Magyar szó a tajgában 13/1 fejezet

13. Álom vagy valóság?

Meglátva a két idegent a kis erdei falu minden lakója kisereglett a díszes jurta elé. Meghajolva üdvözölték a jövevényeket, és elégedetten nyugtázták, hogy ők is tisztelettel viszonozzák köszöntésüket. Egy idős, szakállas, szőrmés süveget és kaftánszerű meleg kabátot viselő ember érthetetlen nyelven szólt hozzájuk, és amikor látta, hogy beszédét nem értik, odaintett magához egy öreget, aki egy másik nyelven igyekezett kapcsolatba lépni a két fiúval. Sikertelenül. Két nemzet gyermekei lehettek, amit az eltérő arcvonásokból és a némileg különböző ruházatból is meg lehetett állapítani. Jóska ilyen szabású arcokat, szemeket, öltözetet, építményeket csak otthon látott, egy képeskönyvben, amit féltve őrzött gyerekkorától. Régi hun és magyar mondákat tartalmazott. Tom pedig csak Jóska rajzain találkozott hasonlóval.

A falusiak beinvitálták őket abba a jurtába, amelybe a medve bekopogott. Az alacsony ajtón csak meghajolva lehetett belépni. Még odakint Jóska felhívta Tom figyelmét, nehogy a küszöbre lépjen, mert ott lakik a jurta szelleme, és nem lenne illendő nyugalmában megzavarni.

A nagy, téliesített, sátorszerű építménybe belépve a talajra leterített szőnyegeket és állatbőröket, középen egy tűzhelyet láttak, felette a nemezborításon egy nyílást hagytak, aminek az elszíneződésből is nyilvánvaló volt, hogy a füst kivezetésére szolgált. A tűzhely egyik oldalán a teafőzéshez és a főzéshez használatos edények, a másikon pedig az étkezéshez használt asztalka állt. A sok párna ülő - és fekvőhelyként szolgált. A jurta vázát képező rácsra aggatták a használati tárgyaikat, fegyvereiket és egyéb eszközeiket. Azonnal látszott, hogy ez az ezeréves hagyományt képviselő, ősi, könnyű építmény nem lakás céljára szolgált, hanem valamilyen közösségi szerepe lehetett. Idővel kiderült, hogy itt tartották a megbeszéléseiket, talán még itt is imádkoztak.

Az érkezők és az itt lakók kézzel-lábbal igyekeztek megértetni egymást. Jóska mindenáron el szerette volna mesélni, hogy repülőjük lezuhant a mocsáron túl, most pedig vadászni indultak, és a megsebesített szarvas elmenekült előlük. Valahol bolyong az erdőben, lehet, hogy már el is vérzett. Úgy tűnt, hogy a hallgatóságuk megértette ittlétük okát, amire sajnálkozó arckifejezésükből következtettek.

Hamarosan étel került az asztalra. A fiúknak azonnal szembeötlött, hogy a jelenlévők csupa férfiak, az asszonyok nem vettek részt a vendégek fogadásán. Sült birkahúst szolgáltak fel, lepényszerű kenyérrel, és nagyon ízletes szószt kínáltak mellé. A befejező fogás valamilyen ismeretlen gyümölcs, aszalva. A legvégén csészeszerű edénykékben kumiszt szolgáltak fel, amire annak ellenére, hogy soha nem ivott még, rájött a két európai.

A vacsora befejeztével folytatódott a jelbeszéd a népek egymás közelébe sodródott gyermekei között. A legöregebb ember, aki talán a közösség vezetője lehet, rámutatott magára és a jurtában lévő, hasonló öltözetű emberekre és hangosan, hangsúlyosan többször is kimondott egy szót: kazak. Majd rámutatott a kicsit arcra és öltözködésre eltérő emberekre a mongol szó kíséretében. Ezt utóbbit értette Jóska, értette Tom. Hogyne értették volna! Melyik európai nép ne hallott volna a mongolokról és a tatárokról, akik végigrabolták a keresztény Európát évszázadokkal ezelőtt? A kazak megnevezés egyiküknek sem mondott semmit. Soha nem hallották ezt a szót, de most, hogy az öregember kimondta előttük, azonnal megértették: itt, ebben az ősi nemezsátorban a vendéglátóik egy része kazak, a másik fele pedig mongol. Jóskának lázasan dolgozott az agya. Ezek az emberek feltűnő módon hasonlítanak az ősmagyarokra. Hasonló az arcuk, és az öltözékük is szinte teljesen olyan, mint a magyaroké Árpád korában.

- Lehet, hogy, akiket kazaknak nevez a fehérszakállú öreg, valójában a mi ősi rokonaink, akik másik irányt választottak a nagy vándorlás idején? Ez a hasonlóság nem lehet véletlen! Na, de kire hasonlítanak? Azokra a rajzokra, amelyeket a Mondák könyvében láttam! A mostani magyarok nem így néznek ki! Nekem is hasonlítani kellene rájuk. Mi az oka, hogy nem így van? – a Jóskában felmerülő kérdésekre Tomnak sikerült elfogadható magyarázatot találni:

- Egy évezrede él a magyar nemzet a Kárpát-medencében. Tudod, hogy ez mekkora idő, hány emberöltő? A te néped is, akárcsak az én szarmata őseim ez alatt az időszak alatt több alkalommal házasodhattak a környező országok nációival, mígnem kialakult ez az arcforma és testalkat. A magyarok arca hasonló, mint a legtöbb európai emberé. Egy külföldi nem tudná megállapítani, hogy melyikünk a magyar vagy a lengyel, olyan nagy átalakulás zajlott le európaiságunk hosszú évszázadai alatt. A vendéglátóink nem vándoroltak más közegbe, ők itt maradtak ezen a vidéken, és megőrizték hagyományaikat, és mivel nem történt más népekkel keveredés, az arcvonásaikat is.

-  Szerinted lehetnek a kazakok a rokonaink?

- Azon ismeretek alapján, amikkel eddig rendelkeztem, és amelyek ma rám zúdultak ki merem jelenteni, hogy nagyon nagy a valószínűsége.

- Jó lenne megtudakolni, de nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mit akarok.

- Segíthetek?

- Hát persze!

És Tom a világ legegyszerűbb módján elmagyarázta a kis asztalt körbeülő embereknek, hogy honnan jöttek. Magára mutatott,  és nyomatékosan mondta ki a lengyel szót. A vendéglátók tudomásul vették, látszott a tekintetükön, hogy soha életükben nem hallották ezt a szót, de nagyokat bólogattak, és hangosan adták egymás szájába a szót:

- Polák.

 Örök rejtély, hogy mire gondoltak közben. Talán arra, hogy a népe nevét mondta a vendég, vagy talán a sajátját? Következett Jóska bemutatása. Tom izgalmában a magyar szót angolul mondta:

- Hungarian. – A jelenlévők arcán látszott, hogy ezt a szót sem hallották még soha. Közben Tom rájött, hogy a magyarok másként nevezik magukat, ezért úgy is megismételte:

- Magyar.

Erre már felkapták a fejüket a férfiak. Többször is megismételték, kissé más hangzásban:

-Madjar, madjar.

A saját, a fiúk számára ismeretlen nyelvükön lázas beszélgetésbe kezdtek, amelyből többször is kihallott a magyar szó madjarrá módosult változata.

Időközben beesteledett, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a két vendégnek maradnia kellett. Az öreg szakállas, akiről már annyit tudtak, hogy ő a falu feje, kijelölte a hálóhelyüket egy két helyiségből álló faházban. Látszott az épületen, hogy már régóta nincs lakója, friss takarítási nyomok látszottak a padlón, falakon. Amíg a férfiak a jövevényekkel társalogtak, az asszonyok alaposan kitakarították a „vendégházat”. A falu feje a két katonát bekísérte, és néhány kézjellel jó éjszakát kívántak nekik.

A fiúk nem tudták lehunyni a szemüket, sokáig beszélgettek. A kályha ontotta a meleget, s a  kinti nagy hideg ellenére a szobában kellemes volt a hőmérséklet. Jóska teljesen elvarázsolódott a történtektől.

- Bárhonnan közelítek a témához, mindig csak odajutok, hogy ezek az emberek a rokonaim. Ha távolról is, de egy tőről fakadunk, valamikor őseink együtt vándoroltak az övéikkel, a nagy pusztában!

- Én sem tudok másra gondolni - fűzte hozzá Tom. – Láttad, hogy reagáltak a magyar kifejezésre? Teljesen felcsillant a szemük, amikor meghallották.

- Egyre jobban hiszek benne, hogy ezeknek az embereknek is a régi magyarok az őseik! Vagy, közös őseink lehetnek, olyanok, akikről még soha nem hallottam.

- Minden lehetséges - felelte Tom, akin már erőt vett a fáradtság a sok izgalomtól. Szemei  félig lecsukódtak, amikor álomország kapujából visszaszólt Jóskának:

- Dobranoc!

Jóska elmosolyodott, amint lengyel nyelven hallotta meg a „jó éjszakát” köszönést. Még jó darabig a mögöttük álló nap eseményei jártak a fejében, gondolatai valahol az őshazában kalandoztak, majd leteperte őt is az álom.

Arra ébredtek, hogy a kis faház, dacára az elalvás előtt megrakott kályhának, ugyancsak kihűlt. Tom belepillantott a vályogból rakott fűtőalkalmatosságba, egy fadarabbal parazsat keresett, de már csak szürke hamut talált. Kipillantottak a pici ablakon. Odakint zajlott az élet, nők és férfiak jöttek-mentek a házak között, tették a dolgukat. A két európai akkor lépett ki, amikor a ház előtt éppen egy nagyobb juhnyájat tereltek. Az egyik birka ránézett Jóskára, és odament hozzá. Megállt előtte, bégetett egy sort, és a magyar megsimogatta a gyapjas fejet. A jól megtermett állat nem tágított mellőle, Jóska leguggolt vele szemben, és megvakarta a füle tövét. A juhász egy ideig érdeklődéssel nézte, majd odament a magyar fiúhoz, beszélni kezdett hozzá.

- Nem értem – rázta a fejét  Jóska, de a férfi tovább beszélt hozzá, rámutatott az oldalán lógó tiszti tőrre, és karjának mozdulatával kérte a kést. A katona kivette azt a tokjából, és a nyelével előre átadta a birkák terelőjének. Tom is figyelte a fejleményeket, de barátjához hasonlóan ő sem sejtette, hogy mi sül kia dologból. Hamarosan megtudták. A juhász egy mozdulattal leküldte a jószágot a földre, lábával a fagyos talajhoz szorította a fejét, és az éles kést a nyakába szúrta. A kést, mielőtt visszaadta gazdájának, megtörölgette a gyűrűs bundában, és mint akinek eddig tartott a feladata, rámutatott a kimúlt ürü testére, jelezve, hogy az most már a két vendégé, és kezeit arca elé emelve meghajolt a két meglepődött férfi előtt. A falu előjárója jelbeszéddel erősítette meg, hogy a birka ajándék, és nagyon jó szívvel adják.

- Jóska, ezek az emberek olyan barátságosak és önzetlenek velünk, az lenne az illendő, ha mi is adnánk nekik valami ajándékot! – javasolta teljes meggyőződéssel Tom.

- Nézzük át, hogy mivel tudjuk honorálni a vendéglátást, és ezt a nagylelkű adományt. Megvan! Van a hátizsákomban egy doboz leves por, egy doboz barackkompót, és egy darab gyümölcsíz, ezenkívül nekik adom a zsebkésemet! - oldotta meg a problémát Jóska.

- Ugyanezek vannak nálam is! – ujjongott Tom, és éppen elő akarták szedni a holmikat, amikor beinvitálták őket a jurtába, ahol már szorgos asszonyok asztalra rakták a reggelit. Ismét birkahúst fogyasztottak, csak másképpen elkészítve, és juhtúróval töltött lepényt, amit mézzel ízesítettek. Jól belakmároztak. A reggeli végeztével, jelbeszéddel megköszönték a jó embereknek a kedves fogadtatást, és kicsit izgulva az ajándéknak szánt eszközök kicsinek ítélt értéke miatt, átnyújtották vendéglátóiknak a málhazsákból előszedett tárgyakat. Igazi örömöt nem lehet színlelni, az a lélek mélyéről jön. Annyira lekötelezve érezték magukat a falu lakói, hogy szinte azt képzelték, hogy amit ők adtak ajándékot, sokkal kisebb értékű, mint a kapott holmik. A két fiú alig tudta meggyőzni őket, hogy le ne vágják a másik, kiszemelt birkát is. Búcsúzóul Tom elmutogatta, hogy szívesen látják őket vendégül. Minden úgy értelmezték, hogy tartsanak velük, mert a falu feje és két másik férfi egészen hazáig kísérte a kedves vendégeket.

Dudás Károly

Folytatása következik...