Magyar szó a tajgában 2. fejezet

2. A zuhanás

Jóska egykedvűen bámult kifelé, de akár a gép falát is nézegethette volna, az legalább látható volt, az ablakon keresztül pedig csak a nagy sötét semmit érzékelhette. Azon gondolkodott, hogy ebben a fénytelen éjszakában, hogyan tudnak a pilóták tájékozódni. Elnyomta az álom, talán néhány órát is aludhatott. Arra ébredt, hogy nagyot rándult a repülő. Még nem élt át hasonlót, ezért ijedten kérdezte a mellette ülő Tomot:

- Mi volt ez?

- Ne izgulj! Talán csak egy légörvény - nyugtatta a zaklatott fiút, de újabb rángatózás következett, és még egy, és folyamatos rázkódás. A navigátor kilépett a pilótafülkéből:

- Mindenki kösse be magát, és szigorúan kövessék az utasításainkat! Nagy viharba kerültünk, és ami még nagyobb baj, hogy nem működnek a műszereink, nem tudjuk, hol vagyunk.  Visszalépett a pilótafülkébe, de kis idő múlva újra a négy katona és a doktornő előtt állt:

-Nem szépítem, kényszerleszállást kell végrehajtanunk, amint a kapitány talál egy zsebkendőnyi helyet az alattunk lévő végtelen erdőben. Talán segít bennünket, hogy hajnalodik, és már látni is lehet valamit – mondta, és ismét elfoglalta a helyét.

A parancsnok keresztet vetett, és egy imát mormolva nekilátott, hogy épségben letegye a négymotorost.

A raktérben utazók meg voltak győződve arról, hogy itt a vég. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség beleszorította őket ülésükbe, a nehézségi erő majd széthasította testüket. Jóska és Tom egyszerre mondta ki az áment az anyanyelvükön elrebegett Miatyánk végén. A két jó barát, a két hívő ember,  a magyar református és a new yorki katolikus szentül hitték, hogy az Úr, a Miatyánkot meghallva megmenti az életüket.

A gépmadár hatalmas csattanással egy erdei tisztáson ért földet. Az eleje nekicsapódott a tisztás végében álló fáknak. Az ütközéskor már veszített sebességéből, de annyi lendület még maradt az óriásban, hogy néhány fát letaroljon. A pilótafülkében ülő,  a gép szerencsés földet érésén munkálkodó személyzet - a két pilóta és a navigátor –  azonnal életét vesztette. A raktérben utazó négy katona és a doktornő csodával határos módon kisebb sérülésekkel túlélte  a szerencsétlensége. Hosszú percek teltek el, mire felocsúdtak a rémálomból, és össze tudták szedni magukat, hogy legalább átlássák a helyzetüket.

A három halott pilótát a tisztáson, a gép roncsaitól távolabb temették el. Tom imát mondott az elhunytak lelki üdvéért, majd a gépen talált anyagokból a sírokra fejfákat tűztek.

Ott voltak egy végtelen erdő közepén, mindentől távol. Még azt sem tudták, hogy milyen országban. Sejtelmük sem volt, hogy mi vár rájuk az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban. Az utóbbi órák egyetlen megnyugtató történése: megszűnt a vihar, és kisütött a nap. A nagyobbacska, rétszerű tisztáson túl elakadt a tekintet, a fák regimentjei  sorakoztak körben, a világ mind a négy égtája felől, ahogy azokat a természet odacövekelte. Suttogott a tajga. A gép földhöz csapódásának recsegő, fülsértő zaját követő  szusszanásnyi rémisztő csend után  folytatta megszokott reggeli zenéjét az őstermészet. Tovább ébredezett az erdő, a félelmetes, a kegyetlen, de ha az ember ért a nyelvén, akkor a menedéket, élelmet adó otthon.

A túlélők szomorúan vették tudomásul, hogy a gép rádiójának telepei teljesen tönkrementek. Javítható volt ugyan, de akkumulátor híján nem működött.

Ha az ember kilátástalannak ítéli a helyzetét, azonnal elcsügged, sok esetben pánikba is esik. Ettől mentse meg a jó Isten a földi halandót! A pánik a szerencsétlenség, extrém esetekben a halál szövetségese. El kell tehát kerülni minden áron. Az első lépés, hogy a letargiába eső emberbe önbizalmat kell önteni, mert ha az van, akkor megtalálta az esélyt a túlélésre. Ezt ismerte fel azonnal a pszichológiában is jártas doktornő. Amíg a többiek a sérült repülőgép rakterében búslakodtak és sajnálták magukat, ő átgondolta a helyzetüket. Két teóriát állított fel. Ha civilizáció közelében értek földet, akkor minél előbb meg kell találni az őserdőből odavezető utat. Ha azonban nem tudnak innen kijutni a terepviszonyok vagy a nagy távolság miatt, esetleg ellenséges területen landoltak, akkor itt kell biztonságos menedéket kiépíteni, és valamilyen úton-módon segítséget hívni. Van még egy nagyon fontos dolog: el kell dönteni, hogy a négy katona közül ki a rangidős, és kit fogadnak el a többiek vezetőnek. Itt és most a rengetegben nem csak olyan emberre van szükség, aki katonásan tudja osztogatni a parancsokat, hanem olyanra, akit mindenki követ, mert megbízik benne, mert olyan a habitusa. A doki jól látta a helyzetet, tudta, hogy fel kell rázni ezt a letaglózott kis társaságot, mi több, közösséggé kell formálni, hogy előbb vagy utóbb hazajuthassanak. Odaállt a katonák elé, és kemény hangon megkérdezte tőlük:

- Fiúk! Van-e önök között hadnagy vagy ennél magasabb rangú katona?

- Nincs - válaszolták szinte egyszerre. - Itt mindenki stráf nélküli.

- Na, ebben tévednek, mert én hadnagy vagyok – mondta Sarah -, következésképpen én vagyok a rangidős. Mivel azonban nem értek a katonásdihoz egyetlen parancsom van:   válasszanak valakit vezetőnek!

 Hogy meggyorsítsa a döntést, keresett a gép  belsejében egy papírlapot a szétszóródott tárgyak között, azt öt egyforma szeletre tépve  kiosztotta azzal a kéréssel, hogy mindenki írja rá a fecnijére  annak a nevét, akit vezetőnek gondol. Négyen ugyanazt a nevet írták, mégpedig a doktornőjét, aki szeretett volna kitérni a parancsnoki feladatok elől.

-Gyerekeimnek elfogadlak benneteket, de sokkal jobb, ha katona lesz a vezetőnk - mondta határozottan, de a srácokat nem hatotta meg. Tom vállalta magára a rábeszélő szerepet, és hamarosan a doki is belátta, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ennek a négy  30 év körüli férfiembernek a sorsa.

- Szinte még gyerekek – nézett lágyan végig rajtuk a tapasztalt asszony, gyakorlott orvos, kiváló sífutó.  – Vajon megbirkózom-e ezzel az embert próbáló feladattal? Mellém állnak majd akkor is, ha megtorpanok a hirtelen fellépő nehézségek miatt? – tépelődött az egyébként határozott, jó lelkű teremtés. Bátorságot a feladat vállalásához harcos múltja, iskolái és sporttevékenysége során szerzett élettapasztalata adott számára. Tudta, zsigereiben érezte, mert megtanulta, hogy mindenért meg kell szenvedni, főleg annak,  aki lentről jön. A sikerért, de főleg a megélhetésért nap mint nap küzdeni kell. Ez a harc előbb-utóbb megedzi az embert. Ennek a jegyében telt eddigi élete, az Amerikába vándorolt ír család lányáé, a szegény idegené, aki lépésről-lépésre fogadtatta el magát környezetével. Kínkeserves úton jutott idáig.  Először egészen apró gyermekként szenvedte meg az „új, vörös hajú lány az iskolában” című kirekesztés borzalmait, majd ugyanez folytatódott a középiskolában, „emelt szinten”. Az orvosin is kifogta az „igazi Amerikát” az által a professzor által, akinek valami békíthetetlen baja volt az írekkel. Visszatekintve mégis hálával gondolt erre az emberre: „Végtére is neki köszönhetem, hogy többet kellett tanulnom, és kiválóan végeztem az egyetemet!”

Sok ember a nehéz gyerekkor és az azt követő sanyarú élet miatt megkeseredett volna, de Sarah arca sugárzik az életkedvtől, és úgy él, mint ahogy orvosi esküjében fogadalmat tett a világnak: segíti a rászorultakat.

Bölcsen így varrta el a szálakat:

- Jól van gyerekeim, de szót kell fogadnotok, ha azt akarjuk, hogy mindannyian épségben hazajussunk. Egyelőre azt sem tudjuk, hol vagyunk. Lehetünk Oroszországban, de bármely környező országban is, hiszen nem érzékeltük, hogy merre repülünk. Jelenleg a legfontosabb feladat: tisztázni a helyzetünket.

- Induljunk! - indítványozta Bill.

- Azt fogjuk tenni - helyeselt a doktornő -, de ne ugorjunk fejest a vízbe! Induljunk el a kályhától! Előbb a portánkon, azaz a gépen és közvetlen közelében nézzünk szét! Meg kell teremtenünk egy kis bázist, ha úgy tetszik menedékhelyet, ami megvéd bennünket az időjárástól, vadaktól és minden ránk leselkedő veszélytől, amit ez az ismeretlen hely tartogathat a számunkra. Vizsgáljuk át a gépet, nézzük meg, hogy szükség esetén eltölthetjük-e a belsejében az időt, amíg jobb megoldást nem találunk!

És a kis csapat körbejárta a földön megszégyenülten fekvő roncsot, a tegnap még büszke technikai csodát. Keserűen állapították meg, hogy a repülő farok része és a raktér hátsó fele hiányzik, a pilótafülke pedig teljesen szétroncsolódott. A nagy szállítógép a hasán feküdt, kissé a jobb oldalára dőlve, szétzúzott szárnnyal, az eleje és hátulja védtelenül tátongott az ismeretlen felé. Tom a sapkáját a fejetetejére tolva megállt a tehetetlen óriás mögött, egész közelről is megvizsgálta a szabaddá vált oldalt:

-Minél előbb be kell falaznunk elől és hátul, ha nem akarjuk, hogy kellemetlen meglepetések étjenek! Ki tudja, hogy milyen vadállatok lehetnek a közelünkben.

- És jöhet rossz idő is, mert még az itteni éghajlattal sem vagyunk tisztában. Eshet eső, lehet szélvihar, de akár hóvihar is - jegyezte meg a doktornő.

- Hóvihar nyáron? Csak nem eszi meg a fene! – próbálta derűssé tenni a beszélgetést Fred, de Jóska is hozzászólt:

- Az igaz, hogy most május van, de mi van akkor, ha itt rekedünk, és itt talál bennünket a tél, ami nem is olyan biztos, hogy ezen a tájon is az ősz után következik.

- Ekkora hülyeséget még nem hallottam! - kontrázott Fred. - Az ősz meg csak úgy kikerül a naptárból? Hát ez nagyon jó!

Jóska tovább folytatta gondolatmenetét:

- Az igaz, hogy a környezetünket még nem tanulmányoztuk át, de a közelünkben lévő fák és a többi növény arról árulkodik, hogy valahol Szibériában lehetünk. Látjátok a tisztás szélein lévő fákat?

- Látjuk- felelték kórusban.

- Szerintetek milyen fajta fából van itt a legtöbb?

- Fenyőből - válaszolta Bill a többiek bólogatása közepette, de még hozzátette - mégpedig vörös fenyőből! Azért látok lombos fákat is arrébb: nyírfát, tölgyet és még néhány más fajtát - mutatott a tisztás bal oldalára. Jóska visszavette a szót:

- Amit fejtegetek, lehet, hogy téves, de nagyobb a valószínűsége, hogy nem. Egyre jobban erősödik a sejtésem, hogy Szibériában vagyunk, és ha szerencsénk van, akkor nem túl mélyen, mert az északi és keleti időjárást, ha itt ér bennünket a zimankó, nehezen viselnénk el.

- Főleg a rendelkezésre álló eszközeinkkel és ruházatunkkal - fűzte hozzá a Doki, aki Jóska elméletét valószínűnek vélte, magában hozzágondolva: jobb félni, mint megijedni. 

- Azonnal  cselekednünk kell! Van térkép a repülőn? – kérdezte a fiúktól. Szerencsére hamarosan előkerült az elhunyt pilóta táskájából egy részletes térkép, amelyet az asszony leterítette a fűbe,  és mindannyian tanulmányozni kezdték a rajta lévő jeleket, írásokat. Hamarosan megtalálták  kiinduló bázisukat és a célállomást. Olvasni tudó és a földrajzot valamennyire ismerő ember azonnal láthatta a szomorú valóságot, amit a parancsnok így foglalt össze:

- Nézzétek! - mutatott arra helyre, ahol felszálltak, majd arra, ahová tartottak. - Ha erről a pontról indultunk és eltévedtünk, mindenképpen Szibériában vagyunk, mert, ha a gépünk nyugatabbra vetődött volna, azon a tájon teljesen más növényzet; lombhullató erdők, aztán sztyeppe van. Na és a front, amit azt hiszem, nem lehetne nem észrevenni.  Ha délre? Akkor, már narancsot szednénk a fákról. Nagyobb tehát a valószínűsége, hogy ez a növényzet, ami körbevesz minket, a tajga, és ha kicsit szerencsénk van, akkor annak is inkább a déli feléhez közelebbi része.

- De Doki! Nézd meg ezt a nagy távolságot a kiindulási helyünk és a térképen tajgának nevezett terület között! Ez több ezer kilométer! Ilyen messzire nem juthattunk el!

- Miért nem? - kérdezett vissza az orvos - Egy tankolással a B-24-es több mint négyezer kilométert képes megtenni. Repültünk vagy öt-hat órát, ez akár háromezer kilométer is lehet. Az a  sejtésem, hogy a gép műszerei már a felszállás után nem sokkal elromolhattak, és a sötét éjszaka, majd a vihar még rátett egy lapáttal, hogy mi most itt vagyunk az őserdőben.

Egy pillanatig mindenki magába mélyedve, szó nélkül latolgatott, majd a Sarah így folytatta:

-Most pedig mérjük fel, mennyi élelmünk van, azzal meddig húzhatjuk ki, hogy milyen eszközeink vannak! – Ezzel leterített két sátorlapot a repülő középső ajtajához támasztott lépcső mellé, és megkérte társait, hogy mindent rakjanak rá: a bal felől lévőre a tárgyakat, de még a fegyvereket és a lőszert is, a másikra pedig az összes élelmiszert. Az előkerült dolgok mennyisége, főleg az élelmiszereké, sajnos, nem nagy gazdagságról árulkodott. A következő listát készítették:

„Eszközök:

-1 db karabély 10 darab tölténnyel, egy bajonettel

-4 db Colt 1911 típusú pisztoly,  egyenként 14 darab tölténnyel

-1 db katonai távcső

-5 db zsebkés

-3 db tiszti tőr

-4 db gyalogsági ásó

-8 db literes katonai kulacs és ugyanennyi fedeles katonai csajka

-1 db fejsze

-2 db nagyobb méretű gumicsónak

- 50 db katonai pokróc, lepedők

-5 db leselejtezett ejtőernyő

-2 db 200 literes üres vashordó

-2 db 20 literes petróleummal teli üzemanyagos kanna.”

A repülő egy lezárt szekrényében megtalálták a két pilóta és a navigátor téli ruházatát.

A málhazsákokból előkerült 30 db fél kilós dobozos húskonzerv, némi kenyér, kevéske só, valamint egy üresnek gondolt ládából 25 kg rizs és 10 kg keksz.

- Jó pár napra való élelmünk van, vizet biztosan találunk - nyugtatta saját magát és társait a parancsnokká előlépett Doki, majd órájára pillantva folytatta -, most pedig azt javaslom, ebédeljünk meg, és délutánra kérek két jelentkezőt, akik körülnéznek a környéken.

- Én vállalom - jelentkezett Fred -, Billel mi felderítjük a terepet. Sokat jártam az erdőt gyerekkoromban.

- Rendben - egyezett bele a parancsnokasszony -, akkor ti mentek, mi pedig Jóskával és Tommal megpróbáljuk bestoppolni a repülőgép szakadt oldalait, hátha tényleg több éjszakát is ebben a dicstelen véget ért Liberátorban kell töltenünk.

Akkor még gondolni se merte a négy nagy gyerek anyjává lett asszony, hogy mennyire jók a megérzései.

Dudás Károly

Folytatása következik...