Magyar szó a tajgában 7. fejezet.

7. Lengyel sas a tajgában

Másnap egész nap esett, de az azt követő reggelen madárdalra ébredtek. Két nap alatt szikkadt meg annyira a talaj, hogy bemerjenek menni az erdőbe. Eső után a napsugár mindig kihúzza a földből a gombát. Többször láttak már gombáktól színesedő mezőt, de olyant, mint itt az egyik tisztáson, még életükben soha. Ezrével virítottak a tenyérnyi kalapok olyan szorosan egymás mellett, hogy óvatosan kellett lépkedni köztük, nehogy kárt tegyenek bennük.

- Ezt mind leszedhetitek, az összes ehető - mutatott egy sűrűn benőtt helyre Sarah, aki nagy szakértője a gombáknak. – Ezt a fajtát jól ismerem, nagyon ízletes a húsa.

A fiúk minden edényt teleraktak. Tom, a többiektől jóval távolabb, lehajolt egy tarka, nagyon szép fejű példányért.  Sarah rászólt:

- Azt ne, az mérgező! –és egy mozdulattal lerúgta a gyilkos élősködőt. A gomba tövével egy rozsdás fémdarab fordult ki a puha földből. Az éppen odaérkező Jóska lehajolt, és felemelte a „valamit”. Egy övcsatot tartott a kezében, melynek díszítése nem látszott a rárakódott földtől. Megtisztogatta, és kivehetővé vált a csaton lévő rajzolat: egy sas.

- Vajon mit ábrázolhat?- mutatta a csatot társainak Jóska. Nézegették, forgatták, Bill a fejét rázta, Fred csak annyit mondott, hogy nem tudja. A doktornő se látott még ilyent, de annyit azért megállapított, hogy talán címersas lehet.

Tom a kezébe vette a fémdarabot, hosszasan, szótlanul nézte, és egy a jelenlévőknek ismeretlen kifejezés hagyta el ajkát:

- O mój Boźe! – majd angolul fojtatta: - Édes istenem,  melyik hazámfia hagyta ezt a drága jelet a vadonban?

- Mit ábrázol a csat? – kérdezte Sarah.

- Hazám címerét - felelte izgatottan Tom, és a társak értetlenül állták körül a fiút. Sarah újra rákérdezett:

- Milyen címer van a csaton?

- Lengyelország címere - válaszolt Tom izgatottan.

- Te lengyel vagy barátom? – kérdezte Jóska, akit legalább akkora izgalom kerített hatalmába, mint a címer jogos tulajdonosát.

- Az vagyok, teljes szívemből, krakkói lengyel gyerek - mondta a fiú, és Jóska odalépett hozzá, a vállára tette a kezét és annyit mondott:

- Akkor most már értem, hogy miért szeretlek olyan nagyon!

Megölelgette a barátját, és közben megjegyezte: - Ezt az ölelést a több évszádos lengyel-magyar barátságért, ezt pedig Bem apóért, a harmadikat pedig a mi széttéphetetlen barátságunkért kapod!

A kis kompánia meghatódva nézte a két amerikai katonát, a magyarok Jóskáját és a lengyelek Tomaszát, a két jóbarátot.

-Te Jóska! Van a mi népeinknek egy közös mondókájuk, mondjuk el most együtt az anyanyelvünkön! – és egyszerre szólt a két nyelven ez szép és találó mondóka:

- „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”/ „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

A két nép, ahogy az évszázadok alatt, most itt a tajgában is megtalálta egymást. Úgy látszik, ez így lett elrendelve örök időkre. A kis társaság a szállásukra érve is a hatása alatt állt ennek a nem mindennapi, megható találkozásnak.

- Meséljetek országaitokról! Honnan ez az erős barátság a két nemzet között?- kérte Sarah a két közép – európait.

- Majd ennek is eljön az ideje - válaszolta Tom -, majd a hosszú, téli estéken, amikor a kályha duruzsolását hallgatva ülünk a petróleumlámpa fényénél.

- Meg a villanyom világításánál – toldotta meg Fred a gondolatsort.

- Előlegben annyit mondhatok - köszörülte meg a torkát Tom -, hogy ez a két nép végigszenvedte a mögöttünk álló évezredet. Hol nyugatról, hol keletről támadtak bennünket a rabló államok. És mégis él a két ország, habár az én hazám most is nagy veszélyben van mindkét irányból. Néhány éve sok honfitársunknak kellett elhagynia az otthonát, és a régi jó barát, Magyarország befogadta az üldözött lengyeleket. Nagyon mélyről gyökeredző barátság a miénk. Ugye barátom? – fordult Jóska felé a lengyel fiú.

- Így van Tomas! – helyeselt a magyar, most először szólítva lengyel keresztnevén a Krakkóból származó fiút.

- Azért annyit árulj már el Tomas, hogy mikor kerültél ki az államokba? – érdeklődött Sarah.

- Még egészen kisgyerek voltam, 1920-ban. Édesapámmal és édesanyámmal vándoroltunk ki. Ők most New York-ban élnek.

- Egyet nem értek - kapcsolódott Bill is a beszélgetésbe. - Hogy lehet, hogy nem tűnt fel, hogy akcentussal beszéled az angolt?

- Az én ír kiejtésem feltűnt? – kérdezte Sarah.

- Vagy az én magyar beszédem?

- Vagy az én kubai akcentusom? – szólt közbe Fred.

- Egyedül én vagyok igazi amerikai a csapatban !– nevette el magát Bill, - azaz bocsánat, én is csak félig.

- Na, ezt magyarázd meg, de töviről, hegyire, mert most aztán nagyon kíváncsivá tettél! – szólította fel Fred.

- Nincs itt semmi különös. Apám, a déli fiú, ifjú korában északra tévedt, és ott talált magának feleséget, egy gyönyörű indián lányt, az anyámat. Félig indián vagyok, negyedrészben spanyol, és negyedrészben … csak a jó Isten tudja. Tehát, mint indián, egyedül én lehetek amerikai. Ti mind csak bevándorlók vagytok, akárcsak az ország lakosságának nagy többsége. Egyedül nekem van jogom a továbbiakban megadni számotokra az amerikai állampolgárságot - mondta nevetve.

- Te Bill, van itt egy kis bökkenő!

- Mi az?

- Mi nem Amerika, hanem az Amerikai Egyesült Államok polgárai vagyunk.

- A fenébe is! Na, jól van, akkor maradhattok, engedélyezem! – folytatta a tréfálkozást az öreg indián unokája.

Tom a beszélgetés alatt egyfolytában az övcsatot tisztítgatta. Petróleumba áztatta, majd rongydarabbal próbálta ledörzsölgetni róla a rozsdát. Kitartó munkával, néhány óra alatt teljesen, mondhatni, tetszetősen mutatta magát a lengyel címer, a jobb oldalra tekintő, impozáns sas madár. A csat hátoldalán előbújt egy belemart írás: Tadeusz Domanski, és egy évszám: 1812. Tom forgatta, nézegette a számára ebben a pillanatban a világ legnagyobb kincsét jelentő fémdarabot, és hangosan kezdett gondolkozni:

- Ki viselhette azt az övet, amelyből már csak a csatja maradhatott meg? Hogy kerülhetett a hazámfia ebbe a végtelen erdőbe? Önként jött? Idehurcolták? Hazajutott-e valaha is ez a lengyel ember, vagy itt nyugszik valahol a tajga mélyén?

Felpattanva az asztal mellől még izgatottabban folytatta monológját:

-Uram, atyám! – ez a szerencsétlen ember ott, azon a helyen nyugszik, ahol megtaláltuk a csatot! Az is lehet, hogy el sem temették szegényt, csak belepte a föld és a növényzet! Tennünk kell valamit!

- Ez magától értődik! – helyeselt Jóska, majd a többiek is.

- Reggel indulunk, és ha megtaláljuk ennek az embernek a földi maradványait, gondoskodunk róla, hogy méltóképpen megkapja a végtisztességet! – mondta ki Sarah a végszót.

Nem törődve a harmattal már korán reggel kiérkeztek az erdőre. A címer megtalálásának helyén óvatosan kezdték leszedni a talaj felső rétegét. Néhány ásónyom után emberi csontok kerültek elő, és nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy megállapítsák, ezt az embert nem temették el, legfeljebb csak ráhúztak valamennyi földet. A fiúk ástak egy szabályos sírgödröt, belehelyezték a csontokat, és betemették. A sírra egy keresztet tűztek, amelybe belevésték az övcsaton olvasható  nevet. Megható és felemelő volt Tom lengyel nyelvű imája, amelyet nemcsak a megtalált honfitársáért, hanem az összes lengyel halottért mondott.

Ezt a napot, minden megbeszélés nélkül is a gyász napjának tekintették. Alig szóltak egymáshoz, gondolataik az igazi hazájukban kalandoztak. Jóska szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy a frontvonal túlsó oldalán, talán ebben a pillanatban lesz hősi halott valamelyik testvére, vagy gyerekkori barátja.

Napokig nem mozdultak ki „várukból”. Úgy érezték, hogy az erős fal és a repülőgép fémburka gondjaiktól is megvédi őket.

Dudás Károly 

...folytatása következik...