Magyar szó a tajgában 13/4 fejezet

- Ez igen! Ha ilyen puska lehetett volna a kezünkben az első napoktól kezdve, könnyebb lett volna az életünk - emlékezett vissza Fred, a „hajótörésük” legelejére.

- Puskánk volt, csak lőszer nem - helyesbített Bill.

- Az a lényeg, hogy most már meg van minden, ami az erdei élethez kell – fejezte ki elégedettségét Jóska. – Ahhoz kell alkalmazkodni, ahol vagyunk, és azt kell felhasználni, amit lehet!

- Bizony, bizony! – helyeselt Sarah is. Az erdőlakók ezen a napon nagy megnyugvást éreztek a szívükben. Segíthettek másokon, és már előre várták azt a napot, amikor átadhatják a puskákat a falu vadászainak. Ezen a tájon naponta változhat az időjárás, a kellemes, napfényes időt rövid időn belül viharos szelek válthatják, csontba maró, elviselhetetlen hideg. Az elkövetkező napokban mindegyikben volt része a szálló lakóinak.

Már csak három nap volt hátra a falu ünnepéig, odakint tomboltak az elemek, a kis ablakokon át a külvilágból nem lehetett látni semmit. Most jöttek rá igazán, hogy mekkora szolgálatot tesz a repülő köré épített erős palánk. Ha az nem lenne, a gépet már rég feldöntötte volna az „Északi-sark haragja”, ahogy Sarah nevezte az abból az irányból süvítő szelet.

- Erre az ünnepre pedig feltétlen el kell mennünk! Ha törik, ha szakad! – dühöngött magában Tom a nem várt természeti akadály miatt.

- Ott leszünk! – bíztatta Jóska a lengyel fiút, - átadjuk a puskákat is, és nekem valami azt súgja, hogy ez az ünnep egy életre szóló élményt jelent majd nekünk is és vendéglátóinknak is.

- Addig még behúzhatja a tél fülét-farkát, és lesz egy kellemes napunk! – toldotta meg Fred a bizakodók szavait.

 „Minden becsületes szélnek a hét végére el kell állni” - tartja egy magyar mondás, és úgy látszik, ebben az erdőben hitele van a magyar szónak. A vihar lecsendesedett, és óriási mennyiségű fehér csapadék borította be a földet. Az ünnep napjára – a nagy havat nem számítva – nyoma sem maradt az egy hétig tartó ítéletidőnek. Ekkor tett igazán jó szolgálatot a hótaposó, amely nem engedi derékig elsüppedni a viselőjét.

A kis csapat egymás mögött haladt a falu irányába, ahol ma ünnepelnek, de hogy pontosan mit, a vendégek nem tudják.

-Majd kiderül, ha ott leszünk - jegyezte meg Sarah, aki most látogat először a faluba.

 Még a távolság negyedét sem tették meg, amikor két lovas szán jött velük szembe, direkt értük. A kis növésű lovak szaporán szedték a lábaikat, és egykettőre megérkeztek a fellobogózott házakhoz. Ekkorra már ott volt a falu minden lakója, fiatalok, öregek, nők, férfiak egyaránt. Ovációval fogadták a vendégeket, akik meghajoltak az elébük siető öregek előtt. Ezzel fejezték ki tiszteletüket az idős emberek iránt.

A nagy, díszes jurtába kísérték, és hellyel kínálták őket. Mint megtudták, a falu első jurtája megépítésének a nyolcvanadik évfordulóját ünnepelték, amely egyben a kis erdei település megalapításának évfordulóját is jelentette. A falu vezetője Borat, kazak nyelven mondta a beszédét, amit a vendégek számára az egyik vadász oroszra, Tom pedig angolra fordított.  A már megismert két vadászhoz csatlakozott az ünnepre érkezve egy öregebb két fiatallal.

 A szónok beszélt őseikről, akik 80 évvel ezelőtt érkeztek a területre. Egyik csoportjuk a cár fogolytáborából szökve, a másik a cári birodalom önkénye és a helyi kiskirályok elől menekülve került ide. Ezen a helyen telepedtek le, és itt élnek azóta is, nemzetiségtől függetlenül, nagy egyetértésben.

A mostanihoz hasonló nagy hidegben készült az a bizonyos első jurta, és utána a többi, amelyek helyét idővel átvették a melegebb és nagyobb biztonságot nyújtó sáncházak és faházak. Ma már csak kettő jurta áll a faluban. Az ilyen hagyományos nemezsátorban tavasztól télig laknak a sztyeppén, ahol egészen a zord idők beálltáig terelik állataikat. Kikeletkor a kis településen csak a falu öregjei a családjukkal, valamint a vadászok és családjaik maradnak. A többiek, amint eltűnik a pusztáról a hó, és meglengeti az első tavaszi szél az életre kelt füveket, elindulnak a sztyeppére, és csak megvastagodott, hosszú és sűrű gyapjat növesztett juhaikkal és marháikkal térnek télire vissza falujuk oltalmába.

A vendégeknek most volt először alkalmuk körülnézni vendéglátóik portáján. A szemük kikerekedett, és a szavuk elakadt a töméntelen juh láttán, amelyek jól megépített aklokban bégetik át a telet. A gazdáik a szénakazlakat a szélviharoktól erős palánkokkal védik. Több akol is épült, és egyet leszámítva mindegyik tele birkával vagy marhával.

- Talán ebből már elfogytak az állatok! – mondta ki gondolatait Jóska.

- Nekem úgy tűnik, mintha ebben soha nem is lettek volna! – vélekedett Fred. – Nézzétek meg, itt nyoma sincs állatnak, minden olyan tiszta, mint egy lakásban!

Hamarosan választ kaptak mindenre. Az igazi ünnepség még csak ezután kezdődött, a jurtában csak a vendégeket fogadták a falu öregjei, ahogy errefelé illik, a megemlékezés még hátravan. Az építményben kényelmesen elfért mindenki, a helyiek, a vendégek, és még szabad hely is maradt bőven.

Borat, a falu öregje mondott beszédet, amelyben megemlékezett a falu létrejöttéről, sok évtizedes múltjáról, az itt élő emberekről és nemzeteikről. A beszédét, ahogy a jurtában, kazak nyelven mondta. Következtek a hozzászólások, amelyekből kiderült, hogy a falu annak idején búvóhelynek épült. A helyiek ezután megkérték vendégeket, hogy szóljanak hozzá és beszéljenek magukról is. Tom emelkedett szólásra. Az egész műsor alatt tanulmányozta a helybeliek szereplését, mozdulatait, és ő is ugyanolyan meghajlásokkal kezdte mondandóját. Anyanyelvén mesélte el, hogy amerikai katonák, és segélyszállítmányt vittek az arra rászoruló embereknek, és a visszatérésük során repülőjükkel kényszerleszállást kellett végrehajtani a mocsárral körülvett területen. Rádiójuk nem működik, és nem tudják értesíteni az övéiket, hogy életben vannak. Már több hónapja tartózkodnak ott, és csak a fagy tette lehetővé, hogy ki tudtak jönni kényszerű fogságukból, és akkor találkoztak a falu lakóival, akiknek örök hálával tartoznak.

- Azt a mérhetetlen jóságot, amit itt tapasztaltunk, szeretnénk szerény lehetőségeink szerint viszonozni. Szeretnénk a falu vadászainak egy kis ajándékkal kedveskedni. Fogadják szeretettel, és használják eredményesen, valamennyiük javára ezeket a fegyvereket! – Miközben a lengyel fiú beszélt Jóska kinyitotta a ládát, és egyenként kiemelte belőlük a távcsöves puskákat, lehelyezte a falu vezetője elé a szőnyegre. A vadászok arcán látszott, hogy azonnal kipróbálnák új, korszerű eszközeiket, a fegyelem és a türelem azonban mást diktált. Mindent a megfelelő időben!

Az átható hideg ellenére az ünnepséget követően lövészetet kellett rendezni a férfinép számára. A katonák töviről-hegyire elmagyarázták az új fegyverek működését, és kint a szabadban ők adták le az első lövéseket. Nagyon tetszett a hallgatóságuknak, hogy egymásután, újratöltés nélkül lehet lőni a puskákkal. A tárba 10 lőszer fért. Na és a távcső! Nekik is van messzelátójuk, de fegyverre szerelve, ez valami csoda! Bármilyen távoli cél leküzdhető a segítségével. Nagyon hamar belejöttek a kezelésébe, és jól is lőttek, hiszen vadászok voltak. A lő bemutató után a falu vezetői, a vendégek férfi tagjai - miközben az asszonyok magukkal hívták Sarát - és a vadászok bevonultak az ékes jurtába, ahol díszebéden vettek részt. Több fajta sült húst szolgáltak fel és valami nagyon ízletes levest. Az ebédet követően a falu öregje megkérdezte a vendégeit, hogy hol készültek, és kiket ábrázolnak azok a rajzok, amit korábban adtak át neki. Tom elmondta, hogy Jóska rajzai vannak a papírlapokon, és népe történetét elevenítik meg. Az öreg hosszasan nézegette a szarvast és a mögötte lévő két lovasról készült képet. Arcára volt írva, hogy nagyon tetszik neki. Tom elkezdte dicsérni a finom ebédet, külön kiemelve a felséges ízű húsokat. A vadászok sorra megnevezték, hogy milyen állatok húsából készültek, majd Borat, a falu öregje vette át ismét a szót:

- Köszönetemet fejezném ki az ajándékokért, már nagyon kevés volt a liszt és a cukor a kamrában, sóból pedig egyenesen szűkölködtünk.

- Jó szívvel adtuk, - válaszolta Tom, de, hogy elhárítsa a további hálálkodást, gyorsan megkérdezte:

- Honnan kell beszerezni a termékeket?

- Minden évben a tél elején és végén, amikor már nincs elviselhetetlen hideg, de még a talaj fagyott, és lehet rajta járni, keressük fel a tőlünk nagy távolságra található kereskedőt, és juhokat, valamint értékes prémeket cserélünk fűszerekre, rizsre, lisztre, cukorra. A sót másik kereskedőtől, egy másik helyen szerezzük be. Ez utóbbi nagyon fukar. Kihasználja, hogy csak nála lehet kapni, jól megkéri az árát. Eleinte egy zsák sóért öt nerc irhát kért, ma már hatot. Félő, hogy legközelebb ismét többe kerül.

- Mennyi fér egy zsákba? – kérdezte Tom.

- Öt kiló - felelt az öreg.

- Úr Isten! – hördültek fel szinte egyszerre a vendégek.

- Olcsóbban nem tudunk hozzájutni - legyintett lemondóan Borat.

- Hátha mégis! – kacsintott össze feltűnés nélkül barátaival Tom, de úgy döntött, hogy nem játssza ki a sóval kapcsolatos jó hírüket.  Vendéglátójuk elmesélte nagy bánatukat, hogy mekkora baj érte őket, alighogy a beszerzett új áruikkal visszatértek a kereskedőtől.

- Hazaértünk a két, teljesen megrakott lovas szánnal, bepakoltuk a raktárba a beszerzett holmikat, este nyugovóra tértünk. Éjszaka lovak nyerítését hallottuk, kutyáink éktelen csaholását, majd lövéseket. Lelőtték a házőrzőinket. Azonnal kirohantunk, de már lőttek ránk is. Lehettek vagy tízen, tizenöten. Ha a két vadászunk nem akkor érkezik éppen vissza a hegyekből, mindenkit is megölnek.

- Elmenekültek a támadók?

- Igen, de azt kiabálták, hogy még visszajönnek. Fel akarták gyújtani a juhakolt, de sikerült megakadályoznunk. A fellobbanó láng fényében kettőt felismertem. Ott tébláboltak a kereskedőnél, biztosra veszem, hogy az ő bandája volt.

- Miért haragudhatott meg a kupec? – kérdezte Tom.

- Azért mert vitába szálltunk vele a só árát illetően.

- A són kívül a többi árut más kereskedőnél is be lehet szerezni?

- A többit igen, de só csak ennél az egynél van. Nagyon messziről hozzák, azért ilyen drága - felelt az öreg.

- Ezek szerint, akinek só lelőhelye van, az nagyon gazdag lehet?- fordította Bill kérdését Tom.

- Igen! Az nagyon gazdag lehetne!

- Te mit tennél, ha neked lenne egy sóbányád? – kérdezte Jóska.

- Nálunk, itt a faluban minden vagyon közös, így hát a bánya is közös lenne, de hát ezen a tájon nincs só a földben – ezzel be is fejezték a témát, és minden másról szó esett, de a sóról nem beszéltek többet. Beesteledett, és az teljesen természetes volt, hogy a vendégeknek maradni kell éjszakára. Ugyanabban a faházban aludtak, amelyikben a jómúltkorjában. Sarah külön szobát kapott a kétszobás, előszobás házikóban. A három helyiséget egy mindegyikbe átnyúló kemenceszerű kályha fűtötte, amelyet a Sarának megágyazott szobából lehetett megrakni. A számára is nagy újdonság volt ház biztonságos falai közt, ágyban, külön szobában aludni. Jól megrakta a kályhát, lefeküdt,  és reggel a fiúk zörgésére ébredt. Ránézett az órájára és nyújtózkodva jegyezte meg:

- De jó nagyot aludtam!

A reggeli közben Bill kérdéssel fordult Borathoz: 

- Ma úgy nézem, hogy egész nap szép tiszta idő lesz. El tudna valaki jönni velünk?  Ha lehet jó nagy szánnal, mert visszafelé hozni kellene valamit.

- Mit?- kérdezett vissza az öreg.

- Van felesleges sónk, azt szeretnénk átadni.

A vendéglátók örömmel befogtak két lovat az egyik szán elé. Bill ránézett a szán rakodófelületére, rámosolygott az öreg szakállasra, és csak ennyit mondott:

- Kellene még egy ugyanilyen szán, hátha holnap már újra rosszra fordul az időjárás!

- Fiam, magyarázd meg, miről van szó! – kérte a tolmácsot Borat.

- Csak annyiról van szó, hogy a mai naptól nagyon gazdagok vagytok, mert saját sóbányátok van.

A megtört kis öregember ránézett Tomra és megkérdezte:

- Ugye, ez nem valami tréfa? Ezen a területen még sohasem találtak sót!

- Talán azért, mert nem is kereste senki – érvelt a tolmács. – Habár mi sem kerestük, csak egész véletlen megtaláltuk.

- Na, álljunk meg! Ha ti találtátok, akkor a tiétek! – mosolygott a bácsika.

- Ez a ti földetek, itt minden a tiétek. Csak senkinek el ne mondjátok, hogy honnan bányásszátok, mert akkor megtámadnak benneteket. Hadd higgyék, hogy valahol vásároljátok és továbbadjátok! – adta a tanácsot a fiatalember a hajlott korúnak. Máshol ez sértés is lehetne, de most ez nem jó alkalom a sértődésre. Hamarosan összeállt a kétszános karaván. Csákány, ásó és lapát is került mindegyikre, és a rakterük jól megtermett ládává változott. Útba ejtették a szállásukat is, ahol magukhoz vettek egy-egy nagydarab ponyvát, amivel a szán ládáját belül résmentessé varázsolták, és feldobtak még egy hosszabb létrát, és néhány üres zsákot is.

- Ott a jel! – kiáltotta Fred, meglátva a bánya közelében lévő, bevagdosott fatörzset.

Ő ereszkedett le először a magukkal hozott viharlámpa fényénél, majd az egyik kísérőjük és a vezető. Megbabonázva nézték a csillogó kristályokat. Négy fiatalember maradt lent a „tárnában” és csákánnyal, módszeresen tördelték, fejtették a barlang oldaláról a fehér kincset. Szaporán ment a dolog, mert nagyobb darabokban tört le a kősó. Rájöttek, hogy többre mennek, ha ketten fejtik, ketten zsákba rakják, ketten pedig kötélen felhúzzák a kibányászott anyagot. Előbb megrakták a kocsit, mint ahogy remélték. Mielőtt elindultak, Tom tolmácsolta a többiek véleményét is:

- Most pedig ünnepélyesen átadjuk a bányát jogos tulajdonosának, kedves barátainknak.

- És rokonainknak! – tette még hozzá Jóska, aki szívvel, lélekkel rokonainak tekintette ezeket a kedves embereket.

A karaván a nagy súly alatt lépésben haladt, az emberek gyalog követték. A szállásukhoz érve Tom illendően hívta hajlékukba barátaikat, akik a mai helyett inkább egy másik alkalmat jelöltek meg a vendégeskedéshez. A sót gondosan letakarták, mert a tajgában a fáknak is szemük van, jobb, ha a bányájuk titokban marad!

Dudás Károly

Folytatása következik...

-.-