Magyar szó a tajgában 15. fejezet

15. A Hazáért és a Szabadságért

Jóska remegő kézzel vette át a felé nyújtott füzetet. Szíve a torkában dobogott, homlokán egyre jobban gyöngyözött a verejték. Sokféle izgalmat érzett már élete során, de ez a mostani valami kíváncsisággal vegyített izgalom. Valami olyasmi, hogy jó lenne már látni, olvasni, ugyanakkor félelemmel párosul…mert, hátha csak álom az egész, és egy hirtelen ébredés, és szertefoszlik az álom. Óvatosan emelte fel a borítólapot, és az első oldal tetején nagyobb betűkkel – az akkoriban alkalmazott – szépírással ez állt: Magyar vagyok.

Jóska próbált beleolvasni a füzet tartalmába, de valami miatt a betűk összefutottak. Megtörölgette a szemét, újra tett egy kísérletet, majd még egyet, azonban be kellett látnia, hogy könnyben úszó szemekkel nem lehet olvasni.

-Vidd el magaddal édes fiam, és nyugodtan olvasgasd! – engedte át tanulmányozásra apai örökségét Sándor.

 A magyar fiú vitte a füzetet, és szobájukba érve azonnal hozzáfogott. Újra elolvasta a lap tetejére írt címet, és először csak magában ismételgette, majd hangosan is kimondta: Magyar vagyok! Ekkor, ebben a pillanatban tett Isten előtt egy fogadalmat, ha törik, ha szakad, hazatér Balaton-parti falujába. Összeszedte minden erejét, és lassan, minden szót megrágva nekilátott a hős magyar hagyatéka olvasásának. Már az emlékirat első sorai szívbemarkolóak voltak. Egy magyar szólt a magyarokhoz:

„ Magyar vagyok és székely, a Csiki havasokból. Tanító, aki hitet tett nemzetünk gyermekeinek nevelésére, és ez által hazánk szolgálatára. A tanító feladata átadni a megszerzett tudást, és őrködni, hogy a lámpás, amely a helyes utat mutatja, soha ki ne aludjon! Mi a helyes út? Az, amelyiken a nép, a nemzet járni akar, még akkor is, ha adott esetben elé állnak, mint ahogyan népem elől is eltorlaszolták a haladás lehetőségét. Nem tehettem mást, csatlakoztam a szabadság katonáihoz, és büszkén viseltem Gábor Áron tüzéreinek csákóját.”

-Büszke vagyok magyar őseimre! – suttogta Jóska, és folytatta az olvasást:

„Fegyverrel elláttam magam, mert előszedtem házunk zsuppfedele alól a nagyapám által ott rejtegetett, kuruc őseitől származó kardot és karabélyt. Hírvivő voltam az első időkben, Szabó Nándor alezredes Tömösi-szorost védő csapatánál, aztán amikor fogyott a képzett magyar tüzér, megtanítottak az ágyú kezelésére, és előléptettek töltő-kezelővé. Gábor Áron katonája lettem. Az Epres-tetői ütközetben tanúja voltam lövegparancsnokom hősiességének. Az öt fontos ágyúval szünet nélkül lőttük a támadó ellenséget, és a bronzcső annyira átforrósodott, hogy az megrepedt. A lövegparancsnok egy égő kanóccal ellátott puskaporos hordóval vetette magát a támadók közé, azok tucatját megölve.

Egyik oldalról az osztrák, másik felől a muszka rontott létszámban, eszközben megkopott seregünkre. Visszavonultunk, és újra ellenálltunk a sokszoros túlerőnek. Levágtunk egyet, jött helyette tíz. Az ágyúk, ameddig bírta a bronz, és ameddig akadt muníció, osztották a halált a szabadságunkat eltiporni szándékozó ellenségnek. Gábor Áron a harcok alatt egyfolytában úton volt az egymástól megfelelő távolságra felállított ütegei között… és megtörtént a baj! Alighogy elhagyta megfogyatkozott ütegünk szélső lövegét, szörnyű dolog történt. Egy orosz ágyúgolyó ledöntötte lováról szeretett parancsnokunkat, a székely ágyúöntő mestert!

A muszkák támadását visszavertük, akik visszahúzódtak a táborhelyükre.

Gábor Áron temetésére gyülekeztünk, ott álltak a sírjánál tüzérei, a huszárok, gyalogság, könnyes szemmel búcsúztattuk ezt az igazi hazafit, amikor körülöttünk, több katonánkat megölve, ágyúk lövedékei robbantak.

-Lő ránk az orosz - hangzott mindenfelől.

Sietve, de méltósággal temettük el a tüzérparancsnokot. Amit ezután kapott a kozák, azt nem teszi zsebre! Kaszaboltuk őket, ahol értük, megfutamítottuk a nagy armadát. Futottak, aztán a nagy sokaságuk újra ránk zúdult. Hiába volt a kitartás, hiába a hősiesség, elveszett minden! Elvették a szabadságunkat. Amire nem volt képes egyedül a császár, azt elérte a cár segítségével. A kettő kétfejű sas halára marcangolta népünket, bűnös karmaival megfojtotta a szabadságunkat. Vér és szenvedés mindenhol és… rettegés a megtorlástól, a haláltól, a börtönök, fogolytáborok poklától. A félelem menekülésre késztette a szétvert hadat. El innen, minél messzebb, és valahol, valamikor ismét összeszedni erőinket, ismét kardot rántani, és nekimenni az egész elnyomó világnak. Bújtam, rejtőztem, menekültem. Egy nádasban húztam meg magam, már arra gondoltam, hogy elkerülöm a veszélyt, amikor egyszerre több oldalról is kozák dzsidák hegyét éreztem. Az azonnali haláltól az orosz nyelv ismerete mentett meg, amelyet egy, a falunkban élő öreg orosztól tanultam, még gyermekként. Fogságba estem, betereltek egy gyűjtőhelyre, ahol pár nap tartózkodást követően a többi fogollyal együtt útnak indítottak az ismeretlenbe. Mentük gyalog, lovas szekéren, lovas szánon. Sokszor napokig éheztünk, szomjaztunk, ütöttek bennünket ököllel, kardlappal, kancsukával. Úgy bántak velünk, mintha mi törtünk volna az ő szabadságukra.

Így kerültem, ebbe a fogolytáborba, ahol írom-e sorokat, abban bízva, hogy egyszer – talán még életemben, vagy azon túl – magyar emberek kezébe kerülnek.”

-Célba ért az üzeneted öreg magyar! Elviszem Amerikába, és ha egyszer hazasegít a Jó Isten, Magyarországra is. Elmondom mindenkinek, hogy egykor magyar szabadságharcosok raboskodtak a tajgában, és tudatom mindenkivel, hogy találkoztam Gábor Áron tüzérének gyermekével, aki térben és időben távol a hazától beszéli a magyar nyelvet, amelyen gondolkodni is képes - mormolta magában József, amint kis időre letette az irkát az asztalra. A székén ülve fejét a falnak támasztotta, és gondolatban visszaröppent a múltba, a szabadságharc idejébe. Maga előtt látta az ifjú tüzért, aki a körülötte becsapódó lövedékek robbanása ellenére rendíthetetlenül tölti az ötfontost, és osztják a halált a hazánkra támadó ellenségre.

- A hont, az igazságot védte, amely erőt ad a katonának, nem úgy, mint a császáriaknak, vagy a cár katonáinak, akik igaztalan ügyet képviseltek - mondta ki gondolatait hangosan Jóska, egy bocsánatkérő pillantást vetve a szobában lévő társaira. Őket egyáltalán nem zavarta a magyar fiú monológja. Bele tudták érezni magukat a helyzetébe, biztosra vették, hogy ugyanígy viselkedtek volna ők is a helyében.

Tovább olvasta a füzetet, amelyből a fogságba esés előtti események is kirajzolódtak:

„Azt a kegyetlen nyári napot nem tudom elfelejteni, amíg élek. A fősereg az orosz ágyúk állandó tüze alatt vonult vissza. A mi két lövegre fogyatkozott ütegünk vállalta, hogy fedezi a visszavonulást. Elsődleges feladat volt útját állni a gyalogosainkat beérő kozák lovasságnak. Kartáccsal lőttük az első sort, aztán a szabaddá vált következőt. Az utolsó lövedéket annyira lefojtottuk, hogy az a csőben robbanjon. Mindkét ágyú használhatatlan lett, amikor a muszkák kezére került. A nagy zűrzavarban el tudtam rejtőzni, de hamarosan elfogtak.”

A továbbiakban a fogsága éveiről írt.

„A fogolytáborban mostoha volt a sorsunk, és keserű kenyéren éltünk. Eleinte nem vettek minket emberszámba, az őrparancsnok kutyájának is jobb élet jutott, mint nekünk. Sokat éheztünk és fáztunk. A szibériai tél nehezen elviselhető. Örültem, amikor egy szénbányában kellett dolgozni, mert ott legalább nem gyötört a hideg, és ha azt akarták, hogy termelni is tudjunk, kénytelenek voltak több ételt adni. Egyszer a sok szénpor beteggé tett, és a tábor kórházába kerültem, ahol megismerkedtem az egyik jólelkű őrkatonának – Andrejnek – a húgával, Marijával”.

A füzet megsárgult lapjai elmesélik szerelmét Marijával, valamint a szökésüket, amelyet Jóska már Sándor elbeszéléséből ismert. A magyar gyerek végig olvasta a füzetet, az íráson keresztül megismert egy soha nem látott, soha nem hallott embert, és most úgy érezte, mintha részese lenne az életének. Már a szemét sem kellett becsukni, úgy is maga előtt látta a hősi időszakot, lelki szemei előtt vonultak Bem apó katonái, és bátran rohantak a biztos halálba a túlerővel szemben. A hazáért és a szabadságért, és nem idegen terület megszerzéséért, nem más népek leigázásáért. Ez 1848 öröksége, ez Csiki József magyar tüzér üzenete az utókornak, amelyet az általa leírtakon keresztül és gyermekének tolmácsolásával megüzen a nagyvilágnak. Beleborzongott a megható és felemelő történetbe.

-Csak még haza tudnék menni! Lesz mit mesélnem az apámnak, a ’48-as nemzetőr unokájának – és újra végiglapozta a gyöngybetűkkel teleírt, megsárgult lapokat.

Dudás Károly

Folytatása következik