Magyar szó a tajgában 4. fejezet/A

2015.04.07 06:42

4. Az erdő foglyai...

 

Bill és Fred az előző napon már megfigyelhették a szibériai nyári napszakok furcsa váltakozását. Itt bizony a rövid éjszakát hosszú nappal követi. A csapat többi tagjának, akik végigaludták az elmúlt nap teljes reggelét, nagy meglepetést okozott, amikor szembesültek a korahajnali világossággal. Elsőnek a doktornő ébredt, aki ösztönösen karórájára pillantott. Ránézett a számlapra, majd a füléhez tartotta a szerkezetet, aztán újra rábámult az órára.

- Hajnali négy óra sincs, és nappali világosság! – motyogta magában. Kinézett a gép ablakán, magára terítette pokrócát, és kiosont az óvatosan kinyitott ajtón. Nagyokat szippantott a friss, fenyőillatú levegőből, és visszabotorkált a helyére.

- Mi van doki, nem tudsz aludni? – kérdezett rá Tom, aki már jó ideje ébren volt.

- Csendesen Tom, had aludjanak a többiek! – válaszolta a „nem” szócska helyett Sarah, közben körülnézett a koedukált erdei szállóban. A „többiek” addigra már a repülő belső falának vetve hátukat üldögéltek, és jelezték, hogy eszük ágában sincs aludni.

- Ebben a madárcsicsergésben halálos vétek lenne tovább csukva tartani a szemeket - szólalt meg bölcsen Fred.

- Ami a kinti koncertet illeti a fülünket is érdemes hegyezni. Ehhez foghatót még nem hallottam! Mennyi dallam, a természet művészi hangjai! – lelkendezett Jóska. - Pedig jó pár reggelt töltöttem ébren a Balaton környéki erdőkben.

- Ott már én is jártam! – szólalt meg az eddig hallgató Bill, akinek kijelentésére azonnal rácsapott Jóska:

- Te voltál Magyarországon?

- Miért lettem volna Magyarországon? – kérdezett vissza.

- Most mondtad, hogy voltál a Balatonon! Akkor hogy lehettél a Balatonon?

- Néhány évvel ezelőtt többször is voltam vendégségben barátaimnál, akik Minnesotában laknak,  és gyakran átutaztunk Balatonon. Sőt kétszer meg is álltunk, és horgásztunk egyet a Yankton tóban - felelte, de ez már sok volt a magyar fiúnak. Először is lezuhantak a géppel, nagy valószínűséggel egy megközelíthetetlen sziget foglyaivá váltak, és most itt van ez a Billi gyerek a meséjével.

- Ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? A Balaton nevű kisváros egy tó partján, Minnesotában fekszik.

- Biztos, hogy Balatonnak hívják?

- Egészen biztos – válaszolta Bill. -Te ezek szerint nem erről a Balatonról mesélsz?

- Egészen biztos, hogy nem! Az én Balatonom csöppnyi kis hazám egyik büszkesége, egy mesevilág! Egy gyönyörű tó, amelynek északi partját 75 kilométer hosszban nagyobbacska dombok szegélyezik értékes szőlőkkel, melyeknek ízletesek a borai. A déli partja pedig sík terület, ahol most, ebben az időszakban már lassan aratáshoz készülnek. Itt laktam  én egy picinyke faluban, a déli oldalon.

- Érdekes, hogy ugyanazt az elnevezést használják földrajzi hely megjelölésére a világ egymástól távoli oldalain. Mit jelenthet a szó? –kérdezett közbe Tom.

- A boloto /bolota, balota/ szó szláv nyelven mocsarat jelent. A Balaton tó helyét valamikor nagyon régen mocsár borította, majd később az ember beavatkozásával tóvá tisztult. A neve azonban megmaradt.

- Tyű, de helyben vagyunk! - kiáltott fel Fred. - Akkor ezt a helyet, ahol most a napjainkat tengetjük, akár el is nevezhetnénk Balatonnak, két oknál fogva is. Az egyik ok, hogy itt aztán van mocsár, a másik ok pedig, hogy így tisztelegjünk az Egyesült Államok és Magyarország jelenlévő fiainak.

- És lányának!- egészítette ki Sarah.

- És emlékezzünk a két nemzet távollévő gyermekeire is, főként azokra, akik, talán ebben a percben is a vérüket hullatják a csatatereken, vagy a hátországban – tette teljessé a megemlékezést Jóska.

Kényszertelepülésük névtáblája egy órán belül – egyelőre más megoldás hiányában faágakból összehajtogatott betűkből – hirdette az öt idecsöppent embernek és az erdő élőlényeinek, hogy ezt a földdarabot ettől a pillanattól Balatonnak hívják.

 

Reggelire konzerv és keksz került az asztalra, és falatozás közben a doktornő felvázolta a napi tevékenységre vonatkozó terveit:

- Mielőbb el kell ejtenünk néhány kisebb állatot, hogy legyen élelmünk ma, holnap és az utána jövő napokra.

- Lőjünk egy olyan lópofájú szarvast, mint amilyent tegnap láttunk! - javasolta Tom.

- Ezzel csak egy gond lenne: hová tennénk az azonnal el nem fogyasztott, néhány nap alatt megromló húst? – érvelt az asszony. - Kisebb állatokat kell elejteni, mint ahogy már mondtam, amit néhány nap alatt elfogyasztunk. Főként madarakat vagy nyulat, esetleg őz méretű állatot, és halat kell fogni. Ha már hűvösebbé válik az idő, de még a nagy hidegek előtt lehet szó a szarvasról. Hamarosan az az időszak is elérkezik. A nyár ezen a tájon nagyon rövid.

- Van egy javaslatom - vette át a szót Bill. – Ha jól értem, naponta, vagy ha nem is, de elég gyakran kell vadászni, amíg meleg az idő. Először is nézzük meg, hogy ki konyít valamit a vadászathoz és a halászathoz. Ők végezzék ezt a munkát, de kell egy olyan csapat is, amely nekilát a szükséges eszközök, elsősorban a fegyverek készítésének.

- Jó gondolat - helyeselt Jóska. – Én nagyon szívesen vállalom íjak gyártását, és mivel ács vagyok a repülőgép téli szigetelését, valamint külső helyiségekkel történő bővítését is.

- Mire gondolsz?- kérdezte doki.

- Kell a gép ajtaja elé egy belépő, hívhatjuk előtérnek is, valamint kellenek mellékhelyiségek, és egy a repülőn kívül lévő, de stabil élelmiszertároló, azért, hogy ne a hálóban tartsuk a húsokat. Ezen kívül tudok halászhálót szőni, horgokat és szigonyokat készíteni. Meg mindent, ami jön.

- Ki lesz a másik „iparos”?- kérdezte Sarah.

- Én - válaszolta Tom. - Fejben már megterveztem egy nyílpuskát, de edényeket is tudok gyártani.

- Bill és Fred! Ti hogy álltok a vadásztudománnyal? –választotta ki a maradék kettőből a mindennapi étel előteremtőit a doktornő.

- Elboldogulunk - adta a megnyugtató választ Bill.

- Még van egy nagy feladat, amit pedig úgy látom, hogy nekem kell végrehajtanom, nekem kell betöltenem a háziasszony szerepet. Főzök, ha lesz hozzá eszköz, megvarrom a ruhákat és szükség szerint besegítek a fegyverkovácsoknak. Javaslom, hogy a mai napon már kezdjük is meg a munkát. Bill és Fred, vegyétek magatokhoz a puskát, pisztolyt, és a vadászó tiki-takit – utalt a bólára. - Kísérje utatokat a vadászszerencse! Azon a területen kezdjetek, amit tegnap még nem jártatok be, hátha most bukkantok rá a mocsáron átvezető útra.

A két vadász elindult az erdő irányába, a másik három pedig nekiállt vállalt feladata teljesítésének.

- Akkor hol is kezdjük?- kérdezte Tom.

- Teremtsük be az anyagokat, aztán majd alakul a dolog - felelte Jóska. – Kiballagunk az erdőbe, keresünk rugalmasabb fákat, amiből elkészíthetjük.

- Rendben, akár indulhatunk is! – egyezett bele Tom, és rövidesen már válogatták a nekik tetsző fákat. Eleinte az erdő szélén, majd egyre beljebb és beljebb, mire megtalálták és fejszével levágták a megfelelőt. A fák súlya és a megtett nagy távolság miatt fáradtan ültek le egy kidőlt törzsre, szótlanul gyűjtöttek erőt a visszaút megtételéhez, amikor csapdosó szárnyak suhogására lettek figyelmesek. A mellettük lévő bokor túloldalára leszállt egy madár, amiből ugyan semmit sem láttak, de a hangokból arra következtettek, hogy nem galambméretűről lehet szó. Jóska az előző nap készített horgászó íjába helyezett egy nyílvesszőt, óvatosan megkerülte a bokrot, és ott állt előtte egy megtermett fácánkakas, amely amint észrevette, azonnal elrugaszkodott a földtől. A nyílvessző surrogva hagyta el a megfeszített íjat. A fiú a szökni próbáló madár fölé célzott, és talált. Igaz, hogy nem a vessző találta el a madarat, hanem pontosan fordítva, a fácán ütközött bele a kilőtt nyílba. Ettől megszédült, és egy bukfencet vetve lehuppant a földre. Fáradtság ide, vagy oda, a két cimbora egyszerre ért az éppen feleszmélő szárnyashoz,  és bakancsuk talpával maradásra bírták, majd egy gyors mozdulattal megszabadították a szenvedéstől.

- Meg van a mai ebédünk! – lelkendezett Tom.

- Úgy ám, de talán még a vacsoránk is - toldotta meg társa ujjongását Jóska. Felnyalábolták a leszabott faágakat, és Tom még egyszer megnézte, hogy a fácán valóban kilehelte-e a lelkét. Összekötött lábainál fogva felakasztották a vállukon átvetett fákra, és elindultak a repülő felé.

Sarah éppen az egyik konzervet akarta felbontani, hogy összeüssön valami ebédet a rendelkezésére álló anyagokból, amikor Tom megkopogtatta a gép ajtaját. Meglátva Jóskánál a fácánt nem kérdezett semmit, csak vette ki a kezéből, és tépte is a madár tollát. Hamarosan sült a nyárson az erdő ajándéka. Jó darabig nézegették az ínycsiklandozó ebédet, de nem nyúltak hozzá, szerették volna meglepni vele két társukat, akik még valahol a vadak után rohangálhattak. Várták, hogy hazaérjenek, de hiába múltak a percek, órák, nem jöttek a fiúk. Sarah elégelte meg előbb a várakozást, fogta a kést, levágott egy-egy jókora darabot mindhármuknak,  és csendesen nekiláttak falatozni.

Az iparosok délután folytatták a fegyvergyártást. Jóska kezében formálódott az íj. Rugalmas fát sikerült találnia, ami megtévesztésig hasonlított az általa is ismert, magyar földön is előforduló tiszafához.

- Nézd meg ezt a fát - mutatta Tomnak. - Őseink is ilyenből csinálták íjaikat, de azok visszacsapó íjak voltak, amit én nem tudok. Olyant állítok elő, mint amilyent az angolok használtak, ennek botíj a neve.

- Ismerem - mondta mosolyogva Tom.

- Lesz belőle olyan fegyver, hogy 20 lépésről egy nagyobbacska állatot is lelőhetek vele - dicsérte formálódó fegyverét az íjkészítő.

- Ahogy elnézem a nagy méretét - vette kezébe a közel kétméteres, még egyelőre íjra nem hasonlító fadarabot Tom - 20 lépésről talán még egy szarvasborjút is elüt, de a nagyobb testű bikával szemben hatástalan.

- Ez így van - egyezett bele a mester. – Arra ott lesz a te nyílpuskád! Miből lesz a csodafegyvered?

- Már vártam, hogy mikor kérdezed meg. Találtam itt a repülőgép szerszámai között néhány laprugót, amelyekből különösebb átalakítás nélkül íjat farigcsálok. A fegyver szárával sokkal tovább kell bíbelődnöm.

- Hány rugót találtál?

- Hat darabot, de különböző méretűek.

- Mekkorák?

- A legkisebb méteres körüli, ebből van kettő, van még két darab 120 cm-es forma, és kettő nagyobb, ezek olyan 150 centiméteresek lehetnek. Kissé szélesek, de lehet vékonyítani.

- Figyelj haver! Van egy javaslatom. Ács a szakmám, de asztalos is vagyok, nekem a fa az életem.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- A tusákat én megcsinálom a fegyverekhez, te csak gyártsd hozzájuk az íjakat és a húrokat, na és szereld majd össze!

- Hány fegyverre gondoltál?

- Ma egyre, meg holnap is egyre, aztán majd meglátjuk. Az én íjam, mivel ez egy egyszerű botíj lesz, már majdnem készen van. Csak száradni kell neki, és ideget kötni rá, na és nyílvesszők kellenek hozzá! Tehát egy időre félretehetem a készülő termékemet.

- Áll az alku- egyezett bele a kooperációba Tom.

Mindketten munkához láttak. Először is átnézték a gép csak most megtalált szerszámosládáját, és megelégedve vették tudomásul, hogy munkaeszközzel jól el vannak látva: találtak harapófogót, kombinált és csípőfogót, több fajta kalapácsot, baltákat, egy kisebb üllőt, egy kisebb és egy nagyobb satut, kézi hajtású fúrót /amerikáner/, keretes vasfűrészeket különböző fogazatú lapokkal  és vasreszelőket. Előkerült még egy ásólapát, egy csákány, egy csomó kötöző drót, és néhány különböző méretű szeg is. Nagy bánatukra fafűrészt nem tartottak a röpcsi szerszámai között.

- Semmi baj, majd a vas fűrészlapokat hozzáalakítjuk a fához - jegyezte meg Jóska. - Fordítva nehezebb lenne!

Keze nyomán ördögi gyorsasággal készült el egy fűrészbak, eközben Tom a satunak ütött össze egy asztalkát.

- Na, hadd szóljon! – adta meg a jelet a munkakezdésre a magyar gyerek, és estére a fő alkatrészek elkészültek.

- Ide lesz az elsütő szerkezet - mutatta társának a fa idomítója a tusban tátongó rést. - Holnap már lehet lőni vele, ha összeszereled az íjjal.

- Megoldható - mondta örömmel Tom. - Én is elkészültem a munkámmal, sőt meg is dupláztam. Tudod mit? Fejezzük be még ma, és holnap már tudunk mással is foglalkozni!

Folytatták tovább az alkotást. Éppen a próbalövéshez készülődtek, amikor hazaérkezett a két vadász: Bill és Fred. Tom azonnal lerohanta őket kérdéseivel:

- Meséljetek! Mit lőttetek?

- Sajnos semmit - sütötték le szemüket a fiúk.

- Semmi baj – nyugtatta őket a repülőből kilépő Sarah, - holnap is nap lesz, és különben se lehet minden nap szerencséje az embernek. Gyertek, vacsorázzatok meg! – invitálta őket.

- Azonnal, csak előbb lepakolunk - felelte Bill, és mindketten a gép mellé helyezett asztalra rakták hátizsákjuk tartalmát: három kilogrammnyi gombát, és 15 db hatlmas fajdtojást.

- Friss tojások? - érdeklődött a doki.

- Egészen biztosan, mert még nem ült rájuk a tojó. A gomba pedig biztosan ehető, mert ismerem ezt a fajtát - magyarázta Bill. - Ott, ahol találtuk, holnapra sokkal több előbújik, már emelgetik maguk fölött a földet. Aztán több helyen is találkoztunk jávorszarvassal, de mindegyik nagy, kifejlett példány volt. Összefutottunk egy-egy bikával, magányos tehénnel, és a tavalyi borjaival legelésző tehénnel is. Bármelyiket könnyedén lelőhettünk volna, de mivel úgy állapodtunk meg, hogy tárolási, tartósítási nehézségek miatt nagy vadat még nem ejtünk el, ezért békén hagytuk őket. Szerintetek egy 200 kilós, tavaly született borjúnak mennyi felhasználható húsa lehet?

- Körülbelül 100 kiló- szólt közbe Jóska.

- El tudnánk-e tárolni itt a repülőn 100 kiló húst? – kérdezett újra Bill.

- Tárolni igen, de mivel nyár van, tartósítás nélkül hamarosan tönkremenne.

- Füstöléssel nem lehetne tartósítani, esetleg szárítással?

- De, lehetne, ha ismeri valaki ezeket a módszereket.

- És mi a helyzet a sózással? – lépett be a beszélgetésbe Fred.

- Az a lehető legegyszerűbb konzerválási mód, de azt hiszem, hogy azzal a néhány csipetnyi sónkkal nem sokra megyünk – próbálta kijózanítani Fredet a doktornő.

- De ha nagyon sok sónk lenne, akkor könnyedén megoldható - makacskodott a vadászatból visszatért fiú.

- Akkor egy csapásra megoldódnának ez irányú gondjaink, de ha egyszer nincs só!

- Tudunk egy helyet, ahol van só!

- A sarki fűszeresnél jártatok?- csattant el Tom élcelődésnek szánt kérdése, miközben furdalta oldalát a kíváncsiság. - Meséljetek!

- Mindent úgy csináltunk, ahogy reggel megbeszéltük – kezdte Bill.  - Végigjártuk a mocsár hátralévő partját, és bebizonyosodott, hogy egy szigeten vagyunk. Innen se ki, se be, legfeljebb a téli fagyban, akkor pedig a nagy hideg miatt nem bolyonghatunk. Várnunk kell a segítséget, de előfordulhat, hogy itt öregszünk meg. Ami a vadászatot illeti: szarvast lehetne lőni, mert ezen a szigeten több is mászkál. Láttunk még több fajta madarat.  Siketfajdot is, de most nem sikerült dobótávolságra megközelíteni. 30 méterről már le lehetne lőni, ha lenne lőszerünk.

Közben meglátta az asztal szélének támasztott, éppen csak elkészült nyílpuskát, kézbe vette, megemelgette, végigsimogatta, és elismerően bólogatott.

- Ezzel már le lehetett volna lőni. Fácánt is láttunk, de nem pazaroltuk rá a golyót. Jól jöhet az még a medve vagy a tigris ellen. Habár ebből a két nagy ragadozóból nem valószínű, hogy van a szigeten, mert akkor a szarvasok nem járkálnának ilyen nyugodtan. Más állatot, leszámítva néhány apróbb madarat, nem láttunk, mivel az időnk nagy részét mással töltöttük. Amint ballagtunk fel egy magasabb dombra, egyszer ordítást hallottam magam mögött. Azonnal hátranéztem, de nem láttam az utánam kutyagoló Fredet. Te jó isten! Hová tűnt ez a gyerek? Elragadta egy medve, vagy kámforrá vált? Minden eshetőségre készen, araszoltam vissza abba az irányba, ahol Frednek kellett volna lennie, de ő nem volt sehol. Alig vettem észre a lábam előtt, a domboldalban tátongó keskeny lyukat, amelyből a barátom hangját hallom. Azt ordítozza: - Gyere, segíts, húzzál ki innen! – ami nem is volt olyan egyszerű dolog. Öngyújtóm fényével nem mentem semmire, ezért ágból és növényekből összehoztam egy fáklyát magamnak, egyet pedig Frednek. A fáklya fényénél már kivehető volt, hogy ez a szerencsétlen srác egy barlangba esett, pontosabban egy ferde járaton jó mélyre lecsúszott. Még jó, hogy mindig viszünk magunkkal az ejtőernyő zsinórjából. Összesodortam néhány szálat, egyik végét egy fa törzséhez kötöttem, a másikat a derekamra, és leereszkedtem a mélybe. Megpróbáltunk oldalkijáratot találni, de csak ezen az egy kürtőn lehetett ki - bejutni. Először nem tűnt fel, hogy hová kerültünk. Voltam már sokféle barlangban, először ez is szokványosnak látszott, ezért elindultunk kifelé. Előbb én léptem a felszínre, majd Fred indult neki a kb. 10 méteres meredek emelkedőnek. Az alsó harmadánál járhatott, amikor kicsúszott a kezéből a kötél és visszahuppant. A többit már meséld te!- fordult Fred felé.

- Szóval visszacsúsztam, és mielőtt újra nekirugaszkodtam volna a kézfejemmel letöröltem arcomról az izzadtságcseppeket, és akkor sós ízt éreztem. Ennyire nem lehet sós a verejtékem, főleg az elmúlt napok után, amikor szinte teljesen sótlan lett az életünk, és az ételünk. Megnyalogattam a kezemet, és semmi kétség, só szemcsék fehérlettek tenyeremen, kézfejemen. Megkapartam a barlang falát, majd megvilágítottam a még pislákoló fáklyámmal … semmi kétség,  nagyobb mennyiségű sóra bukkantunk. Bill újabb fáklyát dobott le, és a nagyobb fényben teljesen megbizonyosodtam erről.

- Gondolom egy keveset hoztatok is magatokkal – mondta Tom olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: „nem hiszem el gyerekek, mert ha igaz lenne, akkor most már mutogatnátok is a fehér kristályokat”.

- Jaj, de feledékeny vagyok! Biztosan az izgalomtól van - kezdte el Bill, de nem tudta befejezni, mert Tom félbeszakította.

- Most jön az, hogy összecsomagoltuk, csak ott felejtettük.

- Majdnem így van – mondta Fred, de Tomnak úgy látszik kötekedhetnéke támadt, mert újra közbeszólt:

- Na, mit mondtam!

- Akkor most már befejezném a mondatomat, ha Te is megengeded Tom! Valóban össze- pakoltuk, csak hát bent felejtettem a hátizsákomban. Ha nem hiszed el, nyisd ki!

Tom orra elé tolta a zsákot, aki kicsit szégyenkezve, kicsit szemérmesen tett eleget a felszólításnak, és a hátraakasztható szütyőből kiemelt egy kulacshuzatot, ami degeszre volt tömve a természettől elemelt sóval. Sarah ebben a pillanatban tette az asztalra a délelőtt nyilazott sült fácán maradékát, amit hála a két „barlangásznak” ezen az estén már ízesítve tudtak elfogyasztani.

-.-

Másnap a korareggeli fények nem lökték ki az ágyból a „szálló” lakóit. Odakint hiába sütött már a nap, az ereje nem volt elég az éjszakai harmat eltüntetéséhez. Amikor nagy keservesen – valamikor a kora délelőtti órákban – összeszedték magukat csatasorba álltak, és mind az öten elindultak a frissen felfedezett sóbánya irányába. Tom a vállán vitte csodafegyverét, a nagyon is új szagú nyílpuskát, azzal az öt szem vesszővel, amit Jóska faragott.

-Ha ennyivel nem találom el a vadat, akkor tízzel se! – forgatta meg a frissen gyártott muníciót.

Azt már letesztelték, hogy pontos, és nagyon erős, pedig a kisebb méretű acéllapból hozták össze, és 70 cm-esre mérsékelték a korábban tervezett méteres szárat.

Jó kétórás gyaloglás után érkeztek meg a só lelőhelyéhez. Azonnal munkához láttak. Kidőlt fatörzsekből, erősebb ágakból eszkábáltak egy olyan hosszú létrát, ami leért a csöppnyi  barlang aljára. Nekifektették a ferdén ereszkedő kaptatónak, és Bill meg Tom máris birtokba vették a hatalmas kincset tartalmazó gödröt. Baltával megfaragták az üreg oldalát, ahonnan jókora só darabok törtek le. A gyalogsági ásójukkal annyit raktak a náluk lévő zsákokba, amennyit még könnyedén elbír egy ember az erdős, fás terepen. Tom felkiáltott:

- Húsz kiló elég lesz?

- Bőségesen - felelte doki, - akár évekre is. Gyertek fel!

A leeresztett kötél segítségével felhúzták az ételízesítőt. Fred javaslatára a kürtő tetejét lefedték fatörzsekkel, amelyre ágakat, földet, majd arra gyeptéglát raktak, nehogy beleessen és belepusztuljon egy vad. Az állatért is kár lenne, és a bányájuk is tönkremenne.

Tom nagyon szerette volna, ha összefutnak egy szarvassal. Égette a tenyerét a nyílpuska, soha nem érzett vadászláz kezdett elhatalmasodni rajta, úgy érezte, hogy ma neki mindenáron el kell ejtenie egy vadat. Ha nem is szarvast, akkor legalább egy vaddisznót, de legalább egy őzet, vagy valami kecskefélét. Fel kell avatnia a fegyvert. A zsákmány azonban nem jelentkezett. Hogy is jelentkezett volna, amikor minden valamirevaló állat látta, érezte őket, amint csörtettek hazafelé az általuk idefelé kitaposott csapáson. Bill, a kissé tapasztaltabb vadász megkérdezte Tomtól:

-Te komolyan azt hiszed, hogy a vadak majd idejönnek az utunkba és hagyják, hogy célba vegyük őket? Nekünk kell elállni az ő útjukat, de olyan észrevétlenül kell őket megközelíteni, hogy észre ne vegyenek bennünket. Most egyébként is pihennek az állatok. Reggel és estefelé érdemes vadászatra indulni. Inkább menjünk haza, és építgessük a szállásunkat!

A kis csapat a kincset érő sóval elindult a repülőgép felé. A délután hátralévő részében építőanyagnak szánt derékvastagságú fatörzseket hordtak a bejárat közelébe. Úgy tervezték, hogy néhány nap alatt összegyűjtenek annyit, amennyiből egy előteret építhetnek az ajtó elé. A munka gyorsabban haladt, mint gondolták, hála Jóska ötletes – lánggal történő – fakivágási módszerének. Kidöntöttek és méretre szabtak jó néhány fát, utána pedig a vállukon célba gyalogoltatták a félig kész oszlopokat és gerendákat.

- Most aztán be vagytok sózva, nagyon megy a meló! - jegyezte meg a doktornő.

- Másként nem is lehetne! Könnyen megtehetjük, saját sóbányánk van! Azért én jobban örülnék, ha egy kis vadhúsra szórhatnánk ebből a finom ásványból! – tréfálkozott tovább Fred.

- Annak is eljön az ideje - tette hozzá bizakodóan Bill, majd megkérdezte a többiektől, mennyire fáradtak.

- Nagyon! – felelt Tom.

- Csak azért érdeklődöm, mert lőni kéne valamit!

- Akkor egy csöppet se vagyunk fáradtak - lelkesedett Tom. – Ugye srácok?

- Ha így áll a helyzet, akkor egy perc alatt ki tudom pihenni magam - kapcsolódott Jóska is a beszélgetésbe. - Végtére is szeretném látni, hogy működik éles helyzetben az első nyílpuskánk.

- Miért, lesz másik is? - tudakolta Fred.

- Másik kettő!

- Te, Jóska gyerek, nem lehetne akkor már mindenkinek egy saját fegyvere?

- Nekem már készen van az íjam, csak még néhány napig szárad. Nekem nagyon megfelel, azzal is lehet vadászni és halászni is! – adta meg Jóska a választ, hogy miért nem négy nyílpuskát akar.

A doktornő egy pillanatra megijedt, hogy  ma este egyedül marad, ezért rászólt a fiúkra:

- Mindenki azért ne menjen vadászni! Ha sokan vagytok, csak zavarjátok egymást. Szerintem elég oda a kettő fő is.

- Ha szarvast lövünk, hogyan hozzuk haza ketten? – aggódott Bill.

- Na jó, akkor menjen Bill, Tom és Jóska. Azért a karabélyt is vigyétek! – indította útba őket doki.

 

Dudás Károly

Folytatása következik...