Magyar szó a tajgában 9. fejezet

9.Halászat és vadászat a betoppanó őszben

Lassan, de egyre észrevehetőbben rövidültek a nappalok. A naptár Szibériában sem hazudik. Még néhányat rúgott a nyár, és a tajga foglyai a sárguló őszben találták magukat. Tisztában voltak azzal, hogy nagyon kevés idejük maradt  az első hóig. Átnézték készleteiket, megnyugodva állapították meg, hogy a füstölt húsból és halból kitart tavaszig. Ha…

- Ha a tavasz április táján beköszönt, mint ahogy általában illik - jegyezte meg Tom. - De mi van akkor, ha ezen a tájon tovább tart a tél?

- Elképzelhető - bólintott Fred. - Gyűjtögetnünk kellene  még.

- Amíg van mit  – bólogatott Jóska. - Gyerünk halászni, vadászni, aztán sózunk, füstölünk. Jobb érzés, ha tele a kamra.

- Úgy van- értett egyet a gyerekeivel Sarah. – Ne is vesztegessük az időt! Mi megyünk Tommal halászni a déli tóhoz, a többiek pedig vadászni a másik irányba. Ha segítség kell a vad hazacipeléséhez, megtaláltok bennünket a tónál. Indulás!

Sarah kétfajta csalit is vitt magával, húsdarabokat is és a növényevő halakra is gondolva, rizsszemekből és gyümölcsökből összeállított különlegességet. Már vagy három órája próbálkoztak, de a halász szerencse elkerülte őket. Tom egyetlen egy halat sem talált el az íjból kilőtt szigonyával, és a doktornő horgát is rendre elkerülték a pikkelyesek, pedig láthatóan bőven akadt belőlük a tóban. A lengyel fiú már nagyon unta ezt a türelemjátékot, odaszólt az asszonynak:

- Elmegyek egy kicsit arrébb, hátha ott nagyobb szerencsével járok!

Amikor már jócskán eltávolodott, egy hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Sarah ijedten fordította fejét a detonáció irányába, és megnyugodva állapította meg, hogy Tom ott áll a parton, és kutya baja. De akkor mi történhetett? Rohant a fiúhoz, aki a víz fodrozását és a felszínén aléltan oldalukon úszó  halakat nézte.

- Gyere doki! Nincsenek is túl messze, beúszom, összeszedem őket,  és kihozom a partra.

Ledobta felsőruházatát, besétált a vízbe. Először bokáig, aztán térdig, derékig, végül a mellkasáig merült el. Ezen a helyen nem volt túl mély a tó. A második fordulónál is majdnem megtelt a méretes kosár. Tom vacogott a partra érve, de abban a pillanatban lobbant fel  a doki által rakott tábortűz, amelynek erős lángjánál néhány perc alatt megszáradt. Magára kapkodta ruháját, közben gondolatban felkészült a „vallatásra”. Sarah megvárta, míg a katona felöltözik,  és akkor szegezte neki a kérdést:

- Hallgatlak! Mi volt ez?

- Füllenthetnék, de nincs semmi értelme, és nem is lenne szép a részemről.

- Mi robbant a vízben?

- Kézigránát.

- Honnan volt neked gránátod?

- Az egyik arab katona adta, amikor pakoltuk be a szállítmányt. Hármat kaptam tőle, a maradék kettő is jól jöhet még valamire.

- Csak úgy adta?

-  Hát, nem csak úgy, cserébe egy német géppisztolyért.

- És az honnan volt neked?

- Egy angol katonával cseréltem három karton tealevélért. Volt két géppuska és három puska is, de eltűntek a gép leszakadt hátsórészével együtt. Ne félj doki, semmi nyoma nem maradt, elszállt a habokba!

- Te persze készültél erre! Tudtad, hogy a robbanás megöli a halakat!

- Nem mindegyiket ölte meg, csak amelyik nagyon közel volt a detonációhoz.

- De legalább fogtunk halat! – nevette el magát a doktornő. – Ügyes vagy Tom! A mai halászatot, úgy gondolom, be is fejezhetjük, ezt a húszkilónyi zsákmányt útnak indíthatjuk hazafelé. Még jó, hogy két kosarat hoztunk! Aha, most már értem, hogy miért erősködtél, hogy az egy edény nem lesz elég!

A halászok a siker bűvöletében cipelték haza az aranytartalékot.

-.-

Kiérve az északi tóhoz a trió nem akart hinni a szemének. Úgy tűnt, mintha az erdő összes vadja valamiféle találkozót tartana a vízparton. A dagonyázó vaddisznóktól kissé távolabb szarvasbika oltotta szomját. A szélirány nekik kedvezett. Kúszva közeledtek hozzá, már majdnem lőtávolba értek, amikor az állat felemelte fejét a vízről, és lomha, suta járásával elindult a parton, távolodva tőlük.

- Ezt már nyílpuskával nem fogjuk meg - suttogta Fred.

- Ezt már azzal nem- válaszolta Bill,  egy gyors mozdulattal a vállához emelte puskáját, és a dörrenést követő pillanatban a szarvas megroggyant. Fújtatni kezdett, toporzékolt,  a lövés irányába vágtatott. Olyan gyorsan előttük termett, hogy Bill képtelen volt újra lőni. Leblokkolt. Fred belelőtte a nyílvesszőjét, de az állat tovább támadott. Két lábra ágaskodva üldözőbe vette az előtte rohanó Fredet, aki ijedtében beleugrott a tóba. Jóska futott a szarvas után, és amikor mellé került, íjából belerepítette az első nyílvesszőt. A nagydarab agancsosnak meg se kottyant. A második nyílvesszője célt tévesztett, a harmadik a bal lapocka mögé fúródott, és a szarvas most vele fordult szembe. A magyar fiú egy szempillantás alatt elbúcsúzott az életétől. Szinte már a mellkasán érezte a hatalmas patákat, amikor meghallotta a megváltó dörrenést. Bill ijedtségéből felocsúdva leadta karabélyával az életmentő lövést. A lópofájú, ahogy Bill a jávorszarvast nevezte, elvágódott, és pillanatok alatt kilehelte lelkét.

- A mindenit! Jól megdolgoztatott bennünket ez a bestia! – mondta a csurom vizes  Fred.

- Könnyen itt hagyhattuk volna a fogunkat! 

- Az én hibám - okolta magát Bill, de a másik kettő észhez térítette:

- Te mindent úgy tettél, ahogy kell - vigasztalta Jóska.  - Senki nem tehet róla, hogy nem esett össze a lövéstől. Egy ekkora jószágot nehéz legyőzni!

- De az a szívlövés, az szép volt Bill! – adagolta vissza az önbizalmat a puskás barátjába Fred. - Zsigereljük ki, és ti menjetek el a kétkerekűért, addig én vigyázok rá! - javasolta barátainak.

- Meg tudod védeni magad, ha jön a medve? – kérdezte az indulófélben lévő  Bill.

- Hát persze! Itt van a pisztolyom, a nyílpuskám, és szerencsére víz van a hátam mögött, onnan nem támadhat semmi! –  Ezt már hangosan kellett mondania, mert a távolodók máskülönben nem hallották volna.

A szarvast őrző fiú leült egy fatörzsre, és bicskájával egy darabka ágat kezdett farigcsálni. Maga sem tudta, hogy mit farag, de most valahogy csak úgy ösztönösen beindultak a kezei, a bicska mindenféle mintát vágott a fa héjába. Fejét csóválta, láthatóan elégedetlen volt alkotásával, és a késsel lenyúzta a héjat. Nézegette a csupasz ágat, és belehajította a tóba. Csobbant egyet a fadarab, és majdnem ezzel a hanggal egyidőben a parttól kissé távolabb, a fekvő szarvason túl megzörrent a bokor. Fred az erdőben töltött idő alatt már megtanulta, hogy nem szabad hirtelen mozdulni, ha veszélyt érez az ember, mert akkor a veszély akár végzetté is változhat. Pisztolyát óvatosan csőre töltötte, nyílpuskája idegét félig ülő, félig fekvő testhelyzetben húzta hátra. Belehelyezett egy nyílvesszőt és várt.

Újabb zörgést hallott, és már látta is az acsarkodva felé rohanó, jól megtermett farkast. A kutyaféle aluról, a mellkasába kapta a nyílvesszőt, és félelmetes nyüszítő hangot adva múlt ki.

Fred pisztollyal a kezében ugrott talpra.

-Gyertek csak!- ordította a következő két támadó felé, és mindkettőre leadott egy-egy célzott lövést, majd biztos, ami biztos alapon még mindkettőbe belelőtt egyet-egyet. Körülnézett, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy hárman voltak a „haramiák”. Megvizsgálta legyőzött ellenfeleit, és amikor meggyőződött róla, hogy élettelenek, tábortüzet rakott, visszaült a fatörzsre, felhúzta nyílpuskáját, a pisztolyába beletolta a tele tárat és várt.

Még négy farkast látott ólálkodni a közelben, de a tűz lángjai távol tartották őket .

- Ezek nem mernek a közelembe jönni, amíg van elérhető tüzelőm, de mi lesz, ha elfogy, és még nem érnek vissza Billék? – kérdezte magától, de igyekezett elhessegetni gondolatait. Óvatosan etette a tüzet, de minden egyes ágacskával közelebb került a ráleselkedő veszélyhez.

- Úgy látom, már csak ez a négy van. Négy céltábla nem sok, az nem mozog el, nem ront rám, nem akar széttépni, de ezek az ördögök valami ilyesmit terveznek. Ott sunyítanak, nyáladdzanak, már a pofájukban érzik a szarvashús ízét! …Vagy az enyémet? Olcsón nem adom magam, az bár biztos! Azért a legjobb mégis csak az lenne, ha hamarosan visszaérnének a fiúk! Van egy pisztolyom a maradéknyi  tíz golyóval, egy nyílpuskám, de azzal csak egyet tudok lőni, mert a töltésre nem lesz időm. Egyféleképpen tudnám a nyílpuskát eredményesebben használni, ha a rablók közelebb jönnének. De, hogy a fenében jönnének errébb? Szóljak nekik, hogy hé, idefigyeljetek, gyertek már lőtávolon belül, hogy a nyílpuskámmal szépen sorban leszedhesselek benneteket? Már pedig más megoldás nincs, mert ha elalszik a tűz, és ezek az állatok egyszerre támadnak, talán kettőt, ha meg tudok ölni közülük. Esetleg hármat. A negyedikkel már pusztakézzel kell felvennem a harcot, mert már nem lesz időm lőni. Gyorsak ezek a vadon szülöttei! Nagyon gyorsak. Várjunk csak, van még egy tőrkésem is! Ahhoz, hogy ezzel megölhessem, közel kell engednem magamhoz, aminek egy csöppet sem tudok örülni. Legalább lenne olyan hosszú a nyele, mint egy lándzsának! De jó is volna most egy hosszúnyelű lándzsa! De hát nincs, csak egy késem van. Annál pedig még egy bot is eredményesebb! Egy jó erős, hosszú bot.

Gondolkodás közben vágott tőrkésével egy jó erős, hosszú botot, olyasmit, mint egy dárdanyél. Nézegette, majd a fejéhez kapott:

- Hogy én mekkora pancser vagyok! – mondta. – Hát mi a lándzsa? A bot végén egy kés!

És öt percen belül készen volt a harc legeslegvégére szánt fegyvere, az áhított lándzsa.

- Csak jönnének közelebb! -  de megálltak a nyílvessző hatótávolságán  kívül. – Valahogy közelebb kellene csalogatni őket. Meg van! – ezzel odament a szarvastól messzebb lévő, a földön heverő belekhez, levágott egy jó darabot,  és eldobta a farkasok felé. Meg merte tenni, mert bízott a tűz visszatartó erejében, és abban, hogy nem alszanak ki a lángok. Tévedett, a tűz észrevétlenül hamuvá vált. A négy jószág egyszerre trappolt a csalogató illatú belsőséghez, és egymás elől ráncigálva tömték pofájukba a bűzlő cafatokat. Fred a hozzá közelebb állót vette célba, s az állat vonyítva, szűkölve vánszorgott a bokrok mögé, ahol feltehetően kimúlt. Új vessző került a nyílpuskába, most azonban pontatlanabbra sikerült a lövés, a farkas, oldalában a vesszővel, támadott. Fred kapta a pisztolyát és lőtt. Először, másodszor … hetedszer, de csak két vadállat maradt a fűben. A harmadik támadta, azon mesterkedett, hogy a katona nyakának ugorhasson. A nemrégen összetákolt lándzsa kése beleállt az oldalába, ennek ellenére sikerült megmarni Fred kezét, aki rántott egyet a lándzsa nyelén, hátha tud támadója oldalában egy akkora sebet ejteni, ami végez vele. A  kés kicsúszott, és a hörgő, vérben forgó szemű ordas újra támadott. Még elszántabban próbált végezni ősi ellenségével, az emberrel. Elrugaszkodott a földtől, nagy pofáját kinyitva repült Fred torka irányába. Itt a vég, villant át a hősiesen és keményen küzdő harcoson. Itt a vég!

A Springfield csattanó hangja térítette vissza a való világba, a Bill által leadott, a farkas szívét ért lövés pedig az életbe. Jóska hangját hallotta:

- Téged aztán nem lehet egy órát se magadra hagyni! Éppen hogy csak elmentünk, és te máris kiirtod a tajga összes farkasát! Mutasd a kezed, mennyire mart meg ez a fenevad!

- Nem veszélyes - próbálta elhárítani a segítséget.

A nem veszélyes kifejezés mögött néha egészen más értelmezés húzódik meg. Nagyjából annyit jelentett, hogy „rettenetesen fáj, és félek, mert el is fertőződhet”. A sérült katona ennek ellenére tagadta fájdalmát. A sebet már nem tudta eltitkolni, az látszott, ott virított.

Gyorsan felküzdették az elejtett szarvast és a farkasokat a kézikocsira, és húzták, tolták árkon, bokron. Igyekeztek, hogy Fred mielőbb a doktornő kezébe kerülhessen.

- Mekkora szerencse, hogy én is veletek jöttem!- jegyezte meg Tom, és Bill azonnal  hozzátette:

- És milyen szerencse, hogy már visszaértetek dokival a halászatból!

Sarah elszörnyülködött a szarvas tetejébe rakott  farkascsordán.

- Ezt ti tettétek? – kérdezte a fiúkat.

- Ezt Fred tette, a kezén lévő sebesülést pedig az egyik ordas, még életében – tréfálkozott Jóska.

Sarah azonnal megvizsgálta a sérülést, és ellátta hős betegét. Nagyméretű orvosi táskájában sokféle betegség gyógyítására alkalmas ellenszer volt.

- Így ni - tette rá a kötést a sérült karra. – Megelőztük a vérmérgezést, és megvizsgáltam az elhullott farkasokat is, nincs köztük veszett állat.

- Megnyugodtam – mondta Fred, akin most jött ki úgy istenigazából az izgalom. Nem azzal foglalkozott, hogy mikor gyógyul meg, hanem, hogy honnan bukkant elő ez a csorda, hisz eddig a nyomukat se látták.

- Medvét is csak egyszer láttunk, de lehet, hogy azon kívül is van a „szigeten” - vélekedett Tom.

 - Ezek szerint talán még tigris is felbukkanhat! – fokozta tovább a kedélyeket Bill.

- Ha ennyi ragadozó van ezen a mocsárral körülvett területen, akkor már nem lenne szabad növényevőknek lenni, mert mindet felfalták volna - morfondírozott Jóska.

- Honnan tudjuk meg, hogy nem így van? Lehet, hogy már megettek minden olyan állatot, amit le tudtak győzni. Előfordulhat, hogy csak akkora állatállomány él itt, amit a tónál láttunk. A többit már felfalták! Ezért támadnak rá az emberre is, mert ki vannak éhezve, akárcsak télen, amikor szintén nehezen jutnak táplálékhoz – morfondírozott Fred.

- Szerintem télen, amikor befagy a mocsár, ide sok négylábú jön. A jávorszarvas és a farkas csavargó állat, nagy területet bejárnak. Úgy gondolom, ez a két állatfajta csak kényszerből lehet itt a szigeten. Bejöhettek a téli fagyok idején, és itt rekedtek, a mocsár foglyai lettek. Lehet, hogy szabadon jártak-keltek, de egy áradás miatt megnőtt a belvíz, és a mocsáron már nem lehetett átgázolni. Kénytelenek megvárni, amíg ismét járható lesz, az pedig legközelebb télen jön el.  Addig várhatják a következő fagyokat, hogy kijuthassanak innen – vélte a doktornő.

- Már amelyik nem lett Fred áldozata! – adta volna meg a zárszót Bill, amelyre a sérült fiú még rákontrázott:

- Vagy Billé - utalva itt a lelőtt szarvasra, amelyről már csaknem elfeledkeztek.

Azonnal nekiláttak a hús és a bőr feldolgozásának. Az elkövetkező napokban nem tudtak unatkozni. Daraboltak, sóztak, majd füstöltek. Úgy gondolták, mindent megtettek, hogy legyőzzék a még nem próbált, de sokat emlegetett szibériai telet. Az állatbőrökből pótolták ruházatukat. Bill, az indián ősöktől ellesett egyszerű módszerrel a bakancsaikra vaddisznó és szarvasbőrből külső, csizmaszerű huzatot készített. Négyzet alakú darabokat szabott ki, és arra rálépve felhajtogatták viselője lábára, majd bokánál és térd körül átkötötték. A szőrmés bőrburok nem engedte, hogy a bakancs elázzon, és a meleget is tartotta.

-Ez a legnagyobb hidegnek is ellenáll - nézegette büszkén Bill az alkotását.

Jóska mindenkinek fabrikált egy pár hótalpat, hogy a nagy hóban is tudjanak majd járni. Tom szőrmesapkákat készített, Sarah pedig pokrócból és farkas bundából ponchót. Nadrágokat csak pokrócból tudtak varrni, amit ráhúztak a katonanadrágjukra. Szarvasbőrből készültek a kesztyűk, melyeket Fred öltögetett össze. Igazából akkor nyugodtak meg, amikor az összes ruhadarab rendelkezésükre állt. Sarah felmérte a készleteiket, és megkönnyebbülve állapította meg:

- Élelem a spájzban, téli ruhák a szekrényben, tüzelő a fáskamrában, tartalék víz a tárolóedényekben.

- Fegyverek készenlétben! – pótolta ki Fred a doktornő összegezését, de még folytatta a sort: - Delej a vezetékekben, világosság a szobában!

- Erről jut eszembe, töltök meg kisebb edényt is petróleummal, amiből könnyebb lesz a lámpába lötykölni. Remélem a negyven liter elég lesz egész télre. Ja, és  összebütyköltem egy másik lámpát is. Jobb félni, mint megijedni!

-Bill! Te nem bízol mégsem az én jól megkonstruált villanyomban? – horkant fel Fred.

- Dehogynem! Meglátod, nem lesz haszontalan a tartalékmegoldás, amikor ott kint csonttá fagy minden, és nem forog az oszlopon a szélkerék.

- Vagy amikor a vihar kidönti oszlopostól az áramfejlesztőt! – tekerte tovább Jóska is a heccelődés fonalát.

- Úgy gondoljátok, hogy feleslegesen dolgoztam?- tette fel sértődötten a kérdést Fred.

- Dehogyis, hiszen már jó ideje a te „erőműved” világít nekünk, és ha még jó darabig így lesz, akkor jócskán megszolgálja a munkát. Látod, ha meg tudnánk javítani az adó-vevőt, a termelt áramoddal azt is lehetne üzemeltetni.

Fred lelki egyensúlya visszabillent, és jó nagyokat nevetve viccelődtek tovább.

Dudás Károly

Folytatása következik...