaszarvas legendája

Tom és Jóska bemerészkedtek az erdő fái közé. Néhány fajdot és fácánt leszámítva nem találkoztak elejtésre érdemes állattal. Nekik megkegyelmeztek, mert a fegyver dörrenésével nem akarták elriasztani a nagyobb vadakat. Helyenként térdig, néhol derékig érő volt a hó, a fenyőfák zöld tűlevelei ki sem látszottak a fehér takaró alól. A fák közé időnként fényes sugarakat bocsájtott az egyébként erőtlen, melegítésre képtelen nap. Csupán fényével nyaldosta a hó rengeteget, a meleg elveszett valahol magasan a felhők felett.

A vadászok talpa alatt nyikorgott a vakító hó. Meg-megálltak, füleltek, nézegették a nyomokat, és sehogy sem értették, hogy hová tűntek „szigetük” erdőlakói. Jóska fejtette meg a rejtvényt.

- Tudod, miért látunk kevesebb állatot, mint a tél beállta előtt? – kérdezte Tomot.

-Talán azért, mert a hideg elől elbújtak a vadak.

- Ez is lehetne egy magyarázat, de én a legfőbb okot abban látom, hogy a szigetünk megszűnt sziget lenni. Befagyott a minket körülvevő mocsár, és lehet rajta közlekedni. Amíg élt a mocsár, a szigeten kevés ragadozó volt. A fagyok beálltáig csak egyszer találkoztunk farkasokkal, amikor Fred lepofozta őket, egyszer medvével és a bocsával, amelyiket kimentettük a gödörből. Ezenkívül nem láttunk húsevőket.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Tom.

- Csupán arra, hogy ezen a területen, amíg a mocsár be nem fagy, csak néhány ragadozó marad, talán annyi, amennyi fenn tudja tartani magát az itt lévő állatokból. A többi állatból pedig annyi marad itt, amennyinek elegendő az itt található élelem. A többi kivonul innen, mire ismét megjelenik az ingovány.

- Honnan tudják a vadak, hogy melyiknek kell itt maradni?

- Azt nem tudom, csak feltételezem, hogy a természet így szabályozta az erdőlakók együttélésének rendjét.

- Tehát most van az az időszak, amikor nagyobb számban megjelenhettek a ragadozók – medve, farkas, tigris, és ennek hatására a szarvasok és a többi állat nagy része elhagyták eddigi otthonukat?

- Igen. A bennünket megtámadó farkasok is már a fagyokat kihasználva jöhettek ide.

- A Fredet megtámadó ordasok pedig állandó lakói lehettek a szigetnek.

- Így van  – bólogatott Jóska.

Közben haladtak, körülöttük magasra nőtt fenyőfák roskadoztak fehér terhük alatt. Már kezdte őket zavarni, hogy bármerre néztek, mindenütt a vakító hó és az alóla előbukkanó fenyőágak haragos zöld színe látszott. Az egyik fáról azonban, szinte világított a fajdkakas tollainak káprázatos szépsége.

- Maradj Tom, ne mozdulj! - állította meg Jóska a lengyel fiút. - Megpróbálom lelőni ezt a madarat!

- Elriasztod a nagyvadakat még a környékről is! – húzta vissza Tom, de amikor meglátta, hogy mit tart barátja a kezében, elmosolyodott és hagyta a történéseket.  A magyar gyerek egy csúzli ágasát szorongatta, majd valamit a bőrbe helyezett, és az a valami halk berregő hangot adva egyenesen a tűleveleket legelő madár oldalának csapódott. A tarka tollú test kalimpálva esett a hóba, és pár pillanattal később belekerült a szánkóra kötött tarisznyába.

Jóska most egy kis időre a gyerekkorban érezhette magát. Ugyanazt az izgalmat élte át, mint annakidején a falujában, amikor a biciklibelsőből készült csúzlijával, kaviccsal lelőtte az első vadgalambot és az első fácánt. Az a biciklibelső gyenge tákolmány volt ehhez, a felnőttfejjel, szakszerűen összeállított madarászó fegyverhez képest, amelynek a repülőn talált nyers tömítőgumi volt az alapanyaga, és súlyos csapágygolyó a lövedéke.

Szegényes vadászzsákmányukkal a szánon folytatták a vadak becserkészését, négylábú azonban nem akadt az útjukba. Elhatározták, hogy hazatérnek, amikor a fák közt egy szarvas bukkant fel. Nem ló pofájú jávorszarvas, hanem egy igazi, szép küllemű, világos szőrű agancsos. Tom vállához emelte puskáját és lőtt.

- Nem találtam el! - sziszegte, és újra lőtt. - Ezt nem hiszem el! Alig 200 lépésnyire van tőlünk és mellé lőttem! – korholta magát a puskás ember.

Jóska meg se próbálta célba venni a géppisztollyal a távolodó gyönyörű jószágot. Ezt a szerkezetet nem erre találták ki, és valahogy nem is tartotta illendőnek, hogy sorozatlövő fegyverrel hadonásszon egy ilyen meseszép teremtmény előtt. Mindennek meg kell adni a módját! A büszke állat eltűnt előlük a fák között, maga mögött hagyva patáinak nyomát, mint valami felhívást, amelynek szövegéből mindkét harcos egy és ugyanazt olvasta ki:

- Gyertek utánam! Kövessetek!

Ők pedig nem tudtak ellenállni a bíztatásnak. Követték a szarvast az erdő sűrűjébe, onnan a tisztásra, majd ismét a fák között, és azon vették észre magukat, hogy a csonttá fagyott mocsárban haladnak. Előttük, mint irányt mutató apró nyilak jelölték be a hótakarót a mesebeli agancsos patáinak nyomai, melyek húzták, vonzották maguk után az üldözőket, akik rendíthetetlenül haladtak a hepehupás mocsáron át. Talpuk már egészen hozzászokott a buckás, egyenetlen talajhoz, a nád és a sás megfagyott csomóihoz, melyekben sokszor megbotlottak, megcsúsztak és estek-keltek. Már órányit mehettek kerülgetve az akadályokat, aztán még félórányit, és nagy izgalmukban fel sem tűnt nekik, hogy átkeltek azon a tengeren, amely hónapokig fogva tartotta őket. Tom észlelte először, hogy a talpa alatt valahogy más a talaj, és a legnagyobb lelki nyugalommal jegyezte meg:

- Kijutottunk!

- Hová jutottunk ki?- nézett barátjára Jóska.

- Talán honnan jutottunk ki! – játszott a szavakkal a jó barát. – Csak annyit akartam, mondani, hogy megszűnt az ingovány. Ez a néhány kilométer választott el bennünket a szabadságtól.

Ekkorra már Jóska is felfogta, hogy a befagyott iszaptengeren átjutva elhagyták rabságuk helyét. A gyorsészjárású magyar gondolatai egészen máshol kalandoztak. Az a szarvas, azzal a büszke tartásával, a majdnem fehérbe hajló világos szőrzetével nem hagyta nyugodni. Olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt a mesés állatot. Lassított léptein, majd megállt és barátja felé fordult:

- Állj meg cimbora! Mondanom kell valamit! Ezzel a szarvassal valahol én már találkoztam. Láthattam vagy csak hallhattam hasonlóról? Nem tudom, de végig az motoszkál bennem, hogy nekem ismerős ez a helyzet!

- Miféle helyzet?

- Minden, ami ma történik velünk. Olyan, mintha egy filmet néznék, amit korábban, nagyon régen már láttam. Ismerős a történet, és ismerős a főszereplő.

- Olvastál valamikor szarvassal kapcsolatos könyvet?

- Nem emlékszem.

- Verset, novellát, mesét, mondát?

- Sok mesét olvastam Benedek Elektől. Ő a kedvencem, nagyon szeretem utánozhatatlan  székely meséit. Nem emlékszem köztük olyanra, ami a mai nappal kapcsolatba hozható lenne.

- A mondavilágotokban sincs szarvassal kapcsolatos történet?

- Nem jut olyan sem eszembe.

- A rajzaid között több helyen is láttam szarvast. Az egyik különösen tetszik nekem, amelyiken két lovassal együtt ábrázolod. Ezt miért rajzoltad? – kérdezett rá gyanútlanul  Tom.

- Az csak Hunor és Magyar legendája, ami arról szól, hogy…  Atyám! Egyfolytában ez a kép van a szemem előtt! Ezt a képet láttam ma megjelenni! A menekülő szarvast, az őt üldöző két harcost! Úgy repült előlünk ez a csodás lény, mint a régmúlt időkben az a mondabeli az őt követő őseink elől! A saját rajzaimon kívül sehol nem láttam ezt, vagy hasonló képet, de hallottam a mondát, és olvastam is. A címe: Rege a csodaszarvasról. Az egyik legszebb mondánk.

Még jó darabig követték a patás nyomait, aztán olyan helyhez értek, ahol egész csorda vonulhatott át, mert sok kisebb és nagyobb láb lenyomata látszott a hóban, amelyek között teljesen elvegyült a hajszolt állaté.

- Pihenjünk egyet, és úgy induljunk vissza, talán még sötétedés előtt elérjük az erdei menedékházunkat! – utalt Jóska a nem rég megtalált repülőroncsra.

- Együnk is valamit - mondta Tom, elharapva mondata végét. Először ijedt arcot vágott, majd lekapta válláról a puskáját.

- Mi történt?- kérdezte Jóska, de már ő is észrevette a feléjük közeledő medvét. Talán 40-50 lépésre lehetett tőlük. – Miért nem lősz már Tom?

A lengyel fiú nem lőtt, és a magyar is csak elbővülten szorongatta fegyverét, mert olyant láttak, ami három élet során is legfeljebb egyszer eshet meg. A medve, amikor meglátta a két embert, rájuk nézett, egyik mancsát a pofája elé tette, és fejét óvatosan csóválgatva leskelődött ki mögüle. Ezután eltakarta a szemeit, és mint egy huncut kisgyerek kukucskált, incselkedett a katonákkal. A mutatványt egy szabályos előre és hátra bukfenccel folytatta, és két lábra állva, cammogó mozgással eliszkolt abba az irányba, ahonnan jött.

- Tyű, a nemjóját! – kiáltotta el magát Jóska. - Bárhogy is nézem, mára bőven kijutott a csodákból! Hová kerültünk? Meseországba?

- Már azon sem csodálkoznék! Menjünk a medve után, hátha más érdekességet is találunk!

A hatalmas barna állat lomha léptekkel haladt követői előtt, néha hátrafordult, és hol az egyik, hol a másik mancsával integetett vissza, néha vetett egy-egy bukfencet, majd táncoló mozdulatokkal folytatta útját, aztán a fák és bokrok takarásában eltűnt figyelői szeme elől.

- Nézzünk be a bokrok mögé is! – javasolta Jóska.

A látvány sokkolta őket.  Egy faluhoz értek, előttük faházak, kör alakú, földbeásott házak és két jurta állt. A medve odament az egyikhez, és nagy tappancsával bedörömbölt. Nyílott az ajtó, és egy süveges, kaftános férfi lépett ki rajta. Pontosan olyan, mint amilyennek Jóska rajzain a honfoglaló magyarokat ábrázolta. Ugyanaz a mandulavágású szem, mint a skicceken. Aztán megjelent egy idősebb ember és egy fiatal nő, ők is szakasztott másai Jóska vázlatainak. Tomot áramütésként érte a látvány. Nem értette, valóban észleli-e az elé táruló látványt, vagy érzékszervei felmondták a szolgálatot, és csak képzeletében létezik a hirtelenjében felbukkant világ. Bizonytalanságának hangot is adott:

- Álmodom, vagy valóban Meseországba kerültünk? Barátom, megelevenedtek a rajzaid!

-  Csípjél meg Tom! Szeretném tudni, de leginkább hinni, hogy ébren vagyok! Ha álmodom, akkor ez egy szép álom, de ha ébren vagyok, akkor… Tudod, most mi történik velünk? – kérdezte szinte magánkívül Jóska.

- Igen, sejtem! Lehet, hogy te most megtaláltad ősi rokonaidat?

- Lehet! Ezek a jurták, ruhák pontosan olyanok, mint amilyeneket őseink használtak. Talán ezek az emberek azoknak a magyaroknak lehetnek a leszármazottai, akik nem követték a honfoglalókat nyugatra?

A magyar fiú megtörölte a hideg idő ellenére verejtéktől gyöngyöző arcát, ezzel a mozdulattal igyekezett hónapos szakálláról eltüntetni a ráguruló néhány könnycseppet is.

Szíve a torkában dobogott, amikor elindultak a mesés világ felé.

Dudás Károly

Folytatása következik...