Magyar szó a tajgában 8. fejezet

8.Medvekaland

Eltelt jó néhány nap, mire megértették, hogy a nyomasztó érzések ellenszere nem a bezárkózás, nem az elsötétítés, hanem inkább a munka, az alkotás, és a fájdalmak kibeszélése segíti őket a vadon legyőzésében. Felkerekedtek, hogy begyűjtsék, amit most még ad az erdő, mert ha megjönnek a szelek, viharok, havak és fagyok, bezárja előlük a tajga az éléskamráját.

- Jó lenne néhány fajdot és vadkacsát is füstre tenni, változatosabb lenne a táplálékunk - bíztatta a fiúkat vadászatra Sarah.

- És megnézhetnénk a megcsapolt nyírfáimat is, hátha telefolytak már a nedvükkel az edénykék – tette hozzá Tom.

- Induljunk! – vezényelt Bill, és célba vették a nyírfával benőtt ligetet, melyhez magasra nőtt füvön kellett átgázolniuk. A közelből egy félelmetes ordítást hallottak. Földbegyökerezett a lábuk a rémülettől.

- Mi lehet ez?- kérdezte Sarah remegő hangon.

- Medve- okosította fel a riadt embereket Bill,- én már hallottam ilyen hangot, csak hát valamivel távolabbról. Ez nagyon közel van.

- Mi bosszanthatta föl? - tudakolta Tom.

Akárcsak  társai, felhúzta nyílpuskáján az ideget, és a legélesebb hegyű nyílvesszőt helyezte bele. Bill is csőre töltötte a karabélyt, és intett társainak, hogy bújjanak le, ő pedig kúszva indult a hang irányába. Fred kissé lemaradva követte őt. A bokrok takarásában jól megfigyelhették, hogy mi zajlik tőlük 15-20 méterre. Egy hatalmas barnamedve fel-alá rohangál egy gödör szélén, és izgatottan tekinget a jókora üregbe, melynek aljáról nyöszörgő hangok hallatszanak.

- Beleeshetett a medvebocs, és az anyja nem tudja kihúzni - suttogta Bill.

- Segíteni kellene - sajnálkozott Fred.

- Van valami ötleted?

- Nincs- legyintett Fred lemondóan, és visszakúsztak a többiekhez. Pár szóval elmondták, hogy mit láttak, és amikor már jó messzire visszahúzódtak a veszélyes helytől tanakodni kezdtek, hogy menthetnék meg a pusztulásra ítélt bocsot.  Bárhogy is csűrték, csavarták, nem jutottak megoldásra. Jóska  maga sem tudta miért, de megjegyezte:

- A cirkuszban, ahol egy ideig állatetetőként dolgoztam, ha meg akarták közelíteni a bocsokat, az anyát elaltatták.

- Szaladj oda hozzá, üss egy nagyot a fejére, és amíg alszik, kiszedjük a picinyét abból a csúnya árokból - tréfálkozott Fred.

- Te Jóska, mivel altatták el azokat a medvéket? – fordította komolyra a szót doki.

- Azt nem tudom, de azt mondta az állatorvos, hogy az a szer, amit belelőttek, öt embernek elegendő lett volna.

- Mivel lőtték bele?

- Fúvócsővel.

- Rendben van fiúk! Íjjal ki merné belelőni az altató injekciót a medvébe?

- Akár én is - válaszolt Tom, - de ez az erős íj megölné azt a szerencsétlen állatot.

- Mennyi idő alatt tudnátok készíteni egy sokkal gyengébb íjat?

- Pár perc alatt. Meghajlítunk egy gyengébb ágat, ráteszünk húrnak egy zsineget, és kész.

- És egy injekciós fecskendőt tűvel, el tudnátok-e képzelni nyílhegyként?

- Hogy a csudába ne tudnánk! Hol az a fecskendő? – kérdezett vissza Bill.

- Maradjatok itt, mi Jóskával elmegyünk az orvosi táskámért. Van abban annyi altató, ami nekünk elég lesz.

- A medvének legyen elég!- jó pofizott Tom.

Sarah nevetett egyet, és eltűntek a fák mögött. Soknak tűnt a visszaérkezésükig  eltelt idő, pedig végigfutották az utat. Kicsit kifújták magukat, majd a doktornő rákötözte a fecskendőt a frissen faragott nyílvessző végére, és átnyújtotta az erre a célra készült íjat szorongató Tomnak. Hárman kúsztak a szűkülő medve közelébe. 15 méternél közelebb nem tudták megközelíteni, mert elfogytak a köztük lévő bokrok, és bármennyire is szerették volna megmenteni a bocsot, a saját életüket azért többre becsülték.

- Most mit tegyünk? – kérdezte Tom  Bill fülébe súgva.

- Nem tudom - válaszolta az halkan, de az éles medvefül, vagy inkább orr, kiszúrta őket, ezzel megoldotta a megközelítés problémáját. Három fegyver szegeződött a támadó állatra. Egy karabély, tele tárral, egy erős nyílpuska és Tom altatófegyvere. A barna szőr és hústömeg egyre közeledett, majd megállt tőlük 5 méterre.

- Lőj már Tom!- szisszent fel Bill, akinek a kezéről patakokban folyó verejték, eláztatta karabélyénak agyát és alsó faágyát.

- Lőj már!- ismételte, és egyre feszesebben simult jobb kezének mutató ujja az elsütő billentyűre.

A legjobb pillanatban hagyta el a fecskendős nyílvessző az íjat. A tű akkor csapódott a medve testébe, amikor két lábra emelkedett. A mellkasába hatolt a tű,  és a jól kimért altatószer gyorsan hatni kezdett.

-Néhány percünk van, sietnünk kell a mentéssel - noszogatta a fiúkat Sarah, aki nem tudta, hogy ők már mindent megszerveztek, amíg ő az altatószerért volt.

Bill derekára kötelet kötöttek, és leengedték a 10 méteres mélységbe. Ott vacogott a gödör alján a bocs, amely nagyobb, volt, mint ahogy először gondolták. A 30 kilós állat nem engedte megmentőjét közel magához, így az  sebtében hurkolt lasszót dobott rá, szorított rajta egyet, így tudták  kihúzni a veremből. A kölyökről levéve a kötelet megkezdték a visszavonulást.

- Jó ég! Benn maradt a brummogóban a nyílvessző! – állapította meg Sarah.

- Van „keze”, ki tudja húzni, ha rájön, hogy az nem odavaló - jegyezte meg Fred, elhárítva a legkisebb esélyét is annak, hogy valakinek eszébe jusson odamenni, kihúzni a tűt az ébredező medvéből.

Az anya felébredt, és akkora hancúrozást csapott gyermekével, hogy még a madarak is tátott csőrrel figyelték a fákról.

-Ez egy igazán szép nap volt - állapította meg Jóska, amikor este, lefekvés előtt belevéste a repülőgép naptárnak használt oldalába a következő rovátkát.

Dudás Károly

Folytatása következik