Magyar szó a tajgában 13/3. fejezet

Másnap reggeli után azonnal elindultak a konténerhez a maradék zsákokért. Már visszafelé tartottak, amikor az egyik bokros részről egy hatalmas, furcsa formájú birka rohant ki. Bill aki szokásához híven nyakában hordta lasszóját, amit a legtöbb esetben csak kötélként használt, meglátva a száguldó állatot egy gyors mozdulattal megforgatta a feje fölé kapott befogóeszközt. A lasszó pontosan a gyapjas állat nyakára tekeredett, és már csak a lábai összekötése maradt hátra. A bokrok mögül ekkor trappolt ki három megtermett farkas, szemmel láthatóan a juhot üldözték. Észrevették az embereket, és egy éles jobbraáttal irányt változtattak, elrohantak a nagy fehér messzeségbe.

- A falusiak birkája lehet, biztosan nem sértődnek meg, ha átvisszük nekik! – értettek egyet Jóska javaslatával, aki az állat hazaszállítása mellett alkalmat talált a falu ismételt meglátogatására, és egyúttal a barátainak való bemutatására. A holmikat átrakták az egyik szánra, a juhot pedig felerőltették a másikra, és jól oda is kötözték, mert nagyon engedetlenül viselkedett. Az úton megbeszélték, hogy mivel ők elegendő élelemmel rendelkeznek, mindkét szán rakományát otthagyják a jóembereknek. A vendégségbe menéshez illendő időben, jócskán ebéd után érkeztek a faluba. Amint észrevették érkezésüket, azonnal rohantak eléjük, és betessékelték őket egy faház egyszerűen, de kellemesen berendezett szobájába. A padlón és a falakon mindenütt szőnyegek, középen egy alacsony asztal, amelyet több férfi ült körül. Éppen teáztak. Jóskának és Tomnak azonnal feltűnt, hogy a kazak és mongol viseletű emberek mellett van két másik, akinek alaposan eltér a fizimiskája a többiekétől. Ők inkább európainak néznek ki, még a nagy szakálluk, szőrme kucsmájuk, és kívül aljas, hosszú ingük ellenére is.

- Hol láttam már ilyen embereket? – tépelődött magában Jóska.Tom rögtön felismerte a két férfin a jellegzetes öltözetet, gyerekkorában gyakran látott orosz kereskedőket Krakkóban, és jól emlékezett, hogy az oroszok sokat megértenek a lengyel szóból, ezért lengyel nyelven szólította meg őket.

-Nagy szeretettel köszöntöm a jelenlévő népek gyermekeit, kazakokat, mongolokat és oroszokat, és nagy tisztelettel kérem, hogy tolmácsoljanak köztünk és keleti barátaink között.

A két fiatal orosz először meglepődött, mert ők egész életük során az erdőben éltek, és még soha nem hallottak lengyel beszédet, de már az első szavaktól kezdve többé-kevésbé megértették ezt a nyelvet. Furcsa volt nekik, hogy nem az anyanyelvükön szólnak, és mégis tudnak társalogni az idegenekkel. Néha intettek kezükkel, hogy lassabban, de a beszélgetés elfogadható tempóban haladt. Tom és a közbülső tolmácsok segítségével meg tudták értetni magukat a falu ázsiai lakóival is, akik, ha nem is könnyen, de kezdtek tisztában lenni azzal is, hogy mi az az Amerika, Európa. Jóska pedig most már teljes egészében megbizonyosodott róla, hogy Oroszországban, Szibéria déli részében, valahol az Altáj hegység közelében vannak, valamint arról is, hogy a kazakok nem a magyarok leszármazottai, hanem távoli rokonai, akikkel egymás közelében éltek valamikor a honfoglalás előtti időkben. Megtudták azt is, hogy a két orosz vadászatból tartja el a faluban élő családját, van egy csöppnyi házikójuk is a nem túl távoli hegyekben, ahol meghúzzák magukat, amikor vadásznak. Három társuk, egy idősebb vadász és két fia jelenleg is a hegyekben tartózkodnak. A közelgő ünnepükre érkeznek haza. Beszélgetésük annyira elhúzódott, hogy teljesen megfeledkeztek a szánkóra kötözött juhról és az ajándékba szánt élelmiszerekről. A zsákokban lévő rizs, liszt és cukor nem okozott gondot, a nagy testű, félelmetes szarvú, furcsa pofájú birka azonban keserves bégető hangokat hallatott. Ideje volt kiszabadítani rabságából. Bill megindult, hogy leszedje lasszóját az állatról, amikor a falu öregje fejét rázva, kezével mutatta, hogy ne tegye.

Jóska értetlenül nézett az oroszokra, akik azonnal tolmácsolták a kazak szavait:

- El ne engedjétek ezt a vadjuhot, mert ha kiszabadul, már nincs az az ember, aki újra befogja! Minden elismerésem az elfogójának! – mondta.

- Akkor hogyan tenyésztik, ha ennyire vad?

-Nem csak a természete vad, hanem ez egy vadon élő fajta. Lemerészkedett a hegyekből, úgy látszik ott fenn fogytán az élelmük. A magasságokban nagyon zord az idei tél, mi még nem panaszkodhatunk - magyarázta az öreg. – Ez az állat egyébként is titeket illet, mert ti ejtettétek el. Szívesen meghallgatnánk, hogyan sikerült! – kérte fel mesélésre a jövevényeket.

- Mindent elmondunk töviről-hegyire, előbb azonban fogadjátok el tőlünk szeretettel a másik szánkón lévő ajándékokkal együtt.

- Hálásan köszönjük! – üdvözölte a vendégek óhaját a falu feje.

Ezzel odalépett a szánon lévő állathoz, és éles késével elvágta a nyakát. Amikor kivérzett, megszabadították a kötelékétől, és elszállították a feldolgozás helyére. Hamarosan lekerült róla a bundája, és az ősidők óta szokásos módon részeire bontották. Minden mozdulatukat szertartásosan végeztek, látszott, hogy napi rutinjuk van az ilyesmiben.

A teára történő meghívást nem illik visszautasítani, és az asztalt körülülve még egy rövid beszélgetés következett. A vendégek megtudták, hogy pontosan egy hét múlva ünnepséget rendeznek, amelyre őket is meghívják, amit örömmel fogadtak a fiúk. Kint egyre jobban szürkült az ég alja, jelezve, hogy a nap erőtlenül kezd eltűnni a horizontról.

- Nekünk indulnunk kell, sötétedésig szeretnénk hazaérni! – búcsúzkodott társai nevében is Bill. Vendéglátóik nem marasztalták őket, megértve, hogy sietniük kell. Kikísérték őket a szánjaikhoz, és attól, amit ott láttak, meg sem tudtak szólalni. Mindkettő elé befogva egy-egy kistermetű, hosszú dússzőrű ló, az egyik szánon egy birka, a másikon pedig szőnyegbe tekerve valami, de hogy mit rejt a csomag, nem árulták el az ajándékozók. Egy helybeli és egy tolmács kísérte haza a kedves vendégeket. A repülőhöz érve kifogták a lovakat, felpattantak a hátukra, és elkocogtak a falujuk felé. Előbb még megnyugtatták az értük aggódókat, hogy ezek a lovak koromsötétben is hazatalálnak, és a farkasokat is időben észreveszik.

- Látom, fiaim, megtaláltátok a csodaszarvast! – mutatott Sarah mosolyogva a szánkóra kötözött birkára. – Mit terveztek ezzel a szegény párával? – kérdezte.

- Megesszük! – vágta rá Fred.

- Mikor dolgozzuk fel?

- Holnap reggel – javasolta Jóska. - A fatárolóban el lesz addig. Ma már evett, vizet teszünk elé egy edényben, és holnap kényelmesen feldolgozzuk.

Mindenki egyetértett a javaslattal. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnt a másik szánra kötözött méretes szőnyeg, főleg az, ami bele lett csavarva. Leszerelték a gurigát és bevitték a repülőbe. Úgy szedegették ki a bele rejtett tárgyakat, mint kisgyerek a karácsonyi ajándékot. Az első csomagból öt pár nemez csizma került elő. Négy férfi és egy női. Mindegyik szára díszített, kiváltképp az utóbbi. Sarah kézbe vette a díszesebbet, nézegette, forgatta és azon kapta magát, hogy egy-kettőre a lábára került a míves portéka.

- Ezt nézzétek meg! – mutatta a fiúknak új lábbelijét, de azok egészen mással voltak elfoglalva, mindegyik a saját lábán lévő csizmát nézegette. Bill kibontotta a következő csomagot, és a tartalmát, és az egy róka- és négy farkasbőrből varrt sapkát kiborította az asztalra. A kisebbik csomagból pedig öt pár kétujjas irhakesztyű került elő.

- Most már meg se fagyunk, és csinosak is leszünk, ha beöltözünk! – állapította meg Sarah, azért még hozzátette:

- Nézzük meg a szőnyegünket is! – Széttekerte a kézi csomózású remekművet, és akkor derült ki, hogy nem is egy, hanem három szőnyeget kaptak. Egyet a padlóra és kettőt a falra. Azt, hogy melyik hová való, a fiúk állapították meg a jurtában és a faházban látottak alapján. Mondani sem kell, hogy azonnal mindegyik a helyére került.

Tudták a falu lakói, hogy mire van leginkább szükségük az erdő égből pottyant jövevényeinek. Az étel, a meleg ruha, a védelmet és kényelmet nyújtó lakás a legfontosabb. Az „ötök” pedig tudták, hogy mivel segíthetik a helybelieket. A beszélgetések során kiderült, hogy ebben az évben különböző okok miatt nem tudták megfogyatkozott készleteiket pótolni. Fogyóban volt a kincsnek számító só, amelyet kínai kereskedőktől szereztek be. Gondolni se merték volna, hogy a mocsárral körülvett szigetről jutnak hozzá. Szinte teljesen elfogyott a cukruk, és fogytán volt a rizs és a liszt is a ládáikból. A konténerből előkerült, és nekik ajándékozott élelmiszer és fűszer egy időre megoldotta a gondjaikat. Ez járt a repülőszálló lakói fejében elalvás előtt.

Rájuk gondolva szólalt meg Tom:

- Mit csinálhatnak most szomszédjaink?

- Ugyanazt, amit mi tettünk. Nézegetik az ajándékot, amit ma kaptak tőlünk – válaszolta Bill.

- Milyen ajándékot vittetek? – érdeklődött a doktornő, aki az elmúlt nap eseményeiről szinte semmit sem tudott.

- Vittünk egy hatalmas vadjuhot, négy zsák lisztet, négy zsák rizst, kettő zsák cukrot.

- Hát a vadjuhot hol vettétek?

- A farkasok szájából szedtük ki – nevetett Bill.

- Ez komoly?

- A legkomolyabb! Kergették a farkasok, mi pedig lelasszóztuk.

- A farkasok meg csak úgy végignézték?

- Nem, amint megláttak bennünket, elszaladtak.

- Az élelmiszer, gondolom, a konténerben lévő maradék volt.

- Így van. Már csak egy konténer hiányzik a készletből – morfondírozott Bill.

- És az én fegyverládám! – toldotta hozzá Tom.

- Látom, nagyon fontosak azok a fegyverek a számodra! – szólalt meg Jóska is.

- Fontosak, de talán nem is annyira nekem! – felelte a lengyel fiú.

- Hát kinek?

- Lenne egy elképzelésem azokkal a félautomatákkal! - Annyira rendesek hozzánk ezek az emberek ott a faluban. Láttátok, hogy a vadászaiknak milyen puskáik vannak? Múlt századi egylövetű flinták.

- Mégis lelövik vele a farkast, a szarvast és a medvét - szólt elismerően Fred.

- De modern fegyverekkel könnyebb lenne nekik.

- Az már biztos - bólogatott Jóska.

- Ha meg lennének a fegyverek, nekik adnád?

- Minden szívfájdalom nélkül!

- Rendes gyerek vagy te, Tom! – szólalt meg Fred.

- Rendes itt mindenki, ilyen jó csapatban könnyű átvészelni a nehézségeket – ismerte el  Tom.

Reggel korán ébredtek. Az időjárás az előző napihoz hasonlóan napos, de nagyon hideg volt.  A birkát gyorsan feldolgozták, és a húst elhelyezték a természet adta hűtőkamrájukban. Ebéd után felkerekedtek, elhatározták, hogy megkeresik a harmadik konténert és Tom ládáját. Az már természetesnek tűnt, hogy Sarah marad otthon vigyázni a tűzre és a házra.

- Legalább az egyiket jó lenne megtalálni! – mondta ki vágyait Tom.

Arra a helyre mentek, ahol az előző konténert megtalálták. Ettől elindultak ketten jobbra, ketten balra. Már jócskán eltávolodtak egymástól, amikor Bill megpillantotta Tom hőn áhított ládikóját:

- Szerencsénk van, szárazra esett!

Lakat nélküli, egyszerű csatos zár volt a fegyverládán. Bill egy erős rúgással kinyitotta, és ott voltak a belsejében vízhatlan csomagolásban a géppuskák, meg a három félautomata, valamint lehegesztett fémdobozokban rengeteg lőszer. Fred vágyat érzet a kipróbálásukra, de a nagy hidegben körülményes lett volna kicsomagolni a fegyvereket, arról nem is beszélve, hogy mindegyiket ujjnyi vastagon zsír fedte.

A tőlük távolabb kutató Jóskának és Tomnak lövésekkel jeleztek. A lengyel fiú meglátva ládáját örömében egy vidám dalt kezdett anyanyelvén énekelni. Kinyitotta a láda tetejét, és amikor meggyőződött róla, hogy meg vannak a kincsei, képes lett volna egymaga hazahúzni a szánt. A duruzsoló kályha melegében a négy férfi nekiesett a „technikának, és fél óra alatt üzem és harcképessé tették a vadászoknak szánt eszközöket. A következő félórában már kint voltak a repülő mellett, mert nem bírták megállni, hogy ki ne próbálják, hogy mit tudnak a fegyverek.

Dudás Károly

Folytatása következik...