Magyar szó a tajgában. 3. fejezet
3. A földet érés helye, menedéképítés és élelemszerzés
Bill a derékszíjára akasztotta a bajonettet, magához vette a karabélyt, Fred pedig egy pisztolyt és a távcsövet. Elhatározták, hogy először a déli irányt veszik célba. Abban reménykedtek, hogy hamarosan településre, de legalább emberekre bukkannak. Óvatosan haladtak, fegyverüket minden eshetőségre számítva készenlétben tartották. Féltek mindentől, ami mozogott, és attól is, ami nem. Szerencséjükre az erdő fái között viszonylag nagyobb távolságokra lehetett látni, de így is tartottak a rejtőzködő, hirtelen támadó vadaktól. Ha valóban Szibériában vannak, akkor itt az erdőben bármikor bele lehet botlani medvébe, farkasba, de még tigrisbe is. Mentek a fák közt, és ahogy távolodtak kényszerállomás- helyüktől, annál kisebbnek érezték magukat a susogó erdőben. Lassan kezdték megszokni az erdő monoton zúgását, de összerezzentek, amikor egy-egy madár elrikkantotta magát. Sokáig mentek, amikor egy tisztáshoz értek. Hasonló volt, de sokkal nagyobb annál, mint ahová lezuhantak. Azonnal a szemükbe ötlött egy kisebb, feltűnően tiszta vizű tó, úgy 100 méter hosszú és 50 méter széles lehetett, belecsordogáló, keskeny patakkal. A tavacskán túl nyír- és másfajta lombhullató fákból álló liget terült el, aztán itt-
ott álldogáló fákkal folytatódott a tisztás, majd ameddig a szem ellát, de még lehet, hogy azon is túl, csak mocsár és mocsár.
-Cimbora! - szólalt meg Fred. - Nekem úgy tűnik, hogy erről az oldalról a mocsár foglyai vagyunk. Van egy ötletem: induljunk el a mocsár partján, mondjuk balra, és addig megyünk, amíg vége nem lesz a süppedéknek. Van nálunk annyi keksz és konzerv, amennyi elég lesz akár két napra is. A tóban meg megtöltjük a kulacsinkat. Egy éjszakát pedig megalszunk a szabadban is.
Bill helyeselt:
- Öngyújtónk van, a vadak ellen tüzet rakunk éjszakára. Kicsit majd izgulnak értünk a többiek, de lehetetlen, hogy a sötétedés előtt hazamenjünk, reggel pedig visszakutyagolva folytassuk. Ha már egyszer itt vagyunk a világunk szélén, akkor most, egyszer és mindenkorra a végére kell járni a dolgoknak; vagy kitalálunk innen, vagy itt kell maradnunk, és csak reménykedhetünk sorsunk jobbrafordulásán.
A két felderítő megegyezett, azonnal meg is kezdik a portyát, remélve, hogy valahol majd csak vége szakad a mocsárvilágnak, és vihetik az örömhírt a bajtársaknak. A bajonettel vágtak egy-egy hosszabb botot, és megindultak az ismeretlenbe. Nagyon nagy távolságot tettek meg a mocsár szélén haladva, de semmi változást nem tapasztaltak. Jobbra tőlük az ingovány, balra pedig egy tisztás, amely hol ritkább, hol sűrűbb erdőben folytatódott. A kivezető út megtalálásának egyetlen módja, tartani a megkezdett irányt. A nap pedig bukott lefelé, egyre jobban beleveszve a rengetegbe. A cserkészek ijedten vették tudomásul, hogy hamarosan rájuk szakad az éjszaka. Kinéztek a tisztáson egy magányos fát, annak a közelébe száraz gallyakat és tűleveles, gyantás fenyőágakat hordtak. A magukkal vitt két sátorlapból összeállítottak egy sátrat, és izgatottan, félelemmel telve várták, hogy betakarjon mindent a sötétség.
Ezalatt a többiek a repülőgép-maradványból hajlékot varázsoltak. Jóska, a magyar fiú, elemében volt. Bemutathatta mesterétől, az öreg falusi ácstól elsajátított tudományát: egy szál fejszével falat építetni a gép tátongó oldalaira, a társak legnagyobb álmélkodására.
Először kinézett néhány, derékvastagságú fenyőt, fogta a fejszét, majd elkezdte a nagy munkát.
- Ezeket a vastag fatörzseket akarod elvágni?- kérdezte hitetlenkedve Tom.
- Igen, több darabra - felelte magabiztoson az „erdőirtó”.
- Ez lehetetlen - replikázott Tom.
- Akkor most figyelj! – és a föld fölött egy kevéssel befaragta a fa törzsét, majd száraz fűcsomót és gallyakat rakott a tövéhez, melyeket meggyújtott. Néha táplálta a lelohadni készülő lángokat. A többit elvégezte a tűz ereje, amely a bevágásnál annyira átégette a törzset, hogy néhány fejszecsapás elegendő volt a kidöntéséhez. A feldarabolása hasonló módon történt, csak az előbbinél gyorsabban, mert a fekvő fa gyorsabban átégett. Egy-két óra leforgása alatt annyi oszlopuk volt, amennyivel pótolhatták a gép levált részeit.
- Jó kis fal lett!- lelkendezett Sarah, amikor végeztek a nagy munkával.
- Ez nem igazi fal, ez csak kerítés. Ideiglenesen megteszi, mert jobb, ha a medve kívül marad- próbált Jóska mentegetőzni a szerinte hevenyészett munka miatt, amit a társai sehogy sem értettek, mert semmi kivetnivalót nem találtak az alkotásban.
Elkészült tehát a biztonságos menedék, s a pokrócokból öt fekhelyet készítettek a raktérben. Egész délutánjukat igénybe vette az építkezés, másról nem is igen esett szó köztük, csak a munkáról. Folyamatosan csak azt lehetett hallani, hogy „hozd ide, tedd, ide, itt vágd”. Amikor elkészültek, a „házuk” melletti tábortűznél üldögélve tervezték a következő napi feladatokat, és egyre gyakrabban tekingettek abba az irányba, amerről két társuk várható volt.
- Most már jöhetnének! – mondta ki óhaját az egyre jobban leereszkedő sötétséget kémlelve Tom. - Mi lehet velük? Ezer veszély leselkedhet rájuk ebben az irdatlan nagy ismeretlenben!
- Talán találtak menedéket az éjszakára, és reggel folytatják a kiút keresését – próbálta vigasztalni magukat Jóska.
- Féltem őket a vadaktól - tette hozzá Tom.
A doktornő is próbálta csillapítani a fiú aggódását:
- Van náluk puska és pisztoly is. Mindketten jó lövők, azonkívül a medvétől nem kell tartani, mert soha nem támad emberre, csak végszükségben. Mondjuk, ha bántják a kicsinyét, vagy ha megsebesítették, netalántán bitorolják a hajlékát. A farkasoknak ebben az évszakban van élelmük, tehát azok sem támadnak.
- Na és a tigris? Úgy hallottam, hogy a szibériai tigris nagyon veszélyes – nyugtalankodott tovább Tom.
- A tigris is csak akkor támad, ha éhes, vagy ha bántják. Ha mégis támadna, akkor pedig ott vannak a fegyverek.
- Akkor is ideges vagyok! Valami bajnak kellett történnie, mert máskülönben már itt lennének.
- Meglátjátok, épségben, és jó hírrel fognak visszatérni - zárta le a borúlátó beszélgetést a doki.
Fred és Bill egymást váltva őrizték az erdő fáitól megfelelő távolságra lobogó, meleget adó, életmentő lángokat, amelyek teljesen elvakították őket. Hiába meresztgették a szemüket, néhány méteren túl nem észleletek semmit. Nem úgy a fülükkel! Az éjszaka és a tajga minden zaja, nesze egyszerre zuhant rájuk, félelmetes káoszt teremtve amúgy is túlfeszített idegrendszerükben.
- Alszol? – kérdezte a soros őr társát.
- Nem - válaszolta a másik, - lehetetlen itt, így elaludni. Tudod mit? Majd alszunk valamennyit holnap a világosban! Most az legyen a legfontosabb, hogy a tűz kitartson pirkadatig!
- Bár hordtunk ide bőven ágat, de azért takarékoskodjunk, mindig csak egy-egy darabot dobjunk rá! Ha szerencsénk van, akkor a medve a kicsi lángoktól is fél.
- Mit gondolsz, a 45-ös leterítené a medvét? – érdeklődött Fred.
- Közelről, ha ráismételsz, akkor talán!
- Feltéve, ha eltalálom.
- Tudsz lőni, hát találd el! De inkább ne találkozzunk vele! Ha igen, akkor pedig itt van a Springfield - emelte meg kissé karabélyát Bill. - Igaz, az egész készletünk csak tíz darab lőszer, de ebből egy is elég lenne a brummogónak.
- Tíz darab! Ebből a tíz darabból kell bevadásznunk az élelmünket, ha tartósan itt maradunk ebben a sűrű erdőben?- fejezte ki aggodalmát Fred. – Mi lesz velünk?
- Valahogy majd csak lesz! Isten gondoskodik rólunk, persze – az Ő segítségével – nekünk kell megteremteni a betevő falatot. Ha nem találjuk meg a kivezető utat, és ha nem találnak ránk, akkor is kell élni, csak más körülmények között, mint a civilizációban. Lövünk vadakat, szedünk növényeket, és egy darabig fenn tudjuk tartani magunkat - próbálta elejét venni a társán jelentkező pániknak Bill.
- Ez a néhány darab töltény hamar elfogy a fegyvereinkből, és akkor hogyan tovább?
- Dobó fegyverrel ejtjük el, vagy megfogjuk a vadat. Vagy lelőjük!
- Most mondtam…ha elfogy a lőszer…
- Miért? Szerinted csak puskával és pisztollyal lehet lőni? – folytatta Bill a gondolatát.
- Hát mivel?
- Ide figyelj barátom, te nagyvárosi gyerek! Vedd elő a fantáziádat, emlékezz a gyerekkorodra! Neked nem voltak fegyvereid?
- Persze hogy voltak! Csak nem gondolod, hogy csúzlival sokra mennénk az őserdőben?- nevette el magát Fred.
- De igen! Csúzlival én kis srácként lőttem fácánt is. Azt ugyan nem tudom, hogy ezen a tájon vannak e fácánok, de hasonló nagyságú madár itt is előfordulhat.
- És miből készítesz csúzlit?
- Te miből készítenél? - kérdezett vissza Bill.
- Ha lenne gumi, akkor meg tudnám oldani, de a gatyám pertli gumija ehhez nagyon gyengécske lenne – adta tovább a butát a városi srác. – Honnan szerzel gumit?
- Mit gondolsz, mi van a repülő kerekein? – terelte közelebb a valósághoz Fredet gyakorlatiasabb bajtársa. - Ha visszaérünk a többiekhez készítek is néhány darabot. A gumicsíkokat duplán veszem, és azzal még a nyulat is le lehet lőni.
- És el is találod vele? – bizalmatlankodott Fred.
- Eltalálom, és kis gyakorlás után te is - próbált társába önbizalmat önteni Bill. – Jó lenne, ha most is lenne nálunk egy csúzli, hátha látunk madarakat hajnalban azok közül, amelyikek felgallyaztak a fákra.
- Az meg mit jelent? - érdeklődött a felhőkarcolók tövében felnőtt fiú.
- Több fajta madár a faágakon tölti az éjszakát. A sötétben elemlámpával, vagy félhomályban a szemet kissé megerőltetve lehet őket látni. A fa alá lopózva egy nagyobb méretű kaviccsal simán leszedheted. Csúzlit most nem tudok csinálni, de van egy másik, még egyszerűbb, de nagyon hatásos fegyver, amit most meg is csinálok.
Ezzel fogott egy méteres körüli vastagabb ágat, annak az egyik felére több rétegben a zsebéből kihúzott kis dróttal fenyőágakat kötözött, majd mielőtt a naivat mutató társ bármit is kérdezhetett volna, meggyújtotta az így elkészített egyszerű fáklyát, és elindult a nem túl messze lévő kis patak part irányába.
-Hová mész? - szólalt meg ijedten Fred.
- Nyugi, csak ide pár méterre. Előbb visszaért, mint amennyi idő alatt megmagyarázhatta volna. A patak partján felvett néhány hasonló alakú, ökölnyi méretű kavicsot, visszaült a tábortűz mellé, és a lángok jótékony fényénél nekilátott az alkotásnak.
– Mindig is szerettem ilyen dolgokkal bíbelődni - mondta mosolyogva.
Kivett a zsebéből egy kis fadarabra tekert zsinórt, zsebkésével levágott három egyforma méter körüli darabot, közben megjegyezte:
-De jó, hogy jó hosszút szabtam le a selejt ejtőernyő zsinórjából még a gépen! - és folytatta a munkát, amelyet Fred árgus szemekkel figyelt.
A három zsinórt az egyik végükön egymás mellé csomózta, a szabadon lévő három végére pedig egy-egy követ erősített. Látszott a mozdulatain, hogy nem először készít ilyen portékát.
-Készen van - nyújtotta át barátja számára ismeretlen eszközt.
Fred forgatta, nézegette, tapogatta.
- Mi ez?
- Ez egy ősi indián dobófegyver. Úgy hívják, hogy bóla. El lehet ejteni vele akár egy őzet is.
- Hogy működik? – tört elő a kíváncsiság Fredből.
- Kis szerencsével hajnalban megmutathatom, és ha gondolod meg is tanulhatod a használatát - válaszolta a „fegyverműves”. - Látod, hogy egy kis találékonysággal mennyi mindennel legyőzd a természetet? Nekünk könnyebb a dolgunk, mint őseinknek, mert a számunkra már mindent megterveztek, elkészítettek, nekünk csak a kópiákat kell életre kelteni.
- Hol és kitől tanultad ezeket a jó kis praktikákat?- kezdett el egyre lelkesebbé válni a röviddel ezelőtt még pesszimista fiú.
- Gyakran töltöttem a nyarakat és a téli iskolai szüneteket északon a nagyszüleimnél, akik indiánok között éltek. Nagyapám, aki indián még gyerekkorában elsajátította a vadászat és az egyszerű fegyverek készítésének tudományát, amelyből nagyon sok ismeretet átadott nekem.
- Akkor te a vadászathoz is értesz? Eddig még soha nem említetted!
- Nem volt rá szükség. Arra se, hogy vadásszunk, és arra sem, hogy szóbahozzam. Itt azonban, én legalábbis úgy érzem, ez a téma fogja uralni a beszélgetéseink zömét, meg a mindennapjainkat is.
- Milyen fegyvert tudsz még készíteni? – tudakolta Fred.
- Olyanokat, amiket te is. Íjat már biztosan csináltál. Ha komolyabbat nem is, de legalább egy egyszerű botíjat. Az a lényeg, hogy találjunk rugalmas faágat, és egy zsinórral összekötve a behajlított végeit nádból vagy vékony, egyenes faágból készült nyílvesszővel szintén van esély kisebb, vagy kicsit nagyobb vadat elejteni. Ezt is jól be kell gyakorolni, mint minden mást az életben.
A két önkéntes felderítő végigbeszélgette az éjszakát, és egyszer csak azt vették észre, hogy a korábbi vaksötéten egyre jobban átsejlenek először csak az árnyak, majd az alakok, formák is. A nap még nem mutatta meg magát a kis tisztás fölött, de mind jobban fakult az ég sötét tintája, itt-ott már bíbor szín is vegyült az ég tengerébe. Pirkadt. Nappali világosság tolta le a rövidke éjszakát a horizontról.
- Hallod ezt a rikácsoló madarat? - kérdezte Bill álmossággal küszködő barátjától.
- Ezt a kellemetlen hangot nem lehet nem hallani.
- Jó lenne megfogni - invitálta őt Bill egy kis vadászatra az éjszaka készült bólát lóbálva, és elindultak a cserregő hang irányába. A bokrok kiváló leshelyül szolgáltak.
–Siketfajdok - tájékoztatta tapasztalatlanabb barátját, kérve, hogy maradjon hasalva a növényzet mögött, ő pedig abban a pillanatban, amikor a kakas elkezdett rikácsolni, és a fejét hátratartva, pörgő táncba kezdett, közelebb szökkent hozzá. Amikor a madár abbahagyta a táncát, Bill ismét a fűben hasalva rejtőzött. A kakas kis idő múlva újra táncra perdült, és ekkor a vadász ismét közelebb jutott hozzá. Dobó távolba éréshez még egyszer meg kellett ismételni a szökellést, de ezt már úgy, hogy a bóla köteleinek összecsomózott végét fogva, a feje fölött azt megforgatva elengedte, és a kötelek a rájuk kötözött kövek segítségével rátekeredtek a madárra. A katona gyorsan odarohant, és egyszerűen kupán vágta a gúzsba kötött madarat a kezében tartott bottal. Az elejtett állatot a nyakánál fogva vitte a tábortűzhöz.
- Van egy bökkenő – mondta. - Én ugyan elejtettem, de megkopasztani és felbontani már nem tudom. Azt hiszem, ez rád vár - nyújtotta át a cseppet sem csodálkozó Frednek a jókora zsákmányt.
- Nem tesz semmit, a pulykák felbontása is mindig rám várt otthon.
Fred álmosan, de jókedvűen fogott neki a testhez álló feladatnak. A zsákmány tollát egyszerűen kitépkedte, a felbontott állatot a patakban megmosta, a részeit nagy, lapuszerű levelekre rakta, és hamarosan már sült is a jókora kakas a hevenyészve összeállított nyárson.
- Így kell spórolni a konzervekkel! Jók lesznek azok a „ páncélba csomagolt falatok” szűkebb napokra. Addig, amíg ad a természet, nagy baj nem lehet! - állapította meg az életkedvét lassacskán visszanyerő Fred. – Ha tudunk fogni valami tollast a „konyhára”, akkor könnyebben átvészeljük erdei kiruccanásunk nehézségeit – tette hozzá mosolyogva.
Bill örömmel könyvelte el, hogy barátjára ettől a pillanattól lehet számítani.
Néhány szem kekszet ettek a kakashús mellé, és mi sem mutatja jobban Fred gyors alkalmazkodását a „hajótöröttek” kemény életéhez, az általa felfedezett áfonya savanykás íze adta az aromát az ebédhez. A maradék sültet alaposan nagy levelekbe göngyölték, átkötözték vékonyka indákkal, és - a későbbiekre is gondolva, – belecsúsztatták hátizsákjaikba. A nap nagyon lassan emelkedett az erdő fölé, csak itt-ott lehetett érezni erőtlen sugarait, de egyre sejthetőbben, egyre érezhetőbben közeledett a reggel.
- Aki ébren tölti az éjszakát, annak reggel kell megvetni az ágyát – utalt Fred az elmaradt pihenőre.
- Én őrködök előbb - ajánlkozott Bill. – Próbáld kialudni magad! Most reggel hét óra van, 11-kor felkeltelek - mondta volna társának, aki ekkorra már elrendelte magának a teljes elsötétítést.
Bill lelkiismeretesen kezdte őrszolgálatát, aztán a fáradtság és Fred ütemes horkolása ledöntötte a lábáról ezt a keménykötésű embert. Bemászott ő is a sátorba, ahol - megfeledkezve a vadon veszélyeiről és minden másról, amely ehhez a világhoz kötötte, - mély álomba zuhant.
Végigaludták a délelőtti órákat. Iszonytató ordításra ébredtek. Mindketten azonnal csőre töltött fegyverekkel ugrottak ki a sátorlap fedezékéből.
- Mi volt ez? – kérdezték szinte egyszerre.
-Ha előszedem az állatkerti emlékeimet, akkor ez egy medve lehetett - próbált válaszolni a kérdésre Fred.
- Én is arra tippelek, de szerencsénkre a távolban „brummogta” el magát, és nem itt, harapó távolságban - próbálta viccesen elütni ijedtségét Bill.
Először a világért sem ismerték volna el egymásnak a félelmüket, de annyira egy cipőben jártak, annyira egyek voltak az érzéseik, hogy rá kellett jönniük, a „kemény gyerek vagyok” mese most nem aktuális.
- Szerinted hány fokozata van a félelemnek?- kérdezte társát Bill.
- Ha korábban tudtam is, barátom, most már csak a legmagasabb fokozat jut eszembe, ugyanis amióta akár menüként, akár a la carte felkerültem az erdei étterem étlapjára, csak ezt az egy szót ismételgetem.
- Na és mi az a szó?
- Mi lenne? Hát az, hogy becsináltam!
- Hát, ahogy most mondod, az én szókincsem is erre az egy szóra szűkült.
Nagyot nevettek, megállapítva, hogy mégis ők a világ legbátrabb emberei, mert volt bátorságuk beismerni félelmüket. Valami megmagyarázhatatlan jókedv vett erőt rajtuk. Tábort bontottak, és folytatták útjukat a jobb kézre eső ingovány és a balra lévő zöld szörnyeteg között. Feltűnt nekik, hogy a mocsár szélében nincsenek fák, hanem a talaj zsombékos, füves terepben folytatódik, és néhány tíz méter tisztást követően kezdődik – illetve folytatódik – az erdő. Mi sem természetesebb, hogy a szilárd talajon közlekedtek, ami egyenetlensége ellenére járható volt. Több helyen találkoztak kis tavacskákkal, amelyeket egy-egy patakocska táplált. Ebben a pillanatban nem érdekelte őket, hogy honnan erednek a csöppnyi folyócskák, sőt az sem, hogy található-e hal a vizükben vagy sem. Egy volt csak fontos számukra, ki erről a helyről, és mielőbb hazajutni. Nem is sejtették, hogy ez még jó darabig várat magára.
-.-
A repülőből avanzsált szálló három lakója korán ébredt ezen a reggelen. Kényelmesre készített, tágas hajlékuk védi őket a négylábúaktól, és - aminek most még nem érzik át a jelentőségét,- az időjárás viszontagságaitól.
A Szibéria elnevezés a maga valóságában Jóska számára hangzott a legfenyegetőbbnek. Az amerikaiaknak sokkal kevesebbet mondott, mint a magyar fiúnak, aki gyakran hallotta, hol a hideg szó helyettesítésére használva e tájegység nevét, hol pedig a száműzetések, a szenvedések szinonimájaként. Jóskának az apja gyakran mesélt szibériai fogságáról. 1916-tól töltött pár évet először a cár, majd az utána következő hatalom fogolytáborában. Előtte megnyílott a tábor kapuja, hazatérhetett, sok ezer társa azonban itt nyugszik valahol – talán – jeltelen sírban a fagy és a hó birodalmában.
- Lehet, hogy mi még sem Szibériában vagyunk? – tette fel a kérdést a doktornőnek.
- Miből gondolod? – kérdezett vissza az asszony.
- Apám nekem mindig hóról és nagy hidegről mesélt, ez pedig kibírható időjárás.
- Azért, mert itt is van nyár, csak sokkal rövidebb, mint a mérsékelt égövben. Most van május vége, hamarosan kezdődik a rövid nyár, és szeptemberben már Szibéria több részén esik a hó és hideg van. Ha mi délebbre vagyunk, akkor kicsit tovább tarthat a jó idő, de ha északabbra, akkor nagy a baj!
- Mi alapján tudnánk meghatározni a helyzetünket? – érdeklődött a fiú.
- Csak a növény- és állatvilágból. Délebbre nagyobb számban fordulnak elő a lombhullató fák, amelyek nem csak kis ligeteket képeznek, hanem nagyobb területeken is előfordulnak, és az erdőben élnek olyan állatok, amelyek már a tartósabb telet, a mínusz 40- 50 Celsius fokot nem élnék túl.
- Melyikek ezek az állatok?
- Nem is tudom. Csak a növényekből és a repült távolságból kalkuláltam ki, hogy inkább délebbre lehetünk. De majd elválik hamarosan, mert a tél úgyis jelentkezik, ha itt lesz az ideje. Amint visszatérnek a felderítőink, és ha ne adj isten azzal a hírrel, hogy nincs kiút, akkor gyors ütemben el kell kezdenünk berendezkedni a zord időkre. Nincs elegendő élelmünk, nincs téli ruházatunk, és a hajlékunk se véd meg ebben az állapotában bennünket a fagyoktól.
- Mi lenne, ha mi hárman, Billék visszatértéig, felderítenénk a környékünket? Ők a kivezető utat kutatják, mi meg feltérképezhetnénk, hogy mire számíthatunk a környezetünk részéről: van- e tó, folyó, milyen vadak élnek itt, lehet-e találni ehető növényeket? - állt elő javaslatával Tom.
- Mindenki vegyen magához egy pisztolyt, tőrt, némi zsinórt, gyufát, aztán indulhatunk is. A repülőbe, amíg távol leszünk, a vadak nem tudnak bejutni.
- És emberek? –szólt közbe Jóska, jókat kuncogva a viccnek szánt kérdésén.
- Bárcsak lennének itt emberek! – adott hangot óhajának Tom.
A kis csapat elindult kifürkészni a területet, mert sokkal jobb érzés úgy birtokba venni egy hajlékot, ha tudjuk, ki lakik a szomszédban.
Fred és Bill egy nappal ezelőtt déli irányban indult el, tehát nekik az ellenkező oldalt kellene célba venniük, ha nem tátogna ott velük szemben iszap- és tőzeg-tenger. Csak a keleti vagy a nyugati irány jöhet szóba, de a doktornő nem hagyott időt a tépelődésre:
-Kelet felé indulunk, és az tűnik célszerűnek, ha a mocsár melletti tisztáson haladunk. Az erdőbe majd egy másik alkalommal merészkedünk.
Két bajtársukhoz hasonlóan ők is a mocsár mellett indultak el azzal a különbséggel, hogy nekik jobb kéz felől esett az erdő. Már jókora utat megtettek, de kijáratot nem találtak. Szótlanul haladtak, kellemesnek érezték a lengedező friss szellőt, amikor egy kis tóhoz értek. Nem akartak hinni a szemüknek. A vízparton, tőlük úgy nyolcvan méterre, éppen szomját oltotta egy hatalmas termetű jávorszarvas. Nem vette őket észre a lóra emlékeztető, furcsa, lapos agancsokat viselő patás, mert a szél a figyelők felé fújdogált, így az állat nem fogott szagot. Ők pedig, amennyire csak lehetett, behúzódtak a bokrok mögé. A világért meg nem szólaltak volna. Ha már nem tudják lelőni a nagy távolság és a megfelelő fegyver hiánya miatt, akkor legalább megnézik, tanulmányozzák a mozgását, viselkedését.
- Ha most itt lenne a karabély, egyetlen lövéssel lelőhetnénk! – gondolta Tom.
A szarvas nem észlelte az embereket, elgaloppozott az erdő irányába.
- Legalább most már tudjuk, hogy van élet ebben a sűrűben - mutatott a susogó fák felé Jóska. - Ha ügyesek leszünk, élelmet is találhatunk. Azt kell csak kitalálni, hogyan fogjuk be ezt a nagyméretű bocit. Arra az egy szem puskára a kevés muníciójával nem sokáig számíthatunk. Fegyvereket kell készíteni, mégpedig olyanokat, amelyekkel le tudjuk lőni a nagyobb vadakat is.
- Mire gondoltál? – kérdezte Tom.
- Láttam itt néhány íjnak alkalmas fát. Ha jó erőset tudunk készíteni, akkor van esély a szarvas elejtésére. Úgy hallottam, hogy egy jobb íj éles hegyű nyílvesszővel 20 méterről már le tudja teríteni a szarvast, de legalábbis megsebzi, hogy elvérezzék.
- De azt meg is kell keresni, mert sebesülten még messzire el tud jutni - fűzte hozzá a doktornő.
- Igaz, ez sziszifuszi munka lehet, de jobbat most nem tudok kitalálni - kesergett Jóska.
- Hacsak nem készítünk egy nagyobb hatású fegyvert – tette még hozzá Tom.
- Mi lenne az?
- A nyílpuska. Ha holnap nekiállok, néhány nap alatt már lőhetünk is vele. Fiatalkoromban sokat olvastam Tell Vilmosról, a svájciak szabadságharcosáról. Ő használt ilyen fegyvert, de abban az időben számszeríjnak hívták. 30 méterről le lehet lőni vele a szarvast, erősebb és sokkal pontosabb, mint az íj. Igaz, a töltése lassabban megy, de valamit, valamiért.
- Biztosan igazad van, de én íjat fél óra alatt csinálok vesszőkkel együtt - próbálta védeni ősei fegyverének becsületét a magyar fiú.
- Akkor hajrá! Óra indul, most van 12 óra 10 perc. Meglátom, hogy milyen lesz az a fegyver 30 perc múlva - szabta meg a feladatot Tom.
A magyar íjászok sarja, pedig odalépett egy bokorhoz, kiválasztott egy szemrevaló ágat, lenyisszantotta a bicskájával, lemetszett belőle egy másfél méter körüli darabot, és faragta, metélte, hajlítgatta, majd rákerült a zsinór, ami most az ideg szerepét töltötte be. Ördögi gyorsasággal és ügyességgel kifaragott öt szál vesszőt, megtollazta elhullajtott madártollal.
- Tessék, ez az ősember íja. Itt az erdő szélén csak ilyenre telik - adta át társának, aki kézbe vette, és már az első vesszőt belelőtte a 20-25 méterre lévő fa törzsébe. Megelégedve adta vissza egy kis megjegyzés kíséretében:
- Jó kis fegyver! Ha egy kicsit finomítunk rajta, akkor kisebb vadat már lőhetünk is.
A cserkészés során több szó nem esett a fegyverekről, mindegyikőjük úgy gondolta, aminek nem most van itt az ideje, arról ne most beszéljünk. A két fiú azonban az általuk készítendő vadászeszközökről gondolkodott egész úton. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a majdani fegyvereknek társaik a csodájára járnak.
Már nagyon nagy utat megtettek, de a bal kezük felől a mocsár nem akart sem véget érni, sem egy átjárót ajándékozni az arra áhítozó embereknek. Egyszer csak a doki ránéz a két srácra:
- Ti nem vagytok éhesek? Elmúlt dél, és mi megfeledkeztünk az ebédről!
- De, igen – válaszolta Tom, és késével máris nekiállt szedegetni a dobozból az előző napon félbehagyott konzervet. Jóska odaballagott a közelben lévő aprócska tóhoz, egy darabig nézte a vizet, majd fogta az íját, célba vette az egyik, a víz felszínén úszó halat, és lőtt. Mellé. Ugyanígy járt a másik két vesszővel. Még jó, hogy előzőleg zsinórt kötött rájuk, és ki tudta húzni azokat a vízből. Leült a partra és gondolkodott.
- Ahá, most már értem, hogy az indiánok miért találják el nyílvesszővel a halat! – erre odaszaladt az egyik bokorhoz, levágott egy vesszőt, a végét több ágú villához hasonlóan kifaragta, megtollazta a vesszőt. Rá a zsinórt és lőtt. Mellé. Aztán megint lőtt, és talált. Nagy örömmel szaladt a két falatozóhoz a két kiló körüli zsákmánnyal.
- Most süssük meg, vagy otthon? – kérdezte Sarah, és se neki, se a két katonának nem tűnt fel, hogy otthonnak nevezte azt a helyet, ami két nappal ezelőtt még nem is létezett a számukra.
- Nálunk van egy népi szólás: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”- bölcselkedett Jóska.
Tom kissé átköltve megismételte a szavait:
- Amit ma megehetsz, ne hagyd meg holnapra!
- Értettem – mondta Jóska, - akkor had lobogjon a tűz! – és már indult is ágakért.
A halat a tisztítást és bontást követően átszúrták egy erősebb ággal, és jól átsütötték. Tom viccelődni akart Jóskával, és tréfásan megjegyezte:
-Barátom, biztos, hogy nem a másik, a nagyobb halat akartad kifogni?
A magyar fiú elnevette magát:
-Honnan találtad ki? Valóban egy nagyobbat szerettem volna, mert ez a kis halacska csak étvágycsinálónak jó!
Felpattant, fogta az íjat, és máris feszült a zsinór a tó partján. Tíz elvétett lövés után eltalált egy hasonló méretű uszonyost, mint a korábbi volt. Diadalmasan vitte a tüzet parázzsá szelídítő Sarahnak, aki a pikkelyeket varázslatos gyorsasággal tüntette el a zsákmányról, és a megtisztított, felbontott vízi állatot a tisztást több helyen is benövő nagy levelekbe csomagolta, a késével kiszedett nedves agyaggal vastagon bevonva egyszerűen beletette a már szunnyadozó, parázstól tarkított hamuba.
- Erre nagyon kíváncsi vagyok! Ilyent még a Sziklás hegységben sem láttam!- jegyezte meg Tom.
- Pedig pontosan ott tanultam ezt a módszert egy öreg csavargótól- válaszolt a doki, a repetázók pedig türelmesen kivárták, amíg a csomagolóanyag csontkeménnyé szilárdul. Sarah csak ekkor gurította ki az egyre jobban hőjét vesztett hamuból . Tom már nyúlt is a cserépnek látszó valami után, de a doktornő leintette:
- Vigyázz, még nagyon forró!
Majd egy bottal rávágott a vöröses szürke szükség-edényre, amely több darabban vált le a benne lévő, gőzölgő, levelekbe csomagolt pótebédről.
- Ez kicsit más ízű, mint a nyárson sütött, ez emlékeztet a főtt halra - mondogatták, amint csipegették a fehér húst a halszálkákról.
Már jóllaktak, de még az étel fele sem fogyott el. Az asszony gondosan becsomagolta, a későbbiekre is gondolva. A kiadós ebéd után senkinek sem akaródzott továbbmenni. Fáradtak voltak, az előző napi építkezés, meg a mai gyaloglás kifárasztotta őket. Ültek a rögtönzött pihenőhelyen, először csak szótlanul, majd előjött a szó mindenről, de leginkább az őket éppen most foglalkoztató dolgokról. Azon már túl voltak, hogy: „mi lesz velünk?”. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy most belecsöppentek egy különleges helyzetbe, ha úgy tetszik a saját – a természettel szemben folytatott – háborújukba, amelyben sok-sok csatát meg kell vívni a győzelemig. Elhatározták, hogy győzni fognak, mert tudták, hogy az úr minden lépésüket figyelemmel kíséri, de tisztában voltak a „segíts magadon, Isten is megsegít” megállapítás tartalmával. Beszélgetésük is egyre bizakodóbb jelleget öltött, jókat kacagtak, főleg, amikor Tom rázendített néhány friss amerikai slágerre.
-.-
Bill és Fred rótta a kilométereket, fogalmuk sem volt, hogy merre járnak, milyen távolságra kerültek a lezuhant repülőtől, de mentek és mentek, mert hajtotta őket valami megmagyarázhatatlan erő, amelyet csak a rabságban lévő emberek ismernek. Ez az ősi ösztön nem más, mint a szabadság utáni vágy, amely ebben a pillanatban mindennél erősebb volt. De, amikor már a szervezet is tiltakozik a nagy hajsza ellen, akkor nincs mese, meg kell állni. Akkor már pihenni kell szívnek, izomnak, de még a léleknek is, mert a lélek sem elnyűhetetlen, neki is megjár néha a kisebb fokozatra történő kapcsolás. A két fiúnak most leginkább erre volt szüksége, kiváltképp Fred felfedezését követően, aki felnézett az égre, és izgatottan szólt barátjához:
- Gyere, ülj le ide! - mutatott egy kidőlt fatörzsre. - Mondd meg nekem, légy szíves, hogy amióta jövünk, melyik kezünk felől volt a mocsár?
- Végig jobb kéz felől!
- És most milyen napszak van?
- Délután 6 óra múlt.
- Melyik kezünk felől süt a nap, már amennyi az erdőtől látszik belőle?
- Most velünk szemben van a Nap, de kicsit korábban, ugyancsak délután, tőlünk balra volt.
- Na és tegnap délután?
- Tegnap délután először jobbra volt tőlünk, majd mögöttünk. Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem azt, hogy…?
- De igen! Azt akarom mondani, hogy körbe mentünk ebben a két napban!
- Tehát egy mocsárral körülvett szigeten vagyunk! Semmi kétség, ez egy sziget. De rosszabb, mintha tenger venné körül, mert ott járhatnak hajók, de ezen az ingoványon senki nem hajózik, az már biztos. Egy lehetőségünk marad: mindenképpen valami kivezető utat találni, folytatni , amit elkezdtünk - próbálta mutatni a kemény legényt Bill.
- Más megoldást én sem látok. Marad a további cserkészés - tette hozzá Fred, és rövid pihenő után továbbindultak.
A hosszú nyári nappalok kedveztek nekik.
- Addig megyünk, amíg látunk - adták ki maguknak a parancsot.
Összeszedték erejüket, lépteiket megszaporázták az egyenetlen talajon. Néha megálltak egy szusszanásnyi időre, és az egyik ilyen pihenő alkalmával emberi hangokat véltek hallani.
- Szerinted is emberek beszélnek a közelben? – kérdezte Bill.
- Igen, már én is akartam szólni, de nem mertem, mert azt hittem, csak képzelődöm - válaszolta Fred.
Nem sokat tépelődtek, óvatosan közelítettek a hangok irányába. A beszélgetőket nem látták az őket körülvevő sűrű bokroktól, de a hangokból azonnal rájöttek, hogy az övéikbe botlottak. Megkerülték a cserjét és hangosan ráköszöntek a farönkön ülő Jóskára és Tomra:
- Jó napot! Titeket nagyon könnyen el lehetne lopni! - tréfálkozott Fred.
- Miből gondolod? – kérdezte kajánul Tom.
- Abból, hogy úgy közelítettünk meg benneteket, hogy észre se vettétek!
- Akkor most óvatosan nézz a hátad mögé!- mondta diadalittasan Jóska, és a megforduló két katona akkor pillantotta meg dokit, kezében a 45-össel. Az asszony örömében a nyakába ugrott a két napja nem látott bajtársnak.
- Meséljetek! Mit találtatok? – tette fel a kérdést, mint az anya szokta a gyermekének.
A két katona lehuppant egy fatörzsre, és Fred elmondta, hogy mit láttak, mit találtak, de inkább azt, hogy mit nem találtak, és tájékoztatták a többieket keserű megállapításukról is.
- Tehát az a véleményetek, hogy szigethez hasonló ez a hely, ahová rossz sorsunk hozott bennünket? – kérdezték riadt szemekkel.
- Ez nem szigethez hasonló, hanem egy valóságos sziget, amit nem víz, hanem áthatolhatatlan mocsár vesz körül – keserítették el még jobban az érdeklődőket.
- Teljesen végigjártátok ennek a szigetnek a partját? – tudakolta Sarah.
- Már csak a nyugati oldala maradt, ami az egészhez viszonyítva nem hosszú rész. A holnap délelőtt elegendő bejárni, de nem sok reményt fűzök a kiút megtalálásához - oltotta el Bill még annak a szemernyi reménynek a lángját, ami eddig ott pislákolt ezekben a szerencsétlenül járt, de elszánt emberekben.
- Most pedig mindenki irány a szálló, ideje vacsorázni és pihenni! – szólalt meg a parancsnok, az egész nap csak anyaszerepet betöltő Sarahból.
Előzőleg, a szállás építése során még arra is gondoltak, hogy raklapok léceiből összeüssenek egy akkora asztalt, amit kényelmesen körülülhetnek. Egyelőre fatörzsek is megteszik székek gyanánt, van miről enni, van mire ülni, már csak egy kérdés maradt: kerül-e az asztalra elemózsia.
- Ennyi maradt az ebédünkből – tette eléjük a doki a fél sült halat. - Mindenkinek jut belőle egy falat. Kiegészítjük konzervvel.
- Meg ezzel! - vette elő hátizsákjából a combjaitól megfosztott kakast Bill. – A konzerv pedig maradhat a későbbiekre.
- Milyen husit hoztatok? – kíváncsiskodott a doktornő.
- Fajdkakas. Hasonlít a házi kakashoz és a pulykához is. Finom a húsa. Fogyasszátok!
- Gyerekeim! A mai naptól minden reggelit, ebédet és vacsorát előzze meg az asztali áldás, amit, ha megengeditek, én kezdenék, aztán névsor szerint jön sorba mindenki!
És köszönetet mondott az úrnak, hogy a tragédiájuk közepett figyelemmel kíséri sorsukat. A fáradt, éhes csapat a vacsora elfogyasztása után nyugovóra tért. A repülős szállót szemügyre véve Fred csak bólogatott, de Bill szóban is kifejezte elismerését az építő brigádnak:
- Ezt nevezem! Ti aztán nem tétlenkedtetek, amíg mi csavarogtunk!
- Ti sem vagytok piskóták! – hárította vissza a dicséretet a három mester. Egy ideig még beszélgettek, aztán abbamaradt a szó, az álom leteperte a lakókat.
Dudás Károly
Folytatása következik...