Márta és a fecskék

2016.04.02 15:03

 

Egy édes titkot őriztem szívemben a mai napig. A titoktartási fogadalom egy életre szólt, a kegyetlen sors azonban feloldott esküben vállalt kötelezettségem alól, és most könnyekkel küszködve – két embert gyászolva – felfedem titkomat.
1961-ben is Margit napkor köszöntött be az igazi kánikula. A legtöbb évben erre a napra esett az évzáró a kiliti általános iskolában, aztán jött a gondtalan szünidő a környék srácaival, lányaival – és még valakivel: elmaradhatatlan, kedves pesti unokahúgommal, Mártával, aki nélkül el sem kezdődhetett a kiliti nyár. Márta több volt, mint unokatestvér. Ő a testvérnél is több volt. Ez a 8 éves kis pesti lány, a maga fehér masnis hajával, nyafogó, kényeskedő természetével és mérhetetlen szeretetigényével… egyszerűen csak: a Márta volt. Talán egyedül Berki Józsefné – Teruka néni, nagyapámék szomszédságából – szólította Mártinak. Nekem úgy tűnt, hogy nem csak mi, a rokonok, hanem a szomszédok is várják ezt a cserfes, talpraesett kislányt. Amint megérkezett, megsimogatta Bodrit, ölbe kapta Cirmit, a kedvenc macskát, és máris sorba látogatta a tavaszi iskolai szünet óta nem látott szomszédokat. Róluk még felnőttként is így vélekedett:                        
- Nagyon örülnék, ha Pesten ilyen szomszédaim lehetnének, mint amilyenek itt a Baksáék, Nagyék, Horváthék, Iszliék - sorolta ezeket a csodálatos családokat.

Márta, a pesti lány, amint megérkezett Kilitire, azonnal stílust is váltott: azon nyomban falusivá lett, etette a tyúkokat, kacsákat, fára mászott, focizott a fiúkkal, velünk együtt fürdött a Nagyvíz iszapos, zavaros vizében. Nagyon szerettük ezt a tőlünk látszatra eltérő, de valójában velünk teljesen megegyező gyereklányt.

Sajátságos kapcsolatot épített ki az állatokkal. Soha nem értettem, hogy miért nem menekülnek előle a lepkék, és nekem néha úgy tűnt, hogy még az apró madarak is közelebb szálltak hozzá. Sokszor órákig is képes volt nézegetni a kis fecskéket, amint építik fészküket az eresz alá. Az élet úgy hozta, hogy saját kisfecskéje is lehetett. Egy saját, jól láthatóan megjelölt kis fecske, és ez a kis villás farkú képezte a mai napig - több évtizedes – titkomat, amit ma megosztok másokkal is.

Egyszer a kis fekete-fehér madarak cikázva szálltak a nyári forróságtól megrekedt levegőben, amikor valami miatt az egyik nekicsapódott a villanyvezetéknek és leesett a kiskert rózsái közé. Márta az utolsó pillanatban kapta fel az odaugró macska elől a kis jószágot, és elkezdte simogatni, majd egy üres madárkalitkába tette. Gondoskodott a számára ivóvízről, és segítségünkkel annyi légyről, hogy ne éhezzen szegényke. A kisfecske sérült szárnya, ami szerencsére nem volt eltörve, hamarosan rendbejött. Elérkezett a búcsú pillanata, a madárkát el kellett engedni, de mielőtt ez bekövetkezett volna, Márta a picinyke fecskelábra egy sárgaszínű cérnából gyűrűt erősített azért, hogy teljesen ne szakadjon el kedves madarától, lássa, hogy merre repdes a kis csicsergő. De a gyűrű arra is alkalmas volt, hogy a következő tavasszal megmutassa, hogy a kedves kis madár visszaérkezett-e Afrikából a fecskesereggel.  Az 1962-es tavasznak egy nagyon kemény tél állta útját, havat, fagyot, ordító szelet hozva az évszázad egyik legzordabb februárjába. Aztán csak kibújt a hóvirág, a tőzike, majd az ibolya a Kilitit beszegő zöld réteken, lankák alján. Éledt a természet, és hamarosan újra fecskék hangja töltötte be az utcát, teret, udvart és kertet. Cikáztak, villództak a picinyke madarak, szaporán forgolódtak az eresz irányába, és a régi fészkek mellé építgették az újakat. Az iskolában tavaszi szünet volt, unokahúgom ismét nálunk vendégeskedett. Izgatottan néztük a gyors madarakat, lenyűgözött bennünket szorgalmuk, kecsességük. Márta sóvárogva nézte a fecskéket, és megszólalt:
- Tudod, most mire gondolok?
- Tudom – feleltem -, a te kis sárgagyűrűs madárkádra.
- Hol lehet, mi lehet vele? - kérdezte, és valami megnyugtató választ várt, de csak annyit tudtam mondani:
- Talán még nem érkezett ide, vagy talán másik ház ereszére építgeti kis fészkét. Az is lehet, hogy másik faluba tévedt.
- Ugye nem pusztulhatott el a hosszú úton?

A szeméből egyértelműen kiolvastam, hogy milyen választ szeretne, ezért így feleltem:
- Ez a kisfecske nem pusztulhat el, meglátod, hogy vissza fog jönni.

Meggyőző lehettem, mert teljesen megnyugodott. Egy jó ideig nem beszéltünk a sárgacérnás kisfecskéről, csak a tavaszi szünet végén, a vasútállomáson, a kiinduló vonat ablakából kiáltotta felém a peronra:
- Ígérd meg, hogy megírod, ha megérkezik!
- Megígérem! – kiáltottam a távolodó gőzös után.
Attól a naptól kezdve gyakrabban kémleltem az eget, mint korábban. Ilyenkor szemem a kis sárgagyűrűs fecskét kereste az áprilisi, majd a májusi égbolton, de hasztalan, a várva-várt fehérbegyű nem érkezett meg. Eljött azonban ismét a nyár és a zsúfolt vonattal Márta, aki köszöntésemet valahogy így viszonozta:
- Ugye megérkezett a kisfecském?

Én hirtelen ötlettől vezérelve – most már tudom, hogy helyesen – így feleltem:
- Hát persze, hogy megjött, már többször láttam a többiek között – füllentettem. - Igaz, hogy nem mindig lehet felfedezni. Tudod, a madarak gyakran változtatják a helyüket.

Ez a válasz nagyon jó volt a kislány megnyugtatására, időhúzásra. Hátha kitalálok még valamit, hogy „igazzá” váljon valótlan kijelentésem. Az állomásról hazaérve azonnal keresgélni kezdte megmentett kismadarát, de nem találta a villanyvezetéken ülők között, nem látta az eresz alatt csicsergők között, és nem fedezte fel repkedők között sem. Másnap és az elkövetkező napokon is kereste, kutatta, kémlelte az eget, de a kisfecske nem mutatkozott. Teltek a napok és a hetek, Márta csak szomorkodott. Bánatát megosztotta a szomszédokkal is. Ő egyébként is az átlagnál érzékenyebb gyerek volt, nagyon tudott örülni, de sok esetben napokig is képes volt szomorkodni. Már-már úgy nézett ki, hogy minden elveszett, amikor Horváth Laci, a nálam két évvel idősebb szomszéd gyerek áthívott hozzájuk, és a kezembe nyomott egy cipős dobozt, előbb azonban figyelmeztetett:
- Vigyázz, le ne vedd a tetejét, csak a kis lyukakon nézz be a dobozba!

Hogy jobban lássuk a bent lévő „valamit”, egy elemlámpával belevilágított. Szinte felkiáltottam:
- Hol vetted ezt a fecskét?
- Tegnap fogtam. Már nem tudom elnézni ennek a kis pesti lánynak a szenvedését a madara után. Tegnap egész nap ezzel voltam elfoglalva.
- Hogyan sikerült megfogni?
- A fészek elé tettem egy hálót, és belerepült. Van még abból a tavalyi cérnából, amit a másik fecske lábára kötöttetek?
- Azt hiszem van, már megyek is és megkeresem - mondtam, de majdnem előbb megfordultam a cérnával, mint ahogy a választ megadtam. A cérnából gyűrűformát kötöztünk az apró lábacskára, és Laci útjára engedte ezt a riadt kis jószágot.
- Melyik fészeknél fogtad meg? - kérdeztem.

- Annál, amelyikben a tavalyi is lakott - mondta, és látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. A szabadon engedett kis szárnyas először alacsonyan, majd egyre magasabban szálldosott, és egyszer csak beröppent a fészkébe, pontosan oda, ahová Laci mondta.
Mielőtt felhívtuk volna Márta figyelmét az ”előkerült” kisfecskére, fogadalmat kellett tennem Laci előtt, hogy soha életben nem árulom el Mártának a mi jótékony kis csalásunkat, majd amikor láttuk kiröppenni a fészekből a meggyűrűzött madárkát, odahívtuk unokahúgomat, aki a meglepetéstől és meghatottságtól nem tudott megszólalni.

Közel fél évszázadig őriztem ezt a titkot, de a kegyetlen sors feloldozott fogadalmam alól. Márta és Laci, gyakran eszembe juttok, nyugodjatok békében!

 

Dudás Károly