Magyar szó a tajgában...6 fejezet
6.Villanyszerelés és védőfal építés
- Egy valamire nem gondoltunk - nyílalt a felismerés Tomba. - Mivel világítunk majd a hosszú sötét időszakban?
- A kályhában egyfolytában ég majd a tűz, és annak a fénye ad annyi világosságot, hogy eltaláljunk a helyiség egyik végéből a másikba - vélte Jóska.
- Azért ez nem a legtökéletesebb megoldás - ellenkezett Fred. - Nekem lenne ennél jobb ötletem.
Látva, hogy a többiek kíváncsian várják, hogy mit fundált ki, folytatta:
- Csináljunk villanyt!
- Hű, a nemjóját! – horkant fel Bill. - És ezt hogyan képzeled?
- Van a gépen dinamó?
- Valahol biztosan van - csillant fel Sarah szeme, mert ő már sejtette, hogy Fred nem habokra beszél. Ez a fiú egy lépéssel előttük jár, kitalált valamit, és ők már alig várják, hogy megossza velük. Nem sokáig kellett várni a villamosítási tervre:
- Megkeressük a dinamót, vezetékek vannak a gépben, és a repülő egyik légcsavarjából szélkereket építek. Ez termeli az áramot. Villanyégők pedig szintén vannak a repülőben, tehát ki van építve minden, csak át kell kicsit formálni.
- És te ezt meg tudod csinálni? - hitetlenkedett Tom.
- Hát persze hogy meg, elvégre villanyszerelő a szakmám! Igaz, erősárammal foglalkoztam, de ezen is eligazodok, ha kell.
- Mikor álljunk neki? Mármint mikorra kéred a propelleredhez az oszlopot? - kérdezte Jóska.
- Holnap ezzel kellene kezdenünk a napot. Jóska és Tom! Ti szerezzetek be egy akkora póznát, hogy legalább 4 méter magasságba fel tudjuk rakni a légcsavart! – adta ki Fred, mint munkavezető, az első számú utasítását.
- Miért kell olyan magasra? – kíváncsiskodtak a többiek.
- Azért, hogy le ne nyisszantsa a fejünket, és főleg azért, hogy el ne lopja valaki – adta meg a „nesze semmi fogd meg jól” választ az elektromosság szakembere. Azért még hozzátette:
- Legfőképpen azért, mert abban a magasságban nagyobb esély van arra, hogy folyamatos széllel találkozzanak a lapátok.
Másnap estére - egyelőre csak a földre fektetve - elkészült az oszlop, rajta a légcsavarral és az általa majdan hajtandó dinamóval. A propeller kézzel meghajtva is működött.
- Ez befagy a nagy hidegben! – szóltak a borúlátók.
- Ha becsomagoljuk, azaz egy dobozt szerelünk a dinamóra, amit kibélelünk, akkor nem - vélekedett a villanyszerelő. – De ezt majd csak holnap.
A tajga villamosítását önként vállalt emberek fáradtan estek ágyba.
Amikor másnap folytatták a „villanyszerelést” még nem gondolták, hogy ezzel töltik majd az elkövetkező napjaikat, de még a következő hetet is. A sok munka és szorgalom azonban meghozta gyümölcsét. Állt a szélkerék, termelte az áramot, fény gyúlt a most még rövid, de egyre jobban nyúló estéken. Bill volt kissé szkeptikus a fényforrással szemben:
- Most működik, de mi lesz a farkasordító hidegben? Befagynak a lapátok, és ámen. Elhatározta, hogy elejét veszi a bajoknak, készít egy olajlámpát Igaz, csak 40 liternyi petróleumuk van, de „fél kanócra engedve” elég sokáig kitarthat. A lámpa készítése nagyon egyszerűen történt. A szerszámok között talált üvegvágóval egy palackból kiszabta a lámpa olajtartályát, egy másik – átlátszó - palackból a cilinderét. Zsákokból kanócot készített, amit egy ráerősített drót segítségével lehetett feljebb emelni a tartályból. Nem volt kimondottan esztétikus, de világított, a fényénél azonban olvasni nem igen lehetett. Bill nem versenyezni vagy konkurálni akart barátjával, de a szibériai téli sötétségre fel kell készülni, amennyire csak lehetséges. Fred először sértésnek vette, hogy az ő jól megtervezett és kivitelezett technikájával szemben alternatívát állítottak, amelynek hangot is adott:
- Ti nem bíztok a készülékemben? Nézzétek meg, működik! Forog a kerék, termeli az áramot, a repülőben pedig van világítás.
- Nagyon szép és jó amit csináltál, és örömmel használjuk is, már a mai naptól. Hiszünk neked, ahogy Istenben is bízunk, de azért szárazon tartjuk a puskaport. Fogd fel úgy a dolgot, hogy a lámpa tartalékmegoldás lesz. Ha nem fagy be a propeller, nem kell a kanócot se meggyújtanunk. Oké?
- Oké – mutatta engedékenyebb oldalát Fred, és azonnal más témára terelte a szót:
- Szóval az a véleményetek, hogy észbontó hidegek várhatók?
- Nem egészen - bökte hozzá Bill,- annál egy kicsivel nagyobb.
- Gondolom viharos szelekkel.
- Úgy van - helyeselt Sarah.
- Akkor pedig le kell csupaszítanunk a repülőgépet!
- Mit szednél le róla? – hökkent meg Jóska.
- Az összes kiálló részt, amibe belekaphat a szél, főként a szárnyait, mert ha abba belekapaszkodik egy-egy északi széllökés, beletolja a hajlékunkat a téli sötétségbe burkolózott erdőbe.
- Hogy neked milyen igazad van! – helyeselt Tom, és folytatta Fred gondolatmenetét: - Mielőbb neki kell állni a dolognak! És szerintetek a gép törzsébe nem tud belekapni?
- A francba! Dehogynem! Azt is ki kellene valahogy cövekelni! - válaszolta Fred.
- Mi lenne, ha körbevennénk egy magas palánkkal? – érdeklődött Jóska.
- Milyenre gondolsz? - kérdezett vissza Fred.
- Egy derékvastagságú fatörzsekből álló palánkra, ami teljesen körbeveszi a repülőt. Az oszlopokat jó méternyi, vagy még nagyobb mélységben szorosan egymás mellé leállogatjuk, alul és felül vízszintesen összefogatjuk gerendákkal. Az így kapott kerítésre a déli oldalon hagyunk egy akkora kaput, amekkorára szükségünk van a ki-bejáráshoz.
- Rengeteg idő kell, amire leszabjuk ezt a nagy mennyiségű oszlopot! – szörnyülködött Bill.
- Könnyebben megy, mint gondolnátok - magyarázta Jóska. – A kiválasztott fákat csak a tövüknél kell elvágni.
- Ahhoz, hogy egy vonalban menjen a kerítés teteje valamennyit le kell vágni belőlük –szólt közbe Sarah, de Jóska magyarázata megnyugtatta.
- A gödrök mélységével szabályozzuk az oszlopok magasságát.
- Mikor állunk neki? – lelkesedett Bill.
- Mentek ma valahová? – tette fel a kérdést a csapatnak Jóska, és milyen érdekes az emberi beidegződés, ők mivel a mai napra nem terveztek se mozit, se randit a barátnővel, szinte egyszerre rávágták:
- Nem!
- Dehogynem – kapcsolódott a szójátékba a doktornő. - Mentek, nagyon is mentek, vagyis megyünk az erdőbe, vágjuk a fát, aztán cipeljük, és építjük a külső várat.
- Doki, hogy te milyen találóan fejezted ki magad! Valóban külső vár lesz, nem engedi be a szélvihart, és talán még a vadállatoknak is megálljt parancsol – bókolt közös anyjuknak Jóska.
A favágók összeszedték a szerszámokat, és hamarosan Jóska tűzzel vágós módszerével egymás után dőltek a fák. Csak akkor jöttek rá, hogy hajszál van a levesben, amikor az első oszlopért lehajoltak, hogy a vállukra vegyék.
- Ezeket a nagy súlyokat csak igen lassan tudjuk a géphez hordani - állapították meg keserűen. Nézegették a közel kilométeres távolságot, és csüggedten állapították meg, hogy ezt a harcot elvesztették.
- Várjatok csak! – igazított egyet sapkáján Tom. – Nézzétek ezt a talajt! Annyira szilárd és annyira egyenletes, hogy akár egy személyautó is tudna rajta közlekedni.
- Akkor pördülj ide egy teherautóval, és megoldódik minden - viccelődött vele Bill.
- Higgyétek el, komolyan beszélek! Egy kézikocsival oda tudnánk fuvarozni lassacskán, de kényelmesen az építőanyagot - erősködött Tom.
Kíváncsi szemek meredtek rá.
- Egyszerű a képlet – folytatta. - Most szépen hazamegyünk, és készítünk egy kézikocsit. Faanyagunk van, Jóska segítségével egy-két nap alatt készen lesz a járgány, mégpedig olyan, amelyikkel egyszerre akár 4-5 oszlopot is a géphez húzhatunk.
- Azt a mindenit! – csapott a homlokára Jóska. - A repülő kerekei pedig pontosan megfelelnek erre a célra.
- Úgy ám - helyeselt Tom. – Áll az alku?
- De még mennyire! - ujjongott a magyar fiú. – Részemről minden rendben, bármikor kezdhetjük, legfeljebb a holnapi focimeccset lemondom.
A táborhelyre visszaérve mindenki pihenőt rendelt el magának Jóskát és Tomot kivéve. A két jóbarát tervezte a járgányt, mértek, osztottak, szoroztak. Először kis vitájuk volt, hogy négykerekű legyen, vagy elegendő lesz-e a kettő kerék. Jóska elképzelése győzött, aki kétkerekűre tervezte a „járművet”. Így érvelt:
- Fogunk két kereket, rakunk bele egy erős tengelyt, amihez a fémet kimentjük valahonnan a gépből, és ezzel kész is van a szállító eszközünk.
- És, hova rakod a fát?- kérdezte Tom.
- Rá a tengelyre!
- Az úgy lebillenik róla – érvelt Tom.
- Így lenne, ha a tengelyre nem erősítenénk egy tartó vázat. Van fúrónk, vannak csavarjaink, odacsavarozunk egy téglalap alakú vázat, és ezen már nem ficánkolhatnak a fatörzsek. Mielőtt megkérdeznéd, hogy hol lesz a rúdja, máris felelek: a szállítandó fákat kötéllel összekötjük, és annál fogva tudjuk tolni, irányítani a „kocsit”.
- Értem, meggyőztél. Remek a terved - ismerte el Tom. – Alig várom, hogy készíthessük – bújt elő a jóbarátból az alkotási vágy, de ezzel valahogy Jóska is így volt.
Másnap az egész csapatnak korábban jött el a reggel. Mindenki tette a dolgát. A kézikocsi készítését nagy elánnal kezdte meg a két „iparos”, Bill és Fred addig a gép törött szárnyainak leszerelésével foglalatoskodott. Mindkét brigád jól haladt a munkával, két nap múlva egy darab kiálló tartozék sem volt a repülőn, és a monstrum két kereke kézikocsivá változott.
Az elkövetkező két hétben a várfalhoz elegendő mennyiségű fa kerekezett a megtépázott repülőgéphez. Még egy hét, és állt a palánk, zárható kapuval.
- Ügyesek vagytok - dicsérte meg Sarah a fanyüvő- építőket.
- Te sem tétlenkedtél – jegyezte meg Bill,- amint látom megaszaltad az összes áfonyát, megvarrtad a szakadt gönceinket, és még néhány ruhadarabot is varrtál az ejtőernyőselyemből. Arról nem is beszélve, hogy minden nap főztél ebédet.
Jól eső megelégedettséggel tértek nyugovóra.
Dudás Károly
Folytatása következik