Magyar szó a tajgában 16. fejezet
16. A vásár
Másnap reggel már mindenki talpon volt, egyedül Jóska feledkezett az ágyban. Bill odalépett hozzá, hogy felébreszti, de Tom leintette:
- Hagyjuk még egy kicsit! Ő most végig álmodja az elmúlt napok eseményeit, visszarepül a magyar szabadságharc idejébe, egy kicsit falujában is el kell neki időzni, még tart az álma! Kár lenne felébreszteni!
- Igazad van! – helyeselt Fred.
Eközben a magyar gyerek kinyitotta az egyik, majd a másik szemét, gyorsan rendbe szedte magát, és hamarosan körbeülték a reggeliző asztalt. A falu vezetője Borat, megkérdezte a vendégeket:
- Holnap négy szánnal elindulunk a nagy messzeségben lévő vásárra. Elvisszük a sót, megpróbáljuk eladni, meg a vadászaink által lőtt állatok szőrméjét és birkabőröket. Mindegyik szánra három ember fér a holmik mellé. Van köztetek, aki szívesen velünk tartana?
- Igen! – felelték szinte egyszerre.
– Minden mehetünk?- kérdezte Tom.
- Mi nagyon örülnénk, mert így a pásztorokat nem kell napokra elvonni a juhok mellől!- felelte Borat.
- Hány nap járásra van? – kérdezte Tom.
- Három nap oda, három nap vissza, és egy napot töltünk a vásáron. Rendben?
- Rendben!
- Holnap nagyon korán reggelizünk, és azonnal indulunk, a szánkókat már előző nap felmálházzuk - mondta el tervét az öreg.
A fiúk alig várták az indulást. Minden szánkóra került egy vendég, egy vadász és a hajtó. A vadászok, Sándor és két fia az ajándékba kapott félautomata puskákkal, valamint még egy vadász öreg flintájával. A vendégek is felfegyverkeztek, magukkal vitték karabélyaikat és géppisztolyaikat.
- Várható, hogy megtámadnak bennünket? – kérdezte Jóska még az indulás előtt.
- Várható bizony, de úgy gondolom, hogy visszafelé jövet, amikor a sókereskedő meg tudja, hogy vége a királyságának. Eddig csak neki volt sója, most pedig már nekünk is van.
- És természetesen sokkal olcsóbban adjátok, mint az a vérszívó.
- Úgy van! - válaszolt Borat, és a karaván elindult.
Jóska ült az öreg tajgai magyarral az utolsó előtti szánon. Ezen a „szekéren” nem kell annyira figyelni mint az elsőn és az utolsón, és a két magyar ebben a pár napban is kibeszélhette magából, ami kikívánkozik. Abból pedig volt bőven, innen is, onnan is.
A falut egyetlen úton lehet megközelíteni, az is egy keskeny szoroson vezet keresztül. Két éjszakát töltöttek a tajgában odafelé. Fáklyák fényénél két kisebb, könnyű jurtát állítottak fel, amelyekben 4-4 ember tudott egyszerre pihenni. A maradék négy pedig a szánkókon készített helyet magának, és onnan őrködtek a holmik és társaik álma fölött. Elosztották az éjszakát, és mindenkire sor került az őrségadásnál, és aludni is tudott. A lovakra meleg pokrócokat terítettek.
Jó ideig erdőben mentek, amelyet egyre nagyobb számban tarkítottak ligetek és tisztások, valamint befagyott patakok, aztán egyszer csak elértek egy széles, befagyott folyót. Könnyedén átkeltek a csontkemény jégen.
A vásár helyére a reggeli órákban érkeztek. Az embert próbáló idő ellenére szép számmal álltak a sátrak a nagy erdőszéli tisztáson.
-Ez nem tisztás - magyarázta Borat, - ez a sztyeppe széle. Arra - mutatott a messzeségbe,- már füves síkság van a nagy legelőkkel, ahová hamarosan kihajtjuk a juhainkat, marháinkat, lovainkat, és ott élünk, vándorolunk mindig odébb, ahogy a jószágaink felélik a füvet.
A lovakat és a szánokat elhelyezték a számukra kijelölt helyen, és mindegyiknél egy őrt hátrahagyva körbejárták a vásár területét. Itt mindent lehetett venni és eladni. Egyik sátornál ruhaanyagokat, a másiknál élelmiszert, fűszereket, arrébb szerszámokat, edényeket, és minden terméket, amit az európai vagy amerikai üzletekben is, természetesen az itteni divat, ízlés és szokások szerinti változatban.
Borat, Sándor, az öreg vadász és egy mongol fogathajtó együtt keresték fel az egyik jó ismerősüket, mondhatni barátjukat, egy mongol kereskedőt, Baatort.
- Hogy megy az üzlet öreg barátom? – üdvözölte Borat.
- Köszönöm kérdésed, nem panaszkodom.
- Nem lenne kedved sóval is kereskedni? – kérdezte Borat a kereskedőt.
- Arra gondolsz, hogy valahol beszerezni a sót és továbbadni?
- Igen.
- Nincs só elérhető közelségben, messziről pedig nem tudnám megoldani a szállítását. A kínaiak is egy hónapnyi távolságról hozzák, de valami titkos helyről.
- Pedig hatalmas üzlet a só! – felelte sejtelmesen Borat.
- Te titkolsz valamit! – nevette el magát a kereskedő.
- Nem titkolok semmit! Jó minőségű sót hoztam. Érdekel?
- Hol van?
- Ott a szánokon – mutatott a pihenő fogatok irányába az öreg kazak. - Van itt nálam mutatóban egy kevés - nyújtotta át a csillogó kristályt tartalmazó szütyőt.
A kereskedő megnézte, belekóstolt, és elégedetten bólintott:
- Tiszta. Mennyit hoztál?
- Tele a három szán.
- Mit kérsz érte?
- Mit ajánlasz érte? – kérdezett vissza Borat.
- Előbb nézzük meg közelebbről! - válaszolta a mongol, és amikor meglátta a három szánt, színültig rakva sóval, először az ámulattól nem tudott megszólalni, majd mondott egy jó árat. – Pénzben kéritek vagy áruban?
- Tudod, hogy az erdőben és a sztyeppén a pénzzel nem sokra megyünk, ezért arra gondoltam, hogy a nagyobb részéért árut és valamennyiért készpénzt.
- Hozzátok ide a sátram mellé, fogjátok ki a lovaitokat a szánok elől, és az én üres szánjaimba befoghatjátok őket. A sóért pedig az áruimból annyit rakhattok az üres szánokra, amennyi fedezi a só értékét.
- Rendben! – felelt az öreg kazak, és a kereskedővel közösen felmálházták a téli szekereket. Új edényeket, szerszámokat, ruhaanyagokat, cukrot és más élelmiszereket pakoltak.
- Barátom! szőrmét most nem hoztatok? – érdeklődött a kereskedő.
- Dehogyisnem! Teljesen tele a negyedik szán.
- Azt is megveszem! Mindet, úgy, ahogy van. Ezután a sót is és a szőrméket is csak nekem hozzátok! Gondolom nem a kínainak akarod adni sóért, mint régebben!
- Bizony nem! Sokszor becsapott és kihasznált minket! Így, hogy nekünk is van sónk, nem kényszerülünk az övére!
- De nem ám! Én meg úgy intézem a dolgot, hogy mindenki csak nálam vegye meg! – nevette el magát ki tudja már hányadszor a kereskedő. – Ti meg pakoljatok az áruimból, mert még a szőrméért nem fizettem! Tudjátok mit? A sátramból az összes árut rakjátok a szánokra!
- Biztos?- kérdezte szemérmesen Borat.
-Egészen biztos! Nem titkolom, ha eladom, még ha a kínaiénál sokkal olcsóbban is a sót, egész kis vagyon üti a markomat. Azt szeretném, ha ti sem járnátok rosszul!
- Mindent meg tudtunk venni, amire szükségünk van, sőt annál többet is. Te nem tartasz a kínai kereskedőktől?
- Nem! Velem nem mernek kikezdeni, tudják, hogy legyűrjük őket - adta meg a megnyugtató választ Baator. - Jobban féltelek titeket, mert ezek képesek lesznek megtámadni a falutokat.
- Felkészülünk rá! – felelt Borat.
Már éppen indulni akartak vissza a faluba, amikor népes kíséretével megérkezett Jüan, a kínai kereskedő. Azonnal felállították sátraikat, és várták a vevőket. Azokat a szerencsétlen erdei és pusztai embereket, akiknek aranyárban számolta meg a sót. Egészen eddig a napig, mert most történt valami, ami véget vetett egyeduralkodásának. Mostantól termel egy sóbánya, amelyből ellátják a vásárlókat olcsó sóval. Hamar híre ment, hogy a mongol kereskedőnél olcsón lehet vásárolni ebből a természetes ételízesítőből, és máris hosszú sor állt a sátra előtt. A kínaiak hamar felfedezték a konkurenciát, és kérdőre vonták a mongol kereskedőt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolt nekik:
- Hát igen, úgy döntöttem, hogy a mai naptól én is árusítok sót – felelte, belenevetve az elképedt kapzsi emberek képébe.
- Hol vetted? – kérdezte Jüan.
- Jó emberektől, akik azt szeretnék, hogy a többi jó ember is olcsón tudja beszerezni.
- Ezt még megbánod! És a barátaid is!
- Ne fenyegess, mert úgyis te húzod a rövidebbet! – figyelmeztette Baator.
A kínai ettől a naptól kezdve nem tudott egy szem sót se eladni ezen a vásáron.
Bosszút forralt. Hamarosan megtudta a még a vásár területén hallótávolságban tartózkodó só szállítók kilétét. Jüan egész bandájával odament hozzájuk, és megfenyegette őket.
- Követni fogunk benneteket, megtudjuk, hol van a falutok, és leszámolunk veletek. Tudjátok, hogy mennyi emberünk van?
- Tudjuk! – válaszolt Borat. - Csak még azt nem tudjuk, hogy temetjük el az embereidet ebbe a fagyos földbe!
- Megeszi őket a medve és a tigris- szólalt meg Sándor, az öreg vadász, akinek Jóska a fülébe súgta:
- Mondd nekik, hogy óvakodjanak attól a naptól, amikor a medve békét köt a tigrissel!
Az öreg lefordította nekik, és szemmel láthatóan meghökkentek. Nem értették, hogy mit akart a vadász mondani nekik azzal, hogy „óvakodjanak attól a naptól” …. Ezt a kijelentést egyedül Jóska értette, a többieket meg majd menetközben beavatja a tervébe.
Hazafelé az egyre erősebb havazás nehezítette a haladásukat. Jüan és martalócai végig a nyomukban loholtak. Lehettek vagy harmincan, közülük néhányan lovas szánon, a többség pedig lóháton igyekeztek nyugtalanítani Borat békés csapatát. Eleinte csak rálovagoltak a hátsó szánra, szitkokat szórtak a rajta ülök felé, aztán, mivel nem volt válasz provokációikra felbátorodtak, és néhány lövést is megeresztettek puskáikból a csendben vonulók fölé. Választ még erre sem kaptak, ezért úgy gondolták, hogy gyáva emberekkel van dolguk, és vagy tíz lovasuk két oldalról közrefogta a leghátsó szánt, puskákat fogva a rajt ülő három emberre. Viselkedésükből joggal lehetett következtetni, hogy támadni készülnek, s ezt Tom egy balra is és jobbra is leadott erőteljes géppisztolysorozattal előzte meg. Fejvesztetten menekült a díszes társaság, s ezután csak tisztes távolból merte követni őket.
- Éjjel biztosan megtámadnak bennünket, és a nyílt terepen nem sok esélyünk lesz velük szemben - mondta Borat, amint egy part takarásában megállította a karavánt egy rövid megbeszélésre.
- Éjszakára fedezéket kell találni magunknak is és a lovaknak is! – állapította meg Bill.
- Van egy javaslatom – emelte fel fejét Tom. - Idefelé jövet megfigyeltem, hogy két kis szoroson, azaz inkább sziklarésen jöttünk át. Az egyiket, ha igyekszünk, elérjük estig, és annak a védelmében biztonságosan tudunk éjszakázni. Négy ember folyamatosan őrzi a szorost, két géppisztoly és két félautomata elegendő a védelméhez. A másik szorost, amely közelebb van a faluhoz, ugyanezzel a módszerrel felhasználjuk a védelmünkre, feltéve, ha el tudunk jutni odáig. A bandát a szorosban kellene megfutamítani, ehhez azonban kevesen vagyunk. Védeni tudjuk, meg tudjuk akadályozni, hogy a szűk átjárón átjussanak, az elkergetésükhöz azonban kevesen vagyunk. Úgy kellene, hogy az egyik szán korán reggel induljon el segítségért, sötétedésre visszaérkeznek, és egyesült erővel eltakarítjuk a haramiákat.
- Nagyon jó terv - tett hozzá Jóska. – Az én elképzelésem megvalósításához pedig azt kérném a segítségért sietőktől, hogy feltétlenül hozzák magukkal a kitömött tigrist és medvét, amit az egyik jurtában láttam. Szénatörmeléket, valamint száraz, éghető faágakat, és jó sok vékony kötelet.
- Mi a szándékod a kitömött bőrökkel? – kérdezte Borat.
- Szeretném úgy megrémíteni a banditákat, hogy örökre menjen el a kedvük a zaklatásotoktól – felelte Jóska. - Mennyire babonásak ezek az emberek? – kérdezte az öreg vezetőt.
- Nagyon! Félnek a démonoktól, a vadállatok szellemétől.
- Milyen vallásúak?
- Nincs ezeknek se hitük, se istenük! Ezek csak rabolni, lopni, csalni és ölni tudnak. Akik ilyent tesznek, azoknak nem kell a hit. Istentelenek! – zsörtölődött Borat.
És a magyar kifejtette, hogyan és mi módon kívánja elijeszteni a tömegben bátor, egymagában gyáva ellenséget.
A kis karaván folytatta útját. Sötétedés előtt elérték az első szorost. Átvonultak a néhány méteres keskeny résen, és biztonságba helyezték lovaikat és a szánokat.
- Ezt az átjárót pedig most befalazzuk fatörzsekkel, ami mögött nagyon jó tüzelőállást tudunk kialakítani – mutatott a keskeny, de legalább harminc méter hosszú, sziklába vájt folyosóra Jóska. –Szívem szerint a lovakat, szánokkal együtt beterelném ide. Ennél nagyobb védelmet álmodni se lehet.
- Honnan veszünk annyi fatörzset, ami elég lesz a védőfal emeléséhez? – érdeklődött Borat.
- Bízd ránk! – válaszolt Jóska, és a négy katona alágyújtott annyi fának, amennyit elegendőnek ítéltek a „várfal” megerősítéséhez.
Sorra dőltek a fák, és nagyon rövid idő alatt lezárult a szoros veszélyeztetett bejárata. Bill ránézett az órájára:
- Javaslom, hogy az első négy ember kezdje meg az őrködést, és három óránként váltás! Legalább egy géppisztoly mindig legyen szolgálatban!
- Rendben! – hagyta jóvá Borat.
A banditák egyszer, valamikor az éjszaka közepén elkezdtek közelebb húzódni a sziklafalhoz. Fred géppisztolya olyan recsegő hangon hasított bele a vak sötétbe, hogy a settenkedők hanyatt-homlok menekültek. A vadászok végre kipróbálhatták ajándékba kapott távcsöves puskáikat, és maguk is meglepődtek azok pontosságán. Jól irányzott lövésekkel sorra rongálták meg a gazemberek fegyvereit.
Tom vállalkozott, hogy elkíséri az egyik szán hajtóját a faluba. Segítséget hívnak, és elhozzák a mocsárban talált ládából a géppuskákat is. Még alig pirkadt, de a hó fényétől áttetsző világ elegendő volt a közlekedéshez. Jóval előbb hazaértek, mint gondolták. Pihent lovakat fogtak a szán elé, felrakták a megbeszélt eszközöket, és a hozzájuk csatlakozó fegyveresekkel már siklottak is társaik megsegítésére.
A szurdokból jól lehetett látni a támadáshoz készülődő haramiákat. Laza csatárláncban közelítettek a sziklafalhoz. A védők puskáikkal igyekeztek távol tartani őket. A géppisztolyok tüze kis lőtávolságuk miatt elégtelennek bizonyult, s ezt a támadók is észrevettek. Abban mesterkedtek, hogy lovaikon odavágtatnak a sziklafalhoz, és a falak takarásában közelítik meg az átjárót. Ha ez sikerül nekik, nagy bajba kerül Borat és csapata!
Tom már befűzött hevederű géppuskákkal ugrott le az éppen megálló szánról.
- Fred és Bill, kapjátok el! – tette eléjük a nagyhatású fegyvereket, ő maga pedig rohant vissza a teli rakaszokért.
-Tom, a géppisztolyokhoz is hoztál lőszert? – kérdezte ordítva Jóska, miközben leadott egy sorozatot a lőtávolon belül érő lovasokra.
- Igen! Itt vannak a töltött tárak! – dobta az ólommal teletömött vasakat társának Tom.
Bill egy rövid sorozattal avatta fel a géppuskát, amit tőle kicsit távolabb Fred is megtett a másikkal, majd mindketten hosszasan rajt felejtették ujjukat az elsütő billentyűn. A menekülőkre nem lőttek, csak föléjük, hogy azok minél messzebbre kerülhessenek.
- Milyen távolságban lehetnek? – kérdezte Tom.
- Úgy 800 méterre. Azt hiszik, biztonságban vannak.
- Na, akkor világosítsuk fel őket, hogy nem egészen! – kiáltott át az átjáró másik szélétől Bill, - és néhány sorozattal bekergette a rablókat az erdőbe.
- Ezek megvannak vagy százan! – állapította meg Tom.
- Nappal, amikor felsorakoztak velünk szemben, nagyjából meg tudtuk őket számolni. Több, mint százhúszig jutottunk. Ha nem hozod a géppuskákat, másképpen végződött volna ez a támadás! – felelte elszörnyülködve József. - Puskákkal és a Thompsonokkal nem győztük volna!
- Éjjel így is bajban leszünk, mert nem látjuk a célt! – aggályoskodott Bill.
- Majd segítenek az állatkáink! Neki is állnék az előkészületeknek! – szólt közbe Jóska.
A sziklák mögött, az ellenség elől rejtve mindkét kitömött állat műszemére fényvisszaverő sztaniolpapírt ragasztott. Meggyújtott egy fáklyát, amelynek fényétől a szemek messzire fénylettek a rájuk ereszkedő sötétben.
–Figyeljetek! Amikor banditák az éj leple alatt közelíteni kezdenek hozzánk, a két állatot egy lobogó tábortűz előtt szembefordítjuk egymással, majd olyan mozdulatokat mutatnak be, mintha barátkoznának. Ilyen az életben nem fordult még elő, mert ha ez a két vad egymás közelébe ér, ellenségesen viselkedik, szinte biztos, hogy egymásnak esnek. Képzeljétek el, mit válthat ez ki a babonás embereknél! Pláne, hogy Sándor elhintette, óvakodjanak a tigris és medve barátkozásának napjától.
- Mennyit láthatnak majd belőle a gazemberek? Össze tudjuk hozni az előadást?– aggódott Fred.
- Próbáljuk ki, és meglátjuk, hogy működik-e! Néhányan itt a sziklák mögött menjetek messzebbre, és figyeljétek meg, hogy mit láttok a hókuszpókuszból! A banditáknak is ezt kell majd látniuk, amikor nekik játszunk bábszínházat!
A próba remekül sikerült, jöhet az előadás!
Jó pár órát kellett várni az „ellenség” megindulására. Lassan közelítettek a sziklákhoz. Furcsállhatták, hogy senki nem lő rájuk, semmiféle mozgást nem észlelnek abból az irányból, ahonnan nem is oly régen erős tűzzel kergették be őket az erdőbe.
- Talán elhagyták a szorost, és most menekülnek hazafelé? Mi történhetett? – kérdezgették egymástól a gonosztevők, és egyre bátrabban közelítettek a szurdokhoz.
Már egészen közel jártak, amikor fellobbant a tábortűz lángja, de embereket még mindig nem láttak, egy hangot sem hallottak. Talán 150 lépésre lehettek, amikor a tűz előtt megjelent a világító szemű medve. Az eddig bátran közelítők alakzata egyszeriben megtorpant, és minden irányból meglepett felhördülés hallatszott. A rémület belecövekelte a banditákat a fagyos földbe. Bill a fából épített sánc takarásában óvatosan mozgatni kezdte a tigrist a medve irányába.
-Várj még egy pillanatot – szólt rá Fred, - hadd szörnyülködjenek, mielőtt rájuk öntenénk a feketelevest! Most mehet a tigris!
Mit láthattak a jól megkoreografált előadásból a bűn harcosai? Ők maguk adták meg a választ.
- Itt a vég! Nézzétek, ahogy megjósolták, a tigris valóban békét kötött a medvével! A sziklák mögött már mindenkit felfaltak! Mi következünk!
- Gyáva népség! - ordította a vezérük, miközben rálőtt a tigrisre.
A golyó átszaladt a kitömött állaton, és olyan mozgást végeztettek vele a sánc mögött megbúvó katonák, mintha most támadni készülne.
- Ez már valóban a vég! – gondolták a támadók, de még a nagyszájú bandavezér is.
- A tigrisen nem fog a golyó!
Hanyatt-homlok menekült a díszes társaság, vezérükkel az élen.
-Most pedig megkóstoljuk a finom saslikot, amit asszonyaink küldtek utánunk, és azt hiszem, ránk fér egy kis pihenés is. Reggel felkerekedünk és hazamegyünk! – határozta meg Borat az előttük álló feladatokat.
Nyugodtan végigaludták az éjszaka hátralévő részét, a banditáktól nem kellett tartaniuk, mert álmukat együtt őrizte a tigris és a medve, akik a mai napon békét kötöttek egymással.
A faluban nagy ünnepléssel fogadták a vásárról visszatérőket. Borat azonnal két embert kiküldött őrségbe a faluba vezető egyetlen útra, a többieket bekérette a nagy, hodályszerű terembe, ahol részletesen beszámoltak a vásáron elért eredményeikről, a banditákkal vívott harcról.
- Senki sem sérült meg? – kérdezte Sarah.
- Senki az égvilágon! A mieink közül sem, és a támadók közül sem hagyta ott egy sem a fogát –válaszolt Tom.
- Hogy tudtátok áldozatok nélkül megoldani?
- A tigris és a medve megoldotta helyettünk! – nevetett Tom. Szavait Sándor, az öreg tajgai magyar fordította le a hallgatóság nyelvére is.
- Nem értem! Meséljétek már el!
És Tom a doktornő kérésére, a jelenlévők nagy derültségére részletesen elmondta, hogyan futamították meg a babonás rosszembereket, majd ismét Borat emelkedett szólásra:
- Úgy tűnik, hogy egy időre elmúlt a veszély, a rablók egy darabig nem bátorkodnak vissza, legalábbis addig, amíg rá nem jönnek, hogy megtévesztettük őket. Ezért a mai naptól állandósítjuk a faluba vezető út őrségét.
- A géppuskáink segítenek visszakergetni őket! – szólt hozzá Fred.
- Addig, amíg velünk lesztek. De mi lesz, ha visszatértek a hazátokba? Nekünk nincs géppuskánk!
- De van! – szólalt meg Tom. - Ezeket a sorozatlövőket itt hagyjuk nektek, megtanítunk benneteket a kezelésükre.
Borat és népe nem győzött hálálkodni az életmentő ajándékokért. A következő napon megkezdődött a kiképzés, és hamarosan a Borat által kijelölt férfiak tudták kezelni a korszerű fegyvereket.
Dudás Károly
Folytatása következik...