Magyar szó a tajgában (9-12 fejezet)
9.Halászat és vadászat a betoppanó őszben
Lassan, de egyre észrevehetőbben rövidültek a nappalok. A naptár Szibériában sem hazudik. Még néhányat rúgott a nyár, és a tajga foglyai a sárguló őszben találták magukat. Tisztában voltak azzal, hogy nagyon kevés idejük maradt az első hóig. Átnézték készleteiket, megnyugodva állapították meg, hogy a füstölt húsból és halból kitart tavaszig. Ha…
- Ha a tavasz április táján beköszönt, mint ahogy általában illik - jegyezte meg Tom. - De mi van akkor, ha ezen a tájon tovább tart a tél?
- Elképzelhető - bólintott Fred. - Gyűjtögetnünk kellene még.
- Amíg van mit – bólogatott Jóska. - Gyerünk halászni, vadászni, aztán sózunk, füstölünk. Jobb érzés, ha tele a kamra.
- Úgy van- értett egyet a gyerekeivel Sarah. – Ne is vesztegessük az időt! Mi megyünk Tommal halászni a déli tóhoz, a többiek pedig vadászni a másik irányba. Ha segítség kell a vad hazacipeléséhez, megtaláltok bennünket a tónál. Indulás!
Sarah kétfajta csalit is vitt magával, húsdarabokat is és a növényevő halakra is gondolva, rizsszemekből és gyümölcsökből összeállított különlegességet. Már vagy három órája próbálkoztak, de a halász szerencse elkerülte őket. Tom egyetlen egy halat sem talált el az íjból kilőtt szigonyával, és a doktornő horgát is rendre elkerülték a pikkelyesek, pedig láthatóan bőven akadt belőlük a tóban. A lengyel fiú már nagyon unta ezt a türelemjátékot, odaszólt az asszonynak:
- Elmegyek egy kicsit arrébb, hátha ott nagyobb szerencsével járok!
Amikor már jócskán eltávolodott, egy hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Sarah ijedten fordította fejét a detonáció irányába, és megnyugodva állapította meg, hogy Tom ott áll a parton, és kutya baja. De akkor mi történhetett? Rohant a fiúhoz, aki a víz fodrozását és a felszínén aléltan oldalukon úszó halakat nézte.
- Gyere doki! Nincsenek is túl messze, beúszom, összeszedem őket, és kihozom a partra.
Ledobta felsőruházatát, besétált a vízbe. Először bokáig, aztán térdig, derékig, végül a mellkasáig merült el. Ezen a helyen nem volt túl mély a tó. A második fordulónál is majdnem megtelt a méretes kosár. Tom vacogott a partra érve, de abban a pillanatban lobbant fel a doki által rakott tábortűz, amelynek erős lángjánál néhány perc alatt megszáradt. Magára kapkodta ruháját, közben gondolatban felkészült a „vallatásra”. Sarah megvárta, míg a katona felöltözik, és akkor szegezte neki a kérdést:
- Hallgatlak! Mi volt ez?
- Füllenthetnék, de nincs semmi értelme, és nem is lenne szép a részemről.
- Mi robbant a vízben?
- Kézigránát.
- Honnan volt neked gránátod?
- Az egyik arab katona adta, amikor pakoltuk be a szállítmányt. Hármat kaptam tőle, a maradék kettő is jól jöhet még valamire.
- Csak úgy adta?
- Hát, nem csak úgy, cserébe egy német géppisztolyért.
- És az honnan volt neked?
- Egy angol katonával cseréltem három karton tealevélért. Volt két géppuska és három puska is, de eltűntek a gép leszakadt hátsórészével együtt. Ne félj doki, semmi nyoma nem maradt, elszállt a habokba!
- Te persze készültél erre! Tudtad, hogy a robbanás megöli a halakat!
- Nem mindegyiket ölte meg, csak amelyik nagyon közel volt a detonációhoz.
- De legalább fogtunk halat! – nevette el magát a doktornő. – Ügyes vagy Tom! A mai halászatot, úgy gondolom, be is fejezhetjük, ezt a húszkilónyi zsákmányt útnak indíthatjuk hazafelé. Még jó, hogy két kosarat hoztunk! Aha, most már értem, hogy miért erősködtél, hogy az egy edény nem lesz elég!
A halászok a siker bűvöletében cipelték haza az aranytartalékot.
-.-
Kiérve az északi tóhoz a trió nem akart hinni a szemének. Úgy tűnt, mintha az erdő összes vadja valamiféle találkozót tartana a vízparton. A dagonyázó vaddisznóktól kissé távolabb szarvasbika oltotta szomját. A szélirány nekik kedvezett. Kúszva közeledtek hozzá, már majdnem lőtávolba értek, amikor az állat felemelte fejét a vízről, és lomha, suta járásával elindult a parton, távolodva tőlük.
- Ezt már nyílpuskával nem fogjuk meg - suttogta Fred.
- Ezt már azzal nem- válaszolta Bill, egy gyors mozdulattal a vállához emelte puskáját, és a dörrenést követő pillanatban a szarvas megroggyant. Fújtatni kezdett, toporzékolt, a lövés irányába vágtatott. Olyan gyorsan előttük termett, hogy Bill képtelen volt újra lőni. Leblokkolt. Fred belelőtte a nyílvesszőjét, de az állat tovább támadott. Két lábra ágaskodva üldözőbe vette az előtte rohanó Fredet, aki ijedtében beleugrott a tóba. Jóska futott a szarvas után, és amikor mellé került, íjából belerepítette az első nyílvesszőt. A nagydarab agancsosnak meg se kottyant. A második nyílvesszője célt tévesztett, a harmadik a bal lapocka mögé fúródott, és a szarvas most vele fordult szembe. A magyar fiú egy szempillantás alatt elbúcsúzott az életétől. Szinte már a mellkasán érezte a hatalmas patákat, amikor meghallotta a megváltó dörrenést. Bill ijedtségéből felocsúdva leadta karabélyával az életmentő lövést. A lópofájú, ahogy Bill a jávorszarvast nevezte, elvágódott, és pillanatok alatt kilehelte lelkét.
- A mindenit! Jól megdolgoztatott bennünket ez a bestia! – mondta a csurom vizes Fred.
- Könnyen itt hagyhattuk volna a fogunkat!
- Az én hibám - okolta magát Bill, de a másik kettő észhez térítette:
- Te mindent úgy tettél, ahogy kell - vigasztalta Jóska. - Senki nem tehet róla, hogy nem esett össze a lövéstől. Egy ekkora jószágot nehéz legyőzni!
- De az a szívlövés, az szép volt Bill! – adagolta vissza az önbizalmat a puskás barátjába Fred. - Zsigereljük ki, és ti menjetek el a kétkerekűért, addig én vigyázok rá! - javasolta barátainak.
- Meg tudod védeni magad, ha jön a medve? – kérdezte az indulófélben lévő Bill.
- Hát persze! Itt van a pisztolyom, a nyílpuskám, és szerencsére víz van a hátam mögött, onnan nem támadhat semmi! – Ezt már hangosan kellett mondania, mert a távolodók máskülönben nem hallották volna.
A szarvast őrző fiú leült egy fatörzsre, és bicskájával egy darabka ágat kezdett farigcsálni. Maga sem tudta, hogy mit farag, de most valahogy csak úgy ösztönösen beindultak a kezei, a bicska mindenféle mintát vágott a fa héjába. Fejét csóválta, láthatóan elégedetlen volt alkotásával, és a késsel lenyúzta a héjat. Nézegette a csupasz ágat, és belehajította a tóba. Csobbant egyet a fadarab, és majdnem ezzel a hanggal egyidőben a parttól kissé távolabb, a fekvő szarvason túl megzörrent a bokor. Fred az erdőben töltött idő alatt már megtanulta, hogy nem szabad hirtelen mozdulni, ha veszélyt érez az ember, mert akkor a veszély akár végzetté is változhat. Pisztolyát óvatosan csőre töltötte, nyílpuskája idegét félig ülő, félig fekvő testhelyzetben húzta hátra. Belehelyezett egy nyílvesszőt és várt.
Újabb zörgést hallott, és már látta is az acsarkodva felé rohanó, jól megtermett farkast. A kutyaféle aluról, a mellkasába kapta a nyílvesszőt, és félelmetes nyüszítő hangot adva múlt ki.
Fred pisztollyal a kezében ugrott talpra.
-Gyertek csak!- ordította a következő két támadó felé, és mindkettőre leadott egy-egy célzott lövést, majd biztos, ami biztos alapon még mindkettőbe belelőtt egyet-egyet. Körülnézett, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy hárman voltak a „haramiák”. Megvizsgálta legyőzött ellenfeleit, és amikor meggyőződött róla, hogy élettelenek, tábortüzet rakott, visszaült a fatörzsre, felhúzta nyílpuskáját, a pisztolyába beletolta a tele tárat és várt.
Még négy farkast látott ólálkodni a közelben, de a tűz lángjai távol tartották őket .
- Ezek nem mernek a közelembe jönni, amíg van elérhető tüzelőm, de mi lesz, ha elfogy, és még nem érnek vissza Billék? – kérdezte magától, de igyekezett elhessegetni gondolatait. Óvatosan etette a tüzet, de minden egyes ágacskával közelebb került a ráleselkedő veszélyhez.
- Úgy látom, már csak ez a négy van. Négy céltábla nem sok, az nem mozog el, nem ront rám, nem akar széttépni, de ezek az ördögök valami ilyesmit terveznek. Ott sunyítanak, nyáladdzanak, már a pofájukban érzik a szarvashús ízét! …Vagy az enyémet? Olcsón nem adom magam, az bár biztos! Azért a legjobb mégis csak az lenne, ha hamarosan visszaérnének a fiúk! Van egy pisztolyom a maradéknyi tíz golyóval, egy nyílpuskám, de azzal csak egyet tudok lőni, mert a töltésre nem lesz időm. Egyféleképpen tudnám a nyílpuskát eredményesebben használni, ha a rablók közelebb jönnének. De, hogy a fenében jönnének errébb? Szóljak nekik, hogy hé, idefigyeljetek, gyertek már lőtávolon belül, hogy a nyílpuskámmal szépen sorban leszedhesselek benneteket? Már pedig más megoldás nincs, mert ha elalszik a tűz, és ezek az állatok egyszerre támadnak, talán kettőt, ha meg tudok ölni közülük. Esetleg hármat. A negyedikkel már pusztakézzel kell felvennem a harcot, mert már nem lesz időm lőni. Gyorsak ezek a vadon szülöttei! Nagyon gyorsak. Várjunk csak, van még egy tőrkésem is! Ahhoz, hogy ezzel megölhessem, közel kell engednem magamhoz, aminek egy csöppet sem tudok örülni. Legalább lenne olyan hosszú a nyele, mint egy lándzsának! De jó is volna most egy hosszúnyelű lándzsa! De hát nincs, csak egy késem van. Annál pedig még egy bot is eredményesebb! Egy jó erős, hosszú bot.
Gondolkodás közben vágott tőrkésével egy jó erős, hosszú botot, olyasmit, mint egy dárdanyél. Nézegette, majd a fejéhez kapott:
- Hogy én mekkora pancser vagyok! – mondta. – Hát mi a lándzsa? A bot végén egy kés!
És öt percen belül készen volt a harc legeslegvégére szánt fegyvere, az áhított lándzsa.
- Csak jönnének közelebb! - de megálltak a nyílvessző hatótávolságán kívül. – Valahogy közelebb kellene csalogatni őket. Meg van! – ezzel odament a szarvastól messzebb lévő, a földön heverő belekhez, levágott egy jó darabot, és eldobta a farkasok felé. Meg merte tenni, mert bízott a tűz visszatartó erejében, és abban, hogy nem alszanak ki a lángok. Tévedett, a tűz észrevétlenül hamuvá vált. A négy jószág egyszerre trappolt a csalogató illatú belsőséghez, és egymás elől ráncigálva tömték pofájukba a bűzlő cafatokat. Fred a hozzá közelebb állót vette célba, s az állat vonyítva, szűkölve vánszorgott a bokrok mögé, ahol feltehetően kimúlt. Új vessző került a nyílpuskába, most azonban pontatlanabbra sikerült a lövés, a farkas, oldalában a vesszővel, támadott. Fred kapta a pisztolyát és lőtt. Először, másodszor … hetedszer, de csak két vadállat maradt a fűben. A harmadik támadta, azon mesterkedett, hogy a katona nyakának ugorhasson. A nemrégen összetákolt lándzsa kése beleállt az oldalába, ennek ellenére sikerült megmarni Fred kezét, aki rántott egyet a lándzsa nyelén, hátha tud támadója oldalában egy akkora sebet ejteni, ami végez vele. A kés kicsúszott, és a hörgő, vérben forgó szemű ordas újra támadott. Még elszántabban próbált végezni ősi ellenségével, az emberrel. Elrugaszkodott a földtől, nagy pofáját kinyitva repült Fred torka irányába. Itt a vég, villant át a hősiesen és keményen küzdő harcoson. Itt a vég!
A Springfield csattanó hangja térítette vissza a való világba, a Bill által leadott, a farkas szívét ért lövés pedig az életbe. Jóska hangját hallotta:
- Téged aztán nem lehet egy órát se magadra hagyni! Éppen hogy csak elmentünk, és te máris kiirtod a tajga összes farkasát! Mutasd a kezed, mennyire mart meg ez a fenevad!
- Nem veszélyes - próbálta elhárítani a segítséget.
A nem veszélyes kifejezés mögött néha egészen más értelmezés húzódik meg. Nagyjából annyit jelentett, hogy „rettenetesen fáj, és félek, mert el is fertőződhet”. A sérült katona ennek ellenére tagadta fájdalmát. A sebet már nem tudta eltitkolni, az látszott, ott virított.
Gyorsan felküzdették az elejtett szarvast és a farkasokat a kézikocsira, és húzták, tolták árkon, bokron. Igyekeztek, hogy Fred mielőbb a doktornő kezébe kerülhessen.
- Mekkora szerencse, hogy én is veletek jöttem!- jegyezte meg Tom, és Bill azonnal hozzátette:
- És milyen szerencse, hogy már visszaértetek dokival a halászatból!
Sarah elszörnyülködött a szarvas tetejébe rakott farkascsordán.
- Ezt ti tettétek? – kérdezte a fiúkat.
- Ezt Fred tette, a kezén lévő sebesülést pedig az egyik ordas, még életében – tréfálkozott Jóska.
Sarah azonnal megvizsgálta a sérülést, és ellátta hős betegét. Nagyméretű orvosi táskájában sokféle betegség gyógyítására alkalmas ellenszer volt.
- Így ni - tette rá a kötést a sérült karra. – Megelőztük a vérmérgezést, és megvizsgáltam az elhullott farkasokat is, nincs köztük veszett állat.
- Megnyugodtam – mondta Fred, akin most jött ki úgy istenigazából az izgalom. Nem azzal foglalkozott, hogy mikor gyógyul meg, hanem, hogy honnan bukkant elő ez a csorda, hisz eddig a nyomukat se látták.
- Medvét is csak egyszer láttunk, de lehet, hogy azon kívül is van a „szigeten” - vélekedett Tom.
- Ezek szerint talán még tigris is felbukkanhat! – fokozta tovább a kedélyeket Bill.
- Ha ennyi ragadozó van ezen a mocsárral körülvett területen, akkor már nem lenne szabad növényevőknek lenni, mert mindet felfalták volna - morfondírozott Jóska.
- Honnan tudjuk meg, hogy nem így van? Lehet, hogy már megettek minden olyan állatot, amit le tudtak győzni. Előfordulhat, hogy csak akkora állatállomány él itt, amit a tónál láttunk. A többit már felfalták! Ezért támadnak rá az emberre is, mert ki vannak éhezve, akárcsak télen, amikor szintén nehezen jutnak táplálékhoz – morfondírozott Fred.
- Szerintem télen, amikor befagy a mocsár, ide sok négylábú jön. A jávorszarvas és a farkas csavargó állat, nagy területet bejárnak. Úgy gondolom, ez a két állatfajta csak kényszerből lehet itt a szigeten. Bejöhettek a téli fagyok idején, és itt rekedtek, a mocsár foglyai lettek. Lehet, hogy szabadon jártak-keltek, de egy áradás miatt megnőtt a belvíz, és a mocsáron már nem lehetett átgázolni. Kénytelenek megvárni, amíg ismét járható lesz, az pedig legközelebb télen jön el. Addig várhatják a következő fagyokat, hogy kijuthassanak innen – vélte a doktornő.
- Már amelyik nem lett Fred áldozata! – adta volna meg a zárszót Bill, amelyre a sérült fiú még rákontrázott:
- Vagy Billé - utalva itt a lelőtt szarvasra, amelyről már csaknem elfeledkeztek.
Azonnal nekiláttak a hús és a bőr feldolgozásának. Az elkövetkező napokban nem tudtak unatkozni. Daraboltak, sóztak, majd füstöltek. Úgy gondolták, mindent megtettek, hogy legyőzzék a még nem próbált, de sokat emlegetett szibériai telet. Az állatbőrökből pótolták ruházatukat. Bill, az indián ősöktől ellesett egyszerű módszerrel a bakancsaikra vaddisznó és szarvasbőrből külső, csizmaszerű huzatot készített. Négyzet alakú darabokat szabott ki, és arra rálépve felhajtogatták viselője lábára, majd bokánál és térd körül átkötötték. A szőrmés bőrburok nem engedte, hogy a bakancs elázzon, és a meleget is tartotta.
-Ez a legnagyobb hidegnek is ellenáll - nézegette büszkén Bill az alkotását.
Jóska mindenkinek fabrikált egy pár hótalpat, hogy a nagy hóban is tudjanak majd járni. Tom szőrmesapkákat készített, Sarah pedig pokrócból és farkas bundából ponchót. Nadrágokat csak pokrócból tudtak varrni, amit ráhúztak a katonanadrágjukra. Szarvasbőrből készültek a kesztyűk, melyeket Fred öltögetett össze. Igazából akkor nyugodtak meg, amikor az összes ruhadarab rendelkezésükre állt. Sarah felmérte a készleteiket, és megkönnyebbülve állapította meg:
- Élelem a spájzban, téli ruhák a szekrényben, tüzelő a fáskamrában, tartalék víz a tárolóedényekben.
- Fegyverek készenlétben! – pótolta ki Fred a doktornő összegezését, de még folytatta a sort: - Delej a vezetékekben, világosság a szobában!
- Erről jut eszembe, töltök meg kisebb edényt is petróleummal, amiből könnyebb lesz a lámpába lötykölni. Remélem a negyven liter elég lesz egész télre. Ja, és összebütyköltem egy másik lámpát is. Jobb félni, mint megijedni!
-Bill! Te nem bízol mégsem az én jól megkonstruált villanyomban? – horkant fel Fred.
- Dehogynem! Meglátod, nem lesz haszontalan a tartalékmegoldás, amikor ott kint csonttá fagy minden, és nem forog az oszlopon a szélkerék.
- Vagy amikor a vihar kidönti oszlopostól az áramfejlesztőt! – tekerte tovább Jóska is a heccelődés fonalát.
- Úgy gondoljátok, hogy feleslegesen dolgoztam?- tette fel sértődötten a kérdést Fred.
- Dehogyis, hiszen már jó ideje a te „erőműved” világít nekünk, és ha még jó darabig így lesz, akkor jócskán megszolgálja a munkát. Látod, ha meg tudnánk javítani az adó-vevőt, a termelt áramoddal azt is lehetne üzemeltetni.
Fred lelki egyensúlya visszabillent, és jó nagyokat nevetve viccelődtek tovább.
10.Égből pottyant kincsek
A napok tovább kergették egymást, a fák levelei lassacskán rozsdásba váltottak. A repülő oldalában a rovátkáknak egyre több sort kellett nyitni. Az egyik reggelen hirtelen jött fagyra és hangos libagágogásra ébredtek. Kiszaladtak hajlékuk elé, és csodálattal nézték a madarak ezreiből az égre rajzolt V betűket.
- Vadlibák – jegyezte meg egyikőjük.
- Északról jönnek – állapította meg Jóska.
- Tőlünk északabbról? – kérdezte Fred, akinek a kérdésében ott bujkált egy kis remény, vagy csipetnyi bizakodás, mert ha a vadludak északról jönnek, akkor talán az ő földrajzi helyzetüket illetően nincs is akkora baj.
- Bizony, tőlünk még északabbról - bólogatott Bill, - és ez azt jelenti, hogy mi még távol vagyunk a jegesmedvéktől.
- Úgy gondoljátok, hogy még az is előfordulhat, hogy megússzuk az előttünk álló zimankót? – reménykedett Jóska.
- Annyi csak a bizonyos, hogy az északi sarkkörtől lényegesen lejjebb vagyunk. Azt, hogy milyen itt a tél, majd az első tavaszi virágok tisztáson történő megjelenése után mondhatjuk el. Aggodalomra azonban nincs okunk, mert ennivalónk van, fűteni tudunk - vélekedett Sarah.
A fiúk szerették volna, hogy a tél minél később toppanjon be, még szerettek volna gyönyörködni az ezer színben pompázó erdőben. A világ összes nyelvében található jelző is kevés annak a szépségnek a kifejezésére, amit a tajga nyújt ebben az évszakban. Nincs az az ecset, amelyik szebb színeket varázsolna a vászonra, mint amit a természet produkál.
- Utánozhatatlan! – gyönyörködött Jóska, és megjegyezte: - ez egy földi csoda.
- Nem, Jóska! Ez egy égi csoda! Ezt a gyönyörűséget más nem képes létrehozni, csak a mindenható! Akárcsak minden mást is – helyesbített Tom.
- Így van – értettek egyet társukkal a mocsár foglyai.
Egy alkalommal a vadlibák nem húztak át felettük, hanem úgy tűnt, mintha leszálltak volna az erdő mögötti nagyobb tisztáson lévő tóhoz.
- Meg kellene nézni őket, hátha tudunk elkapni közülük – ötlött fel Jóskában.
Sarának tetszett az ötlet:
- Rendben, Tommal menjetek, és derítsétek ki, mi a helyzet!
A két jóbarát óvatosan közelítette meg a fűben legelésző tollasokat, azonban észrevették őket, és egy pillanat alatt nagy szárnycsapkodással rugaszkodtak el a földtől. Tom a madárrengetegbe eresztette számszeríja nyilát, Jóska pedig íjából három vesszőt küldött a sokadalomba. Amikor a madársereg elrepült, kitisztult a láthatár, két, nyílvesszővel átütött ludat láttak meg a földön. Az egyik kisebb volt, a másik nagyobb. Tehát a nyílpuska és az íj is meglőtte a tőle elvárhatót. Tom örömmel emelte fel zsákmányát, az égre tekintett, és megjegyezte:
- Ide ma már a libák biztosan nem jönnek vissza, indulhatunk haza. Tudok egy rövidebb utat.
Egy sűrűbb, erdős részen haladtak keresztül. Megnézték a tó frissen befagyott jegét, és elképedve állapították meg, már járni lehet rajta. Hőmérőjük nem volt, de becslésük alapján mínusz 5-10 fokos volt a levegő. A pilóták téli ruhájában voltak, egyáltalán nem fáztak. Igyekeztek haza, mert szerettek volna eldicsekedni a zsákmánnyal, és a libasült íze is erre késztette őket. A rövid útvonal is fárasztó volt, így egy tisztáson pihenőt tartottak. Az erdőben eltöltött pár hónap tapasztalata alapján kezdték megismerni az erdő szusszanását, a fák közül rájuk leselkedő veszélyt. Soha nem ültek le közvetlenül fák, bokrok mellett, ha nem látták be a mögöttük lévő terepet. Most is a tisztás közepén, egymással szemben helyezkedtek el, a másik háta mögötti területet figyelve.
-Ne nézz hátra! Helyezd készenlétbe a pisztolyod, és tölts be egy nyilat! Farkasok vannak mögötted harminc méterre, két óránál!
Jóska nem kérdezett vissza, úgy tett, ahogy társa kérte.
– Most fordulj, és lőj!
A feléjük sunnyogó öt farkas ordított, mint a sakál. Acsarkodó pofával lassan közelítettek a két katonához. Tom újratöltötte a nyílpuskát, ismét lőtt, de nem talált. Jóska lövése is célttévesztett.
-Dobd nekik a libát! - ordította Tom, és mindketten elhajították a másnapi ebédnek valót.
A támadók ettől a pillanattól csak a bendőjük megtöltésével foglalkoztak. Hörögve, morogva zabálták a szürke tollas madarakat. Jóska és Tom mindenféle biztatás és útbaigazítás nélkül terepfutókat meghazudtoló gyorsasággal távolodott a ragadozóktól. Sietni kellett, mert a sakálfajzatok hamar befalják a két szárnyast, és akkor ismét ők kerülnek az étlapra.
Lihegve értek az útjukat álló domb tetejére.
- Fújjuk ki magunkat! - kérlelte Tom a társát, de Jóska válasz helyett előkapta pisztolyát és lőtt. A legjobb pillanatban, mert az első farkas ott őrjöngött a sarkukban. Nyüszítve vágódott el a frissen fagyott talajon.
- Futás! - ordította Tom, és a domb túloldalán, fákat, bokrokat kerülgetve loholt lefelé, az ismeretlenbe. Igyekezetében nem vette észre, hogy a magyar fiú lemaradt. Hiába tekingetett hátrafelé, nem látta a barátját. Riadtan szólongatta, és csak akkor könnyebbült meg, amikor visszajelzés érkezett:
- Itt vagyok egy nagy fán, itt nem érnek el ezek a zabáló gépek! Egy baj azért van! Lehet, hogy ezen a helyen kell megöregednem, mert a vadak itt strázsálnak alattam, és egyre többen vannak. Te ne kiabálj tovább, úgy tűnik, hogy most csak rám figyelnek! Keress magadnak biztonságos helyet!
- Jól van! – akart válaszolni Tom, de visszafojtotta hangját. Ha őt is „ostrom” alá veszik a „hiénák”, mindkettőjüknek befellegzett.
Felmászott hát egy fára, remélve, hogy arról jobban belátja a sűrűn benőtt terepet, de tévedett. Egészen a csúcsra merészkedett. Tekintetét végigfuttatta a távolabbi, hulló levelű fákon, aztán alig néhány méternyire önmagától mintha egy kis házikót vélt volna felfedezni. - - El kell jutnom odáig! Az én biztonságom Jóska szabadulásának is kulcsa lehet.
Lassan leereszkedett a fáról, és óvatosan közelítette meg az objektumot.
-Ez egy repülőroncs! Csak nem?!
Kitörni készülő ordítását alig tudta visszatartani. Repülőjük levált farok részét találta meg.
Felhúzódzkodva a másfél méter magasságban lévő nyiladékhoz jobb kezében a nyílpuskával, másik kezében pisztolyát szorongatva, araszolva jutott a roncs belsejébe. A levált részen, annak ellenére, hogy az száz meg száz horpadástól tarkállott, egyetlen szakadás sem látszott, az oldalajtaja is zárva volt. A rakodótérben eldeformálódott, de aránylag ép, nagyméretű fémkonténert talált, erős biztonsági lakattal lezárva. Agya ezerrel zakatolt:
-Valahogy ki kell nyitnom!
A megoldást keresve ösztönösen kitekintett a roncs nyílásán, és egy pillanatra megállt a szívverése. Csimpaszkodó ordasok próbáltak bejutni a roncs belsejébe. Tom a legnagyobb pofájúba lőtte a nyilát, töltött, és földre küldte a következőt is. Az élettelen test ráesett a másik tetemre.
- Mit tettem – szörnyülködött most már hangosan, - lépcsőt építettem a támadóimnak!
A farkasok pedig lelőtt társaikat megmászván bejutottak a roncsba. Tom pisztolyával végzett a fedélzetre ugró bestiával. Pillanatnyi ötlettől vezérelve két lövéssel leszedte a konténer lakatját, feltépte a tetejét, és beleugrott a hatalmas fémládába, közben a feléje ugró ordast röptében lelőtte. Magára húzta a fémtetőt, és a viszonylagos biztonságban, végre kifújhatta magát. Zavarta a vaksötét, de jobban aggasztotta, hogy jelenlegi, biztonságosnak ítélt menedéke akár a börtönévé, netalántán akár koporsójává is válhat. Tudta, hogy ebből a helyzetből nem lesz könnyű megmenekülni. Jóska se tud segíteni, mert ő is megmentésre vár. Ott gubbaszt szegény a fa tetején, ezek a gyilkosok el nem mozdulnak alóla, amíg… és félt továbbvinni gondolatát.
- Idegesítő ez a sötétség - sziszegte, - jó lenne egy kis fény!
Ekkor jutott eszébe, hogy öngyújtója ott lapul a zsebében, és az aljában talán még lehet néhány csepp benzin. Legalább annyira lenne szüksége, hogy egyszer körül tudjon nézni a „dobozban”. Előkotorta a tűzszerszámot, hüvelykujjával tekert egyet a begyújtó keréken, de csak néhány szikrát szórt a tűzkő. Megrázta a kis készüléket, újra csiholt rajt egyet, és csoda történt, fény lobbant, bevilágítva a láda belsejét. A rövid ideig tartó világosság csak arra volt elegendő, hogy felmérhesse, mik vannak körülötte. Szeme egy fegyver- és egy lőszeresládán akadt meg. Most már különösebben nem zavarta, hogy kialudt a csöppnyi fényforrás, tapogatva nyitotta fel a fegyverládát, és elégedetten állapította meg, hogy kettő darab Thomson géppisztoly akadt a kezébe.
- Remélem működnek! – sóhajtotta.
Izgatottan bontotta ki tőrkésével a lőszeresládát, remélve, hogy a fegyverekbe való muníciót tartalmazza. Két, gyárilag lehegesztett lemezdobozt talált benne. Tőrét belevágta az egyik tetejébe, és mint egy konzervdobozt kezdte felnyitni. A „konzervnyitó” azonban beletörött az erős fémbe, így közel fél órányi vesződség után jutott a papírdobozkákhoz. Megtapogatta a töltényeket, azonnal felismerte, hogy passzolnak a kibányászott fegyverekhez. Újabb matatás a sötétben, és a tárak, de még a pisztolya is pillanatok alatt megtöltve. A konténer falán át rövid sorozatot eresztett meg a bent lévő farkasok felé. Bár azok elsüvítettek a támadók feje felett, öt lyukacska keletkezett a nagyméretű szállítóláda oldalán, utat engedve a kinti fénynek.
-Megálljatok, most már tudom, hogy merre vagytok!
Lejjebb célzott, s a menekülők közül kettő ott is maradt a padlón. Gyorsan tárat cserélt, az üreset is megtöltötte, majd az egyik géppisztolyt a kezében tartva, a másikat és a tártáskákat magára aggatva társa megmentésére indult. Mielőtt leugrott volna a roncs padlójáról megsorozta a még lesben álló, támadni készülő vadakat. Legnagyobb csodálkozására a haramiák nem közelítettek hozzá, csak a nyüszítésüket hallotta. A dombon álló fa alatt ott sertepertéltek az ordasok. Amikor meglátták a feléjük közelítő Tomot először csodálkozó pofával tekintettek rá, majd valamilyen belső jelre rohanni kezdtek felé.
- Gyertek csak, most megkapjátok!
Néhány sorozat után a falka maradványa eloldalgott, a remegő inú, hálás Jóska barátja támogatásával elindult a roncshoz.
-Valahol kell itt egy kisebb ládának is lenni! – keresgélt a fedélzeten a lengyel fiú. - Nem láttad?
-Nem. Mi van benne?
-A saját cserebere tárgyaim.
- Konkrétan?
-Volt benne két német géppuska, három orosz SVT automata távcsővel, sok lőszer, meg egy katonai távcső.
- Honnan szerezted a cuccokat?
- Egy lengyellel cseréltem, aki az angol hadseregben szolgált.
- Minek kellettek neked ezek?
- Gyűjtöm a fegyvereket. Minden hadban álló ország kézifegyvereiből szeretnék egy-egy darabot.
- Nincs az a fal, amelyikre elférne ez a sok vas!
- A fenét! Csak a géppuskák, karabélyok, géppisztolyok és pisztolyok érdekelnek.
- Hát, amik a ládában voltak már nem díszítik a nappalid falát.
- Bizonyára kiestek valahol a gépből. Szerencsés az a vadász, aki megtalálja.
A Tom által felnyitott konténerben találtak még egy Springfield karabélyt a hozzávaló sok lőszerrel, téli ruhákat és pokrócokat. Egy másik, hasonló méretű, beépített konténerben nagyobb mennyiségű rizst, lisztet, húskonzervet, gyümölcsízt, kockacukrot, kekszet és több doboz teát. Egy kisebb ládából előkerült két petróleumos viharlámpa és egy 20 literes lemezkanna, tele petróleummal. A farkasoknak köszönhetően megtalált szállítmányt már hiába várták a másik támaszponton. A roncs falán lévő tűzoltódobozból egy fejsze és egy kézifűrész is előkerült, és a raktérben egy kerékpárra is rábukkantak. Szerették volna az összes kincset hazavinni, ami teljességgel lehetetlennek tűnt.
- Mindenből vigyünk egy keveset! Lisztet, cukrot, kompótot, kekszet és az összes fegyvert, sok lőszerrel. A többit visszazárjuk a konténerekbe. A biciklit hagyjuk itt a padlón, úgy se tudjuk használni semmire!
- Hogyan zárjuk be a konténereket, hiszen mindkettőről lelőttük a lakatot?
- Van itt egy csomó drót, azzal bekötözzük. A medvének nincs annyi esze, és a farkasoknak sem, hogy rájönnének, hogyan kell az ajtót kinyitni.
A válogatás során a külvilágról teljesen megfeledkeztek. Odakint bizony sötétbe borult az erdő, köszönhetően a föléje tornyosuló matt színű felhőknek.
- Azt hiszem cimbora, ma innen már egy lépést sem teszünk – szólalt meg riadtan Tom.
- Itt fagyunk meg reggelig, hacsak…!
- Mondd már! Mit találtál ki?
- Van kályhánk, még ha kisméretű is!
- Hol látsz te itt kályhát?
- Hát itt, akár kettő is – mutatott Jóska a két petróleumlámpára. - Arra gondoltam, hogy az egyikkel világítunk, a másikkal pedig fűtünk.
- Ezt a nyitott roncsot egy nagy kályhával se lehetne befűteni, nem egy petróleumlámpával.
-Én se az egész teret akarom fűteni, hanem csak egy csöppnyi helyiséget – pillantott a konténerek felé Jóska, s társa rögtön érezte, hogy ez az ember tudja, mit akar. - Éjszakára belemászunk a konténerbe, és a lámpa hője komfortérzetet teremt számunkra.
Pokrócokkal fedték le a roncson tátongó nyílást, és pokrócokkal bélelték ki a rejtekadó konténert. Az egyik lámpát takaréklángra tekerve lehelyezték a padlóra úgy, hogy a leszigetelt bejáratott világítsa meg, a másik lámpával fűtöttek. A lobogó kanócot egy óra múlva lejjebb tekerték, majd kicsit később ki is kellett kapcsolni, úgy bemelegítette a szűk teret. Tudták, hogy a vasfedél alatt biztonságban vannak, ennek ellenére igyekeztek ébren maradni a vacsorát követően is. A legjobb módszer erre a beszélgetés. Tomot annyira megviselték a farkas támadás borzalmai, hogy félt az elalvástól, és mindent megtett, hogy Jóska is nyitva tartsa a szemeit. Egyfolytában beszélt hozzá és mindenfélét kérdezgetett tőle. Elmeséltette vele szinte az egész életét, hol élt gyerekkorában, milyen Magyarország, milyenek a magyar emberek, és feltett egy olyan kérdést, amelyre csak hosszú választ lehetett adni:
- Te hogy kerültél Amerikába?
- Még a harmincas években történt, hogy egy barátommal felkerekedtünk, magunk mögött hagytuk hazánkat, a nagy szegénységet. Hosszas tanakodás után délnek, az Adria felé vettük az irányt, csak úgy gyalogosan. Száraz volt a nyár, bokáig porban gázoltunk. Néha felkéredzkedtünk egy-egy szekérre, de olyan nem akadt, amelyiken hosszabbtávon utazhattunk volna. A hazulról hozott szalonna és kenyér hamarosan elfogyott, kevéske megtakarított pénzünket pedig úgy féltettük, hogy még magunk elől is rejtegettük a ruhánk bélésében. Elhatároztuk, hogy ételre, ha nem muszáj, nem költünk, azt inkább megszerezzük. Alkalmi munkákat vállalunk hogy pótoljuk a hiányzó falatokat. Egy ideig a gondjaink megoldottnak látszottak, a parasztgazdaságokban mindig van alkalmi munka. Olyan sok élelmet gyűjtöttünk, hogy a cipelése komoly nehézséget jelentett. Két nagy pakkunkkal fáradtan értük el a Drávát. Letelepedtünk a parton a fűzfák árnyékában, jól belakmároztunk a tarisznyáinkban lévő finomságokból, és ott azon nyomban el is aludtunk. Arra ébredtem, hogy a fejem alól valaki ráncigálja a batyumat. Kaptam a keservesen megszerzett élelem után, de a tolvaj gyorsabb volt, és egyenesen a folyó felé futott. Utána iramodtam, ő irányt változtatott, hátrahagyva a partra húzott csónakját elmenekült a sűrű bokrok között, de magával vitte a sok napra elegendő „megélhetésemet”.
- Akkor most egy tarisznya elemózsiával kell beérnünk - mondtam társamnak, aki ugyancsak eredménytelenül kergette a másik tolvajt.
- Hát, komám, itt vagyunk újra szegényen, kezdhetjük elölről a gyűjtögetést.
- Nincs itt még veszve az égvilágon semmi! Akinek csónakja van, az már nem is annyira szegény - mutattam a kis lélekvesztőre, amelyre eddig nem is fordítottunk figyelmet. Egypárevezős, kicsi, könnyű vízi alkalmatosság volt, az evezők annak rendje és módja szerint az aljában hevertek.
– Bocsássa meg az Úr, de mi ezt a vízre valót birtokba vesszük, legalább lesz mivel átkelni a Dráván!
- Te értesz a csónakhoz? Hiszen tengerjáró hajón szolgáltál - faggatóztam, de ő bamba arckifejezéssel magyarázta:
- Az igaz, hogy szolgáltam egy teherjárón, de ott egész nap a konyhán dolgoztam, csónakkal annyi dolgom volt, hogy néha napján a matrózoknak segítettem festegetni a kopott ladikokat.
- Valahogy majd csak átevickélünk a túlsó partra, de igyekezzünk, mert a tolvajok akár vissza is térhetnek.
Alighogy ezt kimondtam, már hallatszott is a jómadarak és az általuk verbuvált hadsereg csörtetése a bokrok között. Nem várhattunk, azonnal a vízre toltuk a „ránk maradt” csónakot, és apró hajónk csak úgy hasította a lanyha hullámokat a horvát partok felé. Mögöttünk egy ideig hallottuk üldözőink kiabálását, de a folyó zúgása, és az egyre növekvő távolság elfedett minden más zajt.
A Dráva déli partja semmiben sem különbözött az északitól. Itt is mindenütt fűzfa és különféle bokrok borították árnyékba a tájat. A bokrok között keskeny ösvények futottak, és még véletlen se lehetett egyenes vonalút találni köztük, egyik kacskaringósabb volt, mint a másik. Jótékony rejteket nyújtottak az orvhalászoknak, csempészeknek és más, nem egyenes úton járóknak, mint ebben az esetben nekünk, a két ágrólszakadt magyar gyereknek, akiknek egyetlen vágya volt, hogy elérjék a tengert. Most azonban még itt voltunk a Dráva-parton, és azon tanakodtunk, jó lenne valakinek eladni a csónakot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az elképzelésünk. A bokrok között egész véletlen megpillantottunk egy kis csónakszállító eszközt. Ez tulajdonképpen egy kézikocsi, felpumpált gumikerekekkel, amelyikre pontosan passzolt csöppnyi hajónk. Hogy ne passzolt volna, hiszen a két jármű együvé tartozott, ami jól látszott az egymásra kenődött festéknyomokból!
- Tolvajoktól lopni nem bűn - jelentette ki a barátom, de arra nem tudott választ adni, hogy melyik bibliában olvasta bölcs megállapítását.
Először én bűnnek éreztem, hogy elvettük a másét, de megnyugtatott az a tudat, hogy mi csak a tőlünk ellopott élelem ellenértékét vettük el. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy jogosan. Felpakoltuk tehát a csónakot a kerekes micsodára, és azt magunk előtt tolva folytattuk utunkat, arra, amerre a tengert sejtettük.
Hamarosan egy kisvároshoz érkeztünk, ahol éppen vásár volt. Kínálgatták az árusok szebbnél szebb és finomabbnál finomabb portékáikat. Mi már nagyon éhesek voltunk, ezért vettünk egy-egy cipót a péklegénytől, és elkezdtük belőle csipegetni a foszlós belsejét, ezáltal egyre nagyobb üreg keletkezett, és az egész már egy tálkára hasonlított. A vásárban sétálva egy kövér asszony mellett haladtunk el, aki tejfölt árult egy nagy kannából. A vásárlók egymást figyelmeztették, hogy vigyázzanak a kofával, mert mindenkit becsap: vagy kevesebb a kimért tejföl a kelleténél, vagy nagyobb pénzzel fizetés esetén kevesebbet ad vissza, mint amennyi járna.
- Na, komám - mondtam barátomnak, - minket nem tudna átverni ez a némber, mi nem tudnánk nagy pénzzel fizetni neki.
- Pedig nagyon jól esne egy kis tejföl - sóhajtotta a cimborám, és már lépett is a jóasszonyhoz.
- Fél litert kérek!
- Mibe öntsem? – kérdezte az árus, de Lajos már tartotta is a félliteres merítő edény elé a kezében szorongatott kivájt cipót. Nekem is megtetszett az ötlet, én is odaléptem a ”cipóedényemmel” az asszonysághoz.
- Ezt is borítsa meg nénémasszony!
A cipók csak úgy dagadtak a tej finom fölétől, mi pedig fizetéshez készülődtünk, de a zsebünk teljesen üres volt, csak néztünk, bűnbánóan a kofára. Lajos szólalt meg előbb:
- Bocsássa meg a kedves ténsasszony, de a pénzem a másik ruhámban maradt.
- Az enyém is - toldottam meg barátom esdeklését. - Sajnos nincs mit tenni, mi tudjuk az illendőséget, természetesen visszaadjuk az árut.
És már öntöttük is cipóinkból mindketten az elénk rakott kannába a tejfölt . Még vetettünk rá egy sajnálkozó és bocsánatkérő pillantást, aztán visszamentünk a vásár melletti ligetbe, ahová kerekes csónakunkat rejtettük. Leültünk a fűbe, és megettük a tejföltől átivódott cipókat. Ránk esteledett, és a felborított csónak alatt „ágyaztunk” meg magunknak. Madárcsicsergésre ébredtünk, visszabillentettük a ladikot a kétkerekűre, és folytattuk utunkat abba az irányba, ahonnan előbb-utóbb a tenger mormolását kell majd meghallanunk. Mentünk pusztaságon, falvakon, városokon, hegyeken, völgyeken át, amikor egyszer csak elénk tárult a tenger, Fiume kikötőjével. Ott voltunk álmaink partján, a kikötőben meg csak úgy sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Csodálattal néztük ezeket a remekműveket: a kecses vitorlásokat, öreg gőzösöket, teher- és személyszállítókat.
- Talán valamelyik gőzhajón befogadnak bennünket fűtőnek vagy a szakács mellé kisegítőnek - ábrándoztam hangosan, és Lajos barátom tovább szőtte a gondolataimat:
- Ezt a lehetősét csak úgy tudjuk kideríteni, ha rákérdezünk - mondta, és már indultunk is az első kormos kéményű, hatalmas „teknő” felé. Kezdetben nem jártunk sikerrel, amikor megláttunk egy kopott, elhanyagolt külsejű teherhajót a csillogó-villogó utasszállítók mögött. Azért bámultuk meg ezt a csúfságot, mert annyira elütött a többitől, hogy a mérhetetlen kontraszt mágnesként vonzotta a tekinteteket.
- Te, Jóska, nekünk ez is megtenné, ugyanúgy úszik a vízen, és elvinne bennünket oda, ahová készülünk.
- Igaz, de hát arról még nem is beszéltünk, hogy hová készülünk - tettem hozzá barátom lelkesedéséhez, aki nagy bölcsen megadta a „helyes” irányt:
- Hát, a tengerre! Nem erről álmodoztunk? – mutatott az előttünk lüktető víztükörre.
- De előbb-utóbb kiköt a hajó, legalább azt döntsük el, hogy melyik országba szeretnénk eljutni.
- Párizsba! - felelte nagy lelkesen Lajos, és a nyomaték kedvéért megismételte: - Párizsba!
- De hiszen ott nincs is tenger!
- Akkor a Párizshoz közeli kikötőbe, onnan pedig valahogy eljutunk Párizsba.
Bámultuk a kopott teherhajót, és gondolatban már ringattak is bennünket a hullámok, amikor valaki németül ránk kiabált a fedélzetről. Nem sokat értettünk belőle, így hát magyarul visszakiáltottam:
- Nem tudunk németül, csak magyarul - és ekkor a legnagyobb meglepetésünkre ő is a világ legszebb nyelvén folytatta:
- Lenne kedvetek elszegődni tróger munkára egy útra?
- Attól függ, merre tartanak?
- Az Isztriára, és két óra múlva indulunk. Ha érdekel benneteket, akkora legyetek itt- invitált bennünket a jóember.
Az üzlet megköttetett, bár kicsit furcsa módon, és nekünk volt két óránk, hogy valakire rásózzuk a csónakot. Arra számítottunk, hogy annak árából megtesszük első lépésünket a vagyonosodásunk irányába. Vevőt nem találtunk ladikunkra, csak néhány érdeklődő somfordált a közelünkbe, amikor Lajos megszólalt:
- Tudod, mit? Tartsuk meg ezt a kis lélekvesztőt, jó lesz ez még valamire!
Mit volt, mit tenni, a csónak maradt, mi pedig továbbra is a szegények táborát gyarapítottuk. Éppen készülődtünk új munkahelyünkre, amikor egy velünk szembejövő társaság, akikről már messziről lerítt, hogy kupeckedésből „tengetik” az életüket, megállt mellettünk és a legnagyobb hangú, olyan Gábor-cigány féle gúnyolódva megkérdezte:
- Csak nem ezzel az „óceánjáróval” akartok tengerre szállni? – mutatott a lélekvesztőnkre.
- De bizony! - feleltem, - ezzel megyünk az Isztriára, meg is láthatod, ha holnapután ott lesztek a kikötőben. Találkozzunk ott! - mondtam Lajos legnagyobb megrökönyödésére.
Ő még nem tudhatta, hogy mit eszeltem ki ezekkel a pénzeszsákokkal szemben. Tervem megvalósulását ők maguk segítették elő, amikor a nagyhangú vezetőjük előállt egy fogadási ajánlattal:
- Na, akkor idefigyeljetek! - dörögte ellentmondást nem tűrő hangján, miközben ki is húzta magát. – Az ilyenekre mifelénk azt mondják: „tette magát, mint két szem krumpli három zsákban”. Mi is oda tartunk, és ha valóban a csónakkal jöttök át az Isztriára innen a fiumei kikötőből, adok nektek annyi pénzt, hogy egy vadonatúj, nagyobb ladikot vehettek rajta. De ha nem, akkor egy hónapig terelitek az eladásra szánt marháimat. Áll az alku?
- Áll – feleltem, és kezet ráztunk.
A kupectársaság meg volt győződve, hogy csónakkal ezt a nagy távot nem lehet megtenni. Lajos is ijedten nézett, de én már tudtam, hogy mi ezzel a csónakkal megyünk át a szemben lévő félszigetre. Ezzel a tudattal, na és a csónakunkkal indultunk álmaink hajójára. Az éppen kijózanodóban lévő kapitány engedélyt adott, hogy kis ladikunkat is utaztassuk rozsdamarta és festékhiányos tengerjáróján.
- Most már értem! - esett le Lajcsinak a fél krajcár. - Most már értem, hogy miért mertél fogadni a Gáborokkal. Végtére is a csónakkal megyünk át a tengeren, nem nélküle. A fogadásban nem az állt, hogy a csónakban, hanem a csónakkal. Hát, jön a csónak is velünk együtt, de úgy is mondhatjuk, hogy mi megyünk a csónakkal, - fejtegette barátom, én pedig megnyugodtam, hogy nem is olyan buta gyerek ez a Lajos.
Másnap hajnalban a hajón végzett kulimunkától kissé megfáradtan hagytuk el a gőzőst Lovran, Isztria kikötőjében. Szentül meg voltunk győződve, hogy a kupecekkel többé soha életben nem találkozunk, ezért nem is ő körülöttük forogtak a gondolataink. Képzelheted, hogy mekkora volt a meglepetésünk, amikor beléjük botlottunk a kikötő egyik dokkjánál. De ők, hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták a két emberke mellett a csónakot! Azonnal leellenőrizték, hogy ez volt e velünk a fiumei kikötőben, és amikor látták, hogy kívül, belül vizes, hála a hülye hajóinasnak, aki a hajó többi csónakjához hasonlóan ezt is beáztatta, meggyőződtek róla, hogy a fogadást elvesztették. A nagyhangú kereskedő óriási, pocakos erszényéből előcsettentette egy új csónak árát, francia frankban megszámolva. Ez akkora pénz volt, hogy Marseille-be, onnan pedig Amerikába is hajózhattunk belőle, ahová egy viharos tengeri hánykolódást követően érkeztünk. A szerencsét hozó csónakunk persze végig velünk volt, az óceánon túlra már csak úgy szerencsehozónak vittük, meg talán azért is, hogy elmondhassuk majd egyszer a falunk nádtetős kocsmájában, hogy ezzel a lélekvesztővel még az Atlanti óceánt is átszeltük.
- A barátod, Lajos, akivel együtt jöttetek az Államokba, most merre van? – szakította félbe Tom.
- Néhány év amerikai élet után hazatért Magyarországra. Előbb leteperte a honvágy, mint engem. Nálam az utóbbi időben jelentkezik a haza utáni egyre erősebb sóvárgás, de őt már kínozta attól a perctől fogva, amikor óvatosan becsukta maga mögött a szülői ház ajtaját. Most merre lehet az én kedves barátom? Talán éppen arat az uraság földjén, vagy…talán - mutatott abba az irányba, amerre a frontot sejtette, - ott lapul valamelyik lövészárokban. Rosszabbra már nem is merek gondolni!
Itt a keménykötésű magyar gyerekből elfogyott a szó. Már csak a szeme beszélt a barátja iránti aggódásról.
Valamikor hajnal felé kellett újra begyújtani a lámpát, akkorra érezhetően lehűlt a levegő. Újra elaludtak. Reggel kitornászták magukat a lemez „hálószobából”, kikukucskáltak a félrehúzott pokróc mögül. Nem akartak hinni a szemüknek. Odakint egyetlen szín uralkodott, a vakítóan fehér.
- Igyekeznünk kell Jóska, mert a végén még a roncs foglyai leszünk jövő tavaszig!
- Oké! Nyaláboljuk fel a szükséges holmit, és irány haza!
- Ha ezeket a cuccokat haza akarjuk vinni, valami szántalp félét össze kell tákolni.
Választ sem várva fogta a fejszét, hüvelykujjával megtapogatta az élét, elindult ki a hóba, és már kintről szólt vissza Jóskának:
- Hozd a géppisztolyt és biztosíts, amíg kivágom a szántalpaknak való faanyagot!
Néhány perc keresgélés után megtalálta a két egymáshoz hasonló, egyik felével felkunkorodó, karvastagságú ágat, és még levágott néhány egyenes darabot. Bedobálta a roncsba, és fél óra múlva egy ugyan nem szép, de húzható szánt kötöztek össze drótokkal, kötelekkel. Egy két méteres kötél végeit a szánkó bal és jobb elejéhez rögzítették.
- Látod? A hó nekünk kedvez! - szólt Jóska bizakodóan, látva, hogy lényegesen több holmit szállíthatnak a járművön, mint vállon, de Tom kissé borúlátóbban ítélte meg a hirtelen jött hóesést:
- Most még szövetségesünk, de figyeld meg néhány óra múlva! Lesz itt hadd el hadd, úgyhogy, igyekeznünk kell!
Jól csúszott a szán, a két erős katona könnyedén húzta a rajta lévő súlyos teherrel együtt is. Az első párszáz méter szórakozás volt. Ezt a fontos munka követte, amit a fiatal izomzat különösebb megterhelés nélkül teljesítet. Aztán jött egy olyan táv, amikor már az egyre hidegebb idő ellenére is megizzad a hát, és még egy szakasz, akkor már a szemöldökön is folyik a veríték.
- Pihenjünk egyet! – kérlelte barátját a lengyel fiú.
- Nem állhatunk le! Lehűlne izzadt testünk, ami végzetes is lenne. Nézd, hogy kavarog a hó! Egyre jobban támad a szél, ebből még hóvihar is lehet! Mennünk kell!
Tovább húzták a szánkót, és bekövetkezett, amitől a magyar fiú tartott; egyre erősebbek lettek a széllökések, és egyre nagyobbak a hófúvások. Nagy erőfeszítések árán kiértek az erdőből, onnan már látták a szállásukat.
- Na, akkor még egy nekirugaszkodás, és egy-kettőre hazaérünk! – bizakodott Tom, és belekapaszkodtak a húzókötélbe.
Az erdő és a menedékük közti távolság jó időben néhány perc könnyed séta, most azonban a viharos szél és az előttük emelkedő hóhegyek, a fáradtság miatt a sokszorosára nőtt. Az egyik hóbuckát győzték le a másik után, méterről-méterre küzdötték előre magukat. Még háromszáz méter …, még kettőszáz … még száz! Pont itt, karnyújtásnyira a cél előtt, itt állja útjukat egy megmászhatatlan, áttörhetetlen, magas hó fal.
- Ezen nem jutunk át! – mondta Tom lemondóan.
- Egyedül nem, de ha Billék meghallják, hogy itt vagyunk, elénk jönnek.
Fogta a frissen szerzett karabélyt és az ötös tárat komótosan egymás után kilőtte. Semmi mozgás a repülőgép felől. Jóska még egy tárat kilőtt, és most megérkezett a válasz, egyetlen puskalövés.
-Takarékoskodnak a tölténnyel, ők még nem tudják, hogy egy egész lőszerraktárt viszünk a szánkón! – nevette el magát Tom.
Fél óra kellett, amíg átverekedte magát a hótorlaszokon a hótaposókkal, hólapátokkal felszerelt mentőalakulat.
- Nem fagytatok meg ebben az embertelen hidegben? – kérdezte tőlük Sarah.
- Nem, mert akkor is egyfolytában mozogtunk, amikor már nem tudtuk húzni a szánt - válaszolta Jóska.
Visszafelé is félóráig tartott az út. Igyekeztek, már amennyire lehetett az feltámadt viharban, és az egyre keményedő, csikorgó hóban. A repülőben Sarah megvizsgálta az előkerült katonákat, meleg fürdőt és ágynyugalmat rendelt el számukra. Nem kellett altató a fiúknak.
Bill és Fred behordták a szánkóról leszedett holmikat. Ők ketten a fegyvereket tanulmányozták először, a doktornő inkább a ruhákat, élelmet, és aminek nagyon megörült, a tekintélyes mennyiségű szappant. Örömében kis híján elkiáltotta magát, amikor meglátta a teát és a cukrot. Pillanatokon belül már hullottak is az illatos tealevelek a forró vízbe.
- Nem szép tőlünk, hogy nélkülük teázunk - mutatott Fred a horkolók felé.
- Forró teával és friss reggelivel köszöntjük őket, ha felébrednek - kapcsolódott Sarah is a beszélgetésbe.
- De most délután van, ők előreláthatóan este ébrednek fel - vélekedett Bill.
- Majd meglátjuk! – mosolygott titokzatosan a rutinos orvos, aki nagyon jól tudta, hogyan viselkedik a szervezet a nagy hidegben végzett kimerítő munkát követően. - Na, fogadjunk! – tette hozzá.
- Miben?
- Ha este felébrednek, én főzöm a teát, ha csak reggel, akkor pedig te!
- Áll az alku! –egyezett bele Bill.
Fred még mindig a fegyverekkel volt elfoglalva. Kezébe vette az egyik géppisztolyt, és megjegyezte:
-Ha ez nálam lehetett volna a farkas támadáskor, könnyebb dolgom lett volna! Vajon honnan szedték ezt a sok cuccot a srácok? – kérdezte.
- Kettőt találhatsz!
- Megtalálhatták a gép levált hátsó részét?
- Másra nem tudok gondolni.
- Mindent elhozhattak?
- Te mit tettél volna a helyükben?
- Én a legszükségesebbeket hoztam volna el, a többiért később visszamennék.
- Na látod, ők is ezt tehették, de majd ha estére felébrednek, úgyis elmesélik.
Odakint tomboltak az elemek, őrjöngött a közeli erdő a viharos szél csapásaitól. Az oszlopon a szélkerék-megbízatást teljesítő légcsavar egyre nagyobb sebességre kapcsolt, ami először a belső világítás egyenetlenségében nyilvánult meg. Hol erősebben, hol gyengébben világítottak a mennyezeten elhelyezett égők, aztán hirtelen megszűnt a fény, csak a kályha résein szűrődött ki egy kevés világosság, ami éppen hogy ahhoz volt elég, hogy Bill előszedje az általa készített petróleumlámpát. Hozta nagy büszkén, már alig várta, hogy meggyújthassa a kanócot, és odatehesse Fred elé:
- Itt van az én világosságom, használjuk inkább ezt!
A teátrális előadás azonban elmaradt, mert Sarah meggyújtotta a fiúk által hozott, a rakományban talált egyik lámpát, és megjegyezte:
-Ezek a viharlámpák biztonságosak, és a szél se oltja el őket. Ezeket használjátok, ameddig lehet!
Tom és Jóska békésen aludt, reggel utolsóként keltek ki az ágyukból. A forró tea és a finom reggeli győzte meg őket, hogy már másnap van. Még mindig tombolt a vihar. A kis ablakokon át csak havat és havat lehetett látni.
- Ki dobálja el ma a havat? – kérdezte Sarah, és a fiúk úgy bámultak rá, mintha valami nagyon csúnyát mondott volna. Megismételte a kérdését:
- Ki ma a hó felelős? Nem tudjátok? Akkor megmondom. A mai hó felelős az, aki ott kint üvölt egész nap, egész éjjel. Majd ha abbahagyja, akkor jövünk mi.
- Sarah, szerinted mi a jó fenének kellene eldobálnunk a havat?
- Unalmunkban és a mozgáshiány miatt. Majd meglátjátok, néhány napon belül mindent megragadunk, hogy kimehessünk a szabadba. Lesz olyan nap,…lesznek olyan napok, de talán még hetek is, hogy nem tudjuk elhagyni a gépet. Emlékezzetek arra, amit most mondtam!
Tom és Jóska, mondjátok el, merre jártatok, mit láttatok!
A lengyel fiú töviről hegyire elmesélte az elmúlt két nap történéseit: a vadlibavadászatot, a farkas kalandot, a repülőgép megtalálását, megmenekülésüket a vadaktól.
- Merre találtátok meg a gép hátsó részét? - kérdezte Bill.
- Csaknem a sziget túlsó felében, egy sűrű erdős részen. A holminak csak egy részét tudtuk elhozni. A legszükségesebbek itt vannak, a többit visszazártuk a konténerekbe. Ha elül a vihar vissza tudunk menni a többiért. Kettő fordulóval el tudunk hozni mindent. Vagy egy komolyabb szánnal egyszerre is ideszállíthatjuk, ha valamennyien megyünk.
- Ha elül a vihar! – nézett ki Bill az ablakon.
Nem úgy fest, mintha abba akarná hagyni. A havazás ugyan abbamaradt, de a vad, hideg szél hordta a havat, vitte neki mindennek, ami útját állta. Napokig így ment, szobafogságra ítélve a sziget foglyait. Jóska ez alatt az idő alatt Fred segítségével összeállított egy komolyabb, nagy teher szállítására alkalmas szánkót. Aztán az egyik reggel csendre ébredtek. Nem vonyított a vihar, nem recsegett a körülöttük lévő világ. A nap bátortalan fénye is megmutatkozott a horizonton.
- Bill és Fred, derítsétek fel, hogy mi a helyzet a gép körül!
- Már megyünk is - felelte Bill, és magukra kapkodták a meleg ruhát, kimerészkedtek a nagy szibériai télbe.
A farönkökből készült előtérből kilépve, a legnagyobb csodálkozásukra csak térdig érő havat találtak. A gép túlsó oldali fala mellett már legalább két méteresre magasodott. Hát persze! Innen fújta a szél, és nekihordta a gépnek.
- Nézd meg, ahol nem állta semmi az útját, ott nem tudott megmaradni – mutatta társának Bill.
Az egész tisztásról továbbkotorta a havat a hatalmas szélvihar, nekivitte az erdő szélső fáinak, ott elakadt és feltorlódott. Rövid tanácskozást követően hótaposókkal felszerelve indultak a repülőgép roncsához. Csupán a két karabélyt és a két géppisztolyt vitték magukkal, és egy-egy kulacs teát, valamint kevés élelmet. Az erdő szélében még nehézkes volt a közlekedés, de beljebb, ahol a fák megakasztották a havat könnyebben haladtak előre. Útjukon egyetlen vaddal sem találkoztak, de még a lelőtt farkasok tetemeit sem látták sehol.
- Itt legalább hét farkas lehelte ki gonosz lelkét - emlékezett Tom a roncs körül lezajlott kemény csatára. - Hová tűnhettek?
- Más vadak elhordták őket. Talán a többi farkas, a medve, a tigris vagy ragadozó madarak.
- Az a megnyugtató, hogy idejövet nem láttam a hóban egyetlen állatnak sem a nyomát - sóhajtott fel Sarah.
- Attól még a hóvihar előtt itt lehettek, csak a mindent befedő hó eltüntette a nyomaikat - vélekedett Jóska.
A roncsba a lépcsőszerűen feltorlódott és megkeményedett hónak köszönhetően egyszerűen be lehetett sétálni.
- Csak ez a két „skatulya” volt? – kérdezte Bill.
- Mi csak kettőt találtunk – válaszolta Tom. – Először abból szedtük ki a cuccokat, amelyikbe elbújtam a farkasok elől, aztán a mellette levőből.
Bill belenézett a konténerekbe, és odaintette Tomot.
- Te semmit se vettél észre ezeken a dobozokon?
- Nem. Mit kellett volna észrevennem?
- Nézd meg az egyik mélységét, és nézd meg a másikét! Amelyikben elbújtál duplája a másiknak. Nézz csak bele!
- Tényleg! Nem észleltük! Először a harc, majd a menekülés, aztán a gyors pakolás, és a „gavalléros” távozás! Nagyon gyorsan követték egymást az események! Ezzel azt akarod mondani, hogy egy ládába még bele se kukkantottunk?
- Igen, azt! Gyertek, lökjük le az üres tárolót az alatta lévőről! – fordult a többiek felé.
Az elbújt lemeztartályból a hajótöröttek számára értékes „kincsek” kerültek elő: egy zsákban valami porszerű anyaggal töltött zacskók voltak, találtak még több doboz húskonzervet, néhány üveg mézet, pár üveg whiskyt és különféle gyógyszereket, kötszereket. Mielőtt megkezdték volna a zsákmány szánkóra rakását, Sarah a következőt javasolta:
- Ez a roncs valahol az erdőnk közepén van, tehát nagyon jó helyen ahhoz, hogy menedékként használjuk. Gondoljatok bele, ha időjárás miatt, vagy bármi más okból tető kell a fejünk fölé, és messze az otthon, itt viszonylagos biztonságot találhatunk. A nagyobbik konténer, ahogy a fiúk már kipróbálták, hálóhelynek is alkalmas. Hagyjunk benne szükséges holmikat, és van egy erdei kunyhónk!
– Pokrócok, néhány konzerv, kétszersült, és kész a „menedékház”! – bólogatott Tom.
Amíg a férfiak a szánkót málházták, Sarah felszerelte a „konténerszállót” a legszükségesebbekkel. Még az egyik üveg whiskyt is berakta a hatalmas ládába.
- Lélekmelegítőnek! – poénkodott Jóska.
- Leginkább azonban életmentőnek! Sokszor egy korty alkohol is felfűtheti a lehűlt testet, és fertőtlenítőszernek is kiváló – fűzte hozzá a doktornő.
A szánt ketten húzták, ketten tolták hazafelé. Dokira a figyelést bízták. Minden idegszálával, de legfőképpen fülével és szemével igyekezett észrevenni a furcsa neszeket és alakokat. Nem kívánták a medvével vagy a tigrissel való találkozást, de ha jönne valamelyik, akkor legalább idejében vegyék észre. A doktornő egész úton lövésre készen tartotta az egyik géppisztolyt, amit az erősebb nem képviselői először ódzkodtak rábízni, mondván egy orvos más műszerekhez ért, nem a fegyverekhez.
-Na, idefigyeljetek gyerekeim! – förmedt a férfihadra. - Nyert valaki közületek katonai terepversenyt pisztoly, puska, géppuska és géppisztoly-lövészettel egybekötve?
Nagy hallgatás következett. Sarah kivárt, és eligazítást tartott a kétkedőknek fegyverismeretből, majd felemelte az egyik Thompsont, és a közeli fa tetejéről egy rövid sorozattal leszedett egy félig letört ágat. A bizalmatlanok legszívesebben elbujdostak volna, csakhogy most nem tehették, mert bele kellett kapaszkodni a megrakott szánba, és meglódítani hazafelé. Saját kitaposott nyomukon haladtak, néha megálltak egy-egy röpke pihenőre, nagyon vigyáztak, hogy meg ne izzadjanak. Inkább tartson tovább az út, de mindenféle betegséget el kell kerülni, mert hiába van orvosuk és valamennyi gyógyszerük, itt az őserdőben egy súlyosabb betegség végzetes is lehet.
Félelmetes volt, hogy a hóban az idefelé kitaposott ösvényük mellett több helyen is láttak medve és farkas nyomokat. Előttük azonban nem mutatkoztak. Még sötétedés előtt értek haza, fáradtak, de jókedvűek voltak. Egykettőre bepakolták a szállítmányt a gépbe, amely már eléggé kihűlt, ugyanis a kályhában kialudt a láng. Félóra elteltével újra lobogott és duruzsolt a tűz, és a kéményen kitóduló fehér füst jelezte, itthon vannak a háziak.
- Hej, barátaim, ha ezek a fegyverek nálunk lehettek volna az elmúlt néhány hónapban! – tört elő Jóskából az elégedettség a talált zsákmányt vizsgálgatva.
Tom kézbe vette az egyik zacskót, és hangosan betűzni kezdte a ráírt szöveget: leves por.
– Ilyent még nem láttam! Hát nem azért leves a leves, mert leve van? – tette fel a kérdést kajánul.
- Még nem hallottál az amerikai gasztronómia nagy vívmányáról? - csodálkozott Fred, és elmagyarázta, hogyan és miből készül ez a korszakalkotó találmány.
- Őseim nevében azért ehhez lenne nekem is van néhány szavam! – horkant fel Jóska.
- Mégpedig? – firtatta Sarah.
- Ott kezdeném, hogy szeretem Amerikát. Szeretem, mert befogadott, szeretem, mert itt embernek tekintik az embert, és azért is, mert itt soha nem látott fejlődést tapasztaltam. De a világ nem Amerikában kezdődött! Hallgassátok meg a leves por igaz történetét!
Minden szem Jóskára szegeződött:
- Élt egy nép valamikor nagyon régen, akiket szkítáknak neveztek. Ők találták fel a leves port, amelyet a mi ősmagyarjaink is előszeretettel készítettek és fogyasztottak. A megfőtt, jól besózott, apró darabokra vagdosott marhahúst megszárították és porrá őrölték. Zacskókba rakták és magukkal vitték, bármerre is jártak a végtelen sztyeppén. Ugyanúgy szárított túrót is tartottak maguknál, amely olyan magas vitamint tartalmazott, hogy képes volt megelőzni a skorbut kialakulását.
- Úgy hallottam, hogy az ősmagyarok a lovaik nyerge alatt puhították a húst - szakította félbe Tom az előadást.
- Ebből annyi az igaz, hogy valóban tettek húst a ló hátára, de nem a nyereg alá puhítani, hanem a hosszú lovaglás során a lovak kisebesedett hátának a gyógyítására.
-Ebben van logika - szólalt meg Sarah. – Az ősi gyógymódokban sok helyen visszatérő módszer a sebek nyershússal való gyógyítása. Nálunk Írországban is alkalmazták, még embereken is.
Jóska elemében volt. Örült, hogy mesélhetett hazájáról, és nagyon tetszett neki, hogy a barátai érdeklődéssel hallgatják. Késő estébe nyúlt a mesedélután, mégis ez az idő csupán arra volt elegendő, hogy egy csipetnyi ízelítőt kapjanak népeik történelméből. Elhatározták, hogy a zord téli napokat, amikor a repülőszálló foglyai lesznek, egymás országainak, nemzeteinek megismerésére fordítják. Ekkor még sejtelmük sem volt, hogy hány és hány sötétbe burkolózott délutánt töltenek el a meseasztalnál
11.Odakint üvölt a tél
Másnap soha nem hallott zúgás, búgás és süvítés vetette ki ágyaikból őket. Őrjöngve érkezett meg az agresszív tél, és azon nyomban odavágott a környező erdőnek, tolta a havat a repülő oldalának, akkora torlaszt képezve, hogy teljesen betakarta a gép szélirány felőli oldalát.
- Erre jól ráfáztunk! – reagált Fred a kialakult helyzetre. – Teljesen betemetett bennünket a hó!
- Ennek inkább örülni kellene! – vélte Bill. – A repülőoldalát betakaró hó nagyon is hatásos. Megvédi szállónkat a széltől, hidegtől. Ha ez megfagy, szabályos erődítményt képez. Most lehetünk hálásak a közvetlen a gép mellé emelt palánkunkért. Ha arrébb építjük, akkor most a repülő falát nem tudná leszigetelni ez a fehér, megdermedt csapadék. Az eszkimók jégkunyhója is ezen alapszik.
- Rabok vagyunk, de a hó, amely rabságra ítélt bennünket, egyben gondoskodik is rólunk! – szögezte le Tom.
A következő napok így teltek, beszorulva a lakosztályukba, csak pihentek, feküdtek ágyaikon, mindenféle semleges témáról beszélgettek. Jó úton haladtak a fizikai és szellemi tespedtség felé. Sarah, aki a lelkén viselte a kis csapat fizikai és mentális állapotát, megelégelte a céltalan semmittevést. Orvosként előre látta a következményt. Eltunyulnak, eltompul az agyuk, és ha hirtelen meg kell oldani egy nehezebb feladatot, elvesznek.
- Gyerekeim! Mától az általam összeállított napirend szerint fogjuk élni az életünket. Célirányos feladatokat szabok meg az egészségünk megőrzése érdekében, és unaloműzőnek is jó lesz. Van ellenvetése valakinek? - kérdezte egyik reggel olyan határozottan, hogy a srácok csak egyöntetűen tudtak felelni:
- Nincs.
- Erre számítottam. Tehát, napi két alkalommal testnevelési foglalkozást tartunk, természetesen figyelembe véve a rendelkezésünkre álló helyet és eszközöket.
- Ezt a Magyar Királyi Honvédségnél csuklógyakorlatoknak nevezik - szólt közbe Jóska.
- Igen, sportkörökben pedig gimnasztikának – felelte Sarah. – A mozgás a lényeg. Lehet fekvőtámaszokat, helyben futást, felüléseket, törzshajlításokat és egyéb gyakorlatokat végezni.
- Súlyzógyakorlatokat is javasolnék! – gyarapította az eszköztárat Jóska.
- Nincs is súlyzónk! – replikázott Bill.
- Ha nincs, majd lesz! Holnapra a fáskamrában lévő anyagokból elkészítem – vágott vissza Jóska.
- Nagyszerű! De ez még nem minden. Szellemileg is szinten kell maradnunk. Vannak ötleteitek?
- Majdnem elfelejtettem, találtam a repülőroncsban egy csomag kártyát, egy feladatnak ez is megfelel! – tette az asztalra a paklit Tom.
- Jé, az én magyar kártyám! – kiáltott fel Jóska. - Hol volt?
- Az egyik konténer mögött. A zuhanáskor eshetett oda. Még szerencse, hogy be van csomagolva és nem tudott szétszóródni.
- Az bizony! Nagy szerencse - ujjongott a magyar fiú.
- Készítenék egy sakktáblát - ajánlotta fel Fred.
- Miből lesznek a figurák? – tudakolta Bill.
- A tábla is és a figurák is keménypapírból. Kirajzolom a kockákat, a fehérek már gyárilag készen vannak, a sötéteket meg besatírozom. A figurák pedig kör vagy négyzet alakú lapocskák lesznek, amelyekre ráírjuk a nevük kezdőbetűit. A célnak megfelelnek.
- Játékok is kellenek, ezen kívül pedig javasolnám, hogy minden nap beszélgessünk országainkról! Meséljünk azok múltjáról, jelenéről, ismerjük meg egymás népszokásait! Ezzel nem csak az időt múlatjuk, hanem hasznos ismeretekhez is jutunk.
A doktornő célba talált elképzeléseivel, a férfinép azonnal belátta, hogy igaza van. Mozogni kell, és lekötni a gondolataikat is, mielőtt a bezártság klausztrofóbiát okozna. Jóska magyaros észjárásával tréfásan el is nevezte a foglalkozásokat: agyba-főbe mozgásnak. Annyit sikerült elérni a dokinál, hogy az aznapi menetrendben még ne szerepeltessék a feladatokat, arra hivatkozva, hogy előbb néhány eszközt el kell készíteni.
Másnap reggeli tornával kezdtek, először kártyáztak, majd kipróbálták a sakkot. Valamennyi időt kitöltött a közös ebédfőzés, utána laza beszélgetés következett. Fred, a Kubából származó srác szűkebb hazája, majd a spanyol nép dalait énekelgette, amit társai csodálattal hallgattak.
-Ezzel meg is kezdtük a hazáink történelméről szóló foglalkozásokat - örvendezett Sarah. – A dalok és az irodalmi alkotások képet adnak népeinkről. A szövegük, dallamuk, ritmusuk.
Fred pedig dalolt, szépen zengő baritonjával elkápráztatta hallgatóságát. Egyesével követték Fred példáját, és sorban következtek a népek dalai: pattogó ír, érzelmes lengyel, szívszorító indián és keserédes magyar.
Odakint bömbölt a vihar, és nem csak a csonttá fagyott hó, hanem a megdermedt levegő is csikorgott az ítéletidőben. A falakon belül dohogott a kályha, és a ficánkoló lángok fénye visszatükröződött a mögé helyezett alumínium lap fényes oldalán. Így teltek a hó fogságában a napok, és egyik hét is a másik után. Észak rendíthetetlenül támadott. A gép, és az eléje tornyosuló jéggé vált hó biztonságot jelentett a hajótörötteknek. Élték az életüket, ahogy tehették, szigorúan a Sarah által kialakított napirend szerint. A napi mozgás, és szellemi lekötöttség átsegítette őket a hosszú, sötét, éjszakákba olvadó nappalokon.
Fred sokáig bánkódott szélkerekének csődje miatt, egyfolytában azon törte a fejét, hogyan javíthatná meg”erőművét”, de rá kellett jönnie, hogy a nagy hideg és a viharos szél alkalmatlanná tette a működésre.
-Valahogy helyre kell állítanom a szakmai becsületemet – morfondírozott. – Meg van! Már tudom, hogyan lehet nagyobb fényt teremteni a helyiségben, mint amit a petróleumlámpa produkál!
Az ötletet a kályha mögé helyezett, hőfokozó alumínium lap adta, amely nem csak a meleget, hanem a kályhából kiáramló fényt is növelte. Félrevonult a repülő végébe, fogta az egyik petróleumlámpát, egy lapot mögé rakott, és a tükörfényes felület reflektorként ontotta a fényt, oda, ahová irányították. Amikor elkészült a nagy művel, odavitte a „tükröt” és az égő lámpát az asztalnál ülő társaihoz, és bemutatta nekik felfedezését.
- Ez az én ajándékom a szélkerekem helyett! – mondta örömmel.
- Hm! Ennek a fényénél akár olvasni is lehetne! – szólt elismerően Bill.
- Ha lenne mit! – sóhajtott fel Sarah.
- Olvasnivaló nincs nálunk, de papír és ceruza akad, rajzolni lehet. Azt mondták a falumban, hogy szépen rajzolok, ha megengeditek, papírra vetnék néhány gondolatot. Ebben a fényárban már könnyedén lehet - lelkesedett Jóska. – Fred, gratulálok a munkádhoz, és köszönjük ezt a nagyszerű ajándékot!
Ez a nap ünneppé változott, mindenki Fredet köszöntgette, mindenki érezte, hogy mekkora kincset adott a kezükbe az előző munkájával felsült „fényvadász”. Sarah és Bill már hallottak a világítás ekként való alkalmazásáról, tábori körülmények között sok helyen operáltak is a petróleumlámpa fényének tükrökkel történő erősítésével, mégsem jutott egyiküknek sem eszébe. Fred pedig ismét felfedezte, ami már sok ember előtt ismert volt.
És lőn világosság! Legyőzték a hosszú, sötét időszakot, már kevésbé zavarta őket, hogy a nap nagyobb részében éjszaka van. De már nem uralkodik! Legalábbis szerény hajlékukban már nem. A sötétséget legyőzték, a hideg sem tudott kifogni rajtuk, mert a csontig hatoló vad fagyok és szelek támadásaival szemben védte őket a téliesített hajlék. Hálóhelyiségüket a szükség kisebbre vetette velük. Még jóval korábban fából leválasztottak egy szobának elegendő helyiséget, amelyet a lelőtt állatok bőrével szigeteltek. Ebbe a szobába kerültek az ágyak, egy asztal székekkel és természetesen a kályha. Sarah fekhelye a kályha egyik oldalára, a fiúké a másikra. Pokrócból készített spanyolfal választotta el egymástól a két hálóhelyet úgy, hogy a kályha melegének áramlását ne akadályozza.
Az öt erdőbe szakadt ember mindent megtett annak érdekében, hogy aránylag könnyen vészeljék át a „nem szeretem” napokat. Amilyen nehezen indultak be a Sarah által javasolt mesedélutánok, a későbbiekben annál nagyobb sikert arattak. Beszélgettek mindenről. Néha csak úgy, általánosságban, sok esetben célirányosan, és egyre többször esett szó a hazáról. Arról is, amelyiknek állampolgárai, és arról is, ahonnan jöttek, ahonnan származtak.
Amikor egyikük beszélt hazája történelméről, a másik négy érdeklődéssel hallgatta. Megismerték a spanyol birodalom történetét, a lengyel szabadságharcok sorát, az ír nép évszázados szenvedéseit és harcát a hódítókkal, az indiánok dicső múltját és keserű jelenét. Jóska a magyar történelmet bemutató elbeszélését rajzaival igyekezett szemléletesebbé tenni. Lerajzolta a régmúltat, eleinket, történelmünket egészen a csodaszarvas követésétől a 20-ik századig. Mindig a soron lévő témáról készült tetszetős skicceket tette hallgatósága elé. Bemutatta a hunokat és a honfoglalást, lerajzolta a jurtát, a korabeli népviseletbe öltözött Attilát, Árpád fejedelmet, későbbi királyainkat. Sok rajzot készített, melyeket naponta lapozgattak érdeklődő társai, akik a magyar nemzettel kapcsolatban több kérdést is feltettek. Érdekelte őket, hogy kik a rokonaink, beszélnek-e magyar nyelven más népek is? Jóska pedig ilyenkor mesélt:
- A mi népünk valahonnan Ázsiából származik. Úgy tudom, hogy amikor őseim elkezdtek vándorolni nyugati irányba, és különböző területeket érintve egyszer csak eljutottak Európába, nem az egész népesség tartott velük, hanem egy részük keletnek vagy délre vándorolt. Lehetnek rokonaink Ázsia több részén, akár még Szibériában is, de az is elképzelhető, hogy más népekbe asszimilálódtak vagy kihaltak.
- Mit szólnál hozzá, ha itt Szibériában találkoznál rokonaiddal? - kérdezte Sarah.
- Először arra gondolnék, hogy álmodom, aztán hálát mondanék a Jó Istennek, hogy megérhettem egy ilyen csodát! – válaszolta Jóska, aki szemmel láthatóan beleborzongott ebbe a nem mindennapi feltevésbe.
- Minden előfordulhat! – fokozta Tom a magyar fiún egyre jobban eluralkodó, de kellemes izgalmat.
Jóska a beszélgetés hatására lerajzolta az egész honfoglalás történetét, meg egy korabeli magyar jurtát teljes berendezésével, és egy előtte díszmagyarban álló párt. Élvezettel keltette életre képén az embereket és a tárgyakat.
- Milyen érdekes, engem az indián vigvamokra emlékeztet a magyarok sátra, ha nem is teljesen olyan, de van köztük valami hasonlóság - állapította meg Bill.
- Igen, a természeti népek, amelyek vadászatból vagy nomád állattenyésztésből éltek sátorszerű építményekben laktak- fűzte hozzá Jóska. - A vándorló élet miatt kénytelenek voltak ezt a módot választani, ezért alkották meg ezt a jól sikerült remekművet, amelyet mi magyarok jurtának hívunk. Ez egy jól megkonstruált építmény, amely tökéletes védelmet nyújtott az időjárással szemben és megfelelő kényelmet biztosított a benne lakóknak.
- Télen is laktak benne? – érdeklődött Fred.
- Úgy tudom, hogy igen.
- Vajon miből készítették és hogy állították össze? – kapcsolódott a beszélgetésbe Sarah.
- Egyszer láttam közelről egy jurtát, amikor édesapámmal szilaj ökrökért utaztunk a Nagy-alföldre. Az öreg gulyás kint élt családjával a hatalmas legelőn, pontosan ilyen „sátorban”, mint amilyent lerajzoltam. Képzelhetitek, mekkora izgalommal léptem be vendéglátóink hajlékába! Még jóformán gyerek voltam, de a küszöböt átlépve ugyanúgy meg kellett hajolnom, mint a felnőtteknek.
- Miért, ez egy szokás volt talán?
- Olyan szokás volt, amit az is kénytelen volt megtenni, akinek nem volt szándékában.
- Hogy, hogy? – kérdezte Sarah.
- Olyan alacsonyan volt a szemöldökfa, hogy minden ember csak meghajolva tudott belépni a jurta belsejébe.
- Miért szabták ilyen alacsonyra a bejáratot? – kíváncsiskodott Tom.
- Pontosan azért, hogy mindenki, aki belép, a meghajlásával adja meg a tiszteletet az ott lakóknak és a jurta szellemének. Fontos volt még az is, hogy ne lépjenek a küszöbre, mert az alatt pihen a jurta szelleme és nem szabad felébreszteni. Az ajtó keletre nézett és tilos volt kopogni.
Az építmény egy család szállásául szolgált, belsejében szigorúan kialakított rend uralkodott. Asztalt az étkezéshez nem használtak csak egy középre elhelyezett asztalkaszerű emelvényt, amelyre az ételt rakták és azt párnákon körülülve szedegették le és fogyasztották.
A jurtában a fő hely – középen, szemben a bejárattal – a családfőé volt. Tőle ballra helyezkedtek el a nők, jobbra a férfiak, a használatos eszközeikkel, fegyverekkel, szerszámokkal, edényekkel. A vendégek a családfő jobbján, a kevésbé fontos vendégek a bejárat közelében helyezkedtek el.
- Miből készült ez az ősi hajlék? – kérdezte Fred, és Jóska erre is készségesen válaszolt.
- A tartószerkezete fából. Rudakból valamint többrészes összekapcsolható rácsból. A tetején volt egy tetőkarika, ami összetartotta a szerkezetet. Azon a részen távozott a tűzhely füstje a középen elhelyezett tűzhelyből.
- Miből volt a sátor borítása? – érdeklődött Sarah.
- Lehetett állatok bőréből is, de a legelterjedtebb a nemez volt, amit juhok gyapjából összetömörítettek és nyújtottak lapokká. A nyújtás úgy történt, hogy lovak után kötötték az összehengerelt birkaszőrt és vágtattak vele a sztyeppén. A jurta belsejét szőnyegekkel tették szebbé. Akasztottak szőnyegeket a falra is és jó párat leterítettek a talajra is, amely egyaránt szolgálta a szigetelést és a kényelmet.
Még sokáig beszélgettek. Szóba kerültek a hunok, mint a Habsburgok által tagadott és tagadtatott őseink, majd a finn-ugor elmélet.
- Hát nem ti vagytok a hunok? – kérdezte Fred. Úgy is hívják az országotokat, hogy Hungary, akkor én ezt nem értem.
- Az a fő, hogy mi, magyarok értjük, tudjuk, és érezzük, hogy mi honnan származunk. Tudjuk, hogy ki volt Attila, ki volt Csaba vezér, kik a székelyek és kik vagyunk mi. Ezt a hitet nem vehetik el tőlünk hatalmi szóval. Ez a hit kell, hogy összekovácsolja nemzetünket és újra felemelt fejjel élhessünk a nemzetek nagy táborában. – Utolsó mondatát lehet, hogy már csak hozzáálmodta mondandójához, mert az álom erősebbnek bizonyult az embernél.
A dühöngő télnek esze ágában sem volt visszahúzódni, legfeljebb időnként hosszabb- rövidebb szünetet tartott, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön, és újabb rohamot indítson erdő, mező, állat és ember ellen. Egy napon alábbhagyott a szélvihar, még a nap is megmutatta magát a kitisztult égbolton. A szállásuk börtönéből félénken merészkedtek ki a gép elé épített előtéren keresztül a szabadba. A tisztáson, mint ahogy már korábban is megtapasztalták, nem voltak hófúvások, mert a szél lekotorta a havat egyenesen neki az erdőnek, ahol a természetes akadály miatt magas torlaszok keletkeztek. Először Bill lépett ki az előtér farönkökből ácsolt ajtaján, de abban a pillanatban vissza is hőkölt, és elordította magát:
- Hozzatok fegyvert! Egy medve van a fal mellett!
Azonnal szaladtak a puskákért, óvatosan merészkedtek ki, de már csak a medve nyomait találták a megdermedt hóban.
- Lelépett a bestia! – állapította meg Tom, ami magában még nem lenne nagy baj. Jobb is, ha elment, nem biztos, hogy jó élmény összeakadni egy téli álmát megszakító mackóval.
- Nézzétek csak! – irányította Sarah a fiúk figyelmét a hóba süppedt néhány húsdarabra. – Ez a jószág elejthetett valami vadat, és itt fogyasztotta el a szomszédságunkban, mi pedig észre se vettük, mert békésen aludtunk.
- Ne csodálkozz doki! A szél is bömbölt egész éjjel, csak most, nem régen hagyta abba, hát persze, hogy nem vettük észre.
A fiúk átvizsgálták a gépet körülvevő palánkot. Azonnal feltűnt, hogy az előtérből nyíló élelmiszertároló fala, amely jó kétméternyire kinyúlt a palánkon túlra, ki lett feszítve.
- Ellopta az összes húst a bitang! – húzta össze szemöldökét Bill.
- Hogyan tudta mindet elhordani? – értetlenkedett Tom.
- Csak több részletben – vélte Bill. - Volt rá ideje, akár több napon keresztül is idelopkodhatott, mert mi a külső zajok miatt nem vettük észre.
- Ja, és már napok óta nem kellett járnunk a kamrában, mert előre, legalább egy hétre valót bevittünk a gép fagymentes végébe.
- Ez a cammogó, nagy feladat elé állított bennünket, most, mehetünk vadászni! - határozta meg Sarah az előttük álló feladatot.
- Menjünk, keressük meg, és lőjük le! – lelkesedett Fred, és a többiek helyeseltek.
- A fenét! – hűtötte le a doktornő a kedélyeket. – Medvehúst akartok enni? Mert én nem! Szarvast vagy vaddisznót kell lőnünk, de még ma! Egy valaki itthon marad, vigyáz a tűzre, a négy fő pedig két csapatra oszlik, és elindul két irányba, és Isten áldásával talán tudjuk pótolni elvesztett élelmünket. Mindegyik csapatnál legyen egy karabély és egy géppisztoly, elegendő lőszer, és egy-egy szánkó.
Saráht hamar meggyőzték, hogy ő lesz a tűzfelelős, ő vigyáz a házra. Tom és Jóska a tisztáson, a mocsár szélén déli irányba, Bill és Fred északnak haladt. Lábukra kötözték a hótaposót, és azzal valamivel könnyebben győzték le az útjukba kerülő akadályokat. Már jó ideje kutyagoltak, de egyikük sem találkozott vadászszerencséjével. Eredmény nélkül tértek haza. Ugyanez volt a következő napon is, majd egész héten. Nagy nehezen sikerült Jóskának lelőnie egy vadlibát, Billnek egy vadnyulat, utána napokig megint semmi. A tél ismét megmutatta erejét, folytatódott a nagy havazás, a nehezen elviselhető hideg. Az élelmiszertartalékok, amelyből a kóbor medve jóvoltából már egyébként is hiányzott a hús, erősen megcsappantak. A dühöngő hóviharok véget vetettek a vadászatoknak, az utolsó grammnyi hús, de még a konzerv is elfogyott, a kis csapat kénytelen volt vegetáriánus étrendre térni. Rizs, liszt, szárított gomba, gyümölcs és lekvár még akadt bőven, de az ember legfőbb tápláléka ősidők óta a hús, és az egyre jobban hiányzott a szervezetnek. Sós vízben főtt gombát és rizst ettek, pogácsaszerű tésztát sütöttek a kályha tetején, amit aszalt gyümölccsel és lekvárral ízesítettek. Ez az ínséges időszak hetekig folytatódott, míg végre a kegyetlen tél engedett szorításából, és puskát foghattak a vadászok. Újra egy-egy párost alkottak, ugyanabban a felállásban, mint korábban, és nekilódultak a nagyvilágnak. Most Tom és Jóska északnak indult, a másik két srác délnek.
Bill és Fred kis tavuk vonalában haladtak, amikor megpillantották a vaddisznókat. Csendben vonultak, a két vadásztól nagy távolságra. Legalábbis az állatok megítélése szerint voltak távol. Nem ismerték a puskát, talán még emberrel sem találkoztak, veszélyérzetük jelzőrendszere a távoli emberek látványától még nem lépett működésbe.
- Milyen messze lehetnek? – kérdezte Fred.
- Talán 200 méterre - felelte Bill.
A leszúrt ágasba illesztve fegyverét célzott és lőtt. A szétriadt csordából egy állat oldalt vágódott, és ott maradt a hóban. Óvatosan közelítették meg a fekvő disznót, és a nagy, élettelen testet felrakták a szánkóra. Minden nehézség nélkül értek haza a zsákmánnyal, ahol a tűz őrzőjével latolgatták a zsákmány súlyát. Hárman három véleményen voltak, ezért abban maradtak, hogy teljesen mindegy, hogy hány kilós, az a lényeg, hogy annyi húshoz jutottak, amely kitart egy jó ideig. Kint, a gép előtt nyúzták, bontották, zsigerelték. A fiúk lámpafénynél fejezték be a munkát, Sarah pedig ezalatt a disznó lekerített pecsenyéjéből jó néhány darabot sütött meg.
- A sózást majd holnap végezzük, most egyetek! – invitálta a két dolgos embert.
- Felesleges lenne sózni, ebben a kamrában azonnal megfagy, és csak akkor enged ki, ha bevisszük a melegre – érvelt Fred. - Inkább erősítsük meg a kamra oldalát, nehogy a medve újra meglepjen bennünket!
- Tudod mit? Éjszakára vigyük a húst a repülő fűtetlen végébe, ott biztonságban van, és ott is csonttá fagy reggelre!
- Igazad van Bill! – fogadta el az ésszerű javaslatot Fred, - csak daraboljuk fel, mert ha egyben fagy meg, nehezebben tudunk vele bánni!
A pecsenye elfogyasztása után úgy belemerültek a porciózásba, hogy nagy igyekezetükben túl kis adagokra osztották az egészet. Fred ránézett az órájára, elmúlt éjfél. A másik két vadász még nem érkezett vissza a zsákmányszerző útról.
II.
12.A csodaszarvas legendája
Tom és Jóska bemerészkedtek az erdő fái közé. Néhány fajdot és fácánt leszámítva nem találkoztak elejtésre érdemes állattal. Nekik megkegyelmeztek, mert a fegyver dörrenésével nem akarták elriasztani a nagyobb vadakat. Helyenként térdig, néhol derékig érő volt a hó, a fenyőfák zöld tűlevelei ki sem látszottak a fehér takaró alól. A fák közé időnként fényes sugarakat bocsájtott az egyébként erőtlen, melegítésre képtelen nap. Csupán fényével nyaldosta a hó rengeteget, a meleg elveszett valahol magasan a felhők felett.
A vadászok talpa alatt nyikorgott a vakító hó. Meg-megálltak, füleltek, nézegették a nyomokat, és sehogy sem értették, hogy hová tűntek „szigetük” erdőlakói. Jóska fejtette meg a rejtvényt.
- Tudod, miért látunk kevesebb állatot, mint a tél beállta előtt? – kérdezte Tomot.
-Talán azért, mert a hideg elől elbújtak a vadak.
- Ez is lehetne egy magyarázat, de én a legfőbb okot abban látom, hogy a szigetünk megszűnt sziget lenni. Befagyott a minket körülvevő mocsár, és lehet rajta közlekedni. Amíg élt a mocsár, a szigeten kevés ragadozó volt. A fagyok beálltáig csak egyszer találkoztunk farkasokkal, amikor Fred lepofozta őket, egyszer medvével és a bocsával, amelyiket kimentettük a gödörből. Ezenkívül nem láttunk húsevőket.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Tom.
- Csupán arra, hogy ezen a területen, amíg a mocsár be nem fagy, csak néhány ragadozó marad, talán annyi, amennyi fenn tudja tartani magát az itt lévő állatokból. A többi állatból pedig annyi marad itt, amennyinek elegendő az itt található élelem. A többi kivonul innen, mire ismét megjelenik az ingovány.
- Honnan tudják a vadak, hogy melyiknek kell itt maradni?
- Azt nem tudom, csak feltételezem, hogy a természet így szabályozta az erdőlakók együttélésének rendjét.
- Tehát most van az az időszak, amikor nagyobb számban megjelenhettek a ragadozók – medve, farkas, tigris, és ennek hatására a szarvasok és a többi állat nagy része elhagyták eddigi otthonukat?
- Igen. A bennünket megtámadó farkasok is már a fagyokat kihasználva jöhettek ide.
- A Fredet megtámadó ordasok pedig állandó lakói lehettek a szigetnek.
- Így van – bólogatott Jóska.
Közben haladtak, körülöttük magasra nőtt fenyőfák roskadoztak fehér terhük alatt. Már kezdte őket zavarni, hogy bármerre néztek, mindenütt a vakító hó és az alóla előbukkanó fenyőágak haragos zöld színe látszott. Az egyik fáról azonban, szinte világított a fajdkakas tollainak káprázatos szépsége.
- Maradj Tom, ne mozdulj! - állította meg Jóska a lengyel fiút. - Megpróbálom lelőni ezt a madarat!
- Elriasztod a nagyvadakat még a környékről is! – húzta vissza Tom, de amikor meglátta, hogy mit tart barátja a kezében, elmosolyodott és hagyta a történéseket. A magyar gyerek egy csúzli ágasát szorongatta, majd valamit a bőrbe helyezett, és az a valami halk berregő hangot adva egyenesen a tűleveleket legelő madár oldalának csapódott. A tarka tollú test kalimpálva esett a hóba, és pár pillanattal később belekerült a szánkóra kötött tarisznyába.
Jóska most egy kis időre a gyerekkorban érezhette magát. Ugyanazt az izgalmat élte át, mint annakidején a falujában, amikor a biciklibelsőből készült csúzlijával, kaviccsal lelőtte az első vadgalambot és az első fácánt. Az a biciklibelső gyenge tákolmány volt ehhez, a felnőttfejjel, szakszerűen összeállított madarászó fegyverhez képest, amelynek a repülőn talált nyers tömítőgumi volt az alapanyaga, és súlyos csapágygolyó a lövedéke.
Szegényes vadászzsákmányukkal a szánon folytatták a vadak becserkészését, négylábú azonban nem akadt az útjukba. Elhatározták, hogy hazatérnek, amikor a fák közt egy szarvas bukkant fel. Nem ló pofájú jávorszarvas, hanem egy igazi, szép küllemű, világos szőrű agancsos. Tom vállához emelte puskáját és lőtt.
- Nem találtam el! - sziszegte, és újra lőtt. - Ezt nem hiszem el! Alig 200 lépésnyire van tőlünk és mellé lőttem! – korholta magát a puskás ember.
Jóska meg se próbálta célba venni a géppisztollyal a távolodó gyönyörű jószágot. Ezt a szerkezetet nem erre találták ki, és valahogy nem is tartotta illendőnek, hogy sorozatlövő fegyverrel hadonásszon egy ilyen meseszép teremtmény előtt. Mindennek meg kell adni a módját! A büszke állat eltűnt előlük a fák között, maga mögött hagyva patáinak nyomát, mint valami felhívást, amelynek szövegéből mindkét harcos egy és ugyanazt olvasta ki:
- Gyertek utánam! Kövessetek!
Ők pedig nem tudtak ellenállni a bíztatásnak. Követték a szarvast az erdő sűrűjébe, onnan a tisztásra, majd ismét a fák között, és azon vették észre magukat, hogy a csonttá fagyott mocsárban haladnak. Előttük, mint irányt mutató apró nyilak jelölték be a hótakarót a mesebeli agancsos patáinak nyomai, melyek húzták, vonzották maguk után az üldözőket, akik rendíthetetlenül haladtak a hepehupás mocsáron át. Talpuk már egészen hozzászokott a buckás, egyenetlen talajhoz, a nád és a sás megfagyott csomóihoz, melyekben sokszor megbotlottak, megcsúsztak és estek-keltek. Már órányit mehettek kerülgetve az akadályokat, aztán még félórányit, és nagy izgalmukban fel sem tűnt nekik, hogy átkeltek azon a tengeren, amely hónapokig fogva tartotta őket. Tom észlelte először, hogy a talpa alatt valahogy más a talaj, és a legnagyobb lelki nyugalommal jegyezte meg:
- Kijutottunk!
- Hová jutottunk ki?- nézett barátjára Jóska.
- Talán honnan jutottunk ki! – játszott a szavakkal a jó barát. – Csak annyit akartam, mondani, hogy megszűnt az ingovány. Ez a néhány kilométer választott el bennünket a szabadságtól.
Ekkorra már Jóska is felfogta, hogy a befagyott iszaptengeren átjutva elhagyták rabságuk helyét. A gyorsészjárású magyar gondolatai egészen máshol kalandoztak. Az a szarvas, azzal a büszke tartásával, a majdnem fehérbe hajló világos szőrzetével nem hagyta nyugodni. Olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt a mesés állatot. Lassított léptein, majd megállt és barátja felé fordult:
- Állj meg cimbora! Mondanom kell valamit! Ezzel a szarvassal valahol én már találkoztam. Láthattam vagy csak hallhattam hasonlóról? Nem tudom, de végig az motoszkál bennem, hogy nekem ismerős ez a helyzet!
- Miféle helyzet?
- Minden, ami ma történik velünk. Olyan, mintha egy filmet néznék, amit korábban, nagyon régen már láttam. Ismerős a történet, és ismerős a főszereplő.
- Olvastál valamikor szarvassal kapcsolatos könyvet?
- Nem emlékszem.
- Verset, novellát, mesét, mondát?
- Sok mesét olvastam Benedek Elektől. Ő a kedvencem, nagyon szeretem utánozhatatlan székely meséit. Nem emlékszem köztük olyanra, ami a mai nappal kapcsolatba hozható lenne.
- A mondavilágotokban sincs szarvassal kapcsolatos történet?
- Nem jut olyan sem eszembe.
- A rajzaid között több helyen is láttam szarvast. Az egyik különösen tetszik nekem, amelyiken két lovassal együtt ábrázolod. Ezt miért rajzoltad? – kérdezett rá gyanútlanul Tom.
- Az csak Hunor és Magyar legendája, ami arról szól, hogy… Atyám! Egyfolytában ez a kép van a szemem előtt! Ezt a képet láttam ma megjelenni! A menekülő szarvast, az őt üldöző két harcost! Úgy repült előlünk ez a csodás lény, mint a régmúlt időkben az a mondabeli az őt követő őseink elől! A saját rajzaimon kívül sehol nem láttam ezt, vagy hasonló képet, de hallottam a mondát, és olvastam is. A címe: Rege a csodaszarvasról. Az egyik legszebb mondánk.
Még jó darabig követték a patás nyomait, aztán olyan helyhez értek, ahol egész csorda vonulhatott át, mert sok kisebb és nagyobb láb lenyomata látszott a hóban, amelyek között teljesen elvegyült a hajszolt állaté.
- Pihenjünk egyet, és úgy induljunk vissza, talán még sötétedés előtt elérjük az erdei menedékházunkat! – utalt Jóska a nem rég megtalált repülőroncsra.
- Együnk is valamit - mondta Tom, elharapva mondata végét. Először ijedt arcot vágott, majd lekapta válláról a puskáját.
- Mi történt?- kérdezte Jóska, de már ő is észrevette a feléjük közeledő medvét. Talán 40-50 lépésre lehetett tőlük. – Miért nem lősz már Tom?
A lengyel fiú nem lőtt, és a magyar is csak elbővülten szorongatta fegyverét, mert olyant láttak, ami három élet során is legfeljebb egyszer eshet meg. A medve, amikor meglátta a két embert, rájuk nézett, egyik mancsát a pofája elé tette, és fejét óvatosan csóválgatva leskelődött ki mögüle. Ezután eltakarta a szemeit, és mint egy huncut kisgyerek kukucskált, incselkedett a katonákkal. A mutatványt egy szabályos előre és hátra bukfenccel folytatta, és két lábra állva, cammogó mozgással eliszkolt abba az irányba, ahonnan jött.
- Tyű, a nemjóját! – kiáltotta el magát Jóska. - Bárhogy is nézem, mára bőven kijutott a csodákból! Hová kerültünk? Meseországba?
- Már azon sem csodálkoznék! Menjünk a medve után, hátha más érdekességet is találunk!
A hatalmas barna állat lomha léptekkel haladt követői előtt, néha hátrafordult, és hol az egyik, hol a másik mancsával integetett vissza, néha vetett egy-egy bukfencet, majd táncoló mozdulatokkal folytatta útját, aztán a fák és bokrok takarásában eltűnt figyelői szeme elől.
- Nézzünk be a bokrok mögé is! – javasolta Jóska.
A látvány sokkolta őket. Egy faluhoz értek, előttük faházak, kör alakú, földbeásott házak és két jurta állt. A medve odament az egyikhez, és nagy tappancsával bedörömbölt. Nyílott az ajtó, és egy süveges, kaftános férfi lépett ki rajta. Pontosan olyan, mint amilyennek Jóska rajzain a honfoglaló magyarokat ábrázolta. Ugyanaz a mandulavágású szem, mint a skicceken. Aztán megjelent egy idősebb ember és egy fiatal nő, ők is szakasztott másai Jóska vázlatainak. Tomot áramütésként érte a látvány. Nem értette, valóban észleli-e az elé táruló látványt, vagy érzékszervei felmondták a szolgálatot, és csak képzeletében létezik a hirtelenjében felbukkant világ. Bizonytalanságának hangot is adott:
- Álmodom, vagy valóban Meseországba kerültünk? Barátom, megelevenedtek a rajzaid!
- Csípjél meg Tom! Szeretném tudni, de leginkább hinni, hogy ébren vagyok! Ha álmodom, akkor ez egy szép álom, de ha ébren vagyok, akkor… Tudod, most mi történik velünk? – kérdezte szinte magánkívül Jóska.
- Igen, sejtem! Lehet, hogy te most megtaláltad ősi rokonaidat?
- Lehet! Ezek a jurták, ruhák pontosan olyanok, mint amilyeneket őseink használtak. Talán ezek az emberek azoknak a magyaroknak lehetnek a leszármazottai, akik nem követték a honfoglalókat nyugatra?
A magyar fiú megtörölte a hideg idő ellenére verejtéktől gyöngyöző arcát, ezzel a mozdulattal igyekezett hónapos szakálláról eltüntetni a ráguruló néhány könnycseppet is.
Szíve a torkában dobogott, amikor elindultak a mesés világ felé.
folytatása következik...