Magyar szó a tajgában 5. fejezet

5. Halászat, vadászat, gyűjtögetés

Teltek, múltak a napok, Bill már a harmincadik strigulát véste bele a repülőgép naptárnak kijelölt, lekonyult szárnyába. A túléléshez sikerült berendezkedniük: elkészült farönkökből a gép egyik bejárata elé egy nagyobb méretű építmény, amely több funkciót is betöltött. Egy folyosón keresztül lehetett bejutni a szállásuk, a repülő belsejébe. A folyosóról balra nyílott egy kisebb terem, amely az élelmiszer tárolására szolgált, jobbra pedig egy nagyobb helyiség, olyan műhelyforma, ahol lehet fúrni, faragni.

A másik ajtó elé pedig mellékhelyiségeket építettek, és egy fürdőt, amelyben a kádat a gumicsónak helyettesítette. A fürdőben vályogból még kályhát, vagy talán inkább egy üstházat is összeraktak, amelyen a kettévágott hordó megmaradt felében tudtak vizet melegíteni.

Néhány dolog aggasztotta azonban a kis csapatot. Előbb-utóbb beköszönt a néhány napos ősz, aztán zimankó söpör végig erdőn, mezőn, mocsáron, ők pedig a várható nagy hideg ellen nem tudnak öltözködni. Összesen néhány öltözet téli ruhájuk van, ami csak a mérsékelt égövi telekre alkalmas, ott sem az erdei élethez. Az élelemmel is hadilábon állnak. Fogyóban a konzervjük, és a sózott halat is elfogyasztották. Kongott a kamrájuk az ürességtől, a gyomruk az éhségtől. És ez ment napokon keresztül. Találtak néhány darab gombát, sós vízben megfőzték, néha egy-egy kisebb halat is fogtak, de ez az élelemmennyiség éppen csak az életben maradáshoz volt elég. Az erdő összes vadja bujkált előlük.

Sarah naponta megnézte a fiúk körmét és a szemüket, de még nem tapasztalt krónikus vitaminhiányt, általános gyengeséget azonban igen.

- Sürgősen ki kell találnunk valamit!

Egyezett a véleményük. Vadak bőrével, szőrméjével kell pótolni a hiányos ruházatot, és húst is jó lenne már enni.

- A legalkalmasabb lenne a tigris vagy a medve bundája – állapította meg bölcsen Fred, de Bill lehűtötte a fiút:

- Láttad bármilyen nyomát is, hogy ez a két „hatalmasság” itt járkálna a közelünkben?

- Nem.

- Jávorszarvasból azonban lehet jó néhány példány - tette hozzá Tom. - Húsa is ehető,  bundája is van.

- Igaz, eddig nem tudtunk annyira közel kerülni hozzá, hogy akárcsak célba is vehessük – szólt közbe Bill -, de mostantól okosabbak leszünk. Most már nagyjából ismerjük a csapásait, meg kell találnunk azt a helyet, ahol útját állhatjuk.

- Mi a terved? – sürgették a társak.

- Ki kell fognunk egy olyan napot, amikor a szarvas útvonalától a mi, választott búvóhelyünk felé fújdogál a szél. Olyan enyhe szellőre gondolok, ami elegendő ahhoz, hogy az agancsos ne fogjon szagot. Nagyon kifinomult ez az érzéke a bestének, már messziről kiszimatolja a veszélyt. Egy ilyen szeles időt kifogva, éjszaka el kell bújnunk a tóhoz vezető út melletti fák, bokrok mögött, és amikor lőtávolon belül ér, ráhelyezzük az irányzékot. A mai naptól szélfigyelő szolgálat működik! Tudjuk, hogy melyik oldalról közelíti meg a tavat, azt is tudjuk, hogy tőle jobbra és balra hol vannak a jól takaró bokrok, amelyeknek akár a közepébe is beülhetünk.

- Bill, nem kellene mielőbb felmérni a terepet? – tette fel Jóska elég bátortalanul a kérdést.

- Nagyon is kellene, mert ha elszúrjuk, attól kezdve az összes szarvas nagyon óvatos lesz. Mi a véleményetek egy kis kiruccanásról? – kérdezte, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az igenlő válasszal egy időben már nyúltak a fiúk, de még a doktornő is vadászfelszerelésük után.

Nem telt bele tíz perc, és indultak az erdő irányába. Nagyon fontos volt a zsákmány nemcsak a szőrme miatt, hanem az éléskamra feltöltésére is, mert ki tudja, hogy a tél ad-e nekik engedélyt a vadászatra. A spájz pedig kong az ürességtől, azzal néhány kiló sózott hallal és a napokban lőtt őz húsával nehéz lenne kihúzni öt felnőtt embernek egy szibériai telet.

A vadászat helyére érve megkeresték, hogy hová kell elbújni a különböző szélirányok esetén, jól megfigyelték a nyomokat, és megbizonyosodtak arról, hogy a szarvas hajnalban is lemegy a tóra.

- Az lenne jó, ha egyszerre több szarvas is megjelenne, akkor többet is lelőhetnénk - telhetetlenkedett Fred.

- Sajnos attól nemigen kell tartani, hogy csordában jönnek, mert a jávorszarvas magányosan jár, legfeljebb az anyaállatot kísérik a tavalyi borjak. Viszont ahogy az évszakot nézem, azok már elszakadtak a „mamától”, és egyedül vándorolnak. Ha vannak is újabb borjak, azok még nagyon kicsinyek lehetnek. Egy bikát kell elkapnunk, annak van bőven húsa is, bőre is – osztotta meg Bill ez irányú ismereteit a többieknek.

Hazafelé menet Tom javaslatára megnézték, hogy a korábban látott, akkor még éretlen áfonya szedhető-e már.

- Ez nem már, hanem még szedhető - viccelődött Sarah, amikor meglátta a madarak által megritkított termést. – Na, vadászok, pakoljuk tele mindent, amit csak lehet, mert ebből holnapra már semmi sem marad!

Hamarosan meg tellett az egy szem hátizsák, amely Tom előrelátásának köszönhetően  volt náluk, és már mindnyájan indulni akartak.

- Ha itt hagyjuk ezt a leszedetlen termést, bánhatjuk örök életre – mondta a doktornő. - Bill és Fred! Ti elviszitek haza az áfonyát, és elhozzátok azt a két nagy kosarat, amit a múlt héten fontatok! Mi hárman addig leszüreteljük a maradékot.

- Oké - lódult a két katona, és mikorra visszaértek csak bele kellett merni a kosarakba a kék bogyókat. Pont megteltek. Sarah jókedvűen állapította meg:

-Tom, ha most nem jut eszedbe az áfonya, holnap már csak a csupasz bokrokat találtuk volna. Lesz gyümölcsünk télre!

- Nem megy tönkre olyan hosszú idő alatt? – érdeklődött Fred.

- Nem, ha megaszaljuk - nyugtatta meg doki.

- Értesz hozzá? – kérdezősködött tovább Fred.

- Hát persze! Kiszárítjuk a vizet belőle a kályhán, tepsiben. Vannak eszközeink, szinte már olyan a háztartásunk, mint otthon - kuncogott hozzá.

- Sokszor láttam, ahogy nagyanyám és édesanyám aszalja a gyümölcsöt. Nálunk ez kemencében történt - szólt a beszélgetésbe Jóska.

- Nálunk meg csak a napon, mert odalenn délen a jótékony napocska melege is elegendő hozzá – jegyezte meg Bill.

- Bill, te nem északi gyerek vagy? – kérdezett közbe Tom.

- Anyai nagyapámék élnek Montanában, akiknél a gyerekkoromat és az összes lehetséges szabadidőmet töltöttem, de apám déli.

- Aha – bólintott rá Tom.

Az erdőlakók beszerezték a télire való gyümölcsöt, már csak a fő táplálék beszerzése várt rájuk.

-.-

Keservesen vánszorgott az óramutató,  alig győzték kivárni a vadászni indulók a késői órát. Megegyeztek, hogy mindenki megy, mert ha lőnek egy nagyobb állatot, azt valahogyan haza is kell cipelni. Előre megbeszélték a vad becserkészésének és elejtésének részleteit. Bill és Tom helyezkednek el lesen, mindkettő viszi a nyílpuskáját, és Bill még a karabélyt is. Jó, ha velük van a Springfield, az fránya szarvas, úgy hírlik, eléggé harcias, és bizony megtámadja az a célját vétő vadászt. A két kilövő befészkelte magát abba a bokorba, amelyből ők mindent láthattak, de őket még a kifinomult, ökölnyi szarvasszem se veheti észre. A szaglásával sem tud mit kezdeni, mert a szél nem felé fújja az ember szagát.

A három pótvadász úgy rejtőzött el, hogy bármelyik pillanatban segítségére siethessen a lesipuskásoknak. Szemüket és fülüket tágra nyitva figyeltek a leshely irányába, de onnan nem látszott, nem hallatszott semmiféle mozgás. A nap már kezdett átszivárogni az ég kékjén, egyre világosabb lett, szabad szemmel is láthatóvá vált a környezet, a bokor sziluettje egyre élesebben rajzolódott ki. Csend volt. Itt is, ott is elérkezettnek látták az időt az íjak felajzására, és vártak. Vert a szív, tágult a pupilla, pattanásig feszültek az idegek. Sarah távcsővel, két társa pedig szabad szemmel figyelte Billék rejtekét, minden kis neszre összerezzenve várták a fejleményeket. Egyszer csak valami kis zaj hallatszott, olyan, mint a ló óvatos lépteinek halk nesze, majd a bokrok ágainak zöreje, aztán a hangok felerősödtek.

- Ez nem lehet más, csak a szarvas - súgta a távcsőt szorongató Sarah Jóska fülébe. - Megjött volna a szarvasunk?- kérdezte inkább magától, mint a vele gubbasztó fiúktól.

- Látom - suttogta vissza Jóska, aki Sarah meglepetésére kilőtt íjából egy nyílvesszőt, majd azonnal ráhelyezett egy másik vesszőt az idegre, és újra lőtt. Ezt tette Fred is a nyílpuskával. Mindhárom nyílvessző eltalálta az állatot, amely megrogyott, de erejét összeszedve rontott a bokor felé. Jóska újra töltött, oldalt ugrott, hogy a szarvas testére merőlegesen legyen, megfeszítette az íjat, és a nyílvessző egyenesen a megvadult állat nyakába fúródott. Az az oldalára vágódva zuhant a földre.

- Átlőhetted a torkát - szólalt meg az üres nyílpuskát kezében tartó Fred.  - Most már értem, hogy miért ragaszkodsz te az íjhoz! Hármat lőttél a fegyvereddel, amíg én egyet a nyílpuskámmal. Hiába erősebb a nyílpuska, de nagyon lassú az újratöltése – tette hozzá elismerően.

- Én inkább hagyománytiszteletből választottam az íjat. Ez volt őseim fegyvere, még ha az nem is botíj volt, hanem igazi pusztai visszacsapó íj. Nekem az a véleményem, hogy mindkettőnk fegyvere kiváló, ezt a szép példányt is együtt ejtettük el. Nézd csak! A  te nyílvessződ itt van a szíve vonalában, az enyémből pedig ez az egy, az utolsó volt csak halálos.

 A doktornő még csak most fogta fel, hogy mi történt: a szarvas nem Billék irányába, hanem feléjük rohant. A két katona jó reflexe oldotta meg a nehéz helyzetet. A nagydarab test tőlük 10-15 méternyire vágódott el, kapálózott, hörgött. Szemmel láthatóan szenvedett, amit Sarah már képtelen volt elnézni, és pisztolyával a két szeme közé célozva, végzett a kínlódó állattal. A colt dörrenésére Bill és Fred odarohantak társaikhoz. Pillanatok alatt ott termettek, mert ha egyszer a társunk bajban van, nincs idő mérlegelésre.

-Mi történt? – tette fel Bill az értelmetlen kérdést, amelyre a földön fekvő, leterített szarvast meglátva nem is várt feleletet. – Szóval kicselezett bennünket! Még jó, hogy ti itt voltatok, és lekaptátok a patájáról! – és óvatosan megtapogatta a félelmetes agancsokat.

– Hét éves! – állapította meg Tom. Magyarázta, hogy miből lehet ezt megállapítani, de ebben a pillanatban mindenkit csak az érdekelt, hogyan lesz hazaszállítva ez a hústömeg.

- Először kizsigereljük, megnyúzzuk, feldaraboljuk. Egy valaki itt marad őrizni, a többi négy pedig annyiszor fordul, amíg haza nem kerül az utolsó kiló is - javasolta Sarah.

- És ki marad itt egyedül a vadonban?- aggályoskodott Bill.

- Én- felelte Sarah, de belátta, hogy őt nem hagyhatják itt, ide most az egyszer erős, jól lövő férfi kell.

- Maradok - áldozta fel magát Bill.

A szarvast a földön nyúzták meg, darabolták részeire. Kötelekkel összekötve erősebb faágakból egy saroglyafélét eszkábáltak, azzal is csak többet fordulva tudták hazahordani a tetemes mennyiségű húst.

Sarah az utolsó fordulóra már nem ment vissza fiaival, ehelyett inkább tüzet rakott, és mire végeztek a „fuvarozással” egy vacsorának is nevezhető ebéddel várta őket. A menü sült szarvas pecsenye rizzsel és áfonyával. Meglátva az ízlésesen tálalt ételt Fred  felkiáltott:

- Mi aztán tudunk élni! Egy ilyen sültért a New-York-i 22-es utcai vendéglőben egy vagyont elkérnének.

- De ott legalább bedobhatnék egy jó pohár whiskyt is – folytatta Bill.

- Meg egy jó kubai szivart is elszívhatnék - kapcsolódott a „kívánj még valamit” játékba Tom.

- Apám kőröshegyi bora is jól esne - sóhajtott Jóska.

Itt már Sarah leállította a beszélgetést:

-Jó étvágyat gyerekeim! – és ezen a napon ő mondott asztali áldást. Röviden, hogy ki ne hűljön a finom étek. Ebéd után minden megbeszélés nélkül indultak, hozták a félbevágott hordót, a tákolt faládában a sót, mert hát tartósítani kell a húst, most azonnal, nem várhatnak még egy fél napot sem.

- Gyerekek, van egy kis gond, kicsi lesz a sózó edény – méregette Fred ijedten a megcsonkított vashordót.

- Nem tesz semmit, van még levált lemez a repülőről, hajtogatunk belőle egy jó nagy edényt - oldotta meg Tom a helyzetet. Mire a hordó megtelt hússal, kikalapált egy akkora „fazekat”, ami elnyelte a közel mázsányi  télire szánt húst.

- Így ni! - gyönyörködött a kiterített jó nagy darab bőrben Jóska. – Most szépen beszórjuk sóval az irha felőli oldalát, aztán összetekerjük, és pár nap múlva óvatosan lekapargatjuk róla az oda nem való cafatokat.

- Utána pedig szólunk a szűcsnek, hogy lehet készíteni a bundát – toldotta meg  Bill az elhangzottakat a  sikeres vadászat utáni jókedvében.

A következő napokban a géptől távolabb egyszerű, a természeti népeknél is használt füstölőt állítottak fel. Fred vállalta a hús szakszerű konzerválását, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a kamra megteljen szép barnára füstölt élelemmel.

A bőrt a sózás és húsolás után pácolták, majd cserzették. Amikor Sarah méregette, vizsgálgatta, megállapította, hogy ebből akár két embernek is lehet bundája.

A napok szép sorjában lépkedtek egymás után, eltelt ismét egy hét, majd egy másik. Élték az életüket, néha alkottak valamit, hol a hajlékukon találtak mindig egy kis igazítanivalót, vagy hol újabb eszközöket fabrikáltak. Jóska fateknőt vájt, de akkorát, hogy akár fürödni is lehetett benne. Tom fából kanalakat, merőkanalat és villákat faragott. Ezen idő alatt készült egy újabb asztal is, öt darab, faágakkal kombinált támlás székkel. Naponta átgondolták, hogy mire van még szükségük a hosszú télnek akár a házukból való kilépés nélküli  átvészeléséhez.

Élelmük annyi van, amennyi a túléléshez elengedhetetlen, a víz tárolására vannak edényeik. Rengeteg fát beteremtettek, közvetlenül a gép mellé, a fészer alá  felhalmozva.

Dudás Károly 

...folytatása következik...