Magyar szó a tajgában 17. befejező rész
III. Búcsú a tajgától
A napok lassan áprilisba fordultak, ami azt is jelentette, hogy hamarosan megkezdődik az olvadás, és ismét szigetté válik volt lakhelyük.
- Át kellene menni, és még egyszer átnézni, nem hagytunk-e ott valami fontosat! – javasolta Sarah a fiúknak.
- A lényeges dolgokat összeszedtük, de hátha találunk még valami érdekeset! – csatlakozott az ötlethez Tom, majd a többiek is.
- Gyertek velünk, sót szállító szánjainkra felfértek! – invitálta őket Borat. - Legalább megnézitek, hogy mennyi sót kitermeltünk a bányából.
Még aznap meglátogatták a szigetet. A repülőnél nem találtak semmi érdemlegeset. Talán majd valaki valamikor eljön a roncsért, vagy az enyészeté lesz.
-Legalább, ha a generátor javítható lenne, és adna áramot a rádiónknak! Amikor forgott a szélkerekünk és jó volt a generátor, nem működött a rádiónk! Most már működne a rádió, de nincs hozzá áramunk. Szerencsétlenek vagyunk! – kesergett Fred.
Még egy kicsit nézelődtek a repülőgép körül, aztán átmentek a gépnek az erdőben lezuhant farokrészéhez, ahová Borat és Sándor is velük tartott. Belenéztek a konténerekbe, de olyan tárgyakat nem találtak, amit érdemes lett volna magukkal vinniük. A korábban vészhelyzetre otthagyott ételt és italt fogyasztgatták, amikor megpillantották a belső falnak támasztott kerékpárt:
- Ezzel mit tegyünk? – kérdezte Tom.
- Hagyjuk itt! A fene se cipelgeti, itt az erdőben semmire se jó, és nem hiszem, hogy haza szeretném szállítani! – vélte Bill, és felemelte az elejét, és nagy lendülettel megpörgette a kerekét.
A lámpája világítani kezdett.
- A biciklit visszük, és kész! – kiáltott fel Fred.
- Biciklizni akarsz az erdő fái között? – élcelődött Bill.
- Hát nem látjátok, amit én? Ez a kerékpár juttat haza bennünket! – ujjongott Fred.
- Doktornő, légy szíves mérd meg a lázát ennek a gyereknek! – szőtte volna tovább Bill a jó pofizást, de Sarah, aki azonnal megértette, hogy miről van szó, Fred védelmére kelt.
-Igaza van a mi mesterünknek, ez a kerékpár juttat haza bennünket, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem is olyan sokára! – Sarah ránézett a meglepődött fiúkra és folytatta:
- No mi kellene ahhoz, hogy haza tudjunk menni?
- Egy működőképes repülőgép! – vágta rá Jóska.
- És hogy talál meg bennünket egy repülő?
- Ha a parancsnokságunkat értesíti valaki! – zúgták a katonák.
- Látjátok, erre kell ez a bicikli! Pontosabban a dinamója!
- Ami termel annyi áramot, amivel már működik a rádiónk. Miért is nem jutott ez eddig eszembe! – kesergett Fred. – Már hazamehettünk volna!
- Ne szomorkodj barátom, a zord téli időjárás miatt nem tudtak volna értünk gépet küldeni, mindenképpen meg kellett volna várni a tavaszt!
- Ez igaz – higgadt le Fred.
A kerékpár hamarosan egy szán rakománya tetején landolt, és Fred már alig várta, hogy a dinamójával áramot fejlesszen. Ennek is eljött az ideje.
- Először is a hátsókerékre szerelem a dinamót, a felfordított biciklit folyamatosan lehet hajtani és többé-kevésbé egyenletesen termelődik az áram – közölte, és azonnal nekilátott a szerelésnek.
Fúrt, faragott, kísérletezgetett, és rövid időn belül rendelkezésére állt az áramforrás.
- Ez a része kész, a rádió már kap áramot, és most jöhet a kipróbálása.
A készülék tetejére helyezte a gépről megmentett antennát, és a tekerőgombbal keresgélni kezdett a frekvenciák közt. Mindegyik állomásnál erős sistergő hang jelezte, hogy nincs kapcsolat.
- Mi lehet a baj? – érdeklődött Jóska.
- Nincs elég magasan az antenna, nem lát ki az előtte lévő akadályok mögül.
- Le van árnyékolva! – segített megmagyarázni Tom a felmerült nehézséget.
- És mit lehetne tenni? – kérdezte Jóska.
- Magasabbra tenni az antennát!
- Milyen magasra?
- Annyira, hogy a rádióhullámok kitaláljanak ebből a völgyből, ahol most vagyunk.
- Vigyük fel a domb tetejére! – javasolta Jóska.
- Az nem ilyen egyszerű. Ezeket a meredek emelkedőket teher nélkül sem tudnánk megmászni, nemhogy a biciklit és a rádiót cipelve. Az antennát kellene magasra juttatni! Szóljatok, ha eszetekbe jut valami!
Fred napokig törte a fejét, de nem talált megoldást, a külvilággal nem sikerült kapcsolatot létesíteni.
Egyre jobb lett az időjárás, annak ellenére, hogy még jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Egyre többet lehettek a szabadban, és érdeklődve tanulmányozták a pásztorok és a vadászok mapi tevékenységét, lőgyakorlataikat, a csapdakészítést, és ami nagyon megnyerte a tetszésüket, a vadászsólymok gyakoroltatását.
- Órákig el tudnám nézegetni ezeket a kecses állatokat! – gyönyörködött Jóska a havas tisztás fölött lebegő, kiterjesztett szárnyú karvalyokban.
Fred egy darabig nézte a madarakat, majd odalépett Borathoz:
- A sólyom fel tud repülni a magasba lábára kötött zsinórral is?
- Hát persze - válaszolta az öreg. - A betanítás alatt is gyakran van vezetőzsinór a lábukon.
- Súlyt is fel tudna vinni?- érdeklődött tovább Fred.
- Az már attól függ, hogy mekkora az a súly.
- Úgy 1-2 kilogramm.
- Akkorát minden bizonnyal. Miért kérdezed?
- Fel kellene juttatnunk magasra a rádiónk antennáját, amely a vezeték súlyát is hozzászámítva lehet esetleg 2 kiló. Tudnátok ebben segíteni?
Borat odaintette az egyik madár gazdáját, a rövid ideig tartó beszélgetés végét, a bólintást, már Fred is értette. A madarász hajlandó együttműködni a nemes cél érdekében.
Érdekes látványt nyújtott a tisztás közepén a nyergére és kormányára fordított kerékpár pedáljait kézzel tekerő katona, valamint a fejük felett, a lábára kötött rádióantennával vitorlázó sólyom.
- Fügefa 1-es, itt Dakota 12-es, jelentkezz, vétel! – ordított Fred az éterbe.
Beleszólt a rádió kézi beszélőjébe először, másodszor, tizedszer, de nem jött válasz.
- Jó frekire tekerted? – kérdezte Tom, és egy kicsit mozdított az állomáskeresőn.
Csak egy hajszányit mozdított rajta, csak egy leheletnyit, és valami hangok jöttek valahonnan, aztán mindinkább értelmes szöveggé formálódtak.
- Dakota 12-es, itt a Fügefa 1-es. Mi van veletek? Éltek? Merre vagytok? Vétel.
- Élünk! Mondom a koordinátáinkat! – és a Bill által elé tett papírlapról beolvasta a tartózkodási helyük kódolt szövegét.
- Biztonságban vagytok? – szólt a kérdés a bázisról.
- Igen.
- Maradjatok vételen, hamarosan indulunk értetek!
- Az nem fog menni, mert völgyben vagyunk, és az antennánk csak korlátozott ideig lehet a magasban. Valószínű, hogy többet nem tudunk rádiózni. Most már tudjátok, hogy hol vagyunk, egy magasról is jól látszó tisztáson kijelöljük a leszállópályát.
- Vettem Dakota 12-es.
Ezzel megszakadt az összeköttetés, ugyanis az antennát felemelő madár leereszkedett a földre. Az öt „Robinson” örömteli könnyek között ölelkezett össze.
- Derék madár ez a kerecsen sólyom! – dicsérte Jóska a madarat. - Felénk úgy hívják, hogy turulmadár.
- Turgul? – kérdezett rá a magyar fiúra Borat.
- Turul - felelte Jóska.
- Török nyelven turgul, de a dédapám is emlegette néha ezen a néven – folytatta az öreg.
- A monda szerint Álmos vezér, a honfoglaló Árpád apja. Az ő Atyja a Magor nemzetségből Ügyek, anyja Emese volt. Emesének álmában turulmadár jövendölte meg fia születését, ezért nevezte fiát Álmosnak. Azóta szent madarunk a turul. Ez abban az időben lehetett, amikor őseink hét törzse Levédiában élt. Levédia elhagyása után a hét törzs vezetői vérszerződéssel pecsételték meg a szövetségüket, és Álmos fiát, Árpádot választották fejedelmüknek. Levédia területe a mai Kazahsztán területétől valahol északabbra, a mai Oroszország területén, a Volga folyó közelében helyezkedett el – ismertette Jóska a magyar történelem egy érdekes fejezetét időközben megszaporodott hallgatóságával.
- A ti népeteket úgy hívják, hogy madjar? – kérdezte az egyik öreg kazak.
- Mi úgy ejtjük, hogy magyar- válaszolt Jóska.
- Van a kazakoknak egy ősi törzse, őket szintén így hívják. Lehet, hogy a véreitek?
- Lehet! Jó lenne találkozni velük!
- Nagyon messze élnek tőlünk. Hegyeken és sivatagon kell átkelni, hogy elérjük őket.
- Talán majd egyszer eljön az idő, amikor a tudósok megállapítják, hogy egy tőről fakadunk az országotokban élő madjarokkal! – adott reményének hangot a magyar fiú.
- Ősi rokonainkról apám is sokat mesélt, és meggyőződésem, hogy a magyar és a kazak nép rokon. Nekem mindenképpen rokonaim, mondhatnám, hogy ők a családom. Befogadták a cár martalócai elől bujkáló apámat és társait. Nagyon jó emberek - öntötte ki szívét Sándor, a szabadságharc katonájának gyermeke.
- Ebből is látható, hogy a magyarok rokonai! – szólt közbe Tom.
Jóskának is és a tajgai magyarnak is tetszett a dicséret. Melyik embernek ne tetszene, hogy fejet hajtanak hazája előtt?
Ezen a napon sokáig beszélgettek a falu lakóival és a vadászokkal. Mindenki érezte, hogy ez lesz a kis csapat utolsó tajgában töltött éjszakája. Mindenki várta a hazaindulást, Jóska is együtt örült társaival, de amikor ránézett Sándorra, a ’48-as szabadságharc katonájának gyermekére, tudta, hogy a szívéből itt marad egy jókora darab a rengetegben. Megszerette a kis öreget, és amikor másnap az indulásra kész repülőgép mellett megölelte, átadta neki a számára készített dobozkát, amelynek tetejét Gábor Áron ágyúja és arcmása díszítette.
Felbőgött a DC-2-es motorja, alatta sorra maradtak el a gyufaszálnyira zsugorodott fák, a hegyek, völgyek. A pilóta, mintha meghallotta volna a tajga volt foglyainak kívánságát, egy nagy vargabetűvel visszakanyarodott szigetük fölé, a szárnyát megbillentve ért a kisfaluhoz, ahol még mindig a jurta mellett álltak barátaik, és integettek a tiszteletkört leíró repülőgépnek.
-Nézzétek! – mutatott Jóska a befagyott mocsár felé.
Lent, a hóborította tisztáson, nyugat felé suhant a nap sugaraitól aranyban tündöklő szarvas, mutatva a hazavezető utat az érzelmeivel küszködő magyarnak.
Utószó
A takaros ház kertjéből rá lehet látni a Balatonra, és ha a túloldalon derűs az idő, még a tihanyi két-toronyra is. Az öregember a szegre akasztotta kifényesített kapáját, és elindult a lakás felé. Az előszoba falán jurtát, katonákat és egy szakállas vadászt ábrázoló rajzok mellé tűzött naptár 1970. május 20-át mutatta.
- Már biztosan ott vannak! Május 20-án érkeztünk mindegyik ötéves találkozónkra a minnesotai Balatonhoz. Mióta is kedvesem? – kérdezte a kis öreg a konyhában foglalatoskodó feleségét.
- Pontosan 1950-től 1965-ig, Józsefem.
- Ez az első, hogy nem leszek ott velük. Biztosan megemlékeznek rólam is!
- Egész biztosan! Ahogy ők is gyakran eszedbe jutnak neked.
- Gyakran? Egyfolytában velem vannak, akárcsak az öreg tajgai magyar!
- Tudom József!
- Ugye megbocsájtják, hogy hazatértem, és elhagytam őket?
- Inkább tisztelnek és nagyra tartanak érte. Ha hív a haza, akkor menni kell! – simogatta meg párja homlokát, az Amerikát vele együtt megjárt magyar asszony, aki közben gyakran tekintgetett az utca irányába, mint aki vár valakit.
Levette maga elől a főzéshez használt kötényét, és odaszólt férjének:
-József, valaki áll a kapuban, nézd meg légy szíves!
A férj szó nélkül, lassan elindult a bejárat felé, majd egyre jobban szaporázta lépteit, a végén már szállt, repült a kapuban álló három öregember és az idős, kora ellenére is csinos hölgy felé.
- Hát itt vagytok?
- Itt vagyunk a Balatonnál, ahogy megbeszéltük! Addig, amíg élünk! – szólalt meg a könnyei mögött is mosolyogva Sarah. Jól esett neki, hogy hozzátehette: - Gyerekeim!
Dr. Dudás Károly
Siófok, 2012.