Márvány József hazaért
1945. augusztus 24 –én valamikor a délutáni órákban egy kalapos, szedett-vedett ruhát viselő ember siet, Kiliti – Proletárnak nevezett utcájában. Sűrűn tekinget hátrafelé, egyre gyorsabban szedi a lábait, és amikor meglátja, hogy három orosz katona közeledik a bolttal szemközti közben, futásnak ered. A bolt melletti udvarból rászól egy hang:
- Gyere be gyorsan József! – a szemmel láthatóan menekülő, József névre hallgató jó negyvenes férfi szót fogad és befut Schaffhauser Ferencék udvarába.
- Szerbusz, Ferenc! Te, ha ezek engem elkapnak, itt helyben agyonlőnek!
- Add ide a kalapod, és vedd a hátadra ezt a permetezőgépet! – és már tette is a szintén a negyedik tízesén jócskán túl lévő jó ismerős a menekülő hátára a szerkezetet. – A szélső két sor van vissza, balról. Te csak permetezz, a többit majd én lerendezem! – Fejére tette József megviselt kalapját és belépett a falusi árnyékszék ajtaján. A katonák berohantak az udvarra, és az egyik magyarul kiabálni kezdett:
- Jöjjön elő, tudjuk, hogy ide futott be! – Ferenc nyugalmat erőltetve magára, lépett ki a budiból.
- Hát persze, hogy ide futottam be, a Tóthékhoz mégse mehetek, meg a Györéékhez se, ha már itt lakom.
- Miért szaladt el előlünk?
- Megy a hasam vitéz urak! Még szerencse, hogy idejében értem. – A katona ránézett és nevetve kérdezte:
- Van valami papírja, amivel igazolni tudja magát? – kérdezett rá a magyarul beszélő.
- Hát, ott bent a szobában vannak papírjaim – indult meg a ház felé. Az oroszok követték, Ferenc elkezdte keresni az okmányait, de idegességében nem találta meg a kis papírdobozt, amelyben szépen sorakoznak az iratai. Már az egyik katona nógatni akarta kifelé a dobtáras csövével, amikor társa, fejével a falon lévő családi fényképek felé intett. Ott mosolygott feleségével egy aranyozott keretes fotóról a házigazda. A járőr tagjai megnyugodva távoztak. Már valahol a közben, Nagy Lajosék háza előtt járhattak, amikor Ferenc odaballagott a kert kapuhoz:
- Előjöhetsz József, elmentek a ruszkik! – kiáltott a permetező „szökevénynek”.
- Biztos, hogy elmentek? – bizalmatlankodott a régi jó ismerős, a gyerekkori iskolatárs.
- Ha azt mondom, hogy elmentek, akkor az úgy is van! – csattant Ferenc hangja.
- Nem kételkedni akartam kedves barátom, csak az elmúlt időszak megtanított óvatosnak lenni.
- Honnan jöttél te, tulajdonképpen? – érdeklődött Ferenc – csak nem most értél haza a fogságból?
- De igen barátom, egyenesen onnan jövök, de bocsáss meg, rohanok is haza. Tudod, nagyon várom azt a pillanatot, amikor belépek a kiskapun.
- Egy pohárkával azért megihatnánk a hazaérkezésedre! – adta a „megjött katona” kezébe az otellóval töltött három decist.
- Egészségedre testvér! – emelte szájához József a poharat. Gyorsan kiürült az edény, Ferenc még tölteni akart, de utcabelije udvariasan elhárította a szíves kínálást.
- Ennyi most untig elég lesz, nem akarom, hogy megártson. Régen láttam már bort, józan fejjel kell hazaérnem. – Elbúcsúzott a jó kedélyű embertől és hazafelé, az alig kétszáz méternyire lévő háza felé vette az irányt. Érezte, hogy a három deci kissé a fejébe szállt.
- Mi lenne, ha a nótámat dalolva lépnék be a kapun? – kérdezte magától. – Na, de melyik nótámat a kettő közül? – folytatta a gondolatát. Mert, hát neki kettő is volt. Az egyik – a régebbi – már a sas behívó átvétele előtt is a nótája volt. Ez a dal végigkísérte gyerekkorától – Papkuta pusztától – a fogságba eséséig. Halkan dúdolni kezdte a lelkébe ivódott dallamot: „Nincs a pusztán rózsabokor, nem adhatok néked babám virágot”. Azonnal kikívánkozott a távollét, a fogság idején megkedvelt dal is: „Harangoznak a mi kis falunkban”. Észre se vette, hogy már nem dúdolja, hanem énekli a lélekbemarkoló sorokat. A kapuhoz érve a második strófát kezdte el énekelni:
„Végre hazasegített az Isten,
Kisfalunkban olyan kihalt minden” – és amikor meglátta az elébe futó feleségét, átköltve folytatta a dalt:
„Megvárt engem, akit úgy imádtam,
Aki után mindig hazavágytam,
Hazajöttem messze idegenből” – és ebben a pillanatban eszébe jutott Fodor Jóska a dal átköltője, a dombóvári vasutas, akit fiaként szeretett a fogság hónapjaiban. Vajon hazaért- e már ez a nagydarab jólelkű gyerek? Valahol Balatonszentgyörgynél vált ketté az útjuk.
- Hát megjöttél papa? – fogadta a megtört falusi asszony a lesoványodott, egyébként is aprótermetű férjét. A kis szívós parasztember talán ekkor sírta el magát életében először.
- Hazajöttem mama! – válaszolta és körülnézett. Ott állt körülötte az egész család, akiket 1944 augusztusában látott utoljára. Lányai: Terus, Margit, Annuska, Rózsi, és a kisfia: Jóska. Szakadozott tarisznyájából előkotort egy hetek óta dédelgetett amerikai csokoládét, amit még a fogolytáborból cipelt, erre a felemelő alkalomra. Egy kis darabka jutott mindegyiknek, egy kis mennyei ízű finomság a háború keserűségei után. Jóska és Rózsi a hétéves ikerpár – egyik balról, másik jobbról – megfogták apjuk kezét, felnéztek rá és szinte egyszerre mondták:
- Ugye, megmondtuk, hogy ma hazajön apánk! – és valóban az ikrek már napok óta érezték, hogy hazaérkezik a papa. Ezen a napon pedig már reggeltől a Szentiványi almafa alatt lévő fadézsában fürödtek, mert a papát tisztán illik várni.
Bentről, a szobából gyereksírás hallatszott. A papa előbb csak hallgatózott, majd megindult a hang irányába.
- Hát, te ki vagy? – emelte fel a féléves körüli kislányt.
- A te legkisebbik lányod, Mariska – felelte a mama. Március 6-án született – egészítette ki Terus, a nagylány.
- Nem írtuk meg, hogy megszületett, mert nem tudtuk, hogy merre vagy, élsz- e, halsz e egyáltalán.
- Élek gyerekeim! Élek, és soha többé nem hagylak el benneteket! – és óvatosan egy puszit nyomott a karján ülő kislány homlokára.
Körbejárta a kis ház udvarát, kertjét, megkönnyezte a kert végében eltemetett öreg kutyáját.
A földpince mellett elhaladva megkérdezte feleségét:
- Maradt valami a krumpliból és a borból?
- A pincéből mindent elvittek – felelte keserűen a mama – de amit elástál a trágyadomb alá, megmaradt.
- Kellett akkora hadsereget etetni, hát persze, hogy vittek mindent, amit értek. Mi is rekviráltunk, amit csak lehetett. Nagy úr az éhség, a háború, az örökös szenvedés, a félelem, a kilátástalanság lesilányítja az emberi érzéseket. Kegyetlenné tud válni az ember.
- Az lehet, hogy az oroszok vitték el a terményt, de voltak itt olyan helybeliek is, akik nem átallottak hozzányúlni máséhoz.
- Észrevetettek ilyesmit?
- A lopást nem, de Margit kabátját és még néhány ruháját láttuk néhány ismerősünkön. Amikor Jabára menekültünk, a legelhasználtabb holmikat vettük magunkra, a szebbeket otthon hagytuk. Arra számítottunk, hogy amire hazatérünk, ott várnak ránk becsomagolt állapotban a padláson.
- Mindet elvitték?
- El bizony! Csak magyarok tehették, mert mit kezdtek volna az oroszok a fronton a női ruhákkal?
- És az oroszok hogy bántak veletek?
- Minket nem bántottak, itthon se, és Jaba pusztán se. Mondhatnám, hogy nekem szerencsém volt, hogy látták, a nagy pocakomból, hogy állapotos vagyok. A lányokon pedig a csellengő katonák miatt védelmet jelentett az agyonfoltozott, régi ruha, az öregasszonynak tűnő kinézet. Tulajdonképpen ezért is nem a szebb és jobb ruháikba öltöztek a nők. Természetesen nagyon féltünk a csellengő oroszoktól, az olyanoktól, akik részegek voltak. Ezeken látszott, hogy gazemberek, de akik nálunk voltak elszállásolva, teljesen más emberek voltak. Amíg mi ki voltunk telepítve, lakott a házunkban egy felcsernő, elől a szobában, a konyhában pedig annyi katona, hogy szinte csak ülve tudtak aludni. Amikor visszaértünk ez a katonanő hívott egy tolmácsot és odaintett magához. Megköszönte a helyet, amit egy jó ideig használtak és azt mondta:
- Mamka, van az istállóba bekötve egy tehén. Kicsit fáj a lába, ezért nem tudják tovább terelni a front után. Most nincs idő a levágására, mert menni kell tovább, ezért itt hagyjuk, a katonáink okozta károk enyhítésére. Majd, ha jövünk visszafelé, elvisszük. Addig gondozzátok, ellátja tejjel a családot.
- Na, és jöttek érte?
- Nem jött azért az égvilágon senki.
- Mi lett vele? – keltette fel a papa érdeklődését a tehén.
- Kint van a Nagyvíz mellett, ott legel a falu többi tehenével együtt, már amennyi megmaradt belőlük.
- Azt mondod, hogy van egy tehenünk mama?
- Van bizony, és átsegített bennünket egy sor nehézségen. Gondolhatod, hogy a pici lánynak mennyire jól jött a tej, de a nagyobbaknak is. Van egy kis krumplink is, amit a borral együtt kiástunk a trágya alól. Több felé vágtuk a szemeket, úgy raktuk el tavasszal, már jó ideje szedegetjük fel az új krumplit. Tudtunk valamennyit veteményezni is az eldugott magokból.
- A borral mi lett? – érdeklődött tovább a papa.
- Elcserélgettem lisztre, babra, meg mindenfélére, amiből kifogytunk.
- Nagyon büszke vagyok rád mama! – tört ki Józsefből az elismerés – életben tartottad a családunkat.
- Igazából a kisfiúnk Jóska tartott életben bennünket, egészen idáig.
- Ezt nem értem, hiszen még csak hét éves! – csodálkozott a családfő.
- Amikor Jabára menekültünk, a házba, amelyikbe elszállásoltak bennünket, többször bejöttek oroszok is. Szerencsénkre nem a csavargó fajtából, hanem komoly emberek – férfiak és nők -, akiket ugyanúgy vártak haza a szeretteik, mint mi a mi katonáinkat. Az egyik tiszt összebarátkozott Jóskával, beszélt hozzá, és kézzel-lábbal, majd tolmács segítségével elmesélte, hogy az ő kisfia nagyon hasonlít a mi Jóskánkra. Minden alkalommal tett a mi gyerekünk zsebébe néhány szem kockacukrot, és hozott neki vagy egy - két szelet kenyeret, vagy alkalmanként konzerveket.
- A háborús időkben már ennyi is nagy segítséget jelent – mosolyogta el magát József.
- Várd ki a végét! Egyszer, amikor bejött a gyerekhez a tiszt, nem hozott semmit, Jóska megkérdezte tőle:
- Szahart most nem hoztál? Olyan sokszor hallotta a cukor szót oroszul, hogy már így is megértette. Az orosz keresgélt a zsebeiben, de nem talált benne gyereknek valót. A zubbonya felső zsebéből kivett egy kis papírcsomagot, és Jóska kezébe nyomta, majd elköszönt és elment. Akkor láttuk utoljára. Én meg voltam győződve, hogy valami színes lapokat kapott a fiam és már el is felejtettem az egészet, amikor talán két-három nappal később Jóska odaállt elém:
- Anya, ezt a pénzt én magának adom, vegyen rajta valamit a boltban!
- Milyen pénzt kisfiam? – kérdeztem.
- Ezt, amit Páveltől kaptam – így hívták az orosz tisztet – és az asztalra rakott jó néhány, a csomagolásától megszabadított papírpengőt. Ebből tartjuk fent magunkat, a mai napig. Képzelheted, hogy mit jelentett nekünk ez a pénz Mariska születése után és a továbbiakban is. Kiszámítottam, hogy mit lehet venni a pénzből és úgy osztottam be, hogy egy jó darabig a kenyeret, a zsírt és a sót meg tudjuk venni. Van két zsák búzánk is, azt beszélik, hogy hamarosan földet osztanak, jól jöhet még ez a vetőmag.
- Anyukám mi nagyon gazdagok vagyunk! Életben maradtunk, egyben a házunk, van vetőmagunk, van egy tehénkénk, a többit már nekem kell beteremtenem. Most pedig lemegyek a pincébe és előszedem azt a két liter pálinkát, amit a falba ástam be jó mélyen, olyan helyre, ahol az oroszok biztosan nem találták meg.
- Nem menj sehova papa! Nem menj a pincébe!
- Miért ne menjek? – kérdezte már a félútról az öreg.
- Borzasztó dolog van abban a pincében! – de a papa már nyitotta is a pinceajtót és egy petróleumlámpával levilágított az üregbe. Nem látszott ott más, csak egy nagy földkupac, amely szinte teljesen betelítette az egykor szebb napokat megélt „gödröt”.
- Mi történt? Beomlott a teteje, vagy az oldala? – kérdezte megrökönyödve.
- Mi raktuk tele földdel – válaszolt a mama.
- Miért?
- Muszáj volt. Az előbb a rendesebb orosz katonákról meséltem, most pedig a hitványabbakról is szót kell ejteni.
- Mit csináltak? – sürgette József.
- Amikor Jabáról hazaértünk, átnéztem a házat és az udvart. Szörnyülködve láttam, hogy egy kisebb fajta ló tetemét dobták a pincébe. Kihúzni nem mertük, mert féltem, hogy fertőzést kapunk tőle, ezért a gyerekekkel betemettük földdel. Arra már nem maradt erőnk, hogy teljesen elföldeljük a pincét.
- Nagyon jól tettétek anyukám! – dicsérte meg feleségét József – a többi már az én dolgom lesz. Volt pincénk, nincs pincénk. Most már mindegy, majd ásunk másikat.
- Kellene új kászli is a konyhába és székünk se maradt, csak az a két hokedli, amit a Szirovatka Gyuri csinált valamikor.
- Mi történt a bútorokkal? – értetlenkedett József – azokat is ellopták?
- Ennél bosszantóbb, amit tettek: etető vályúkat csináltak a szekrényekből, az apróbb holmikat meg eltüzelték.
- Ezek szerint ennek a kárnak a fejében hagyták itt a tehenet?
- Így van – válaszolt a feleség. József még átnézte a padlást, és a háztetőt. Örömmel állapította meg, hogy a néhány sindő kicserélésétől eltekintve nincs más javítanivaló. Amint a konyha fogasra akasztott tarisznyájára pillantott, a fejéhez kapott:
- Látjátok, milyen figyelmetlen vagyok? Van még valami ebben a tarisznyában – és egyenként szedegette ki tartalmát az asztalra. Egy sötétkék színű kendőt a mamának, egy zacskó kekszet a gyerekeknek, valamint két darab egykilós német húskonzervet az egész családnak.
- Ezt pedig neked kisfiam, - emelte a térdére Jóskát, kezébe nyomva egy német katonai szuronyt, a hüvelyével együtt.
- Köszönöm apám, de használja inkább maga, addig, amíg megnövök.
- Jól van kisfiam, de ne felejtsd el, ez téged illet, ezt csakis neked hoztam, és megsimogatta egyetlen fia mosolygós arcát, majd Rózsit – Jóska ikertestvérét – ültette a térdére, aki egy díszes fakanalat, Annuska egy pár kesztyűt, Margit egy nyaksálat, Terus pedig egy sapkát kapott a messze földről hazatért édesapától.
A gyerekek nem tudtak betelni apjukkal. Jóska egyfolytában ott sündörgött körülötte és figyelte minden mozdulatát, leste szavait, várta, hogy meséljen magáról, mondja el, hogy merre járt, hogy élte túl a háború poklát. Azokban az időkben nagy eseménynek számított, ha egy-egy frontkatona hazatért. Márvány József hazatalált, megszökött a fogságból és hazahúzta a szíve családjához, kis falujába. Sokan még valahol távol a hazától fogolytáborban várják sorsuk jobbra fordulását, reménykednek a szabadulásban, bizakodnak, hogy egyszer megölelhetik kedvesüket, ölükbe vehetik gyermekeiket.
Gyorsan híre ment, hogy Márvány József itthon van. Jöttek a szomszédok, az ismerősök és a legtöbbjük a még távollévő hozzátartozójuk iránt érdeklődött.
A közelükben lakó, kisírt szemű asszony – Baksa Sándorné – nem tudott belenyugodni, hogy a háború elvette tőle férjét.
Mariska nénit már tájékoztatták férje hősi haláláról, de ő nap, mint nap várta két kisgyermekük édesapját. Várta a katonát, a mesterembert, az apát, a férjet, aki társai életét a maga élete árán mentette meg valahol a keleti fronton. Azon a kegyetlen napon nagy tűzet zúdítottak az ellenséges állásokból a lövészárkokban elhelyezkedő katonáinkra.
Látta a feléjük repülő gránátot. Sok ember ilyen esetben magát védte volna, de ő e helyett inkább beosztottait figyelmeztette, megmentve az életüket. Ő hősi halált halt, de utolsó szavaival még elbúcsúzott a szakaszába beosztott Őri Sándortól, a szomszédjától.
József szomorúan hallgatta feleségét, akitől megtudta, hogy sok kiliti férfit hiába vártak haza szeretteik. Czvik Józsefné naponta kiállt a kapujukba és hosszasan nézett abba az irányba, ahonnan remélte, hogy megpillanthatja gyermekei apját. Hiába, a családfő nem jött sem az egyik sem a másik napon, elesett a kegyetlen háború valamelyik harcmezején.
Takács József és Bakonyi János a „Kis-közben” egymás közelében éltek. Mindkettőt siratja a családja, idegen földben nyugszanak, akárcsak Boros Béla.
Várja a családja Pintér Ferencet, Baksa Józsefet, Nagy Jánost – az Új sori ácsot -, Koók Jánost, Szőke Ferencet, és több kiliti fiatalt, akik orosz fogságban sínylődtek.
-És a mi családunkból ki veszett el? – kérdezte egyre sápadtabb arccal József. Felesége letörölte könnyeit és a legközelebbivel kezdte:
- Feszli Jóska – a bátyám fia – meghalt ez évben, vízkereszt napján.
- A fronton? – kérdezte a papa.
- A frontról hazahozták, itthon, Kilitin hunyta le a szemét.
- Hogy történt? – nézett maga elé József, és a felesége elmesélt mindent, amit tudott unokaöccse haláláról:
- Egy napon a parancsnoka – több társával együtt – egy nehéz feladattal bízta meg. A Don folyó túlsó partján az oroszok felállítottak egy géppuskát, amely akadályozta a magyarokat a vízen való közlekedésben, szállításban.
Meg kellett szüntetni a géppuska fészket. Az éj leple alatt a magyar katonák csónakkal óvatosan – a géppuska-állástól távolabb - áteveztek a folyó túlpartjára és a parton kúszva-rejtőzve közelítették meg a célt, amelyre egy köteg kézigránátot dobtak. Jóska és társai megkeresték az elrejtett ladikjukat és óvatosan, csendesen eveztek vissza az övéikhez. Már csak néhány méter választotta el őket a parttól, amikor a csónakjuk találatot kapott és felborult.
A katonák a vízbe estek és úszva érték el állásaikat. Néhány percet voltak csupán a jeges vízben, de ez is elégséges volt, hogy bekövetkezzen a visszafordíthatatlan. Az alakulat orvosa azonnal megtett mindent az agyonfagyott katonákért, de az ő lehetőségei kevésnek bizonyultak a gyógyításhoz.
Jóska először egy Kárpáti kórházba került, majd haza, Kilitire.
A sógornőm, Lídia mindent megtett a fiáért, ami tőle tellett – még talán többet is, de a tüdőbajjal nem tudott megbirkózni. Ápolgatta, de az szegény csak fogyott és fogyott, az ereje is kezdte elhagyni.
Közben ’44 decemberében ideért a front. Az oroszok rátaláltak az ágyban fekvő betegre. A család nagyon megijedt, de azok nem bántották. Az egyik orosz orvos többször bement hozzá a szobába és valamilyen gyógyszert adott neki és a hátát és a mellét kenőccsel, vagy zsírral kenegette. Ettől átmenetileg, kicsit javult az állapota.
Az oroszok a német ellentámadás miatt kivonultak a faluból. Az orvos tolmács segítségével, elmondta az anyjának, hogy ha vége lesz a háborúnak, visszajön és megmenti a fiát. A kenőcsből hagyott itt valamennyit, amelyet használtak is, ameddig lehetett.
Január elseje körül, a beteg fiú odaintette magához az édesanyját és a következőket mondta neki:
- Köszönöm drága anyám, hogy ennyit törődik velem, de nekem már nagyon kevés van vissza, én nem érem meg a vízkeresztet.
Vízkereszt napján halt meg – 1945-ben. Azóta siratom.
Elesett a fronton Winkler Pista is, ráadásul az apját, a Jóskát is meglőtték az oroszok.
- Őt is behívták katonának?
- Nem, őt itthon egy orosz lovas sebesítette meg, de szerencsére életben maradt. Azt beszélik, hogy Takács Elekkel és Berki Józseffel együtt egy erőszakoskodást akart megakadályozni. Berki Jóskát lelőtte a lovas, takács Eleket pedig leszúrta. Mindkettő meghalt.
- Mikor történt?
- ’44 decemberében, alighogy bejöttek a faluba.
- Voltak harcok Kilitin? – érdeklődött József.
- Biztosan voltak, mert sokszor lehetett lövéseket hallani, de amikor a nagy ütközetek voltak, kitelepítettek bennünket a már csendes falvakba. Így jutottunk mi Jabára, de voltak, akik Nyimbe, Kányába vagy más olyan helyekre kerültek, ahol már béke volt. Amikor visszajöhettünk a házunkba, szörnyülködve láttuk a pusztítást. Az épületben ugyan nem esett kár, de abból szinte minden hiányzott. Nem voltak székek, eltűnt az asztal, vályúk lettek a szekrényekből. Oda a pince.
- Nem számít anyukám! – nyugtatta a papa az elkeseredett asszonyt – az a fő, hogy élünk, mindent meg lehet oldani, csak a jó isten erőt és egészséget adjon hozzá. Lesz másik szekrény, lesz másik pince. Lesz minden, de csak szép sorjában. Először is az a legfontosabb, hogy kenyér kerüljön az asztalra, a gyerekekre ruha és tüzelő télre a sparheltbe. Kell ennél több? Egyelőre érjük be ennyivel. Van házunk, ahol lakhatunk, van két dolgos kezem, a többit meg majd beteremtem. Még sokáig beszélgettek, tervezgettek, a mama, amit csak tudott a háború sújtotta Kilitiről, elmesélte. Sok mindenről azonban nem volt tudomása. Azt sem tudta, hogy a csendőrök által koncentrációs táborba hurcolt Hochberger családból az édesanya és az egyik gyermek, Sanyi nem tért haza. Megölték őket egy ámokfutó, esztelen politika követői.
Arról sem tudott, hogy Bazsai Lajos mester-tanító bátorságának köszönhetően Kiliti és Siófok megmenekült a pusztulástól. Bazsai mester úr, aki a Kiliti katolikus iskolában tanított, tartalékos tüzérfőhadnagyként szolgált a háború idején. Ütegével Siófokon állomásozott, és amikor Kilitit megszállták a szovjet csapatok, a felsőbb parancs értelmében tüzet kellett volna nyitni az állásaikra. A katolikus templom környéke is a célpontok között szerepelt, a szomszédságában lévő lakóházakkal, plébániával és az iskolával. A főhadnagy a parancsot nem szeghette meg, ezért lövetett Kiliti irányába, de az irányzékot hosszabbra állította és a lövedékek lakatlan területre csapódtak. Talán ezért, talán más megfontolásból az oroszok sem lőtték nehézfegyverekkel Siófok központját.
Mindenki előtt titok volt Kiliti jegyzőjének bátor és sok embert megmentő cselekedete: elrejtette az 1925-ben született férfiak részére kikézbesítendő sas behívókat, ezáltal az akkor húszéves fiúkból sokan életben maradtak.
Arról sem tudott, mert senki nem is tudhatta, csak az érintettek, hogy Balatonkiliti faluban Bőhm Lőrincéknél élte túl a holokauszt poklát a gyermek Sárközi Mátyás, író, publicista. Ugyanennek a háznak a szénapadlásán bújtatott két lengyel menekültet is a bátor és emberséges kiliti hentes.
Sok minden történt Balatonkilitin a háború éveiben, akárcsak az egész országban. A fájdalom, a nélkülözés a rettegés megszaporította a ráncokat az emberek arcán. Csonttá és bőrré soványított öreget és fiatalt és mégis, amikor híre ment, hogy vége a háborúnak, a szívek megteltek reménnyel és várták haza szeretteiket, sokszor még akkor is, amikor hozta a postás a hivatalos értesítést a halálukról.
Márvány Józsefet és társait hazasegítette az Isten a klagenfurti angol fogolytáborból, 24 napig tartó veszélyes és kalandos út volt az övé, de magához ölelhette feleségét és gyermekeit.
2.
Azon az egy évvel korábbi augusztusi napon már kora reggeltől rossz érzése volt. Megetette az állatokat, összetakarította az udvart és éppen az utcai árok hídját igazgatta, amikor megállt mellette a kisbíró.
- Engem is megtaláltak? – kérdezte az arcára erőltetett keserű mosollyal.
- Igen, Jóska – felelt a hivatalsegéd – gyere, írd alá, és kérlek, ne rám haragudj.
- Nem rád haragszom barátom, te semmiről se tehetsz. Ha azt mondják, hogy menni kell, akkor mese nincs, hát menni kell. Mit lehet tenni? Megpakolom a katonaládát és megyek. A továbbiakat már csak hozzágondolta: hogy a jó isten verje meg a háborút a kitalálójával együtt. – Fogta a sas behívót és szomorú arccal beballagott a konyhába. Felesége dagasztotta a másnapi sütéshez a kenyérnek valót. Nézte a keze alatt ficánkoló kovászt és anélkül, hogy felemelte volna tekintetét, remegő hangon megkérdezte a tűzhely előtt megálló párjától:
- Mikor?
- Hétfőn reggel nyolcra, a pécsi utászokhoz – felelte, alig hallhatóan. A mama keserves sírásban tört ki. Nagyon mélyről jöttek a könnyek, és valahonnan a szíve legmélyéről tört fel belőle a zokogás. A félelem, az aggódás és a keserűség pillanatok alatt belengte a csöppnyi konyhát.
- Sírd ki magad nyugodtan! – bíztatta a feleségét – de, amikor a gyerekek látnak, ezután már nem szabad sírnod. Innentől te tartod a lelket a családban, egyedül. Keménynek kell, hogy lássanak, hogy könnyebben vészeljék át az elkövetkező időszakot.
- Mi vár ránk papa? Eljönnek az oroszok idáig?
- Vagy eljönnek, vagy nem, de rátok most nagy megpróbáltatások várnak.
- Akárcsak rád, a fronton.
- Engem ne félts, az utászoknak nem kell lövöldözni, mi mindig védett helyen leszünk – próbálta megnyugtatni a feleségét, pedig ő tudta, hogy a bomba, a golyó nem válogat, nem aszerint találja meg a célt, hogy milyen színű a parolija. József kitámolygott a konyhából, felment a padlásra, lehozta öreg katonaládáját, amit még 1922-ben az apja csinált neki, amikor berukkolt Kaposvárra. Mennyire más volt akkor minden! Mennyire más érzések töltötték meg szívét akkor és most. 22 évesen, tele lelkesedéssel, szinte örült, hogy megkapta a behívóját, most pontosan dupla életkorral már a háta közepére se kívánta az angyalbőrt, a katonásdit és a háborút, amelynek ekkor, 1944 augusztusában még nem látszott a vége. Tényleges katonaként gyalogos volt, géppuskás kiképzést kapott, és még 22 évvel később is emlékezett a Schwarzlose 1907/12 mintájú géppuska minden porcikájára.
Mennyire más ez a bevonulás, mennyire más a hangulata, mint annak a másiknak. Nincs búcsúzkodás a barátoktól, nincs nemzetiszínű szalaggal átkötött kalap, nincs nótázás a vendéglőben: csak azonnali gyors indulás van az ismeretlenbe, a háborúba, hátrahagyva a családot, ami mindennél fontosabb volt József számára. Itthon marad a mama a gyerekekkel, az öreg szülőkkel, akik már maguk is segítségre szorulnak. Itthon hagyja őket kiszolgáltatva a rájuk váró nehézségeknek, veszélyeknek. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Forgott vele a világ. Még egyszer megölelte őket és fáradt léptekkel elindult a vasútállomás irányába. Késő este – átszállással – érkezett Pécsre és ment, amerre most olyan sokan mások is, a kaszárnya felé. Észre se vette, és már komiszban volt. Arra ügyelt, hogy a bakancs ne szorítson, de ne is csúszkáljon benne a kapca. A többi anzung megoldható egy kis igazítással, az adjusztálástól a helyzetre való tekintettel most igazán el lehet tekinteni.
Az éjszaka öltözködéssel, orvosi vizsgálattal telt. Mindegyik, olyan tessék-lássék módon történt, mintha a szolgálatvezető is, és az ezredorvos is azt gondolta volna: oda, ahová mennek ezek a szerencsétlenek, nagyon is megfelel bármilyen gönc és akármilyen egészség is. Már másnap megkezdték a kiképzést. Reggeli torna, aztán menetgyakorlat majd lövészet. Másnap harcászati gyakorlat, és ez így ment nagyon sokáig. Az oroszok pedig egyre csak közeledtek a határunkhoz. Józsefék százada megkapta az első igazi feladatot: műszaki akadályokat kellett építeni arra az estre, ha az ellenség betör magyar területre. A munka több napot vett igénybe, nappal dolgoztak – lövészárkokat, lövész kutakat ástak – az éjszakát a munkaterületen felállított sátrakban töltötték. A század részére a kitelepített gulyáságyúban főzték az ebédet. Nap, mint nap krumpli vagy bab volt a fő alkotórésze a kondérban fortyogó ételnek, amelybe csak szárított hús, esetleg valamennyi konzerv került, de éppen, csak annyi, hogy valami ízt is érezzen a szegény baka. A századparancsnok, egy belevaló tartalékos mérnök főhadnagy szabályos őrséget állított az erdőszélén felállított tábor köré, de óvatos ember lévén még egy csökkentett létszámú őrjáratot is szervezett körletük közvetlen közelében lévő területekre. Egyik alkalommal a háromfős patrulnak csak egyik tagja tért vissza az őrjáratból. A főhadnagy ijedten kérdezte tőle:
- Mi történt Horváth honvéd? Hol vannak a többiek?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem történt nagy baj, csak összefutottunk egy szarvassal, amely támadólag lépett fel és a saját testi épségünk érdekében le kellett lőnünk.
- Nektek nem esett bajotok?
- Hála isten, nem! – felelt a katona, akinek eddigi izgalma kissé alábbhagyott, amikor észrevette a századparancsnok csillogó szemében a cinkosságot. Valami olyasmit olvasott ki belőle, hogy „ma legalább végre jól lakhat a magyar baka”.
- Tehát, azért jött be ilyen pánikszerűen, elhagyva a szolgálati helyedet, hogy segítséget kérjen a jószág beszállításához?
- Igen is főhadnagy úr! Valami edények is kellenének, amibe belerakhatnánk a húst.
- Egyben nem lehetne megfogni és behozni? – kérdezte csodálkozva a tiszt.
- Az a helyzet, hogy megnyúztuk és kizsigereltük, valamint elvágtuk több darabba, hogy könnyebb legyen szállítani.
- Rendben, Horvát honvéd – kimegyek magával a helyszínre – közben magához intette az egyik lovas fogat hajtóját, és hármasban érkeztek a földre terített sátorlapra rakott húst őrző katonákhoz.
- Hát, szó, ami szó, ezt a szerencsétlent sikerült valahogy összekaszabolniuk! Hóvá tüntették el a belsőségeket és a bőrt?
- Elástuk – felelte az egyik járőr.
- És, a fejet?
- Azt is!
- Remélem jó mélyre, mert erre előfordulnak toportyánok és azok előkaparják, ha érzik a szagát.
- Tettünk a gödörbe egy rétegben kődarabokat és még arra is földet, arra pedig gyephantot. Ezt még egy erdei farkas se tudná előszedni.
- Hányas agancsa volt? – kérdezte a főhadnagy, közben figyeltek a katonák szemét. Azok először hallgattak, majd az egyikük megköszörülte a torkát.
- A jó fenébe! Elfelejtettük megszámolni!
- Fiúk, mondják meg őszintén, mindenképpen muszáj volt lelőni ezt az állatot?
- Alázatosan jelentem, igen. A lelövésével megmentettük az életünket.
A parancsnok ránézett a húsra, ami még mindig ott vöröslött a leterített sátorlapon, és közben hangosan gondolkodott:
- Ez valami óriás állat lehetett, életemben nem láttam még ilyen vastag szarvas combokat! – felrakták a húst a kocsira és elindultak vele a tábor felé.
- Főhadnagy úr, mi lesz ezzel a szegény állattal? Hová visszük? – kérdezte az egyik katona.
- A szabályzat szerint meg kell semmisíteni. Mi is ezt tesszük, el kell tüntetni, nehogy bomlásnak induljon és fertőzést okozzon.
- Szegény üsző! – szaladt ki Horváth honvéd száján. A főhadnagy visszafogta a nevetését, de még a szája szélén készülődő mosolyt is letörölte:
- Horváth fiam, üsző a teheneknél van, a szarvasoknál ünő a neve.
- Értettem főhadnagy úr, a szarvasoknál ünő van. – Horváth legszívesebben leharapta volna saját nyelvét:
- Te jó ég, majdnem elárultam magunkat, hajszál híján elszóltam magam, hogy a közeli káptalani birtokról elcsatangolt tehenet lőttük le. – Ezalatt a főhadnagy fejében valami ilyesmi járt:
- Tulajdonképpen ezt a szarvast be kellene szolgáltatni a törvény szerint, de ennyi szabálytalanságot elszabad követni, hogy a katonáim néhányszor jól lakhassanak. Csak rá ne jöjjenek az előjáróim, mert abból nagy baj lehet. Ha senki nem szólja el magát, akkor soha nem tudódik ki. Ezek a fiúk nem szószátyárok és miért akarnának rosszat maguknak is?
Magához hívatta a szakácsot, aki rögtön arra gondolt, hogy valamit rosszul csinált.
- Valamit elrontottunk, főhadnagy úr? – kérdezte ijedten.
- Dehogy! Az őrjárat lelőtt egy a műszaki berendezéseinket veszélyeztető szarvast, itt van a kocsin, kalkulálja ki, hogy hány napig tudunk belőle főzni a századnak!
- Ahogy elnézem, jó pár napra megízesíti az életünket – válaszolt a szakács, amint rápillantott a jelentős mennyiségű élelemre. A kutunk szerencsére jó mély és széles is, könnyedén hűthetjük benne, anélkül, hogy károsodna.
- Úgy intézze, hogy a holnapi ebéd már megfelelő mennyiségű hússal készüljön.
- Igenis! – válaszolta katonásan a szakács, már amennyire katonásnak nevezhetjük a kissé csetlő, botló bokázást, amit parancsnokának próbált bemutatni. A főhadnagy elnevette magát és magára hagyta a fehérköpenyes főzőmestert. Másnap délben a század szakaszkötelékben állt sorba a kondérhoz és hosszú idő óta először látszott a hús a babgulyással telemerített csajkákban. Az ebédet a sátrak előtti téren, lefektetett fatörzseken ülve fogyasztották a katonák. Az alakulatnál rég bevált szokás volt ez a fajta étkezési rend, mely szerint úgy helyezték el az ülőkének használt fatörzseket, hogy igazán katonás képet mutatott. Éppen megkezdték a marhahússal kiegészített babgulyás fogyasztását, amikor megszólalt a tábori telefon a főhadnagy sátrában. Felpattant ülőhelyéről és belépett a készülékhez. Hamarosan visszatért a katonákhoz, majd odalépett a szakácshoz.
- Pista fiam! Most telefonáltak, hogy hamarosan kilátogat hozzánk az ezredparancsnok úr két magas rangú német tiszttel, de szóltak, hogy nálunk kívánnak ebédelni. Semmiképpen nem szerezhetnek tudomást a mi „szarvasunkról”, ezért a komisz ellátmányból lehet megvendégelni őket. Megértette?
- Igenis! – bokázott ismét a kondérmester. Fogott egy nagy szűrő kanalat és szaporán kiszedegette a húsdarabokat a gulyásból, azért arra ügyelve, hogy maradjon is benne valami, és csakis disznóhús, mert hát a „szarvas” tiltólistán van, nem is beszélve a szarvasmarháról, amiről még a parsncsnokuk sem tudhatott.
Az ezredparancsnok, a segédtisztje és a két német alezredes egy német terepjárón érkeztek. A jelentés beadása után a főhadnagy a parancsnoki munkasátorba vezette a vendégeket, ahol már megterített asztal várta őket.
- Nagyon finom ez a gulyás, de látom nem sok hús került bele – állapította meg az egyik német tiszt. Ennyire kevés az ellátmányuk? – kérdezte.
- Igen, sajnos, csak ennyi jut – felelt a főhadnagy.
- Disznóság! – szólt közbe a másik. A katonáknak enni kell, mert nem tudnak dolgozni és harcolni. Kérem alezredes úr, engedje meg, hogy az alakulatunktól átadhassunk a főhadnagy úr századának némi marhahúst.
- Tisztelettel megköszönjük! – gazsulált az ezredparancsnok, aki elsősorban mérnök volt, és ember, és csak harmadsorban katona. Építészmérnöki diplomát szerzett és ezt követően lett katona, de ő inkább műszaki szakembernek képzelte magát, mint egyenruhásnak. Annak idején sokáig gondolkodott, hogy „katonának álljon”, de a húszas évek nagy válsága ebbe az irányba sodorta. 1944 nyarán, amikor már a keleti frontvonal hamarosan metszi Magyarország területét, már azért könyörög istenhez, hogy bárcsak már lenne vége. Akár így, akár úgy, de már békét szeretne, sok más emberhez hasonlóan.
Még eltöltöttek egy kis időt a táborban, elbeszélgettek a katonákkal, aztán elköszöntek. Este visszaérkezett a német terepjáró a sofőrrel és egy magyarul beszélő német katonával. Egy nagy ládában hozták a parancsnokuk által ígért fél marhát.
- Mérget vennék rá, hogy ez a marha ugyanabból az alomból való, mint a miénk –állapította meg a szakács. Az én szemem nem csal, ez is az uradalomból való.
- Ezek szerint a kamerádok is belebotlottak egy eltévedt tehénkébe? – gondolta Horváth honvéd, a minapi „szarvas” elejtője.
- Vagy valami más van a dolog mögött.
- Mire gondolsz?
- Még nem tudom pontosan, de holnap ismét mi megyünk őrjáratba, és akkor hátha megtudunk valamit. – Horváth Jóska, Kiss Pista és Bognár Jenő képezték a másnapi őrjáratot. Fák és nagyra nőtt bokrok takarásában megközelítették az uradalom területét és távcsővel figyelték a majorban folyó eseményeket, azonban semmi olyant nem észleltek, amiből következtetni lehetett volna valamiféle összefüggésre a németek és a tehenek között. Ugyanezt a figyelést megismételték több szolgálatuk során, amíg egyszer beérett a figyeléseik eredménye. Egy nagy bodzabokorból jól ráláttak egy akácos árnyékában húzódó karámra, amelyben délután hűsöltették az állatokat, a karám azonban nem látszott az uradalom épületei felől, a fák sűrű lombjától. Egyszer csak megjelent egy teherautó, megállt a marhák pihenőjénél. Előjött a bokrok mögül egy ember, aki pénzt kapott az autóból kiszálló egyik kalapos férfitől, és a közelben lévő rámpát igénybe véve felhajtottak két tehenet a platóra. Amint a harmadikat kezdték el hajtani, a fent lévők közül az egyik leugrott és elszaladt az erdő irányába, a honvédségi terület felé, pontosan arra, ahol napokkal ezelőtt az őrjárat elejtette azt a bizonyos tehenet.
- Most már mindent értek – törte meg a csendet Horváth Jóska – a káptalan teheneit egy illetéktelen ember, akit ott látunk most is tüsténkedni – eladja a kupeceknek, akik pedig már hivatalosan, jó pénzért továbbadják a németeknek.
- Te, Jóska, nem ez az ember volt, akivel a múltkor tárgyaltunk, miután lelőtted a területünkre behatoló tehenet.
- Most, hogy jobban megnézem, ez lehetett! Akkor nekünk is ő engedte meg, hogy elvigyük a lelőtt állatot. Pedig ő csak egy tehén tolvaj a majorból.
- Ez bizony! Most már semmi kétségem, hogy ez lehetett. Hogy játszotta a gondos és ijedt gazdát, aki felelős, hogy a tehén katonai területre tévedt! Sőt még papírt is adott róla, hogy a miénk lehet. Itt őrzöm a zubbonyom zsebében. Nem adtuk át a főhadnagy úrnak, mert akkor nem tudtunk volna előállni a szarvas mesével.
- Oda kellene adni neki! – tanácsolta Kiss Pista.
- Azt ám a lóf@szt! – vágta rá szabad szájú tolnai gyerek. Még az hiányozna, hogy szarba keverjük a parancsnokunkat! Hogyisne! Még egy ilyen jó ember nincs az egész honvédségnél, mint ő. Rá vigyáznunk kell fiúk, ő velünk van.
És ez a fiatal főhadnagy valóban rászolgált a katonái megbecsülésére, kiállt mellettük a legnehezebb helyzetekben is. Amit csak lehetett, kiharcolta számukra, és a bakák tenyerükön hordták parancsnokukat. Még kétszer váltottak tábort és egyszer csak ideértek az oroszok, olyan gyorsan, hogy az alakulat nem is tudott velük harcba bocsátkozni, szinte folyamatos visszavonulásban voltak, vagy éppen, amikor a német ellenlökések miatt az oroszok vonultak vissza, Józsefék százada végezte a feladatkörébe tartozó műszaki munkákat. A karabély egyfolytában a kezük ügyében volt, azonban ütközetben sohasem kellett használniuk, mert közvetlen közelről ellenséges katonát először csak 1945 tavaszán láttak. Kemény munkával és sok nélkülözéssel telt az ősz és a tél, a háború utolsó hónapjai pedig visszavonulással. Harcokban nem vettek részt, de ők maguk sok esetben voltak célkeresztben. Bombázták is az alakulatot, több alkalommal kaptak tüzérségi támadást. Különösen az aknatűztől féltek, az olyantól, mint amit valamikor január elején a nyakukba eresztettek az oroszok. Már többször is hallottak a Sztálin orgonáról, amit magyaros sajátossággal, rövid a-val ejtettek. Ez volt a szovjetek félelmetes tüzérségi fegyvere, amit ők Katyusának hívtak. Egy sorozattal 16 rakétát tudott célba juttatni egy ilyen szerkezet. A század jelentős veszteségek árán tudott csak kibújni a tűzcsapás alól, fedezéket találva a lövészárokban. Hét katona esett el a támadásban és a fejvesztett menekülésben öt, értékes eszközökkel megrakott lovas kocsi maradt egy erdős terület fái között, a fákhoz kötött tíz lóval. A technika és a lovak megmentésére a főhadnagy önként jelentkezőket kért. Márvány József őrvezető is jelentkezett a veszélyes feladatra és négy társával kúszva elérték a lovakat, amelyeket a fák fedezete alatt befogtak a kocsikba és vágtatva érték el a biztonságos helyet. A hősies cselekményért a főhadnagyot és az öt katonát előléptették a sorosan következő rendfokozatba. József így lett tizedes, a főhadnagy pedig százados.
Hamarosan jött a parancs: újabb visszavonulás. Már csak a térképről tudták, hogy merre vannak, ijedten állapították meg, hogy már nagyon közel van az országhatár. Március végén, még magyar területen a század kapott egy erős légitámadást, azt követően pedig olyan tüzérségi tüzet, hogy hanyatt-homlok menekültek. Megszakadt a kapcsolatuk a magasabb egységgel, szétszóródtak az erdőben. Az újdonsült százados leleményének köszönhető, hogy rövid idő alatt sikerült a századot összeszedni. Aki tévedt már el a társaitól erdőben, az tudja csak igazából, hogy milyen nehéz megtalálni egymást. A századosnak volt egy nagyon jó megoldása erre a nem éppen kis problémára, amelyre korábban megtanította a katonáit. Ha délután van, induljanak el egy letűzött bot árnyékával ellentétes irányába, akkor biztosan jó felé mennek. Feltételezhető volt, hogy aránylag kis területen szóródtak szét, ezért a meghatározott irányt választva mindegyiknek egy helyre kell kiérnie. Úgy is volt, egy kb. egy kilométer sugarú körben találkoztak, öt katona kivételével. Elképzelhető, hogy ők vagy megszöktek, vagy nagyon eltévedtek a többiektől.
A század 81 tényleges katonával, két tiszthelyettessel és a századossal rendezte a sorait és felhúzódtak egy magaslatra, azzal a szándékkal, hogy megpróbálnak kapcsolatot teremteni az ezredparancsnoksággal. A rádió hallgatott. Napokon keresztül nem jött válasz, hiába próbálkozott a híradókatona, aki már rekedtre beszélte magát. Egyszer aztán jött válasz, de nem az előjáróságukról, hanem egy férfihang magyar nyelven arról tájékoztatta őket, hogy Magyarország területén véget értek a harcot, adják meg magukat a szovjet csapatoknak, majd a feltalálási helyük felől érdeklődtek, végül megadták, hogy hol jelentkezhetnek. Április második hetében voltak.
- Maradjon a készülék vételen János! – utasította a százados a rádiósát – lehet, hogy nekünk véget ért a háború?
- Hacsak ki nem törünk a németek után nyugatnak! – állt elő javaslatával Hollai Kázmér őrmester.
- Hová törne ki őrmester úr – hűtötte le a parancsnok -, azt se tudjuk, hogy milyen irányba kellene előrenyomulnunk. Két lehetőségünk van. Az egyik, hogy itt bevárjuk, amíg megtalálnak bennünket, ha visszajönnek a mieink, a másik pedig, hogy elindulunk nyugati irányba és talán összetalálkozunk velük.
- Nagyobb esélyünk van az oroszokkal összetalálkozni, amit nagyon jó lenne elkerülni! – fejtette ki véleményét Farkas Ferenc őrmester, a század szolgálatvezetője.
- Katonák – állt ki százada elé a százados – a parancsom az, hogy egy darabig, amíg tájékozódunk a kialakult helyzetről, itt maradunk ezen a hegyen. Mi magyar katonák vagyunk, akik elszakadtunk a parancsnokságunktól, ezért nem ismerjük a katonai helyzetet. Addig, amíg nem kapunk parancsot a leszerelésre, vagy amíg el nem fognak bennünket, együtt kell maradnunk. Farkas őrmester úr, kérem, rendezzék be a tábort és állítson őrséget.
Hollai őrmester úr, küldjön ki felderítőket minden fontosnak ítélt irányba. Két óra múlva jelentést kérek mindkettőjüktől.
- Igenis! – jelezték szinte egyszerre, hogy megértették a parancsot.
A felderítésre küldött katonák rossz hírekkel tértek vissza. A táborhelyüktől három kilométernyire, a hegyek között kanyargó erdei úton emberek vonulnak nyugati irányba. Magyar katonákat nem láttak sehol, amiből arra következtettek, hogy kutyaszorítóba kerültek. Település nincs a közelükben, de több útszéli táblából rádöbbentek, hogy Ausztriában vannak.
- Mennyi élelmünk van őrmester úr? – kérdezte a százados a szolgálatvezetőt.
- Az imént számoltam össze, ha kicsit bő lére engedjük a főzelékeket, úgy talán tíz napot elvergődhetünk a készletünkből.
- Kenyérrel hogy állunk? – faggatta tovább az őrmestert.
- Már csak kétszersült maradt, azzal is kihúzzuk a tíz napot, de, ha nem túl sok kalóriát kell felhasználni a szervezetünknek, kicsit tovább is eltengődhetünk az élelmünkből.
- Ma pedig április 24-e van – jegyezte meg a százados – ez a tíznapi élelem talán elég lesz arra, hogy ellássuk magunkat, amíg elérjük az alakulatunkat. Ha itt maradunk és mindent felélünk, utána jártányi erőnk sem marad, hogy elviselhessük a fogság nehézségeit. Arról kétségem sincs, hogy hamarosan foglyok leszünk.
- El kell dönteni, hogy az oroszok vagy a szövetségesek fogságát választjuk – e! – kezdte véleményének kifejtését a szolgálatvezető.
- Mi a különbség? – kérdezte naivan Márvány tizedes.
- Állítólag az angolok vagy az amerikaiak valamivel jobb életet és jobb ellátást biztosítanak a hadifoglyoknak, és talán nem is haragszanak ránk annyira, mint az oroszok, ami érthető is, hiszen mi őellenük harcoltunk, nekik okoztunk szenvedést. A nyugatiak inkább a németeket utálják, de talán van is rá okuk – magyarázta a parancsnok a saját nézetét.
- Százados úr, mi a teendőnk? – kérdezte Hollai őrmester.
- Itt éjszakázunk, kora hajnalban, amikor már látunk is valamit, indulunk arra amerre az angolokat sejtjük. Éjszakára ismét tábort verünk, majd hajnalban megint felkerekedünk és ez így lesz nap, mint nap, amíg nem találkozunk a britekkel.
Teltek a napok. Az áprilisi éjszakák nagyon hűvösek a hegyekben. A katonák szállásnak 2-2 sátorlapot gomboltak egybe, amelyet kívülről rárakott fenyőágakkal szigeteltek. Csak kisebb tábortüzeket gyújtottak, nehogy elárulják a helyüket. Nem volt ritka, hogy éjszaka a hőmérő higanyszála a fagypont alá kúszott. Az élelemmel bárhogy is takarékoskodtak, rohamoson ürült a tábori „kamra” tartalma, főként a húsfélékből maradt nagyon kevés. Az emberek ereje rohamosan fogyott.
- Hamarosan elfogy a húskonzerv is – jelentette a szolgálatvezető, amint beértek a soron következő éjszakázó helyre.
- Most jó lenne egy olyan szarvas trükk, mint tavaly nyáron! – ábrándozott hangosan a százados.
- Jó bizony! – helyeselt az őrmester.
- Csak hát itt nincs egy uradalom a közelben, amelyiknek a tehene szarvassá változva behatolna a területünkre – hagyta el a parancsnok száját, ez a szolgálatvezetőt meglepő mondat. Az őrmester előbb csak hallgatott, aztán ránézett a parancsnokára, majd szemérmesen megszólat:
- Százados úr, ön tudott arról a disznóságunkról?
- Az első pillanattól tisztában voltam vele, hogy a mi Horváth Jóskánk olyan szarvast lőtt, amelyiknek a fejét nem agancsok, hanem két szaru tülök díszítette.
- Mégse tette szóvá?
- Azzal magunk ellen vétettem volna. Először is ki kellett volna vizsgálni az ügyet, felellőségre kellett volna vonni három katonát…és odalett volna több napi élelmünk.
- Utólag is köszönöm a százados úr hozzáállását az egész század nevében! – hálálkodott a szolgálatvezető.
- Te is ezt tetted volna a helyemben Ferikém – folytatta tegeződve a parancsnok. Nincs valami elképzelésed, hogy ne éhezzenek a katonáink?
- Tudnék egy megoldást, de ha sikerül is, csak nagyon rövid időre segíthetne. Mit szólna százados úr, ha megpróbálnánk itt az erdőben valódi szarvast elejteni?
- Először is, most szépen megisszuk a pertut – emelt ki egy kisebb, lapos fémpalackot a sátra előtti fára akasztott köpenye zsebéből a századparancsnok – aztán felelek a kérdésedre. –Egészségedre Ferenc! - emelte meg az apró pohárkát az előjáró.
- Egészségedre százados úr!
- Szólíts nyugodtan a keresztnevemen, Péternek.
- Megtiszteltetésnek veszem, egészségedre Péter! – nyögte ki az őrmester és neki nagyon sokat jelentett, hogy tegeződhetett a parancsnokával. Tisztelte ezt az egyenes, józan gondolkodású embert, és az ő részéről is érzete a megbecsülést. Ő volt a legközvetlenebb beosztottja, a kettőjük munkája elválaszthatatlan volt egymástól. Péter észrevette Ferenc zavarát, elmosolyodott és előállt javaslatával:
- Arra kérlek, hogy megfontoltan és őszintén felelj a kérdésemre! – kezdte a parancsnok – ha más élelem nem lenne, te képes lennél e lóhúst fogyasztani?
- Egyből válaszolhatok: én már ettem lóhúst néhány alkalommal ismerőseimnél, úgy, mint ínyencséget.
- Milyen íze volt?
- Mondhatnám, hogy finom. Bármikor ennék ismét, ha tehetném, főként mostanában, amikor kevés étel jut.
- Mi a véleményed, a katonák mit szólnának hozzá, ha holnaptól ilyen hús kerülne a csajkájukba? – vágott kérdésével a dolgok közepébe Péter. Ferenc kissé gondolkodott, majd válaszolt:
- Úgy gondolom, lenne köztük néhány, aki először nem enné meg, de ahogy itt az erdőben korognak a bakagyomrok, idő kérdése és még repetát is kérnének belőle.
- Az a véleményem, hogy ne késlekedjünk, hívd ide kérlek a szakácsot, hármasban kell folytatni a beszélgetésünket!
- Igenis! – felelt a szolgálatvezető, és hamarosan hárman ültek szemben egymással a csöppnyi tisztás füvéből kiemelkedő tuskókon. A parancsnok azonnal a lényegre kért és kérdést intézett a szakácshoz:
- Pista, egy tehén húsából meddig ehetne a század?
- Attól függ, hogy mekkora az állat. Három-négy napig nem lenne gondom, hogy mit főzzek ennek a sok éhes szájnak.
- Mondjuk akkora, mint az a kissé bicegő ló? – mutatott a százados a közelben kikötött lovak közül a patkóját vesztettre.
- Százados úr alázatosan jelentem, egy ekkora állat biztosan elég lenne négy napig, de akkor ezekben a napokban istenigazából jól is laknánk. Tisztelettel, szeretnék valamit kérdezni!
- Tessék Pista, kérdezzen!
- Mikor vághatom le a jószágot?
- Levágná a lovat is? – kérdezett vissza a parancsnok.
- Természetesen, a vágóhídon, ahol dolgoztam, többet is vágtam már.
- Mivel ütötték le? – érdeklődött Péter.
- Taglóval. Ha nincs, akkor megteszi a fejsze vagy a csákány hegyesebb fele is. Tudja százados úr, hasonló íze van a lóhúsnak, mint a marhának, csak kissé édesebb. Ezt a fűszerekkel lehet orvosolni. Szerencsére sónk és piros paprikánk még van, állok százados úr és a század rendelkezésére.
- Rendben van, beszéljük meg a részleteket! Úgy kell elintézni a lovat, hogy erről csak mi hárman, és néhány beavatott katona tudhatunk. Őrmester úr, kérlek, intézkedj, hogy ez a szegény sánta még ma éjjel „szökjön” el. Holnap reggel vesszük észre, hogy hiányzik a ló, keressük, de természetesen nem találjuk, mert akkor már a húsát a szakácsok berakják az éléskamrába. A húsából már holnap este, a következő pihenőhelyünkön kiegészíthetjük a vacsoránkat. Teljes diszkréciót kérek! A ló levágása közelében lévő őrt én magam fogom eligazítani.
- Százados úr megenged egy kérdést? – nézett parancsnokára Pista a szakács.
- Természetesen Pista fiam.
- Miért kell titkolóznunk a többiek előtt?
- Csupán csak azért, mert előfordulhat olyan ember, aki nem eszi meg a lóhúst, és ha nem tudja, hogy mit eszik, nem is okoz neki gondot – válaszolt a parancsnok.
- De mi van, ha ezek az emberek utólag megtudják és belebetegszenek, sárgaságot kapnak az undortól? – A százados összeráncolta homlokát, megveregette a szakács vállát, majd odaszólt a szolgálatvezetőhöz:
- Feri, légy szíves hívd egybe a századot! – Egy perc se kellett, és mindenki félbehagyta a sátrak állítását és várták a parancsnokukat.
- Fiúk! – kezdte a százados – nagyon kényes és fontos kérdést kell feltennem: ha úgy alakulna, hogy lóhússal kell pótolni az élelmünket, van e olyan katona a században, aki nem enné meg? Kérem, az tartsa fel a kezét!
Nagy csend volt a válasz, ezért az előjáró megismételte a kérdést. Senki sem emelte fel a kezét.
- Akkor most másképpen fogalmazok: az tegye fel a kezét, aki elfogadná a lóhúst holnap ebédre! – Egyszerre emelkedett a magasba minden katona keze. – Jó, rendben, kezeket le! Kérdés van?
- Igen - jelentkezett az egyik katona – nagyon muszáj holnapig várni azzal a szerencsétlen lesántult jószággal? Mi van, ha nem éri meg a reggelt?
- Megoldható Pista fiam? – intézte a kérdését a szakácshoz a századparancsnok.
- De még mennyire, hogy megoldható! Százados úr, ezt a lovat már két napja nézegettük a többiekkel együtt, ma éjszakára terveztük a levágását.
- A tudtom nélkül hajtották volna végre? – kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.
- Igen úgy! De higgye el, sokkal jobb érzés, hogy nem kell ön előtt titkolóznunk.
- Feladatot végrehajtani, lépés indulj! – szólt a parancs és Pista a szakács-mészáros vezetésével nekiálltak a feladatnak, ami könnyűnek ígérkezett, egészen addig, amíg a szegény lesántult lovat a vesztőhelyére vezették. Emelkedett a fejsze, de mielőtt lesújtott volna, Pista leengedte a gyilkos szerszámot.
- Nem tudom megtenni! – mondta lehangoltan. A százados odalépett a vacilláló mészároshoz és cseppet sem szemrehányóan jegyezte meg neki:
- Azt mondta, hogy több lovat is leölt már! Mi történt Pista?
- Százados úr, nem tudom megtenni! Ez nem egyszerűen ló, ez Szellő a Birkás Tibi lova volt, amíg meg nem halt a legutolsó légitámadásban.
- Mindenképpen meg kell ölnünk ezt a szegény párát, mert nem tudja kiheverni a lábsérülését. Egyre jobban sántít. Hozzon valaki ide egy rossz pokrócot! – adta ki az utasítást, és pár pillanattal később már az agyonhasznált lószőr takaróba bebugyolált pisztolyának csövét szorította a ló homlokához. Az alkalmi hangtompító olyan tökéletesen működött, hogy a lövés hangját csak a közvetlen közelben állók hallották. A ló nyikkanás nélkül rogyott a földre. – A további feladat az önöké – hagyta magukra a szakácsot és a segítőit a parancsnok.
A feldarabolt és elporciózott húst biztonságba helyezték, úgy számoltak, hogy a hűvös időjárás kedvez a tartósításnak és néhány napig nem lesz gondjuk az élelemre. Aznap késő este már jól átsült ló pecsenyét fogyaszthattak. Az ízét teljesen elfogadhatónak tartották. Kissé édesebb volt, mint a marhahús, de több sóval ellensúlyozták. Másnap reggel ismét továbbmentek, majd ismét egy éjszaka az erdőben és a következő nap újra tovább, és ebben a monoton rendben követték egymást a nappalok és az éjszakák. Egy este a legújabb táborhelyükön a harmadik lovat vágták le.
- Fiúk, ez a pecsenye már teljesen összetéveszthető a marháéval – jegyezte meg Horváth Jóska.
- Hát, persze – tette hozzá Bognár Jenő – mert már elfelejtettük, hogy annak milyen íze van.
- Mindent meg lehet szokni, látjátok még ezt az erdei életet is. Az a fő, hogy élünk! – szólt hozzá Márvány József.
Azon az estén sokáig fent voltak. Meséltek egymásnak, élcelődtek, ugratták egymást, mint annak idején, békeidőben. Mesélni – főleg tábortűz mellett – a katonák tudnak csak igazából. Ilyenkor jönnek elő a történetek az otthonról, a kedvesről, és ha marad idő azokról az ütközetekről, amelyekben részt vett a baka, vagy amelyikbe beleképzelte magát. Éjfél is elmúlt, amire az egész századot leteperte az álom. Aludt az egész tábor, még a négy őr is elszunyókált.
Már hozzászoktak, hogy amióta az erdőt járják, a kora reggeli ébresztőjük a madarak csicsergése. Nap, mint nap a rigófütty, a csalogány éneke és a vadgalamb keserves hangja ébreszti a hazájától elszakadt századot. Márvány József ezen a kora hajnalon a madarakat megelőzve ébredt, egy lovas kocsi alatt, ahová este fekhelyet készített magának. Úgy gondolta, hogy a sátorban Kiss Pisti horkolása miatt nem tudja kialudni magát, ezért jól bebugyolálta magát pokrócába, és befeküdt a kocsi alá lerakott fenyőágakra. Pihenten ébredt és mosolyogva hallgatta a sátrakból kihallatszó horkolásokat.
Olyan érzése volt, mintha lépteket hallana a fák irányából. – Biztosan az őr – gondolta, de úgy érezte, hogy ekkora zörgést egy ember nem tud véghezvinni. Erőltette a szemeit a lassan világosodó erdő felé, de nem látott semmi, és a zörgések is abbamaradtak. Ismét hanyatt feküdt, tekintetét az ég felé irányította, amikor az első sorozat belehasított az éjszaka nyugalmába. Amennyire csak lehetett belelapult a mellette lévő sekély árokba, a golyók egyre sűrűbben fütyültek a feje fölött.
- Megtámadtak bennünket – villant át agyán – most mit tegyünk? Fel kellene venni a harcot a támadókkal, de azt sem tudom, hogy kik támadnak és, honnan! Most légy okos Jóska! – bíztatta magát – de jobbnak látta nem nyúlkálni a puska után, ami ebben a helyzetben az öngyilkossággal lenne egyenlő. A lövések zaja közepette emberek rohantak a tábor felé, kezükben fegyverrel és idegen nyelven ordítoztak.
- Itt vannak az oroszok – gondolta, és óvatosan hasra fordult, két kezét a tarkójára helyezve várta a továbbiakat.
- Mindenkinek sorakozó a sátrak előtti tisztáson! – hallotta a magyarul kiadott utasítást. Azon gondolkodott, hogy kik lehetnek ezek? Megtalálták őket az oroszok? Az oroszok másfajta ruhában vannak, ezek mások. Némelyiken valami idegen katonaruha, a többségük azonban civilben. Feltűnően sok nő van köztük. Hamarosan választ kaptak, hogy kik a támadóik, miután egy parancsnokféle tiszta magyarsággal megszólalt:
- Magyar katonák! Mi a Jugoszláv Felszabadító Hadsereg katonái vagyunk. Az általunk ellenőrzött területre tévedtetek, ahonnan nektek haladéktalanul el kell mennetek.
Gyertek elő felemelt kézzel, fegyvertelenül. Ha nem ellenkeztek, nem esik bántódásotok.
Elsőként a százados jött elő a sátrából. Körülnézett és látta, hogy ezek az emberek nem tréfálnak. Sokan is voltak és fegyvereik csöve a lövések hangjára felébredt magyar bakákra szegeződött. Látta, hogy az ellenállás lehetetlen, abban bízott, hogy egyik katonája sem fog hősködni, mert az a végzetüket jelentené. Az idegeneknek sorozatlövő fegyvereik voltak: géppuskák, golyószórók, géppisztolyok.
Odalépett a szónokló egyenruhás elé, és megkérdezte:
- Ön a parancsnok?
- Igen én! – felelte – magyarul - az idegen katona, majd megmondta a nevét és a rendfokozatát.
- Adamovics százados. - Péter tisztelgett, amelyet a jugoszláv tiszt viszonzott, és a magyar tiszt is bemutatkozott:
- Epres Péter százados vagyok, ők pedig a századom – intett fejével katonái felé. Mi a tervük velünk?
- Tájékoztatom, hogy május 8-án a német hadvezetés kapitulált a szövetséges hatalmak hadseregei előtt. Hadifogolyként kellene kezelnem önöket, de nem vállalhatok fel egy ilyen bonyolult procedúrát, hanem egészen mást találtam ki.
- Százados úr a genfi egyezmény értelmében a hadifoglyokat megillető jogok vonatkoznak ránk.
- Mondom, hogy nem hadifoglyok, hamarosan szabadon elvonulhatnak. Természetesen a felszerelésük nélkül.
- Mit vihetünk magunkkal? – kérdezte Péter.
- Mit szeretnének?
- Az élelmet és a sátrakat.
- Jó, hogy már a fegyvereiket nem kérik vissza! Aztán meg valami meggondolatlanságot követnének el - ugye?
- Százados úr, nekünk csak egy vágyunk és célunk van, mielőbb hazajutni a családjainkhoz.
- Na, látják, ebben én a segítségükre leszek. Fél órán belül innen eltávozhatnak, mégpedig ebbe az irányba – mutatott a térképén egy tőlük két kilométerre lévő szűk hegyi átjáróra. Ez az út a legbiztonságosabb. Ha másfelé mennek, angolokba vagy oroszokba futnak. Ennyit tudok tenni önökért.
- Köszönjük az emberségét százados úr! – hálálkodott Péter.
- Nekem azonban vannak fenntartásaim is a magyar katonákkal kapcsolatban, ezért úgy rendelkezem, hogy a felszerelésüket hátrahagyva indulhatnak el.
- Ezzel is egyetértek – szólt Péterből a kénytelen beletörődés.
- Most pedig megkérem, hogy szerelje le a századát! – szólította fel a magyar parancsnokot a fegyveresek vezére. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem katonai alakulat, hanem csetnik vagy partizáncsapat ejtette foglyul katonáinkat.
- Ki tudja, hogy kik ezek az emberek. Az is lehet, hogy csak fegyveres rablók, akik kihasználják a háború okozta zavarokat, akik belebotlottak a kiszolgáltatott magyar századba. Péter elmerült gondolataiba, a vezér újra felszólította:
- Szedjen el mindent a katonáitól! Mindent!
Epres Péter százados odaállt a felsorakozó százada elé és remegő hangon szólította meg őket:
-Katonák! A jugoszláv parancsnok szabad elvonulást engedélyezett számunkra, amelyet azonban ahhoz a feltételhez kötött, hogy semmit nem vihetünk magunkkal, még a személyes tárgyainkat sem. Kérem, ne ellenkezzenek, mindenki rakjon le minden holmit maga elé a fűbe!
Bicskák, zsebórák és egyéb személyes tárgyak huppantak a földre.
- Végeztek? – szólalt meg kis idő elteltével a csetnik vezér.
- Igen, végeztünk! – válaszolt a magyar tiszt.
- Én nem úgy látom! – ellenkezett amaz.
- Százados úr, minden tárgyunkat leraktunk, a fegyvereinket átadtuk, már semmi sem maradt nálunk – érvelt Péter.
- Hát, akkor ez mi? – fogta meg az idegenek parancsnoka az egyik magyar katona zubbonyát.
- Ezt nem teheti! – emelte fel Epres százados a hangját.
- De, igen, megtehetem! Ing és gatya maradhat, ezen kívül vessenek le mindent! – dörögte a szerb. A magyar parancsnok jobbnak látta nem ellenkezni, ki tudja, mire képes ez a rablóvezér.
- Hajtsák végre! – szólt a katonákhoz, akik ingben, gatyában, mezítláb álltak az erdő harmatos, hideg füvében. A rablóvezér gyönyörrel az arcán nézte végig, amint Péter vezényszavára megindultak a megalázott emberek nyugatnak, minden lépésükkel távolabb kerülve ezzel otthonuktól.
Siralmas látvány volt a didergő, öltözetüktől megfosztott katonák menete. Elértek egy erdei útelágazást. A százados megállította a menetet:
-Tehát, nekünk ezen, a jobbra elágazó úton kellene haladnunk, ahogy a csetnik mondta. De mi ezen a másik úton megyünk, amely egyenes terepen folytatódik. Az a másik út nekem nagyon nem tetszik!
- Mi a gond azzal a másik úttal? – kérdezte Hollai őrmester, akinek kérdéséből kiviláglott, hogy ő inkább az útonállóvezér által meghatározottat választaná.
- Nekem két gondom is van azzal az úttal. Az egyik, hogy meredek sziklák mellett vezet, a másik pedig a bandából ebbe az irányba eltávozó jó néhány géppuskás és golyószórós. Nem szoktam rémeket látni, de most valami azt súgja, hogy ezek a gazemberek az egész századot lekaszabolnák a sziklák mögül.
- De hát megígérték, hogy bántódás nélkül távozhatunk – erősködött Hollai őrmester.
- Ez, eddig rendben is lenne, mert valóban távozhattunk bántódás nélkül – ha a megalázásunkat nem számítjuk. Ami arrébb történik, már nincs bent az ígéretükben, így a lovagiasságukon nem eshet csorba. Higgyék el nekem, ezek gazemberek, egy szabályos rablóbanda.
- Százados úr, parancsba adja, hogy ellenkező irányba menjünk, mint ahogy meghatározták számunkra?
- Nem adom parancsba, szavazásra teszem fel a kérdést: aki arra szavaz, hogy ne arra menjünk, amerre a banditák meghatározták, kérem, emelje fel a kezét. – Hetvenhárman értettek egyet parancsnokuk akaratával, és nyolcan támogatták Hollai őrmester véleményét.
-Emberek, itt valami nem stimmel! A megmaradt létszámunknak nyolcvanháromnak kellene lenni, hol van két katonánk? – kérdezte ijedten a százados.
- Alázatosan jelentem, még az este kiküldtem őket a fenyves felé megfigyelésre és a nagy felfordulásban nem tűnt fel, hogy nem érkeztek vissza – magyarázta a szolgálatvezető.
- Talán belebotlottak a banditákba! Még az is lehet, hogy megölték őket. Kik voltak?
- A Juhász Géza és a Németh Gergely. Adja isten, hogy életben legyenek! – felelte az őrmester.
- Látják emberek! – szólt a tőlük elszakadni akarókhoz Péter – nem szabad szét válnunk, és főleg nem szabad szót fogadni a csetnik vezérnek: nem szabad az általa megjelölt útvonalon haladni!
- Százados úr, ha megengedi, mi nyolcan mégis erre jobbra mennénk!
- Nagyon sajnálom, hogy így döntöttek, nagy veszélyben vannak, féltem magukat! Gondolják még át a dolgot!
- Nekem az a véleményem – magyarázta Hollai őrmester -, hogy Önök vannak veszélyben. Kérem, jöjjenek velünk! A két tábor nem tudott közös nevezőre jutni, elváltak útjaik. Péter fájó szívvel búcsúzott a nyolc katonától, akik szerinte a biztos halált választották. Még egy darabig gondolataiba merülve állt megfogyatkozott, becsületében megtaposott százada előtt, aztán kiadta az indulási parancsot. Mentek, dacolva a hideggel, a harmattal, de reménykedve, hogy előbb-útóbb kikeverednek az őket elnyelő farengetegből, és abból a másik veszélyekkel tele erdőből is, amit mi emberek úgy hívunk, hogy háború.
A távolban – a jobb kezük irányából – felugatott egy géppuska, majd még egy és néhány golyószóró is belerecsegett az erdő csendjébe.
- Isten veletek barátaim! Isten nyugosztaljon benneteket! – szólalt meg a parancsnok. – Nem lett volna szabad elengednem őket! – okolta magát a történtekért.
- Te nem vagy hibás Péter – nyugtatta a szolgálatvezető – te szabad választást adtál nekik, és próbáltad is meggyőzni őket. Sajnos ezt választották.
Bánatosan mentek tovább, szaporázták a lépteiket, a legfőbb vágyuk volt, hogy mielőbb meleg helyre érjenek, de később már azzal is megelégedtek volna, ha kiérnek az erdő fái alól és végre kisütne a nap.
- Soha se lesz vége ennek a rengetegnek komám? – dörmögte Márvány tizedes a mellette lépkedő Kiss Pistának.
- Legalább tudnánk, hogy hol a széle! Már az is megnyugtatna – válaszolt a katonatárs.
- Vagy még jobban elkeserítene! – szólt közbe egy katona, valahonnan a sorból.
- Azért van, aminek örülhetünk is fiúk – hallatszott a százados hangja a menetoszlop elejéről– örülhetünk, hogy nem akácoson át vezet az utunk! Képzeljék el, mekkora élmény lenne mezítlábasan menetelni a tüskékkel borított talajon.
Késő délután végre kiértek a fák közül. Az erdő szélétől egy kilométernyi távolságra nagy kazlak látszottak.
-Látják azt a sok szalmát? Azt mindenképpen el kell érni, ha nem akarjuk, hogy a szabad ég alatt esteledjen ránk. Katonák, még egy nekirugaszkodás, és ott már megpihenhetünk.
Több nagyméretű szalmakazal állt a hatalmas szántó szélén, patkó alakban elhelyezve. A patkó belsejébe éppen besütött a délutáni nap, érthető, hogy a bakák azonnal arra a helyre telepedtek le. Hátukat nekivetették a kazlak oldalának és élvezték a nap meleg sugarait. Az erdő hűvösében annyira lehűltek, hogy még jó darabig vacogtak.
- Tüzet kellene rakni, hogy minél előbb felmelegedjünk! – fejezte ki óhaját Horváth Jóska.
- Mi az akadálya? – kérdezte Kiss Pista – van itt tüzelő bőven. Apró tábortüzeket gyújtunk, amelyet tízesével körülülünk.
- Igen ám, de nincs gyufánk! – hallatszott kórusban a katonák részéről.
- Akkor tüzet csiholunk, mint valamikor az ősember – jött az ötlet és már többen éppen indulni akartak a szükséges kellékek beszerzésére, amikor megszólalt a szolgálatvezető:
- Ilyen tűzre gondoltak fiúk? – mosolygott a tapasztalt katona egy lobogó kisebb szalmakupac mellől.
- Mivel gyújtotta meg őrmester úr? – kérdezték álmélkodva a bakák.
- Szemüveggel.
- De, hát nem is vagy szemüveges! – szólalt meg a százados.
- Nem vagyok szemüveges, csak felvettem az erdei úton, ezt a törött okulárét, gondoltam, talán jó lesz valamire. – Ebből a beszélgetésből a többiek már vajmi keveset hallottak, mert saját kis tábortüzük meggyújtásával voltak elfoglalva. Pillanatokon belül apró lángnyelvek lehelték vissza a lelket az elcsigázott és megfázott katonákba. A százados magához intette az alegységparancsnokokat és felvázolta a közeljövőre vonatkozó elképzelését:
- Szabadtéri kályhánk már van, de nincs ruhánk, nincs élelmünk, és amivel kezdenem kellett volna, itt vagyunk egy szem víz nélkül. Úgy gondoltam, hogy ezen a helyen eltöltjük az éjszakát és várunk. Két németül beszélő önkéntesünk ezalatt felderíti a helyzetünket és annak megfelelően cselekszünk. Ha valóban vége van a háborúnak, elindulunk hazafelé, de együtt! Ha kell, halljunk meg együtt, vagy meneküljünk meg együtt. Megígérem, hogy a századból megmaradt hetvenhárom katonát biztonságos helyre vezetem, amihez szükségem van az önök támogatására és Isten segítségére is.
- Százados úr, reménykedjünk, hogy Juhász Géza és Németh Gergő életben vannak, lehet, hogy sikerült kikerülniük a csetnikeket! – fejezte ki reményét a szolgálatvezető.
- A jó isten szóljon ki belőled Ferikém! – felelte gondterhelten Péter.
Két katona jelentkezett, hogy az éjszaka folyamán belopakodik a két kilométerre lévő faluba és megpróbál tájékozódni a helyzetről. Az egyik egy sváb fiú, Steinbacher Márton, a másik pedig Boldizsár Ignác, aki a polgáriban szedett össze némi német tudást. Rejtőzködve, kúszva-mászva közelítették meg a házakat, de csak olyan távolságra, hogy a kutyák figyelmét ne hívják fel magukra. Eltelt vagy háromórányi idő, amire visszaértek megfigyelésük eredményével: a faluban láttak járőrözni angol katonákat egy terepjáróval. Katonai egységet nem láttak. A falu néhány utcából álló település, becslésük szerint, a házak számából ítélve, ezer fő alatti lélekszámú lehetett.
-Őrmester úr! – hívta magához a százados a szolgálatvezetőt – légy szíves állíts őrséget, nehogy álmunkban lepjenek meg bennünket, a többieknek pedig takarodó. Úgy készüljenek, hogy holnap bemegyünk a faluba. Előbb-utóbb meg kell tennünk ezt a lépést, és szerintem jobb lesz, ha mielőbb túl leszünk rajta. – A kifáradt emberek befészkelték magukat a kazlakba és rövid időn belül mindenki elaludt.
Márvány Józsefet hajnalban a közeli bokrokról madarak lármázása ébresztette. Kinézett a szalma rejtekéből és hallgatta a rigófüttyöt. Az elé táruló kép kicsit a Kiliti és Papkuta közötti dűlőútra emlékeztette. Becsukta a szemét és megjelent előtte a Huszár tanya, ami akár bele is illene ebbe a gondosan művelt osztrák tájba.
József nagyon nehezen viselte a szeretteitől való távollétet, sokat gyötörte a honvágy, gondolatai folyton otthon jártak:
-Mi lehet az én kis családommal? Élnek e még egyáltalán? – itt ezen a helyen a kazalba vájt vackában határozta el: amint teheti, hazamegy. Neki otthon a helye Balatonkilitin. Eddig bárhová is került az életben, a szíve ide mindig visszahúzta. Papkuta pusztán született, gyerekkorát Kilitin töltötte. Édesanyja korán meghalt, hatéves korától ette az árvák keserű kenyerét. Felnőttként néhányszor a sors messzire vetette szülőfalujától, de a jó isten mindig hazasegítette. Tudta, érezte, hogy ismét hazatalál, mert neki ez van megírva a nagykönyvben, neki Kilitin kell élni és, ha eljön az idő, meghalni.
Nézte a hajnali tájat, tetszett neki a zöld búzamező, élvezte a madárhangokat és egyszer csak a szeme megakadt valamin abban az irányban, ahová az imént a Huszár tanyát képzelte.
- Mintha a távolban mozogna valami! – állapította meg. Szemeit megdörzsölte és egyre jobban biztos volt benne, hogy abból az irányból valami vagy valaki közeledik feléjük. Ahogy múltak a percek, a mozgó alak egyre jobban látszott és lassacskán már láthatóvá vált, hogy két ember jön velük szemben, egyik a másik mögött lépked és ezért tűnt úgy, mintha egyedül lenne.
- Most lenne jó egy távcső! – gondolta, de hamarosan a kukker nélkül is tisztán kivehető volt a saroglya félét cipelő atyafi, és nemsokára olyan közel kerültek, hogy tisztán látszott, két magyar katona közeledik hozzájuk. Ekkor már az egész század kint állt a kazlak mellett és a százados rohant az elveszettnek hitt bajtársak elé.
- Juhász Géza, Németh Gergő! Hát élnek fiaim?
- Igen százados úr el tudtunk rejtőzni a támadók elől – felelte Németh honvéd. Elbeszélésükből kiderült, hogy a felderítésből akkor érkeztek vissza, amikor a támadók már lőtték a századot. Először arra gondoltak, hogy beavatkoznak a harcba és hátba támadják az ellenséget, de a hatalmas túlerővel szemben eredménytelen lett volna minden kísérletük, ezért elbújtak az erdőben és vártak, hogy a csetnikek mikor vonulnak el a területről. Ekkor óvatosan, kúszva megközelítették azt a helyet, ahol lefegyverezték a századot azzal a gondolattal, hogy hátha találnak valami használhatót a helyszínen. Meglepődve látták, hogy a katonaruhákat mind egy szálig ott hagyták a fűben, ahová a megalázott magyar bakák ledobták. Úgy látszik még a kopott, szakadozott bakancsokat sem tudták használni a szerbek. Elhatározták, hogy követik a század nyomait és megpróbálják utolérni őket. Juhász Géza kitalálta, hogy vigyenek magukkal annyi egyenruhát, amennyit csak tudnak, hogy legalább néhányan tudjanak felöltözni, és ők már a többiért vissza tudnak menni. Készítettek erős faágakból egy saroglyát, amelyre fel tudtak rakni tíz öltözet ruhát, köztük a századosét és a két tiszthelyettesét.
- Öltözzön be, aki felismeri a ruháját! – kérte a szolgálatvezető a katonákat, akik most értették meg, hogy milyen fontos volt a göncök belsejébe vésni a monogramokat. A százados is magára öltötte előkerült ruháját és csak ezután köszönte meg két katonájának a leleményességüket. Intézkedett, hogy a felöltözött emberek visszamenjenek a többi holmiért, meghagyva nekik, hogy legyenek nagyon óvatosak, nehogy beleszaladjanak a banditákba.
- Fiúk! –állt a szolgálatvezető Juhász és Németh honvédek elé – hogy, hogy nem észlelték az ellenséget, amikor kiindultak felderítésre? – a katonák helyett a százados adta meg a választ:
- Ferikém, hogy észlelhették volna, amikor én nyugati irányba küldtem őket, azok meg délről támadtak. A felderítőink nem hibáztak, ők megtették a dolgukat. Most pedig jelentést kérek, hogy mit tapasztaltak, sikerült e valamit megállapítani a helyzetünkkel kapcsolatban? – kérdezte a két felderítőt.
- Csak a nagy erdőt láttuk mindenhol. Kissé távolabb találtunk egy elhagyott, kifosztott vadászházat. Itt járhattunk, amikor hallottuk a lövöldözést – felelte Juhász Géza.
Elmúlt dél, amire az emberek visszaérkeztek a ruhákkal. Időbe tellett, amire mindenki megtalálta a sajátját és végre katonásabb kinézetet mutatott a század. A parancsnok sorakozót rendelt el és felvázolta elképzelését:
-Két katona – Boldizsár Ignác és Schteinbacher Márton honvédek - kíséretében bemegyek a faluba. Jelentkezünk a falu előjárójánál és megpróbálunk segítséget kérni, ami elsősorban élelmet jelent, és tájékozódunk a helyzetről. Távollétemben a szolgálatvezető Farkas Ferenc őrmester úr a parancsnok. A feladat: várakozni, amíg visszaérünk.
A faluba érve néptelen utcák fogadták a három magyart.
- Hol vannak az emberek? – tette fel a kérdést a parancsnok.
- Talán pihennek, mivel vasárnap van. Megebédeltek és most visszahúzódtak a házaikba – adott magyarázatot Gergő a nagy csend miértjére. Már a falu központjában voltak, amikor néhány beszélgető embert pillantottak meg az egyik ház előtt. Illedelmesen, németül köszöntötték őket, majd Péter azonnal a tárgyra tért:
- Uraim, tudnának abban segíteni, hogy hol találjuk a polgármestert?
- Igen, jöjjenek velem! – invitálta egyikük a jövevényeket. Az egyik közelben lévő ház előtt álltak meg, és a kísérő hangosan beszólt a nyitott utcai ablakon:
- Francz, gyere ki, téged keresnek!
- Máris megyek – jött a válasz – és egy hatvan körüli férfi jött ki a lakásból. - Miben segíthetek? – kérdezte, és Péter röviden tájékoztatta nehéz helyzetükről a falu vezetőjét.
- Két dolog, amit tehetek – felelt őszintén a polgármester: először is enni adunk a katonáknak, és segítek az angol parancsnoksággal felvenni a kapcsolatot. A mi községünk az angol megszállási övezetbe esik.
- Értem, polgármester úr, nagyon köszönöm a segítségét, annak is nagyon örülnék, ha minden katonám legalább egy darab kenyeret kaphatna. Hetvenöten vagyunk és eléggé legyengült állapotban, már két napja ívó vízhez sem jutottunk.
- Akkor ne várassuk tovább a katonákat, induljunk – adta ki a parancsot a polgármester, magához kérette a kocsisát és megkérte, hogy a szekérre tegyenek fel több vízzel telt kannát. Váltott néhány szót a feleségével, és elindult a századossal és két katonájával a magyar bakák tartózkodási helyéhez.
- Mértékkel igyanak, ilyenkor hirtelen ártalmas a sok víz is – javasolta a szerencsétlenül járt magyaroknak. Bevezette a századot a községháza udvarára, ahol deszkákból rögtönzött asztalokon a falu lakói által összehordott élelem várta az éhes embereket. Hoztak a vendéglátók, amit csak tudtak: sonkát, szalonnát, kolbászt, régebben sütött és friss kenyeret. Néhányan még kaláccsal is kedveskedtek. Többet is adtak volna, de nekik is kevés volt, a háború őket is kizsigerelte, akár csak a többi népet.
Péter megköszönte a falusiak emberségét és megkérte a polgármestert, adja meg az angol parancsnokság elérhetőségét.
- Tőlünk a harmadik faluban van a főnökségük – volt a válasz.
- Milyen messze van? – kérdezte a százados.
- Közel húsz kilométer országúton, az erdőn átvágva közelebb.
- Nem kockáztatom a katonáim életét az erdőben, inkább a hosszabb utat választjuk.
- Ez a legyengült állomány nem tudja ezt a távolságot legyalogolni, jöjjön velem százados úr, megpróbáljuk őket telefonon elérni. Az ottani községháza a főhadiszállásuk, és ha a telefont visszakötötték, akkor talán tudunk velük beszélni. – A telefon működött a csengetésre fel is vették.
- Halló, ki beszél? – kérdezték angolul a vonal végén.
- Epres Péter magyar honvéd százados vagyok, felelte a magyar parancsnok németül. Előbb kis csend lett, majd egy németül folyékonyan beszélő ember vette fel a kagylót. Bemutatkozott, amelyből kiderült, hogy az angol hadsereg egyik tolmácsa. Péter elmondta neki hívásának okát, és kérte, hogy jelentse az esetet parancsnokának, aki ezt követően bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Hol vannak most százados? – kérdezte az angol parancsnok. Péter megadta a pontos tartózkodási helyüket.
- Kérem, maradjanak ott, rövidesen önökért megyünk!
A polgármester is végighallgatta a beszélgetést és halkan megjegyezte:
- Az a rövidesen majd valamikor a holnap reggeli, vagy délelőtti órákban lesz.
- Nem tartanak attól az angolok, hogy esetleg megszökünk? – kérdezte Péter a falu előjáróját.
- Hová szöknének? – kérdezett vissza a polgármester – nagyon jól tudják ők is, hogy egyetlen megoldás van a túlélésre: jelentkezni a parancsnokságukon. Minden irányban hadseregek vannak, akármerre mennének, elfognák magukat. Akkor már inkább felemelt fejjel, önként jelentkezni.
Úgy történt, ahogy a polgármester megjósolta: az angol hadsereggel másnap, a reggeli órákban találkoztak. A század éppen a falusiak által adományozott reggelijét fogyasztotta a községháza udvarán, amikor begördült a brit haderő egy szem dzsipje, összesen négy egyenruhással. Epres Péter százados felállt a reggelijétől és elébe ment az autóról lelépő, hóna alatt lovaglópálcát tartó angol hadnagynak. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak és tolmács segítségével folytatták beszélgetésüket. Az angol, látva, hogy a magyar katonák éppen étkeznek, megkérdezte a magyar parancsnokot:
- Ön már reggelizett százados?
- Az igazat megvallva, éppen a reggelim felénél tartottam, amikor megérkeztek hadnagy úr – válaszolta a magyar tiszt.
- Kérem, üljön vissza az asztalához és fejezze be nyugodtan az étkezését – mondta mosolyogva a hórihorgas angol, aki eközben beült a terepjáróba és a kocsi adóvevőjén kapcsolatba lépett a parancsnokságával. Egy óra elteltével ponyvás teherautók érkeztek, amelyekre felszállították a viharvert századot és elszállították őket egy nagy, különféle épületekből álló helyre, a klagenfurti hadifogolytáborba.
Az angol fennhatóság alatt álló objektumban német foglyokon kívül sok magyart is őriztek.
Dudás Károly
folytatása következik…