Magyar szó a tajgában (5.- 8. fejezet)
5.Halászat, vadászat, gyűjtögetés
Teltek, múltak a napok, Bill már a harmincadik strigulát véste bele a repülőgép naptárnak kijelölt, lekonyult szárnyába. A túléléshez sikerült berendezkedniük: elkészült farönkökből a gép egyik bejárata elé egy nagyobb méretű építmény, amely több funkciót is betöltött. Egy folyosón keresztül lehetett bejutni a szállásuk, a repülő belsejébe. A folyosóról balra nyílott egy kisebb terem, amely az élelmiszer tárolására szolgált, jobbra pedig egy nagyobb helyiség, olyan műhelyforma, ahol lehet fúrni, faragni.
A másik ajtó elé pedig mellékhelyiségeket építettek, és egy fürdőt, amelyben a kádat a gumicsónak helyettesítette. A fürdőben vályogból még kályhát, vagy talán inkább egy üstházat is összeraktak, amelyen a kettévágott hordó megmaradt felében tudtak vizet melegíteni.
Néhány dolog aggasztotta azonban a kis csapatot. Előbb-utóbb beköszönt a néhány napos ősz, aztán zimankó söpör végig erdőn, mezőn, mocsáron, ők pedig a várható nagy hideg ellen nem tudnak öltözködni. Összesen néhány öltözet téli ruhájuk van, ami csak a mérsékelt égövi telekre alkalmas, ott sem az erdei élethez. Az élelemmel is hadilábon állnak. Fogyóban a konzervjük, és a sózott halat is elfogyasztották. Kongott a kamrájuk az ürességtől, a gyomruk az éhségtől. És ez ment napokon keresztül. Találtak néhány darab gombát, sós vízben megfőzték, néha egy-egy kisebb halat is fogtak, de ez az élelem mennyiség éppen csak az életben maradáshoz volt elég. Az erdő összes vadja bujkált előlük.
Sarah naponta megnézte a fiúk körmét és a szemüket, de még nem tapasztalt krónikus vitaminhiányt, általános gyengeséget azonban igen.
- Sürgősen ki kell találnunk valamit!
Egyezett a véleményük. Vadak bőrével, szőrméjével kell pótolni a hiányos ruházatot, és húst is jó lenne már enni.
- A legalkalmasabb lenne a tigris vagy a medve bundája – állapította meg bölcsen Fred, de Bill lehűtötte a fiút:
- Láttad bármilyen nyomát is, hogy ez a két „hatalmasság” itt járkálna a közelünkben?
- Nem!
- Jávorszarvasból azonban lehet jó néhány példány - tette hozzá Tom. - Húsa is ehető, bundája is van.
- Igaz, eddig nem tudtunk annyira közel kerülni hozzá, hogy akárcsak célba is vehessük – szólt közbe Bill, - de mostantól okosabbak leszünk. Most már nagyjából ismerjük a csapásait, meg kell találnunk azt a helyet, ahol útját állhatjuk.
- Mi a terved? – sürgették a társak.
- Ki kell fognunk egy olyan napot, amikor a szarvas útvonalától a mi, választott búvóhelyünk felé fújdogál a szél. Olyan enyhe szellőre gondolok, ami elegendő ahhoz, hogy az agancsos ne fogjon szagot. Nagyon kifinomult ez az érzéke a bestének, már messziről kiszimatolja a veszélyt. Egy ilyen szeles időt kifogva, éjszaka el kell bújnunk a tóhoz vezető út melletti fák, bokrok mögött, és amikor lőtávolon belül ér, ráhelyezzük az irányzékot. A mai naptól szélfigyelő szolgálat működik! Tudjuk, hogy melyik oldalról közelíti meg a tavat, azt is tudjuk, hogy tőle jobbra és balra hol vannak a jól takaró bokrok, amelyeknek akár a közepébe is beülhetünk.
- Bill, nem kellene mielőbb felmérni a terepet? – tette fel Jóska elég bátortalanul a kérdést.
- Nagyon is kellene, mert ha elszúrjuk, attól kezdve az összes szarvas nagyon óvatos lesz. Mi a véleményetek egy kis kiruccanáshoz? – kérdezte, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az igenlő válasszal egy időben már nyúltak a fiúk, de még a doktornő is vadászfelszerelésük után.
Nem telt bele tíz perc, és indultak az erdő irányába. Nagyon fontos volt a zsákmány nemcsak a szőrme miatt, hanem az éléskamra feltöltésére is, mert ki tudja, hogy a tél ad-e nekik engedélyt a vadászatra. A spájz pedig kong az ürességtől, azzal a néhány kiló sózott hallal és a napokban lőtt őz húsával nehéz lenne kihúzni öt felnőtt embernek egy szibériai telet.
A vadászat helyére érve megkeresték, hogy hová kell elbújni a különböző szélirányok esetén, jól megfigyelték a nyomokat, és megbizonyosodtak arról, hogy a szarvas hajnalban is lemegy a tóra.
- Az lenne jó, ha egyszerre több szarvas is megjelenne, akkor többet is lelőhetnénk - telhetetlenkedett Fred.
- Sajnos attól nem igen kell tartani, hogy csordában jönnek, mert a jávorszarvas magányosan jár, legfeljebb az anyaállatot kísérik a tavalyi borjak. Viszont ahogy az évszakot nézem, azok már elszakadtak a „mamától”, és egyedül vándorolnak. Ha vannak is újabb borjak, azok még nagyon kicsinyek lehetnek. Egy bikát kell elkapnunk, annak van bőven húsa is, bőre is – osztotta meg Bill ez irányú ismereteit a többiekkel.
Hazafelé menet Tom javaslatára megnézték, hogy a korábban látott, akkor még éretlen áfonya szedhető-e már.
- Ez nem már, hanem még szedhető - viccelődött Sarah, amikor meglátta a madarak által megritkított termést. – Na, vadászok, pakoljunk tele mindent, amit csak lehet, mert ebből holnapra már semmi sem marad!
Hamarosan meg tellett az egy szem hátizsák, amely Tom előrelátásának köszönhetően volt náluk, és már mindnyájan indulni akartak.
- Ha itt hagyjuk ezt a leszedetlen termést, bánhatjuk örök életre – mondta a doktornő. - Bill és Fred! Ti elviszitek haza az áfonyát, és elhozzátok azt a két nagy kosarat, amit a múlt héten fontatok! Mi hárman addig leszüreteljük a maradékot.
- Oké - lódult a két katona, és mikorra visszaértek csak bele kellett merni a kosarakba a kék bogyókat. Pont megteltek. Sarah jókedvűen állapította meg:
- Tom, ha most nem jut eszedbe az áfonya, holnap már csak a csupasz bokrokat találtuk volna. Lesz gyümölcsünk télre!
- Nem megy tönkre olyan hosszú idő alatt? – érdeklődött Fred.
- Nem, ha megaszaljuk - nyugtatta meg doki.
- Értesz hozzá? – kérdezősködött tovább Fred.
- Hát persze! Kiszárítjuk a vizet belőle a kályhán, tepsiben. Vannak eszközeink, szinte már olyan a háztartásunk, mint otthon - kuncogott hozzá.
- Sokszor láttam, ahogy nagyanyám és édesanyám aszalja a gyümölcsöt. Nálunk ez kemencében történt - szólt a beszélgetésbe Jóska.
- Nálunk meg csak a napon, mert odalenn délen a jótékony napocska melege is elegendő hozzá – jegyezte meg Bill.
- Bill, te nem északi gyerek vagy? – kérdezett közbe Tom.
- Anyai nagyapámék élnek Montanában, akiknél a gyerekkoromat és az összes lehetséges szabadidőmet töltöttem, de apám déli.
- Aha – bólintott rá Tom.
Az erdőlakók beszerezték a télire való gyümölcsöt, csak a fő táplálék beszerzése várt rájuk.
-.-
Keservesen vánszorgott az óramutató, alig győzték kivárni a vadászni indulók a késői órát. Megegyeztek, hogy mindenki megy, mert ha lőnek egy nagyobb állatot, azt valahogyan haza is kell cipelni. Előre megbeszélték a vad becserkészésének és elejtésének részleteit. Bill és Tom helyezkednek el lesen, mindkettő viszi a nyílpuskáját, és Bill még a karabélyt is. Jó, ha velük van a Springfield, az fránya szarvas, úgy hírlik, eléggé harcias, és bizony megtámadja az a célját vétő vadászt. A két kilövő befészkelte magát abba a bokorba, amelyből ők mindent láthattak, de őket még a kifinomult ökölnyi szarvas szem se veheti észre. A szaglásával sem tud mit kezdeni, mert a szél nem felé fújja az ember szagát.
A három pótvadász úgy rejtőzött el, hogy bármelyik pillanatban segítségére siethessen a lesipuskásoknak. Szemüket és fülüket tágra nyitva figyeltek a leshely irányába, de onnan nem látszott, nem hallatszott semmiféle mozgás. A nap már kezdett átszivárogni az ég kékjén, egyre világosabb lett, szabad szemmel is láthatóvá vált a környezet, a bokor sziluettje egyre élesebben rajzolódott ki. Csend volt. Itt is, ott is elérkezettnek látták az időt az íjak felajzására, és vártak. Vert a szív, tágult a pupilla, pattanásig feszültek az idegek. Sarah távcsővel, két társa pedig szabad szemmel figyelte Billék rejtekét, minden kis neszre összerezzenve várták a fejleményeket. Egyszer csak valami kis zaj hallatszott, olyan, mint a ló óvatos lépteinek halk nesze, majd a bokrok ágainak zöreje, aztán a hangok felerősödtek.
- Ez nem lehet más, csak a szarvas - súgta a távcsőt szorongató Sarah Jóska fülébe. - Megjött volna a szarvasunk?- kérdezte inkább magától, mint a vele gubbasztó fiúktól.
- Látom - suttogta vissza Jóska, aki Sarah meglepetésére kilőtt íjából egy nyílvesszőt, majd azonnal ráhelyezett egy másik vesszőt az idegre, és újra lőtt. Ezt tette Fred is a nyílpuskával. Mindhárom nyílvessző eltalálta az állatot, amely megrogyott, de erejét összeszedve rontott a bokor felé. Jóska újra töltött, oldalt ugrott, hogy a szarvas testére merőlegesen legyen, megfeszítette az íjat, és a nyílvessző egyenesen a megvadult állat nyakába fúródott. Az oldalára vágódva zuhant a földre.
- Átlőhetted a torkát - szólalt meg az üres nyílpuskát kezében tartó Fred. - Most már értem, hogy miért ragaszkodsz te az íjhoz! Hármat lőttél a fegyvereddel, amíg én egyet a nyílpuskámmal. Hiába erősebb a nyílpuska, de nagyon lassú az újratöltése – tette hozzá elismerően.
- Én inkább hagyománytiszteletből választottam az íjat. Ez volt őseim fegyvere, még ha az nem is botíj volt, hanem igazi pusztai visszacsapó íj. Nekem az a véleményem, hogy mindkettőnk fegyvere kiváló, ezt a szép példányt is együtt ejtettük el. Nézd csak! A te nyílvessződ itt van a szíve vonalában, az enyémből pedig ez az egy, az utolsó volt csak halálos.
A doktornő még csak most fogta fel, hogy mi történt: a szarvas nem Billék irányába, hanem feléjük rohant. A két katona jó reflexe oldotta meg a nehéz helyzetet. A nagydarab test tőlük 10-15 méternyire vágódott el, kapálózott, hörgött. Szemmel láthatóan szenvedett, amit Sarah már képtelen volt elnézni, és pisztolyával a két szeme közé célozva, végzett a kínlódó állattal. A colt dörrenésére Bill és Fred odarohantak társaikhoz. Pillanatok alatt ott termettek, mert ha egyszer a társunk bajban van, nincs idő mérlegelésre.
-Mi történt? – tette fel Bill az értelmetlen kérdést, amelyre a földön fekvő, leterített szarvast meglátva nem is várt feleletet. – Szóval kicselezett bennünket! Még jó, hogy ti itt voltatok, és lekaptátok a patájáról! – és óvatosan megtapogatta a félelmetes agancsokat.
– Hét éves! – állapította meg Tom. Magyarázta, hogy miből lehet ezt megállapítani, de ebben a pillanatban mindenkit csak az érdekelt, hogyan lesz hazaszállítva ez a hústömeg.
- Először kizsigereljük, megnyúzzuk, feldaraboljuk. Egy valaki itt marad őrizni, a többi négy pedig annyiszor fordul, amíg haza nem kerül az utolsó kiló is - javasolta Sarah.
- És ki marad itt egyedül a vadonban?- aggályoskodott Bill.
- Én- felelte Sarah, de belátta, hogy őt nem hagyhatják itt, ide most az egyszer erős, jól lövő férfi kell.
- Maradok - áldozta fel magát Bill.
A szarvast a földön nyúzták meg, darabolták részeire. Kötelekkel erősebb faágakból egy saroglya félét eszkábáltak, azzal is csaktöbbet fordulva tudták hazahordani a tetemes mennyiségű húst.
Sarah az utolsó fordulóra már nem ment vissza fiaival, ehelyett inkább tüzet rakott, és mire végeztek a „fuvarozással” egy vacsorának is nevezhető ebéddel várta őket. A menü sült szarvas pecsenye rizzsel és áfonyával. Meglátva az ízlésesen tálalt ételt Fred felkiáltott:
- Mi aztán tudunk élni! Egy ilyen sültért a New-York-i 22-es utcai vendéglőben egy vagyont elkérnének.
- De ott legalább bedobhatnék egy jó pohár whiskyt is – folytatta Bill.
- Meg egy jó kubai szivart is elszívhatnék - kapcsolódott a „kívánj még valamit” játékba Tom.
- Apám kőröshegyi bora is jól esne - sóhajtott Jóska.
Itt már Sarah leállította a beszélgetést:
- Jó étvágyat gyerekeim! – és ezen a napon ő mondott asztali áldást. Röviden, hogy ki ne hűljön a finom étek. Ebéd után minden megbeszélés nélkül indultak, hozták a félbevágott hordót, a tákolt faládában a sót, mert hát tartósítani kell a húst, most azonnal, nem várhatnak még egy fél napot sem.
- Gyerekek, van egy kis gond, kicsi lesz a sózó edény – méregette Fred ijedten a megcsonkított vashordót.
- Nem tesz semmit, van még levált lemez a repülőről, hajtogatunk belőle egy jó nagy edényt - oldotta meg Tom a helyzetet. Mire a hordó megtelt hússal, kikalapált egy akkora „fazekat”, ami elnyelte a közel mázsányi télire szánt húst.
- Így ni! - gyönyörködött a kiterített jó nagy darab bőrben Jóska. – Most szépen beszórjuk sóval az irha felőli oldalát, aztán összetekerjük, és pár nap múlva óvatosan lekapargatjuk róla az oda nem való cafatokat.
- Utána pedig szólunk a szűcsnek, hogy lehet készíteni a bundát – toldotta meg Bill az elhangzottakat a sikeres vadászat utáni jókedvében.
A következő napokban a géptől távolabb egyszerű, a természeti népeknél is használt füstölőt állítottak fel. Fred vállalta a hús szakszerű konzerválását, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a kamra megteljen szép barnára füstölt élelemmel.
A bőrt a sózás és húsolás után pácolták, majd cserzették. Amikor Sarah méregette, vizsgálgatta, megállapította, hogy ebből akár két embernek is lehet bundája.
A napok szép sorjában lépkedtek egymás után, eltelt ismét egy hét, majd egy másik. Élték az életüket, néha alkottak valamit, hol a hajlékukon találtak mindig egy kis igazítanivalót, vagy újabb eszközöket fabrikáltak. Jóska fateknőt vájt, de akkorát, hogy akár fürödni is lehetett benne. Tom fából kanalakat, merőkanalat és villákat faragott. Ezen idő alatt készült egy újabb asztal is, öt darab, faágakkal kombinált támlás székkel. Naponta átgondolták, hogy mire van még szükségük a hosszú télnek akár a házukból való kilépés nélküli átvészeléséhez.
Élelmük annyi van, amennyi a túléléshez elengedhetetlen, a víz tárolására vannak edényeik. Rengeteg fát beteremtettek, közvetlenül a gép mellé, a fészer alatt felhalmozva.
6. Villanyszerelés és védőfal építés
- Egy valamire nem gondoltunk - nyílalt a felismerés Tomba. - Mivel világítunk majd a hosszú sötét időszakban?
- A kályhában egyfolytában ég majd a tűz, és annak a fénye ad annyi világosságot, hogy eltaláljunk a helyiség egyik végéből a másikba - vélte Jóska.
- Azért ez nem a legtökéletesebb megoldás - ellenkezett Fred. - Nekem lenne ennél jobb ötletem.
Látva, hogy a többiek kíváncsian várják, hogy mit fundált ki, folytatta:
- Csináljunk villanyt!
- Hű, a nemjóját! – horkant fel Bill. - És ezt hogyan képzeled?
- Van a gépen dinamó?
- Valahol biztosan van - csillant fel Sarah szeme, mert ő már sejtette, hogy Fred nem habokra beszél. Ez a fiú egy lépéssel előttük jár, kitalált valamit, és ők már alig várják, hogy megossza velük. Nem sokáig kellett várni a villamosítási tervre:
- Megkeressük a dinamót, vezetékek vannak a gépben, és a repülő egyik légcsavarjából szélkereket építek. Ez termeli az áramot. Villanyégők pedig szintén vannak a repülőben, tehát ki van építve minden, csak át kell kicsit formálni.
- És te ezt meg tudod csinálni? - hitetlenkedett Tom.
- Hát persze hogy meg, elvégre villanyszerelő a szakmám! Igaz, erősárammal foglalkoztam, de ezen is eligazodok, ha kell.
- Mikor álljunk neki? Mármint mikorra kéred a propelleredhez az oszlopot? - kérdezte Jóska.
- Holnap ezzel kellene kezdenünk a napot. Jóska és Tom! Ti szerezzetek be egy akkora póznát, hogy legalább 4 méter magasságba fel tudjuk rakni a légcsavart! – adta ki Fred, mint munkavezető, az első számú utasítását.
- Miért kell olyan magasra? – kíváncsiskodtak a többiek.
- Azért, hogy le ne nyisszantsa a fejünket, és főleg azért, hogy el ne lopja valaki – adta meg a „nesze semmi fogd meg jól” választ az elektromosság szakembere. Azért még hozzátette:
- Legfőképpen azért, mert abban a magasságban nagyobb esély van arra, hogy folyamatos széllel találkozzanak a lapátok.
Másnap estére - egyelőre csak a földre fektetve - elkészült az oszlop, rajta a légcsavarral és az általa majdan hajtandó dinamóval. A propeller kézzel meghajtva is működött.
- Ez befagy a nagy hidegben! – szóltak a borúlátók.
- Ha becsomagoljuk, azaz egy dobozt szerelünk a dinamóra, amit kibélelünk, akkor nem - vélekedett a villanyszerelő. – De ezt majd csak holnap.
A tajga villamosítását önként vállalt emberek fáradtan estek ágyba.
Amikor másnap folytatták a „villanyszerelést” még nem gondolták, hogy ezzel töltik majd az elkövetkező napjaikat, de még a következő hetet is. A sok munka és szorgalom azonban meghozta gyümölcsét. Állt a szélkerék, termelte az áramot, fény gyúlt a most még rövid, de egyre jobban nyúló estéken. Bill volt kissé szkeptikus a fényforrással szemben:
- Most működik, de mi lesz a farkasordító hidegben? Befagynak a lapátok, és ámen. Elhatározta, hogy elejét veszi a bajoknak, készít egy olajlámpát Igaz, csak 40 liternyi petróleumuk van, de „fél kanócra engedve” elég sokáig kitarthat. A lámpa készítése nagyon egyszerűen történt. A szerszámok között talált üvegvágóval egy palackból kiszabta a lámpa olajtartályát, egy másik – átlátszó - palackból a cilinderét. Zsákokból kanócot készített, amit egy ráerősített drót segítségével lehetett feljebb emelni a tartályból. Nem volt kimondottan esztétikus, de világított, a fényénél azonban olvasni nem igen lehetett. Bill nem versenyezni vagy konkurálni akart barátjával, de a szibériai téli sötétségre fel kell készülni, amennyire csak lehetséges. Fred először sértésnek vette, hogy az ő jól megtervezett és kivitelezett technikájával szemben alternatívát állítottak, amelynek hangot is adott:
- Ti nem bíztok a készülékemben? Nézzétek meg, működik! Forog a kerék, termeli az áramot, a repülőben pedig van világítás.
- Nagyon szép és jó amit csináltál, és örömmel használjuk is, már a mai naptól. Hiszünk neked, ahogy Istenben is bízunk, de azért szárazon tartjuk a puskaport. Fogd fel úgy a dolgot, hogy a lámpa tartalékmegoldás lesz. Ha nem fagy be a propeller, nem kell a kanócot se meggyújtanunk. Oké?
- Oké – mutatta engedékenyebb oldalát Fred, és azonnal más témára terelte a szót:
- Szóval az a véleményetek, hogy észbontó hidegek várhatók?
- Nem egészen - bökte hozzá Bill,- annál egy kicsivel nagyobb.
- Gondolom viharos szelekkel.
- Úgy van - helyeselt Sarah.
- Akkor pedig le kell csupaszítanunk a repülőgépet!
- Mit szednél le róla? – hökkent meg Jóska.
- Az összes kiálló részt, amibe belekaphat a szél, főként a szárnyait, mert ha abba belekapaszkodik egy-egy északi széllökés, beletolja a hajlékunkat a téli sötétségbe burkolózott erdőbe.
- Hogy neked milyen igazad van! – helyeselt Tom, és folytatta Fred gondolatmenetét: - Mielőbb neki kell állni a dolognak! És szerintetek a gép törzsébe nem tud belekapni?
- A francba! Dehogynem! Azt is ki kellene valahogy cövekelni! - válaszolta Fred.
- Mi lenne, ha körbevennénk egy magas palánkkal? – érdeklődött Jóska.
- Milyenre gondolsz? - kérdezett vissza Fred.
- Egy derékvastagságú fatörzsekből álló palánkra, ami teljesen körbeveszi a repülőt. Az oszlopokat jó méternyi, vagy még nagyobb mélységben szorosan egymás mellé leállogatjuk, alul és felül vízszintesen összefogatjuk gerendákkal. Az így kapott kerítésre a déli oldalon hagyunk egy akkora kaput, amekkorára szükségünk van a ki-bejáráshoz.
- Rengeteg idő kell, amire leszabjuk ezt a nagy mennyiségű oszlopot! – szörnyülködött Bill.
- Könnyebben megy, mint gondolnátok - magyarázta Jóska. – A kiválasztott fákat csak a tövüknél kell elvágni.
- Ahhoz, hogy egy vonalban menjen a kerítés teteje valamennyit le kell vágni belőlük –szólt közbe Sarah, de Jóska magyarázata megnyugtatta.
- A gödrök mélységével szabályozzuk az oszlopok magasságát.
- Mikor állunk neki? – lelkesedett Bill.
- Mentek ma valahová? – tette fel a kérdést a csapatnak Jóska, és milyen érdekes az emberi beidegződés, ők mivel a mai napra nem terveztek se mozit, se randit a barátnővel, szinte egyszerre rávágták:
- Nem!
- Dehogynem – kapcsolódott a szójátékba a doktornő. - Mentek, nagyon is mentek, vagyis megyünk az erdőbe, vágjuk a fát, aztán cipeljük, és építjük a külső várat.
- Doki, hogy te milyen találóan fejezted ki magad! Valóban külső vár lesz, nem engedi be a szélvihart, és talán még a vadállatoknak is megálljt parancsol – bókolt közös anyjuknak Jóska.
A favágók összeszedték a szerszámokat, és hamarosan Jóska tűzzel vágós módszerével egymás után dőltek a fák. Csak akkor jöttek rá, hogy hajszál van a levesben, amikor az első oszlopért lehajoltak, hogy a vállukra vegyék.
- Ezeket a nagy súlyokat csak igen lassan tudjuk a géphez hordani - állapították meg keserűen. Nézegették a közel kilométeres távolságot, és csüggedten állapították meg, hogy ezt a harcot elvesztették.
- Várjatok csak! – igazított egyet sapkáján Tom. – Nézzétek ezt a talajt! Annyira szilárd és annyira egyenletes, hogy akár egy személyautó is tudna rajta közlekedni.
- Akkor pördülj ide egy teherautóval, és megoldódik minden - viccelődött vele Bill.
- Higgyétek el, komolyan beszélek! Egy kézikocsival oda tudnánk fuvarozni lassacskán, de kényelmesen az építőanyagot - erősködött Tom.
Kíváncsi szemek meredtek rá.
- Egyszerű a képlet – folytatta. - Most szépen hazamegyünk, és készítünk egy kézikocsit. Faanyagunk van, Jóska segítségével egy-két nap alatt készen lesz a járgány, mégpedig olyan, amelyikkel egyszerre akár 4-5 oszlopot is a géphez húzhatunk.
- Azt a mindenit! – csapott a homlokára Jóska. - A repülő kerekei pedig pontosan megfelelnek erre a célra.
- Úgy ám - helyeselt Tom. – Áll az alku?
- De még mennyire! - ujjongott a magyar fiú. – Részemről minden rendben, bármikor kezdhetjük, legfeljebb a holnapi focimeccset lemondom.
A táborhelyre visszaérve mindenki pihenőt rendelt el magának Jóskát és Tomot kivéve. A két jóbarát tervezte a járgányt, mértek, osztottak, szoroztak. Először kis vitájuk volt, hogy négykerekű legyen, vagy elegendő lesz-e a kettő kerék. Jóska elképzelése győzött, aki kétkerekűre tervezte a „járművet”. Így érvelt:
- Fogunk két kereket, rakunk bele egy erős tengelyt, amihez a fémet kimentjük valahonnan a gépből, és ezzel kész is van a szállító eszközünk.
- És, hova rakod a fát?- kérdezte Tom.
- Rá a tengelyre!
- Az úgy lebillenik róla – érvelt Tom.
- Így lenne, ha a tengelyre nem erősítenénk egy tartó vázat. Van fúrónk, vannak csavarjaink, odacsavarozunk egy téglalap alakú vázat, és ezen már nem ficánkolhatnak a fatörzsek. Mielőtt megkérdeznéd, hogy hol lesz a rúdja, máris felelek: a szállítandó fákat kötéllel összekötjük, és annál fogva tudjuk tolni, irányítani a „kocsit”.
- Értem, meggyőztél. Remek a terved - ismerte el Tom. – Alig várom, hogy készíthessük – bújt elő a jóbarátból az alkotási vágy, de ezzel valahogy Jóska is így volt.
Másnap az egész csapatnak korábban jött el a reggel. Mindenki tette a dolgát. A kézikocsi készítését nagy elánnal kezdte meg a két „iparos”, Bill és Fred addig a gép törött szárnyainak leszerelésével foglalatoskodott. Mindkét brigád jól haladt a munkával, két nap múlva egy darab kiálló tartozék sem volt a repülőn, és a monstrum két kereke kézikocsivá változott.
Az elkövetkező két hétben a várfalhoz elegendő mennyiségű fa kerekezett a megtépázott repülőgéphez. Még egy hét, és állt a palánk, zárható kapuval.
- Ügyesek vagytok - dicsérte meg Sarah a fanyüvő- építőket.
- Te sem tétlenkedtél – jegyezte meg Bill,- amint látom megaszaltad az összes áfonyát, megvarrtad a szakadt gönceinket, és még néhány ruhadarabot is varrtál az ejtőernyőselyemből. Arról nem is beszélve, hogy minden nap főztél ebédet.
Jól eső megelégedettséggel tértek nyugovóra.
7.Lengyel sas a tajgában
Másnap egész nap esett, de az azt követő reggelen madárdalra ébredtek. Két nap alatt szikkadt meg annyira a talaj, hogy bemerjenek menni az erdőbe. Eső után a napsugár mindig kihúzza a földből a gombát. Többször láttak már gombáktól színesedő mezőt, de olyant, mint itt az egyik tisztáson, még életükben soha. Ezrével virítottak a tenyérnyi kalapok olyan szorosan egymás mellett, hogy óvatosan kellett lépkedni köztük, nehogy kárt tegyenek bennük.
- Ezt mind leszedhetitek, az összes ehető - mutatott egy sűrűn benőtt helyre Sarah, aki nagy szakértője a gombáknak. – Ezt a fajtát jól ismerem, nagyon ízletes a húsa.
A fiúk minden edényt teleraktak. Tom, a többiektől jóval távolabb, lehajolt egy tarka, nagyon szép fejű példányért. Sarah rászólt:
- Azt ne, az mérgező! –és egy mozdulattal lerúgta a gyilkos élősködőt. A gomba tövével egy rozsdás fémdarab fordult ki a puha földből. Az éppen odaérkező Jóska lehajolt, és felemelte a „valamit”. Egy övcsatot tartott a kezében, melynek díszítése nem látszott a rárakódott földtől. Megtisztogatta, és kivehetővé vált a csaton lévő rajzolat: egy sas.
- Vajon mit ábrázolhat?- mutatta a csatot társainak Jóska. Nézegették, forgatták, Bill a fejét rázta, Fred csak annyit mondott, hogy nem tudja. A doktornő se látott még ilyent, de annyit azért megállapított, hogy talán címersas lehet.
Tom a kezébe vette a fémdarabot, hosszasan, szótlanul nézte, és egy a jelenlévőknek ismeretlen kifejezés hagyta el ajkát:
-Boźe mój! – majd angolul fojtatta: - Édes istenem, melyik hazámfia hagyta ezt a drága jelet a vadonban?
- Mit ábrázol a csat? – kérdezte Sarah.
- Hazám címerét - felelte izgatottan Tom, és a társak értetlenül állták körül a fiút. Sarah újra rákérdezett:
- Milyen címer van a csaton?
- Lengyelország címere - válaszolt Tom izgatottan.
- Te lengyel vagy barátom? – kérdezte Jóska, akit legalább akkora izgalom kerített hatalmába, mint a címer jogos tulajdonosát.
- Az vagyok, teljes szívemből, krakkói lengyel gyerek - mondta a fiú, és Jóska odalépett hozzá, a vállára tette a kezét és annyit mondott:
- Akkor most már értem, hogy miért szeretlek olyan nagyon!
Megölelgette a barátját, és közben megjegyezte: - Ezt az ölelést a több évszádos lengyel-magyar barátságért, ezt pedig Bem apóért, a harmadikat pedig a mi széttéphetetlen barátságunkért kapod!
A kis kompánia meghatódva nézte a két amerikai katonát, a magyarok Jóskáját és a lengyelek Tomaszát, a két jó barátot.
- Te Jóska! Van a mi népeinknek egy közös mondókájuk, mondjuk el most együtt az anyanyelvünkön! – és egyszerre szólt a két nyelven ez szép és találó mondóka:
- „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”/ „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”
A két nép, ahogy az évszázadok alatt, most itt a tajgában is megtalálta egymást. Úgy látszik, ez így lett elrendelve örök időkre. A kis társaság a szállásukra érve is a hatása alatt állt ennek a nem mindennapi, megható találkozásnak.
- Meséljetek országaitokról! Honnan ez az erős barátság a két nemzet között?- kérte Sarah a két közép – európait.
- Majd ennek is eljön az ideje - válaszolta Tom, - majd a hosszú, téli estéken, amikor a kályha duruzsolását hallgatva ülünk a petróleumlámpa fényénél.
- Meg a villanyom világításánál – toldotta meg Fred a gondolatsort.
- Előlegben annyit mondhatok - köszörülte meg a torkát Tom, - hogy ez a két nép végigszenvedte a mögöttünk álló évezredet. Hol nyugatról, hol keletről támadtak bennünket a rabló államok. És mégis él a két ország, habár az én hazám most is nagy veszélyben van mindkét irányból. Néhány éve sok honfitársunknak kellett elhagynia az otthonát, és a régi jó barát, Magyarország befogadta az üldözött lengyeleket. Nagyon mélyről gyökeredző barátság a miénk. Ugye barátom? – fordult Jóska felé a lengyel fiú.
- Így van Tomas! – helyeselt a magyar, most először szólítva lengyel keresztnevén a Krakkóból származó fiút.
- Azért annyit árulj már el Tomas, hogy mikor kerültél ki az államokba? – érdeklődött Sarah.
- Még egészen kisgyerek voltam, 1920-ban. Édesapámmal és édesanyámmal vándoroltunk ki. Ők most New York-ban élnek.
- Egyet nem értek - kapcsolódott Bill is a beszélgetésbe, - hogy lehet, hogy nem tűnt fel, hogy akcentussal beszéled az angolt?
- Az én ír kiejtésem feltűnt? – kérdezte Sarah.
- Vagy az én magyar beszédem?
- Vagy az én kubai akcentusom? – szólt közbe Fred.
- Egyedül én vagyok igazi amerikai a csapatban! – nevette el magát Bill, - azaz bocsánat, én is csak félig.
- Na, ezt magyarázd meg, de töviről, hegyire, mert most aztán nagyon kíváncsivá tettél! – szólította fel Fred.
- Nincs itt semmi különös. Apám, a déli fiú, ifjú korában északra tévedt, és ott talált magának feleséget, egy gyönyörű indián lányt, az anyámat. Félig indián vagyok, negyedrészben spanyol, és negyedrészben … csak a jó Isten tudja. Tehát, mint indián, egyedül én lehetek amerikai. Ti mind csak bevándorlók vagytok, akárcsak az ország lakosságának nagy többsége. Egyedül nekem van jogom a továbbiakban megadni számotokra az amerikai állampolgárságot - mondta nevetve.
- Te Bill, van itt egy kis bökkenő!
- Mi az?
- Mi nem Amerika, hanem az Amerikai Egyesült Államok polgárai vagyunk.
- A fenébe is! Na, jól van, akkor maradhattok, engedélyezem! – folytatta a tréfálkozást az öreg indián unokája.
Tom a beszélgetés alatt egyfolytában az övcsatot tisztítgatta. Petróleumba áztatta, majd rongydarabbal próbálta ledörzsölgetni róla a rozsdát. Kitartó munkával, néhány óra alatt teljesen, mondhatni, tetszetősen mutatta magát a lengyel címer, a jobb oldalra tekintő, impozáns sas madár. A csat hátoldalán előbújt egy belemart írás: Tadeusz Domanski, és egy évszám: 1812. Tom forgatta, nézegette a számára ebben a pillanatban a világ legnagyobb kincsét jelentő fémdarabot, és hangosan kezdett gondolkozni:
- Ki viselhette azt az övet, amelyből már csak a csatja maradhatott meg? Hogy kerülhetett a hazámfia ebbe a végtelen erdőbe? Önként jött? Idehurcolták? Hazajutott-e valaha is ez a lengyel ember, vagy itt nyugszik valahol a tajga mélyén?
Felpattanva az asztal mellől még izgatottabban folytatta monológját:
- Uram, atyám! – ez a szerencsétlen ember ott, azon a helyen nyugszik, ahol megtaláltuk a csatot! Az is lehet, hogy el sem temették szegényt, csak belepte a föld és a növényzet! Tennünk kell valamit!
- Ez magától értődik! – helyeselt Jóska, majd a többiek is.
- Reggel indulunk, és ha megtaláljuk ennek az embernek a földi maradványait, gondoskodunk róla, hogy méltóképpen megkapja a végtisztességet! – mondta ki Sarah a végszót.
Nem törődve a harmattal már korán reggel kiérkeztek az erdőre. A címer megtalálásának helyén óvatosan kezdték leszedni a talaj felső rétegét. Néhány ásónyom után emberi csontok kerültek elő, és nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy megállapítsák, ezt az embert nem temették el, legfeljebb csak ráhúztak valamennyi földet. A fiúk ástak egy szabályos sírgödröt, belehelyezték a csontokat és betemették. A sírra egy keresztet tűztek, amelybe belevésték az övcsaton olvasható nevet. Megható és felemelő volt Tom lengyel nyelvű imája, amelyet nemcsak a megtalált honfitársáért, hanem az összes lengyel halottért mondott.
Ezt a napot, minden megbeszélés nélkül is a gyász napjának tekintették. Alig szóltak egymáshoz, gondolataik az igazi hazájukban kalandoztak. Jóska szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy a frontvonal túlsó oldalán, talán ebben a pillanatban lesz hősi halott valamelyik testvére, vagy gyerekkori barátja.
Napokig nem mozdultak ki „várukból”. Úgy érezték, hogy az erős fal és a repülőgép fémburka gondjaiktól is megvédi őket.
8.Medvekaland
Eltelt jó néhány nap, mire megértették, hogy a nyomasztó érzések ellenszere nem a bezárkózás, nem az elsötétítés, hanem inkább a munka, az alkotás, és a fájdalmak kibeszélése segíti őket a vadon legyőzésében. Felkerekedtek, hogy begyűjtsék, amit most még ad az erdő, mert ha megjönnek a szelek, viharok, havak és fagyok, bezárja előlük a tajga az éléskamráját.
- Jó lenne néhány fajdot és vadkacsát is füstre tenni, változatosabb lenne a táplálékunk - bíztatta a fiúkat vadászatra Sarah.
- És megnézhetnénk a megcsapolt nyírfáimat is, hátha telefolytak már a nedvükkel az edénykék – tette hozzá Tom.
- Induljunk! – vezényelt Bill, és célba vették a nyírfával benőtt ligetet, melyhez magasra nőtt füvön kellett átgázolniuk. A közelből egy félelmetes ordítást hallottak. Földbegyökerezett a lábuk a rémülettől.
- Mi lehet ez?- kérdezte Sarah remegő hangon.
- Medve- okosította fel a riadt embereket Bill,- én már hallottam ilyen hangot, csak hát valamivel távolabbról. Ez nagyon közel van.
- Mi bosszanthatta föl? - tudakolta Tom.
Akárcsak társai, felhúzta nyílpuskáján az ideget, és a legélesebb hegyű nyílvesszőt helyezte bele. Bill is csőre töltötte a karabélyt, és intett társainak, hogy bújjanak le, ő pedig kúszva indult a hang irányába. Fred kissé lemaradva követte őt. A bokrok takarásában jól megfigyelhették, hogy mi zajlik tőlük 15-20 méterre. Egy hatalmas barnamedve fel-alá rohangál egy gödör szélén, és izgatottan tekinget a jókora üregbe, melynek aljáról nyöszörgő hangok hallatszanak.
- Beleeshetett a medvebocs, és az anyja nem tudja kihúzni - suttogta Bill.
- Segíteni kellene - sajnálkozott Fred.
- Van valami ötleted?
- Nincs- legyintett Fred lemondóan, és visszakúsztak a többiekhez. Pár szóval elmondták, hogy mit láttak, és amikor már jó messzire visszahúzódtak a veszélyes helytől tanakodni kezdtek, hogy menthetnék meg a pusztulásra ítélt bocsot. Bárhogy is csűrték, csavarták, nem jutottak megoldásra. Jóska maga sem tudta miért, de megjegyezte:
- A cirkuszban, ahol egy ideig állatetetőként dolgoztam, ha meg akarták közelíteni a bocsokat, az anyát elaltatták.
- Szaladj oda hozzá, üss egy nagyot a fejére, és amíg alszik, kiszedjük a picinyét abból a csúnya árokból - tréfálkozott Fred.
- Te Jóska, mivel altatták el azokat a medvéket? – fordította komolyra a szót doki.
- Azt nem tudom, de azt mondta az állatorvos, hogy az a szer, amit belelőttek, öt embernek elegendő lett volna.
- Mivel lőtték bele?
- Fúvócsővel.
- Rendben van fiúk! Íjjal ki merné belelőni az altató injekciót a medvébe?
- Akár én is - válaszolt Tom, - de ez az erős íj megölné azt a szerencsétlen állatot.
- Mennyi idő alatt tudnátok készíteni egy sokkal gyengébb íjat?
- Pár perc alatt. Meghajlítunk egy gyengébb ágat, ráteszünk húrnak egy zsineget, és kész.
- És egy injekciós fecskendőt tűvel, el tudnátok-e képzelni nyílhegyként?
- Hogy a csudába ne tudnánk! Hol az a fecskendő? – kérdezett vissza Bill.
- Maradjatok itt, mi Jóskával elmegyünk az orvosi táskámért. Van abban annyi altató, ami nekünk elég lesz.
- A medvének legyen elég!- jó pofizott Tom.
Sarah nevetett egyet, és eltűntek a fák mögött. Soknak tűnt a visszaérkezésükig eltelt idő, pedig végigfutották az utat. Kicsit kifújták magukat, majd a doktornő rákötözte a fecskendőt a frissen faragott nyílvessző végére, és átnyújtotta az erre a célra készült íjat szorongató Tomnak. Hárman kúsztak a szűkülő medve közelébe. 15 méternél közelebb nem tudták megközelíteni, mert elfogytak a köztük lévő bokrok, és bármennyire is szerették volna megmenteni a bocsot, a saját életüket azért többre becsülték.
- Most mit tegyünk? – kérdezte Tom Bill fülébe súgva.
- Nem tudom - válaszolta az halkan, de az éles medvefül, vagy inkább orr, kiszúrta őket, ezzel megoldotta a megközelítés problémáját. Három fegyver szegeződött a támadó állatra. Egy karabély, tele tárral, egy erős nyílpuska és Tom altatófegyvere. A barna szőr és hústömeg egyre közeledett, majd megállt tőlük 5 méterre.
- Lőj már Tom!- szisszent fel Bill, akinek a kezéről patakokban folyó verejték, eláztatta karabélyénak agyát és alsó faágyát.
- Lőj már!- ismételte, és egyre feszesebben simult jobb kezének mutató ujja az elsütő billentyűre.
A legjobb pillanatban hagyta el a fecskendős nyílvessző az íjat. A tű akkor csapódott a medve testébe, amikor két lábra emelkedett. A mellkasába hatolt a tű, és a jól kimért altatószer gyorsan hatni kezdett.
-Néhány percünk van, sietnünk kell a mentéssel - noszogatta a fiúkat Sarah, aki nem tudta, hogy ők már mindent megszerveztek, amíg ő az altatószerért volt.
Bill derekára kötelet kötöttek, és leengedték a 10 méteres mélységbe. Ott vacogott a gödör alján a bocs, amely nagyobb, volt, mint ahogy először gondolták. A 30 kilós állat nem engedte megmentőjét közel magához, így az sebtében hurkolt lasszót dobott rá, szorított rajta egyet, így tudták kihúzni a veremből. A kölyökről levéve a kötelet megkezdték a visszavonulást.
- Jó ég! Benn maradt a brummogóban a nyílvessző! – állapította meg Sarah.
- Van „keze”, ki tudja húzni, ha rájön, hogy az nem odavaló - jegyezte meg Fred, elhárítva a legkisebb esélyét is annak, hogy valakinek eszébe jusson odamenni, kihúzni a tűt az ébredező medvéből.
Az anya felébredt, és akkora hancúrozást csapott gyermekével, hogy még a madarak is tátott csőrrel figyelték a fákról.
-Ez egy igazán szép nap volt - állapította meg Jóska, amikor este, lefekvés előtt belevéste a repülőgép naptárnak használt oldalába a következő rovátkát.
folytatása következik...