Magyar szó a tajgában 14. fejezet

14. A szabadságharc katonája

Sándor, a magyar hadifogoly fia szívvel, lélekkel mesélte az apjától talán százszor is hallott történetet. Beleélte magát a múlt felidézésébe, kiérződött a hangjából, hogy mindenáron mesélni akar. Ezzel leplezte a nagy feszültséget, amelyet a magyar emberrel való találkozása,

az emlékek felidézése, és a magyar nyelv dallama okozott számára. Beszélt és beszélt, egyaránt érdeklődéssel hallgatták a vendégek és Borat.

- Én itt születtem a tajgában az 1875-ös évben, apám negyedik gyermekeként. Édesanyám egy kozák családból származott, és gyakran látogatta az egyik szibériai fogolytáborban őrkatonaként szolgáló fivérét, Andrejt. Itt találkoztak apámmal. Szerelem szövődött köztük, egyre komolyabban tervezgették a szökést, hogy összeköthessék az életüket. Gyűjtögették az eszközöket, szerszámokat, amelyekről úgy gondolták, hogy szükségük lehet rájuk a vadonban. Apám csak barátjával, Tadeusszal, egy lengyel fogollyal osztotta meg a tervüket, vele együtt harcoltak a szabadságharc idején a cári katonák ellen. Az egyik téli napon, hóviharos időben vágtak neki a rengetegnek. Már jócskán elhagyták a száműzetésük helyét, amikor az erdő fái közül elébük lépett két katona puskával a kezükben. A halálra vált szökevények arra gondoltak, hogy itt a vég. Alig mentek néhány métert, és ismét foglyok, de az is lehet, hogy agyonlövik őket. Legnagyobb meglepetésükre az egyik katona azt mondta,  hogy csatlakoznának hozzájuk, ha befogadják őket. Apám akkor ismerte fel kedvesének bátyját és annak egy katonapajtását. A fák takarásából pedig előkerült két, páros ló vontatta lovas szán, amelyeken anyám sógornője és katonabarátjának a felesége ültek. Mindkét szán után volt akasztva egy-egy újabb szán, szénával megrakva. Útjukat közösen folytatva igyekeztek, hogy mielőbb minél messzebbre kerüljenek. Andrej tudta, hogy a katonák egy napnál tovább nem üldözik őket, mondván, úgy sem jutnak messzire, mert elkapja őket a medve, a tigris vagy a farkasok. A szökevények is jobban féltek a vadállatoktól, mint a katonáktól, mert a katona ebben az ítéletidőben szívesebben üldögél a szamovár vagy a vodkásüveg mellett, végtére ők is rabok ebben a nagy és igazságtalan gépezetben, még ha a külső felét bámulják is a kerítésnek.

Első éjszaka egy szélvédett helyen táboroztak le. Szánkóikkal sáncot alkottak a kifogott lovak köré, így védve őket a hidegtől és a farkasoktól, a szökevények pedig az Andrej által hozott bundákba burkolózva bebújtak a szénába. Őrséget állítottak, akik egész éjjel táplálták a vadakat távoltartó tüzet. A következő napokban is nagy távolságot tettek meg, ennek ellenére még sok éjszakát a szabadban kellett tölteniük. Amikor elérték az Andrej által ajánlott, búvóhelyül szolgáló barlangot, melynek bejárata olyannyira rejtve volt, hogy csak a beavatottak ismerhették, végre megállapodhattak. Nem zavarta őket, hogy nem házban fognak lakni, a vágyuk annyi volt csak, hogy tető legyen a fejük fölött, és tudjanak fűteni. Ott éltek apámék évekig, egészen addig, amíg egy árulás folytán a nyomukra nem bukkantak. Menekülni kellett, és egyre beljebb húzódtak a tajgába. A tavaszi olvadások miatt feléledt mocsár elrejtette őket üldözőik elől. Nyomukat vesztették a cári katonák.

- Ezek után kerültek erre a helyre, ahol most élünk? – kérdezett közbe Borat.

- Igen, befogadta őket az éppen akkor épülő falu. Ők is építettek maguknak házakat. Ez volt apám háza, amelyikben most beszélgetünk. Ebben a szobában halt meg 1901-ben. Édesanyám két évvel élte túl. Itt nyugszanak a falu temetőjében.  Már a fivéreim sem élnek. Nekik nem születettek gyermekeik, az én két fiaimat már láttátok, velem vadásznak a hegyekben, ameddig bírom.

Amint mesélt az öreg magyar megakadt a szeme Tom falra akasztott, sas fejes övcsatján. Nem tudta kikerülni a tekintete ezt a szépen kitisztogatott, kifényesített míves remekművet. Hosszasan nézegette, majd halkan megjegyezte:

- Ilyen szép sast már láttam! Gyerekkoromban Tadeusz, apám barátja hasonló övcsatot viselt, és mivel tudta, hogy nagyon tetszik, megengedte, hogy játsszak vele.

- Tadeusz! Úr Isten! – kiáltott fel Tom. - Mi volt Tadeusz családi neve?

- Domansky – vágta rá Sándor.

A lengyel fiú elsápadt, leemelte a díszes fémet a falról, óvatosan megfordította, és ott állt előttük a hátuljába mintázott név: Tadeusz Domansky.

Az öreg tajgai magyar, mint aki forróhoz nyúl, úgy vette kezébe múltja egy darabját, egy kézzelfogható emléket.

- Djádja Tadeusz! - buggyant ki belőle az édesanyjától tanult nyelven, aztán magyarul folytatta. – Hol lehetsz most drága öreg Tadeusz bácsi? Honnan került hozzátok?

A fiúk elmesélték a csat és a viselője megtalálásának történetét.

- Köszönöm gyerekeim, hogy megadtátok a végtisztességet az öreg lengyelnek, Bem apó hajdani katonájának. Áldom a lengyel népet, ameddig élek. Nagyon jó emberek.

- Mint amilyenek a magyarok – mondta ki véleményét Tom. – Az én lengyel őseim, köztük a nagyapám, azért mentek magyar földre harcolni Bem apóval, mert ti magyarok - mutatott Jóskára és Sándorra - megérdemlitek.

- Áldjon meg téged, és az egész lengyel népet ezért az Isten! – felelt az öreg, akin már nagyon látszott, hogy lelkileg megviselték a nap eseményei. Mielőtt átballagott saját hajlékába, kéréssel fordult a vendégekhez:

- Fiaim, mikor vezettek oda öreg barátom sírjához?

- Holnap reggel – nyugtatta meg Tom.

Jóska még hozzátette:

- Ha ítéletidő lesz, akkor is!

Azon az éjszakán Jóska és Tom keveset aludtak.

- Nem tudom felfogni, ami most történik velem! A tajgában, egy magyar szabadságharcos házában, az általa épített falak oltalmában élek – sóhajtott Jóska.

- Igen, amelynek falán a lengyel sas fénylik, mint egy szentjánosbogár- egészítette ki Tom.

Másnap a csikorgó hidegben ott állt a magyar szabadságharc lengyel katonája sírjánál egyik oldalról Jóska és Tom, velük szemben pedig a magyar szabadságharcos unokája két fiával. Az öreg magyar két kis szalagot kötözött a fejfájára: egy piros-fehér-zöld és egy fehér piros szalagot. Elmondott egy imát, és illendően elköszönt apja harcostársától.

- Nyugodj békében Tadeusz bácsi! Isten nyugosztaljon!

Még egyszer megsimogatta a két szalagot, és odaszólt a jelenlevőknek:

-Mehetünk fiaim!

Arcáról megnyugvás tükröződött, amelyre azóta várt, amióta Tadeusz Domansky eltávozott közülük. A hazafelé vezető úton Sándor elmesélte lengyel barátjuk eltűnésének történetét.

-1900-ban történt. Abban az évben szokatlanul száraz volt a nyár. Ha nem is könnyen, de lehetett a mocsáron át közlekedni. Megjelent a faluban két ismeretlen vadász, akik kérték, hogy valaki kísérje át őket a mocsáron. Tadeusz bácsi vállalta, hogy átmegy velük arra a területre, amit ti szigetnek neveztek. Mivel nem érkeztek vissza, a keresésükre indultunk. Egy napi kutatás után megtaláltuk a két vadász szétmarcangolt földi maradványait. Öreg barátunk nem került elő.

- Mi történhetett?- kérdezte Tom.

- Arra gondolok - magyarázta Sándor, - hogy lőhettek valami értékes vadat, vagy találhattak valamit, és öreg barátomat megölték, hogy megkaparinthassák a zsákmányt, majd eltemették, nehogy megtalálják a holttestét.

- És a gyilkosokkal mi történhetett?

- Az a gyanúm, hogy tigrist vagy medvét lőhettek, és az állat társa akkor, amikor a gazemberek áldozatukat temették, megtámadta, megölte, majd széttépte őket. Ezért találtuk meg a földi maradványukat, lengyel barátunkét pedig csak most, sok évre rá.

- Nagyon szomorú történet – jegyezte meg Jóska.

- Ő már boldog, megtalálta az égben a családját, a barátait. Nekünk még van egy kis feladatunk a földön, és majd megyünk utána.

A szán időközben beért a faluba, és a lovak Sándor háza előtt álltak meg.

- Ma ebédre az én vendégeim lesztek, és ez a meghívás a három társatoknak is szól.

- Egy darabka Magyarország! - tört ki hangosan a gondolat Jóskából, amint belépett Sándor házába. Az ajtóval szembeni falon egy nyírfakéregbe beleróva a Miatyánk szövege. Mellette fából kifaragva a Kossuth-címer, és a főhelyen egy 1848-49-ből származó tüzércsákó. A tárgyak ez idáig egy ládában pihentek, a ház gazdája mára úgy döntött, hogy nem rejtegeti tovább apja örökségét. Jóska hosszasan nézegette a csákót.

- Apámé volt! – vette kezébe büszkén Sándor a becses darabot. – Ezt viselte a harcok során, de erről bővebben beszélgetünk ebéd után, ha nem veszitek tolakodásnak.

Jóska ránézett az öregre:

-Nagy megtiszteltetés számunkra, a szabadságharc katonájáról beszélgetni!

És beszélgettek ebéd után, majd másnap, és még napokon keresztül.

Lassan kibontakozott a szibériai magyar fogoly története:

Csiki József, mint, ahogy neve is mutatja, a Csiki havasokban született egy falusi molnár harmadik gyermekeként. Szorgalmának és szülei támogatásának köszönhetően iskolái befejezése után tanító lett falujában, ahol a kis székely gyerekeket a betűvetés és a számolás mellett hazaszeretetre is nevelte. A szabadságharc idején Bem seregében szolgálta a hazát, és részt vett az erdélyi harcokban.

Jóska meglátott egy, a falon lógó, kisméretű, fából faragott feszületet. A kereszt csúcsába belevésve a Kossuth címer, amellyel alkotója talán a világ két csodáját kívánta kifejezni: Isten és haza! Kezedbe fogod a feszületet, és bármely sarkában is vagy a világnak, egy kicsit otthon érzed magad. Gyakran kerítette hatalmába ez az érzés. Egy kis szimbólum, ami összekapcsolja a hazával, mindig átsegítette a nehézségeken. Legyen az zászló, címer, kokárda, vagy egy váratlanul kimondott magyar szó. Ezt csak az értheti, akit távol sodort hazájától a sors.

- Apám egyik fogoly barátja készítette- szólt Sándor - szépeket tudott faragni és rajzolni. Belerajzolta ezt a címert apám karjába is. Kisgyerekkoromban, az ölében ülve, amikor az életéről és Magyarországról mesélt nekem, mindig ezt a szép rajzot simogattam.

- Tetoválást? – kérdezte Jóska.

- Olyan volt az a rajz, amit nem lehetett lemosni - felelte az öreg magyar.

- Mesélt neked édesapád a szabadságharcról is?

- Mesélt bizony, és a fogságba eséséről is, de még a rabságban töltött évekről is.

- Meg tudnád osztani velünk is?

- Bizony meg, de az én emlékezetem, az már egy öregember emlékezete, mondja el inkább az írás apám történetét!

- Miféle írás?

- Ezek, az ő, drága kezével írt betűk! – nyújtott át egy megsárgult lapokból álló, lúdtollal teleírt füzetet, amelynek borítóján mindenféle írás helyett a Kossuth címer kiszínezett rajza hirdette az olvasónak: ebben az irkában a magyarok szabadságharcáról esik szó.

Dudás Károly

Folytatása következik...