Magyar szó a tajgában 13/6. fejezet

Elérkezett a költözés napja. Borat szerint nem szabad késlekedni, mert tartósan viharok, nagy havazás, és azt követően farkasordító hideg lesz, utána pedig még egy kis idő, és beindulhat az olvadás.

- Mindent viszünk, ami használható! – határozta meg Sarah, aki ezen a napon töltötte be utoljára a rangidős szerepét. A faluban egy nő már nem állhat a sor elejére. Itt ez a rend.

- Ki lesz helyettem a parancsnok? – kérdezte.

- Mi ott vendégek leszünk, ott pedig van főnök, majd megmondja nekünk is, hogy mi a dolgunk – oldotta meg nagyon bölcsen a problémás helyzetet Jóska.

- Legyen így! – bólogattak a többiek is.

Megegyeztek, hogy a gép alkatrészeit, tartozékait ott hagyják bezárva, ha valaha is jön értük repülő, az a szigeten is le tud szállni, van ott hely a tisztáson bőven.

-Bárcsak a mi pilótánk is észrevette volna abban a viharos éjszakában! – sóhajtott Sarah.

Néhány lovas szánnal minden eszközüket átvitték, és berendezkedtek a használatra kapott faházban. Sarah kapta a kisebb szobát, a fiúké lett a tágasabb. Borat látva a sok állatbőrt, amit a repülőben a padlóra és a falra terítve használtak megkérdezte a vendégektől, hogy a szűcsükkel rendbe hozathatják-e?

- Köszönettel vesszük! – válaszolt Tom.

Az új lakók megegyeztek, hogy a teljes élelmiszerkészletüket, ami jelentős mennyiség volt, átadják vendéglátóiknak, akik örömmel elfogadták és behordták a raktárukba.

-Mától vendégeink vagytok. Élvezitek a védelmünket, gondoskodunk a kényelmetekről és az ellátásotokról. Az én házamban étkeztek - mondta el a vezető az öregek döntését, és hagyta rendezkedni és pihenni a becses vendégeket.

A másnap a szibériai falu lakosaiként köszöntötte őket. Az egész napjuk beszélgetésekkel telt, a helybeliek mindent tudni szerettek volna róluk, és őket is nagyon érdekelte minden, ami ezekkel a kedves emberekkel kapcsolatos. Az első egy-két napban megismerték a települést. Megállapították, hogy szorgalmas emberek közé kerültek, akik rengeteg juhot birtokoltak az aklokban és szarvasmarhát az istállóikban. Lovaik legtöbbje ebben a percben is a kibányászott sót szállította a szigetről.

-  Úgy látszik, megfogadták a tanácsunkat, és árusítani fogják a fehér ásványt– fejezte ki örömét Tom. - Ebből nagyon gazdagok lesznek.

- Megérdemlik – mondta ki a véleményét Bill. - Kíváncsi lennék, a fukar kereskedő mit szól majd a történtekhez.

- Bezárhatja a boltját! És lehet, hogy bosszút áll. Hallottátok, már megtámadták egyszer ezeket a jó embereket - mondta Jóska sajnálkozva. - Csak legyen erejük megvédeni magukat.

- És bátorságuk!

*

Az átköltözést követően lényegesen könnyebbé vált a kis csapat élete. Egy nagyobb közösség tagjai lettek, amelynek az európaitól – amerikaitól – eltérő szokásaik is voltak, ami eleinte apró fennakadásokat okozott, de ezeket egy kis odafigyeléssel könnyedén áthidalták.

- A legfontosabb az alapvető udvariassági szabályok betartása, és a hierarchia tisztelete. Itt az öreg embereket nagyon becsülik, és ezt várják tőlünk is - okosította a doktornő a fiúkat.

- És mi van a nőkkel? – kérdezte vigyorogva Bill.

- Legalább annyira tisztelik őket, mint a mi férfijaink, csak náluk másként nyilvánul meg. Nem hozzák például buta kérdésekkel kellemetlen helyzetbe az asszonyokat, kiváltképp az idősebbeket. Érthető Bill?

-Teljes mértékben! - felelte szemlesütve.

Fogytak a napok, még kettőt kell aludni, és március 15-e lesz. Másnak ez egy szokványos dátum, egy az év napjai közül, de egy magyarnak a legnagyobb, a legcsodálatosabb, a leg szívhez szólóbb ünnep. Az otthontól távol a magyar haza, a magyar szimbólumok, a magyar emberek, közös emlékeink és a magyar szó, valami megfoghatatlan érzelmi töltéssel bírnak. Jóska az Amerikában töltött évei alatt sokszor találkozott ezzel az érzéssel. Március 15-én soha nem tudott otthon maradni. Sétált a nagyváros utcáin kedvesével, későbbi feleségével, és örömmel látták az emberek kabátjának hajtókáján a világ legszebb jelét, a piros-fehér-zöld színű kokárdát. Az ünnep közeledtével most is megmagyarázhatatlan izgalmat érzett. Egyik pillanatban énekelni támadt kedve, a másikban könnyek tolultak a szemébe. Minden gondolata elhagyott, megcsalt hazája körül forgott.

- Mi baj van Jóska? – kérdezte Tom a barátját.

- Semmi, csak közeledik a nagy ünnepünk, és egy kicsit elérzékenyültem- felelt a magyar fiú, és töviről hegyire elmesélte társainak, hogy mi bántja.

- Tudok a szabadságharcotokról, amely kicsit a miénk is! – mondta Tom. – Az én dédnagyapám Bem apó seregében szolgált, és részt vett a magyarországi harcokban a muszkák ellen, ahol súlyosan megsebesült és leszerelték. Ezt követően, egy Krakkó melletti tanyán gazdálkodott. Én már nem ismerhettem, de apámék mesélték, hogy a halála előtt még az ölébe vett.

- Barátom, téged olyan ember dajkált, aki szolgált Bem apó alatt? Olyan ember, aki Petőfi Sándorral, Gábor Áronnal és a többi hőssel harcolt a szabadságért?

- Igen Jóska, és erre nagyon büszke vagyok.  Látod a népeink mindig megtalálták egymást, nem hiába van a mondás is, hogy lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát – mondta ki magyarul az örökérvényű igazságot, a lengyel és magyar nép közös szózatát. Tom, azon már meg sem lepődött, hogy a magyar fiú szájából lengyelül hangzott ugyanez, a füleiknek kedves zene:

-„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

Társaik érdeklődve hallgatták a két jó barát beszélgetését. Csodálták ezt a két embert, és rajtuk keresztül csodálták népeiket is, a két örök harcban álló, igazságkereső nemzetet, a szkíták és a szarmaták leszármazottait.

A magyar fiú a szobájuk ablak melletti asztalához telepedett, és egész nap rajzolt. Kirajzolta magából a bánatot, a honvágyat és a büszkeséget, amit ősei iránt érzett. A repülőgépen talált lapokra, korábban megkezdett munkáját folytatva, rajzolta a magyarság történelmét, a legelejétől az 1848-1949 évi szabadságharccal bezáróan.

Ezen a napon Bem apót, Petőfit és Gábor Áront, körötte tüzéreivel rajzolta le. A falu öregje a legöregebb vadász kíséretében kereste fel a kuckójukba visszahúzódott vendégeket.

- Gondoltam, meglátogatlak benneteket. Hogy telnek napjaitok, hogy érzitek magatokat nálunk?

- Nagyon jól - hallatszott az öregnek tetsző válasz. – Mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, és nagyon köszönjük, hogy a barátságotokba fogadtatok minket – fejezte ki Tom egyöntetű véleményüket.

- Ennek nagyon örülök. És mivel foglalatoskodtok? Gondolom, már nagyon várjátok, hogy kitavaszodjon!

- Igen - felelte Jóska, - nekünk szokatlanul hosszú ez a tél, otthon már éled a természet.

- Nálunk is eljön az ideje - felelte Borat. – Látom, vannak újabb rajzaid. Megnézhetném őket?

- Csak tessék!

És a papírlapok az asztalhoz leülő vezető és tolmácsa elé kerültek. A bölcs öregember először csak forgatta, nézegette a papírlapokat, majd kérdezgetett a művekkel kapcsolatban. Az öreg vadász pedig a lengyel fiú segítségével tolmácsolt. A vezető ránézett a Bem apót ábrázoló rajzra és megkérdezte:

- Ki ez a szimpatikus arcú ember?

- Ez a lengyel nép hős fia, aki harcolt hazám szabadságáért – még folytatta volna, de legnagyobb meglepetésére a tolmács csak ennyit mondott:

- Bem Jozef.

Tomnak és Jóskának jól esett, hogy közös hősüket az orosz emberek is ismerik, mégha az övéik ellene is harcoltak.

- Ez kit ábrázol? – mutatta az ágyúöntő székelyről és katonáiról készült képet az öreg szakállas.

- Ez a magyar nép nagy hőse, aki saját készítésű ágyúival vette fel a harcot a cár serege ellen.

Ebben a pillanatban az öreg tolmács ránézett Jóskára, majd a szöveg lefordítása helyett csak ennyit mondott:

-Gábor Áron. A keze alatt szolgált az én drága apám.

Elhangzott két mondat, elhangzott ez a néhány szó a kis faház szobájában, amelyeket  hirtelen csend követett. Félelmetesen nagy csend!  Egy időre megszűnt susogni a tajga, a viharos szél visszavonult odújába. Ez a néhány szó hirtelenjében megváltoztatta a világot. A magyar gyerek felállt, nézte a vadászt, szólni akart, de nem jöttek elő a szavak. Odalépett az öreghez, és erősen magához ölelte. A körülötte ülők nem értették, hogy mi történt, annyit azonban leolvastak az idős és fiatal arcról, hogy nem mindennapi találkozásnak lehetnek tanúi.

- Ki vagy te, jóságos arcú nagyapó? – kérdezte  Jóska.

- Én egy magyar hadifogoly, Csiki József gyermeke vagyok, akit a cár katonái hurcoltak Szibériába.

Látszott a kis öregen, hogy küszködik a könnyeivel, és a magyar szót is keresgélnie kell, de folytatta:

- Engem Csiki Sándornak hívnak.

- Hát te nem orosz vagy? – kérdezte meglepetten a falu öregje.

- Apám magyar, anyám pedig egy kozák lánya volt, akit kitagadtak apám iránti szerelme miatt.

-  Miért titkoltad idáig?

- Jó apám megesketett engem és három fivéremet, hogy letagadjuk származásunkat. Féltett minket a cár katonáitól. Most úgy érzem, elérkezett az idő, hogy felfedjem titkunkat.

A kis faházban kinyílt egy képzeletbeli, színes képekkel, örömmel és bánattal, de leginkább hazaszeretettel megtöltött könyv, amelynek a lapjai mesélni kezdtek.

Dudás Károly

Folytatása következik...