Magyar szó a tajgában (13 fejezettől a könyv végéig)
13. Álom vagy valóság?
Meglátva a két idegent a kis erdei falu minden lakója kisereglett a díszes jurta elé. Meghajolva üdvözölték a jövevényeket, és elégedetten nyugtázták, hogy ők is tisztelettel viszonozzák köszöntésüket. Egy idős, szakállas, szőrmés süveget és kaftánszerű meleg kabátot viselő ember érthetetlen nyelven szólt hozzájuk, és amikor látta, hogy beszédét nem értik, odaintett magához egy öreget, aki egy másik nyelven igyekezett kapcsolatba lépni a két fiúval. Sikertelenül. Két nemzet gyermekei lehettek, amit az eltérő arcvonásokból és a némileg különböző ruházatból is meg lehetett állapítani. Jóska ilyen szabású arcokat, szemeket, öltözetet, építményeket csak otthon látott, egy képeskönyvben, amit féltve őrzött gyerekkorától. Régi hun és magyar mondákat tartalmazott. Tom pedig csak Jóska rajzain találkozott hasonlóval.
A falusiak beinvitálták őket abba a jurtába, amelybe a medve bekopogott. Az alacsony ajtón csak meghajolva lehetett belépni. Még odakint Jóska felhívta Tom figyelmét, nehogy a küszöbre lépjen, mert ott lakik a jurta szelleme, és nem lenne illendő nyugalmában megzavarni.
A nagy, téliesített, sátorszerű építménybe belépve a talajra leterített szőnyegeket és állatbőröket, középen egy tűzhelyet láttak, felette a nemezborításon egy nyílást hagytak, aminek az elszíneződésből is nyilvánvaló volt, hogy a füst kivezetésére szolgált. A tűzhely egyik oldalán a teafőzéshez és a főzéshez használatos edények, a másikon pedig az étkezéshez használt asztalka állt. A sok párna ülő - és fekvőhelyként szolgált. A jurta vázát képező rácsra aggatták a használati tárgyaikat, fegyvereiket és egyéb eszközeiket. Azonnal látszott, hogy ez az ezeréves hagyományt képviselő, ősi, könnyű építmény nem lakás céljára szolgált, hanem valamilyen közösségi szerepe lehetett. Idővel kiderült, hogy itt tartották a megbeszéléseiket, talán még itt is imádkoztak.
Az érkezők és az itt lakók kézzel-lábbal igyekeztek megértetni egymást. Jóska mindenáron el szerette volna mesélni, hogy repülőjük lezuhant a mocsáron túl, most pedig vadászni indultak, és a megsebesített szarvas elmenekült előlük. Valahol bolyong az erdőben, lehet, hogy már el is vérzett. Úgy tűnt, hogy a hallgatóságuk megértette ittlétük okát, amire sajnálkozó arckifejezésükből következtettek.
Hamarosan étel került az asztalra. A fiúknak azonnal szembeötlött, hogy a jelenlévők csupa férfiak, az asszonyok nem vettek részt a vendégek fogadásán. Sült birkahúst szolgáltak fel, lepényszerű kenyérrel, és nagyon ízletes szószt kínáltak mellé. A befejező fogás valamilyen ismeretlen gyümölcs, aszalva. A legvégén csészeszerű edénykékben kumiszt szolgáltak fel, amire annak ellenére, hogy soha nem ivott még, rájött a két európai.
A vacsora befejeztével folytatódott a jelbeszéd a népek egymás közelébe sodródott gyermekei között. A legöregebb ember, aki talán a közösség vezetője lehet, rámutatott magára és a jurtában lévő, hasonló öltözetű emberekre és hangosan, hangsúlyosan többször is kimondott egy szót: kazak. Majd rámutatott a kicsit arcra és öltözködésre eltérő emberekre a mongol szó kíséretében. Ezt utóbbit értette Jóska, értette Tom. Hogyne értették volna! Melyik európai nép ne hallott volna a mongolokról és a tatárokról, akik végigrabolták a keresztény Európát évszázadokkal ezelőtt? A kazak megnevezés egyiküknek sem mondott semmit. Soha nem hallották ezt a szót, de most, hogy az öregember kimondta előttük, azonnal megértették: itt, ebben az ősi nemezsátorban a vendéglátóik egy része kazak, a másik fele pedig mongol. Jóskának lázasan dolgozott az agya. Ezek az emberek feltűnő módon hasonlítanak az ősmagyarokra. Hasonló az arcuk, és az öltözékük is szinte teljesen olyan, mint a magyaroké Árpád korában.
- Lehet, hogy, akiket kazaknak nevez a fehérszakállú öreg, valójában a mi ősi rokonaink, akik másik irányt választottak a nagy vándorlás idején? Ez a hasonlóság nem lehet véletlen! Na, de kire hasonlítanak? Azokra a rajzokra, amelyeket a Mondák könyvében láttam! A mostani magyarok nem így néznek ki! Nekem is hasonlítani kellene rájuk. Mi az oka, hogy nem így van? – a Jóskában felmerülő kérdésekre Tomnak sikerült elfogadható magyarázatot találni:
- Egy évezrede él a magyar nemzet a Kárpát-medencében. Tudod, hogy ez mekkora idő, hány emberöltő? A te néped is, akárcsak az én szarmata őseim ez alatt az időszak alatt több alkalommal házasodhattak a környező országok nációival, mígnem kialakult ez az arcforma és testalkat. A magyarok arca hasonló, mint a legtöbb európai emberé. Egy külföldi nem tudná megállapítani, hogy melyikünk a magyar vagy a lengyel, olyan nagy átalakulás zajlott le európaiságunk hosszú évszázadai alatt. A vendéglátóink nem vándoroltak más közegbe, ők itt maradtak ezen a vidéken, és megőrizték hagyományaikat, és mivel nem történt más népekkel keveredés, az arcvonásaikat is.
- Szerinted lehetnek a kazakok a rokonaink?
- Azon ismeretek alapján, amikkel eddig rendelkeztem, és amelyek ma rám zúdultak ki merem jelenteni, hogy nagyon nagy a valószínűsége.
- Jó lenne megtudakolni, de nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mit akarok.
- Segíthetek?
- Hát persze!
És Tom a világ legegyszerűbb módján elmagyarázta a kis asztalt körbeülő embereknek, hogy honnan jöttek. Magára mutatott, és nyomatékosan mondta ki a lengyel szót. A vendéglátók tudomásul vették, látszott a tekintetükön, hogy soha életükben nem hallották ezt a szót, de nagyokat bólogattak, és hangosan adták egymás szájába a szót:
- Polák.
Örök rejtély, hogy mire gondoltak közben. Talán arra, hogy a népe nevét mondta a vendég, vagy talán a sajátját? Következett Jóska bemutatása. Tom izgalmában a magyar szót angolul mondta:
- Hungarian. – A jelenlévők arcán látszott, hogy ezt a szót sem hallották még soha. Közben Tom rájött, hogy a magyarok másként nevezik magukat, ezért úgy is megismételte:
- Magyar.
Erre már felkapták a fejüket a férfiak. Többször is megismételték, kissé más hangzásban:
-Madjar, madjar.
A saját, a fiúk számára ismeretlen nyelvükön lázas beszélgetésbe kezdtek, amelyből többször is kihallott a magyar szó madjarrá módosult változata.
Időközben beesteledett, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a két vendégnek maradnia kellett. Az öreg szakállas, akiről már annyit tudtak, hogy ő a falu feje, kijelölte a hálóhelyüket egy két helyiségből álló faházban. Látszott az épületen, hogy már régóta nincs lakója, friss takarítási nyomok látszottak a padlón, falakon. Amíg a férfiak a jövevényekkel társalogtak, az asszonyok alaposan kitakarították a „vendégházat”. A falu feje a két katonát bekísérte, és néhány kézjellel jó éjszakát kívántak nekik.
A fiúk nem tudták lehunyni a szemüket, sokáig beszélgettek. A kályha ontotta a meleget, s a kinti nagy hideg ellenére a szobában kellemes volt a hőmérséklet. Jóska teljesen elvarázsolódott a történtektől.
- Bárhonnan közelítek a témához, mindig csak odajutok, hogy ezek az emberek a rokonaim. Ha távolról is, de egy tőről fakadunk, valamikor őseink együtt vándoroltak az övéikkel, a nagy pusztában!
- Én sem tudok másra gondolni - fűzte hozzá Tom. – Láttad, hogy reagáltak a magyar kifejezésre? Teljesen felcsillant a szemük, amikor meghallották.
- Egyre jobban hiszek benne, hogy ezeknek az embereknek is a régi magyarok az őseik! Vagy, közös őseink lehetnek, olyanok, akikről még soha nem hallottam.
- Minden lehetséges - felelte Tom, akin már erőt vett a fáradtság a sok izgalomtól. Szemei félig lecsukódtak, amikor álomország kapujából visszaszólt Jóskának:
- Dobranoc!
Jóska elmosolyodott, amint lengyel nyelven hallotta meg a „jó éjszakát” köszönést. Még jó darabig a mögöttük álló nap eseményei jártak a fejében, gondolatai valahol az őshazában kalandoztak, majd leteperte őt is az álom.
Arra ébredtek, hogy a kis faház, dacára az elalvás előtt megrakott kályhának, ugyancsak kihűlt. Tom belepillantott a vályogból rakott fűtőalkalmatosságba, egy fadarabbal parazsat keresett, de már csak szürke hamut talált. Kipillantottak a pici ablakon. Odakint zajlott az élet, nők és férfiak jöttek-mentek a házak között, tették a dolgukat. A két európai akkor lépett ki, amikor a ház előtt éppen egy nagyobb juhnyájat tereltek. Az egyik birka ránézett Jóskára, és odament hozzá. Megállt előtte, bégetett egy sort, és a magyar megsimogatta a gyapjas fejet. A jól megtermett állat nem tágított mellőle, Jóska leguggolt vele szemben, és megvakarta a füle tövét. A juhász egy ideig érdeklődéssel nézte, majd odament a magyar fiúhoz, beszélni kezdett hozzá.
- Nem értem – rázta a fejét Jóska, de a férfi tovább beszélt hozzá, rámutatott az oldalán lógó tiszti tőrre, és karjának mozdulatával kérte a kést. A katona kivette azt a tokjából, és a nyelével előre átadta a birkák terelőjének. Tom is figyelte a fejleményeket, de barátjához hasonlóan ő sem sejtette, hogy mi sül kia dologból. Hamarosan megtudták. A juhász egy mozdulattal leküldte a jószágot a földre, lábával a fagyos talajhoz szorította a fejét, és az éles kést a nyakába szúrta. A kést, mielőtt visszaadta gazdájának, megtörölgette a gyűrűs bundában, és mint akinek eddig tartott a feladata, rámutatott a kimúlt ürü testére, jelezve, hogy az most már a két vendégé, és kezeit arca elé emelve meghajolt a két meglepődött férfi előtt. A falu előjárója jelbeszéddel erősítette meg, hogy a birka ajándék, és nagyon jó szívvel adják.
- Jóska, ezek az emberek olyan barátságosak és önzetlenek velünk, az lenne az illendő, ha mi is adnánk nekik valami ajándékot! – javasolta teljes meggyőződéssel Tom.
- Nézzük át, hogy mivel tudjuk honorálni a vendéglátást, és ezt a nagylelkű adományt. Megvan! Van a hátizsákomban egy doboz leves por, egy doboz barackkompót, és egy darab gyümölcsíz, ezenkívül nekik adom a zsebkésemet! - oldotta meg a problémát Jóska.
- Ugyanezek vannak nálam is! – ujjongott Tom, és éppen elő akarták szedni a holmikat, amikor beinvitálták őket a jurtába, ahol már szorgos asszonyok asztalra rakták a reggelit. Ismét birkahúst fogyasztottak, csak másképpen elkészítve, és juhtúróval töltött lepényt, amit mézzel ízesítettek. Jól belakmároztak. A reggeli végeztével, jelbeszéddel megköszönték a jó embereknek a kedves fogadtatást, és kicsit izgulva az ajándéknak szánt eszközök kicsinek ítélt értéke miatt, átnyújtották vendéglátóiknak a málhazsákból előszedett tárgyakat. Igazi örömöt nem lehet színlelni, az a lélek mélyéről jön. Annyira lekötelezve érezték magukat a falu lakói, hogy szinte azt képzelték, hogy amit ők adtak ajándékot, sokkal kisebb értékű, mint a kapott holmik. A két fiú alig tudta meggyőzni őket, hogy le ne vágják a másik, kiszemelt birkát is. Búcsúzóul Tom elmutogatta, hogy szívesen látják őket vendégül. Minden úgy értelmezték, hogy tartsanak velük, mert a falu feje és két másik férfi egészen hazáig kísérte a kedves vendégeket.
A hazavezető út sokkal rövidebbnek tűnt. A szánkó a nagytestű ürüvel könnyen siklott a fagyos havon. Hamarosan feltűnt a „repülőgépszálló”, alig félóra, és hazaértek.
Sarah vette észre a távolban felbukkanó öt alakot. Először arra gondolt, hogy idegenek, a távcsővel azonban felismerte két társukat.
- Ki lehet velük a másik három ember?- kérdezte Billéket, természetesen választ nem várva a feltett kérdésre.
- Azt nem tudom, hogy kik ezek az emberek, de egy biztos, rajtunk kívül mások is élnek a környéken! - állapította meg Fred.
- Mi van, ha rosszban sántikálnak? – aggódott Sarah.
- Minden rendben lesz, ha odafigyelünk mindenre - felelte Fred, és pisztolyát könnyen elérhető helyre rejtette a ruhájába. Hasonlóan cselekedett Bill és Sarah is. Lehet, hogy jó emberek, de az ördög nem alszik!
Tom, Jóska és a három idegen megérkeztek a szálláshoz. Miután biztonságba helyezték az ajándékba kapott birkát az elébük sietők nevében Bill behívta a vendégeket a repülőbe.
-Bemutatom újdonsült barátainkat - mondta Tom, és gyorsan hozzátette: - a magyarok rokonai.
Az ismerkedés, akárcsak a faluban, itt is huzamosabb időt vett igénybe. Sarah elképedve nézte a három férfit, akik a megszólalásig hasonlítanak a Jóska rajzain lévő ősmagyarokhoz. Önkéntelenül odapillantott az asztalon heverő grafikákra, amelyek közül a legfelső egy jurtát és előtte álló két férfit ábrázolt hasonló ruhában, mint a jövevények. A falu előjárója is ránézett a rajzra, és mondott valamit az asztalnál vele együtt ülő társainak. Ők is ránéztek a lapra, majd egymásra. A kis öreg a papírra mutatott, majd saját magára és a társaira, nyilvánvalóan azt akarta megtudni, őket ábrázolja-e a rajz. Jóska értette a kérdést, és fejét rázva felelte, saját magára mutatva:
- Magyar!
- Madjar? – kérdezte az öreg.
Jóska bólogatott:
- Aha, madjar.
A vendégek kézmozdulataikkal adták tudtukra, hogy szeretnék megnézni a rajzokat.
-Madjar! – ismételgették, tanulmányozva a képeken lévő embereket és tárgyakat.
Jóska valamennyi rajzát ajándékba adta új barátaiknak, akik nagy örömmel rejtették a vállukon átvetett tarisznyába.
Ebédre is marasztalták újdonsült ismerőseiket. Az asztalra hal került rizzsel, amelyet néhány szem aszalt áfonya követett. A legvégén teát ittak, ami után a vendégek elmenni készülődtek. Feltűnt, hogy gyakran rápillantottak az asztalra helyezett sótartóra és cukortartóra. A nézésükben volt valami sóvárgás, egy nehezen titkolható vágy a két termék után. Sarah észrevette, intett Frednek, és a raktárból behoztak 10 kilónyi sót, némi lisztet és cukrot, amit átadtak a hálálkodó távozóknak, akik a súlyos terhet csak a kölcsönkapott szánkóval tudták hazaszállítani.
-.-
Jóska nehezen tudott napirendre térni az elmúlt napok eseményei fölött. Sokként érte a megéltek sorozata: a táncoló, betanított medve, a szarvas viselkedése, amely önkéntelenül is felidézte a Csodaszarvas legendáját, aztán a kísérteties hasonlóság az ősi magyarok, valamint az erdei tisztáson talált emberek kinézete, öltözéke és jurtái között. Egyik pillanatban úgy érezte, mintha a mondák világába csöppent volna, a másikban, mint aki megtalálta a magyar nép annakidején másik irányba indult testvéreit.
-Lehet, hogy nyolc törzse volt a magyarságnak? Vagy talán még több, akik keletnek indultak, netalántán helyben maradtak? – zakatoltak agyában a megválaszolhatatlan kérdések. –Ezt a rejtélyt tudósainknak sem sikerült megfejteni, nem jutottak eredményre nagy utazóink se, akik hiába keresték vélt vagy valós testvéreinket. Létezhet-e, hogy most egyszeriben itt vannak, meg vannak, és egy egyszerű falusi gyerek bukkant rájuk? Ez csak álom lehet! Egy csodálatos álom, amely, ha egyszer véget is ér, de legalább varázsolja hosszúra a mindenható! – fohászkodott a magyar fiú.
Másnap reggel odaállt Tom, aki kiolvasta szeméből a szándékát, és mielőtt elhangozhatott volna a kérdés, megadta a választ:
- Valóban találkoztunk azokkal az emberekkel! Voltunk a falujukban, és azóta engem is egyfolytában foglalkoztat a dolog. Teljes szívemből megértelek, és ahhoz, hogy tisztán lássunk, a végére kell járnunk mindennek.
- Mi lehet ez az egész? – kérdezte most már az asztalnál ülve a többieket is a zaklatott magyar fiú.
- Gondolkodtam én is – kapcsolódott a beszélgetésbe Fred, – és több elméletem is van.
- Halljuk! – sürgette Sarah.
- Kezdjük a meseszerűvel, azzal, amelyet Jóska hallani szeretne. A magyar törzsek közül nem mindegyik tartott Európa felé, hanem volt, vagy voltak olyanok, amelyek másik irányt választottak, vagy a sztyeppén, esetleg a tajgában telepedtek le.
- Ugye, szerinted is ez a legvalószínűbb! – ujjongott Jóska.
- Ez az egyik feltételezésem. A másik, ami szerintem inkább valószínű, hogy a sztyeppén és környéken élő népek kapcsolatban álltak egymással. Hasonlóak voltak a szokásaik, az öltözetük, és hasonló alkalmatosságokban laktak. Ma is több nép él Ázsiában, amelyeknek hasonló a ruházatuk, de még a jurtáik is.
- Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar törzsekből váltak le! –próbálta megerősíteni Jóska a neki tetsző elméletet.
- Lehet - felelte Fred, - de nagyobb a valószínűsége hogy találkoztunk egy másik nép néhány tagjával, de mivel nem tudtunk velük beszélni, nem tudhatjuk, hogy kik is ők valójában.
- Azért ez nem teljesen így van!- szólt közbe Tom. – Voltak a faluban emberek, akikről egyértelműen tudjuk, hogy mongolok. A másikakról, akik kazakoknak mondják magukat, nem tudunk semmit.
- Akkor nézzünk körül egy kicsit a világban! - vette át a szót Sarah, és levett az asztal melletti polcról egy térképet. Kinyitotta azon az oldalon, amely Szibériát ábrázolta, leterítette a katonák elé. – Eddig annyit állapítottunk meg, hogy valahol Szibériában vagyunk. Az eddigi ismereteinkből arra következtetek, hogy nem az északi részén, de talán még nem is a közepén, hanem az időjárási viszonyokból, a növény és állatvilágból következtetve, valahol délebbre. A repülővel megtett út nagyságából ítélve, körülbelül itt lehetünk – mutatott rá egy helyre, amely Oroszország déli része, esetleg Mongólia vagy Kína területe.
- Vagy pedig – kiáltott fel Bill, – olvassátok el, mi van ide írva! – és rátette a mutatóujját egy elnevezésre, de hangosan betűzte is a Mongóliától nyugatra, Oroszországtól délre eső terület elnevezését: Kazakisztán. Tehát van egy ilyen ország, és most, hogy erre rájöttünk, közelebb kerültünk a rejtély megoldásához. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy ezek a népek együtt élhettek a magyarokkal a nagy pusztában, de mivel ők maradtak is ezen a részen, és továbbra is hasonló életmódot folytattak, ezért az öltözetük és szokásaik keveset változhattak.
Bill fejtegetésével egyetértettek, egyedül Jóskát bántotta, hogy ki kellett lépnie a lelkében szépen felépített mesevilágból. Az elkövetkező napokban az ismét hidegre fordult időjárás miatt a szállásuk biztonságos falai közé kényszerültek. Megjavították megviselt hótaposóikat, készítettek az elajándékozott szán helyett egy újabbat. A vaddisznóbőrből bakancsaikra külső védőburkot gyártottak, és közben beszélgettek, meséltek magukról. Várták az idő nehezen elérkező jobbra fordulását. Nézegették a kis ablakokon át a vadul kavargó hóvihart, ami időnként csöndesebbre váltott, de csak azért, hogy utána még jobban recsegjen, ropogjon a csonttá fagyott világ. A vihar elültével a repülő foglyai kimerészkedtek fűtött menedékükből. Elsőként Bill lépett ki az előtér ajtaján, körülnézett és villámgyorsan visszatolatott.
- Ilyen hideget még nem éreztem! - mondta a meghökkent többieknek már a kályha mellett. Sajnálták, hogy nincs hőmérőjük, így csak találgatni tudták melyik számnál állna meg a higanyszál. Napokkal később ismét előbukkant a tűzgömb, amelyről már tudták, hogy ebben az évszakban hiába ragyog fényesen, a hője nem érkezik le a földre.
- Kimegyünk? – kérdezte Fred szabadba vágyakozó társait.
- Most már talán nincs annyira hideg! – bizakodott Bill.
- Nagyon öltözzetek be! – kérte őket a doktornő, és még néhány jó tanáccsal engedte útjára a fiúkat. Sokáig nézett utánuk, majd amikor már szem elől tévesztette őket nekilátott a lakás takarításának.
- Nézzük át a mocsár területét, olyan érzésem van, hogy a mi szarvasunk valahol ott húzta meg magát! – javasolta Tom.
- Szerintem inkább az erdőben! Ott több védelmet talál - vélte Bill.
- Amikor átmentünk Jóskával a mocsáron több helyen találtunk szilárd talajú tisztásokat bokrokkal, fákkal. Ezek kitűnő búvóhelyek. Gyakran járhat erre.
- Miből gondolod?
- A sok szarvaspata-nyomból, amit láttunk.
- Igazad lehet! – engedett Bill. – Menjünk a mocsárba!
És a négy „vadász” megkezdte a befagyott ingovány átvizsgálását a kámforrá vált szarvas után. Már több órája kutattak a nád, sás és a bokrok között, az agancsosnak azonban nyomát se látták, mígnem Fred felkiáltott:
- Idenézzetek, itt járt ez a becses állat!
És valóban a fagyos havon is jól látszott a szarvas patáinak lenyomata. Követték azokat, először keresztben, majd hosszában haladtak a járhatóvá változott süppedéken, de semmit nem találtak.
- Ne adjuk fel! – igyekezett Jóska rábírni társait, akiknek pedig ugyancsak elment a kedve a „csodaszarvas” üldözésétől. A többség akarata győzött, és elindultak hazafelé. Alig pár száz méter lehetett vissza a mocsárból, amikor Bill valamit észrevett az egyik tisztás bokrai között. Óvatosan közelítették meg a helyet. Ott állt előttük egy, a repülőjükről leesett fémkonténer, viszonylag jó, lezárt állapotban.
- Mi lehet benne? – kérdezte Fred.
- Nyissuk ki és megtudjuk! – felelte Jóska, és már tolta is csőre karabélyát.
- Azért ne olyan hevesen! – fordította el a puskacsövét Tom. –Mi van akkor, ha robbanó vagy gyúlékony anyag van benne?
- Másként pedig nem tudjuk kinyitni.
- Rendben van, kilőjük a zárat, de a lövés irányát úgy kell megválasztani, hogy ne menjen be a ládába a golyó.
Jóska alulról célozta meg a zárat úgy, hogy a lövedék csak a konténer kis részén haladt át. A szerkezet szétesett, az ajtaja pedig engedett a feszítésnek, szabaddá vált a belsejébe vezető út.
- Ami szemszájnak ingere! – kiáltott fel Tom.
Volt ott minden, amire a hajótöröttek vágynak, főleg élelmiszer. Cukor, liszt, rizs jó néhány zsákkal, sok-sok készétel és húskonzerv, valamint befőttek. Nem sokáig nézegették a talált kincseket, amennyit csak tudtak felpakoltak a két szánkóra, és hazaindultak. Kétszer is fordultak, és még így is maradt néhány zsák a nagy fémdobozban. A második fuvar szállítása már sötétben történt. Sarah lelkesen világított a petróleumlámpával a fiúknak.
- Ez a nagymennyiségű élelem hónapokra is elegendő – jegyezte meg elégedetten a doktornő.
- Olyan sokáig itt akarsz maradni? – incselkedett Fred.
- Dehogy akarok! Mégis megnyugvás, ha tele a spájz - vágott vissza Sarah.
- Vajon az én elveszett ládám előkerül e még? – sóhajtozott Tom.
- Milyen ládád veszett el? – érdeklődött Bill.
- Egy hosszúkás láda, amiben a cserebere fegyvereimet tartottam. A repülőn a most megtalált konténer tetején volt. Azzal együtt eshetett ki a gépből.
- Milyen fegyverek voltak benne? – kérdezősködött Fred.
- Három darab orosz fél - automatapuska, távcsővel, valamint két német villámgéppuska és nagyon sok lőszer, és egy katonai távcső.
- Más nem?
- Egy nagyobb méretű, bakancsra húzható halinacsizma, és egy német őrbunda. Minden egyes darabnak nagy hasznát vennénk.
- Miért engedted elveszni? – tréfálkozott Bill.
Másnap reggeli után azonnal elindultak a konténerhez a maradék zsákokért. Már visszafelé tartottak, amikor az egyik bokros részről egy hatalmas, furcsa formájú birka rohant ki. Bill aki szokásához híven nyakában hordta lasszóját, amit a legtöbb esetben csak kötélként használt, meglátva a száguldó állatot egy gyors mozdulattal megforgatta a feje fölé kapott befogóeszközt. A lasszó pontosan a gyapjas állat nyakára tekeredett, és már csak a lábai összekötése maradt hátra. A bokrok mögül ekkor trappolt ki három megtermett farkas, szemmel láthatóan a juhot üldözték. Észrevették az embereket, és egy éles jobbraáttal irányt változtattak, elrohantak a nagy fehér messzeségbe.
- A falusiak birkája lehet, biztosan nem sértődnek meg, ha átvisszük nekik! – értettek egyet Jóska javaslatával, aki az állat hazaszállítása mellett alkalmat talált a falu ismételt meglátogatására, és egyúttal a barátainak való bemutatására. A holmikat átrakták az egyik szánra, a juhot pedig felerőltették a másikra, és jól oda is kötözték, mert nagyon engedetlenül viselkedett. Az úton megbeszélték, hogy mivel ők elegendő élelemmel rendelkeznek, mindkét szán rakományát otthagyják a jóembereknek. A vendégségbe menéshez illendő időben, jócskán ebéd után érkeztek a faluba. Amint észrevették érkezésüket, azonnal rohantak eléjük, és betessékelték őket egy faház egyszerűen, de kellemesen berendezett szobájába. A padlón és a falakon mindenütt szőnyegek, középen egy alacsony asztal, amelyet több férfi ült körül. Éppen teáztak. Jóskának és Tomnak azonnal feltűnt, hogy a kazak és mongol viseletű emberek mellett van két másik, akinek alaposan eltér a fizimiskája a többiekétől. Ők inkább európainak néznek ki, még a nagy szakálluk, szőrme kucsmájuk, és kívül aljas, hosszú ingük ellenére is.
- Hol láttam már ilyen embereket? – tépelődött magában Jóska.Tom rögtön felismerte a két férfin a jellegzetes öltözetet, gyerekkorában gyakran látott orosz kereskedőket Krakkóban, és jól emlékezett, hogy az oroszok sokat megértenek a lengyel szóból, ezért lengyel nyelven szólította meg őket.
-Nagy szeretettel köszöntöm a jelenlévő népek gyermekeit, kazakokat, mongolokat és oroszokat, és nagy tisztelettel kérem, hogy tolmácsoljanak köztünk és keleti barátaink között.
A két fiatal orosz először meglepődött, mert ők egész életük során az erdőben éltek, és még soha nem hallottak lengyel beszédet, de már az első szavaktól kezdve többé-kevésbé megértették ezt a nyelvet. Furcsa volt nekik, hogy nem az anyanyelvükön szólnak, és mégis tudnak társalogni az idegenekkel. Néha intettek kezükkel, hogy lassabban, de a beszélgetés elfogadható tempóban haladt. Tom és a közbülső tolmácsok segítségével meg tudták értetni magukat a falu ázsiai lakóival is, akik, ha nem is könnyen, de kezdtek tisztában lenni azzal is, hogy mi az az Amerika, Európa. Jóska pedig most már teljes egészében megbizonyosodott róla, hogy Oroszországban, Szibéria déli részében, valahol az Altáj hegység közelében vannak, valamint arról is, hogy a kazakok nem a magyarok leszármazottai, hanem távoli rokonai, akikkel egymás közelében éltek valamikor a honfoglalás előtti időkben. Megtudták azt is, hogy a két orosz vadászatból tartja el a faluban élő családját, van egy csöppnyi házikójuk is a nem túl távoli hegyekben, ahol meghúzzák magukat, amikor vadásznak. Három társuk, egy idősebb vadász és két fia jelenleg is a hegyekben tartózkodnak. A közelgő ünnepükre érkeznek haza. Beszélgetésük annyira elhúzódott, hogy teljesen megfeledkeztek a szánkóra kötözött juhról és az ajándékba szánt élelmiszerekről. A zsákokban lévő rizs, liszt és cukor nem okozott gondot, a nagy testű, félelmetes szarvú, furcsa pofájú birka azonban keserves bégető hangokat hallatott. Ideje volt kiszabadítani rabságából. Bill megindult, hogy leszedje lasszóját az állatról, amikor a falu öregje fejét rázva, kezével mutatta, hogy ne tegye.
Jóska értetlenül nézett az oroszokra, akik azonnal tolmácsolták a kazak szavait:
- El ne engedjétek ezt a vadjuhot, mert ha kiszabadul, már nincs az az ember, aki újra befogja! Minden elismerésem az elfogójának! – mondta.
- Akkor hogyan tenyésztik, ha ennyire vad?
-Nem csak a természete vad, hanem ez egy vadon élő fajta. Lemerészkedett a hegyekből, úgy látszik ott fenn fogytán az élelmük. A magasságokban nagyon zord az idei tél, mi még nem panaszkodhatunk - magyarázta az öreg. – Ez az állat egyébként is titeket illet, mert ti ejtettétek el. Szívesen meghallgatnánk, hogyan sikerült! – kérte fel mesélésre a jövevényeket.
- Mindent elmondunk töviről-hegyire, előbb azonban fogadjátok el tőlünk szeretettel a másik szánkón lévő ajándékokkal együtt.
- Hálásan köszönjük! – üdvözölte a vendégek óhaját a falu feje.
Ezzel odalépett a szánon lévő állathoz, és éles késével elvágta a nyakát. Amikor kivérzett, megszabadították a kötelékétől, és elszállították a feldolgozás helyére. Hamarosan lekerült róla a bundája, és az ősidők óta szokásos módon részeire bontották. Minden mozdulatukat szertartásosan végeztek, látszott, hogy napi rutinjuk van az ilyesmiben.
A teára történő meghívást nem illik visszautasítani, és az asztalt körülülve még egy rövid beszélgetés következett. A vendégek megtudták, hogy pontosan egy hét múlva ünnepséget rendeznek, amelyre őket is meghívják, amit örömmel fogadtak a fiúk. Kint egyre jobban szürkült az ég alja, jelezve, hogy a nap erőtlenül kezd eltűnni a horizontról.
- Nekünk indulnunk kell, sötétedésig szeretnénk hazaérni! – búcsúzkodott társai nevében is Bill. Vendéglátóik nem marasztalták őket, megértve, hogy sietniük kell. Kikísérték őket a szánjaikhoz, és attól, amit ott láttak, meg sem tudtak szólalni. Mindkettő elé befogva egy-egy kistermetű, hosszú dússzőrű ló, az egyik szánon egy birka, a másikon pedig szőnyegbe tekerve valami, de hogy mit rejt a csomag, nem árulták el az ajándékozók. Egy helybeli és egy tolmács kísérte haza a kedves vendégeket. A repülőhöz érve kifogták a lovakat, felpattantak a hátukra, és elkocogtak a falujuk felé. Előbb még megnyugtatták az értük aggódókat, hogy ezek a lovak koromsötétben is hazatalálnak, és a farkasokat is időben észreveszik.
- Látom, fiaim, megtaláltátok a csodaszarvast! – mutatott Sarah mosolyogva a szánkóra kötözött birkára. – Mit terveztek ezzel a szegény párával? – kérdezte.
- Megesszük! – vágta rá Fred.
- Mikor dolgozzuk fel?
- Holnap reggel – javasolta Jóska. - A fatárolóban el lesz addig. Ma már evett, vizet teszünk elé egy edényben, és holnap kényelmesen feldolgozzuk.
Mindenki egyetértett a javaslattal. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnt a másik szánra kötözött méretes szőnyeg, főleg az, ami bele lett csavarva. Leszerelték a gurigát és bevitték a repülőbe. Úgy szedegették ki a bele rejtett tárgyakat, mint kisgyerek a karácsonyi ajándékot. Az első csomagból öt pár nemez csizma került elő. Négy férfi és egy női. Mindegyik szára díszített, kiváltképp az utóbbi. Sarah kézbe vette a díszesebbet, nézegette, forgatta és azon kapta magát, hogy egy-kettőre a lábára került a míves portéka.
- Ezt nézzétek meg! – mutatta a fiúknak új lábbelijét, de azok egészen mással voltak elfoglalva, mindegyik a saját lábán lévő csizmát nézegette. Bill kibontotta a következő csomagot, és a tartalmát, és az egy róka- és négy farkasbőrből varrt sapkát kiborította az asztalra. A kisebbik csomagból pedig öt pár kétujjas irhakesztyű került elő.
- Most már meg se fagyunk, és csinosak is leszünk, ha beöltözünk! – állapította meg Sarah, azért még hozzátette:
- Nézzük meg a szőnyegünket is! – Széttekerte a kézi csomózású remekművet, és akkor derült ki, hogy nem is egy, hanem három szőnyeget kaptak. Egyet a padlóra és kettőt a falra. Azt, hogy melyik hová való, a fiúk állapították meg a jurtában és a faházban látottak alapján. Mondani sem kell, hogy azonnal mindegyik a helyére került.
Tudták a falu lakói, hogy mire van leginkább szükségük az erdő égből pottyant jövevényeinek. Az étel, a meleg ruha, a védelmet és kényelmet nyújtó lakás a legfontosabb. Az „ötök” pedig tudták, hogy mivel segíthetik a helybelieket. A beszélgetések során kiderült, hogy ebben az évben különböző okok miatt nem tudták megfogyatkozott készleteiket pótolni. Fogyóban volt a kincsnek számító só, amelyet kínai kereskedőktől szereztek be. Gondolni se merték volna, hogy a mocsárral körülvett szigetről jutnak hozzá. Szinte teljesen elfogyott a cukruk, és fogytán volt a rizs és a liszt is a ládáikból. A konténerből előkerült, és nekik ajándékozott élelmiszer és fűszer egy időre megoldotta a gondjaikat. Ez járt a repülőszálló lakói fejében elalvás előtt.
Rájuk gondolva szólalt meg Tom:
- Mit csinálhatnak most szomszédjaink?
- Ugyanazt, amit mi tettünk. Nézegetik az ajándékot, amit ma kaptak tőlünk – válaszolta Bill.
- Milyen ajándékot vittetek? – érdeklődött a doktornő, aki az elmúlt nap eseményeiről szinte semmit sem tudott.
- Vittünk egy hatalmas vadjuhot, négy zsák lisztet, négy zsák rizst, kettő zsák cukrot.
- Hát a vadjuhot hol vettétek?
- A farkasok szájából szedtük ki – nevetett Bill.
- Ez komoly?
- A legkomolyabb! Kergették a farkasok, mi pedig lelasszóztuk.
- A farkasok meg csak úgy végignézték?
- Nem, amint megláttak bennünket, elszaladtak.
- Az élelmiszer, gondolom, a konténerben lévő maradék volt.
- Így van. Már csak egy konténer hiányzik a készletből – morfondírozott Bill.
- És az én fegyverládám! – toldotta hozzá Tom.
- Látom, nagyon fontosak azok a fegyverek a számodra! – szólalt meg Jóska is.
- Fontosak, de talán nem is annyira nekem! – felelte a lengyel fiú.
- Hát kinek?
- Lenne egy elképzelésem azokkal a félautomatákkal! - Annyira rendesek hozzánk ezek az emberek ott a faluban. Láttátok, hogy a vadászaiknak milyen puskáik vannak? Múlt századi egylövetű flinták.
- Mégis lelövik vele a farkast, a szarvast és a medvét - szólt elismerően Fred.
- De modern fegyverekkel könnyebb lenne nekik.
- Az már biztos - bólogatott Jóska.
- Ha meg lennének a fegyverek, nekik adnád?
- Minden szívfájdalom nélkül!
- Rendes gyerek vagy te, Tom! – szólalt meg Fred.
- Rendes itt mindenki, ilyen jó csapatban könnyű átvészelni a nehézségeket – ismerte el Tom.
Reggel korán ébredtek. Az időjárás az előző napihoz hasonlóan napos, de nagyon hideg volt. A birkát gyorsan feldolgozták, és a húst elhelyezték a természet adta hűtőkamrájukban. Ebéd után felkerekedtek, elhatározták, hogy megkeresik a harmadik konténert és Tom ládáját. Az már természetesnek tűnt, hogy Sarah marad otthon vigyázni a tűzre és a házra.
- Legalább az egyiket jó lenne megtalálni! – mondta ki vágyait Tom.
Arra a helyre mentek, ahol az előző konténert megtalálták. Ettől elindultak ketten jobbra, ketten balra. Már jócskán eltávolodtak egymástól, amikor Bill megpillantotta Tom hőn áhított ládikóját:
- Szerencsénk van, szárazra esett!
Lakat nélküli, egyszerű csatos zár volt a fegyverládán. Bill egy erős rúgással kinyitotta, és ott voltak a belsejében vízhatlan csomagolásban a géppuskák, meg a három félautomata, valamint lehegesztett fémdobozokban rengeteg lőszer. Fred vágyat érzet a kipróbálásukra, de a nagy hidegben körülményes lett volna kicsomagolni a fegyvereket, arról nem is beszélve, hogy mindegyiket ujjnyi vastagon zsír fedte.
A tőlük távolabb kutató Jóskának és Tomnak lövésekkel jeleztek. A lengyel fiú meglátva ládáját örömében egy vidám dalt kezdett anyanyelvén énekelni. Kinyitotta a láda tetejét, és amikor meggyőződött róla, hogy meg vannak a kincsei, képes lett volna egymaga hazahúzni a szánt. A duruzsoló kályha melegében a négy férfi nekiesett a „technikának, és fél óra alatt üzem és harcképessé tették a vadászoknak szánt eszközöket. A következő félórában már kint voltak a repülő mellett, mert nem bírták megállni, hogy ki ne próbálják, hogy mit tudnak a fegyverek.
- Ez igen! Ha ilyen puska lehetett volna a kezünkben az első napoktól kezdve, könnyebb lett volna az életünk - emlékezett vissza Fred, a „hajótörésük” legelejére.
- Puskánk volt, csak lőszer nem - helyesbített Bill.
- Az a lényeg, hogy most már meg van minden, ami az erdei élethez kell – fejezte ki elégedettségét Jóska. – Ahhoz kell alkalmazkodni, ahol vagyunk, és azt kell felhasználni, amit lehet!
- Bizony, bizony! – helyeselt Sarah is. Az erdőlakók ezen a napon nagy megnyugvást éreztek a szívükben. Segíthettek másokon, és már előre várták azt a napot, amikor átadhatják a puskákat a falu vadászainak. Ezen a tájon naponta változhat az időjárás, a kellemes, napfényes időt rövid időn belül viharos szelek válthatják, csontba maró, elviselhetetlen hideg. Az elkövetkező napokban mindegyikben volt része a szálló lakóinak.
Már csak három nap volt hátra a falu ünnepéig, odakint tomboltak az elemek, a kis ablakokon át a külvilágból nem lehetett látni semmit. Most jöttek rá igazán, hogy mekkora szolgálatot tesz a repülő köré épített erős palánk. Ha az nem lenne, a gépet már rég feldöntötte volna az „Északi-sark haragja”, ahogy Sarah nevezte az abból az irányból süvítő szelet.
- Erre az ünnepre pedig feltétlen el kell mennünk! Ha törik, ha szakad! – dühöngött magában Tom a nem várt természeti akadály miatt.
- Ott leszünk! – bíztatta Jóska a lengyel fiút, - átadjuk a puskákat is, és nekem valami azt súgja, hogy ez az ünnep egy életre szóló élményt jelent majd nekünk is és vendéglátóinknak is.
- Addig még behúzhatja a tél fülét-farkát, és lesz egy kellemes napunk! – toldotta meg Fred a bizakodók szavait.
„Minden becsületes szélnek a hét végére el kell állni” - tartja egy magyar mondás, és úgy látszik, ebben az erdőben hitele van a magyar szónak. A vihar lecsendesedett, és óriási mennyiségű fehér csapadék borította be a földet. Az ünnep napjára – a nagy havat nem számítva – nyoma sem maradt az egy hétig tartó ítéletidőnek. Ekkor tett igazán jó szolgálatot a hótaposó, amely nem engedi derékig elsüppedni a viselőjét.
A kis csapat egymás mögött haladt a falu irányába, ahol ma ünnepelnek, de hogy pontosan mit, a vendégek nem tudják.
-Majd kiderül, ha ott leszünk - jegyezte meg Sarah, aki most látogat először a faluba.
Még a távolság negyedét sem tették meg, amikor két lovas szán jött velük szembe, direkt értük. A kis növésű lovak szaporán szedték a lábaikat, és egykettőre megérkeztek a fellobogózott házakhoz. Ekkorra már ott volt a falu minden lakója, fiatalok, öregek, nők, férfiak egyaránt. Ovációval fogadták a vendégeket, akik meghajoltak az elébük siető öregek előtt. Ezzel fejezték ki tiszteletüket az idős emberek iránt.
A nagy, díszes jurtába kísérték, és hellyel kínálták őket. Mint megtudták, a falu első jurtája megépítésének a nyolcvanadik évfordulóját ünnepelték, amely egyben a kis erdei település megalapításának évfordulóját is jelentette. A falu vezetője Borat, kazak nyelven mondta a beszédét, amit a vendégek számára az egyik vadász oroszra, Tom pedig angolra fordított. A már megismert két vadászhoz csatlakozott az ünnepre érkezve egy öregebb két fiatallal.
A szónok beszélt őseikről, akik 80 évvel ezelőtt érkeztek a területre. Egyik csoportjuk a cár fogolytáborából szökve, a másik a cári birodalom önkénye és a helyi kiskirályok elől menekülve került ide. Ezen a helyen telepedtek le, és itt élnek azóta is, nemzetiségtől függetlenül, nagy egyetértésben.
A mostanihoz hasonló nagy hidegben készült az a bizonyos első jurta, és utána a többi, amelyek helyét idővel átvették a melegebb és nagyobb biztonságot nyújtó sáncházak és faházak. Ma már csak kettő jurta áll a faluban. Az ilyen hagyományos nemezsátorban tavasztól télig laknak a sztyeppén, ahol egészen a zord idők beálltáig terelik állataikat. Kikeletkor a kis településen csak a falu öregjei a családjukkal, valamint a vadászok és családjaik maradnak. A többiek, amint eltűnik a pusztáról a hó, és meglengeti az első tavaszi szél az életre kelt füveket, elindulnak a sztyeppére, és csak megvastagodott, hosszú és sűrű gyapjat növesztett juhaikkal és marháikkal térnek télire vissza falujuk oltalmába.
A vendégeknek most volt először alkalmuk körülnézni vendéglátóik portáján. A szemük kikerekedett, és a szavuk elakadt a töméntelen juh láttán, amelyek jól megépített aklokban bégetik át a telet. A gazdáik a szénakazlakat a szélviharoktól erős palánkokkal védik. Több akol is épült, és egyet leszámítva mindegyik tele birkával vagy marhával.
- Talán ebből már elfogytak az állatok! – mondta ki gondolatait Jóska.
- Nekem úgy tűnik, mintha ebben soha nem is lettek volna! – vélekedett Fred. – Nézzétek meg, itt nyoma sincs állatnak, minden olyan tiszta, mint egy lakásban!
Hamarosan választ kaptak mindenre. Az igazi ünnepség még csak ezután kezdődött, a jurtában csak a vendégeket fogadták a falu öregjei, ahogy errefelé illik, a megemlékezés még hátravan. Az építményben kényelmesen elfért mindenki, a helyiek, a vendégek, és még szabad hely is maradt bőven.
Borat, a falu öregje mondott beszédet, amelyben megemlékezett a falu létrejöttéről, sok évtizedes múltjáról, az itt élő emberekről és nemzeteikről. A beszédét, ahogy a jurtában, kazak nyelven mondta. Következtek a hozzászólások, amelyekből kiderült, hogy a falu annak idején búvóhelynek épült. A helyiek ezután megkérték vendégeket, hogy szóljanak hozzá és beszéljenek magukról is. Tom emelkedett szólásra. Az egész műsor alatt tanulmányozta a helybeliek szereplését, mozdulatait, és ő is ugyanolyan meghajlásokkal kezdte mondandóját. Anyanyelvén mesélte el, hogy amerikai katonák, és segélyszállítmányt vittek az arra rászoruló embereknek, és a visszatérésük során repülőjükkel kényszerleszállást kellett végrehajtani a mocsárral körülvett területen. Rádiójuk nem működik, és nem tudják értesíteni az övéiket, hogy életben vannak. Már több hónapja tartózkodnak ott, és csak a fagy tette lehetővé, hogy ki tudtak jönni kényszerű fogságukból, és akkor találkoztak a falu lakóival, akiknek örök hálával tartoznak.
- Azt a mérhetetlen jóságot, amit itt tapasztaltunk, szeretnénk szerény lehetőségeink szerint viszonozni. Szeretnénk a falu vadászainak egy kis ajándékkal kedveskedni. Fogadják szeretettel, és használják eredményesen, valamennyiük javára ezeket a fegyvereket! – Miközben a lengyel fiú beszélt Jóska kinyitotta a ládát, és egyenként kiemelte belőlük a távcsöves puskákat, lehelyezte a falu vezetője elé a szőnyegre. A vadászok arcán látszott, hogy azonnal kipróbálnák új, korszerű eszközeiket, a fegyelem és a türelem azonban mást diktált. Mindent a megfelelő időben!
Az átható hideg ellenére az ünnepséget követően lövészetet kellett rendezni a férfinép számára. A katonák töviről-hegyire elmagyarázták az új fegyverek működését, és kint a szabadban ők adták le az első lövéseket. Nagyon tetszett a hallgatóságuknak, hogy egymásután, újratöltés nélkül lehet lőni a puskákkal. A tárba 10 lőszer fért. Na és a távcső! Nekik is van messzelátójuk, de fegyverre szerelve, ez valami csoda! Bármilyen távoli cél leküzdhető a segítségével. Nagyon hamar belejöttek a kezelésébe, és jól is lőttek, hiszen vadászok voltak. A lő bemutató után a falu vezetői, a vendégek férfi tagjai - miközben az asszonyok magukkal hívták Sarát - és a vadászok bevonultak az ékes jurtába, ahol díszebéden vettek részt. Több fajta sült húst szolgáltak fel és valami nagyon ízletes levest. Az ebédet követően a falu öregje megkérdezte a vendégeit, hogy hol készültek, és kiket ábrázolnak azok a rajzok, amit korábban adtak át neki. Tom elmondta, hogy Jóska rajzai vannak a papírlapokon, és népe történetét elevenítik meg. Az öreg hosszasan nézegette a szarvast és a mögötte lévő két lovasról készült képet. Arcára volt írva, hogy nagyon tetszik neki. Tom elkezdte dicsérni a finom ebédet, külön kiemelve a felséges ízű húsokat. A vadászok sorra megnevezték, hogy milyen állatok húsából készültek, majd Borat, a falu öregje vette át ismét a szót:
- Köszönetemet fejezném ki az ajándékokért, már nagyon kevés volt a liszt és a cukor a kamrában, sóból pedig egyenesen szűkölködtünk.
- Jó szívvel adtuk, - válaszolta Tom, de, hogy elhárítsa a további hálálkodást, gyorsan megkérdezte:
- Honnan kell beszerezni a termékeket?
- Minden évben a tél elején és végén, amikor már nincs elviselhetetlen hideg, de még a talaj fagyott, és lehet rajta járni, keressük fel a tőlünk nagy távolságra található kereskedőt, és juhokat, valamint értékes prémeket cserélünk fűszerekre, rizsre, lisztre, cukorra. A sót másik kereskedőtől, egy másik helyen szerezzük be. Ez utóbbi nagyon fukar. Kihasználja, hogy csak nála lehet kapni, jól megkéri az árát. Eleinte egy zsák sóért öt nerc irhát kért, ma már hatot. Félő, hogy legközelebb ismét többe kerül.
- Mennyi fér egy zsákba? – kérdezte Tom.
- Öt kiló - felelt az öreg.
- Úr Isten! – hördültek fel szinte egyszerre a vendégek.
- Olcsóbban nem tudunk hozzájutni - legyintett lemondóan Borat.
- Hátha mégis! – kacsintott össze feltűnés nélkül barátaival Tom, de úgy döntött, hogy nem játssza ki a sóval kapcsolatos jó hírüket. Vendéglátójuk elmesélte nagy bánatukat, hogy mekkora baj érte őket, alighogy a beszerzett új áruikkal visszatértek a kereskedőtől.
- Hazaértünk a két, teljesen megrakott lovas szánnal, bepakoltuk a raktárba a beszerzett holmikat, este nyugovóra tértünk. Éjszaka lovak nyerítését hallottuk, kutyáink éktelen csaholását, majd lövéseket. Lelőtték a házőrzőinket. Azonnal kirohantunk, de már lőttek ránk is. Lehettek vagy tízen, tizenöten. Ha a két vadászunk nem akkor érkezik éppen vissza a hegyekből, mindenkit is megölnek.
- Elmenekültek a támadók?
- Igen, de azt kiabálták, hogy még visszajönnek. Fel akarták gyújtani a juhakolt, de sikerült megakadályoznunk. A fellobbanó láng fényében kettőt felismertem. Ott tébláboltak a kereskedőnél, biztosra veszem, hogy az ő bandája volt.
- Miért haragudhatott meg a kupec? – kérdezte Tom.
- Azért mert vitába szálltunk vele a só árát illetően.
- A són kívül a többi árut más kereskedőnél is be lehet szerezni?
- A többit igen, de só csak ennél az egynél van. Nagyon messziről hozzák, azért ilyen drága - felelt az öreg.
- Ezek szerint, akinek só lelőhelye van, az nagyon gazdag lehet?- fordította Bill kérdését Tom.
- Igen! Az nagyon gazdag lehetne!
- Te mit tennél, ha neked lenne egy sóbányád? – kérdezte Jóska.
- Nálunk, itt a faluban minden vagyon közös, így hát a bánya is közös lenne, de hát ezen a tájon nincs só a földben – ezzel be is fejezték a témát, és minden másról szó esett, de a sóról nem beszéltek többet. Beesteledett, és az teljesen természetes volt, hogy a vendégeknek maradni kell éjszakára. Ugyanabban a faházban aludtak, amelyikben a jómúltkorjában. Sarah külön szobát kapott a kétszobás, előszobás házikóban. A három helyiséget egy mindegyikbe átnyúló kemenceszerű kályha fűtötte, amelyet a Sarának megágyazott szobából lehetett megrakni. A számára is nagy újdonság volt ház biztonságos falai közt, ágyban, külön szobában aludni. Jól megrakta a kályhát, lefeküdt, és reggel a fiúk zörgésére ébredt. Ránézett az órájára és nyújtózkodva jegyezte meg:
- De jó nagyot aludtam!
A reggeli közben Bill kérdéssel fordult Borathoz:
- Ma úgy nézem, hogy egész nap szép tiszta idő lesz. El tudna valaki jönni velünk? Ha lehet jó nagy szánnal, mert visszafelé hozni kellene valamit.
- Mit?- kérdezett vissza az öreg.
- Van felesleges sónk, azt szeretnénk átadni.
A vendéglátók örömmel befogtak két lovat az egyik szán elé. Bill ránézett a szán rakodófelületére, rámosolygott az öreg szakállasra, és csak ennyit mondott:
- Kellene még egy ugyanilyen szán, hátha holnap már újra rosszra fordul az időjárás!
- Fiam, magyarázd meg, miről van szó! – kérte a tolmácsot Borat.
- Csak annyiról van szó, hogy a mai naptól nagyon gazdagok vagytok, mert saját sóbányátok van.
A megtört kis öregember ránézett Tomra és megkérdezte:
- Ugye, ez nem valami tréfa? Ezen a területen még sohasem találtak sót!
- Talán azért, mert nem is kereste senki – érvelt a tolmács. – Habár mi sem kerestük, csak egész véletlen megtaláltuk.
- Na, álljunk meg! Ha ti találtátok, akkor a tiétek! – mosolygott a bácsika.
- Ez a ti földetek, itt minden a tiétek. Csak senkinek el ne mondjátok, hogy honnan bányásszátok, mert akkor megtámadnak benneteket. Hadd higgyék, hogy valahol vásároljátok és továbbadjátok! – adta a tanácsot a fiatalember a hajlott korúnak. Máshol ez sértés is lehetne, de most ez nem jó alkalom a sértődésre. Hamarosan összeállt a kétszános karaván. Csákány, ásó és lapát is került mindegyikre, és a rakterük jól megtermett ládává változott. Útba ejtették a szállásukat is, ahol magukhoz vettek egy-egy nagydarab ponyvát, amivel a szán ládáját belül résmentessé varázsolták, és feldobtak még egy hosszabb létrát, és néhány üres zsákot is.
- Ott a jel! – kiáltotta Fred, meglátva a bánya közelében lévő, bevagdosott fatörzset.
Ő ereszkedett le először a magukkal hozott viharlámpa fényénél, majd az egyik kísérőjük és a vezető. Megbabonázva nézték a csillogó kristályokat. Négy fiatalember maradt lent a „tárnában” és csákánnyal, módszeresen tördelték, fejtették a barlang oldaláról a fehér kincset. Szaporán ment a dolog, mert nagyobb darabokban tört le a kősó. Rájöttek, hogy többre mennek, ha ketten fejtik, ketten zsákba rakják, ketten pedig kötélen felhúzzák a kibányászott anyagot. Előbb megrakták a kocsit, mint ahogy remélték. Mielőtt elindultak, Tom tolmácsolta a többiek véleményét is:
- Most pedig ünnepélyesen átadjuk a bányát jogos tulajdonosának, kedves barátainknak.
- És rokonainknak! – tette még hozzá Jóska, aki szívvel, lélekkel rokonainak tekintette ezeket a kedves embereket.
A karaván a nagy súly alatt lépésben haladt, az emberek gyalog követték. A szállásukhoz érve Tom illendően hívta hajlékukba barátaikat, akik a mai helyett inkább egy másik alkalmat jelöltek meg a vendégeskedéshez. A sót gondosan letakarták, mert a tajgában a fáknak is szemük van, jobb, ha a bányájuk titokban marad!
Az elmúlt nap érdekes eseményeitől fellelkesült kis csapat jéghideg lakásba ért haza. Fred indult gyújtósért, ami a kamrában volt előkészítve. Berakta a kályhába a fát, és egy kevéske petróleumot csurgatott rá. Egykettőre lobogott a tűz, és jó negyedóra múlva már a bundájukat és az új nemezcsizmájukat is levethették. Visszatért a régi élet a repülőgép falai közé. Anélkül is rájöttek, hogy ebédidő van, hogy nem néztek órájukra. Jelzett az emberi szervezet.
-Önként jelentkezőt kérek, aki elkészíti az ebédet! – bíztatta Sarah a férfiakat. – Nem látom, hogy nagyon tolongnátok! – csipkedte őket. – Akkor én most adom a parancsokat, ti pedig ételt teremtetek az asztalra! Tom irány a kamra, ott látsz egy dobozt, hozd be, kérlek! – Tom egy perc alatt megfordult a kamrából. – Fred, vegyél elő tányérokat, Bill, te pedig késeket és kanalakat, Jóska te pedig tedd rá a kályhára, fogj egy fakanalat, és néha keverd meg, hogy meg ne égjen! – Így lett megmelegítve a Sarah által két nappal korábban készített sült hús, rizzsel.
Unalmas, otthonülős napok követték egymást. Lassacskán elérkezett március. A világ kellemesebb felén már éled a természet, van, ahol zöldell a fű, itt-ott pedig már a hóvirág is elnyílott. Ez a március úgy látszik teljesen behódolt a télnek, vagy csak szemérmetlenül csalja gazdáját, a tavaszt.
- Lassan klausztrofóbiám lesz! – nézett ki szörnyülködve Bill a picinyke ablakon, amelyen keresztül kapcsolatot remélt a külvilággal. – Ha hamarosan nem tudok kijutni a szabadba, megüt a guta!
- Én ezen már túl vagyok! – fejelte meg Tom, mindenkit megnevettetve beszólásával.
- Semmi baj srácok! Én még bírom cérnával, maximum két-három napig, aztán mellétek fekszek a bolondokházába! – szomorította el társait Fred.
- Miért, még nem ott vagyunk? – kérdezett közbe Jóska, amivel egetverő hahotát váltott ki.
Sarah egy darabig mosolyogva hallgatta a jó pofizást, aztán térült-fordult, és egy viszkis üveget tett az asztalra:
- Kedves betegeim! A helyrepofozó injekciót technikai nehézségek miatt szájon át kérem bevenni! – Mindenkinek töltött egy kis adagot, és ő is megfogott egy poharat. – Egészségetekre! – Az alkoholt az utóbbi időben teljes egészében nélkülöző embereknek az öt centnyi mennyiség is jó kedvet eredményezett. Fred még egyszer odatartotta a poharát az emelkedő üveg alá:
- Ha még kapok egy kicsit, egész nap dalolgatok nektek! – és valóban úgy tett, fülbemászó dallamokkal szórakoztatta hallgatóságát. Még néhány napig bezárta előlük a repülő ajtaját a fagyos szél, majd lassan-lassan újra kibújhattak kuckójukból. A nagy hideg ellenére meg sem fordult a fejükben, hogy továbbra is bent maradjanak. Felszerelték hótaposóikat, és elindultak, csak úgy céltalanul a nagyvilágba. Hamarosan az erdőbe értek. Elbűvölte őket, hogy a morcos tél milyen csodákat képes alkotni. Szemkápráztatóan sorakoztak a kisebb- nagyobb, hó alatt roskadozó fák. A fenyők ágai mélyre hajoltak a rájuk nehezedő nagy súly alatt, alsó tüskelombjuk szinte belehajlott a földből kimagasló fehérségbe. A nyírfák fehérnek mondott héja itt-ott beleszürkült a tájba. Felbotorkáltak egy dombra és jó ideig csak gyönyörködtek a természet eléjük táruló szépségeiben. Körülöttük szokatlanul nagy csend és nyugalom. Egyetlen állat sem hallatta hangját sem a fákon, sem alattuk. A nyikorgó hóban nem voltak lábnyomok, a tajga állatai pihentek vackaikban, odúikban, és valahol gyűjtik az erőt a táplálékszerzéshez éjszakára.
- Érdekes, hogy nem találkoztunk az utóbbi időkben farkasokkal - törte meg József a csendet.
- Talán ilyenkor elbújnak, de lehet, hogy más területen vadásznak. A farkas nagy távolságokat jár be élelem után – magyarázta Bill.
- A medve pedig alszik valamelyik barlangban – válaszolta meg Fred a másik, egyelőre senki által ki nem mondott kérdést. – De hol vannak a szarvasok? Hol van a többi állat? Merre vannak a vaddisznók?
- Nagyon gyanús nekem ez a nagy csend! Nem lehet, hogy az állatok nagyon félnek valamitől? – okoskodott Tom.
- Mitől félnének, hiszen egyetlen vad nyoma sem látszik a hóban? – ellenkezett Bill.
Valóban nem voltak nyomok, pontosabban nem látszott egy talp lenyomata sem. A szem pedig nem röntgen, hogy bepillanthasson az egy nappal korábban lehullott vastag hóréteg alá. Ha a szem erre képes lenne, a négy gyanútlan katona kétszer is meggondolná, hogy folytassa útját a hó birodalmában. Az út azonban folytatódott, nem sejtve, hogy a hó alá tepert bokrok mögött egy sárga - fehér csíkos, félelmetes ragadozó lapít. Sok fontos dolgot tanított meg velük az erdő, és egymástól is hallottak intő példákat, amely óvatosságot plántált beléjük. Tudták az egyik legfontosabb szabályt, hogy a rejtőzködésre alkalmas növényzet és tárgyak közvetlen közelében az erdei ember nem közlekedik. Legalább akkora távolságot kell tartani, hogy legyen idő az estleges támadás elől kitérni, vagy azt elhárítani. Ez a jól megtanult lecke mentette meg az életüket. A tigris arra számított, hogy ráveti magát a búvóhelye mellett elhaladók egyikére. Megtette volna, ha ott vezetett volna az útjuk, de a nagy távolság elegendő volt Tomnak, hogy egy sorozattal a hóba küldje a támadót.
- Higgyétek el, nem akartam megölni! – szakadt ki belőle a szabadkozás. – Eszem ágában sem volt tigrisre vadászni - mondta, és a hirtelen rátörő ijedtségtől minden porcikájában remegett.
- Le kellett lőni, hiszen támadott! – vigasztalta Jóska. – Valahogyan haza kell vinnünk, mert még egy ideszületett vadász sem ejt el minden nap egy ilyen szép példányt!
- Van egy kis gond, nincs velünk a szánkó – hűtötte le Fred a kedélyeket. – Két megoldás közül kell választani, vagy itt hagyjuk, vagy két ember itt marad, kettő pedig haza megy szánkóért.
- Tudok egy harmadikat is! – kapott a fejéhez az ijedtségből magához tért Tom.
- Halljuk!
- Ennek a dombnak a másik oldalán van a repülőgép levált farok része. Oda kellene lehúznunk, és beletuszkoljuk az üres konténerbe, bezárjuk, és holnap érte jövünk.
- Akkor én most mondanék egy negyedik megoldást, ha megengeditek - szólalt meg Bill.
- Mi lenne az? – kérdezték minden irányból.
- Az én megoldásom csak akkor jöhet számításba, ha nem akarjátok a tigrist megenni – folytatta Bill. – Ha nincs szükségünk a húsára, már pedig biztosan nem kell, akkor most szépen kifordítjuk a bundájából!
Fogta a kését, és észbekapott társai segítségével megnyúzta a nagy ragadozót. A „V” formára összekötött ágakon könnyedén húzták a csíkos irháját hazáig a félelmetes csendben. Mi sem természetesebb, hogy egy vadászat nem ér véget a vad lelövésével, hanem folytatódik az asztalnál is, és még hosszú időre beszédtéma marad. Lehetetett volna-e másképp az erdei cserkésszé, vadásszá felnövő katonák esetében? Naná, hogy nem!
Sarah, a zsákmányt meglátva, nem tudott megszólalni. Kicsit később meg már annyi kérdése volt fiaihoz, hogy nem győztek neki válaszolni, a legjobban a legeslegelső kérdő mondatának örültek:
- Nem esett bajotok? – Egy barát, egy kolléga, egy anya csakis így kezdheti. Később feltett egy játékos kérdést is:
- Szerintetek melyik élőlény áll – az embert leszámítva – a mi erdőnkben a tápláléklánc csúcsán?
- A tigris! – vágta rá Bill.
- Miből gondolod?
- Mert minden más állatot felfal!
- Akkor érdemes lenne most észrevétlenül visszalopakodni a tigris hátrahagyott teteméhez!
- Mi lehet most ott?
- A farkasok marakodnak a húson! – bökte rá Fred.
- Vagy a medve csócsálja - vélekedett Jóska.
- De az is lehet, hogy kisebb állatok lakmároznak belőle – tette hozzá Tom.
- Látjátok - vette vissza a szót Sarah – eléggé beleng ez a lánc. Úgy is mondhatnám, hogy ez nem más, mint egy láncszemekből kirakott nagy kör, amelynek nincs vége. Jó, tudom, hogy kicsit sántít az elméletem, de a tudósoké sincs egészen rendben.
- Mi legyen a bőrrel? – terelte gyakorlatiasabb vágányba a beszélgetést Tom.
- Jó lenne, ha lenne egy tigris ereklyénk, elvihetnénk magunkkal haza, és megmutathatnánk az otthoniaknak, hogy Tom küldte földre ezt a félelmetes példányt!
- Ahhoz ki kellene dolgozni, amire semmi esélyünk. Nem is értünk hozzá, és anyagunk sincs. Javasolnám inkább, hogy adjuk oda a faluban élő embereknek, ők biztosan hasznát veszik! – reagált Tom az előbbi felvetésére.
Javaslatát egyhangúlag elfogadták, a bőrt besózták, és berakták a fáskamrába.
Másnap délelőtt Tom, Bill és Fred átszállították a csíkos irhát a faluba. A helybeliek udvariasságból titkolni szerették volna meglepetésüket, a szemük azonban elárulta csodálkozásukat. Medvét vagy tigrist elejteni vadász körökben is embert próbáló feladat. A legnagyobb meglepetés akkor érte őket, amikor megtudták, hogy a trófeát nekik hozták ajándékba.
-Ez hatalmas érték! – szabadkoztak, de később belátták, hogy a katonák nem tudnak mit kezdeni a nagydarab, kidolgozatlan bőrrel. Az ő szűcsmesterséghez értő emberüknek is sok idejét felemészti, amire szobaközepére kerülhet a trófea.
A vendégeket a falu öregje, Borat beinvitálta a házába és teázgatás közben megkérdezte tőlük:
- Jól érzitek magatokat a jelenlegi helyeteken? Kényelmesen éltek ott?
- A körülményekhez képest igen - felelte Tom.
- Azt tudjátok, hogy a tavasz meghozza az olvadást, és a mocsár ismét járhatatlan lesz.
- Természetesen tisztában vagyunk vele - hangzott a válasz. – A segítségeteket szeretnénk kérni, hogy amint a tél engedi és a tavaszi olvadás sem akadályozza, szeretnénk eljutni olyan helyre, ahonnan értesíthetnénk a mieinket, hogy élünk, és hogy jöjjenek értünk.
- Mindent megteszünk, hogy ez sikerüljön, de erre lehet, hogy még két hónapot is várni kell. Nálunk ilyen a tél. Ma lehetne közlekedni, de nem tudhatjuk, hogy mi lesz holnap. Jöhet mindent elsöprő hóvihar, vagy egy gyilkos nagy hideg, mindkettő legyőzi az utazót. Várnunk kell türelemmel, de addig is lenne egy javaslatom. Van egy üresen álló házunk, az, amelyikben a múltkorában vendégeskedtetek. Költözzetek be, gyertek át ide hozzánk, minél előbb! Jobb a mocsár fogságából megszabadulni, nálunk nagyobb biztonságban is lesztek.
- Köszönjük a nagylelkű felajánlást, megbeszéljük, és hamarosan megadjuk a választ - felelte Tom.
Visszaérve a repülős szállóba, soha nem látott tanácskozásba kezdtek a lezuhant gép utasai. Senkinek sem volt kifogása a költözés ellen, a hurcolkodás időpontjával kapcsolatban azonban megoszlottak a vélemények. Hosszas vita után eldőlt a kérdés: néhány napon belül el kell hagyni a „sziget” területét.
-A holnapi napunk tárgya, konténerkeresés az őserdőben - határozta meg Sarah a másnapi feladatot.
Követték a Fred által javasolt körívet az erdőben lezuhant konténertől elindulva. Nehéz terepen, nagy hóban törtettek. A láda nem került elő, hiába folytatták a kutatást másnap, harmadnap, és még néhány napig. Elrejtette az erdő. Talán majd egyszer kidobja magából, megörvendeztetve a megtalálóját.
Elérkezett a költözés napja. Borat szerint nem szabad késlekedni, mert tartósan viharok, nagy havazás, és azt követően farkasordító hideg lesz, utána pedig még egy kis idő, és beindulhat az olvadás.
- Mindent viszünk, ami használható! – határozta meg Sarah, aki ezen a napon töltötte be utoljára a rangidős szerepét. A faluban egy nő már nem állhat a sor elejére. Itt ez a rend.
- Ki lesz helyettem a parancsnok? – kérdezte.
- Mi ott vendégek leszünk, ott pedig van főnök, majd megmondja nekünk is, hogy mi a dolgunk – oldotta meg nagyon bölcsen a problémás helyzetet Jóska.
- Legyen így! – bólogattak a többiek is.
Megegyeztek, hogy a gép alkatrészeit, tartozékait ott hagyják bezárva, ha valaha is jön értük repülő, az a szigeten is le tud szállni, van ott hely a tisztáson bőven.
-Bárcsak a mi pilótánk is észrevette volna abban a viharos éjszakában! – sóhajtott Sarah.
Néhány lovas szánnal minden eszközüket átvitték, és berendezkedtek a használatra kapott faházban. Sarah kapta a kisebb szobát, a fiúké lett a tágasabb. Borat látva a sok állatbőrt, amit a repülőben a padlóra és a falra terítve használtak megkérdezte a vendégektől, hogy a szűcsükkel rendbe hozathatják-e?
- Köszönettel vesszük! – válaszolt Tom.
Az új lakók megegyeztek, hogy a teljes élelmiszerkészletüket, ami jelentős mennyiség volt, átadják vendéglátóiknak, akik örömmel elfogadták és behordták a raktárukba.
-Mától vendégeink vagytok. Élvezitek a védelmünket, gondoskodunk a kényelmetekről és az ellátásotokról. Az én házamban étkeztek - mondta el a vezető az öregek döntését, és hagyta rendezkedni és pihenni a becses vendégeket.
A másnap a szibériai falu lakosaiként köszöntötte őket. Az egész napjuk beszélgetésekkel telt, a helybeliek mindent tudni szerettek volna róluk, és őket is nagyon érdekelte minden, ami ezekkel a kedves emberekkel kapcsolatos. Az első egy-két napban megismerték a települést. Megállapították, hogy szorgalmas emberek közé kerültek, akik rengeteg juhot birtokoltak az aklokban és szarvasmarhát az istállóikban. Lovaik legtöbbje ebben a percben is a kibányászott sót szállította a szigetről.
- Úgy látszik, megfogadták a tanácsunkat, és árusítani fogják a fehér ásványt– fejezte ki örömét Tom. - Ebből nagyon gazdagok lesznek.
- Megérdemlik – mondta ki a véleményét Bill. - Kíváncsi lennék, a fukar kereskedő mit szól majd a történtekhez.
- Bezárhatja a boltját! És lehet, hogy bosszút áll. Hallottátok, már megtámadták egyszer ezeket a jó embereket - mondta Jóska sajnálkozva. - Csak legyen erejük megvédeni magukat.
- És bátorságuk!
*
Az átköltözést követően lényegesen könnyebbé vált a kis csapat élete. Egy nagyobb közösség tagjai lettek, amelynek az európaitól – amerikaitól – eltérő szokásaik is voltak, ami eleinte apró fennakadásokat okozott, de ezeket egy kis odafigyeléssel könnyedén áthidalták.
- A legfontosabb az alapvető udvariassági szabályok betartása, és a hierarchia tisztelete. Itt az öreg embereket nagyon becsülik, és ezt várják tőlünk is - okosította a doktornő a fiúkat.
- És mi van a nőkkel? – kérdezte vigyorogva Bill.
- Legalább annyira tisztelik őket, mint a mi férfijaink, csak náluk másként nyilvánul meg. Nem hozzák például buta kérdésekkel kellemetlen helyzetbe az asszonyokat, kiváltképp az idősebbeket. Érthető Bill?
-Teljes mértékben! - felelte szemlesütve.
Fogytak a napok, még kettőt kell aludni, és március 15-e lesz. Másnak ez egy szokványos dátum, egy az év napjai közül, de egy magyarnak a legnagyobb, a legcsodálatosabb, a leg szívhez szólóbb ünnep. Az otthontól távol a magyar haza, a magyar szimbólumok, a magyar emberek, közös emlékeink és a magyar szó, valami megfoghatatlan érzelmi töltéssel bírnak. Jóska az Amerikában töltött évei alatt sokszor találkozott ezzel az érzéssel. Március 15-én soha nem tudott otthon maradni. Sétált a nagyváros utcáin kedvesével, későbbi feleségével, és örömmel látták az emberek kabátjának hajtókáján a világ legszebb jelét, a piros-fehér-zöld színű kokárdát. Az ünnep közeledtével most is megmagyarázhatatlan izgalmat érzett. Egyik pillanatban énekelni támadt kedve, a másikban könnyek tolultak a szemébe. Minden gondolata elhagyott, megcsalt hazája körül forgott.
- Mi baj van Jóska? – kérdezte Tom a barátját.
- Semmi, csak közeledik a nagy ünnepünk, és egy kicsit elérzékenyültem- felelt a magyar fiú, és töviről hegyire elmesélte társainak, hogy mi bántja.
- Tudok a szabadságharcotokról, amely kicsit a miénk is! – mondta Tom. – Az én dédnagyapám Bem apó seregében szolgált, és részt vett a magyarországi harcokban a muszkák ellen, ahol súlyosan megsebesült és leszerelték. Ezt követően, egy Krakkó melletti tanyán gazdálkodott. Én már nem ismerhettem, de apámék mesélték, hogy a halála előtt még az ölébe vett.
- Barátom, téged olyan ember dajkált, aki szolgált Bem apó alatt? Olyan ember, aki Petőfi Sándorral, Gábor Áronnal és a többi hőssel harcolt a szabadságért?
- Igen Jóska, és erre nagyon büszke vagyok. Látod a népeink mindig megtalálták egymást, nem hiába van a mondás is, hogy lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát – mondta ki magyarul az örökérvényű igazságot, a lengyel és magyar nép közös szózatát. Tom, azon már meg sem lepődött, hogy a magyar fiú szájából lengyelül hangzott ugyanez, a füleiknek kedves zene:
-„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”
Társaik érdeklődve hallgatták a két jó barát beszélgetését. Csodálták ezt a két embert, és rajtuk keresztül csodálták népeiket is, a két örök harcban álló, igazságkereső nemzetet, a szkíták és a szarmaták leszármazottait.
A magyar fiú a szobájuk ablak melletti asztalához telepedett, és egész nap rajzolt. Kirajzolta magából a bánatot, a honvágyat és a büszkeséget, amit ősei iránt érzett. A repülőgépen talált lapokra, korábban megkezdett munkáját folytatva, rajzolta a magyarság történelmét, a legelejétől az 1848-1949 évi szabadságharccal bezáróan.
Ezen a napon Bem apót, Petőfit és Gábor Áront, körötte tüzéreivel rajzolta le. A falu öregje a legöregebb vadász kíséretében kereste fel a kuckójukba visszahúzódott vendégeket.
- Gondoltam, meglátogatlak benneteket. Hogy telnek napjaitok, hogy érzitek magatokat nálunk?
- Nagyon jól - hallatszott az öregnek tetsző válasz. – Mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, és nagyon köszönjük, hogy a barátságotokba fogadtatok minket – fejezte ki Tom egyöntetű véleményüket.
- Ennek nagyon örülök. És mivel foglalatoskodtok? Gondolom, már nagyon várjátok, hogy kitavaszodjon!
- Igen - felelte Jóska, - nekünk szokatlanul hosszú ez a tél, otthon már éled a természet.
- Nálunk is eljön az ideje - felelte Borat. – Látom, vannak újabb rajzaid. Megnézhetném őket?
- Csak tessék!
És a papírlapok az asztalhoz leülő vezető és tolmácsa elé kerültek. A bölcs öregember először csak forgatta, nézegette a papírlapokat, majd kérdezgetett a művekkel kapcsolatban. Az öreg vadász pedig a lengyel fiú segítségével tolmácsolt. A vezető ránézett a Bem apót ábrázoló rajzra és megkérdezte:
- Ki ez a szimpatikus arcú ember?
- Ez a lengyel nép hős fia, aki harcolt hazám szabadságáért – még folytatta volna, de legnagyobb meglepetésére a tolmács csak ennyit mondott:
- Bem Jozef.
Tomnak és Jóskának jól esett, hogy közös hősüket az orosz emberek is ismerik, mégha az övéik ellene is harcoltak.
- Ez kit ábrázol? – mutatta az ágyúöntő székelyről és katonáiról készült képet az öreg szakállas.
- Ez a magyar nép nagy hőse, aki saját készítésű ágyúival vette fel a harcot a cár serege ellen.
Ebben a pillanatban az öreg tolmács ránézett Jóskára, majd a szöveg lefordítása helyett csak ennyit mondott:
-Gábor Áron. A keze alatt szolgált az én drága apám.
Elhangzott két mondat, elhangzott ez a néhány szó a kis faház szobájában, amelyeket hirtelen csend követett. Félelmetesen nagy csend! Egy időre megszűnt susogni a tajga, a viharos szél visszavonult odújába. Ez a néhány szó hirtelenjében megváltoztatta a világot. A magyar gyerek felállt, nézte a vadászt, szólni akart, de nem jöttek elő a szavak. Odalépett az öreghez, és erősen magához ölelte. A körülötte ülők nem értették, hogy mi történt, annyit azonban leolvastak az idős és fiatal arcról, hogy nem mindennapi találkozásnak lehetnek tanúi.
- Ki vagy te, jóságos arcú nagyapó? – kérdezte Jóska.
- Én egy magyar hadifogoly, Csiki József gyermeke vagyok, akit a cár katonái hurcoltak Szibériába.
Látszott a kis öregen, hogy küszködik a könnyeivel, és a magyar szót is keresgélnie kell, de folytatta:
- Engem Csiki Sándornak hívnak.
- Hát te nem orosz vagy? – kérdezte meglepetten a falu öregje.
- Apám magyar, anyám pedig egy kozák lánya volt, akit kitagadtak apám iránti szerelme miatt.
- Miért titkoltad idáig?
- Jó apám megesketett engem és három fivéremet, hogy letagadjuk származásunkat. Féltett minket a cár katonáitól. Most úgy érzem, elérkezett az idő, hogy felfedjem titkunkat.
A kis faházban kinyílt egy képzeletbeli, színes képekkel, örömmel és bánattal, de leginkább hazaszeretettel megtöltött könyv, amelynek a lapjai mesélni kezdtek.
14. A szabadságharc katonája
Sándor, a magyar hadifogoly fia szívvel, lélekkel mesélte az apjától talán százszor is hallott történetet. Beleélte magát a múlt felidézésébe, kiérződött a hangjából, hogy mindenáron mesélni akar. Ezzel leplezte a nagy feszültséget, amelyet a magyar emberrel való találkozása,
az emlékek felidézése, és a magyar nyelv dallama okozott számára. Beszélt és beszélt, egyaránt érdeklődéssel hallgatták a vendégek és Borat.
- Én itt születtem a tajgában az 1875-ös évben, apám negyedik gyermekeként. Édesanyám egy kozák családból származott, és gyakran látogatta az egyik szibériai fogolytáborban őrkatonaként szolgáló fivérét, Andrejt. Itt találkoztak apámmal. Szerelem szövődött köztük, egyre komolyabban tervezgették a szökést, hogy összeköthessék az életüket. Gyűjtögették az eszközöket, szerszámokat, amelyekről úgy gondolták, hogy szükségük lehet rájuk a vadonban. Apám csak barátjával, Tadeusszal, egy lengyel fogollyal osztotta meg a tervüket, vele együtt harcoltak a szabadságharc idején a cári katonák ellen. Az egyik téli napon, hóviharos időben vágtak neki a rengetegnek. Már jócskán elhagyták a száműzetésük helyét, amikor az erdő fái közül elébük lépett két katona puskával a kezükben. A halálra vált szökevények arra gondoltak, hogy itt a vég. Alig mentek néhány métert, és ismét foglyok, de az is lehet, hogy agyonlövik őket. Legnagyobb meglepetésükre az egyik katona azt mondta, hogy csatlakoznának hozzájuk, ha befogadják őket. Apám akkor ismerte fel kedvesének bátyját és annak egy katonapajtását. A fák takarásából pedig előkerült két, páros ló vontatta lovas szán, amelyeken anyám sógornője és katonabarátjának a felesége ültek. Mindkét szán után volt akasztva egy-egy újabb szán, szénával megrakva. Útjukat közösen folytatva igyekeztek, hogy mielőbb minél messzebbre kerüljenek. Andrej tudta, hogy a katonák egy napnál tovább nem üldözik őket, mondván, úgy sem jutnak messzire, mert elkapja őket a medve, a tigris vagy a farkasok. A szökevények is jobban féltek a vadállatoktól, mint a katonáktól, mert a katona ebben az ítéletidőben szívesebben üldögél a szamovár vagy a vodkásüveg mellett, végtére ők is rabok ebben a nagy és igazságtalan gépezetben, még ha a külső felét bámulják is a kerítésnek.
Első éjszaka egy szélvédett helyen táboroztak le. Szánkóikkal sáncot alkottak a kifogott lovak köré, így védve őket a hidegtől és a farkasoktól, a szökevények pedig az Andrej által hozott bundákba burkolózva bebújtak a szénába. Őrséget állítottak, akik egész éjjel táplálták a vadakat távoltartó tüzet. A következő napokban is nagy távolságot tettek meg, ennek ellenére még sok éjszakát a szabadban kellett tölteniük. Amikor elérték az Andrej által ajánlott, búvóhelyül szolgáló barlangot, melynek bejárata olyannyira rejtve volt, hogy csak a beavatottak ismerhették, végre megállapodhattak. Nem zavarta őket, hogy nem házban fognak lakni, a vágyuk annyi volt csak, hogy tető legyen a fejük fölött, és tudjanak fűteni. Ott éltek apámék évekig, egészen addig, amíg egy árulás folytán a nyomukra nem bukkantak. Menekülni kellett, és egyre beljebb húzódtak a tajgába. A tavaszi olvadások miatt feléledt mocsár elrejtette őket üldözőik elől. Nyomukat vesztették a cári katonák.
- Ezek után kerültek erre a helyre, ahol most élünk? – kérdezett közbe Borat.
- Igen, befogadta őket az éppen akkor épülő falu. Ők is építettek maguknak házakat. Ez volt apám háza, amelyikben most beszélgetünk. Ebben a szobában halt meg 1901-ben. Édesanyám két évvel élte túl. Itt nyugszanak a falu temetőjében. Már a fivéreim sem élnek. Nekik nem születettek gyermekeik, az én két fiaimat már láttátok, velem vadásznak a hegyekben, ameddig bírom.
Amint mesélt az öreg magyar megakadt a szeme Tom falra akasztott, sas fejes övcsatján. Nem tudta kikerülni a tekintete ezt a szépen kitisztogatott, kifényesített míves remekművet. Hosszasan nézegette, majd halkan megjegyezte:
- Ilyen szép sast már láttam! Gyerekkoromban Tadeusz, apám barátja hasonló övcsatot viselt, és mivel tudta, hogy nagyon tetszik, megengedte, hogy játsszak vele.
- Tadeusz! Úr Isten! – kiáltott fel Tom. - Mi volt Tadeusz családi neve?
- Domansky – vágta rá Sándor.
A lengyel fiú elsápadt, leemelte a díszes fémet a falról, óvatosan megfordította, és ott állt előttük a hátuljába mintázott név: Tadeusz Domansky.
Az öreg tajgai magyar, mint aki forróhoz nyúl, úgy vette kezébe múltja egy darabját, egy kézzelfogható emléket.
- Djádja Tadeusz! - buggyant ki belőle az édesanyjától tanult nyelven, aztán magyarul folytatta. – Hol lehetsz most drága öreg Tadeusz bácsi? Honnan került hozzátok?
A fiúk elmesélték a csat és a viselője megtalálásának történetét.
- Köszönöm gyerekeim, hogy megadtátok a végtisztességet az öreg lengyelnek, Bem apó hajdani katonájának. Áldom a lengyel népet, ameddig élek. Nagyon jó emberek.
- Mint amilyenek a magyarok – mondta ki véleményét Tom. – Az én lengyel őseim, köztük a nagyapám, azért mentek magyar földre harcolni Bem apóval, mert ti magyarok - mutatott Jóskára és Sándorra - megérdemlitek.
- Áldjon meg téged, és az egész lengyel népet ezért az Isten! – felelt az öreg, akin már nagyon látszott, hogy lelkileg megviselték a nap eseményei. Mielőtt átballagott saját hajlékába, kéréssel fordult a vendégekhez:
- Fiaim, mikor vezettek oda öreg barátom sírjához?
- Holnap reggel – nyugtatta meg Tom.
Jóska még hozzátette:
- Ha ítéletidő lesz, akkor is!
Azon az éjszakán Jóska és Tom keveset aludtak.
- Nem tudom felfogni, ami most történik velem! A tajgában, egy magyar szabadságharcos házában, az általa épített falak oltalmában élek – sóhajtott Jóska.
- Igen, amelynek falán a lengyel sas fénylik, mint egy szentjánosbogár- egészítette ki Tom.
Másnap a csikorgó hidegben ott állt a magyar szabadságharc lengyel katonája sírjánál egyik oldalról Jóska és Tom, velük szemben pedig a magyar szabadságharcos unokája két fiával. Az öreg magyar két kis szalagot kötözött a fejfájára: egy piros-fehér-zöld és egy fehér piros szalagot. Elmondott egy imát, és illendően elköszönt apja harcostársától.
- Nyugodj békében Tadeusz bácsi! Isten nyugosztaljon!
Még egyszer megsimogatta a két szalagot, és odaszólt a jelenlevőknek:
-Mehetünk fiaim!
Arcáról megnyugvás tükröződött, amelyre azóta várt, amióta Tadeusz Domansky eltávozott közülük. A hazafelé vezető úton Sándor elmesélte lengyel barátjuk eltűnésének történetét.
-1900-ban történt. Abban az évben szokatlanul száraz volt a nyár. Ha nem is könnyen, de lehetett a mocsáron át közlekedni. Megjelent a faluban két ismeretlen vadász, akik kérték, hogy valaki kísérje át őket a mocsáron. Tadeusz bácsi vállalta, hogy átmegy velük arra a területre, amit ti szigetnek neveztek. Mivel nem érkeztek vissza, a keresésükre indultunk. Egy napi kutatás után megtaláltuk a két vadász szétmarcangolt földi maradványait. Öreg barátunk nem került elő.
- Mi történhetett?- kérdezte Tom.
- Arra gondolok - magyarázta Sándor, - hogy lőhettek valami értékes vadat, vagy találhattak valamit, és öreg barátomat megölték, hogy megkaparinthassák a zsákmányt, majd eltemették, nehogy megtalálják a holttestét.
- És a gyilkosokkal mi történhetett?
- Az a gyanúm, hogy tigrist vagy medvét lőhettek, és az állat társa akkor, amikor a gazemberek áldozatukat temették, megtámadta, megölte, majd széttépte őket. Ezért találtuk meg a földi maradványukat, lengyel barátunkét pedig csak most, sok évre rá.
- Nagyon szomorú történet – jegyezte meg Jóska.
- Ő már boldog, megtalálta az égben a családját, a barátait. Nekünk még van egy kis feladatunk a földön, és majd megyünk utána.
A szán időközben beért a faluba, és a lovak Sándor háza előtt álltak meg.
- Ma ebédre az én vendégeim lesztek, és ez a meghívás a három társatoknak is szól.
- Egy darabka Magyarország! - tört ki hangosan a gondolat Jóskából, amint belépett Sándor házába. Az ajtóval szembeni falon egy nyírfakéregbe beleróva a Miatyánk szövege. Mellette fából kifaragva a Kossuth-címer, és a főhelyen egy 1848-49-ből származó tüzércsákó. A tárgyak ez idáig egy ládában pihentek, a ház gazdája mára úgy döntött, hogy nem rejtegeti tovább apja örökségét. Jóska hosszasan nézegette a csákót.
- Apámé volt! – vette kezébe büszkén Sándor a becses darabot. – Ezt viselte a harcok során, de erről bővebben beszélgetünk ebéd után, ha nem veszitek tolakodásnak.
Jóska ránézett az öregre:
-Nagy megtiszteltetés számunkra, a szabadságharc katonájáról beszélgetni!
És beszélgettek ebéd után, majd másnap, és még napokon keresztül.
Lassan kibontakozott a szibériai magyar fogoly története:
Csiki József, mint, ahogy neve is mutatja, a Csiki havasokban született egy falusi molnár harmadik gyermekeként. Szorgalmának és szülei támogatásának köszönhetően iskolái befejezése után tanító lett falujában, ahol a kis székely gyerekeket a betűvetés és a számolás mellett hazaszeretetre is nevelte. A szabadságharc idején Bem seregében szolgálta a hazát, és részt vett az erdélyi harcokban.
Jóska meglátott egy, a falon lógó, kisméretű, fából faragott feszületet. A kereszt csúcsába belevésve a Kossuth címer, amellyel alkotója talán a világ két csodáját kívánta kifejezni: Isten és haza! Kezedbe fogod a feszületet, és bármely sarkában is vagy a világnak, egy kicsit otthon érzed magad. Gyakran kerítette hatalmába ez az érzés. Egy kis szimbólum, ami összekapcsolja a hazával, mindig átsegítette a nehézségeken. Legyen az zászló, címer, kokárda, vagy egy váratlanul kimondott magyar szó. Ezt csak az értheti, akit távol sodort hazájától a sors.
- Apám egyik fogoly barátja készítette- szólt Sándor - szépeket tudott faragni és rajzolni. Belerajzolta ezt a címert apám karjába is. Kisgyerekkoromban, az ölében ülve, amikor az életéről és Magyarországról mesélt nekem, mindig ezt a szép rajzot simogattam.
- Tetoválást? – kérdezte Jóska.
- Olyan volt az a rajz, amit nem lehetett lemosni - felelte az öreg magyar.
- Mesélt neked édesapád a szabadságharcról is?
- Mesélt bizony, és a fogságba eséséről is, de még a rabságban töltött évekről is.
- Meg tudnád osztani velünk is?
- Bizony meg, de az én emlékezetem, az már egy öregember emlékezete, mondja el inkább az írás apám történetét!
- Miféle írás?
- Ezek, az ő, drága kezével írt betűk! – nyújtott át egy megsárgult lapokból álló, lúdtollal teleírt füzetet, amelynek borítóján mindenféle írás helyett a Kossuth címer kiszínezett rajza hirdette az olvasónak: ebben az irkában a magyarok szabadságharcáról esik szó.
15. A Hazáért és a Szabadságért
Jóska remegő kézzel vette át a felé nyújtott füzetet. Szíve a torkában dobogott, homlokán egyre jobban gyöngyözött a verejték. Sokféle izgalmat érzett már élete során, de ez a mostani valami kíváncsisággal vegyített izgalom. Valami olyasmi, hogy jó lenne már látni, olvasni, ugyanakkor félelemmel párosul…mert, hátha csak álom az egész, és egy hirtelen ébredés, és szertefoszlik az álom. Óvatosan emelte fel a borítólapot, és az első oldal tetején nagyobb betűkkel – az akkoriban alkalmazott – szépírással ez állt: Magyar vagyok.
Jóska próbált beleolvasni a füzet tartalmába, de valami miatt a betűk összefutottak. Megtörölgette a szemét, újra tett egy kísérletet, majd még egyet, azonban be kellett látnia, hogy könnyben úszó szemekkel nem lehet olvasni.
-Vidd el magaddal édes fiam, és nyugodtan olvasgasd! – engedte át tanulmányozásra apai örökségét Sándor.
A magyar fiú vitte a füzetet, és szobájukba érve azonnal hozzáfogott. Újra elolvasta a lap tetejére írt címet, és először csak magában ismételgette, majd hangosan is kimondta: Magyar vagyok! Ekkor, ebben a pillanatban tett Isten előtt egy fogadalmat, ha törik, ha szakad, hazatér Balaton-parti falujába. Összeszedte minden erejét, és lassan, minden szót megrágva nekilátott a hős magyar hagyatéka olvasásának. Már az emlékirat első sorai szívbemarkolóak voltak. Egy magyar szólt a magyarokhoz:
„ Magyar vagyok és székely, a Csiki havasokból. Tanító, aki hitet tett nemzetünk gyermekeinek nevelésére, és ez által hazánk szolgálatára. A tanító feladata átadni a megszerzett tudást, és őrködni, hogy a lámpás, amely a helyes utat mutatja, soha ki ne aludjon! Mi a helyes út? Az, amelyiken a nép, a nemzet járni akar, még akkor is, ha adott esetben elé állnak, mint ahogyan népem elől is eltorlaszolták a haladás lehetőségét. Nem tehettem mást, csatlakoztam a szabadság katonáihoz, és büszkén viseltem Gábor Áron tüzéreinek csákóját.”
-Büszke vagyok magyar őseimre! – suttogta Jóska, és folytatta az olvasást:
„Fegyverrel elláttam magam, mert előszedtem házunk zsuppfedele alól a nagyapám által ott rejtegetett, kuruc őseitől származó kardot és karabélyt. Hírvivő voltam az első időkben, Szabó Nándor alezredes Tömösi-szorost védő csapatánál, aztán amikor fogyott a képzett magyar tüzér, megtanítottak az ágyú kezelésére, és előléptettek töltő-kezelővé. Gábor Áron katonája lettem. Az Epres-tetői ütközetben tanúja voltam lövegparancsnokom hősiességének. Az öt fontos ágyúval szünet nélkül lőttük a támadó ellenséget, és a bronzcső annyira átforrósodott, hogy az megrepedt. A lövegparancsnok egy égő kanóccal ellátott puskaporos hordóval vetette magát a támadók közé, azok tucatját megölve.
Egyik oldalról az osztrák, másik felől a muszka rontott létszámban, eszközben megkopott seregünkre. Visszavonultunk, és újra ellenálltunk a sokszoros túlerőnek. Levágtunk egyet, jött helyette tíz. Az ágyúk, ameddig bírta a bronz, és ameddig akadt muníció, osztották a halált a szabadságunkat eltiporni szándékozó ellenségnek. Gábor Áron a harcok alatt egyfolytában úton volt az egymástól megfelelő távolságra felállított ütegei között… és megtörtént a baj! Alighogy elhagyta megfogyatkozott ütegünk szélső lövegét, szörnyű dolog történt. Egy orosz ágyúgolyó ledöntötte lováról szeretett parancsnokunkat, a székely ágyúöntő mestert!
A muszkák támadását visszavertük, akik visszahúzódtak a táborhelyükre.
Gábor Áron temetésére gyülekeztünk, ott álltak a sírjánál tüzérei, a huszárok, gyalogság, könnyes szemmel búcsúztattuk ezt az igazi hazafit, amikor körülöttünk, több katonánkat megölve, ágyúk lövedékei robbantak.
-Lő ránk az orosz - hangzott mindenfelől.
Sietve, de méltósággal temettük el a tüzérparancsnokot. Amit ezután kapott a kozák, azt nem teszi zsebre! Kaszaboltuk őket, ahol értük, megfutamítottuk a nagy armadát. Futottak, aztán a nagy sokaságuk újra ránk zúdult. Hiába volt a kitartás, hiába a hősiesség, elveszett minden! Elvették a szabadságunkat. Amire nem volt képes egyedül a császár, azt elérte a cár segítségével. A kettő kétfejű sas halára marcangolta népünket, bűnös karmaival megfojtotta a szabadságunkat. Vér és szenvedés mindenhol és… rettegés a megtorlástól, a haláltól, a börtönök, fogolytáborok poklától. A félelem menekülésre késztette a szétvert hadat. El innen, minél messzebb, és valahol, valamikor ismét összeszedni erőinket, ismét kardot rántani, és nekimenni az egész elnyomó világnak. Bújtam, rejtőztem, menekültem. Egy nádasban húztam meg magam, már arra gondoltam, hogy elkerülöm a veszélyt, amikor egyszerre több oldalról is kozák dzsidák hegyét éreztem. Az azonnali haláltól az orosz nyelv ismerete mentett meg, amelyet egy, a falunkban élő öreg orosztól tanultam, még gyermekként. Fogságba estem, betereltek egy gyűjtőhelyre, ahol pár nap tartózkodást követően a többi fogollyal együtt útnak indítottak az ismeretlenbe. Mentük gyalog, lovas szekéren, lovas szánon. Sokszor napokig éheztünk, szomjaztunk, ütöttek bennünket ököllel, kardlappal, kancsukával. Úgy bántak velünk, mintha mi törtünk volna az ő szabadságukra.
Így kerültem, ebbe a fogolytáborba, ahol írom-e sorokat, abban bízva, hogy egyszer – talán még életemben, vagy azon túl – magyar emberek kezébe kerülnek.”
-Célba ért az üzeneted öreg magyar! Elviszem Amerikába, és ha egyszer hazasegít a Jó Isten, Magyarországra is. Elmondom mindenkinek, hogy egykor magyar szabadságharcosok raboskodtak a tajgában, és tudatom mindenkivel, hogy találkoztam Gábor Áron tüzérének gyermekével, aki térben és időben távol a hazától beszéli a magyar nyelvet, amelyen gondolkodni is képes - mormolta magában József, amint kis időre letette az irkát az asztalra. A székén ülve fejét a falnak támasztotta, és gondolatban visszaröppent a múltba, a szabadságharc idejébe. Maga előtt látta az ifjú tüzért, aki a körülötte becsapódó lövedékek robbanása ellenére rendíthetetlenül tölti az ötfontost, és osztják a halált a hazánkra támadó ellenségre.
- A hont, az igazságot védte, amely erőt ad a katonának, nem úgy, mint a császáriaknak, vagy a cár katonáinak, akik igaztalan ügyet képviseltek - mondta ki gondolatait hangosan Jóska, egy bocsánatkérő pillantást vetve a szobában lévő társaira. Őket egyáltalán nem zavarta a magyar fiú monológja. Bele tudták érezni magukat a helyzetébe, biztosra vették, hogy ugyanígy viselkedtek volna ők is a helyében.
Tovább olvasta a füzetet, amelyből a fogságba esés előtti események is kirajzolódtak:
„Azt a kegyetlen nyári napot nem tudom elfelejteni, amíg élek. A fősereg az orosz ágyúk állandó tüze alatt vonult vissza. A mi két lövegre fogyatkozott ütegünk vállalta, hogy fedezi a visszavonulást. Elsődleges feladat volt útját állni a gyalogosainkat beérő kozák lovasságnak. Kartáccsal lőttük az első sort, aztán a szabaddá vált következőt. Az utolsó lövedéket annyira lefojtottuk, hogy az a csőben robbanjon. Mindkét ágyú használhatatlan lett, amikor a muszkák kezére került. A nagy zűrzavarban el tudtam rejtőzni, de hamarosan elfogtak.”
A továbbiakban a fogsága éveiről írt.
„A fogolytáborban mostoha volt a sorsunk, és keserű kenyéren éltünk. Eleinte nem vettek minket emberszámba, az őrparancsnok kutyájának is jobb élet jutott, mint nekünk. Sokat éheztünk és fáztunk. A szibériai tél nehezen elviselhető. Örültem, amikor egy szénbányában kellett dolgozni, mert ott legalább nem gyötört a hideg, és ha azt akarták, hogy termelni is tudjunk, kénytelenek voltak több ételt adni. Egyszer a sok szénpor beteggé tett, és a tábor kórházába kerültem, ahol megismerkedtem az egyik jólelkű őrkatonának – Andrejnek – a húgával, Marijával”.
A füzet megsárgult lapjai elmesélik szerelmét Marijával, valamint a szökésüket, amelyet Jóska már Sándor elbeszéléséből ismert. A magyar gyerek végig olvasta a füzetet, az íráson keresztül megismert egy soha nem látott, soha nem hallott embert, és most úgy érezte, mintha részese lenne az életének. Már a szemét sem kellett becsukni, úgy is maga előtt látta a hősi időszakot, lelki szemei előtt vonultak Bem apó katonái, és bátran rohantak a biztos halálba a túlerővel szemben. A hazáért és a szabadságért, és nem idegen terület megszerzéséért, nem más népek leigázásáért. Ez 1848 öröksége, ez Csiki József magyar tüzér üzenete az utókornak, amelyet az általa leírtakon keresztül és gyermekének tolmácsolásával megüzen a nagyvilágnak. Beleborzongott a megható és felemelő történetbe.
-Csak még haza tudnék menni! Lesz mit mesélnem az apámnak, a ’48-as nemzetőr unokájának – és újra végiglapozta a gyöngybetűkkel teleírt, megsárgult lapokat.
16. A vásár
Másnap reggel már mindenki talpon volt, egyedül Jóska feledkezett az ágyban. Bill odalépett hozzá, hogy felébreszti, de Tom leintette:
- Hagyjuk még egy kicsit! Ő most végig álmodja az elmúlt napok eseményeit, visszarepül a magyar szabadságharc idejébe, egy kicsit falujában is el kell neki időzni, még tart az álma! Kár lenne felébreszteni!
- Igazad van! – helyeselt Fred.
Eközben a magyar gyerek kinyitotta az egyik, majd a másik szemét, gyorsan rendbe szedte magát, és hamarosan körbeülték a reggeliző asztalt. A falu vezetője Borat, megkérdezte a vendégeket:
- Holnap négy szánnal elindulunk a nagy messzeségben lévő vásárra. Elvisszük a sót, megpróbáljuk eladni, meg a vadászaink által lőtt állatok szőrméjét és birkabőröket. Mindegyik szánra három ember fér a holmik mellé. Van köztetek, aki szívesen velünk tartana?
- Igen! – felelték szinte egyszerre.
– Minden mehetünk?- kérdezte Tom.
- Mi nagyon örülnénk, mert így a pásztorokat nem kell napokra elvonni a juhok mellől!- felelte Borat.
- Hány nap járásra van? – kérdezte Tom.
- Három nap oda, három nap vissza, és egy napot töltünk a vásáron. Rendben?
- Rendben!
- Holnap nagyon korán reggelizünk, és azonnal indulunk, a szánkókat már előző nap felmálházzuk - mondta el tervét az öreg.
A fiúk alig várták az indulást. Minden szánkóra került egy vendég, egy vadász és a hajtó. A vadászok, Sándor és két fia az ajándékba kapott félautomata puskákkal, valamint még egy vadász öreg flintájával. A vendégek is felfegyverkeztek, magukkal vitték karabélyaikat és géppisztolyaikat.
- Várható, hogy megtámadnak bennünket? – kérdezte Jóska még az indulás előtt.
- Várható bizony, de úgy gondolom, hogy visszafelé jövet, amikor a sókereskedő meg tudja, hogy vége a királyságának. Eddig csak neki volt sója, most pedig már nekünk is van.
- És természetesen sokkal olcsóbban adjátok, mint az a vérszívó.
- Úgy van! - válaszolt Borat, és a karaván elindult.
Jóska ült az öreg tajgai magyarral az utolsó előtti szánon. Ezen a „szekéren” nem kell annyira figyelni mint az elsőn és az utolsón, és a két magyar ebben a pár napban is kibeszélhette magából, ami kikívánkozik. Abból pedig volt bőven, innen is, onnan is.
A falut egyetlen úton lehet megközelíteni, az is egy keskeny szoroson vezet keresztül. Két éjszakát töltöttek a tajgában odafelé. Fáklyák fényénél két kisebb, könnyű jurtát állítottak fel, amelyekben 4-4 ember tudott egyszerre pihenni. A maradék négy pedig a szánkókon készített helyet magának, és onnan őrködtek a holmik és társaik álma fölött. Elosztották az éjszakát, és mindenkire sor került az őrségadásnál, és aludni is tudott. A lovakra meleg pokrócokat terítettek.
Jó ideig erdőben mentek, amelyet egyre nagyobb számban tarkítottak ligetek és tisztások, valamint befagyott patakok, aztán egyszer csak elértek egy széles, befagyott folyót. Könnyedén átkeltek a csontkemény jégen.
A vásár helyére a reggeli órákban érkeztek. Az embert próbáló idő ellenére szép számmal álltak a sátrak a nagy erdőszéli tisztáson.
-Ez nem tisztás - magyarázta Borat, - ez a sztyeppe széle. Arra - mutatott a messzeségbe,- már füves síkság van a nagy legelőkkel, ahová hamarosan kihajtjuk a juhainkat, marháinkat, lovainkat, és ott élünk, vándorolunk mindig odébb, ahogy a jószágaink felélik a füvet.
A lovakat és a szánokat elhelyezték a számukra kijelölt helyen, és mindegyiknél egy őrt hátrahagyva körbejárták a vásár területét. Itt mindent lehetett venni és eladni. Egyik sátornál ruhaanyagokat, a másiknál élelmiszert, fűszereket, arrébb szerszámokat, edényeket, és minden terméket, amit az európai vagy amerikai üzletekben is, természetesen az itteni divat, ízlés és szokások szerinti változatban.
Borat, Sándor, az öreg vadász és egy mongol fogathajtó együtt keresték fel az egyik jó ismerősüket, mondhatni barátjukat, egy mongol kereskedőt, Baatort.
- Hogy megy az üzlet öreg barátom? – üdvözölte Borat.
- Köszönöm kérdésed, nem panaszkodom.
- Nem lenne kedved sóval is kereskedni? – kérdezte Borat a kereskedőt.
- Arra gondolsz, hogy valahol beszerezni a sót és továbbadni?
- Igen.
- Nincs só elérhető közelségben, messziről pedig nem tudnám megoldani a szállítását. A kínaiak is egy hónapnyi távolságról hozzák, de valami titkos helyről.
- Pedig hatalmas üzlet a só! – felelte sejtelmesen Borat.
- Te titkolsz valamit! – nevette el magát a kereskedő.
- Nem titkolok semmit! Jó minőségű sót hoztam. Érdekel?
- Hol van?
- Ott a szánokon – mutatott a pihenő fogatok irányába az öreg kazak. - Van itt nálam mutatóban egy kevés - nyújtotta át a csillogó kristályt tartalmazó szütyőt.
A kereskedő megnézte, belekóstolt, és elégedetten bólintott:
- Tiszta. Mennyit hoztál?
- Tele a három szán.
- Mit kérsz érte?
- Mit ajánlasz érte? – kérdezett vissza Borat.
- Előbb nézzük meg közelebbről! - válaszolta a mongol, és amikor meglátta a három szánt, színültig rakva sóval, először az ámulattól nem tudott megszólalni, majd mondott egy jó árat. – Pénzben kéritek vagy áruban?
- Tudod, hogy az erdőben és a sztyeppén a pénzzel nem sokra megyünk, ezért arra gondoltam, hogy a nagyobb részéért árut és valamennyiért készpénzt.
- Hozzátok ide a sátram mellé, fogjátok ki a lovaitokat a szánok elől, és az én üres szánjaimba befoghatjátok őket. A sóért pedig az áruimból annyit rakhattok az üres szánokra, amennyi fedezi a só értékét.
- Rendben! – felelt az öreg kazak, és a kereskedővel közösen felmálházták a téli szekereket. Új edényeket, szerszámokat, ruhaanyagokat, cukrot és más élelmiszereket pakoltak.
- Barátom! szőrmét most nem hoztatok? – érdeklődött a kereskedő.
- Dehogyisnem! Teljesen tele a negyedik szán.
- Azt is megveszem! Mindet, úgy, ahogy van. Ezután a sót is és a szőrméket is csak nekem hozzátok! Gondolom nem a kínainak akarod adni sóért, mint régebben!
- Bizony nem! Sokszor becsapott és kihasznált minket! Így, hogy nekünk is van sónk, nem kényszerülünk az övére!
- De nem ám! Én meg úgy intézem a dolgot, hogy mindenki csak nálam vegye meg! – nevette el magát ki tudja már hányadszor a kereskedő. – Ti meg pakoljatok az áruimból, mert még a szőrméért nem fizettem! Tudjátok mit? A sátramból az összes árut rakjátok a szánokra!
- Biztos?- kérdezte szemérmesen Borat.
-Egészen biztos! Nem titkolom, ha eladom, még ha a kínaiénál sokkal olcsóbban is a sót, egész kis vagyon üti a markomat. Azt szeretném, ha ti sem járnátok rosszul!
- Mindent meg tudtunk venni, amire szükségünk van, sőt annál többet is. Te nem tartasz a kínai kereskedőktől?
- Nem! Velem nem mernek kikezdeni, tudják, hogy legyűrjük őket - adta meg a megnyugtató választ Baator. - Jobban féltelek titeket, mert ezek képesek lesznek megtámadni a falutokat.
- Felkészülünk rá! – felelt Borat.
Már éppen indulni akartak vissza a faluba, amikor népes kíséretével megérkezett Jüan, a kínai kereskedő. Azonnal felállították sátraikat, és várták a vevőket. Azokat a szerencsétlen erdei és pusztai embereket, akiknek aranyárban számolta meg a sót. Egészen eddig a napig, mert most történt valami, ami véget vetett egyeduralkodásának. Mostantól termel egy sóbánya, amelyből ellátják a vásárlókat olcsó sóval. Hamar híre ment, hogy a mongol kereskedőnél olcsón lehet vásárolni ebből a természetes ételízesítőből, és máris hosszú sor állt a sátra előtt. A kínaiak hamar felfedezték a konkurenciát, és kérdőre vonták a mongol kereskedőt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolt nekik:
- Hát igen, úgy döntöttem, hogy a mai naptól én is árusítok sót – felelte, belenevetve az elképedt kapzsi emberek képébe.
- Hol vetted? – kérdezte Jüan.
- Jó emberektől, akik azt szeretnék, hogy a többi jó ember is olcsón tudja beszerezni.
- Ezt még megbánod! És a barátaid is!
- Ne fenyegess, mert úgyis te húzod a rövidebbet! – figyelmeztette Baator.
A kínai ettől a naptól kezdve nem tudott egy szem sót se eladni ezen a vásáron.
Bosszút forralt. Hamarosan megtudta a még a vásár területén hallótávolságban tartózkodó só szállítók kilétét. Jüan egész bandájával odament hozzájuk, és megfenyegette őket.
- Követni fogunk benneteket, megtudjuk, hol van a falutok, és leszámolunk veletek. Tudjátok, hogy mennyi emberünk van?
- Tudjuk! – válaszolt Borat. - Csak még azt nem tudjuk, hogy temetjük el az embereidet ebbe a fagyos földbe!
- Megeszi őket a medve és a tigris- szólalt meg Sándor, az öreg vadász, akinek Jóska a fülébe súgta:
- Mondd nekik, hogy óvakodjanak attól a naptól, amikor a medve békét köt a tigrissel!
Az öreg lefordította nekik, és szemmel láthatóan meghökkentek. Nem értették, hogy mit akart a vadász mondani nekik azzal, hogy „óvakodjanak attól a naptól” …. Ezt a kijelentést egyedül Jóska értette, a többieket meg majd menetközben beavatja a tervébe.
Hazafelé az egyre erősebb havazás nehezítette a haladásukat. Jüan és martalócai végig a nyomukban loholtak. Lehettek vagy harmincan, közülük néhányan lovas szánon, a többség pedig lóháton igyekeztek nyugtalanítani Borat békés csapatát. Eleinte csak rálovagoltak a hátsó szánra, szitkokat szórtak a rajta ülök felé, aztán, mivel nem volt válasz provokációikra felbátorodtak, és néhány lövést is megeresztettek puskáikból a csendben vonulók fölé. Választ még erre sem kaptak, ezért úgy gondolták, hogy gyáva emberekkel van dolguk, és vagy tíz lovasuk két oldalról közrefogta a leghátsó szánt, puskákat fogva a rajt ülő három emberre. Viselkedésükből joggal lehetett következtetni, hogy támadni készülnek, s ezt Tom egy balra is és jobbra is leadott erőteljes géppisztolysorozattal előzte meg. Fejvesztetten menekült a díszes társaság, s ezután csak tisztes távolból merte követni őket.
- Éjjel biztosan megtámadnak bennünket, és a nyílt terepen nem sok esélyünk lesz velük szemben - mondta Borat, amint egy part takarásában megállította a karavánt egy rövid megbeszélésre.
- Éjszakára fedezéket kell találni magunknak is és a lovaknak is! – állapította meg Bill.
- Van egy javaslatom – emelte fel fejét Tom. - Idefelé jövet megfigyeltem, hogy két kis szoroson, azaz inkább sziklarésen jöttünk át. Az egyiket, ha igyekszünk, elérjük estig, és annak a védelmében biztonságosan tudunk éjszakázni. Négy ember folyamatosan őrzi a szorost, két géppisztoly és két félautomata elegendő a védelméhez. A másik szorost, amely közelebb van a faluhoz, ugyanezzel a módszerrel felhasználjuk a védelmünkre, feltéve, ha el tudunk jutni odáig. A bandát a szorosban kellene megfutamítani, ehhez azonban kevesen vagyunk. Védeni tudjuk, meg tudjuk akadályozni, hogy a szűk átjárón átjussanak, az elkergetésükhöz azonban kevesen vagyunk. Úgy kellene, hogy az egyik szán korán reggel induljon el segítségért, sötétedésre visszaérkeznek, és egyesült erővel eltakarítjuk a haramiákat.
- Nagyon jó terv - tett hozzá Jóska. – Az én elképzelésem megvalósításához pedig azt kérném a segítségért sietőktől, hogy feltétlenül hozzák magukkal a kitömött tigrist és medvét, amit az egyik jurtában láttam. Szénatörmeléket, valamint száraz, éghető faágakat, és jó sok vékony kötelet.
- Mi a szándékod a kitömött bőrökkel? – kérdezte Borat.
- Szeretném úgy megrémíteni a banditákat, hogy örökre menjen el a kedvük a zaklatásotoktól – felelte Jóska. - Mennyire babonásak ezek az emberek? – kérdezte az öreg vezetőt.
- Nagyon! Félnek a démonoktól, a vadállatok szellemétől.
- Milyen vallásúak?
- Nincs ezeknek se hitük, se istenük! Ezek csak rabolni, lopni, csalni és ölni tudnak. Akik ilyent tesznek, azoknak nem kell a hit. Istentelenek! – zsörtölődött Borat.
És a magyar kifejtette, hogyan és mi módon kívánja elijeszteni a tömegben bátor, egymagában gyáva ellenséget.
A kis karaván folytatta útját. Sötétedés előtt elérték az első szorost. Átvonultak a néhány méteres keskeny résen, és biztonságba helyezték lovaikat és a szánokat.
- Ezt az átjárót pedig most befalazzuk fatörzsekkel, ami mögött nagyon jó tüzelőállást tudunk kialakítani – mutatott a keskeny, de legalább harminc méter hosszú, sziklába vájt folyosóra Jóska. –Szívem szerint a lovakat, szánokkal együtt beterelném ide. Ennél nagyobb védelmet álmodni se lehet.
- Honnan veszünk annyi fatörzset, ami elég lesz a védőfal emeléséhez? – érdeklődött Borat.
- Bízd ránk! – válaszolt Jóska, és a négy katona alágyújtott annyi fának, amennyit elegendőnek ítéltek a „várfal” megerősítéséhez.
Sorra dőltek a fák, és nagyon rövid idő alatt lezárult a szoros veszélyeztetett bejárata. Bill ránézett az órájára:
- Javaslom, hogy az első négy ember kezdje meg az őrködést, és három óránként váltás! Legalább egy géppisztoly mindig legyen szolgálatban!
- Rendben! – hagyta jóvá Borat.
A banditák egyszer, valamikor az éjszaka közepén elkezdtek közelebb húzódni a sziklafalhoz. Fred géppisztolya olyan recsegő hangon hasított bele a vak sötétbe, hogy a settenkedők hanyatt-homlok menekültek. A vadászok végre kipróbálhatták ajándékba kapott távcsöves puskáikat, és maguk is meglepődtek azok pontosságán. Jól irányzott lövésekkel sorra rongálták meg a gazemberek fegyvereit.
Tom vállalkozott, hogy elkíséri az egyik szán hajtóját a faluba. Segítséget hívnak, és elhozzák a mocsárban talált ládából a géppuskákat is. Még alig pirkadt, de a hó fényétől áttetsző világ elegendő volt a közlekedéshez. Jóval előbb hazaértek, mint gondolták. Pihent lovakat fogtak a szán elé, felrakták a megbeszélt eszközöket, és a hozzájuk csatlakozó fegyveresekkel már siklottak is társaik megsegítésére.
A szurdokból jól lehetett látni a támadáshoz készülődő haramiákat. Laza csatárláncban közelítettek a sziklafalhoz. A védők puskáikkal igyekeztek távol tartani őket. A géppisztolyok tüze kis lőtávolságuk miatt elégtelennek bizonyult, s ezt a támadók is észrevettek. Abban mesterkedtek, hogy lovaikon odavágtatnak a sziklafalhoz, és a falak takarásában közelítik meg az átjárót. Ha ez sikerül nekik, nagy bajba kerül Borat és csapata!
Tom már befűzött hevederű géppuskákkal ugrott le az éppen megálló szánról.
- Fred és Bill, kapjátok el! – tette eléjük a nagyhatású fegyvereket, ő maga pedig rohant vissza a teli rakaszokért.
-Tom, a géppisztolyokhoz is hoztál lőszert? – kérdezte ordítva Jóska, miközben leadott egy sorozatot a lőtávolon belül érő lovasokra.
- Igen! Itt vannak a töltött tárak! – dobta az ólommal teletömött vasakat társának Tom.
Bill egy rövid sorozattal avatta fel a géppuskát, amit tőle kicsit távolabb Fred is megtett a másikkal, majd mindketten hosszasan rajt felejtették ujjukat az elsütő billentyűn. A menekülőkre nem lőttek, csak föléjük, hogy azok minél messzebbre kerülhessenek.
- Milyen távolságban lehetnek? – kérdezte Tom.
- Úgy 800 méterre. Azt hiszik, biztonságban vannak.
- Na, akkor világosítsuk fel őket, hogy nem egészen! – kiáltott át az átjáró másik szélétől Bill, - és néhány sorozattal bekergette a rablókat az erdőbe.
- Ezek megvannak vagy százan! – állapította meg Tom.
- Nappal, amikor felsorakoztak velünk szemben, nagyjából meg tudtuk őket számolni. Több, mint százhúszig jutottunk. Ha nem hozod a géppuskákat, másképpen végződött volna ez a támadás! – felelte elszörnyülködve József. - Puskákkal és a Thompsonokkal nem győztük volna!
- Éjjel így is bajban leszünk, mert nem látjuk a célt! – aggályoskodott Bill.
- Majd segítenek az állatkáink! Neki is állnék az előkészületeknek! – szólt közbe Jóska.
A sziklák mögött, az ellenség elől rejtve mindkét kitömött állat műszemére fényvisszaverő sztaniolpapírt ragasztott. Meggyújtott egy fáklyát, amelynek fényétől a szemek messzire fénylettek a rájuk ereszkedő sötétben.
–Figyeljetek! Amikor banditák az éj leple alatt közelíteni kezdenek hozzánk, a két állatot egy lobogó tábortűz előtt szembefordítjuk egymással, majd olyan mozdulatokat mutatnak be, mintha barátkoznának. Ilyen az életben nem fordult még elő, mert ha ez a két vad egymás közelébe ér, ellenségesen viselkedik, szinte biztos, hogy egymásnak esnek. Képzeljétek el, mit válthat ez ki a babonás embereknél! Pláne, hogy Sándor elhintette, óvakodjanak a tigris és medve barátkozásának napjától.
- Mennyit láthatnak majd belőle a gazemberek? Össze tudjuk hozni az előadást?– aggódott Fred.
- Próbáljuk ki, és meglátjuk, hogy működik-e! Néhányan itt a sziklák mögött menjetek messzebbre, és figyeljétek meg, hogy mit láttok a hókuszpókuszból! A banditáknak is ezt kell majd látniuk, amikor nekik játszunk bábszínházat!
A próba remekül sikerült, jöhet az előadás!
Jó pár órát kellett várni az „ellenség” megindulására. Lassan közelítettek a sziklákhoz. Furcsállhatták, hogy senki nem lő rájuk, semmiféle mozgást nem észlelnek abból az irányból, ahonnan nem is oly régen erős tűzzel kergették be őket az erdőbe.
- Talán elhagyták a szorost, és most menekülnek hazafelé? Mi történhetett? – kérdezgették egymástól a gonosztevők, és egyre bátrabban közelítettek a szurdokhoz.
Már egészen közel jártak, amikor fellobbant a tábortűz lángja, de embereket még mindig nem láttak, egy hangot sem hallottak. Talán 150 lépésre lehettek, amikor a tűz előtt megjelent a világító szemű medve. Az eddig bátran közelítők alakzata egyszeriben megtorpant, és minden irányból meglepett felhördülés hallatszott. A rémület belecövekelte a banditákat a fagyos földbe. Bill a fából épített sánc takarásában óvatosan mozgatni kezdte a tigrist a medve irányába.
-Várj még egy pillanatot – szólt rá Fred, - hadd szörnyülködjenek, mielőtt rájuk öntenénk a feketelevest! Most mehet a tigris!
Mit láthattak a jól megkoreografált előadásból a bűn harcosai? Ők maguk adták meg a választ.
- Itt a vég! Nézzétek, ahogy megjósolták, a tigris valóban békét kötött a medvével! A sziklák mögött már mindenkit felfaltak! Mi következünk!
- Gyáva népség! - ordította a vezérük, miközben rálőtt a tigrisre.
A golyó átszaladt a kitömött állaton, és olyan mozgást végeztettek vele a sánc mögött megbúvó katonák, mintha most támadni készülne.
- Ez már valóban a vég! – gondolták a támadók, de még a nagyszájú bandavezér is.
- A tigrisen nem fog a golyó!
Hanyatt-homlok menekült a díszes társaság, vezérükkel az élen.
-Most pedig megkóstoljuk a finom saslikot, amit asszonyaink küldtek utánunk, és azt hiszem, ránk fér egy kis pihenés is. Reggel felkerekedünk és hazamegyünk! – határozta meg Borat az előttük álló feladatokat.
Nyugodtan végigaludták az éjszaka hátralévő részét, a banditáktól nem kellett tartaniuk, mert álmukat együtt őrizte a tigris és a medve, akik a mai napon békét kötöttek egymással.
A faluban nagy ünnepléssel fogadták a vásárról visszatérőket. Borat azonnal két embert kiküldött őrségbe a faluba vezető egyetlen útra, a többieket bekérette a nagy, hodályszerű terembe, ahol részletesen beszámoltak a vásáron elért eredményeikről, a banditákkal vívott harcról.
- Senki sem sérült meg? – kérdezte Sarah.
- Senki az égvilágon! A mieink közül sem, és a támadók közül sem hagyta ott egy sem a fogát –válaszolt Tom.
- Hogy tudtátok áldozatok nélkül megoldani?
- A tigris és a medve megoldotta helyettünk! – nevetett Tom. Szavait Sándor, az öreg tajgai magyar fordította le a hallgatóság nyelvére is.
- Nem értem! Meséljétek már el!
És Tom a doktornő kérésére, a jelenlévők nagy derültségére részletesen elmondta, hogyan futamították meg a babonás rosszembereket, majd ismét Borat emelkedett szólásra:
- Úgy tűnik, hogy egy időre elmúlt a veszély, a rablók egy darabig nem bátorkodnak vissza, legalábbis addig, amíg rá nem jönnek, hogy megtévesztettük őket. Ezért a mai naptól állandósítjuk a faluba vezető út őrségét.
- A géppuskáink segítenek visszakergetni őket! – szólt hozzá Fred.
- Addig, amíg velünk lesztek. De mi lesz, ha visszatértek a hazátokba? Nekünk nincs géppuskánk!
- De van! – szólalt meg Tom. - Ezeket a sorozatlövőket itt hagyjuk nektek, megtanítunk benneteket a kezelésükre.
Borat és népe nem győzött hálálkodni az életmentő ajándékokért. A következő napon megkezdődött a kiképzés, és hamarosan a Borat által kijelölt férfiak tudták kezelni a korszerű fegyvereket.
III. Búcsú a tajgától
A napok lassan áprilisba fordultak, ami azt is jelentette, hogy hamarosan megkezdődik az olvadás, és ismét szigetté válik volt lakhelyük.
- Át kellene menni, és még egyszer átnézni, nem hagytunk-e ott valami fontosat! – javasolta Sarah a fiúknak.
- A lényeges dolgokat összeszedtük, de hátha találunk még valami érdekeset! – csatlakozott az ötlethez Tom, majd a többiek is.
- Gyertek velünk, sót szállító szánjainkra felfértek! – invitálta őket Borat. - Legalább megnézitek, hogy mennyi sót kitermeltünk a bányából.
Még aznap meglátogatták a szigetet. A repülőnél nem találtak semmi érdemlegeset. Talán majd valaki valamikor eljön a roncsért, vagy az enyészeté lesz.
-Legalább, ha a generátor javítható lenne, és adna áramot a rádiónknak! Amikor forgott a szélkerekünk és jó volt a generátor, nem működött a rádiónk! Most már működne a rádió, de nincs hozzá áramunk. Szerencsétlenek vagyunk! – kesergett Fred.
Még egy kicsit nézelődtek a repülőgép körül, aztán átmentek a gépnek az erdőben lezuhant farokrészéhez, ahová Borat és Sándor is velük tartott. Belenéztek a konténerekbe, de olyan tárgyakat nem találtak, amit érdemes lett volna magukkal vinniük. A korábban vészhelyzetre otthagyott ételt és italt fogyasztgatták, amikor megpillantották a belső falnak támasztott kerékpárt:
- Ezzel mit tegyünk? – kérdezte Tom.
- Hagyjuk itt! A fene se cipelgeti, itt az erdőben semmire se jó, és nem hiszem, hogy haza szeretném szállítani! – vélte Bill, és felemelte az elejét, és nagy lendülettel megpörgette a kerekét.
A lámpája világítani kezdett.
- A biciklit visszük, és kész! – kiáltott fel Fred.
- Biciklizni akarsz az erdő fái között? – élcelődött Bill.
- Hát nem látjátok, amit én? Ez a kerékpár juttat haza bennünket! – ujjongott Fred.
- Doktornő, légy szíves mérd meg a lázát ennek a gyereknek! – szőtte volna tovább Bill a jó pofizást, de Sarah, aki azonnal megértette, hogy miről van szó, Fred védelmére kelt.
-Igaza van a mi mesterünknek, ez a kerékpár juttat haza bennünket, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem is olyan sokára! – Sarah ránézett a meglepődött fiúkra és folytatta:
- No mi kellene ahhoz, hogy haza tudjunk menni?
- Egy működőképes repülőgép! – vágta rá Jóska.
- És hogy talál meg bennünket egy repülő?
- Ha a parancsnokságunkat értesíti valaki! – zúgták a katonák.
- Látjátok, erre kell ez a bicikli! Pontosabban a dinamója!
- Ami termel annyi áramot, amivel már működik a rádiónk. Miért is nem jutott ez eddig eszembe! – kesergett Fred. – Már hazamehettünk volna!
- Ne szomorkodj barátom, a zord téli időjárás miatt nem tudtak volna értünk gépet küldeni, mindenképpen meg kellett volna várni a tavaszt!
- Ez igaz – higgadt le Fred.
A kerékpár hamarosan egy szán rakománya tetején landolt, és Fred már alig várta, hogy a dinamójával áramot fejlesszen. Ennek is eljött az ideje.
- Először is a hátsókerékre szerelem a dinamót, a felfordított biciklit folyamatosan lehet hajtani és többé-kevésbé egyenletesen termelődik az áram – közölte, és azonnal nekilátott a szerelésnek.
Fúrt, faragott, kísérletezgetett, és rövid időn belül rendelkezésére állt az áramforrás.
- Ez a része kész, a rádió már kap áramot, és most jöhet a kipróbálása.
A készülék tetejére helyezte a gépről megmentett antennát, és a tekerőgombbal keresgélni kezdett a frekvenciák közt. Mindegyik állomásnál erős sistergő hang jelezte, hogy nincs kapcsolat.
- Mi lehet a baj? – érdeklődött Jóska.
- Nincs elég magasan az antenna, nem lát ki az előtte lévő akadályok mögül.
- Le van árnyékolva! – segített megmagyarázni Tom a felmerült nehézséget.
- És mit lehetne tenni? – kérdezte Jóska.
- Magasabbra tenni az antennát!
- Milyen magasra?
- Annyira, hogy a rádióhullámok kitaláljanak ebből a völgyből, ahol most vagyunk.
- Vigyük fel a domb tetejére! – javasolta Jóska.
- Az nem ilyen egyszerű. Ezeket a meredek emelkedőket teher nélkül sem tudnánk megmászni, nemhogy a biciklit és a rádiót cipelve. Az antennát kellene magasra juttatni! Szóljatok, ha eszetekbe jut valami!
Fred napokig törte a fejét, de nem talált megoldást, a külvilággal nem sikerült kapcsolatot létesíteni.
Egyre jobb lett az időjárás, annak ellenére, hogy még jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Egyre többet lehettek a szabadban, és érdeklődve tanulmányozták a pásztorok és a vadászok mapi tevékenységét, lőgyakorlataikat, a csapdakészítést, és ami nagyon megnyerte a tetszésüket, a vadászsólymok gyakoroltatását.
- Órákig el tudnám nézegetni ezeket a kecses állatokat! – gyönyörködött Jóska a havas tisztás fölött lebegő, kiterjesztett szárnyú karvalyokban.
Fred egy darabig nézte a madarakat, majd odalépett Borathoz:
- A sólyom fel tud repülni a magasba lábára kötött zsinórral is?
- Hát persze - válaszolta az öreg. - A betanítás alatt is gyakran van vezetőzsinór a lábukon.
- Súlyt is fel tudna vinni?- érdeklődött tovább Fred.
- Az már attól függ, hogy mekkora az a súly.
- Úgy 1-2 kilogramm.
- Akkorát minden bizonnyal. Miért kérdezed?
- Fel kellene juttatnunk magasra a rádiónk antennáját, amely a vezeték súlyát is hozzászámítva lehet esetleg 2 kiló. Tudnátok ebben segíteni?
Borat odaintette az egyik madár gazdáját, a rövid ideig tartó beszélgetés végét, a bólintást, már Fred is értette. A madarász hajlandó együttműködni a nemes cél érdekében.
Érdekes látványt nyújtott a tisztás közepén a nyergére és kormányára fordított kerékpár pedáljait kézzel tekerő katona, valamint a fejük felett, a lábára kötött rádióantennával vitorlázó sólyom.
- Fügefa 1-es, itt Dakota 12-es, jelentkezz, vétel! – ordított Fred az éterbe.
Beleszólt a rádió kézi beszélőjébe először, másodszor, tizedszer, de nem jött válasz.
- Jó frekire tekerted? – kérdezte Tom, és egy kicsit mozdított az állomáskeresőn.
Csak egy hajszányit mozdított rajta, csak egy leheletnyit, és valami hangok jöttek valahonnan, aztán mindinkább értelmes szöveggé formálódtak.
- Dakota 12-es, itt a Fügefa 1-es. Mi van veletek? Éltek? Merre vagytok? Vétel.
- Élünk! Mondom a koordinátáinkat! – és a Bill által elé tett papírlapról beolvasta a tartózkodási helyük kódolt szövegét.
- Biztonságban vagytok? – szólt a kérdés a bázisról.
- Igen.
- Maradjatok vételen, hamarosan indulunk értetek!
- Az nem fog menni, mert völgyben vagyunk, és az antennánk csak korlátozott ideig lehet a magasban. Valószínű, hogy többet nem tudunk rádiózni. Most már tudjátok, hogy hol vagyunk, egy magasról is jól látszó tisztáson kijelöljük a leszállópályát.
- Vettem Dakota 12-es.
Ezzel megszakadt az összeköttetés, ugyanis az antennát felemelő madár leereszkedett a földre. Az öt „Robinson” örömteli könnyek között ölelkezett össze.
- Derék madár ez a kerecsen sólyom! – dicsérte Jóska a madarat. - Felénk úgy hívják, hogy turulmadár.
- Turgul? – kérdezett rá a magyar fiúra Borat.
- Turul - felelte Jóska.
- Török nyelven turgul, de a dédapám is emlegette néha ezen a néven – folytatta az öreg.
- A monda szerint Álmos vezér, a honfoglaló Árpád apja. Az ő Atyja a Magor nemzetségből Ügyek, anyja Emese volt. Emesének álmában turulmadár jövendölte meg fia születését, ezért nevezte fiát Álmosnak. Azóta szent madarunk a turul. Ez abban az időben lehetett, amikor őseink hét törzse Levédiában élt. Levédia elhagyása után a hét törzs vezetői vérszerződéssel pecsételték meg a szövetségüket, és Álmos fiát, Árpádot választották fejedelmüknek. Levédia területe a mai Kazahsztán területétől valahol északabbra, a mai Oroszország területén, a Volga folyó közelében helyezkedett el – ismertette Jóska a magyar történelem egy érdekes fejezetét időközben megszaporodott hallgatóságával.
- A ti népeteket úgy hívják, hogy madjar? – kérdezte az egyik öreg kazak.
- Mi úgy ejtjük, hogy magyar- válaszolt Jóska.
- Van a kazakoknak egy ősi törzse, őket szintén így hívják. Lehet, hogy a véreitek?
- Lehet! Jó lenne találkozni velük!
- Nagyon messze élnek tőlünk. Hegyeken és sivatagon kell átkelni, hogy elérjük őket.
- Talán majd egyszer eljön az idő, amikor a tudósok megállapítják, hogy egy tőről fakadunk az országotokban élő madjarokkal! – adott reményének hangot a magyar fiú.
- Ősi rokonainkról apám is sokat mesélt, és meggyőződésem, hogy a magyar és a kazak nép rokon. Nekem mindenképpen rokonaim, mondhatnám, hogy ők a családom. Befogadták a cár martalócai elől bujkáló apámat és társait. Nagyon jó emberek - öntötte ki szívét Sándor, a szabadságharc katonájának gyermeke.
- Ebből is látható, hogy a magyarok rokonai! – szólt közbe Tom.
Jóskának is és a tajgai magyarnak is tetszett a dicséret. Melyik embernek ne tetszene, hogy fejet hajtanak hazája előtt?
Ezen a napon sokáig beszélgettek a falu lakóival és a vadászokkal. Mindenki érezte, hogy ez lesz a kis csapat utolsó tajgában töltött éjszakája. Mindenki várta a hazaindulást, Jóska is együtt örült társaival, de amikor ránézett Sándorra, a ’48-as szabadságharc katonájának gyermekére, tudta, hogy a szívéből itt marad egy jókora darab a rengetegben. Megszerette a kis öreget, és amikor másnap az indulásra kész repülőgép mellett megölelte, átadta neki a számára készített dobozkát, amelynek tetejét Gábor Áron ágyúja és arcmása díszítette.
Felbőgött a DC-3-as motorja, alatta sorra maradtak el a gyufaszálnyira zsugorodott fák, a hegyek, völgyek. A pilóta, mintha meghallotta volna a tajga volt foglyainak kívánságát, egy nagy vargabetűvel visszakanyarodott szigetük fölé, a szárnyát megbillentve ért a kisfaluhoz, ahol még mindig a jurta mellett álltak barátaik, és integettek a tiszteletkört leíró repülőgépnek.
-Nézzétek! – mutatott Jóska a befagyott mocsár felé.
Lent, a hóborította tisztáson, nyugat felé suhant a nap sugaraitól aranyban tündöklő szarvas, mutatva a hazavezető utat az érzelmeivel küszködő magyarnak.
Utószó
A takaros ház kertjéből rá lehet látni a Balatonra, és ha a túloldalon derűs az idő, még a tihanyi két-toronyra is. Az öregember a szegre akasztotta kifényesített kapáját, és elindult a lakás felé. Az előszoba falán jurtát, katonákat és egy szakállas vadászt ábrázoló rajzok mellé tűzött naptár 1970. május 20-át mutatta.
- Már biztosan ott vannak! Május 20-án érkeztünk mindegyik ötéves találkozónkra a minnesotai Balatonhoz. Mióta is kedvesem? – kérdezte a kis öreg a konyhában foglalatoskodó feleségét.
- Pontosan 1950-től 1965-ig, Józsefem.
- Ez az első, hogy nem leszek ott velük. Biztosan megemlékeznek rólam is!
- Egész biztosan! Ahogy ők is gyakran eszedbe jutnak neked.
- Gyakran? Egyfolytában velem vannak, akárcsak az öreg tajgai magyar!
- Tudom József!
- Ugye megbocsájtják, hogy hazatértem, és elhagytam őket?
- Inkább tisztelnek és nagyra tartanak érte. Ha hív a haza, akkor menni kell! – simogatta meg párja homlokát, az Amerikát vele együtt megjárt magyar asszony, aki közben gyakran tekintgetett az utca irányába, mint aki vár valakit.
Levette maga elől a főzéshez használt kötényét, és odaszólt férjének:
-József, valaki áll a kapuban, nézd meg légy szíves!
A férj szó nélkül, lassan elindult a bejárat felé, majd egyre jobban szaporázta lépteit, a végén már szállt, repült a kapuban álló három öregember és az idős, kora ellenére is csinos hölgy felé.
- Hát itt vagytok?
- Itt vagyunk a Balatonnál, ahogy megbeszéltük! Addig, amíg élünk! – szólalt meg a könnyei mögött is mosolyogva Sarah. Jól esett neki, hogy hozzátehette: - Gyerekeim!
Balatonkiliti, 2013.