Magyar szó a tajgában 4. fejezet/ B.
Az erdő foglyai ...folytatás
A három srác közül Bill volt a leginkább vadász alkat. Ő sem volt ugyan vadász, csak fiatalabb korában sok mindent hallott és látott, és néhány alkalommal volt szerencséje igazi vadászaton is részt vennie. Egyszer-kétszer még lőhetett is nagyapja puskájával, de egész életében egyetlen egy állatot terített le, egy vadpulykát. Becsületére legyen mondva, hogy nem is túlozta el vadászsikereit, a pulykát azonban mindig megemlíti, ha szóba jönnek a vadászkalandok. Mielőtt beértek az erdőbe, egy kis kiképzést tartott két cimborájának:
- Úgy gondolom, hogy most, az esti órákban az állatok leballagnak a tóra. Addig nekünk meg kell állapítanunk a szélirányt, el kell rejtőznünk úgy, hogy a szél felénk fújjon a vad irányából, és ha a közelünkbe ér, lehet lőni. Minél közelebb tudjuk engedni, annál nagyobb az esély, hogy eltaláljuk. Az se mindegy, hogy hová célzunk. A szarvasnak, meg a többi nagyvadnak - úgy hallottam, – a lapockára kell lőni. Tom, mennyire tudsz lőni a nyílpuskáddal?
- Elég pontosan!
- Azért nem ártana, ha még tennél néhány próbát! Látod ott, úgy húszlépésnyire, abban a puha partban azt a kis fűcsomót?
- Igen, látom - bólintott a fiú.
- Célozd meg és lőj!
Tom kapta a fegyvert, két kézzel felhúzta az ideget, belehelyezett egy vesszőt, rövid ideig célzott, és beletalált az arasznyi célba.
-Nagyon jó! – kiáltott fel Bill. – Jó a vadász is, és jó a fegyver is! – szólt elismerően.
Hosszas keresgélés után megtalálták az ideálisnak ítélt leshelyet egy vadcsapás közelében. Bokrok takarásában voltak, a sűrű ágakon át nem láthatta meg őket a vad, ők azonban szemügyre tudták venni az esetleges érkezőt. Sokáig gubbasztottak, térdeltek, ültek, hasaltak a rejteken, de ezen az úton nem közlekedett egy nyársra való sem. Arrébb, nagyobb távolságra, lomha léptekkel tartott a tópara egy jávorszarvas bika.
- Nagyon messze van! Ez sajnos nem a miénk - kesergett Tom.
- Türelem! Mást sajnos nem tudunk tenni, csak várni, hátha belénk botlik a holnapi ebédünk, - vigasztalta Bill.
Ő ezt a vadászatot tapasztalatszerzésnek fogta fel. Arra gondolt, hogy megfigyelhetik, hogy mikor, melyik úton, milyen állatok közelítik meg a tavat. Már most megállapította, hogy a vadak között kialakult valamilyen rend, amelyet minden körülmények között betartanak. Úgy tűnt, hogy felosztották egymás között ezt a nagy itatót.
- Hát persze! – ugrott be neki egy kép gyerekkorából. - A patások kényesebbek, nem isznak abból a vályúból, amelyikbe más állatok belemocskoltak. Nekik a farmon magasabban volt az itatóvályú, és nem csak azért, hogy ne kelljen nagyot hajolniuk, hanem hogy a disznó, birka, baromfi nehogy belepancsoljon. A ló és a tehén abból már a világért sem ivott. Valahogy így lehet a szarvas is, hiszen a tehénnek a vadon élő rokona, valahol az őskorban még a közös ősük járhatta ezt a nagy erdőt is. A szarvasnak tehát ott lehet a helye, távolabb a többiektől.
- Akkor nincs veszve semmi, mert ott, ahol a szarvas lejár a tóra, ugyanilyen jó rejtő bokrok vannak, de talán még sűrűbben is, mint ahol most vagyunk - adott hangot véleményének Jóska. - Holnap be tudjuk cserkészni. Most azonban zsákmány nélkül kell hazakullognunk.
- Még ne adjuk fel, itt mellettünk nem véletlen vezet a csapás a vízhez - okoskodott Bill. - Kár, hogy innen nem látható, milyen állatok nyomai, ebből is látszik, hogy zöldfülűek vagyunk, akkor se néztük meg, amikor eljöttünk mellette. Ezen a csapáson pedig nagy a forgalom a nyomok számából ítélve.
- Valami csorda járhat itt a vízre – szólalt meg Tom is, de alighogy kimondta, egy nyolc-tíz tagból álló konda rohant el mellettük hörgéssel, röfögéssel. Mielőtt ittak volna, belehenteregtek a part menti iszapba, belegázoltak a vízbe, és hangos szürcsöléssel oltották szomjukat. Még egy darabig lubickoltak, aztán elindultak azon a csapáson, amelyiken érkeztek. Tom már felajzotta a nyílpuskát. Patakokban folyt a verejték homlokán, arcán és a tenyerén. Ő ebből semmit sem észlelt, csak szorította a fegyvert. Megvárta, amíg elhalad mellette a csorda, és a legutolsó süldő lapockájára célozva, surrogó hanggal engedte útjára a nyílvesszőt. Látni vélte, hogy az forogva közelítette meg a célt, valójában azonban csak annyit észlelt belőle, hogy a fiatal jószág elvágódik, és oldalán fekve négy lába olyan mozgást végez, mintha futna. A többi állat legfeljebb annyit vehetett észre az egészből, hogy a sereghajtó lemaradt, de talán még azt sem. Bill, pisztollyal a kezében szaladt a vergődő disznóhoz, de Jóska leintette:
- Bízd rám! – és késével leszúrta, ahogy valamikor otthon az apja az ólból előhúzott hízót. Az éles késsel kizsigerelte, és a belsőséget egyszerűen otthagyta a fűben. Nagyon jól tudta, hogy a természet törvénye értelmében úgy is el fog tűnni rövid időn belül. Farkas vagy róka, ragadozó madarak, hollófélék bizonyára járnak erre. A lelőtt vad két első és két hátsó lábát összekötötte, Tom pedig kerített egy erős rudat, amelyet áthúztak a lábak között, és a háttal lefelé lógó süldőt - a rudakat vállukra emelve - hazaszállították. A többszöri pihenő ellenére is kellőképpen elfáradtak. Fred, a pihent erő állt neki a bőr lefejtésének, de ahogy erejüket visszanyerték, a vadászok is bekapcsolódtak a munkába. Bill tüzet rakott, Tom, mint a zsákmány elejtője levágott egy darabot a húsból, Sarah a gyors előkészítést követően öt felé vágta azt, és már forgott is a nyárson a sós vízzel locsolt, lassan piruló vacsora. Éléskamra hiányában éjszakára a repülő csücskében helyezték el zsákokba csomagolva a jó pár napra elegendő élelmüket. Úgy húsz kilóra becsülték.
Tom nagyon büszke volt a zsákmányára. Az ő nyílpuskájával, és az ő ügyességével legalább két hétre való élelem került a kamrájukba. Amikor ezt kigondolta, azonnal korrigálta is magát, a leendő kamrájukba, amit nagyon sürgősen meg kell építeni. Jó, hogy már holnapra tervezték a kezdését. Ezzel a gondolattal tért nyugovóra, akárcsak a többiek. Holnap előtér és kamraépítés!
Furcsa hangok kíséretében toppant be a reggel. Dörgött, villámlott, ömlött az eső. A viharos erejű szél folyamatos ordításával játszott alá az égi zenekarnak. Az ég dörgése néha a nagydob tompa, mély hangjára, néha a cintányér csattogására emlékeztetett. Jóska egykedvűen lesett ki a csöppnyi ablakon. Kinézett magának egy magányosan álló fát, figyelte egy darabig, aztán odaintette a doktornőt:
- Ezt nézd meg doki! Mire emlékeztet az a nagy, jobbra, balra hajladozó megtermett nyírfa?
- Hát nem is tudom! Semmire. De várj csak! Olyan, mint egy karmester! Olyan, mintha ő vezényelne a többi fának, mintha ő dirigálná a hangokat: a szél süvítését, meg a többi égi hangot. Egy ütemre mozog az erdő, a természet, és az egész világ.
- A karmester ott van felettünk, az a nyírfa csak az egyik apró szereplője ennek a nagy zenekarnak - szólt a beszélgetésbe Tom. - Érzitek ezt az összehangoltságot? Félelmetes és lenyűgöző! Higgyétek el, ez a nagy vihar is értünk van, ezzel is célja van a teremtőnek.
- Elhiszem, de attól még nem tudunk ma építkezni – tette hozzá Jóska.
Tom tovább bölcselkedett:
- Majd építkezünk, ha ismét kisüt a nap, és felszárad a talaj. Biztosan találunk hasznos elfoglaltságot a tető alatt is.
- Az egyik legnagyobb gond, hogy nem tudunk tüzet rakni, és nem tudunk húst sütni, egészen addig, amíg tart odakint az égi áldás – aggodalmaskodott a doki.
Fred azonban valamit tudhatott, mert megszólalt:
- Vagy mégis!
És mielőtt a többiek rákérdezhettek volna folytatta:
- Nem kell más, csak egy kályha, amelynek a tetején lehet sütni is, főzni is. Látjátok ezt az üres hordót?
- Látjuk - zúgta a kórus.
- Ebből lesz a kályha, ha úgy tetszik tűzhely. Vannak szerszámaink, amelyekkel hamarosan összeállíthatjuk.
- Mondd el, hogyan képzeled! – kérlelte Bill.
- A hordót az egyik talpára állítom, és a vasfűrésszel vágok rá egy akkora ajtónyílást az alsó harmadában, hogy nagyobbacskára vágott fát is kényelmesen be lehessen rakni. Ez lesz a begyújtás és a hamuzás helye. Az alsó ajtóval egyvonalban a felső harmadába is vágok egy ajtót, ez kicsit nagyobb lesz, ezen etetjük majd fával a tűzhelyünket. A füstcsőnek pedig vele szemben vágok egy kör alakú nyílást.
- Miért nem a tetején lesz a füstcső kivezetése? – kérdezte Tom.
- Azért, mert akkor kevesebb hely maradna az edényeknek.
- Nincsenek is edényeink!- feleselt Tom.
- Egyelőre a csajkákon és a páncélsisakjainkon kívül valóban nincsenek, de majd lesznek – mutatta optimista oldalát Fred.
- Milyen edény lehet a sisakunkból? - ellenkezett tovább Tom.
- Bogrács és lábos - magyarázta a kályhaépítő.
- Ilyen gömbölyű aljú lábost még nem láttam! – erőlködött Tom, de a vesztére, mert Fred őt választotta segítségnek a terve megvalósításához.
- Gyere cimbora, tegyünk is valamit, mert a dumából nem lehet megélni!
A két „iparos” az üres vashordónál termett. Fred egy szeggel megrajzolta a leendő ajtók helyét, fogott egy sisakot, és akkor kört rajzolt a hordó tetejébe, amekkora a sisak perem alatti kerülete.
- Mi lesz ez? - furdalta a kíváncsiság Tomot.
- Ebbe helyezzük bele a bográcsot. Látod? A pereme fogja tartani, hogy ne essen bele a kályhába. Kiszereljük belőle a bőrbetétet és szíjakat, és máris kész az edény. Még azt kell kitalálni, hogy miből legyen a füle.
- Drótra tippelek - elevenedett meg Tom, - az bírja a forrót. Tudod már miből lesz a kályhacső?
- Amint eláll az eső, a gép oldalából mentünk meg lemezeket, és abból hajlítjuk hengerré. Amíg ez nem megoldható, vannak üres konzervdobozaink, azokat egymáshoz illesztjük, és kivezetjük az egyik törött ablakon. Ideiglenesen megteszi. Most már mindent tudunk, ugorjunk neki a munkának!
Soha nem látott alkotómunka kezdődött. Nehezen engedett a hordó anyaga, a négy rés kivágása, vasfűrésszel történő kierőlködése egész estig tartott. A két mester csak ebédkor tartott egy kevés pihenőt, elhatározták, hogy a kályhának kész kell lennie még ezen a napon. Este nyolc óra körül állt úgy, hogy ha még kályhának nem is lehetett nevezni, de szükség tűzhelynek igen. A négy kivágott nyílásból kettő már eltűnt. A konzervdobozokból összerakott ideiglenes kályhacső és a sisakból készült kondér a helyére került. Már tüzet lehetett volna rakni a belsejében, és a sisak-bográcsban akár főzni is valamit. Sarah rá is kérdezett Fredre:
- Miért nem próbáljuk ki?
- Nagyon egyszerű oka van, nincs száraz tüzelőnk, és a nedvesért is ki kellene menni ebben az ítéletidőben - vázolta fel a szomorú valóságot Tom.
A doki azonban nem adta fel. Odalépett Jóskához:
- Mennyi idő alatt tudnál összehozni egy hasonló asztalt, mint ez? – mutatott – milyen szerencse! – az előző este a gépbe került asztalra.
- Fél nap alatt! Tehát nyugodtan elégethetjük ma, nem nagy ügy - adta meg az engedélyt és a kezdő lendületet az asztal tüzelővé minősítéséhez készítője, a magyar fiú.
A kályha-tűzhely – kemence – nagyon jól szuperált. Ömlött a füst az özönvízzé változott szabadba, és hamarosan érezni lehetett a „szállóban” a levegő langyossá, majd kellemes meleggé változását. A kályha oldala, teteje átforrósodott. A doktornő nem vesztegette az idejét, besózott néhány szelet húst, ráhelyezte a „platnira”. Kérés nélkül is tudta mindenki, hogy egy-egy darabot pártfogásba kell venniük. Ez így ment még jó párszor, egészen addig, amíg tartott a tüzelő az asztal romjaiból. Jó sok húst sikerült megsütni. A kondérban pedig ezalatt sós vízben apró hús darabok főttek. Sarah nem szeretett okosságokat mondani, de most nem hagyhatta ki megállapítását:
- Ezután mindig több napra előre sütünk, főzünk. Gondolnunk kell a maihoz hasonló időjárásra is. Ki tudja, hogy meddig kényszerülünk bent tölteni az időnket.
Jól gondolta a doktornő, mert ez az esős idő közel egy hétig nem engedte ki őket a szállásukról. Ez alatt a hét alatt azonban elkészült a második nyílpuska is, ugyanakkora méretben, mint az előző. Jóska íja is megkapta végső formáját, ejtőernyőzsinórból rákerült a húr is. Faragtak annyi nyílvesszőt, amennyi fájuk volt a gép belsejében. Az asztal helyébe a talált raklapokból újat eszkábáltak, a repülő üléseiből mindenkinek kényelmes széke lett.
-Ugye, hogy néha jó, ha rossz időnk van? Ilyenkor lehet tervezni, és felkészülni az igazi nagy feladatokra- állapította meg a kedvét visszanyert Tom. Úgy látszik, hogy az alkotás öröme teljesen felvillanyozta.
A szobafogság természetesen nem csak a munkáról és a tervezésről szólt. Ez volt az első igazi alkalom, hogy jól kibeszélgessék magukat. Tudtak már egymásról néhány dolgot, de ilyen részletességgel még nem volt alkalmuk kitárulkozni egymás előtt. Megosztották egymással a megoszthatót, elmondták az elmondhatót: honnan érkeztek, hová tartanak, kik voltak a múltban, és mik lesznek, ha „nagyok” lesznek, és hol folytatják, ha Isten kegyelméből kijutnak innen, és ha majd egyszer vége lesz a háborúnak. Afelől kétségük sem volt, hogy kijutnak, szerencsésen hazakerülnek, és azt is hitték és remélték, hogy a háború sem tart örökké, és visszatalálnak a békés életbe. Keresztény hitük adott erőt a továbbiakhoz, az a Jézusba vetett hit, amely egyformán lobogott aaz összezárt öt emberben.
-.-
A hetes eső egyszer csak a végéhez közeledett. Elállt a szél, megszűnt a félelmetes csattogás, és az a milliónyi apró rés, amely az égi zuhanyból eláztatott erdőt, mezőt, hegyet, völgyet, egyszeriben eltömődött. Reggelre érkezett, reggelre távozott a félelmetes ítéletidő és nyomában fokozatosan megjelentek az egyelőre erőtlen, majd egyre határozottabbá váló fénysugarak. A nap könyörtelenül tolta maga előtt a sötétséget, majd a szürkület helyét is átvette egy derűs ragyogás. Az iménti égiháború szelleme visszahúzódott palackjába, és egy rövid ideig tartó, békés csend takarta be a vízben ázó erdőt. Hallani lehetett ezt a csendet, a zsigerekben érezni a mélységes nyugalmat, egészen az első madárdalig, amit majd követ a ragyogó ég csillogása, az erdő hangorgiája.
A repülő kényszerleszállása jobb helyre nem is történhetett volna. Az erdő szélén, egy emelkedő tetején állította meg a jó sors. Ide víz nem képes feljutni, ami megnyugtatta a „hajótörötteket”. Nagyon jó és megbízható helyen „találtak” szálláshelyet maguknak.
-.-
A kényszerpályán, lehorgasztott szárnyakkal álló repülőgép közvetlen közeléből rövid idő alatt felszáradt a talaj. Az égi dézsából kilöttyenő nagy mennyiségű víz egyszerűen lehömpölygött a minden irányba enyhe lejtőn, ami pedig a földbe ivódott, nem sokáig tudott ellenállni a nap felhörpintő sugarainak. Jóska kilépett a repülő ajtaján, megtapogatta az előző héten begyűjtött „építőanyagot”, és fanyar képpel állapította meg:
- Ennek bizony, még száradni kell. Talán délutánra már dolgozhatunk vele.
De tévedett, mert az átázott fatörzseknek, faágaknak több idő kellett a teljes kiszáradáshoz.
- Nem tesz semmit - tette hozzá Fred, - addig igazi kályhacsövet rakunk a kályhánkba.
És a gép levált lemezeiből válogatott néhány darabot, majd fogott egy 10 cm- es átmérőjű egyenes, bütykök nélküli faágat, amiről lehántotta a héjat.
- Mi lesz a fából?- kérdezte Tom.
- Ezt a fahengert most először is rátesszük erre a kiterített lemezre. A lemezből levágunk akkorát, hogy rá tudjuk hajlítani a fára. Ha ez meg van, drótokkal összekötjük úgy, hogy egy csövet kapjunk. Rést pedig nem hagyunk az oldalán, nehogy kijöjjön a füst, ezért több helyen összehúzatjuk. - Fred mosolyogva nézte, ahogy a társai egy jó óra leforgása alatt elkészítették a kályhacsövet. Szabtak, fúrtak, tekertek, drótoztak. Ezalatt Fred kikalapált és összehajtogatott egy könyökcsövet, amit a helyére illesztett.
- Na kérem, ez már biztonságos, lehet sütni, főzni, és most már jöhet a tél! – vizsgálta meg Sarah az elkészült remekművet.
- Sajnos nem sok edényünk van, de ahogy elnézem a repülő lemezeit, nagyon jó tepsi, meg lábos hajtogatható vagy kalapálható belőlük - morfondírozott Fred, és megfelelő fatörzsek felhasználásával kikalapált egy 20 cm-es átmérőjű lábost, Tom pedig egy hasonló méretű serpenyőt, Jóska mindkettőre erős fanyelet faragott, Bill pedig vasfűrésszel fedőt vágott a tetejükre.
- Most már van mindenünk - mondta mosolyogva a doktornő.
- Akkor mi gazdagok vagyunk! – élcelődött Bill, és sorolni kezdte mi mindennel gyarapodtak az elmúlt napokban:
- Van egy íjunk, három nyílpuskánk, kályhánk, edényeink, van egy kis élelmünk.
És még mondta volna tovább azt, amit mindenki tudott, amikor Jóska felkiáltott:
- Az ám, a disznóhús! Ha nem sózzuk be azonnal, akár ki is dobhatjuk!
Csak most jutott eszébe a magyarnak, hogy legalább 10 kilónyi hús egyszerűen zsákokkal letakarva, fahasábokra lett lehelyezve a gép végében. Odaballagott az ideiglenes tároló helyhez. A többiek csodálkozására kivitte a gépből az összefogott zsákokat, és jó messzire eldobta.
-Miért dobtad ki?- kérdezte Bill.
A választ Jóska helyett a szúrós szagú levegő adta meg. Egy hét alatt megromlott a hús. Előző nap még ettek belőle, jónak tűnt, de most már ehetetlenné vált.
- Ismét a magunk kárán tanultunk – szomorkodott Fred. - Sóbányánk van, és még se volt annyi eszünk, hogy tartósítsuk ezt a néhány kilónyi húst!
- Ettől kezdve okosabbak leszünk – próbálta Sarah eloszlatni a rosszkedvet, és szemmel láthatóan sikerrel, mert a fiúk már azt tervezték, hogy miként pótolják a kárba veszett étket. Bill javaslata volt a legéletrevalóbb.
- Menjük ki a közelebbi tóhoz, és rendezzünk nyíllövő versenyt, elvégre mindenkinek van saját fegyvere, és hála a múlt heti szobafogságnak, van bőven nyílvesszőnk is.
- Én meg kipróbálhatom a horgászbotomat, ami tegnapra készült el – örvendezett doki. - Csak még azt nem tudom, honnan szedek csalit.
- Erre is van megoldás! - szaladt Jóska a kidobott disznóhús után, bízva benne, hogy még ott találja, ahová jó előbb elhajította. Két-három ragadozó madár, valami sasféle éppen lecsapni készült rá, amikor odaért. Kanyarított a húsból, betekerte egy zsákdarabba, és csatlakozott az indulóban lévő csapathoz.
A parton száraz részt még nem találtak, igyekeztek azonban olyan helyen megvetni a lábukat, ahol alacsonyabb a fű, ha már a nadrágjuk szára vizes lesz is, de attól feljebb jobb lenne száraznak maradni. Jóska végigtekintett a parton, majd a víz szélét tanulmányozta, megmérve annak mélységét.
- Tudod, mit vizsgálgatok? – kérdezte Tomot.
- Ha nem is tudom, de azért sejtem - felelte Tom. - Ahogy ismerlek, ismét megszólalt benned az ács.
- Úgy van!
- És ha nem tévedek, most azon töröd a fejed, hogy mikor álljunk neki ide, vagy máshová stéget építeni.
- Miért, szerinted haszontalan lenne? – érdeklődött.
- Egyáltalán nem! Bármekkora eső után meg lehetne közelíteni a tavat, nem kellene derékig latyakban gázolni – erősítette meg társa kimondatlan gondolatmenetét Bill.
Most azonban a lábszárat áztató vizes fűben állt egymás mellé a négy íjász. Hárman nyílpuskával, Jóska pedig íjjal. Több ágú, horgos nyílhegyeket használtak, a vesszőket pedig zsinórra kötötték, hogy többször is felhasználhatóak legyenek. Az eső után fürdenek a halak, lubickolnak, nagyokat ugranak, van olyan fajta, ami szinte kilövi magát a vízből. Ezeket kellene eltalálni. Kellene, de a horgászszerencse nem igen akarta pártfogásba venni őket. Az első halat Bill kapta el. Három kilós körüli, hosszúkás alakú, még soha nem láttak ilyen fajtájút. A következő találat Tomé, ez kicsit kisebb, de nyomhat vagy két kilót. Aztán sokáig semmi, majd Fred talált el egy nagyobbacskát, de lecsúszott a nyílvesszőről..
Sarah már a tóhoz érkezésükkor magukra hagyta a fiúkat, keresett magának egy, a férfiszemek elől rejtett partszakaszt, és kényelmesen megfürdött a tó hűs vizében. A magával hozott lepedőbe burkolózva hamarosan megszáradt. Felöltözött, a fürdés helyétől messzebb ment, összeszerelte egyszerű horgászbotját, amelyben a damilt drót és ejtőernyőzsinór helyettesítette. A horogtűre csipetnyi disznóhúst helyezett, és a hosszú boton belógatta a vízbe. Néhány perces várakozás után mozgott a parafa dugóból és fajdkakas tollából készült úszó. Óvatosan rántott be, de határozottan, úgy, ahogy az igazi felszerelésével szokta a lakhelyük közelében lévő tavon, ahová nem is annyira halat fogni, hanem kikapcsolódni járt le egy-egy nehéz napot követően. A horgászás mindig megnyugtatta, ismeri csínját-bínját ennek az ősi mesterségnek.
- Jó, hogy hoztam ezt a zsákot - gondolta, amikor a jutaalkalmatosság aljára dobta a kifogott, három kilós pikkelyest. Újra húst fűzött a horogra, és alighogy vízbe mártotta máris jelzett az úszó.
- Ráncigáld csak! – beszélgetett a halhoz, de az csak egyre erősödő rángásokkal válaszolt. – Jól megtermett jószág lehetsz, érzem a mozdulataidból, de az enyém leszel, hiszen csak a bot hossza választ el tőlem– folytatta egyoldalú beszélgetését, miközben nagy nehezen sikerült kihúzni egészen a partig az óriást.
- Az enyém leszel! - ismételgette magában, de rettegés fogta el, mi van, ha a hal elszakítja a drótot. Attól már nem félt, hogy a botot eltöri, mert azt kiiktatta, a drótot, amelynek a másik felén vergődni próbált a remélt zsákmány, rátekerte egy rövid, erős fadarabra, amit a bal kezével tartott, és a jobb kezével belevágta a Jóska által készített szigonyt a hal oldalába.
- Most lenne jó egy merítőháló - ábrándozott, de rögtön hozzátette, - minek, úgysem férne bele.
Valóban nem, mert igazán megtermett példány volt. Közel fél órát erőlködött, mire partra tudta emelni 10 kilós ellenfelét, ráhúzta zsákot, és jó erősen bekötözte a száját. Ebből az állatból még azt is kinézte, hogy a fűben is tud úszkálni. Mégegyszer bedobta a horgot, és ismét kirántott egy halat, ezúttal egy öt kilós körülit, majd annyira hatalmába kerítette a horgászszenvedély, hogy újra nekikészült, és megint egy öt kilós formát sikerült kifognia.
- Na, mára elég lesz! - nézett végig elégedetten a legyőzött uszonyosokon, és meglátogatta a gyermekeit.
- Mi van doki? Fogtál valamit? - kérdezte tőle Bill.
- Hát nem sok mindent, de azért van valami arrébb a parton - válaszolta az asszony. - Segítsetek idehozni!
- Majd én megyek - ajánlkozott Tom, de legnagyobb meglepetésére a doktornő így szólt:
- Jöjjön még valaki, egyedül nem bírod el!
És Fred is csatlakozott. Az igazi meglepetés akkor érte a fiúkat, amikor meglátták Sarah zsákmányát. Szinte egyszerre kiáltottak fel.
- Ez igen!
- Ez összesen vagy huszonöt kiló! - állapította meg Fred. - Mi csak kettőt fogtunk, és kisebbeket, mint ezek – juttatta kifejezésre elismerését.
- Semmi baj, minden nap nem lehet sokat fogni, mert akkor kiürül a tó- vigasztalta Sarah, de azért ott bujkált benne az egészséges „kivagyiság”, egy már régóta kikívánkozó bizonyítani akarás, hogy egy nő szinte mindenben lépést tud tartani az erősebbik nemmel. A fiúk azonban nagyon jól tudták bizonygatás nélkül is, hogy Sarah mindenben van olyan, mint ők, sok tekintetben pedig sokkal jobb is náluk, ami a zsákmány hazacipelését követően ismét megmutatkozott.
Elhatározták, hogy a kifogott halat tartósítják. A srácok kezdték a munkát: tisztították, belezték, bontották a szép példányokat, de sehogy sem akart a kezükre állni a darabolás, ezért doki megmutatta nekik, hogyan kell fogni a kést, hogyan kell eltörni a nagyobb csontokat. Rákérdezett a fiúkra:
- Ezt a sok halat mibe tegyük?
- Sóba - felelte Bill, - van belőle bőven.
- És a sót mibe szórjuk? - kérdezett ismét Sarah, a négyek pedig válasz helyett csak néztek, de meg nem szólaltak volna.
- Edény kellene gyerekek! Na ki találja meg a megfelelőt?
Ő már tudta, hogy a másik üres vashordó erre a célra nagyon is alkalmas lesz, csak azt kell eldönteni, hogy a teteje legyen levágva, és egy nagy edénykényt használják, vagy vágják derékba, és akkor nyernek két darab kisebbet.
Estére el is készültek a tárolók, és az egyikbe belekerültek a halak, amelyet rétegenként megszórtak jó vastagon sóval. A tetejére Jóska fából fedőt is ácsolt.
Dudás Károly
Folytatása következik...