Márvány József hazatért
1945. augusztus 24–én valamikor a délutáni órákban egy kalapos, szedett-vedett ruhát viselő ember siet, Kiliti – Proletárnak nevezett utcájában. Sűrűn tekinget hátrafelé, egyre gyorsabban szedi a lábait, és amikor meglátja, hogy három orosz katona közeledik a bolttal szemközti közben, futásnak ered. A bolt melletti udvarból rászól egy hang:
- Gyere be gyorsan József! – a szemmel láthatóan menekülő, József névre hallgató jó negyvenes férfi szót fogad és befut Schaffhauser Ferencék udvarába.
- Szerbusz, Ferenc! Te, ha ezek engem elkapnak, itt helyben agyonlőnek!
- Add ide a kalapod, és vedd a hátadra ezt a permetezőgépet! – és már tette is a szintén a negyedik tízesén jócskán túl lévő jó ismerős a menekülő hátára a szerkezetet. – A szélső két sor van vissza, balról. Te csak permetezz, a többit majd én lerendezem! – Fejére tette József megviselt kalapját és belépett a falusi árnyékszék ajtaján. A katonák berohantak az udvarra, és az egyik magyarul kiabálni kezdett:
- Jöjjön elő, tudjuk, hogy ide futott be! – Ferenc nyugalmat erőltetve magára, lépett ki a budiból.
- Hát persze, hogy ide futottam be, a Tóthékhoz mégse mehetek, meg a Györéékhez se, ha már itt lakom.
- Miért szaladt el előlünk?
- Megy a hasam vitéz urak! Még szerencse, hogy idejében értem. – A katona ránézett és nevetve kérdezte:
- Van valami papírja, amivel tudja igazolni, hogy itt lakik? – kérdezett rá a magyarul beszélő.
- Hát, ott bent a szobában vannak papírjaim – indult meg a ház felé. Az oroszok követték, Ferenc elkezdte keresni az okmányait, de idegességében nem találta meg a kis papírdobozt, amelyben szépen sorakoznak az iratai. Már az egyik katona nógatni akarta kifelé a dobtárasa csövével, amikor társa, fejével a falon lévő családi fényképek felé intett. Ott mosolygott feleségével egy aranyozott keretes fotóról a házigazda. A járőr tagjai megnyugodva távoztak. Már valahol a közben, Nagy Lajosék háza előtt járhattak, amikor Ferenc odaballagott a kert kapuhoz:
- Előjöhetsz József, elmentek a ruszkik! – kiáltott a permetező „szökevénynek”.
- Biztos, hogy elmentek? – bizalmatlankodott a régi jó ismerős, a gyerekkori iskolatárs.
- Ha azt mondom, hogy elmentek, akkor az úgy is van! – csattant Ferenc hangja.
- Nem kételkedni akartam kedves barátom, csak az elmúlt időszak megtanított óvatosnak lenni.
- Honnan jöttél te, tulajdonképpen? – érdeklődött Ferenc – csak nem most értél haza a fogságból?
- De igen barátom, egyenesen onnan jövök, de bocsáss meg, rohanok is haza. Tudod, nagyon várom azt a pillanatot, amikor belépek a kiskapun.
- Egy pohárkával azért megihatnánk a hazaérkezésedre! – adta Ferenc a „megjött katona” kezébe az otellóval töltött három decist.
- Egészségedre testvér! – emelte szájához József a poharat. Gyorsan kiürült az edény, Ferenc még tölteni akart, de utcabelije udvariasan elhárította a szíves kínálást.
- Ennyi most untig elég lesz, nem akarom, hogy megártson. Régen láttam már bort, józan fejjel kell hazaérnem. – Elbúcsúzott a jó kedélyű embertől és hazafelé, az alig kétszáz méternyire lévő háza felé vette az irányt. Érezte, hogy a három deci kissé a fejébe szállt.
- Mi lenne, ha a nótámat dalolva lépnék be a kapun? – kérdezte magától. – Na, de melyik nótámat a kettő közül? – folytatta a gondolatát. Mert, hát neki kettő is volt. Az egyik – a régebbi – már a sas behívó átvétele előtt is a nótája volt. Ez a dal végigkísérte gyerekkorától – Papkuta pusztától – a fogságba eséséig. Halkan dúdolni kezdte a lelkébe ivódott dallamot: „Nincs a pusztán rózsabokor, nem adhatok néked babám virágot”. Azonnal kikívánkozott a távollét, a fogság idején megkedvelt dal is: „Harangoznak a mi kis falunkban”. Észre se vette, hogy már nem dúdolja, hanem énekli a lélekbemarkoló sorokat. A kapuhoz érve a második strófát kezdte el énekelni:
„Végre hazasegített az Isten,
Kisfalunkban olyan kihalt minden” – és amikor meglátta az elébe futó feleségét, átköltve folytatta a dalt:
„Megvárt engem, akit úgy imádtam,
Aki után mindig hazavágytam,
Hazajöttem messze idegenből” – és ebben a pillanatban eszébe jutott Fodor Jóska a dal átköltője, a dombóvári vasutas, akit fiaként szeretett a fogság hónapjaiban. Vajon hazaért- e már ez a nagydarab jólelkű gyerek? Valahol Fonyódnál vált ketté az útjuk.
- Hát megjöttél papa? – fogadta a megtört falusi asszony a lesoványodott, egyébként is aprótermetű férjét. A kis szívós parasztember talán ekkor sírta el magát életében először.
- Hazajöttem mama! – válaszolta és körülnézett. Ott állt körülötte az egész család, akiket 1944 augusztusában látott utoljára. Lányai: Terus, Margit, Annuska, Rózsi, és a kisfia: Jóska. Szakadozott tarisznyájából előkotort egy hetek óta dédelgetett amerikai csokoládét, amit még a fogolytáborból cipelt, erre a felemelő alkalomra. Egy kis darabka jutott mindegyiknek, egy kis mennyei ízű finomság a háború keserűségei után. Jóska és Rózsi a hétéves ikerpár – egyik balról, másik jobbról – megfogták apjuk kezét, felnéztek rá és szinte egyszerre mondták:
- Ugye, megmondtuk, hogy ma hazajön apánk! – és valóban az ikrek már napok óta érezték, hogy hazaérkezik a papa. Ezen a napon pedig már reggeltől a Szentiványi almafa alatt lévő fadézsában fürödtek, mert a papát tisztán illik várni.
Bentről, a szobából gyereksírás hallatszott. A papa előbb csak hallgatózott, majd megindult a hang irányába.
- Oda is nézzen be Jóska bácsi! – bíztatta a hazatérő katonát a szomszédasszony, Balassa Ferencné.
- Hát, te ki vagy? – emelte fel a féléves körüli kislányt, a meglepett apa.
- A te legkisebbik lányod, Mariska – felelte a mama. Március 6-án született – egészítette ki Terus, a nagylány.
- Nem írtuk meg, hogy megszületett, mert nem tudtuk, hogy merre vagy, élsz-e, halsz-e egyáltalán.
- Élek gyerekeim! Élek, és soha többé nem hagylak el benneteket! – és óvatosan egy puszit nyomott a karján ülő kislány homlokára.
Körbejárta a kis ház udvarát, kertjét, megkönnyezte a kert végében eltemetett öreg kutyáját.
A földpince mellett elhaladva megkérdezte feleségét:
- Maradt valami a krumpliból és a borból?
- A pincéből mindent elvittek – felelte keserűen a mama – de amit elástál a trágyadomb alá, megmaradt.
-Kellett akkora hadsereget etetni, hát persze, hogy vittek mindent, amit értek. Mi is rekviráltunk, amit csak lehetett. Nagy úr az éhség. A háború, az örökös szenvedés, a félelem, a kilátástalanság lesilányítja az embert és kegyetlenné tud válni.
-Az lehet, hogy az oroszok vitték el a terményt, de voltak itt olyan helybeliek is, akik nem átallottak hozzányúlni máséhoz.
- Észrevetettek ilyesmit?
- A lopást nem, de Margit kabátját és még néhány ruháját láttuk néhány ismerősünkön. Elkövettünk egy nagy hibát, amikor Jabára menekültünk, a legelhasználtabb holmikat vettük magunkra, a szebbeket otthon hagytuk. Arra számítottunk, hogy amire hazatérünk, ott várnak ránk becsomagolt állapotban a padláson.
- Mindet elvitték?
- El bizony! Csak magyarok tehették, mert mit kezdtek volna az oroszok a fronton a női ruhákkal?
- És az oroszok hogy bántak veletek?
- Minket nem bántottak, itthon se, és Jaba pusztán se. Mondhatnám, hogy nekem szerencsém volt, hogy látták, a nagy pocakomból, hogy állapotos vagyok. A lányokon pedig a csellengő katonák miatt védelmet jelentett az agyonfoltozott, régi ruha, az öregasszonynak tűnő kinézet. Tulajdonképpen ezért is nem a szebb és jobb ruháikba öltöztek a nők. Természetesen nagyon féltünk a csellengő, részeg oroszoktól. Ezeken látszott, hogy gazemberek, de akik nálunk voltak elszállásolva, teljesen más emberek voltak. Lakott a házunkban egy felcsernő, aki, mielőbb továbbvonultak hívott egy tolmácsot és odaintett magához. Megköszönte a helyet, amit egy jó ideig használtak és azt mondta:
- Mamka, van az istállóba bekötve egy tehén. Kicsit fáj a lába, ezért nem tudják tovább terelni a front után. Most nincs idő a levágására, mert menni kell tovább, ezért itt hagyjuk, a katonáink okozta károk enyhítésére. Majd, ha jövünk visszafelé, elvisszük. Addig gondozzátok, ellátja tejjel a családot.
- Na, és jöttek érte?
- Nem jött azért az égvilágon senki.
- Mi lett vele? – keltette fel a papa érdeklődését a tehén.
- Kint van a Nagyvíz mellett, ott legel a falu többi tehenével együtt, már amennyi megmaradt belőlük.
- Azt mondod, hogy van egy tehenünk mama?
- Van bizony, és átsegített bennünket egy sor nehézségen. Gondolhatod, hogy a pici lánynak mennyire jól jött a tej, de a nagyobbaknak is. Van egy kis krumplink is, amit a borral együtt kiástunk a trágya alól. Több felé vágtuk a szemeket, úgy raktuk el tavasszal, már jó ideje szedegetjük fel az új krumplit. Tudtunk valamennyit veteményezni is az eldugott magokból.
- A borral mi lett? – érdeklődött tovább a papa.
- Elcserélgettem lisztre, babra, meg mindenfélére, amiből kifogytunk.
- Nagyon büszke vagyok rád mama! – tört ki Józsefből az elismerés – életben tartottad a családunkat.
- Igazából a kisfiúnk Jóska tartott életben bennünket, egészen idáig.
- Ezt nem értem, hiszen még csak hét éves! – csodálkozott a családfő.
- Amikor Jabára menekültünk, a házba, amelyikbe elszállásoltak bennünket, többször bejöttek oroszok is. Szerencsénkre nem a csavargó fajtából, hanem komoly emberek – férfiak és nők -, akiket ugyanúgy vártak haza a szeretteik, mint mi a mi katonáinkat. Az egyik tiszt összebarátkozott Jóskával, beszélt hozzá, és kézzel-lábbal, majd tolmács segítségével elmesélte, hogy az ő kisfia nagyon hasonlít a mi Jóskánkra. Minden alkalommal tett a mi gyerekünk zsebébe néhány szem kockacukrot, és hozott neki egy-két szelet kenyeret, vagy alkalmanként konzerveket.
- A háborús időkben már ennyi is nagy segítséget jelent – mosolygott József.
- Várd ki a végét! Egyszer, amikor bejött a gyerekhez a tiszt, nem hozott semmit, Jóska megkérdezte tőle:
- Szahart most nem hoztál? Olyan sokszor hallotta a cukor szót oroszul, hogy már így is megértette. Az orosz keresgélt a zsebeiben, de nem talált benne gyereknek valót. A zubbonya felső zsebéből kivett egy kis papírcsomagot, és Jóska kezébe nyomta, majd elköszönt és elment. Akkor láttuk utoljára. Én meg voltam győződve, hogy valami színes lapokat kapott a fiam és már el is felejtettem az egészet, amikor talán két-három nappal később Jóska odaállt elém:
- Anya, ezt a pénzt én magának adom, vegyen rajta valamit a boltban!
- Milyen pénzt kisfiam? – kérdeztem.
- Ezt, amit az orosztól kaptam - és az asztalra rakott jó néhány, a csomagolásától megszabadított papírpengőt. Ebből tartjuk fent magunkat, a mai napig. Képzelheted, hogy mit jelentett nekünk ez a pénz Mariska születése után és a továbbiakban is. Kiszámítottam, hogy mit lehet venni belőle és úgy osztottam be, hogy egy jó darabig a kenyeret, a zsírt és a sót meg tudjuk venni. Van két zsák búzánk is, jól jöhet még ez a vetőmag.
- Anyukám mi nagyon gazdagok vagyunk! Életben maradtunk, egyben a házunk, van vetőmagunk, van egy tehénkénk, a többit már nekem kell beteremtenem. Most pedig lemegyek a pincébe és előszedem azt a két liter pálinkát, amit a falba ástam be jó mélyen, olyan helyre, ahol az oroszok biztosan nem találták meg.
- Nem menj sehova papa! Nem menj a pincébe!
- Miért ne menjek? – kérdezte már félútról az öreg.
- Borzasztó dolog van abban a pincében! – de a papa már nyitotta is a pinceajtót és egy petróleumlámpával levilágított az üregbe. Nem látszott ott más, csak egy nagy földkupac, amely szinte teljesen betelítette az egykor szebb napokat megélt „gödröt”.
- Mi történt? Beomlott a teteje, vagy az oldala? – kérdezte megrökönyödve.
- Mi raktuk tele földdel – válaszolt a mama.
- Miért?
- Muszáj volt. Az előbb a rendesebb orosz katonákról meséltem, most pedig a hitványabbakról is szót kell ejteni.
- Mit csináltak? – sürgette József.
- Amikor Jabáról hazaértünk, átnéztem a házat és az udvart. Szörnyülködve láttam, hogy egy kisebb fajta ló tetemét dobták a pincébe. Kihúzni nem mertük, mert féltem, hogy fertőzést kapunk tőle, ezért betemettük földdel. Arra már nem maradt erőnk, hogy teljesen elföldeljük a pincét.
- Nagyon jól tettétek anyukám! – dicsérte meg feleségét József – a többi már az én dolgom lesz. Volt pincénk, nincs pincénk. Most már mindegy, majd ásunk másikat.
- Kellene új kászli is a konyhába és székünk se maradt, csak az a két hokedli, amit a Szirovatka Gyuri csinált valamikor.
- Mi történt a bútorokkal? – értetlenkedett József – azokat is ellopták?
- Ennél bosszantóbb, amit tettek: etető vályúkat csináltak a szekrényekből, az apróbb holmikat meg eltüzelték.
- Ezek szerint ennek a kárnak a fejében hagyták itt a tehenet?
- Így van – válaszolt a feleség. József még átnézte a padlást, és a háztetőt. Örömmel állapította meg, hogy a néhány sindő kicserélésétől eltekintve nincs más javítanivaló. Amint a konyha fogasra akasztott tarisznyájára pillantott, a fejéhez kapott:
- Látjátok, milyen figyelmetlen vagyok? Van még valami ebben a tarisznyában – és egyenként szedegette ki tartalmát az asztalra. Egy sötétkék színű kendőt a mamának, egy zacskó kekszet a gyerekeknek, valamint két darab egykilós német húskonzervet az egész családnak.
- Ezt pedig neked kisfiam, - emelte a térdére Jóskát, kezébe nyomva egy német katonai szuronyt, a hüvelyével együtt.
- Köszönöm apám, de használja inkább maga, addig, amíg megnövök.
- Jól van kisfiam, de ne felejtsd el, ez téged illet, ezt csakis neked hoztam, és megsimogatta egyetlen fia mosolygós arcát, majd Rózsit – Jóska ikertestvérét – ültette a térdére, aki egy díszes fakanalat, Annuska egy pár kesztyűt, Margit egy nyaksálat, Terus pedig egy sapkát kapott a messze földről hazatért apjuktól. A gyerekek nem tudtak betelni apjukkal. Jóska egyfolytában ott sündörgött körülötte és figyelte minden mozdulatát, leste szavait, várta, hogy meséljen magáról, mondja el, hogy merre járt, hogy élte túl a háború poklát. Azokban az időkben nagy eseménynek számított, ha egy-egy frontkatona hazatért. Márvány József hazatalált, megszökött a fogságból mert hazahúzta a szíve családjához, kis falujába. Sokan még valahol távol a hazától fogolytáborban várták sorsuk jobbra fordulását, reménykedtek a szabadulásban, bizakodtak, hogy egyszer megölelhetik kedvesüket, ölükbe vehetik gyermekeiket.
Gyorsan híre ment, hogy Márvány József itthon van. Jöttek a szomszédok, az ismerősök és a legtöbbjük a még távollévő hozzátartozójuk iránt érdeklődött.
A közelükben lakó, kisírt szemű asszony – Baksa Sándorné – nem tudott belenyugodni, hogy a háború elvette tőle férjét.
Mariska nénit már tájékoztatták férje hősi haláláról, de ő nap, mint nap várta két kisgyermekük édesapját. Várta a katonát, a mesterembert, az apát, a férjet, aki társai életét a maga élete árán mentette meg valahol a keleti fronton. Azon a kegyetlen napon nagy tűzet zúdítottak az ellenséges állásokból a lövészárkokban várakozó katonáinkra. Látta a feléjük repülő gránátot. Sok ember ilyen esetben magát védte volna, de ő e helyett inkább beosztottait figyelmeztette, megmentve az életüket. Ő hősi halált halt, de utolsó szavaival még elbúcsúzott a szakaszába beosztott Őri Sándortól, a szomszédjától.
József szomorúan hallgatta feleségét, akitől megtudta, hogy sok kiliti férfit hiába vártak haza szeretteik. Czvik Józsefné naponta kiállt a kapujukba és hosszasan nézett abba az irányba, ahonnan remélte, hogy megpillanthatja gyermekei apját. Hiába, a családfő nem jött sem az egyik, sem a másik napon, elesett a kegyetlen háború valamelyik harcmezején.
Takács József és Bakonyi János a „Kis-közben” egymás közelében éltek. Mindkettőt siratja a családja, idegen földben nyugszanak, akárcsak Boros Béla. Várja a családja Pintér Ferencet, Baksa Józsefet, Matyikó Ferencet, Nagy Jánost – az Új sori ácsot -, Koók Jánost, Szőke Ferencet, és több kiliti fiatalt, akik orosz fogságban sínylődtek.
- És a mi családunkból ki veszett el? – kérdezte egyre sápadtabb arccal József. Felesége letörölte könnyeit és a legközelebbivel kezdte:
- Feszli Jóska – a bátyám fia – meghalt ez évben, vízkereszt napján.
- A fronton? – kérdezte a papa.
- A frontról hazahozták, itthon, Kilitin hunyta le a szemét.
- Hogy történt? – nézett maga elé József, és a felesége elmesélt mindent, amit tudott unokaöccse haláláról:
- Egy napon a parancsnoka – több társával együtt – egy nehéz feladattal bízta meg. A Don folyó túlsó partján az oroszok felállítottak egy géppuskát, amely akadályozta a magyarokat a vízen való közlekedésben, szállításban.
Meg kellett szüntetni a géppuska fészket. Az éj leple alatt a magyar katonák csónakkal óvatosan – a géppuska-állástól távolabb - áteveztek a folyó túlpartjára és a parton kúszva-rejtőzve közelítették meg a célt, amelyre egy köteg kézigránátot dobtak. Jóska és társai megkeresték az elrejtett ladikjukat és óvatosan, csendesen eveztek vissza az övéikhez. Már csak néhány méter választotta el őket a parttól, amikor a csónakjuk találatot kapott és felborult.
A katonák a vízbe estek és úszva érték el állásaikat. Néhány percet voltak csupán a jeges vízben, de ez is elég volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a visszafordíthatatlan. Az alakulat orvosa azonnal megtett mindent az agyonfagyott katonákért, de az ő lehetőségei kevésnek bizonyultak a gyógyításhoz.
Jóska először egy Kárpáti kórházba került, majd haza, Kilitire.
A sógornőm, Lídia ápolta a fiát, ahogy csak tőle tellett – még talán többet is - de a tüdőbajjal nem tudott megbirkózni. Szegény Jóska csak fogyott és fogyott, az ereje is kezdte elhagyni.
Közben ’44 decemberében ideért a front. Az oroszok rátaláltak az ágyban fekvő betegre. A család nagyon megijedt, de ők nem bántották. Az egyik orosz orvos többször bement hozzá a szobába és valamilyen gyógyszert adott neki és a hátát és a mellét kenőccsel, vagy zsírral kenegette. Ettől átmenetileg, kicsit javult az állapota.
Az oroszok a német ellentámadás miatt kivonultak a faluból. Az orvos tolmács segítségével, elmondta az anyjának, hogy ha vége lesz a háborúnak, visszajön és megmenti a fiát. A kenőcsből hagyott itt valamennyit, amelyet használtak is, ameddig lehetett.
Január elseje körül, a beteg fiú odaintette magához az édesanyját és a következőket mondta neki:
-Köszönöm drága anyám, hogy ennyit törődik velem, de nekem már nagyon kevés van vissza, én nem érem meg a vízkeresztet.
Vízkereszt napján halt meg – 1945-ben. Azóta siratom.
Elesett a fronton Winkler Pista is, ráadásul a Jóskát is meglőtték az oroszok.
- Őt is behívták katonának?
- Nem, őt itthon egy orosz lovas sebesítette meg, de szerencsére életben maradt. Azt beszélik, hogy Takács Elekkel és Berki Józseffel együtt egy erőszakoskodást akart megakadályozni. Berki Jóskát lelőtte a lovas, takács Eleket pedig leszúrta. Mindkettő meghalt.
- Mikor történt?
- ’44 decemberében, alighogy bejöttek a faluba.
- Voltak harcok Kilitin? – érdeklődött József.
- Biztosan voltak, mert sokszor lehetett lövéseket hallani, de amikor a nagy ütközetek voltak, kitelepítettek bennünket a már csendes falvakba. Így jutottunk mi Jabára, de voltak, akik Nyimbe, Kányába vagy más olyan helyre kerültek, ahol már béke volt. Amikor visszajöhettünk a házunkba, szörnyülködve láttuk a pusztítást. Az épületben ugyan nem esett kár, de abból szinte minden hiányzott. Nem voltak székek, eltűnt az asztal, vályúk lettek a szekrényekből. Oda a pince.
-Nem számít anyukám! – nyugtatta a papa az elkeseredett asszonyt – az a fő, hogy élünk, mindent meg lehet oldani, csak a jó isten erőt és egészséget adjon hozzá. Lesz másik szekrény, lesz másik pince. Lesz minden, de csak szép sorjában. Először is az a legfontosabb, hogy kenyér kerüljön az asztalra, a gyerekekre ruha és tüzelő télre a sparheltbe. Kell ennél több? Egyelőre érjük be ennyivel. Van házunk, ahol lakhatunk, van két dolgos kezem, a többit meg majd beteremtem. Még sokáig beszélgettek, tervezgettek, a mama, amit csak tudott a háború sújtotta Kilitiről, elmesélte. Sok mindenről azonban nem volt tudomása.
-Azt sem tudta, hogy a csendőrök által koncentrációs táborba hurcolt Hochberger családból az édesanya és az egyik gyermek, Sanyi nem tért haza. Megölték őket egy ámokfutó, esztelen politika követői.
Arról sem tudott, hogy Bazsai Lajos mester-tanító bátorságának köszönhetően Kiliti és Siófok megmenekült a pusztulástól. Bazsai mester úr, aki a Kiliti katolikus iskolában tanított, tartalékos tüzérfőhadnagyként szolgált a háború idején. Ütegével Siófokon állomásozott, és amikor Kilitit megszállták a szovjet csapatok, a felsőbb parancs értelmében tüzet kellett volna nyitni az állásaikra. A katolikus templom környéke is a célpontok között szerepelt, a szomszédságában lévő lakóházakkal, plébániával és az iskolával. A főhadnagy a parancsot nem szeghette meg, ezért lövetett Kiliti irányába, de az irányzékot hosszabbra állította és a lövedékek lakatlan területre csapódtak. Talán ezért, talán más megfontolásból az oroszok sem lőtték nehézfegyverekkel Siófok központját.
Mindenki előtt titok volt Kiliti jegyzőjének Láng Istvánnak bátor és sok embert megmentő cselekedete: elrejtette az 1925-ben született férfiak részére kikézbesítendő sas behívókat, ezáltal az akkor húszéves fiúkból sokan életben maradtak.
Arról sem tudott, mert senki nem is tudhatta, csak az érintettek, hogy Balatonkiliti faluban Bőhm Lőrincéknél élte túl a holokauszt poklát a gyermek Sárközi Mátyás, író, publicista. Ugyanennek a háznak a szénapadlásán bújtatott két lengyel menekültet is a bátor és emberséges kiliti hentes.
Sok minden történt Balatonkilitin a háború éveiben, akárcsak az egész országban. A fájdalom, a nélkülözés a rettegés megszaporította a ráncokat az emberek arcán. Csonttá és bőrré soványított öreget és fiatalt és mégis, amikor híre ment, hogy vége a háborúnak, a szívek megteltek reménnyel és várták haza szeretteiket, sokszor még akkor is, amikor hozta a postás a hivatalos értesítést a halálukról.
Márvány Józsefet és társait hazasegítette az Isten a klagenfurti angol fogolytáborból, 24 napig tartó veszélyes és kalandos út volt az övé, de magához ölelhette feleségét és gyermekeit.
2. A sas behívó
Azon az egy évvel korábbi augusztusi napon már kora reggeltől rossz érzése volt. Megetette az állatokat, összetakarította az udvart és éppen az utcai árok hídját igazgatta, amikor megállt mellette a kisbíró.
- Engem is megtaláltak? – kérdezte az arcára erőltetett keserű mosollyal.
- Igen, Jóska – felelt a hivatalsegéd – gyere, írd alá és kérlek, ne rám haragudj!
- Nem rád haragszom barátom, te semmiről se tehetsz. Ha azt mondják, hogy menni kell, akkor mese nincs, hát menni kell. Mit lehet tenni? Megpakolom a katonaládát és megyek. A továbbiakat már csak hozzágondolta: hogy a jó isten verje meg a háborút a kitalálójával együtt. – Fogta a sas behívót és szomorú arccal beballagott a konyhába. Felesége dagasztotta a másnapi sütéshez a kenyeret. Nézte a keze alatt ficánkoló kovászt és anélkül, hogy felemelte volna tekintetét, remegő hangon megkérdezte a tűzhely előtt megálló párjától:
- Mikor?
- Azonnal indulni kell - a pécsi utászokhoz – felelte, alig hallhatóan. A mama keserves sírásban tört ki. Nagyon mélyről jöttek a könnyek, és valahonnan a szíve legmélyéről tört fel belőle a zokogás. A félelem, az aggódás és a keserűség pillanatok alatt belengte a csöppnyi konyhát.
- Sírd ki magad nyugodtan! – bíztatta a feleségét – de, amikor a gyerekek látnak, ezután már nem szabad sírnod. Innentől te tartod a lelket a családban, egyedül. Keménynek kell, hogy lássanak, hogy könnyebben vészeljék át az elkövetkező időszakot.
- Mi vár ránk papa? Eljönnek az oroszok idáig?
- Vagy eljönnek, vagy nem, de rátok most nagy megpróbáltatások várnak.
- Akárcsak rád, a fronton.
- Engem ne félts, az utászoknak nem kell lövöldözni, mi mindig védett helyen leszünk – próbálta megnyugtatni a feleségét, pedig ő tudta, hogy a bomba, a golyó nem válogat, nem aszerint találja meg a célt, hogy milyen színű a parolija. József kitámolygott a konyhából, felment a padlásra, lehozta öreg katonaládáját, amit még 1922-ben az apja csinált neki, amikor berukkolt Kaposvárra. Mennyire más volt akkor minden! Mennyire más érzések töltötték meg szívét akkor és most. 22 évesen, tele lelkesedéssel, szinte örült, hogy megkapta a behívóját, most pontosan dupla életkorral már a háta közepére se kívánta az angyalbőrt, a katonásdit és a háborút, amelynek ekkor, 1944 nyarán még nem látszott a vége. Tényleges katonaként gyalogos volt, géppuskás kiképzést kapott, és még 22 évvel később is emlékezett a Schwarzlose 1907/12 mintájú géppuska minden porcikájára. Mennyire más ez a bevonulás, mennyire más a hangulata, mint annak a másiknak. Nincs búcsúzkodás a barátoktól, nincs nemzetiszínű szalaggal átkötött kalap, nincs nótázás a vendéglőben: csak azonnali gyors indulás van az ismeretlenbe, a háborúba, hátrahagyva a családot, ami mindennél fontosabb volt József számára. Itthon marad a mama a gyerekekkel, az öreg szülőkkel, akik már maguk is segítségre szorulnak. Itthon hagyja őket kiszolgáltatva a rájuk váró nehézségeknek, veszélyeknek. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Forgott vele a világ. Még egyszer megölelte őket és fáradt léptekkel elindult a vasútállomás irányába. Késő este – átszállással – érkezett Pécsre és ment, amerre most olyan sokan mások is, a kaszárnya felé. Észre se vette, és már komiszban volt. Arra ügyelt, hogy a bakancs ne szorítson, de ne is csúszkáljon benne a kapca. A többi anzung megoldható egy kis igazítással, az adjusztálástól a helyzetre való tekintettel most igazán el lehet tekinteni.
Az éjszaka öltözködéssel, orvosi vizsgálattal telt. Mindegyik, olyan tessék-lássék módon történt, mintha a szolgálatvezető is, és az ezredorvos is azt gondolta volna: oda, ahová mennek ezek a szerencsétlenek, nagyon is megfelel bármilyen gönc és akármilyen egészség is. Már másnap megkezdték a kiképzést. Reggeli torna, aztán menetgyakorlat majd lövészet. Másnap harcászati gyakorlat, és ez így ment nagyon sokáig. Az oroszok pedig egyre csak közeledtek a határunkhoz. Józsefék százada megkapta az első igazi feladatot: műszaki akadályokat kellett építeni arra az estre, ha az ellenség betör magyar területre. A munka több napot vett igénybe, nappal dolgoztak – lövészárkokat, lövész kutakat ástak – az éjszakát a munkaterületen felállított sátrakban töltötték. A század részére a kitelepített gulyáságyúban főzték az ebédet. Nap, mint nap krumpli vagy bab volt a fő alkotórésze a kondérban fortyogó ételnek, amelybe csak szárított hús, esetleg valamennyi konzerv került, de éppen, csak annyi, hogy valami ízt is érezzen a szegény baka. A századparancsnok, egy belevaló tartalékos mérnök főhadnagy szabályos őrséget állított az erdőszéli tábor köré, de óvatos ember lévén még egy csökkentett létszámú őrjáratot is szervezett a körletük közvetlen közelében lévő területekre. Egyik alkalommal a háromfős patrulnak csak egyik tagja tért vissza az őrjáratból. A főhadnagy ijedten kérdezte tőle:
- Mi történt Horváth honvéd? Hol vannak a többiek?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem történt nagy baj, csak összefutottunk egy szarvassal, amely támadólag lépett fel és a saját testi épségünk érdekében le kellett lőnünk.
- Nektek nem esett bajotok?
- Hála isten, nem! – felelt a katona, akinek eddigi izgalma kissé alábbhagyott, amikor észrevette a századparancsnok csillogó szemében a cinkosságot. Valami olyasmit olvasott ki belőle, hogy „ma legalább végre jól lakhat a magyar baka”.
- Tehát, azért jött be ilyen pánikszerűen, elhagyva a szolgálati helyét, hogy segítséget kérjen a jószág beszállításához?
- Igen is főhadnagy úr! Valami edények is kellenének, amibe belerakhatnánk a húst.
- Egyben nem lehetne megfogni és behozni? – kérdezte csodálkozva a tiszt.
- Az a helyzet, hogy megnyúztuk és kizsigereltük, valamint elvágtuk több darabba, hogy könnyebb legyen szállítani.
- Rendben, Horvát honvéd – kimegyek magával a helyszínre – közben magához intette az egyik lovas fogat hajtóját, és hármasban érkeztek a földre terített sátorlapra rakott húst őrző katonákhoz.
- Hát, szó, ami szó, ezt a szerencsétlent sikerült valahogy összekaszabolniuk! Hová tüntették el a belsőségeket és a bőrt?
- Elástuk – felelte az egyik járőr.
- És, a fejet?
- Azt is!
- Remélem jó mélyre, mert erre előfordulnak toportyánok és azok előkaparják, ha érzik a szagát.
- Tettünk a gödörbe egy rétegben kődarabokat és még arra is földet, arra pedig gyephantot. Ezt még egy erdei farkas se tudná előszedni.
- Hányas agancsa volt? – kérdezte a főhadnagy, közben figyelte a katonák szemét. Azok először hallgattak, majd az egyikük megköszörülte a torkát.
- A jó fenébe! Elfelejtettük megszámolni!
- Fiúk, mondják meg őszintén, mindenképpen muszáj volt lelőni ezt az állatot?
- Alázatosan jelentem, igen. A lelövésével megmentettük az életünket.
A parancsnok ránézett a húsra, ami még mindig ott vöröslött a leterített sátorlapon, és közben hangosan gondolkodott:
- Ez valami óriás állat lehetett, életemben nem láttam még ilyen vastag szarvas combokat! – felrakták a húst a kocsira és elindultak vele a tábor felé.
- Főhadnagy úr, mi lesz ezzel a szegény állattal? Hová visszük? – kérdezte az egyik katona.
- A szabályzat szerint meg kell semmisíteni. Mi is ezt tesszük, el kell tüntetni, nehogy bomlásnak induljon és fertőzést okozzon.
- Szegény üsző! – szaladt ki Horváth honvéd száján. A főhadnagy visszafogta a nevetését, de még a szája szélén készülődő mosolyt is letörölte:
- Horváth fiam, üsző a teheneknél van, a szarvasoknál ünő a neve.
- Értettem főhadnagy úr, a szarvasoknál ünő van. – Horváth legszívesebben leharapta volna saját nyelvét:
- Te jó ég, majdnem elárultam magunkat, hajszál híján elszóltam magam, hogy a közeli káptalani birtokról elcsatangolt tehenet lőttük le. – Ez alatt a főhadnagy fejében valami ilyesmi járt:
- Tulajdonképpen ezt a szarvast be kellene szolgáltatni a törvény szerint, de ennyi szabálytalanságot elszabad követni, hogy a katonáim néhányszor jól lakhassanak. Csak rá ne jöjjenek az előjáróim, mert abból nagy baj lehet. Ha senki nem szólja el magát, akkor soha nem tudódik ki. Ezek a fiúk nem szószátyárok és miért akarnának rosszat maguknak is? Magához hívatta a szakácsot, aki rögtön arra gondolt, hogy valamit rosszul csinált.
- Valamit elrontottunk, főhadnagy úr? – kérdezte ijedten.
- Dehogy! Az őrjárat lelőtt egy, a műszaki berendezéseink felé rohanó szarvast, itt van a kocsin, kalkulálja ki, hogy hány napig tudunk belőle főzni a századnak!
- Ahogy elnézem, jó pár napra megízesíti az életünket – válaszolt a szakács, amint rápillantott a jelentős mennyiségű élelemre. A kutunk szerencsére jó mély és széles is, könnyedén hűthetjük benne, anélkül, hogy károsodna.
- Úgy intézze, hogy a holnapi ebéd már megfelelő mennyiségű hússal készüljön.
- Igenis! – válaszolta katonásan a szakács, már amennyire katonásnak nevezhetjük a kissé csetlő, botló bokázást, amit parancsnokának próbált bemutatni. A főhadnagy elnevette magát és magára hagyta a fehérköpenyes főzőmestert. Másnap délben a század szakaszkötelékben állt sorba a kondérhoz és hosszú idő óta először látszott a hús a babgulyással telemerített csajkákban. Az ebédet a sátrak előtti téren, lefektetett fatörzseken ülve fogyasztották a katonák. Az alakulatnál rég bevált szokás volt ez a fajta, étkezési rend, mely szerint úgy helyezték el az ülőkének használt fatörzseket, hogy igazán katonás képet mutatott. Éppen megkezdték a marhahússal kiegészített babgulyás fogyasztását, amikor megszólalt a tábori telefon a főhadnagy sátrában. Felpattant ülőhelyéről és belépett a készülékhez. Hamarosan visszatért a katonákhoz, majd odalépett a szakácshoz.
- Pista fiam! Most telefonáltak, hogy hamarosan kilátogat hozzánk az ezredparancsnok úr két magas rangú német tiszttel, de szóltak, hogy nálunk kívánnak ebédelni. Semmiképpen nem szerezhetnek tudomást a mi szarvasunkról, ezért a komisz ellátmányból lehet megvendégelni őket. Megértette?
- Igenis! – bokázott ismét a kondérmester. Fogott egy nagy szűrőkanalat és szaporán kiszedegette a húsdarabokat a gulyásból, azért arra ügyelve, hogy maradjon is benne valami, és csakis disznóhús, mert hát a szarvas tiltólistán van, nem is beszélve a szarvasmarháról, ami még a századparancsnok előtt is titok volt.
Az ezredparancsnok a segédtisztjével és a két német alezredes egy német terepjárón érkeztek. A jelentés beadása után a főhadnagy a parancsnoki munkasátorba vezette a vendégeket, ahol már megterített asztal várta őket.
- Nagyon finom ez a gulyás, de látom nem sok hús került bele – állapította meg az egyik német tiszt. Ennyire kevés az ellátmányuk? – kérdezte.
- Igen, sajnos, csak ennyi jut – felelt a főhadnagy.
- Disznóság! – szólt közbe a másik. A katonáknak enni kell, mert nem tudnak dolgozni és harcolni. Kérem alezredes úr, engedje meg, hogy az alakulatunktól átadhassunk a főhadnagy úr századának némi marhahúst.
- Tisztelettel megköszönjük! – gazsulált az ezredparancsnok, aki elsősorban mérnök volt, és ember, és csak harmadsorban katona. Építészmérnöki diplomát szerzett és ezt követően lett katona, de ő inkább műszaki szakembernek képzelte magát, mint egyenruhásnak. Annak idején sokáig gondolkodott, hogy „katonának álljon”, de a húszas évek nagy válsága ebbe az irányba sodorta. 1944 nyarán, amikor már a keleti frontvonal hamarosan metszi Magyarország területét, már azért könyörög istenhez, hogy bárcsak már lenne vége. Akár így, akár úgy, de már békét szeretne, sok más emberhez hasonlóan.
Még eltöltöttek egy kis időt a táborban, elbeszélgettek a katonákkal, aztán elköszöntek. Este visszaérkezett a német terepjáró a sofőrrel és egy magyarul beszélő német katonával. Egy nagy ládában hozták a parancsnokuk által ígért fél marhát.
- Mérget vennék rá, hogy ez a marha ugyanabból az alomból való, mint a miénk – állapította meg a szakács. Az én szemem nem csal, ez is az uradalomból való.
- Ezek szerint a kamerádok is belebotlottak egy eltévedt tehénkébe? – gondolta Horváth honvéd, a minapi „szarvas” elejtője.
- Vagy valami más van a dolog mögött.
- Mire gondolsz?
- Még nem tudom pontosan, de holnap ismét mi megyünk őrjáratba, és akkor hátha megtudunk valamit. – Horváth Jóska, Kiss Pista és Bognár Jenő képezték a másnapi őrjáratot. Fák és nagyra nőtt bokrok takarásában megközelítették az uradalom területét és távcsővel figyelték a majorban folyó eseményeket, azonban semmi olyant nem észleltek, amiből következtetni lehetett volna valamiféle összefüggésre a németek és a tehenek között. Ugyanezt a figyelést megismételték több szolgálatuk során, amíg egyszer beérett a figyeléseik eredménye. Egy nagy bodzabokorból jól ráláttak egy akácos árnyékában húzódó karámra, amelyben délután hűsöltették az állatokat, a karám azonban nem látszott az uradalom épületei felől, a fák sűrű lombjától. Egyszer csak megjelent egy teherautó, megállt a marhák pihenőjénél. Előjött a bokrok mögül egy ember, aki pénzt kapott az autóból kiszálló egyik kalapos férfitől, és a közelben lévő rámpát igénybe véve felhajtottak két tehenet a platóra. Amint a harmadikat kezdték el hajtani, a fent lévők közül az egyik leugrott és elszaladt az erdő irányába, a honvédségi terület felé, pontosan arra, ahol napokkal ezelőtt az őrjárat elejtette azt a bizonyos tehenet.
- Most már mindent értek – törte meg a csendet Horváth Jóska – a káptalan teheneit egy illetéktelen ember, akit ott látunk most is tüsténkedni – eladja a kupeceknek, akik pedig jó pénzért továbbadják a németeknek.
- Te, Jóska, nem ez az ember volt, akivel a múltkor tárgyaltunk, miután lelőtted a területünkre behatoló tehenet.
- Most, hogy jobban megnézem, ez lehetett! Akkor nekünk is ő engedte meg, hogy elvigyük a lelőtt állatot. Pedig ő csak egy tehén tolvaj a majorból.
- Ez bizony! Most már semmi kétségem, hogy ez lehetett. Hogy játszotta a gondos és ijedt gazdát, aki felelős, hogy a tehén katonai területre tévedt! Sőt még papírt is adott róla, hogy a miénk lehet. Itt őrzöm a zubbonyom zsebében. Nem adtuk át a főhadnagy úrnak, mert akkor nem tudtunk volna előállni a szarvas mesével.
- Oda kellene adni neki! – tanácsolta Kiss Pista.
- Azt ám a lóf@szt! – vágta rá szabad szájú tolnai gyerek. Még az hiányozna, hogy szarba keverjük a parancsnokunkat! Hogyisne! Még egy ilyen jó ember nincs az egész honvédségnél, mint ő. Rá vigyáznunk kell fiúk, ő velünk van.
És ez a fiatal főhadnagy valóban rászolgált a katonái megbecsülésére, kiállt mellettük a legnehezebb helyzetekben is. Amit csak lehetett, kiharcolta számukra, és a bakák tenyerükön hordták parancsnokukat. Még kétszer váltottak tábort és egyszer csak ideértek az oroszok, olyan gyorsan, hogy az alakulat nem is tudott velük harcba bocsátkozni, szinte folyamatos visszavonulásban voltak, vagy éppen, amikor a német ellenlökések miatt az oroszok vonultak vissza, Józsefék százada végezte a feladatkörébe tartozó műszaki munkákat. A karabély egyfolytában a kezük ügyében volt, azonban ütközetben sohasem kellett használniuk, mert közvetlen közelről ellenséges katonát először csak 1945 tavaszán láttak. Kemény munkával és sok nélkülözéssel telt az ősz és a tél, a háború utolsó hónapjai pedig visszavonulással. Harcokban nem vettek részt, de ők maguk sok esetben voltak célkeresztben. Bombázták is az alakulatot, több alkalommal kaptak tüzérségi támadást. Különösen az aknatűztől féltek, az olyantól, mint amit valamikor január elején a nyakukba eresztettek az oroszok. Már többször is hallottak a Sztálin orgonáról, amit magyaros sajátossággal, rövid a-val ejtettek. Ez volt a szovjetek félelmetes tüzérségi fegyvere, amit ők Katyusának hívtak. Egy sorozattal 16 rakétát tudott célba juttatni egy ilyen szerkezet. A század jelentős veszteségek árán tudott csak kibújni a tűzcsapás alól, fedezéket találva a lövészárokban. Hét katona esett el a támadásban és a fejvesztett menekülésben öt, értékes eszközökkel megrakott lovas kocsi maradt egy erdős terület fái között, a fákhoz kötött tíz lóval. A technika és a lovak megmentésére a főhadnagy önként jelentkezőket kért. Márvány József őrvezető is jelentkezett a veszélyes feladatra és négy társával kúszva elérték a lovakat, amelyeket a fák fedezete alatt befogtak a kocsikba és vágtatva érték el a biztonságos helyet. A hősies cselekményért a főhadnagyot és az öt katonát előléptették a sorosan következő rendfokozatba. József így lett tizedes, a főhadnagy pedig százados.
Hamarosan jött a parancs: újabb visszavonulás. Már csak a térképről tudták, hogy merre vannak, ijedten állapították meg, hogy már nagyon közel van az országhatár. Március végén, még magyar területen a század kapott egy erős légitámadást, azt követően pedig olyan tüzérségi tüzet, hogy hanyatt-homlok menekültek. Megszakadt a kapcsolatuk a magasabb egységgel, szétszóródtak az erdőben. Az újdonsült százados leleményének köszönhető, hogy rövid idő alatt sikerült a századot összeszedni. Aki tévedt már el a társaitól erdőben, az tudja csak igazából, hogy milyen nehéz megtalálni egymást. A századosnak volt egy nagyon jó megoldása erre a nem éppen kis problémára, amelyre korábban megtanította a katonáit. Ha délután van, induljanak el egy letűzött bot árnyékával ellentétes irányába, akkor biztosan jó felé mennek. Feltételezhető volt, hogy aránylag kis területen szóródtak szét, ezért a meghatározott irányt választva mindegyiknek egy helyre kell kiérnie. Úgy is volt, egy kb. egy kilométer sugarú körben találkoztak, öt katona kivételével. Elképzelhető, hogy ők vagy megszöktek, vagy nagyon eltévedtek a többiektől.
A század 81 tényleges katonával, két tiszthelyettessel és a századossal rendezte a sorait és felhúzódtak egy magaslatra, azzal a szándékkal, hogy megpróbálnak kapcsolatot teremteni az ezredparancsnoksággal. A rádió hallgatott. Napokon keresztül nem jött válasz, hiába próbálkozott a híradókatona, aki már rekedtre beszélte magát. Egyszer aztán jött válasz, de nem az előjáróságukról, hanem egy férfihang magyar nyelven arról tájékoztatta őket, hogy Magyarország területén véget értek a harcot, adják meg magukat a szovjet csapatoknak, majd a feltalálási helyük felől érdeklődtek, végül megadták, hogy hol jelentkezhetnek. Április második hetében voltak.
- Maradjon a készülék vételen János! – utasította a százados a rádiósát – lehet, hogy nekünk véget ért a háború?
- Hacsak ki nem törünk a németek után nyugatnak! – állt elő javaslatával Hollai Kázmér őrmester.
- Hová törne ki őrmester úr – hűtötte le a parancsnok -, azt se tudjuk, hogy milyen irányba kellene előrenyomulnunk. Két lehetőségünk van. Az egyik, hogy itt bevárjuk, amíg megtalálnak bennünket, ha visszajönnek a mieink, a másik pedig, hogy elindulunk nyugati irányba és talán összetalálkozunk velük.
- Nagyobb esélyünk van az oroszokkal összetalálkozni, amit nagyon jó lenne elkerülni! – fejtette ki véleményét Farkas Ferenc őrmester, a század szolgálatvezetője.
- Katonák – állt ki százada elé a százados – a parancsom az, hogy egy darabig, amíg tájékozódunk a kialakult helyzetről, itt maradunk ezen a hegyen. Mi magyar katonák vagyunk, akik elszakadtunk a parancsnokságunktól, ezért nem ismerjük a katonai helyzetet. Addig, amíg nem kapunk parancsot a leszerelésre, vagy amíg el nem fognak bennünket, együtt kell maradnunk. Farkas őrmester úr, kérem, rendezzék be a tábort és állítson őrséget.
Hollai őrmester úr, küldjön ki felderítőket minden fontosnak ítélt irányba. Két óra múlva jelentést kérek mindkettőjüktől.
-Igenis! – jelezték szinte egyszerre, hogy megértették a parancsot.
A felderítésre küldött katonák rossz hírekkel tértek vissza. A táborhelyüktől három kilométernyire, a hegyek között kanyargó erdei úton emberek vonulnak nyugati irányba. Magyar katonákat nem láttak sehol, amiből arra következtettek, hogy kutyaszorítóba kerültek. Település nincs a közelükben, de több útszéli táblából rádöbbentek, hogy Ausztriában vannak.
- Mennyi élelmünk van őrmester úr? – kérdezte a százados a szolgálatvezetőt.
- Az imént számoltam össze, ha kicsit bő lére engedjük a főzelékeket, úgy talán 8-10 napot elvergődhetünk a készletünkből.
- Kenyérrel hogy állunk? – faggatta tovább az őrmestert.
- Már csak kétszersült maradt, azzal is kihúzzuk a tíz napot, de, ha nem túl sok kalóriát kell felhasználni a szervezetünknek, kicsit tovább is eltengődhetünk az élelmünkből.
- Ma pedig április 24-e van – jegyezte meg a százados – ez a tíznapi élelem talán elég lesz arra, hogy ellássuk magunkat, amíg elérjük az alakulatunkat. Ha itt maradunk és mindent felélünk, utána jártányi erőnk sem marad, hogy elviselhessük a fogság nehézségeit. Arról kétségem sincs, hogy hamarosan foglyok leszünk.
- El kell dönteni, hogy az oroszok vagy a szövetségesek fogságát választjuk-e! – kezdte véleményének kifejtését a szolgálatvezető.
- Mi a különbség? – kérdezte naivan Márvány tizedes.
- Állítólag az angolok vagy az amerikaiak valamivel jobb életet és jobb ellátást biztosítanak a hadifoglyoknak, és talán nem is haragszanak ránk annyira, mint az oroszok, ami érthető is, hiszen mi őellenük harcoltunk, nekik okoztunk szenvedést. A nyugatiak inkább a németeket utálják, de talán van is rá okuk – magyarázta a parancsnok a saját nézetét.
- Százados úr, mi a teendőnk? – kérdezte Hollai őrmester.
- Itt éjszakázunk, kora hajnalban, amikor már látunk is valamit, indulunk arra amerre az angolokat sejtjük. Éjszakára ismét tábort verünk, majd hajnalban megint felkerekedünk és ez így lesz nap, mint nap, amíg nem találkozunk a britekkel.
Teltek a napok. Az áprilisi éjszakák nagyon hűvösek a hegyekben. A katonák szállásnak 2-2 sátorlapot gomboltak egybe, amelyet kívülről rárakott fenyőágakkal szigeteltek. Csak kisebb tábortüzeket gyújtottak, nehogy elárulják a helyüket. Nem volt ritka, hogy éjszaka a hőmérő higanyszála a fagypont alá kúszott. Az élelemmel bárhogy is takarékoskodtak, rohamoson ürült a tábori „kamra” tartalma, főként a húsfélékből maradt nagyon kevés. Az emberek ereje rohamosan fogyott.
- Hamarosan elfogy a húskonzerv is – jelentette a szolgálatvezető, amint beértek a soron következő éjszakázó helyre.
- Most jó lenne egy olyan szarvas trükk, mint tavaly nyáron! – ábrándozott hangosan a százados.
- Jó bizony! – helyeselt az őrmester.
- Csak hát itt nincs egy uradalom a közelben, amelyiknek a tehene szarvassá változva behatolna a területünkre – hagyta el a parancsnok száját, ez a szolgálatvezetőt meglepő mondat. Az őrmester előbb csak hallgatott, aztán ránézett a parancsnokára, majd szemérmesen megszólat:
- Százados úr, ön tudott arról a disznóságunkról?
- Az első pillanattól tisztában voltam vele, hogy a mi Horváth Jóskánk olyan szarvast lőtt, amelyiknek a fejét nem agancsok, hanem két szaru tülök díszítette.
- Mégse tette szóvá?
- Azzal magunk ellen vétettem volna. Először is ki kellett volna vizsgálni az ügyet, felelősségre kellett volna vonni három katonát… és odalett volna több napi élelmünk.
- Utólag is köszönöm a százados úr hozzáállását az egész század nevében! – hálálkodott a szolgálatvezető.
- Te is ezt tetted volna a helyemben Ferikém – folytatta tegeződve a parancsnok. Nincs valami elképzelésed, hogy ne éhezzenek a katonáink?
- Tudnék egy megoldást, de ha sikerül is, csak nagyon rövid időre segíthetne. Mit szólna százados úr, ha megpróbálnánk itt az erdőben valódi szarvast elejteni?
- Először is, most szépen megisszuk a pertut – emelt ki egy kisebb, lapos fémpalackot a sátra előtti fára akasztott köpenye zsebéből a századparancsnok – aztán felelek a kérdésedre. –Egészségedre Ferenc! - emelte meg az apró pohárkát az előjáró.
- Egészségedre százados úr!
- Szólíts nyugodtan a keresztnevemen, Péternek.
- Megtiszteltetésnek veszem, egészségedre Péter! – nyögte ki az őrmester és neki nagyon sokat jelentett, hogy tegeződhetett a parancsnokával. Tisztelte ezt az egyenes, józan gondolkodású embert, és az ő részéről is érzete a megbecsülést. Ő volt a legközvetlenebb beosztottja, a kettőjük munkája elválaszthatatlan volt egymástól. Péter észrevette Ferenc zavarát, elmosolyodott és előállt javaslatával:
- Arra kérlek, hogy megfontoltan és őszintén felelj a kérdésemre! – kezdte a parancsnok – ha más élelem nem lenne, te képes lennél-e lóhúst fogyasztani?
- Egyből válaszolhatok: én már ettem lóhúst néhány alkalommal ismerőseimnél úgy, mint ínyencséget.
- Milyen íze volt?
- Mondhatnám, hogy finom. Bármikor ennék ismét, ha tehetném, főként mostanában, amikor kevés étel jut.
- Mi a véleményed, a katonák mit szólnának hozzá, ha holnaptól ilyen hús kerülne a csajkájukba? – vágott kérdésével a dolgok közepébe Péter. Ferenc kissé gondolkodott, majd válaszolt:
- Úgy gondolom, lenne köztük néhány, aki először nem enné meg, de ahogy itt az erdőben korognak a bakagyomrok, idő kérdése és még repetát is kérnének belőle.
- Az a véleményem, hogy ne késlekedjünk, hívd ide kérlek a szakácsot, hármasban kell folytatni a beszélgetésünket!
- Igenis! – felelt a szolgálatvezető, és hamarosan hárman ültek szemben egymással a csöppnyi tisztás füvéből kiemelkedő tuskókon. A parancsnok azonnal a lényegre tért és kérdést intézett a szakácshoz:
- Pista, egy tehén húsából meddig ehetne a század?
- Attól függ, hogy mekkora az állat. Három-négy napig nem lenne gondom, hogy mit főzzek ennek a sok éhes szájnak.
- Mondjuk akkora, mint az a kissé bicegő ló? – mutatott a százados a közelben kikötött lovak közül a patkóját vesztettre.
- Százados úr alázatosan jelentem, egy ekkora állat biztosan elég lenne négy napig, de akkor ezekben a napokban istenigazából jól is laknánk. Tisztelettel, szeretnék valamit kérdezni!
- Tessék Pista, kérdezzen!
- Mikor vághatom le a jószágot?
- Levágná a lovat is? – kérdezett vissza a parancsnok.
- Természetesen, a vágóhídon, ahol dolgoztam, többet is vágtam már.
- Mivel ütötték le? – érdeklődött Péter.
- Taglóval. Ha nincs, akkor megteszi a fejsze vagy a csákány hegyesebb fele is. Tudja százados úr, hasonló íze van a lóhúsnak, mint a marhának, csak kissé édesebb. Ezt a fűszerekkel lehet orvosolni. Szerencsére sónk és piros paprikánk még van, állok százados úr és a század rendelkezésére.
- Rendben van, beszéljük meg a részleteket! Úgy kell elintézni a lovat, hogy erről csak mi hárman, és néhány beavatott katona tudhatunk. Őrmester úr, kérlek, intézkedj, hogy ez a szegény sánta még ma éjjel „szökjön” el. Holnap reggel vesszük észre, hogy hiányzik a ló, keressük, de természetesen nem találjuk, mert akkor már a húsát a szakácsok berakják az éléskamrába. A húsából már holnap este, a következő pihenőhelyünkön kiegészíthetjük a vacsoránkat. Teljes diszkréciót kérek! A ló levágása közelében lévő őrt én magam fogom eligazítani.
- Százados úr megenged egy kérdést? – nézett parancsnokára Pista, a szakács.
- Természetesen Pista fiam.
- Miért kell titkolóznunk a többiek előtt?
- Csupán csak azért, mert előfordulhat olyan ember, aki nem eszi meg a lóhúst, és ha nem tudja, hogy mit eszik, nem is okoz neki gondot – válaszolt a parancsnok.
- De mi van, ha ezek az emberek utólag megtudják és belebetegszenek, sárgaságot kapnak az undortól? – A százados összeráncolta homlokát, megveregette a szakács vállát, majd odaszólt a szolgálatvezetőhöz:
- Feri, légy szíves hívd egybe a századot! – Egy perc se kellett, és mindenki félbehagyta a sátrak állítását és várták a parancsnokukat.
- Fiúk! – kezdte a százados – nagyon kényes és fontos kérdést kell feltennem: ha úgy alakulna, hogy lóhússal kell pótolni az élelmünket, van-e olyan katona a században, aki nem enné meg? Kérem, az tartsa fel a kezét!
Nagy csend volt a válasz, ezért az előjáró megismételte a kérdést. Senki sem emelte fel a kezét.
- Akkor most másképpen fogalmazok: az tegye fel a kezét, aki elfogadná a lóhúst holnap ebédre! – Egyszerre emelkedett a magasba minden katona keze. – Jó, rendben, kezeket le! Kérdés van?
- Igen - jelentkezett az egyik katona – nagyon muszáj holnapig várni azzal a szerencsétlen lesántult jószággal? Mi van, ha nem éri meg a reggelt?
- Megoldható Pista fiam? – intézte a kérdését a szakácshoz a századparancsnok.
- De még mennyire, hogy megoldható! Százados úr, ezt a lovat már két napja nézegettük a többiekkel együtt, ma éjszakára terveztük a levágását.
- A tudtom nélkül hajtották volna végre? – kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.
- Igen úgy! De higgye el, sokkal jobb érzés, hogy nem kell ön előtt titkolóznunk.
- Feladatot végrehajtani, lépés indulj! – szólt a parancs és Pista a szakács-mészáros vezetésével nekiálltak a feladatnak, ami könnyűnek ígérkezett, egészen addig, amíg a szegény lesántult lovat a vesztőhelyére vezették. Emelkedett a fejsze, de mielőtt lesújtott volna, Pista leengedte a gyilkos szerszámot.
- Nem tudom megtenni! – mondta lehangoltan. A százados odalépett a vacilláló mészároshoz és cseppet sem szemrehányóan jegyezte meg neki:
- Azt mondta, hogy több lovat is leölt már! Mi történt Pista?
- Százados úr, nem tudom megtenni! Ez nem egyszerűen ló, ez Szellő a Birkás Tibi lova volt, amíg meg nem halt a legutolsó légitámadásban.
- Mindenképpen meg kell ölnünk ezt a szegény párát, mert nem tudja kiheverni a lábsérülését. Egyre jobban sántít. Hozzon valaki ide egy rossz pokrócot! – adta ki az utasítást, és pár pillanattal később már az agyonhasznált lószőr takaróba bebugyolált pisztolyának csövét szorította a ló homlokához. Az alkalmi hangtompító olyan tökéletesen működött, hogy a lövés hangját csak a közvetlen közelben állók hallották. A ló nyikkanás nélkül rogyott a földre. – A további feladat az önöké – hagyta magukra a szakácsot és a segítőit a parancsnok.
A feldarabolt és elporciózott húst biztonságba helyezték, úgy számoltak, hogy a hűvös időjárás kedvez a tartósításnak és néhány napig nem lesz gondjuk az élelemre. Aznap késő este már jól átsült ló pecsenyét fogyaszthattak. Az ízét teljesen elfogadhatónak tartották. Kissé édesebb volt, mint a marhahús, de több sóval ellensúlyozták. Másnap reggel ismét továbbmentek, majd ismét egy éjszaka az erdőben és a következő nap újra tovább, és ebben a monoton rendben követték egymást a nappalok és az éjszakák. Egy este a legújabb táborhelyükön a harmadik lovat vágták le.
- Fiúk, ez a pecsenye már teljesen összetéveszthető a marháéval – jegyezte meg Horváth Jóska.
- Hát, persze – tette hozzá Bognár Jenő – mert már elfelejtettük, hogy annak milyen íze van.
- Mindent meg lehet szokni, látjátok még ezt az erdei életet is. Az a fő, hogy élünk! – szólt hozzá Márvány József.
Azon az estén sokáig fent voltak. Meséltek egymásnak, élcelődtek, ugratták egymást, mint annak idején, békeidőben. Mesélni – főleg tábortűz mellett – a katonák tudnak csak igazából. Ilyenkor jönnek elő a történetek az otthonról, a kedvesről, és ha marad idő azokról az ütközetekről, amelyekben részt vett a baka, vagy amelyikbe beleképzelte magát. Éjfél is elmúlt, amire az egész századot leteperte az álom. Aludt az egész tábor, még a négy őr is elszunyókált.
Már hozzászoktak, hogy amióta az erdőt járják, a kora reggeli ébresztőjük a madarak csicsergése. Nap, mint nap a rigófütty, a csalogány éneke és a vadgalamb keserves hangja ébreszti a hazájától elszakadt századot. Márvány József ezen a kora hajnalon a madarakat megelőzve ébredt, egy lovas kocsi alatt, ahová este fekhelyet készített magának. Úgy gondolta, hogy a sátorban Kiss Pisti horkolása miatt nem tudja kialudni magát, ezért jól betakarózott a pokrócába, és befeküdt a kocsi alá lerakott fenyőágakra. Pihenten ébredt és mosolyogva hallgatta a sátrakból kihallatszó horkolásokat.
3. Megtámadták a századot
Olyan érzése volt, mintha lépteket hallana a fák irányából. – Biztosan az őr – gondolta, de ekkora zörgést egy ember nem tud véghezvinni. Erőltette a szemeit a lassan világosodó erdő felé, de nem látott semmit, és a zörgések is abbamaradtak. Ismét hanyatt feküdt, tekintetét az ég felé irányította, amikor az első sorozat belehasított az éjszaka nyugalmába. Amennyire csak lehetett belelapult a mellette lévő sekély árokba, a golyók egyre sűrűbben fütyültek a feje fölött.
- Megtámadtak bennünket – villant át agyán – most mit tegyünk? Fel kellene venni a harcot a támadókkal, de azt sem tudom, hogy kik támadnak és, honnan! Most légy okos Jóska! – bíztatta magát – de jobbnak látta nem nyúlkálni a puska után, ami ebben a helyzetben az öngyilkossággal lenne egyenlő. A lövések zaja közepette emberek rohantak a tábor felé, kezükben fegyverrel és idegen nyelven ordítoztak.
- Itt vannak az oroszok – gondolta, és óvatosan hasra fordult, két kezét a tarkójára helyezve várta a továbbiakat.
- Mindenkinek sorakozó a sátrak előtti tisztáson! – hallotta a magyarul kiadott utasítást. Azon gondolkodott, hogy kik lehetnek ezek? Megtalálták őket az oroszok? Az oroszok másfajta ruhában vannak, ezek mások. Némelyiken valami idegen katonaruha, a többségük azonban civilben. Feltűnően sok nő van köztük. Hamarosan választ kaptak, hogy kik a támadóik, miután egy parancsnokféle tiszta magyarsággal megszólalt:
- Magyar katonák! Mi a Jugoszláv Felszabadító Hadsereg katonái vagyunk. Az általunk ellenőrzött területre tévedtetek, ahonnan nektek haladéktalanul el kell mennetek. Gyertek elő felemelt kézzel, fegyvertelenül. Ha nem ellenkeztek, nem esik bántódásotok.
Elsőként a százados jött elő a sátrából. Körülnézett és látta, hogy ezek az emberek nem tréfálnak. Sokan is voltak és fegyvereik csöve a lövések hangjára felébredt magyar bakákra szegeződött. Látta, hogy az ellenállás lehetetlen, abban bízott, hogy egyik katonája sem fog hősködni, mert az a végzetüket jelentené. Az idegeneknek sorozatlövő fegyvereik voltak: géppuskák, golyószórók, géppisztolyok.
Odalépett a szónokló egyenruhás elé, és megkérdezte:
- Ön a parancsnok?
- Igen én! – felelte – magyarul - az idegen katona, majd megmondta a nevét és a rendfokozatát.
- Adamovics százados. - Péter tisztelgett, amelyet a jugoszláv tiszt viszonzott, és a magyar tiszt is bemutatkozott:
- Epres Péter százados vagyok, ők pedig a századom – intett fejével katonái felé. Mi a tervük velünk?
- Hadifogolyként kellene kezelnem önöket, de nem vállalhatok fel egy ilyen bonyolult procedúrát, hanem egészen mást találtam ki.
- Százados úr a genfi egyezmény értelmében a hadifoglyokat megillető jogok vonatkoznak ránk.
- Mondom, hogy nem hadifoglyok, hamarosan szabadon elvonulhatnak. Természetesen a felszerelésük nélkül.
- Mit vihetünk magunkkal? – kérdezte Péter.
- Mit szeretnének?
- Az élelmet és a sátrakat.
- Jó, hogy már a fegyvereiket nem kérik vissza! Aztán meg valami meggondolatlanságot követnének el - ugye?
- Százados úr, nekünk csak egy vágyunk és célunk van, mielőbb hazajutni a családjainkhoz.
- Na, látják, ebben én a segítségükre leszek. Fél órán belül innen eltávozhatnak, mégpedig ebbe az irányba – mutatott a térképén egy tőlük két kilométerre lévő szűk hegyi átjáróra. Ez az út a legbiztonságosabb. Ha másfelé mennek, angolokba vagy oroszokba futnak. Ennyit tudok tenni önökért.
- Köszönjük az emberségét százados úr! – hálálkodott Péter.
- Nekem azonban vannak fenntartásaim is a magyar katonákkal kapcsolatban, ezért úgy rendelkezem, hogy a felszerelésüket hátrahagyva indulhatnak el.
- Ezzel is egyetértek – szólt Péterből a kénytelen beletörődés.
- Most pedig megkérem, hogy szerelje le a századát! – szólította fel a magyar parancsnokot a fegyveresek vezére. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem katonai alakulat, hanem csetnik vagy partizáncsapat ejtette foglyul katonáinkat.
- Ki tudja, hogy kik ezek az emberek. Az is lehet, hogy csak fegyveres rablók, akik kihasználják a háború okozta zavarokat, akik belebotlottak a kiszolgáltatott magyar századba. Péter elmerült gondolataiba, a vezér újra felszólította:
- Szedjen el mindent a katonáitól! Mindent!
Epres Péter százados odaállt a felsorakozó százada elé és remegő hangon szólította meg őket:
-Katonák! A jugoszláv parancsnok szabad elvonulást engedélyezett számunkra, amelyet azonban ahhoz a feltételhez kötött, hogy semmit nem vihetünk magunkkal, még a személyes tárgyainkat sem. Kérem, ne ellenkezzenek, mindenki rakjon le minden holmit maga elé a fűbe!
Bicskák, zsebórák és egyéb személyes tárgyak huppantak a földre.
- Végeztek? – szólalt meg kis idő elteltével a csetnik vezér.
- Igen, végeztünk! – válaszolt a magyar tiszt.
- Én nem úgy látom! – ellenkezett amaz.
- Százados úr, minden tárgyunkat leraktunk, a fegyvereinket átadtuk, már semmi sem maradt nálunk – érvelt Péter.
- Hát, akkor ez mi? – fogta meg az idegenek parancsnoka az egyik magyar katona zubbonyát.
- Ezt nem teheti! – emelte fel Epres százados a hangját.
- De, igen, megtehetem! Ing és gatya maradhat, ezen kívül vessenek le mindent! – dörögte a szerb. A magyar parancsnok jobbnak látta nem ellenkezni, ki tudja, mire képes ez a rablóvezér.
- Hajtsák végre! – szólt a katonákhoz, akik ingben, gatyában, mezítláb álltak az erdő harmatos, hideg füvében. A rablóvezér gyönyörrel az arcán nézte végig, amint Péter vezényszavára megindultak a megalázott emberek nyugatnak, minden lépésükkel távolabb kerülve ezzel otthonuktól.
Siralmas látvány volt a didergő, öltözetüktől megfosztott katonák menete. Elértek egy erdei útelágazást. A százados megállította a menetet:
- Tehát, nekünk ezen, a jobbra elágazó úton kellene haladnunk, ahogy a csetnik mondta. De mi ezen a másik úton megyünk, amely egyenes terepen folytatódik. Az a másik út nekem nagyon nem tetszik!
- Mi a gond azzal a másik úttal? – kérdezte Hollai őrmester, akinek kérdéséből kiviláglott, hogy ő inkább az útonállóvezér által meghatározottat választaná.
- Nekem két gondom is van azzal az úttal. Az egyik, hogy meredek sziklák mellett vezet, a másik pedig a bandából ebbe az irányba eltávozó jó néhány géppuskás és golyószórós. Nem szoktam rémeket látni, de most valami azt súgja, hogy ezek a gazemberek az egész századot lekaszabolnák a sziklák mögül.
- De hát megígérték, hogy bántódás nélkül távozhatunk – erősködött Hollai őrmester.
- Ez, eddig rendben is lenne, mert valóban távozhattunk bántódás nélkül – ha a megalázásunkat nem számítjuk. Ami arrébb történik, már nincs bent az ígéretükben, így a lovagiasságukon nem eshet csorba. A szakadékokban pedig könnyedén eltüntetik a holttesteinket. Higgyék el nekem, ezek gazemberek, az alakulatuk pedig egy szabályos rablóbanda.
- Százados úr, parancsba adja, hogy ellenkező irányba menjünk, mint ahogy meghatározták számunkra?
- Nem adom parancsba, szavazásra teszem fel a kérdést: aki arra szavaz, hogy ne arra menjünk, amerre a banditák meghatározták, kérem, emelje fel a kezét. – Hetvenhárman értettek egyet parancsnokuk akaratával, és kilencen támogatták Hollai őrmester véleményét.
- Emberek, itt valami nem stimmel! A megmaradt létszámunknak nyolcvannégynek kellene lenni, hol van két katonánk? – kérdezte ijedten a százados.
- Alázatosan jelentem, még az este kiküldtem őket a fenyves felé megfigyelésre és a nagy felfordulásban nem tűnt fel, hogy nem érkeztek vissza – magyarázta a szolgálatvezető.
- Talán belebotlottak a banditákba! Még az is lehet, hogy megölték őket. Kik voltak?
- A Juhász Géza és a Németh Gergely. Adja isten, hogy életben legyenek! – felelte az őrmester.
- Látják emberek! – szólt a tőlük elszakadni akarókhoz Péter – nem szabad szét válnunk, és főleg nem szabad szót fogadni a csetnik vezérnek: nem szabad az általa megjelölt útvonalon haladni!
- Százados úr, ha megengedi, mi nyolcan mégis erre jobbra mennénk!
- Nagyon sajnálom, hogy így döntöttek, nagy veszélyben vannak, féltem magukat! Gondolják még át a dolgot!
- Nekem az a véleményem – magyarázta Hollai őrmester -, hogy Önök vannak veszélyben. Kérem, jöjjenek velünk! A két tábor nem tudott közös nevezőre jutni, elváltak útjaik. Péter fájó szívvel búcsúzott a kilenc katonától, akik szerinte a biztos halált választották. Még egy darabig gondolataiba merülve állt megfogyatkozott, becsületében megtaposott százada előtt, aztán kiadta az indulási parancsot. Mentek, dacolva a hideggel, a harmattal, de reménykedve, hogy előbb-útóbb kikeverednek az őket elnyelő farengetegből, és abból a másik veszélyekkel tele erdőből is, amit mi emberek úgy hívunk, hogy háború.
A távolban – a jobb kezük irányából – felugatott egy géppuska, majd még egy és néhány golyószóró is belerecsegett az erdő csendjébe.
- Isten veletek barátaim! Isten nyugosztaljon benneteket! – szólalt meg a parancsnok. – Nem lett volna szabad elengednem őket! – okolta magát a történtekért.
- Te nem vagy hibás Péter – nyugtatta a szolgálatvezető – te szabad választást adtál nekik, és próbáltad is meggyőzni őket. Sajnos ezt választották.
Bánatosan mentek tovább, szaporázták a lépteiket, a legfőbb vágyuk volt, hogy mielőbb meleg helyre érjenek, de később már azzal is megelégedtek volna, ha kiérnek az erdő fái alól és végre kisütne a nap.
- Soha se lesz vége ennek a rengetegnek komám? – dörmögte Márvány tizedes a mellette lépkedő Kiss Pistának.
- Legalább tudnánk, hogy hol a széle! Már az is megnyugtatna – válaszolt a katonatárs.
- Vagy még jobban elkeserítene! – szólt közbe egy katona, valahonnan a sorból.
- Azért van, aminek örülhetünk is fiúk – hallatszott a százados hangja a menetoszlop elejéről– örülhetünk, hogy nem akácoson át vezet az utunk! Képzeljék el, mekkora élmény lenne mezítlábasan menetelni a tüskékkel borított talajon.
Késő délután végre kiértek a fák közül. Az erdő szélétől egy kilométernyi távolságra nagy kazlak látszottak.
- Látják azt a sok szalmát? Azt mindenképpen el kell érni, ha nem akarjuk, hogy a szabad ég alatt esteledjen ránk. Katonák, még egy nekirugaszkodás, és ott már megpihenhetünk.
Több nagyméretű szalmakazal állt a hatalmas szántó szélén, patkó alakban elhelyezve. A patkó belsejébe éppen besütött a délutáni nap, érthető, hogy a bakák azonnal arra a helyre telepedtek le. Hátukat nekivetették a kazlak oldalának és élvezték a nap meleg sugarait. Az erdő hűvösében annyira lehűltek, hogy még jó darabig vacogtak.
- Tüzet kellene rakni, hogy minél előbb felmelegedjünk! – fejezte ki óhaját Horváth Jóska.
- Mi az akadálya? – kérdezte Kiss Pista – van itt tüzelő bőven. Apró tábortüzeket gyújtunk, amelyet tízesével körülülünk.
- Igen ám, de nincs gyufánk! – hallatszott kórusban a katonák részéről.
- Akkor tüzet csiholunk, mint valamikor az ősember – jött az ötlet és már többen éppen indulni akartak a szükséges kellékek beszerzésére, amikor megszólalt a szolgálatvezető:
- Ilyen tűzre gondoltak fiúk? – mosolygott a tapasztalt katona egy lobogó kisebb szalmakupac mellől.
- Mivel gyújtotta meg őrmester úr? – kérdezték álmélkodva a bakák.
- Szemüveggel.
- De, hát nem is vagy szemüveges! – szólalt meg a százados.
- Nem vagyok szemüveges, csak felvettem az erdei úton, ezt a törött okulárét, gondoltam, talán jó lesz valamire. – Ebből a beszélgetésből a többiek már vajmi keveset hallottak, mert saját kis tábortüzük meggyújtásával voltak elfoglalva. Pillanatokon belül apró lángnyelvek lehelték vissza a lelket az elcsigázott és megfázott katonákba. A százados magához intette az alegységparancsnokokat és felvázolta a közeljövőre vonatkozó elképzelését:
- Szabadtéri kályhánk már van, de nincs ruhánk, nincs élelmünk, és amivel kezdenem kellett volna, itt vagyunk egy szem víz nélkül. Úgy gondoltam, hogy ezen a helyen eltöltjük az éjszakát és várunk. Két németül beszélő önkéntesünk ezalatt felderíti a helyzetünket és annak megfelelően cselekszünk. Ha vége van a háborúnak, elindulunk hazafelé, de együtt! Ha kell, halljunk meg együtt, vagy meneküljünk meg együtt. Megígérem, hogy a századból megmaradt hetvenhárom katonát biztonságos helyre vezetem, amihez szükségem van az önök támogatására és Isten segítségére is.
- Százados úr, előfordulhat, hogy Juhász Géza és Németh Gergő életben vannak, lehet, hogy sikerült kikerülniük a csetnikeket! – fejezte ki reményét a szolgálatvezető.
- A jó isten szóljon ki belőled Ferikém! – felelte gondterhelten Péter.
Két katona jelentkezett, hogy az éjszaka folyamán belopakodik a két kilométerre lévő faluba és megpróbál tájékozódni a helyzetről. Az egyik egy sváb fiú, Schteinbacher Márton, a másik pedig Boldizsár Ignác, aki a polgáriban szedett össze némi német tudást. Rejtőzködve, kúszva-mászva közelítették meg a házakat, de csak olyan távolságra, hogy a kutyák figyelmét ne hívják fel magukra. Eltelt vagy háromórányi idő, amire visszaértek megfigyelésük eredményével: a faluban láttak járőrözni angol katonákat egy terepjáróval. Katonai egységet nem láttak. A falu néhány utcából álló település, becslésük szerint, a házak számából ítélve, ezer fő alatti lélekszámú lehetett.
-Őrmester úr! – hívta magához a százados a szolgálatvezetőt – légy szíves állíts őrséget, nehogy álmunkban lepjenek meg bennünket, a többieknek pedig takarodó! Úgy készüljenek, hogy holnap bemegyünk a faluba. Előbb-utóbb meg kell tennünk ezt a lépést, és szerintem jobb lesz, ha mielőbb túl leszünk rajta. – A kifáradt emberek befészkelték magukat a kazlakba és rövid időn belül mindenki elaludt.
Márvány Józsefet hajnalban a közeli bokrokról madarak lármázása ébresztette. Kinézett a szalma rejtekéből és hallgatta a rigófüttyöt. Az elé táruló kép kicsit a Kiliti és Papkuta közötti dűlőútra emlékeztette. Becsukta a szemét és megjelent előtte a Huszár tanya, ami akár bele is illene ebbe a gondosan művelt osztrák tájba.
József nagyon nehezen viselte a szeretteitől való távollétet, sokat gyötörte a honvágy, gondolatai folyton otthon jártak:
-Mi lehet az én kis családommal? Élnek e még egyáltalán? – itt ezen a helyen a kazalba vájt vackában határozta el: amint teheti, hazamegy. Neki otthon a helye Balatonkilitin. Eddig bárhová is került az életben, a szíve ide mindig visszahúzta. Papkuta pusztán született, gyerekkorát Kilitin töltötte. Édesanyja korán meghalt, hatéves korától ette az árvák keserű kenyerét. Felnőttként néhányszor a sors messzire vetette szülőfalujától, de a jóisten mindig hazasegítette. Tudta, érezte, hogy ismét hazatalál, mert neki ez van megírva a nagykönyvben, neki Kilitin kell élni és, ha eljön az idő, meghalni.
Nézte a hajnali tájat, tetszett neki a zöld búzamező, élvezte a madárhangokat és egyszer csak a szeme megakadt valamin abban az irányban, ahová az imént a Huszár tanyát képzelte.
- Mintha a távolban mozogna valami! – állapította meg. Szemeit megdörzsölte és egyre jobban biztos volt benne, hogy abból az irányból valami vagy valaki közeledik feléjük. Ahogy múltak a percek, a mozgó alak egyre jobban látszott és lassacskán már láthatóvá vált, hogy két ember jön velük szemben, egyik a másik mögött lépked és ezért tűnt úgy, mintha egyedül lenne.
- Most lenne jó egy távcső! – gondolta, de hamarosan a kukker nélkül is tisztán kivehető volt a saroglya félét cipelő atyafi, és nemsokára olyan közel kerültek, hogy tisztán látszott, két magyar katona közeledik hozzájuk. Ekkor már az egész század kint állt a kazlak mellett és a százados rohant az elveszettnek hitt bajtársak elé.
- Juhász Géza, Németh Gergő! Hát élnek fiaim?
- Igen százados úr el tudtunk rejtőzni a támadók elől – felelte Németh honvéd. Elbeszélésükből kiderült, hogy a felderítésből akkor érkeztek vissza, amikor a támadók már lőtték a századot. Először arra gondoltak, hogy beavatkoznak a harcba és hátba támadják az ellenséget, de a hatalmas túlerővel szemben eredménytelen lett volna minden kísérletük, ezért elbújtak az erdőben és vártak, hogy a csetnikek mikor vonulnak el a területről. Ekkor óvatosan, kúszva megközelítették azt a helyet, ahol lefegyverezték a századot. Remélték, hogy találnak valami használhatót a helyszínen. Meglepődve látták, hogy a katonaruhákat mind egy szálig ott hagyták a fűben, ahová a megalázott magyar bakák ledobták. Úgy látszik még a kopott, szakadozott bakancsokat sem tudták használni a szerbek. Elhatározták, hogy követik a század nyomait és megpróbálják utolérni őket. Juhász Géza kitalálta, hogy vigyenek magukkal annyi egyenruhát, amennyit csak tudnak, hogy legalább néhányan tudjanak felöltözni, és ők már a többiért vissza tudnak menni. Készítettek erős faágakból egy saroglyát, amelyre fel tudtak rakni tíz öltözet ruhát, köztük a századosét és a két tiszthelyettesét.
- Öltözzön be, aki felismeri a ruháját! – kérte a szolgálatvezető a katonákat, akik most értették meg, hogy milyen fontos volt a göncök belsejébe vésni a monogramokat. A százados is magára öltötte előkerült ruháját és csak ezután köszönte meg két katonájának a leleményességüket. Intézkedett, hogy a felöltözött emberek visszamenjenek a többi holmiért, meghagyva nekik, hogy legyenek nagyon óvatosak, nehogy beleszaladjanak a banditákba.
- Fiúk! –állt a szolgálatvezető Juhász és Németh honvédek elé – hogy, hogy nem észlelték az ellenséget, amikor kiindultak felderítésre? – a katonák helyett a százados adta meg a választ:
- Ferikém, hogy észlelhették volna, amikor én nyugati irányba küldtem őket, azok meg délről támadtak. A felderítőink nem hibáztak, ők megtették a dolgukat. Most pedig jelentést kérek, hogy mit tapasztaltak, sikerült e valamit megállapítani a helyzetünkkel kapcsolatban? – kérdezte a két felderítőt.
- Csak a nagy erdőt láttuk mindenhol. Kissé távolabb találtunk egy elhagyott, kifosztott vadászházat. Itt járhattunk, amikor hallottuk a lövöldözést – felelte Juhász Géza.
Elmúlt dél, amire az emberek visszaérkeztek a ruhákkal. Időbe tellett, amire mindenki megtalálta a sajátját és végre katonásabb kinézetet mutatott a század. A parancsnok sorakozót rendelt el és felvázolta elképzelését:
- Két katona – Boldizsár Ignác és Schteinbacher Márton honvédek - kíséretében bemegyek a faluba. Jelentkezünk a falu előjárójánál és megpróbálunk segítséget kérni, ami elsősorban élelmet jelent, és tájékozódunk a helyzetről. Távollétemben a szolgálatvezető Farkas Ferenc őrmester úr a parancsnok. A feladat: várakozni, amíg visszaérünk.
4. A fogságba esés
A faluba érve néptelen utcák fogadták a három magyart.
- Hol vannak az emberek? – tette fel a kérdést a parancsnok.
- Talán pihennek, mivel vasárnap van. Megebédeltek és most visszahúzódtak a házaikba – adott magyarázatot Gergő a nagy csend miértjére. Már a falu központjában voltak, amikor néhány beszélgető embert pillantottak meg az egyik ház előtt. Illedelmesen, németül köszöntötték őket, majd Péter azonnal a tárgyra tért:
- Uraim, tudnának abban segíteni, hogy hol találjuk a polgármestert?
- Igen, jöjjenek velem! – invitálta egyikük a jövevényeket. Az egyik közelben lévő ház előtt álltak meg, és a kísérő hangosan beszólt a nyitott utcai ablakon:
- Francz, gyere ki, téged keresnek!
- Máris megyek – érkezett a válasz – és egy hatvan körüli férfi jött ki a lakásból. - Miben segíthetek? – kérdezte, és Péter röviden tájékoztatta nehéz helyzetükről a falu vezetőjét.
- Két dolog, amit tehetek – felelt őszintén a polgármester: először is enni adunk a katonáknak, és segítek az angol parancsnoksággal felvenni a kapcsolatot.
- Értem, polgármester úr, nagyon köszönöm a segítségét, annak is nagyon örülnék, ha minden katonám legalább egy darab kenyeret kaphatna. Hetvenöten vagyunk és eléggé legyengült állapotban, már két napja ívó vízhez sem jutottunk.
- Akkor ne várassuk tovább a katonákat, induljunk – adta ki a parancsot a polgármester, magához kérette a kocsisát és megkérte, hogy a szekérre tegyenek fel több vízzel telt kannát. Váltott néhány szót a feleségével, és elindult a századossal és két katonájával a magyar bakák tartózkodási helyéhez.
- Mértékkel igyanak, ilyenkor hirtelen ártalmas a sok víz is – javasolta a szerencsétlenül járt magyaroknak. Bevezette a századot a községháza udvarára, ahol deszkákból rögtönzött asztalokon a falu lakói által összehordott élelem várta az éhes embereket. Hoztak a vendéglátók, amit csak tudtak: sonkát, szalonnát, kolbászt, régebben sütött és friss kenyeret. Néhányan még kaláccsal is kedveskedtek. Többet is adtak volna, de nekik is kevés volt, a háború őket is kizsigerelte, akár csak a többi népet.
Péter megköszönte a falusiak emberségét és megkérte a polgármestert, adja meg az angol parancsnokság elérhetőségét.
- Tőlünk a harmadik faluban van a főnökségük – volt a válasz.
- Milyen messze van? – kérdezte a százados.
- Közel húsz kilométer országúton, de az erdőn átvágva kevesebb.
- Nem kockáztatom a katonáim életét az erdőben, inkább a hosszabb utat választjuk.
- Ez a legyengült állomány nem tudja ezt a távolságot legyalogolni, jöjjön velem százados úr, megpróbáljuk őket telefonon elérni. Az ottani községháza a főhadiszállásuk, és ha a telefont visszakötötték, akkor talán tudunk velük beszélni. – A telefon működött a csengetésre fel is vették.
- Halló, ki beszél? – kérdezték angolul a vonal végén.
- Epres Péter magyar honvéd százados vagyok - felelte a magyar parancsnok németül. Előbb kis csend lett, majd egy németül folyékonyan beszélő ember vette fel a kagylót. Bemutatkozott, amelyből kiderült, hogy az angol hadsereg egyik tolmácsa. Péter elmondta neki hívásának okát, és kérte, hogy jelentse az esetet parancsnokának, aki ezt követően bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Hol vannak most százados? – kérdezte az angol parancsnok. Péter megadta a pontos tartózkodási helyüket.
- Kérem, maradjanak ott, rövidesen önökért megyünk!
A polgármester is végighallgatta a beszélgetést és halkan megjegyezte:
- Az a rövidesen majd valamikor a holnap reggeli, vagy délelőtti órákban lesz.
- Nem tartanak attól az angolok, hogy esetleg megszökünk? – kérdezte Péter a falu előjáróját.
- Hová szöknének? – kérdezett vissza a polgármester – nagyon jól tudják ők is, hogy egyetlen megoldás van a túlélésre: jelentkezni a parancsnokságukon. Minden irányban hadseregek vannak, akármerre mennének, elfognák magukat. Ennél sokkal jobb megoldás: önként jelentkezni.
Úgy történt, ahogy a polgármester megjósolta: az angol hadsereggel másnap, a reggeli órákban találkoztak. A század éppen a falusiak által adományozott reggelijét fogyasztotta a községháza udvarán, amikor begördült a brit haderő egy szem dzsipje, összesen négy egyenruhással. Epres Péter százados felállt a reggelijétől és elébe ment az autóról lelépő, hóna alatt lovaglópálcát tartó angol hadnagynak. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak és tolmács segítségével folytatták beszélgetésüket. Az angol, látva, hogy a magyar katonák éppen étkeznek, megkérdezte a magyar parancsnokot:
- Ön már reggelizett százados?
- Az igazat megvallva, éppen a reggelim felénél tartottam, amikor megérkeztek hadnagy úr – válaszolta a magyar tiszt.
- Kérem, üljön vissza az asztalához és fejezze be nyugodtan – mondta mosolyogva a hórihorgas angol, aki eközben beült a terepjáróba és a kocsi adóvevőjén kapcsolatba lépett a parancsnokságával. Egy óra elteltével ponyvás teherautók érkeztek, amelyekkel a viharvert századot beszállították egy nagy, különféle épületekből álló helyre, a klagenfurti hadifogolytáborba.
Az angol fennhatóság alatt álló objektumban német foglyokon kívül sok magyart is őriztek. Az angol táborparancsnokság gyorsan és szakszerűen végezte a munkáját. A fürdést, fertőtlenítést, hajvágást azonnal a nyilvántartásba vétel követte, majd kisebb egységekre osztották a – most már – hadifogoly státuszban lévő katonákat és megmutatták nekik a szállásukat. Márvány József egy 20 főt befogadó barakkba került. Örült, hogy minden egyes „lakótársa” a szakaszából került ki, akikkel az elmúlt hónapok során elég jól megismerték egymást.
Megkezdődött a tábori élet, tele kétséggel, izgalommal, és főként az ismeretlen jövőtől való félelemmel.
-Mi lesz velünk, mit terveznek az angolok? Meddig tartanak bennünket fogságban? – vetődött fel a kérdés nap, mint nap a mindenből kiábrándult katonákban. Teltek a napok, fogva tartóik szoktatták őket az angol regulához. A bakák, mintha összebeszéltek volna, amennyire az önérzetük megengedte, együttműködtek őrzőikkel. Megkönnyítette a tábor lakóinak életét, hogy kivitték őket a közeli gazdaságokba mezőgazdasági munkára. József hetedmagával egy nagyparaszt birtokára került. Sok szántója volt a gazdának, nagy részén gabona termett, a távolabbi területeken pedig kaszálók zöldelltek. Eleinte csak a közelebbi részeken dolgozhattak. Néhányan az istállókban, a többiek a puszta melletti földeket kapálták, de ahogy teltek, múltak a napok, egyre nőtt a bizalom a fogoly bakák iránt és nem egyszer lovas szekérrel, mindenféle kíséret nélkül, a távoli kaszálókra is elengedték őket.
Megegyeztek, hogy amit csak emberileg lehetséges, mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a bizalom mindvégig fennálljon velük szemben. Ha esténként nem vitték volna vissza őket a táborba, már majdnem szabadnak érezték volna magukat. De hát visszavitték. Igaz, hogy az őrök elég emberségesen viselkedtek velük, az ellátásuk, ha nem is volt bőséges, de jó darabig biztonságban érezték magukat. Kint a gazdaságban a személyzet tagjai igyekeztek a jól dolgozó bakák kedvében járni. Ellátták őket élelemmel, és ahogy telt-múlt az idő, már szinte családtagnak tekintették őket.
Barátságok alakultak ki az osztrák parasztok és a magyar foglyok között. A gazda Józsefet nagyon megszerette, látva, hogy érti a földművelés tudományát, ért az állatokhoz és nagy a munkabírása is. Egy szép napon magához hívta a fogoly katonát:
-József, nem kertelek, egyébként se vagyok a szavak embere, de szeretnék neked feltenni egy kérdést. Ennek a „fogolytáborosdinak” előbb-útóbb vége lesz, titeket hazaengednek. Látom én, amit látok, a kisebbik lányom nagyon megkedvelt téged, nem lenne kedved nálunk maradni? Mindkét fiam elesett a fronton, a vőmet SS katonák lőtték le, mert katonaszökevénynek nézték, holott csak állomáshelyükről, a szomszéd faluból egy félórára szaladt haza a családjához. Már éppen ment vissza, amikor elfogták, és kivégezték.
József nagyon meglepődött a nem mindennapi ajánlaton. Forgott vele a világ. Most mit mondjon a kis öregnek? Úgy érezte, hogy egyenes felvetésre egyenes választ illik adni, nem szabad meggondolatlanul felelni, mert annak beláthatatlan következménye lehet.
-Kedves gazda uram – kezdte sekélyes német tudásával – nagyon megtisztelő az ajánlata, de nekem családom van, a gyerekeim bizonyára már nagyon várnak otthon, de ha nem lenne családom, akkor is nagyon igyekeznék hazafelé, mert nagyon szeretem a hazámat és nekem már akkor is honvágyam van, ha egy napra el kell hagyni a falumat. Remélem, hogy nem bántottam meg a válaszommal!
- Nem, fiam, egyáltalán nem bántottál meg, inkább köszönöm az őszinteséged. Nagyon sajnálom, hogy ezt a választ kaptam, de szívemből megértelek.
- Arról nem hallott, hogy meddig szándékoznak az angolok itt tartani bennünket?
- Nem hallottam, de ti szerencsés helyzetben vagytok, hogy nem az oroszok fogtak el benneteket. Az a hír járja, hogy viszik Szibériába a foglyaikat. Most pedig mondanék valamit, nagyon bizalmasan – hajolt közelebb a magyar fogolyhoz az osztrák gazda – azt beszélik, hogy az angolok átadják a foglyaikat az oroszoknak.
- Ez biztos? – kérdezte József izgatottan.
- A mai világban semmi sem biztos, de nem árt résen lenni. Ezt az információt kezeld nagyon diszkréten és a továbbiakban legyetek óvatosak.
Józsefet valami mérhetetlen izgalom kerítette hatalmába. Hitt is a mendemondának, meg nem is.
-Miért adnának át bennünket az oroszoknak? – zakatolt az agyában, és minél jobban igyekezett magától elhessegetni ezeket a félelmetes gondolatokat, annál jobban beleélte magát és mindinkább hinni kezdett a szóbeszédben. A táborban sem az esti időszakban, sem az éjszaka folyamán nem volt lehetősége felvetni közvetlen barátainak a hallottakat.
- Talán, majd holnap tudunk róla beszélni! – suttogta magában elalvás előtt. Másnap mind a hét magyart a kaszálóra küldte, lovas kocsival a gazda. Meghagyta nekik, hogy a felgyűjtött szénát a közelgő nagy vihar előtt szállítsák be a pusztára. A kaszáló a birtok központjától úgy három kilométerre lehetett, és ez az idő bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy megvitassák a gazdától hallottakat.
- Mit tegyünk? – kérdezte József a többieket.
- Itt nem maradhatunk! Meg kell szöknünk! – válaszolták kórusban a társai.
- Ez nehezebb lesz, mint gondolnátok. Akár el is kaphatnak bennünket - felelte a negyvenöt éves József az őt apaként tisztelő húsz- harminc életévüket taposó fiainak.
- Akkor is meg kell próbálni, mert bármi is történik, az mind jobb lesz Szibériánál – fejtette ki véleményét Fodor Jóska, a dombóvári vasutas.
- Igazad van, támogatta Jóska véleményét Horváth Géza a Zala megyei fiú.
- A mai napon megkezdjük az előkészületeket – jelentette ki József – én, hazaviszlek benneteket, ha végig szót fogadtok az úton.
- Ez magától értődik! – szólt közbe Varga Jancsi a Fejér megyei hórihorgas gyerek.
5. A szökés
Márvány Józsefnek kész terve volt a szökésre. A lucernás melletti bokros részen már korábban elrejtett egy csomagot, amely a következőket tartalmazta:
1 bicska
Néhány doboz húskonzerv
Negyedkilónyi kockacukor
Egy kilónyi kétszersült
Néhány lószőr pokróc, amiket a gazda leselejtezett és őt bízta meg az eltüzelésével.
A többiek is gondoltak a szökésre és nekik is volt néhány kincsük. Egyiküknél volt egy zsebóra, volt, aki gyufát gyűjtött magának, és volt, aki egy félszemű távcsövet mentett meg. József elégedetten állapította meg:
- Mondhatnám, hogy mindenünk megvan, ahhoz, hogy elinduljunk.
- Már csak egy jó alkalom kellene, hogy leléphessünk – tette hozzá Fodor Jóska.
- Az is eljön fiam, mindent a maga idejében – válaszolta József, de maga se merte volna gondolni, hogy milyen közel vannak ahhoz a pillanathoz, amit annyira vártak.
Kiértek a kaszálóra, nagyon megpakolták a karfás szekeret, a réten csak egy kocsiderékra való széna maradt. Igyekeztek, mert nagyon közelgett a vihar. A pusztára beérve egyből tető alá rakták a finom illatú takarmányt.
- Mennyi maradt még kinn? – kérdezte a gazda.
- Már csak egy kevéske, de sehogy sem fért rá a kocsira – válaszolta József.
- Igyekezzetek, még a vihar előtt kiértek érte! – adta ki a vezényszót a gazda.
- Oda már két-három ember is elég lesz – okoskodott – Nagy Pisti, a bácskai gyerek.
- Menjetek minden! – mondta nyomatékosan az öreg osztrák – ha mégis elkap benneteket a vihar, többen, többet értek! – közben Józsefet közelebb hívta, hogy a többiek ne hallják a szavait – az ülésdeszka alatt találtok néhány hasznos dolgot. Ha már a lovakat nem tudjátok használni, fordíts a kocsirudat vissza, ne féltsd őket, hazatalálnak. Itt van egy kézzel rajzolt térkép, bejelöltem rajta, hogy merre vannak angol őrjáratok. Óvatosak legyetek…és sok szerencsét! – ezzel magához ölelte az apró termetű magyar bakát, majd hosszasan nézett a távolodó lovas kocsi után.
Már szemerkélt az eső, és egyre jobban fújt a szél, amikor a hét szökevény elérte a kaszáló szélét. Még fél perc és hatalmas vihar kerekedett, a látótávolság néhány méterre zsugorodott. József megkereste a bokrok alá rejtett csomagját, közben odaszólt az egyik társának:
-Tóth Feri, vedd ki az ülés alatti cuccokat, és indíts meg a lovakat, hadd érjenek még a nagy vihar előtt haza a gazdájukhoz!
- Máris fater! – válaszolt a Kárpát-aljai ruszin gyerek, aki egyformán jól beszélte az ukrán és az orosz nyelvet. Gyorsan belepillantottak a nagyobb méretű tarisznyába. Legalább két napra elegendő élelem volt benne és egy rövidnyelű balta. A tarisznya mellett találtak egy sátorlapot is. Behúzódtak a fák alá épített ágkunyhóba és amilyen gyorsan csak lehetett, megbeszélték a további teendőiket.
- Ezekre a holmikra nagy szükségünk lehet az úton. Van egy bicskánk és egy baltánk. Egész szépen fel vagyunk fegyverezve – mosolygott József, akit a hat fiatal csak faternak szólított, és ami a legfőbb, apjukként tisztelt is. – Most pedig a pokrócokat hajtsátok bele a sátorlapba és kérek egy önként jelentkezőt, aki vinni fogja – kérte fiait.
- Az miért kell? - kérdezte naivan Hosszú Pali, akit Szolnokról vetett a sors közéjük.
- Azért, hogy ne ázzanak szivaccsá – adta meg a választ a fater helyett Fodor Jóska.
- Inkább mi ázzunk? – méltatlankodott Pali.
- Rólunk lepereg a víz. Ez a kis csepergő is, de még az a mindent eláztató hatalmas eső is, ami egy percen belül a nyakunkba zúdul. Meglátod, hogy milyen jó lesz majd száraz pokrócba bújni a hideg elől! – magyarázta a dombóvári vasutas, a kicsit lassabban kapcsoló társának.
- Indulunk fiúk! Ennél ideálisabb időt el se lehetne képzelni – adta ki az indulási vezényszót József – ahogy mi keveset látunk, így minket sem láthat senki ebben az égiháborúban.
- Nagyon jól tudta az öreg osztrák, hogy ilyen idő várható, azért is beszélt rá bennünket az indulásra – gondolta Fodor Jóska, miközben a fater után haladva beértek a fák közé. Recsegett ropogott, ordított az egyre sűrűsödő erdő a hatalmas szél csapásai alatt. Egyfolytában dörgött, villámlott, minden irányból ömleni kezdett az égi áldás. Már az első lépések után bőrig áztak. Csúszott a talaj, a fekete, iszapszerű sárban, estek, keltek a bakák. Elől a fater és sorban a többiek. A sűrű erdőben számtalan lombos fa, bokor, farakás nyújthatott volna menedéket a haza igyekvő magyaroknak, de ők inkább vállalták a hideg és kellemetlen esőt, a tépő szélvihart és, ha lassan is, de folytatták útjukat hegyről le, hegyre fel, egyre távolabb kerülve üldözőiktől. Tudták, hogy, amint észreveszik a szökésüket, utánuk indulnak a katonák. A fogolytáborban töltött idejük során többen is kíséreltek meg szökést, de egyet leszámítva elfogták őket. Súlyos büntetést kaptak: bottal megverték őket, majd egy időre sötétzárkába kerültek.
- Erre a sorsra semmiképpen sem kerülhetünk – gondolta József, és akkora tempót diktált a mögötte haladóknak, hogy alig bírtak lépést tartani vele. Telt az idő, szaporodtak a kilométerek. Már nehéz volt eldönteni, hogy az erdő árnyéka okozta e sötétséget, vagy a rájuk boruló este.
- Hány óra van? – hallatszott a sort záró Varga Jancsi kérdése.
- Este, nyolc – válaszolta Géza, aki nagy keservesen előhalászta a zsebében lapuló, rongyba bugyolált órát. Féltette a finom műszert esőtől, ütődéstől, elvesztéstől, mert óra nélkül nehezebb tájékozódni is. Az értékes darabot az egyik osztrák családtól kapta, azoktól, akiknek nagyon hasonlított a fronton elesett fiúkra. Az óraláncon egy egészen kicsi iránytű lógott, ami aranyat ért az erdőben való tájékozódáshoz. A sötétben útjukat kimondottan az iránytű segítségével tudták folytatni. Nyakig sárban, hideg esőben haladtak, lépkedtek, csoszogtak és a végén már csak irányíthatatlanul csúszkáltak, amint egy emelkedőn haladtak felfelé. Nagyokat estek, a talpuk alá kerülő csúszós faágakon.
- Fater, tarthatnánk egy rövid pihenőt! – vetette fel Jancsi, de József másképpen gondolta a helyzetet:
- Most, itt a domboldal felénél hiba lenne leállni! A meredek terepen pihenőhelyet sem találnánk, fent a tetőn pedig meg tudnánk vetni a lábunkat és, ha kivilágosodik, és szerencsénk van, már messziről láthatjuk, ha követnek bennünket. Húzzatok még bele! Ha hinni lehet az öreg osztrák kézzel rajzolt térképének, akkor még fél óra és felérünk a tetőre.
A cikázó villámok fényében egyre jobban kirajzolódott a hegy vonala, és a kis csapat összeszedve maradék erejét kis idő múlva elnyúlhatott a felázott tetőn.
- Menedéket kell találnunk, ahol felmelegedhetünk, és meg kell szárítani a ruhánkat is! – javasolta József a fiúknak.
- Minek fater? Úgy is ronggyá ázunk pillanatokon belül? – ellenkezett Nagy Pista.
- Muszáj gyerekek, mert a testnek fel kell melegedni, és még az is előfordulhat, hogy eláll az eső is. – A felvillanó villámlások fényénél észrevettek egy kis nádoldalú – fészerre emlékeztető – kunyhót. Erdei munkások építhették, hogy behúzódhassanak alá az időjárás viszontagságai elől. Birtokba vették a hajlékot, és örömmel látták, hogy elég sok szalmát és száraz ágat raktak az egyik sarokba, előrelátó emberek.
- Tüzelőnk van, a szalma pedig nagyon jó lesz a derekunk alá – kezdte el mondókáját József, de nem kellett folytatnia, mert a bakák máris rakták a tüzet, ügyelve rá, hogy a lángok a nádfalakon belül rejtve maradjanak. A vizes ruhákat is úgy helyezték el, hogy minél jobban takarásban maradjon a helyiséget egy-kettőre felmelegítő tűz. Most tettek igazán jó szolgálatot a szárazon maradt és a szalmára terített pokrócok.
- Mindenki alhat egy – két órát, úgy sem tudunk tovább haladni, amíg legalább néhány méterre nem látunk. Amint nézem, a villámlás is abbamaradt, a táj teljes vak sötétségben van – indítványozta a fiataloknak az öreg – majd én őrködöm elsőnek, én majd Fodor Jóskát keltem, és ha még továbbra is sötét lesz, ő pedig Varga Jancsit. Horváth Géza, kérem az órádat! Reggel az utolsó őrtől visszakapod.
Kilencet mutatott az óra és a kis csapat elaludt. József folyamatosan kémlelte a kunyhón kívüli világot. Annak ellenére, hogy tudta mekkora előnyük van üldözőikkel szemben, mégis minden idegszálával figyelt. Időközben elállt az eső, de a sötét továbbra is nyomasztotta. Félelmetes volt az átláthatatlan semmi, az erdő félelmetes koromfekete, éjszakai fátyla. Gyakran volt élete során sötétedés után a természetben, de ilyen borzongást csak ritkán érzett.
-Ez lehet az a bizonyos ordas, vak sötét, amit apám szokott emlegetni – állapította meg magában. Úgy döntött, hogy Fodor Jóskát nem kelti fel, helyette is őrködik, mert ennek a nagydarab gyereknek holnap, az út folytatásánál nagyobb szükség lesz az erejére. Hajnali két órakor ébresztette Varga Jancsit, és meghagyta neki, hogy mindenkit keltsen fel, ha kezd világosodni. Reggel öt óra volt, amikor Jancsi katonásan kiparancsolta társait a szalmaágyból. Rendbe szedték magukat és röviden megbeszélték a további teendőiket. József, Tóth Ferit és Hosszú Palit kiküldte felderíteni a környéket, mielőtt elindulnának. A többiek addig a fészerben tartózkodtak. A két felderítő először csak hallgatózott, majd a dombtető növényzetének takarásából a félszemű távcsővel körbepásztázták a dombot körülölelő völgyet. Keleti irányból tőlük még elég távol egy tízfősre becsült gyalogos csapat közeledett.
Pontos számuk nem volt megállapítható, mert eléggé takarták őket a fák és a bokrok.
Először megindultak egyenesen a magyar bakák felé, de irányt változtattak és a dombot megkerülve folytatták útjukat. A párás levegő és a távolság miatt nem látszott, hogy milyen egyenruhát viseltek, de hogy uniformisban voltak, azt biztosra vették a megfigyelők. Lehettek németek is, és magyarok is.
- Mit kereshetnek ezek itt? – kérdezte Pali.
- Talán azt, amit mi – felelt rá Feri.
- De, hát miért arra felé mennek, ahonnan mi jövünk?
- Ennek csak egy oka lehet, hogy ők onnan szöknek, amerre mi igyekszünk – állapította meg a ruszin gyerek.
- Ferikém, azt akarod mondani, hogy az oroszok elől menekülnek ezek a jóemberek?
- Igen, Pali, azt gondolom, hogy ez az egész világ egy nagy fogolytábor.
- Akkor nagyon résen kell lennünk, nehogy az angoloktól szökve beleszaladjunk az oroszokba! – mondta Pali riadt arccal, közben távcsövén kissé állítva, és annak üvegéről a párát letörölgetve egész jól ki tudta venni, hogy a völgyben német katonák haladnak. Odaértek egy erősen bokros részhez, ahonnan ebben a pillanatban angol katonák rohantak ki és fegyvereiket a menekülőkre fogva, foglyul ejtették őket.
- Hogy a jó fenébe kerültek ide az angolok – merült fel mindkettőjükben a kérdés, de csak egy magyarázatot találtak rá: itt volt az angoloknak egy figyelőpontjuk, akik a parancsnokságuktól rádión megkapták az üzenetet a hét magyar szökéséről. Sajnos az öreg osztrák térképén ez nem szerepel.
- Miért nem vettük őket észre, amikor ideértünk? – törte a fejét Feri.
- Az a lényeg, hogy ők sem vettek minket észre a zuhogó eső és a vihar miatt – állapította meg Pali, de Feri még tovább szőtte a fonalat:
- Te, barátom, lehet, hogy most ezek a britek azt hiszik, hogy minket kerítettek kézre?
- Nagyon könnyen meglehet, hogy a Jó Isten szólna belőled! – mosolygott Pali.
A felderítők megvárták, amíg megtisztul a terep angoltól, némettől, és visszalopóztak a többiekhez.
- Mi van gyerekek? – türelmetlenkedett fater, és a két cserkész mindenről beszámolt a társaknak. Együttesen is levonták a következtetést: úgy tűnik, hogy üldözőik helyettük a mások elől menekülő németeket fogták el.
- Akkor most kissé nyugodtabban indulhatunk, mert kell egy kis idő, amire rájönnek, hogy nem mi kerültünk a ketrecükbe. Ennek ellenére ezután is gyakran kell magunk mögé is néznünk! – indította el kis csapatát a továbbra is csúszós erdei talajon, miközben megjegyezte: legalább már nem zuhog az eső.
Végig csúszkálták az előttük lévő néhány kilométeres erdei utat, csak a szürkület állította meg a hét menekülőt.
- Itt meghúzzuk magunkat! – mutatott fel József az egyik meredek dombra. – Géza, Jancsi ügyesen menjetek fel a tetőre, és, ha ott találtok megfelelő búvóhelyet, jelezzetek vissza!
- Rendben! – volt a válasz és a két fiatal katona már mászta is a partos oldalt. Hamarosan jött is a „szabad” jelzés, és amennyire csak lehetett, rejtőzködve a többiek is felevickéltek a biztosnak ítélt pihenőhelyre.
- Fiúk, ugrás, rövid időn belül egy esőnek, szélnek ellenálló kunyhót kell építeni! Óvatosan bánjatok a baltával, ha lehet, inkább kidőlt fákat, letört ágakat szedjetek, ne csapjunk zajt!
Egy óra alatt elkészült a nagyon rondára sikerült, de védelmet nyújtó menedék, és egy kis szénaboglyából még száraz alom is került az aljába. József megszervezte az őrséget, és fáradtan hajtotta álomba fejét. Elalvás előtti gondolatai falujába, Balatonkilitire szálltak, ahol – akárcsak bárhol Magyarországon – háború utáni állapotok uralkodtak.
*
A háború szülőfaluját sem kerülte el. Szenvedett a lakósság, szenvedtek a katonák, akik végig élték a harcokat és a nehéz helyzetet.
1944 júniusában a Ferihegyi "Emese" kísérleti repülőgépgyárat Kilitire telepítették, a budapesti bombázások miatt. A munkások és a mérnökök a kiliti repülőtéren lévő hangár helyiségben dolgoztak. A tisztviselők közt volt egy gátlástalan nyilas vezető, Nemere Béla, akitől mindenki rettegett. Ő vitette el koncentrációs táborba Malach Imrét, egy németellenes kijelentése miatt.
Sajnos a német antiszemita politikából eredő intézkedéseknek községünkben is áldozatul esett két család. Hochberger Józsefet munkaszolgálatra vitték, családját pedig koncentrációs táborba deportálták. Csak ő és nagyobbik fia élte túl a háború borzalmait.
Ugyanez a sors várt Steiner Józsefre és családjára is, akik közül csak a család férfi tagja került haza.
A német katonaság, amely már 1944. március 19-én megszállta a fontosabb helyeket, nyárra elárasztotta az országot. Balatonkilitire is ekkor jött be egy 500 fős SS alakulat és egy német katonai lókórház, mintegy ezer lóval. A német katonaság kb. fél esztendőt töltött itt.
1944 őszén menekülő svábok vonultak át községünkön, hosszú kocsisorokkal Németország felé, majd pár nappal később az orosz haderő elől visszavonuló német tüzér-osztagok és egyéb alakulatok jöttek és Siófok felé tartottak.
Ezekben az őszi napokban nagyon sok budapesti lakos is menekült ide és házaknál nyertek elhelyezést.
November 12-én jött a községbe egy ruszin munkaszolgálatos század, apró lovakkal.
November közepétől kezdve német parancsra a község lakosságának nagy részét kirendelték, hogy a ruszinokkal együtt lövészárkot ássanak a falu határának déli részén. Ennek a sok hajszával végzett nehéz munkának annyi eredménye volt, hogy az őszi vetésekben és általában a szántóföldeken sok kárt okozott, de a német védelem szempontjából semmit sem jelentett.
A német lókórház november végén elvonult, a magyar tisztek és a német SS katonák 1944. december 3-án vasárnap hajnalban hagyták el a falut. December 3-án a délelőtt a Kilitiek részéről félelemmel vegyes várakozással telt. A déli órákban érkeztek meg Ságvár felől a szovjet előőrsök.
Mikor a szovjet csapatok átvonultak a falun és 3-án éjszaka gyalogság szállta meg községünket, a munkaszolgálatos ruszinok önként megadták magukat és örömmel vonultak el apró lovaikkal kelet felé.
December 3. után egyre erősödő csatározás folyt a kiliti szovjet és a siófoki magyar-német alakulatok között, de ez községünkben nagyobb kárt nem okozott. Néhány nap múlva a magyar-német egységek teljesen feladták Siófokot, ugyanakkor Balatonszabadi is a szovjet csapatok kezére jutott.
Volt idő, amikor mintegy 5000 szovjet katona állomásozott Kilitin tankokkal, ágyúkkal, katyusákkal és nagyon sok lóval. Házakhoz szétosztva az egész faluban laktak. Legnagyobb gondot a világítás okozta. Első időben még volt petróleum és gyertya, de később csak "zsírpipiccsel" tudtak az emberek világítani. Katonai kórházat állítottak fel a katolikus iskolában, Szűcs István mozi tulajdonos házában, majd a katolikus plébánián is. Itt nemcsak katonákat gyógykezeltek, hanem a polgári sebesülteket is ellátták.
A szovjet csapatok január közepéig tartották Siófokot, majd a német ellenlökések hatására kénytelenek voltak visszavonulni. A harmadik nagy német ellentámadás január közepe után következett be. Ennek hatására a Kilitin lévő szovjet alakulatok január 18-án Ságvár, Som irányába megkezdték a visszavonulást. Január 20-án estefelé éhes és fáradt magyar csapat érkezett a faluba. Nagyon elcsigázott, kedvetlen emberek voltak. A németek parancsára ezeknek kellett volna feltartóztatni azt az erős szovjet támadást, amit még aznap éjszaka intéztek Ságvár felől. A szovjet katonák kúszva közelítették meg a falut, majd a keleti részen megkezdték a bekerítést. Több órás utcai harc kezdődött. A magyar egységek nagyon kilátástalan helyzetbe kerültek. Siófok felé nem mertek visszavonulni, mert akkor a németek fegyvereibe ütköztek volna. Ezen az éjszakán kétségbeesett kiáltásokat hallhattak a pincében meghúzódó falusiak: "Főhadnagy úr, hol van? Jöjjön segíteni!..." Végül is nagy része elszórta fegyverét, a Felső majorba menekült, és az odaérkező szovjet katonáknak megadták magukat. Január 21-én reggelre az egész községet visszafoglalták a szovjet csapatok.
Szemtanúk elbeszélése szerint ez volt a legnagyobb összecsapás, amely közvetlenül a faluban zajlott le. Ezt követően, mintegy két héten keresztül a Sió volt a frontvonal, a németek szívósan védték állásaikat, és egyre többször érte a falut akna-becsapódás.
A falu lakosságának nagy megpróbáltatás volt elviselni az idegen hadseregek jelenlétét (a katonák sok esetben erőszakoskodtak a nőkkel, többször fosztogattak.). Ekkor ismerte meg a nép a "málenkij robot" fogalmát.
Az egyre erősödő harcok miatt veszélyessé vált a lakók élete, ezért január 25-én elrendelték a község kiürítését. A lakosságból néhányan a külterületre /Papkuta, Töreki, Jód/ mentek, legtöbben pedig a Kilititől délre fekvő községekben /Ságvár, Nyim, Som Lulla/ találtak menedéket.
1945. február 8-án véglegesen felszabadult Siófok.
A frontvonal ezzel egy kicsit keletre tolódott, de esetleges újabb német ellentámadás miatt Kiliti község lakóinak csak március végén, április elején lehetett visszajönni otthonaikba.
(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)
1945. március 15-én Kiliti lakóinak is teljesült évszázados álma. A volt uradalmi cselédeknek, nincstelen zselléreknek most egyetlen nap elhozta azt, amiért oly sokat harcoltak. Azé lett a föld, aki megműveli.
Községünkben is megalakult a földosztó bizottság. Vezetője Molnár János lett, aki így emlékezik vissza:
"1945 tavaszán, április végén a falu földigénylői megbíztak, hogy menjek el Tabra a járási főbíróhoz, a földosztás ügyében. A főbíró a földosztó bizottsághoz küldött. Ott közölték velem, hogy Kilitin is megszűnt a káptalani birtok. Itt megkértek, hogy próbálkozzunk meg azzal, hogy a volt cselédséget összetartsuk és alapítsunk szövetkezeti gazdaságot.
A tabi földosztó bizottság harmadnapra kiküldött egy megbízottat, aki engem felkeresett, közöltem vele, hogy a szövetkezeti gazdaságba nem mennek bele az emberek, mert mindenki önálló gazda akar lenni. Ő ezt tudomásul vette, és kért, hogy hívjam össze a földigénylő embereket. Én összehívtam őket, és egyhangúan engem választottak meg a földigénylő bizottság elnökének, amely feladatnak úgy érzem sikeresen eleget tettem. Megválasztásom után, 1945. április 20-25-e körül megkezdődött a földosztás.
A földosztás sorrendje a volt cselédi sorrendiség szerint ment végbe. A volt zsellérek pedig aratási sorrendben /arató-gazda, előmunkás.../ kapták meg földjeiket. Ugyanebben az időben a Nemzeti Bizottság elnökének is megválasztottak, azonban megbízatásomról kérésemre leváltottak, mert a földosztás nagy munkája mellett nem volt időm e megbízatásnak is eleget tenni. A földosztást a Fekete-víz környékén kezdtük, és úgy haladtunk a határ többi része felé a fenti sorrendben. Nagyrészt a falu nyugati határ része került kiosztásra. A nincstelenek gyermekeik száma és egyéb körülmények figyelembevételével 5-től 10 kat. hold földet kaptak a káptalan birtokából. 313 földigénylő kapott földet és 140 család jutott házhelyhez. 1568 hold 636 öl szántó, 126 hold 1200 öl rét, 14 hold 420 öl szőlő és 140 házhely került kiosztásra, ill. parcellázásra. Községünk területén 3 hónapig front volt, igavonó állataink nagy része elpusztult. Akinek volt igavonó állata, azok összefogtak és nagyon sokan kapával művelték a földet. A földhöz jutottak igen nagy szorgalommal dolgoztak, és ennek meg is látszott az eredménye, hisz sajátjukat művelték..."
A földigénylő bizottság tagjai voltak:
Elnök: Molnár János
Jegyző: Vonyik József
Tagok: Horváth József, Matatics János, Millei János, Bóna Lajos, Sárkány János, Vaskó József, Dudás János, Fehér Ferenc, Gulyás István, Völcz János, Takács Gyula, Bagyula József, Kuntler János, Takács István.
Somogy-fokról: Bödör János, Pap József.
Törekiről: Nagy József, Antal Lajos, Vellner Gábor, Uri András, Horváth József.
(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)
1945. április-májusban Kilitiben is megkezdődött a háború okozta romok eltakarítása, megindult az újjáépítés. A hosszantartó háború következtében élelmiszerhiánnyal küzdött Kiliti lakossága is, főleg cukorban szenvedtek nagy hiányt. Olajat napraforgóból ütöttek Iregszemcsén. Édesítésre cukorrépa főzetét használták a házi asszonyok. A városokban még nagyobb volt az élelmiszerhiány, főleg Budapesten sokan éheztek. Társadalmi akciók keretében a Kilitiek is küldtek szeretet-csomagokat a budapesti nélkülözőknek. Több család vállalt budapesti gyerekeket több hónapi, vagy egész évi ellátásra; ezek itt jártak iskolába. Viszont itt is, országszerte is voltak az ínségnek vámszedői, a "feketézők", akik főleg ruháért és egyéb értékekért, uzsora-áron adtak el élelmiszereket.
(Szirovatka Károly: Balatonkiliti története c. tanulmányából)
Bárhogy is próbált, nem tudott elaludni. Nyomasztotta a kilátástalan helyzet: egyik pillanatban még hitt a hazajutásukban, a másikban azonban elkeseredett és reménytelennek ítélte meg a helyzetet. Kiült a kunyhó elé és nagyon halkan elkezdte énekelni kedves dalát. Amikor az „az hagyott el, akit úgy imádtam” kezdetű részhez ért, még jobban elcsüggedt. Fodor Jóska kis ideig figyelte az öreget, és alig észrevehetően mellé telepedett. A Fater abbahagyta az éneklést. A hold és a csillagok fénye utat talált magának az erdő fái között és megvilágította a két Jóska arcát. Percekig ültek szótlanul, majd a fiatalabb megszólalt:
-Apa, ez a szöveg nem jó így, várjon egy kicsit, átköltöm ezt a sirató dalt kicsit vidámabbra! – Kivette felső zsebéből tintaceruzáját, előkotort egy darab papírt és Horváth Géza elemlámpájával megvilágított irkalapon elkészült a dal vidámabbra formázott szövege:
„Megvárt engem, akit úgy imádtam, aki után mindig hazavágytam”.
-Ezt énekelje fater! – és Márvány József elénekelte a dalt az átjavított szöveggel. Soha senki nem tudta meg, hogy könnyes lett e a szeme, ő pedig titkolta társai előtt. Ő nem lágyulhat el, neki feladata van, neki haza kell vezetni a fiait, és haza is fogja vezetni, mert megígérte nekik.
6. Irány hazafelé
Másnap a derengő világosságot megelőzve ébredtek. Elbontották a kunyhót és a nyomait, amennyire lehetett, eltüntették. Elfogyasztották a maradék élelmiszerkészletük felét, amitől jól nem laktak, de valamennyire csökkent az egyre kínzóbb éhségérzetük.
- Valami kaja után kéne nézni! – mondta ki Tóth Feri, azt, ami a többiekben is motoszkált.
- Bizony, kellene, mert nem lesz erőnk csúszni, mászni hegyre fel, hegyre le – tette hozzá Hosszú Pali.
- Van ötletetek? – kérdezte József.
- Nekem van! Láttam néhány éti csigát a bokrok aljában. Ha a franciák nem halnak bele, akkor mi is kibírjuk.
- Azt a csúszó mászót én meg nem enném! – ellenkezett Varga Jancsi – inkább én megnézném, hogy nincs e egy kis csiperke gomba a nagy eső után.
- Jól van fiúk! Hosszú Pali, te kapkodj össze annyi csigát, amennyit csak tudsz, Jancsi, te pedig keress gombát! A végén meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle - határozta meg a feladatokat József. A vége az lett, hogy mindenki gyűjtött mindent és nagy halom gomba és elég sok csiga került a tarisznyába.
A nap hamarosan erősebb sugarakat küldött a földre, amelyből jutott az erdei tisztáson tevékenykedő katonákhoz is.
- Látjátok, ezért mondtam, hogy a kiürült konzervdobozokat őrizzétek meg, most van edényünk, amiben megfőzhetjük az ebédünket.
- A rossebbe! – szólta el magát Horváth Géza – én mindkét dobozomat eldobtam.
- Én meg felvettem és beletettem a tarisznyámba, sőt el is mostam, igaz esővízben, de tiszta – nyújtott át két dobozt Fodor Jóska Gézának.
- Köszönöm barátom! – hálálkodott a Zala megyei gyerek, aki észrevette, hogy a tarisznyákból a csigák elkezdtek mászni kifelé. Azonnal megszületett a döntés: vagy elengedik, vagy azon nyomban megfőzik őket. Az utóbbi mellett döntöttek. Amíg főttek a csigák a dobozokban, megbeszélték, hogy arra már nem jut idő, hogy itt fogyasszák el, de főve már szállíthatók és majd este, a következő pihenőhelyen finom vacsorát készítenek belőlük.
Kicsit könnyebb volt közlekedniük, mint az előző napokban, mert eső se esett és a perzselő naptól a talaj is száradt valamennyit. Menet közben elfogyasztották a reggeliből megmaradt kis darab szalonnájukat, amitől újult erőre kaptak és teljesen megfeledkeztek minden elővigyázatosságról. Hajszálon múlott, hogy nem szaladtak bele egy orosz járőrbe.
-Ez meleg volt! – suttogta riadtan Fodor Jóska, amikor az utolsó pillanatban berántotta Nagy Pistát a sűrű bokrok közé. A járőr elhaladt mellettük. Már újból indulni akartak, amikor észrevettek egy újabb járőrt, aztán teherautókat, és sok-sok katonát.
- Most mit csináljunk? – néztek tanácstalanul Józsefre.
- Semmit, fiúk. A mai napon nem mehetünk tovább, el kell rejtőznünk, mert erre csak úgy hemzsegnek az oroszok. Úgy tűnik, hogy itt gyülekeznek, biztosan mennek valahová. Nem úgy néz ki, mintha keresnének valakit.
- Akkor minek nekik az őrjárat? – kérdezte Tóth Feri.
- Ezek látják el az őrséget. Nem egyhelyben állnak, hanem járőröznek. Ez a formula nálunk is megvan – adta meg József a magyarázatot.
- Megvolt! – legyintett egyet Hosszú Pali. Nekünk már nincs hadseregünk.
- De mi még élünk, és az a legfontosabb, hogy hazajussunk, mert otthon nagyon nagy szükség van ránk – nyugtatta József a társát. A hazajutáshoz azonban életben kellett maradni, és a pillanatnyi helyzetben ez egyet jelentett azzal, hogy minél távolabb kerüljenek a katonák által megszállt területtől. Keserűen állapították meg, hogy rövid időn belül lehetetlen kijutni az egyenruhások gyűrűjéből, akik semmi jelét nem mutatták, hogy el kívánják hagyni a völgyet, amely körülöleli a szökevények búvóhelyéül szolgáló sziklás oldalú, cserjékkel és fákkal benőtt nagyobbacska hegyet.
- Jóska bácsi, az anyjuk Istenit, ezek ide telepítik a laktanyájukat! – hüledezett Géza, amint meglátta, hogy egy távolabbi tisztáson sátrakat állítottak fel.
- Úgy néz ki, fiam! Mi most egy orosz, erdei tábor kellős közepébe csöppentünk. Ha sokáig itt maradnak, vakarhatjuk a fejünket, hogy tudunk kikeveredni ebből a kutyaszorítóból. Most, csak egyet tehetünk: a növényzet takarásában megmásszuk a hegyet, és ott rejtőzködünk, ameddig bírjuk.
- Irány a hegy! – indította útnak kis csapatát József, közben azon gondolkodott, hogy találnak e feljebb ivóvizet, és honnan teremtenek elő élelmet, ha netán hosszabb időre kell berendezkedniük. Valamennyire megnyugtatta őket, hogy az oroszoknak fogalmuk sem volt az ő jelenlétükről, ami reményt adott a hét magyarnak a túlélésre. Mindennek ellenére óvatosan, amennyire csak lehetett rejtve haladtak. Eltakarta őket a jótékony erdő, amelyben egy kaszálóhoz, majd egy szögesdróttal bekerített kukoricatáblához értek.
- Fater, melyik oldalról kerüljük ki a kukoricát? – kérdezte Jancsi Józsefet.
- Semerre, átmegyünk a kerítésen és a kukoricában folytatjuk az utunkat! – válaszolta az öreg.
- Mi a fenének vesződünk azzal a tüskésdróttal? – okoskodott Jancsi.
- Majd meglátod! Most egy pokróccal borítsátok be a kerítést és, ahogy tanultátok, kezdjétek meg az átmászást! – A fiúk egy kicsit méltatlankodtak, aztán áttornászták magukat a kellemetlenül szúrós drótakadályon. Már jó messze jártak a tábla szélétől, amikor József megállította gyerekeit:
- Terítsétek le a pokrócokat a földre és szedjetek le annyi kukoricát, amennyit el tudunk cipelni. – A katonák visszakérdezés nélkül telerakták a lazsnakká előlépett pokrócaikat a zsenge kukoricacsövekkel. A szállító alkalmatosságok két-két sarkát megfogva kicipelték a föld hegy felé eső széléhez, ahol átrakták a szögesdrótkerítésen és bevánszorogtak velük a hegy oldalára is felfutó erdőbe. József, az egy szem sátorlapba pakolt csöveket cipelte. Az erdő biztos takarásában megállította a menetet:
- Most pedig – amilyen csendben csak tudtok – vágjatok a pokrócoknál valamivel hosszabb, karvastagságú ágakat, amire felkötjük a batyuinkat! – Az út további részét már könnyebben tették meg, az elkészített szállítóeszköznek köszönhetően.
- Nézzétek csak, egy elhagyott teherautó! – mutatott Tóth Feri egy ottfelejtett, félig lombokkal takart járműre.
- Csak óvatosan! – intette József a fiatalokat – nehogy akna legyen előtte, vagy a platóján!
- Itt ugyan nincs semmi! Teljesen üres a plató is és a vezetőfülke is, hacsak ezt a bádogvödröt és ezeket a kis táblákat nem számítjuk – emelt fel Fodor Jóska egy MINEN! AKNÁK! - feliratú, cölöpre szerelt táblát.
- Mutasd csak! – nyújtotta kezét a teherautó rakterén álló katonának József.
- Mennyi van belőle?
- Nyolc darab. Fater, már ki is találtam, hogy mire gondol. Milyen messze rakjuk ki ezeket a jó kis megállító eszközöket?
- A kukoricán túl, de úgy osszátok el, hogy minden irányból elijessze a közeledőket.
- Meg lesz apa! Már megyünk is!
Kisvártatva visszaérkezett a jelző kirakó brigád, mindegyikük hóna alatt egy jókora tökkel. József elmosolyodott, büszke volt a fiatalokra, akik egyre jobban megértik a szándékát és lassan már a gondolataiból is tudnak olvasni. Ő sem tétlenkedett, amíg a társai távol voltak. Bicskájával és a baltával az autó pótkerekének gumiját levágta a kerékről, és a belsőt beletette a kocsi közelében talált lemezvödörbe, amelyet ettől kezdve ki nem adott a kezéből.
A hegy, amilyen enyhe emelkedővel kezdődött, egy kis idő múlva meredekebbre váltott. Méterről, méterre küzdötték mind feljebb és feljebb magukat. Már a nap is eltűnt a hegy túloldalán, amikor egy nagyobb sziklás földteraszra értek. Mélysége néhány tíz méter, a szélessége sem sokkal több. Fák és bokrok borították, semelyik irányból sem volt belátható. Ideális hely a pihenő megtartására.
-Itt éjszakázunk! – tette le József a vállán cipelt, szütyőként használt, kukoricával telepakolt sátorlapot. Kisebb tüzet tudunk gyújtani majd a főzéshez, mert a kis füst nem tud a magas fák fölé szállni, és nem árul el bennünket.
Tartottak egy rövid szemlét a birtokba vett földnyelven. Kökény és galagonya bokrok nőtték be a föléjük magasodó, eléggé meredek hegyoldalt. Soha nem tudták volna meg, hogy mi van a bokrok mögött, ha Horváth Géza, hogy szomját oltsa, nem kezdi el szedegetni a még éretlen, savanyú gyümölcsöt.
- Nézzétek, egy üreget találtam! – szólt társaihoz. Széthajtották a bokrokat és valóban egy hasadék jelent meg előttük. Akkora volt, hogy egy ember be tudott bújni a belsejébe. Bevilágítottak és azonnal látták, hogy egy barlangfélét találtak.
- Ki néz körül odabent? – kérdezte József.
- Majd én – vállalta Tóth Feri a barlangász szerepet, aki már jó pár földalatti folyosót megjárt a Kárpátokban. Az üreget minden irányból kőfalak vették körül. Szélessége talán tíz méter, a mélységét nem tudta megállapítani, mert tizenöt lépés után elkanyarodott. A terem kezdeti magassága nem több két méternél, ami beljebb haladva egyre magasodik. Kijött, elmesélte társainak, hogy mit látott, és újra visszament és most már azt is szemügyre vette, hogy mi van a kanyar után. Egy kiszélesedő, kb. 20 méter széles, és ugyanilyen mély termet talált a sziklába vájva. A mennyezete nagyon magasan volt, valahonnan fentről enyhe fény szűrődött a terembe, talán egy a hegyoldalába lévő hasadékból.
A teremben, közvetlen a sziklafal mellett egy kádra emlékeztető, vízzel telt mélyedést látott. Iható víz volt, a mennyisége talán 50-60 liter lehetett, a mennyezetről táplálta egy lassan csurgó erecske.
- Mivel vége lett az esőzésnek, ez a kis vízsugár rövid időn belül el fog apadni – gondolta Feri, mielőtt visszatért a fiúkhoz. Minden bent látottról beszámolt, és mivel veszélytelen volt bent tartózkodni, a többiek is bemerészkedtek.
- Az egészben a legjobb, hogy van ivóvizünk! – állapította meg József.
- Talán még ma szállít vizet a hegy – lombozta le Feri.
- Honnan tudod? – érdeklődött József.
- Felénk, a Kárpátokban nagyon sok ilyen hegyi erecske van. Esőzésekkor megtelnek vízzel, aztán lassacskán kiszáradnak, majd újra feltöltődnek, ha az ég úgy akarja.
- Ha így áll a helyzet, akkor mielőbb tartalékolnunk kell ebből a vízből! – mondta határozottan az öreg és teletöltötte a talált vödröt az éltető itallal, majd a teherautó belsőt jól kimosta és a fiúk segítségével összekötötte az egyik végét egy darab madzaggal. A vízzel telt belső gumi másik végét is bekötötték. A tömlőt kiflibe hajtva, az összekötött szájainál fogva felakasztották egy, a barlang falából kiálló, fogasként használható keskenyebb kőre.
- Fater, gyűjtsünk össze minél több tüzelőt, mert csak a Jó Isten tudja, hogy meddig kell itt maradnunk a hegyen – javasolta Fodor Jóska, és több öl száraz gallyat és fenyőágat termeltek be a barlangba.
- Akár itt bent is rakhatunk tüzet, mert a füst eltűnik a hasadékokban, és amire kijut a szabadba, úgy elfogy, hogy alig látszik – állt elő Géza az ötletével.
- Úgy van! – helyeselt fater is. Előbb a kukoricát főzték meg a talált vödörben, majd a gombát ugyanabban a vízben.
- Milyen fűszereink vannak? – kérdezte Fodor Jóska, és hamarosan előkerültek a zsebekből, tarisznyákból a vésztartalékok: néhány fej vöröshagyma, egy zacskó őrölt pirospaprika, és só bőségesen.
- Takarékoskodnunk kell mindennel! – intette József a fiatalokat, miközben előhúzott a batyujából egy darab szalonnát. - Lehet, hogy sokáig leszünk a hegy foglyai. Varga Jancsi, számold meg, hány cső kukoricánk van! – kérte a fiút.
- Ha a főttet nem számolom, akkor hetven.
- Ez három -, négynapi szűkös élelmet jelent. Ma el kell fogyasztanunk a csigákat és a gombát, és, ha elfogy a kukorica, megsütjük a tököt – ötletelt Hosszú Pali.
- Szerintem meg, minden nap, mindenből kell ennünk. Mindenképpen jobb a változatosság, még a szűk kereteink közt is – javasolta Fodor Jóska. A gombával kellene kezdenünk, mert az elég hamar romlik!
- Így van! - helyeselt az öreg is – Jóska fiam, mától te felelsz az étrend összeállításáért.
- Jó, apa! – bízzák rám az egészet, ahogy látom, mindenünk megvan egy jó pörkölt elkészítéséhez. Összefőzöm a csigát a gombával és köretnek ott lesz egy cső kukorica.
- Én pedig bővíteni szeretném a menünket – szólalt meg Tóth Feri, aki egy kis ágas fát fabrikált, amíg a többiek főzték a kései ebédet.
- Mi lesz abból Feri? – érdeklődött József.
- Csúzli!
- És honnan veszel rá gumit?
- Amikor fater készítette az autóbelsőből a vizes tömlőt, egy óvatlan pillanatban lekanyarítottam belőle egy darabot.
- És mire vadászol vele?
- Még nem tudom. Galambot, fácánt, nyulat jó eséllyel le lehet lőni vele, ha jönne erre ilyen állat! – ábrándozott a ruszin gyerek.
- Attól még, hogy erre jön, még el is kell találni, hogy a miénk legyen – vitatkozott vele Géza.
- Ha erre jön, akkor már biztosan elkapom! – mondta magabiztosan Feri.
- Mitől vagy ennyire biztos a dolgodban? – faggatta Nagy Pista.
- Biztos vagyok benne és kész! – zárta le a vitát Feri, a Kárpátok szegény gyereke, aki korán megtanulta, hogyan kell kiegészíteni a család szűkös élelmét. Már kisiskolás korában nyakába vette az erdőt és a maga készítette íjával és csúzlijával nagyon sok esetben teremtette be az ennivalót testvéreinek. Erről azonban eddig még soha sem beszélt. Szégyellte a szegénységét a többiek előtt, mert, mivel ők sem beszélték ki életüket, nem tudta, hogy ugyanolyan nehéz körülmények között éltek, mint ő.
Időközben megfőtt a pörkölt, és több nap szűkös táplálkozása után, végre jóllakhattak a menekülők. Varga Jancsi először csak a gombát csipegette ki a fazéknak használt vödörből, de látva társai jóízű falatozását, úgy döntött, hogy megkóstolja a tyúkzúzára emlékeztető ételt is.
- Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire finom! – dicsérte az erőt adó eledelt. A pörkölt fele megmaradt, és úgy döntöttek, hogy elrakják másnapra. Minden esélyük megvolt rá, hogy eláll egy ideig a barlang hűvösében. Végigaludták az éjszakát. Őrt sem állítottak a barlang elé, annyira biztonságban érezték magukat. József első dolga volt, hogy megvizsgálta az elraktározott pörköltet.
- Ehető még? – kérdezte Jancsi.
- Még semmi baja, a mai napon is jól lakhatunk, de szerintem most reggel el kell fogyasztani, az a biztos – felelte József, és perceken belül betermelték a finoman elkészített étket.
- Ennyit a finom kajákról! Ezután egy jó darabig növényevők leszünk, de azt is kibírjuk valahogy.
- Semmi baj fater! Ma, vacsorára főznék egy kis töklevest – állt elő ötletével Fodor Jóska.
- Hát, ha megoldható, akkor csak rajta – mosolygott az öreg.
- Maradt még vöröshagymánk, van szalonna is, tökből pedig bőven el vagyunk látva. A tűzrevaló is elegendő, még akkor is, ha fűtenünk is kell az éjszaka.
Ezt a napot haszontalannak ítélték meg, mert kénytelenek voltak tehetetlenül üldögélni és beszélgetni.
- Legalább közelebbről is megismerjük egymást, eddig csak a katonaformátokat ismertem, ideje hát, hogy beszéljetek magatokról: hol éltetek, hová igyekeztek haza. Halljunk néhány szót az otthoniakról is – invitálta József egy kis kitárulkozásra a fiúkat. Ők, pedig egyenként elmesélték, amit el lehetett. Sorsuk kísértetiesen hasonlított a többiekéhez, az életük tükrözte az akkori Magyarország nehézségeit. Késő estig tartott a beszélgetés.
Reggel frissebben ébredtek, mint a korábbi napokon. Oltalmat és nyugodt pihenést biztosított a számukra ez a szemek elől elzárt, hegybe búvó barlang. József ébredése után körülnézett a teremben és megakadt a szeme a szemközti sarokban ülő emberen, akinek az arcát a gyéren bekúszó fényben nem láthatta.
- Melyik éjjeli bagoly üldögél ott a sarokban? – kérdezte.
- Én!
- Ki az, az én?
- Én vagyok az, Tóth Feri.
- Mi van Ferikém, nem tudsz aludni?
- Nem igen! – válaszolt a fiú. József közelebb ment hozzá, meggyújtott egy kisebb fenyőágat, és amit látott a fényénél, attól földbegyökerezett a lába. Feri kezében egy nagyobbacska madár, már szinte az összes tollától megfosztva.
- Mit tépkedsz ilyen nagy szorgalommal? – folytatta az öreg a kérdezgetést.
- Csak egy fácánt.
- Hol vetted?
- Most, hajnalban lőttem.
- A csúzliddal?
- Azzal hát! – felelte röviden, tömören a kárpáti gyerek, majd unszolásra, elmesélte, hogyan és miként történt a vadászat: - Kimentem a hegy lábához és az egyik fán a felgallyazó fácánt fejbe kólintottam a csúzlimmal.
- Meg tudtad közelíteni?
- Igen, éjszaka nagyon rosszul látnak, ilyenkor egész közel lehet kerülni hozzájuk. Jó lett volna még egyet leszedni, de a többiek észrevettek és elrepültek, nekem pedig be kellett érnem ezzel az eggyel. De, talán holnap ismét sikerül lekapni egyet. Milyen szép is lenne, minden nap finomat ehetnénk!
- Elégedjünk meg azzal, amit kapunk a Jó Istentől! Tető van a fejünk fölött, nem ázunk, nem fázunk, van vizünk, némi ennivalónk, meglátjátok, hogy megsegít bennünket az Úristen és haza jutunk a családjainkhoz – fejtette ki a véleményét a helyzetükről József.
- Egyetértünk fater, de azért holnap ismét kimennék a következő fácánért! – válaszolt Feri, aki akkor még nem tudta, hogy a következő reggelen, majd az utána következő kettőn sem megy ki senki fácánra vadászni. Késő délután ismét hatalmas vihar és néhány esős nap köszöntött rájuk. Amikor meglátták a viharfelhőket, még több tüzelőt vittek a barlangba. Nemsokára dörgött, villámlott és az ég összes csapja kinyílt, ömlött az eső a karintiai hegyekre, völgyekre. A barlangba befolyt a víz, megtelt a kis kádszerű mélyedés a fal közelében, de, azonnal meg is találta a kivezető utat a barlangból.
- Ezt nevezik laktanyafogságnak – állapította meg Fodor Jóska, amihez Tóth Ferinek is volt megjegyzése:
– Most itt rostokolhatunk, amíg jobbra nem fordul a helyzet. Gyorsan megtárgyalták, hogy a lőtt fácánnak ezen a napon – bármilyen kevés is jut – csak a felét eszik meg. A másik felét eltették a következő napra.
-Jól lakunk főtt kukoricával és sült tökkel, és a végén csipegetünk hozzá egy kis fácánsültet, és máris olyan érzetünk lesz, mintha a hússal laktunk volna jól – tréfálkozott Fodor Jóska, aki sósvízzel locsolgatva sütötte a nyárson az ínycsiklandozó fácánpecsenyét.
Az elkövetkező két napban, leszámítva a rabságot, jól éltek. A sült hús teljesen felvillanyozta őket.
-Végre embernek való ízeket éreztem – jegyezte meg Hosszú Pali.
A viharos idő két napig tartott, a barlang bejáratától kémlelték a külvilágot, de csak az orrukig láttak az ítéletidőben, de amit hallottak, az magáért beszélt.
-Ez félelmetes – szörnyülködött József. Egyszer, fiatalkoromban elkapott egy ilyen vihar kint a marhalegelőn.
- És, hogy úszta meg? – kíváncsiskodott Hosszú Pali.
- Majdnem ott hagytam a fogam a menedéknélküli hatalmas, kopár pusztaságban. Már dörgött, villámlott és elkezdett a jég is kopogni a kalapomon, amit gyorsan kibéleltem lapulevéllel és megvédett a jégveréstől. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, szerettem volna elérni a jó messze lévő kiserdőt, de megbotlottam valamiben.
- Mi volt az? – sürgette Varga Jancsi.
- Egy nagy vesszővéka, tele csetével. Gondolom, másokat is elkapott a vihar és jobbnak látták hátrahagyni a terhüket. Kiöntöttem a bodzabogyót, fejemre tettem a nagy kosarat, ami akkora volt, hogy nemcsak a fejemet, hanem a vállamat és a hátamat is védte, a mogyorónyi jégszemektől. A kiserdő fái és bokrai már nyújtottak egy kis védelmet, már nem ért a szél, de az esőből azért bőségesen kaptam. Csúszva, mászva jutottam haza.
- Mi is indulhatnánk már tovább! – szólt közbe Horváth Géza.
- Édes fiam! Eljön annak is az ideje. Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, és elindulunk – magyarázta a türelmetlen fiatalnak az öreg.
- Inkább áznék, és csúszkálnék az úton, még az is jobb, mint ez a várakozás – érvelt Géza.
- Mindenünk szétázna, megfáznánk, kapnánk egy tüdőgyulladást, aztán be is fejezhetnénk az utunkat –győzködte József a fiút.
- Ja, és az oroszok is ott vannak a völgyben, és könnyedén elkapnának bennünket – kapcsolódott a beszélgetésbe Fodor Jóska. Nagy hangon ment a diskurzus, és észre se vették, hogy már egy ideje nem esik. A szél is elállt. Nagy Pista fedezte fel a nagy változást. Kikukucskált a barlang alacsony kijáratán, és a szemébe sütött a nap. Rohant Józsefhez:
- Fater, elállt az eső! Hamarosan indulhatunk.
- Így van fiam- helyeselt az öreg - de előbb meg kell tudnunk, hogy mi van a völgyben, és, hogy merre vannak az oroszok. Ki vállalkozik, hogy felderíti?
- Én vállalom! – lépett az öreg elé Fodor Jóska.
- Rendben, de alaposan nézz körül!
- Úgy lesz Apa! – válaszolt a nagydarab dombóvári vasutas. Fogta a távcsövet és eltűnt társai szeme elől. Nagyon soknak tűnt az idő, amíg visszaért. Ruhájára több sarat már rá se lehetett volna rakni.
- Jó hírem van – lihegte, alighogy belépett a barlangba. Nincsenek a völgyben az oroszok, úgy tűnik, még az eső előtt sátrat bontottak.
- Milyen a talaj? – tette fel József a naiv kérdést, pedig a választ már jelezte Fodor sáros ruhája.
- Ezen a sártengeren nem lehet közlekedni! – adta meg a választ a felderítő, egyúttal arra a kérdésre is, hogy miért nem indulnak tovább.
- Tehát, ki kell várnunk, amíg szikkad valamennyit ez a dagonya, ami talán hamarosan bekövetkezhet, és indulhatunk tovább – magyarázta József a türelmetleneknek - azonban ettől a pillanattól már őrséget kell állítanunk, mert hátha kedvük szottyan a tovarisoknak felmászni a sáros hegyoldalra és belénk botolhatnak. Kétórás váltásokban, Nagy Pista, te kezded az őrséget. Amire lejár a két órád, elkészül az őrködés sorrendje is.
Késő délután a soros őr – Tóth Feri - beszaladt a barlang belsejében lévő társaihoz:
- Embereket láttam a hegy aljában.
- Katonák? – kérdezte az öreg.
- Igen, oroszok.
- Hányan vannak?
- Négyet láttam – felelte izgatottan Feri. A kis csapat kibújt a barlangból és minden idegszálukkal a völgyet figyelték. Őket nem láthattak, a jótékony bokroknak és fáknak köszönhetően, ők azonban látták, hogy a négy egyenruhás, egyenes feléjük tart. Kettőnél karabély, a másik kettőnél dobtáras géppisztoly volt. Nem úgy tűnt, mint akik szolgálati feladatot hajtanak végre, elég ittasnak is látszottak.
- Még az hiányzik, hogy ezek ránk találjanak! Ezek agyon is lőnének bennünket – fejezte ki ijedtségét a fater.
- Miből gondolja? – kérdezte Fodor Jóska.
- Abból, hogy nincs velük parancsnok. Ezek csellengő, csavargó, nem egyenes úton járó emberek. Mindenre képesek.
- Honnan tudja ezt fater? – érdeklődött Varga Jancsi.
- Az ilyen, hosszú gyeplőre engedett katonák mindenhol egyformák a világon. Berúgnak, rabolnak, nőket erőszakolnak meg.
- És, ami nagyon szomorú, minket is agyonlőnek – tette még hozzá Tóth Feri. Ebben a pillanatban egy tompa dörrenés hallatszott a völgy irányából. Nem volt túlságosan nagy, olyan volt, mintha egy földalatti robbantást hallottak volna.
- Ezek bevágtak egy kézigránátot egy másik barlangba! Egy ilyenbe, mint a miénk – szörnyülködött Feri. Ismét egy dörrenés, aztán még egy hallatszott. Most már megbizonyosodtak róla, ez a négy katona az üregekbe hajigálja gránátjait. Rémülten vették tudomásul, hogy feléjük tartanak.
- A mi barlangunkra is sor kerül, minél előbb el kell innen tűnnünk! – adott hangot véleményének Varga Jancsi.
- Nem lenne jobb, ha megpróbálnánk fedezéket keresni? –javasolta Fodor Jóska.
- Az semmiképpen se lenne jó, mert a barlang belsejébe is behajíthatnak egy – pár tojásgránátot, azt pedig nem élnénk túl. Pakolunk fiúk, és azonnal indulunk. Ivánék jönnek ezen az oldalon, mi lecsúszunk a másikon és megpróbálunk arrébb elrejtőzni előlük – állt a sarkára az öreg. Már eléggé messze jártak, amikor hallották a dörrenést. Megvoltak győződve, hogy a pár napig menedékként szolgáló barlangjukban robbant a gránát.
Az elkövetkező két nap egyenlő volt a pokollal. Élelem nélkül rótták az útjukat, éjszaka ágakból összetákolt menedékek alatt húzták meg magukat. Szerencséjükre ívó vizük volt, mert még a barlangban megtöltötték József autóbelsőből készített vizes tömlőjét, amit az útjukba eső patakok vízében újra és újra telemeríthettek. Sötétedéskor rendszerint megálltak és hevenyészett szállásaikon töltötték az éjszakát. A második vacsora nélküli letáborozás már kínzó éhségérzettel járt együtt. Próbáltak elaludni, de nem jött álom a szemükre. A harmadik koplaló nap után József döntő elhatározásra jutott:
- Ez így már nem mehet tovább, élelmet kell szerezni, hogy legyen erőnk a továbbhaladáshoz.
- Honnan szerezhetnénk? – kérdezte Varga Jancsi.
- Eddig elhessegettem a gondolatot, de nincs más megoldás, valakinek be kell menni a legközelebbi faluba.
- Én vállalom! – jelentkezett Horváth Géza a feladatra. – Mielőtt megkérdeznétek, hogy miért én, csak az az egyszerű oka van, hogy én jól beszélek németül.
- Eddig ezt még nem is mondtad – válaszolt meglepetten József.
- Eddig nem került szóba. Édesanyám sváb, tőle tanultam a német nyelvet.
Másnap reggel Géza, egy kiserdő takarásában belopódzott a közeli falu szélső házáig. Ruházata semmiben sem különbözött az osztrák parasztok öltözékétől, ennek ellenére már az első szembejövő asszony rákérdezett:
- Keres valakit? Honnan jött az úr. – Géza pedig mondta az előre betanult szöveget:
- Kérem, én magyarországi sváb menekült vagyok, a családommal egy közeli tanyán húztuk meg magunkat, Grazba szeretnék eljutni, de félünk, hogy az oroszok észrevesznek és visszatoloncolnak bennünket. Éheznek a gyerekeim, élelemre lenne szükségem. Meg tudom fizetni – mutatta a karján lévő márkás órát.
- Hányan vannak? – kérdezte az asszony.
- Két felnőtt és öt gyerek.
- Várjon itt, meglátom, mit tehetek – felelt a nő és bement az egyik házba. Az épületen és környezetén látszott, hogy jómódú emberek a lakói – talán az egyik földbirtokos, vagy talán a falu polgármestere – találgatta Géza. A házból több ember jött elő és mindegyikük bement valamelyik szomszédos épületbe, ahonnan néhány perc múlva, kezükben csomagokkal tértek vissza a nagy épületbe. Kis idő múlva megjelent az asszony és egy mindenfélével megpakolt szütyőszerű szatyrot nyújtott át a „kéregetőnek”.
- Ennyi élelmet tudott összeszedetni nagy hamarjában a plébános úr – mondta, és átnyújtotta Gézának.
- Nagyon köszönöm asszonyom, örökké hálás leszek nagylelkűségükért! – hebegte a magyar katona.
- Fogyasszák egészséggel és járjanak szerencsével! – búcsúzott az asszony. Géza kis kerülővel tért vissza a társaihoz. Egyik szemével folyton hátra sandított, néha - néha megállt egy-egy bokor mögött, és csak akkor folytatta útját, amikor meggyőződött róla, hogy nem követik.
- Látom sikerrel jártál! Mit hoztál barátom? – fogadta József a visszaérkezőt.
- Nem tudom fater! – felelte, az öreg legnagyobb meglepetésére.
- Nem tudod, hogy mi van a szütyőben?
- Valóban nem tudom. A falu plébánosa rakatta tele a szatyrot, én már készen kaptam meg a pakkot.
- Akkor nézzük meg! – javasolta Fodor Jóska. Géza, a földre terített sátorlapra borította szerzeményét: legalább egy kilónyi szalonnát, két darab egykilós kenyeret, egy dobozban egy kilóra való disznózsírt, egy kétliteres üveg tejet, legalább két kiló krumplit, vagy tíz fej vöröshagymát, és egy piciny papírdobozban néhány kenyérre elegendő készpénzt, egy háromliteres fazekat és egy ugyanekkora lábost, valamint hét darab bádogtányért, a hozzájuk tartozó kanalakkal.
- Fiúk, gyorsan elosszuk hét felé az élelmet és azonnal indulunk. Most kivételesen menetközben eszünk, mert innen, amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk. Lehet, hogy nem tudták meg illetéktelenek, hogy itt vagyunk, de az ördög nem alszik, bárki elárulhat bennünket – fejezte be József a mondókáját, és a kis csapat szó nélkül felemelkedett és folytatta a napokkal korábban megkezdett útját. A katona sok mindent megtanul háborús körülmények között: menetben képes aludni, enni, sőt még, ha kell, borotválkozni is. A szelet kenyérre vágott szalonna csík elfogyasztása sem okozott gondot a hazafelé menetelő magyar fiúknak.
Új erőre kaptak a bőséges kalóriától, lábaik is könnyebbekké váltak és a jókedvük is visszatért. Jó pár kilométert sikerült megtenniük sötétedésig. Meseszép hegyvidéki tájon haladtak, különböző fák sokasága képezte a körülöttük mindent beborító erdőt. József, egy tisztásra érve körülnézett, és alig hallhatóan mormogta bajusza alá:
- Eddig észre se vettem ezt a meseországot! Hogy lehet, hogy nem tűnt fel ez a megelevenedett festmény?
- Tudja papa, amikor valaki éhesen, szomjasan, ázva, fázva menekül valami elől, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a tájat nézegesse. Ma, egy kicsit lassítottunk, és jóllakottan a szem is jobban megakad a természet szépségein – jegyezte meg Fodor Jóska. Vidám hangulatban rótták a kilométereket, és amikor sötétedni kezdett, egy sűrű, bozótost választottak éjszakai pihenőhelynek. A bokros részt minden irányból egy kis tisztás vette körül, ami magas fákban folytatódott.
- Ide aztán nem lehet belátni a környező hegyekről sem! – állapította meg elégedetten József. Pokrócaikat leterítették a nagyra nőtt fűben, egy darabig bámulták a csillagos, augusztusi égboltot. Gondolataik sok-sok kilométerrel arrébb, valahol magyar földön jártak, sürgették volna a lassan múló időt, repültek volna haza szeretteikhez. Az idő kereke, úgy tűnt, mintha megszorult volna. Fodor Jóska törte meg a csendet:
- Mit szólnátok, ha főznék egy kis főzeléket?
- Miből, Jóska? – kérdezett rá Nagy Pista.
- Van egy kis tejünk, szalonnánk, tőlünk pár méterre pedig rengeteg csalánt láttam.
- Csalánfőzelék? Én már ettem olyant – hencegett Varga Jancsi.
- Jól van Jancsikám, akkor szedjetek egy csomót, ha a lehet a zsengébből, aztán jól mossátok meg a vödörben.
- Milyen jó, hogy a patakban megtöltöttük a gumitömlőt! – mosolygott József.
- De jó ám! – helyeselt Fodor Jóska – mert még forralnunk is kell, az osztrák faluban szerzett fazékban, amibe beleszórjuk az apróra metélt zöldet.
Hamarosan főtt a rendelkezésükre álló anyagokból a jó illatú, finomnak ígérkező étel.
-Tóth Feri, a Kárpátokban is szoktak csalánból főzni? – kérdezte Nagy Pista a bácskai gyerek, és szemével a ruszin fiút kereste. – Merre vagy Feri? – szólt ismét katonatársához, de mivel nem kapott választ, nem kérdezgetett tovább. Majd előkerül, mire megfő a vacsora, gondolta. A kis tisztás lassacskán megtelt a készülő főzelék illatával.
- Még negyedóra és ehetjük ezt a finomságot – dicsekedett főztjével Fodor. Sebtében eszkábált nagy fakanalával kevert néhányat a vödörben fortyogó ínycsiklandozó zöld masszán, amikor a bokrok mögül felbukkant Feri. Egy vadnyulat lógatott maga mellett.
- Mit hoztál Ferikém? – érdeklődött József.
- Ezt a nyulat sikerült becserkésznem – tette a „vödörfazekat” körülülők elé zsákmányát.
- Hogy sikerült elejtened? – kérdezték tőle, egyszerre többen is – csak nem a csúzliddal lőtted le?
- De bizony azzal! – húzta ki magát a kárpáti vadász.
- Jó nagy kődarabot kellett beletenned a bőrbe, hogy el tudd ejteni ezt a szép példányt – szólt elismerően József.
- Nem kővel lőttem le! – válaszolt a fiú.
- Hát mivel?
- Nyílvesszővel.
- Íjad is van? – folytatta József a kérdezősködést.
- Az nincs, pedig jó lenne, mert az tökéletesebb fegyver, mint a csúzli.
- Akkor, hogy csináltad? – türelmetlenkedett az öreg.
- Csúzlival! – felelte Feri.
- Most mondtad, hogy nyílvesszővel.
- Igen, nyílvesszővel, amit a csúzliból lőttem ki – magyarázta a nagy vadász és máris belehelyezett a csúzli ágasába egy nyílvesszőt, amelynek a tollas vége a bőrbe került – így már érthető?
- Így már érthető – felelt az öreg, és azonnal rá is kérdezett a nyúl elejtőjére – mi a terved a hússal?
- Én lelőttem, a többi már nem az én gondom. Talán, ha javasolhatnám, legyen ez a holnapi élelmünk – adta meg a mindenkinek tetsző válaszát Feri.
- Rendben, ezt esszük holnap, de süssük meg még ma! – tette hozzá Horváth Géza.
- Nekem más javaslatom lenne – szólt közbe Fodor Feri. Mi lenne, ha nyúlpaprikást főznénk?
Olyan sok főzeléket készítettünk, hogy még holnapra is marad belőle, ha a paprikással esszük. Szívem szerint már neki is állnék a főzésnek.
- Állj neki Jóska, bíztatta az öreg, és a többiek is egyetértettek.
- Miért is ne? Finomat eszünk már most vacsorára, és holnap is – állapította meg Hosszú Pali. – Már indulok is gallyakért! – tette hozzá.
- Azért, amíg fő a paprikás, megkóstolhatjátok – előételként – a főzelékemet! – szólalt meg Jóska, a jószívű alkalmi szakács, és óvatosan öntött az osztrák faluban kapott bádogtányérokba egy-egy kisebb adagot. – Ugye finom? – kérdezte társaitól, akik csak a szemükkel és fejbiccentésükkel jelezték, hogy ízlik nekik társuk főztje. Amint elfogyott az előételnek szánt adag, a fáradt katonák szinte azonnal álomba merültek. Az öreg és Fodor Jóska állták a sarat, de ők is csak addig, amíg el nem készült a vacsorának is szánt paprikás.
-Úgy nézem, készen van a holnapi és a holnaputáni kajánk – fejezte ki elégedettségét fater. Fedőt tettek az élelemmel teli edényekre, és biztos, ami biztos, egy-egy pokróccal is betakargatták, és ők is elaludtak.
7. A zebra
Már korán reggel talpon volt az egész csapat, amikor a bokrok mögül furcsa zajokra lettek figyelmesek. Azonnal rájöttek, hogy valami állat hangját hallják.
-Mi lehet ez? – kérdezte József, aki szentül meg volt győződve, hogy egy ló prüszköl és dobol a lábaival.
- Meglesem és megtudom – indult Hosszú Pali a hangok irányába. Óvatosan szétnyitotta a bokrokat és egy érdekes lovat, vagy szamarat látott legelészni. A szél nem az állat felé fújt, ezért nem vehette észre a bujkálókat.
- Mit láttál? – kérdezték társai, a visszatérő Palit.
- Egy zebra legel a tisztáson.
- Az lehetetlen! Nem lovat láttál? – hitetlenkedett Varga Jancsi.
- Zebra csak Afrikában él! – fűzte hozzá Tóth Feri.
- Akkor nézzétek meg ti is, ha nem hisztek nekem! – felelte sértődötten a fiú.
- Hiszünk mi, de ez lehetetlen – csóválta a fejét József is és odament a bokrokhoz, kilesett, de nem látott semmit. Ugyanígy jártak a többiek is. A tisztáson nem legelt semmi, de az erdő széléből hallatszott lábdobogása és prüszkölése is.
- Biztosan egy eltévedt ló – akarta lezárni József a felmerült kérdést, Pali azonban kötötte az ebet a karóhoz és váltig bizonygatta, hogy ő zebrát látott. Társai látszólag hittek neki, pedig butaságnak tartották, hogy a messzi Afrikából idetévedjen egy ilyen csíkos négylábú. Félretették a kérdést és a nekiláttak a vacsoráról megmaradt adag elfogyasztásának.
- Kár, hogy nincs mindennap ilyen finom ételünk! – sóhajtott Nagy Pista, miközben kanalát tisztogatta a rálötykölt vízzel, és folytatta: – Ferikém, foghatnál minden nap valami vadat, megkönnyítenéd vele a keserves életünket. Most még jól esne egy kis finom hazai bor, nem kellene sok, csak egy pohárkával! – ábrándozott tovább Pista.
- Igen, egy pohárkával! Olyan félliteres formával ugye? – próbálta heccelni József a bácskai gyereket.
- Dehogyis fater! Nekem most csak egy pohárkával kellene. Felénk a borospohár két decis.
- Nem három? – kapcsolódott a beszélgetésbe Fodor Jóska is.
- Nem, a söröspohár a három decis. A boros, az kettő. És higgyétek el, nekem csak egy boros pohárral kellene, egy gyöngyöző oldalú üvegpohárral, pincehideg, kettő deci otelló.
- Nekem most a noha is jöhetne, sőt, azt se bánnám, ha félliteres az a két decis pohár – nevette el magát Varga Jancsi.
- Felhajtanád Jancsi? – kérdezte József.
- Először csak kóstolgatnám, aztán kortyolgatnám, majd szép lassan iszogatnám. Adjuk meg a bornak ami megjár neki. Nem sör ez, hogy belöttyentsük, aztán jöhet a másik. A bort kóstolgatni kell. Ízlelgetni és szép lassan iszogatni. A bornak aromája van, és lelke. Adjuk meg neki a tiszteletet, mert megérdemli!
- Ez igen, ez szép előadás volt – ismerte el az eddig hallgató Horváth Géza – és honnan tudod ezeket?
- Gyerekkoromtól szőlővel és borral bánok. Apámnak segítek az uradalom szőlőbirtokán és pincészetében.
- Akkor te olyan vincellér féle vagy? – próbált csipkelődni Géza.
- Olyasmi. Apám a vincellér, én a segédje vagyok. Elkel neki a segítség, mert nagy a szőlőbirtok. – Még egy kicsit elbeszélgettek, aztán József kiadta az „indulás tovább!” vezényszót. Folytatódott az út, egyre távolodtak a karintiai fogolytábortól. Már napok óta az orosz megszállási zónában jártak, ami jó is volt, és rossz is. A jó, hogy itt már az angolok nem keresik őket, az oroszok pedig nem tudják, hogy a területen bujkálnak. A rossz, pedig az, hogy nagyon könnyen belefuthatnak az oroszokba, akik fogolytáborba hurcolhatják őket. Volt még egy nagy gondjuk: nem ismerték a pillanatnyi helyzetet, fogalmuk se volt az aktuális politikai és társadalmi viszonyokról. Reménykedtek, hogy a háború befejezése után több hónappal már – talán – nem ejtenek foglyokat a győztes hatalmak, ennek ellenére a legnagyobb óvatossággal, bujkálva folytatták útjukat hazafelé. Mindentől tartottak, bizalmatlanok voltak mindennel és mindenkivel szemben. Időnként, amikor már nem bírták tovább a sokszor napokig tartó koplalást, bemerészkedtek az útjuk közelében lévő falvakba élelemért. A legtöbb helyen barátságosan fogadták őket, akadtak azonban emberek, akik elzárkóztak előlük. Az emberek errefelé is szegények voltak, a háború kiürítette az éléskamrákat, azért mindig jutott egy kevéske, amivel segíthették a hazafelé tartó szökött foglyokat.
A kis csapat óvatosan haladt az erdő fái között, József ment elől, tőle kissé lemaradva a többiek. A sort a magas termetű Fodor Jóska zárta. József, keze felemelésével állj - t parancsolt, majd intett, hogy amennyire csak lehetséges, rejtőzzenek el. Ő maga is behúzódott egy bokor mögé és minden idegszálával figyelte azt a zörgést, ami egyre jobban hallatszott.
- Mi lehet ez? – kérdezte a mellé kúszó Tóth Feri.
- Nem tudom, lehet állat, de lehet ember is – felelte az öreg.
- Fater, ha nem gond, én közelebb kúszok és kikémlelem.
- Jól van fiam, indulj! – adta meg az engedélyt József, mert bízott a katonában, tudta, hogy észrevétlenül meg tudja közelíteni a zörgő ismeretlent. Ferkó óvatosan haladt a hangok irányába, széthajtotta a bokrokat, és óvatosan visszakúszott.
- Na, mit láttál? – szólt a kérdés.
- Fater, csak annyit mondok, hogy Hosszú Pali igazat mondott a minap.
- Ezt hogy érted?
- Egy zebra legel a bokrok mögött.
- Na, ezt én is megnézem! – súgta József. Odakúszott a bokrok széléhez, széthajtotta a leveles ágakat, és máris meglátta a csíkos állatot, amely békésen legelte a buja füvet.
- Meg kellene fogni! – vetette fel Feri.
- Aztán, mit csinálnánk vele? – ellenkezett József.
- Bevinnénk a legközelebbi faluba, és átadnánk az ott lakóknak. Itt az erdőben a telet nem tudná átvészelni, és talán ismét egy kis élelemhez jutnánk.
- Meg tudnád fogni?
- Fogtam én már őzet is, talán ezzel is megbirkózom, csak egy kötél kellene – felelt magabiztosan a nagy vadász.
- Megállj csak, Varga Jancsi talált a napokban egy három méterest.
- Rendben, már megyek is érte! – és a fiú odakúszott a kissé hátrább lévő Jancsihoz. Fogta a kötelet, és amikor az állat teljesen háttal állt az őt takaró bokortól, odarohant hozzá és a nyakára dobta az előre elkészített hurkot. A zebra megijedt, el akart ugrani, de az odaszaladó katonák többen is fogták már a kötelet. Ferkó megsimogatta a sörényét és elkezdte vakargatni a füle tövét. Legnagyobb meglepetésükre a zebra tűrte, sőt úgy tűnt, hogy kedvére való a simogatás. A korábban feszült vad egyre jobban ellazult és egyszer csak, akár egy kutya, csóválni kezdte a farkát.
- Gyerekek, hiszen ez egy egészen szelíd jószág! – állapította meg Fodor Jóska.
- Vajon, hogyan került ide az erdőbe? – érdeklődött Horváth Géza.
- Megszökhetett valahonnan. Talán cirkuszból, vagy állatkertből. Lehet, hogy harcok folytak valamelyik nem túl távoli állatkert területén és kiszabadultak a vadak.
- Még jó, hogy nem egy tigrissel vagy medvével találkoztunk – tréfálkozott Géza.
- Bizony jó! – borzongott meg József.
A zebrán látszott, hogy ismeri az embereket, nem fél tőlük, ezek szerint valahol gondoskodhattak róla. Engedte, hogy a kötéllel vezessék.
- Gyerekeim, döntsétek el, hogy mit tegyünk ezzel a szegény párával! Két lehetőség van: útjára engedjük, vagy valaki beviszi a legközelebbi faluba.
- Én vállalom, hogy beviszem – ajánlotta magát Horváth Géza - a falusiak gondoskodnak róla, vissza tudják juttatni az állatkertbe, itt az erdőben ezer veszélynek van kitéve. Széttéphetik a ragadozók, télen éhen pusztul, vagy megfagy.
- Rendben, de valaki még menjen veled! – egyezett bele József.
- Én vállalom – jelentkezett Tóth Feri. Elindultak az ismeretlen falu felé, remélve, hogy nem találkoznak idegen katonákkal. A zebra türelmesen lépkedett mellettük, Tóth Feri néha megvakargatta az állat füle tövét. Az erdőből ki sem kellett menni, hogy megtalálják a falut. Ahogy elfogytak a fák, azonnal kezdődött a jókora település. Magyarországon egy ilyent már kisvárosnak hívnának. Itt azonban falu, sok, igényesen megépített házzal, az emeletekről lelógó virágokkal.
- Mi lenne, ha idekötnénk az egyik kerítés oszlopához vagy egy fához ezt a szegény jószágot, mi pedig minél előbb lelépnénk. Veszélyt érzek! – szólalt meg Géza. Elővett a zsebéből egy darab papírt és tintaceruzával ráírta német nyelven: „Jó emberek, ezt a zebrát az erdőben találtuk. Kérjük, juttassák vissza a gazdájához!” A papírt feltűzte egy fára, amelyhez odakötötték az állatot. Már éppen indultak volna, amikor a közeli ház ablakában megjelent egy ember és kiszólt a két magyarnak:
- Uraim, várjanak egy kicsit! Rögtön kimegyek.
- Sajnos nekünk sietnünk kell! – szólt vissza Géza, de közben több férfi és nő vette körül őket, majd egyre többen érkeztek, köztük több gyerek is.
- Jaj, de aranyos! – mondogatták.
- Honnan hozták? – kérdezte egy kislány. Géza óvatosan levette a fáról a cédulát, és úgy döntött, hogy ha már így meglepték őket, élőszóban mondja el a zebra idekerülésének történetét. Érdeklődve hallgatták az előadását. Amint beszélgettek, észre se vették, hogy megállt mellettük két lovas orosz katona. Leugrottak a lóról és odamentek a csíkos állathoz. Becézgették, simogatták és közben beszélgettek egymás közt.
- Mit mondanak? – súgta Géza Tóth Feri fülébe.
- Arról beszélnek, hogy biztosan az állatkertből szökött el és vissza kellene juttatni a helyére. Géza ezt németre is lefordította.
- Te érted a nyelvünket? – kérdezte az egyik orosz Gézát. A fiú ijedten nézett az oroszra, aki megismételte a kérdését.
- Én értem – felelt Géza helyett Feri.
- Honnan tudsz te oroszul? – kérdezte a lovas.
- Apámtól, aki 1917-ben szabadult az orosz fogságból.
- Mi volt az apád a hadseregben? – tudakolta az orosz.
- Huszár – vágta rá a megszeppenéséből lassan felocsúdó ruszin gyerek.
- Tehát, lovas katona, mint én.
- Igen, lovas a javából – felelte Feri, de közben az járt a fejében, hogy a huszár szót nem lett volna szabad mondania, mert abból könnyen rájöhetnek, hogy magyarok, vagyis nem idevalósiak, és ha elkezdenék forszírozni a kilétüket, bajba is kerülhetnének. Szerencsére a katonák semmit sem gyanítottak, de úgy tűnt, hogy nem is foglalkoztak az itt lévők családfájával, az ő figyelmüket leginkább a zebra kötötte le. Az oroszok felszálltak a lovaikra az egyikük, már indulás közben visszaszólt:
- Jelentjük a zebrát a parancsnokságunk felé és intézkedünk az állatkertbe szállításukról – és elkocogtak. Géza a falusiaknak németül elmondta a Ferkó által oroszból lefordított szöveget és illedelmesen elköszöntek, és amilyen gyorsan csak lehetett eltűntek az erdő fái között.
- Testvér, majdnem bajt hoztunk a fejünkre – szólalt meg Ferkó, amikor már jó messze jártak a falutól.
- De legalább biztonságba kerül az a szerencsétlen állat. Tudod, hogy itt az erdőben nagyon rövid élete lett volna.
- Tudom – látta be Feri – és a lelke mélyén neki is magnyugvást jelentett, hogy jót tettek az állattal. Az, azonban bosszantotta, hogy üres kézzel térnek vissza társaikhoz. Már jól bent jártak az erdőben, amikor a keskeny ösvény elágazott előttük:
- Most aztán merre, barátom? – emelte meg Géza a kalapját.
- Na, látod, ez az, amit nem tudok! – felelte riadt arccal Feri.
- Akkor, nekünk most meszeltek!
- Menjünk a kettő út között! – javasolta a ruszin gyerek.
- Azon a sűrű növényzeten nem tudunk átgázolni, nekünk valamelyik ösvényt kell választani. El kell döntenünk, hogy melyiken induljunk.
- Számoljuk! – állt elő ötletével Géza, és bele is kezdett egy mondókába. A balkézre eső leágazás nyert, ami a fiúk reményei szerint elvezeti őket a barátaikhoz. Siettek, amennyire csak lehetett, már nagyon sok idő telt el elindulásuk óta, de egyre jobban olyan érzésük volt, hogy eltévedtek.
- Rossz felé megyünk! – állapította meg Feri.
- Úgy bizony! – bólintott rá Géza.
- Most, mit csináljunk? – tette fel Feri a teljesen felesleges kérdést. Nagyon jól tudták mindketten, hogy két megoldás van: az egyik, tovább menni a megkezdett úton, de akkor még nagyobb bajba kerülnek, vagy visszamenni az elágazóig és ott a jobb kéz felőli csapást válasszák. Visszafordultak hát, és elkezdték visszafelé taposni, a gyalogutat. Alig tettek meg néhány lépést, amikor a sűrűből beszédfoszlányokat hallottak. Nem értették, hogy miről beszélnek, a távolság miatt, de egyértelmű, hogy férfihangok voltak.
- Ezek a mi fiaink, de, jó, hogy meghallottuk őket! – ujjongott Géza.
- Mégis csak át kell mennünk a bozóton, ha el akarjuk érni őket – mondta Feri, és mindketten, az ágakat elhajtogatva maguk elől, megkezdték a sűrűn való áthatolást.
- Óvatosan közelítsük meg őket, és ijesszünk rájuk! – javasolta Géza.
- Rendben! Már előre nevetem őket, hogy megijednek majd – egyezett bele Feri, a gyerekes ötletbe. Amilyen csendben csak lehet, úgy haladtak előre, és nagy sokára elérték a szélső bokrokat, amelyek mögül kilesve, majdnem halára váltak.
8. Halászat
Egy folyóhoz értek ki, a partján legalább tíz orosz katona, a fűben ülve, beszélgetett.
- Miről diskurálnak? – kérdezte Géza, az oroszul jól tudó Ferit.
- Arról, hogy halat kellene fogni, csak azt várják, hogy a parancsnokuk magukra hagyja őket.
- Ha ezek itt neki állnak horgászni, akkor nekünk minél előbb el kell tűnnünk! – találta fel a spanyolviaszt a sváb fiú.
- Várj csak! - intette le Feri – lehet, hogy nekünk az lenne a jó, ha halásznának.
- Miért?
- Azért, mert gránáttal akarnak halászni.
- Nem értem, hogy ebben nekünk mi a jó? – nézett elég buta arccal Géza.
- Most nincs idő kifejteni, de majd meglátod – felelte Feri, aki közben egyik fülével az oroszok beszélgetését is hallgatta, amiből megtudta, hogy a parancsnokuk magukra hagyta a katonákat, elment egy terepjáróval valahová, és kezdődhet a halászat – katonamódra.
- Gyere, komám szedjük a lábunkat, jó háromszáz métert lemegyünk a folyási irány szerint, és ott a parti bokrok takarásában elrejtőzünk.
- Még mindig nem értem, hogy mi sül ki ebből! – nyugtalankodott Géza.
- Ne törődj vele, majd megtudod. Na, gyere, induljunk!
A két magyar elrejtőzött a parti bokrok ágai mögött és Feri, suttogva elmondta Gézának a teendőit:
- Fogd meg az egyik víz fölé hajló ágat, és nagyon óvatosan húzd rá a vízre! – A fiú szót fogadott, és a lehajtott ág a keskeny folyó negyedéig beért. Feri fogott egy letört, vastagabb, ágas-bogas fát, beleeresztette a folyóba, a hozzá közelebb lévő végét odakötötte egy part menti bokorhoz és meglökte a túlpart irányába. Nem volt feltűnő a vízen ficánkoló fa, mert a kis folyó sok mindent cipelt a hátán.
- Miért csináltuk ezt a gátat? – értetlenkedett még mindig Géza. Ebben a pillanatban egy nagy dörrenés hallatszott az orosz katonák felől, majd nagy csönd és a katonák kiabálása, amint szedegetik ki a gránát robbanásától megszédült halakat. Már, amelyiket a víz nem vitt lefelé. A két magyar fiú egyelőre a rejtekhelyén várta a további fejleményeket.
- Ezekért nem jönnek ide az oroszok? – kérdezte Géza, mutatva a vízre hajtott, lombos ág által összegyűjtött uszonyosokra.
- Minek jönnének, ők onnan nem látják, hogy fennakadtak a „gáton”. Kiszedték, amennyi nekik kellett, és lassan elballagnak hazafelé. Csak az a kérdés, hogy felénk jönnek-e, vagy az ellenkező irányba.
Úgy történt, ahogy Ferkó megjósolta. Az oroszok telepakolták a hátizsákjaikat és eltűntek az erdőben.
-Most pedig rajtunk a sor. Törj egy olyan hosszú botot, amilyen hosszút csak tudsz, a végén legyen egy kampó – kérte Feri, Gézát.
- Tessék, itt van! – nyújtotta a legalább négy méteres kampósbotot társának a zalai gyerek, és megkérdezte: - Bemegyünk a halakért a vízbe, és ezzel a bottal szedegetjük ki őket?
- Nem megyünk be, mert bárki észrevehet bennünket - felelte Feri és a bottal megpróbálta megkampózni a halakat felfogó fa távolabbi végét, de még a feléig sem ért vele.
- Ez így nem lesz jó, mert ezt a jó néhány elszédült pikkelyest csak úgy tudjuk megindítani a part felé, hogy a vízen lévő ág távolabbi felét megrántjuk. De rövid a bot!
- Tessék, itt van egy toldásnak, és itt van egy csík az amúgy is rongyos ingem aljából, ezzel összekötheted a „horgászbotot”.
- Ez már jó lesz! – állapította meg örömmel Ferkó, amikor az összeerősített botokkal megindította a part felé a holnapi ebédnekvalót, a víz széléből már könnyebb volt kiszedni a zsákmányt.
- Ezeket a halakat ki kell belezni, ha azt akarjuk, hogy ne romoljon meg, amíg megtaláljuk a mieinket! – mondta ki a Géza a véleményét.
- Igazad van, de nincs késünk.
- A bicska tegnap még nálad volt, hová tetted?
- Odaadtam Fodor Jóskának a főzéshez.
- Várj egy kicsit, rögtön jövök! – mondta Géza és eltűnt a bokor túloldalán. Hamarosan visszaérkezett, a kezében egy konzervdoboz tetővel.
- Mik ezek? – kérdezte Ferkó.
-Kés…lesz – felelte a svábgyerek, aki a lába elé dobott nagyobbacska terméskövön élesre fente a konzervdoboztető egyik felét, amellyel halászokat megszégyenítő módon bontotta fel és belezte ki a halakat. – Így ni, fejezte be az utolsót, az ötödiket is. Nem voltak nagy halak, talán összesen négy kiló lehetett a súlyuk. Sütve, kenyér nélkül fogyasztva egy, esetleg kettő napi élelmet jelent a hét embernek. A halakat belerakták a tarisznyájukba, de még előttük volt a társaikhoz vezető hosszú, és kanyargós út.
- Merre induljunk barátom? – tette fel a kérdést társának, de magának is Feri.
- Vissza kell fordulnunk, a megkezdett utat nem folytathatjuk, mert az oroszok is abba az irányba mentek – gondolkodott Géza.
- Igen, de ha visszafelé megyünk, akkor itt ér bennünket az éjszaka ebben a rengetegben – mondta a véleményét Feri.
- Mit szólnál, ahhoz, ha mégis csak átvágnánk a sűrű növényzeten, minden esélyünk megvan, hogy elérjük a másik, a nekünk jó utat.
- Miből gondolod, hogy oda jutnánk ki?
- Add ide egy pillanatra a csúzlidat Ferikém! – kérte barátját Géza.
- Tessék, itt van. Mit akarsz lelőni vele? – nézett Feri meglepetten.
- Semmit. Látod ezt az ágast?
- Látom!
- Képzeld el, hogy ez az ágas jelképezi azt az utat, amelyen jöttünk az erdőben. Elindultunk ezen az alsó száron, jöttünk egy darabig, majd az út elágazott és mi – helytelenül – a balra menő leágazást választottuk.
- Azt akarod mondani Géza, hogy mi most itt vagyunk az ágas, vagyis az elágazás balfelőli szárában, és innen át kellene csak verekednünk magunkat egy, talán nem is hosszú bozóton, és átérhetünk a másik elágazásba?
- Pontosan így van, Ferkó.
- Van más választásunk?
- Szerintem nincs – felelte Géza.
- Kár lenne késlekednünk – adta beleegyezését Feri. Behatoltak a bokrok közé, kezükben egy-egy méteres körüli erős bottal hajtogatták maguk előtt az ágakat. Nagyon lassan haladtak, vigyáztak, nehogy nagy zajt keltsenek. Néha megálltak és füleltek, s amint meggyőződtek róla, hogy nincs mitől tartaniuk, araszoltak tovább. Fogalmuk sem volt, hogy mennyit mehettek az őstermészetben, amire végre rátehették lábukat a kitaposott erdei ösvényre, amelyen elindultak abba az irányba, amerre a sajátjaikat sejtették.
- Biztos, hogy jó úton haladunk? – kérdezte Géza, Ferit.
- Hát persze, hogy jó úton jártok! – szólt egy férfias bariton a fák közül. Géza azonnal felismerte az elébük lépő Fodor Jóska hangját.
- Tehát visszataláltunk? – kérdezte megkönnyebbülve Géza.
- Még nem egészen, még ide legalább egy kilométerre vagyunk, csak eljöttem elétek. Már azt hittük, hogy valami baj történt veletek.
- Volt egy kis galiba, de megoldódott a helyzet – felelte a zalai fiú. Jóska először csak az orrát húzkodta, majd szaglászni kezdte társai ruháját:
- De jó halszagotok van, csak nem estetek bele valami tóba vagy folyóba?
- Majdnem – adta meg Feri a választ.
József, már a kezeit tördelve várta a fiait. Ha valami miatt izgult, nem tudott parancsolni a kezeinek, mintha önálló életet kezdtek volna élni a rövid, tömzsi, munkában megerősödött ujjak. Ilyenkor egyik kezével szorongatta a másikat, pattogtatta a behajlított ujjakat. Egy nagy sóhajjal fejezte ki, hogy megkönnyebbült, amikor meglátta fiatal társait.
- Hála Isten, hogy visszaértetek! – fogadta örömmel őket.
- Majdnem eltévedtünk – kezdte kalandjaikat mesélni Feri, közben tarisznyájából kivette a halakat. Ugyanezt tette Géza is.
- Látom, már csak a pikkelyeket kell leszedni róluk, és sülhetnek is – szólalt meg József.
- Mit szólnátok, ha a még maradt kevéske krumpliból főznénk egy jó krumplilevest, közben sülhetne a hal is – javasolta Varga Jancsi.
- Azért, én legalább kettő darab halat belefőznék abba a levesbe! – állt elő Fodor Jóska az ötletével. Pár percen belül főtt a leves, és sült a hal. Jóska, amint kevergette a levest a fazékban, hangosan gondolkodott:
- Még néhány szem krumplit elbírna ez a leves!
- Ennyi van, ennyivel kell beérni, örüljünk, hogy gondoskodik rólunk a Jó Isten. Az a néhány szem krumpli, ezzel a hallal éppen elég arra, hogy túléljünk ismét egy-két napot. Látjátok, mindig kapunk valamit a jóemberektől vagy a természettől. Itt az erdőn, mezőn is akadnak olyan növények vagy vadak, amelyeket az Isten a mi táplálásunkra teremtett. Itt van körülöttünk minden, csak meg találnunk.
- Hogy én milyen buta vagyok! – szólt közbe Tóth Feri. Ide nem messze, az egyik tisztáson láttam tótrépát. Párolva nagyon finom lenne a sült halhoz.
- Mi az tótrépa? – érdeklődött József.
- Hát, tótrépa. Az a neve. Finom édeskés, tápláló növény. Térülök, fordulok, és már hozom is, csak kellene hozzá egy kés, vagy valami szerszám, amivel kiszedjük a földből – magyarázta a többieknek Feri.
- Tessék Ferikém, fogd a bicskát, és hozzál abból a csodanövényből, hadd kóstoljuk meg mi is! Nagy Pista, menj te is vele, te pedig vidd a baltát, ketten többre mentek! – indította útnak a két fiatalt József. Nem telt bele negyedóra és visszaértek a fiúk. József már messziről mosolygott, amikor meglátta, hogy mit cipelnek.
- Szóval, ti ezt tótrépának hívjátok? – kérdezte Ferit.
- Annak, bizony!
- Felénk, ennek a növénynek csicsóka a neve.
- Fater, azt neveti, hogy nem jót hoztunk? – érdeklődött Feri.
- Nem, Ferikém, két dolog miatt nevetek. Egyrészt azért, mert ezt a növényt én is ismerem. Nagyon is jól ismerem, de leginkább azért nevetek, mert örülök, hogy ezzel a finom csicsókával, vagy tótrépával valamint a sülthallal fejedelmi módon jóllakunk. Otthon sokszor készítettünk mi is csicsókából finom ételeket. Felénk szegény ember krumplijának is hívják, mert bizony ínséges időkben ezzel pótoltuk a krumplit.
- Gyerekek, nagyon jó lett ez a krumplileves! – dicsérte meg József az alkalmi szakácsok főztjét.
- Fater, nem hallevest akart mondani? – kérdezett rá Fodor Jóska.
- Legyen halleves! Nekem mindegy, de nagyon jó – mosolygott a bajsza alatt az öreg.
- Azt hiszem, néhány napig is kibírnám evés nélkül, úgy jóllaktam. Nagyon finomat főztetek – egészítette ki József dicsérő szavait Varga Jancsi, aki akkor még nem is sejtette, hogy az elkövetkező napok igazi próbatétel elé állítják őket.
9. A zsákmány
Térkép ás tájoló nélkül nagyon nehéz erdőben közlekedni. Az égtájakat – hála a nagy becsben tartott és féltve őrzött iránytűjüknek – meg tudták határozni, ami azonban csak az irány tartásához volt elegendő. Annyi biztos, hogy Magyarország Keleti irányban van, pontosabban: valamerre Keletre, ami lehet, hogy inkább Észak-kelet, vagy netán Dél-kelet? Égetően hiányzott a térkép. Felmerülhet a kérdés, ha már néhány faluba bemerészkedtek, és ott emberekkel beszélgettek is, miért nem kérdezték meg, hogy jó irányba mennek-e Magyarország felé? Mert nem árulhatták el, hogy hová tartanak. Féltek a menekülők, attól tartottak, hogy elfogják őket és elnyeli őket valamelyik szibériai fogolytábor. Rejtve, bújva, sokszor kúszva, mászva, az időjárás viszontagságait elszenvedő menekülésük során többször fordult elő, hogy napokig élelem nélkül rótták az erdei kilométereket. Mindent megettek, ami alkalmas volt emberi fogyasztásra, és amellyel vitamint vagy fehérjét vihettek a szervezetükbe. Ritkaságszámba ment az olyan nap, amikor kiadósan megebédelhettek és még vacsora is akadt a számukra.
Már két napja elfogytak az oroszoktól elcsent halak, kiürült minden ennivaló a tarisznyájukból. Nehéz volt minden lépés, de valami megmagyarázhatatlan elszántság hajtotta őket előre, abba az irányba, amerre hazájukat sejtették.
- Fater, valami élelem kellene, mert éhen pusztulunk – állt József elé Fodor Jóska.
- Tartsatok ki még egy kicsit, biztosan találunk valami ennivalót! – nyugtatta gyerekeit az öreg.
- Be kellene mennünk egy faluba! – javasolta Nagy Pista.
- Be, bizony – helyeselt az öreg, de napokig nem találkoztak lakott településsel. A harmadik étlen eltöltött nap délutánján megcsillant előttük a remény, egy házat láttak maguk előtt. Egy régi, kopottas faházat. Keresték szemükkel a többit is, de a házikó egymagában állt az erdei tisztáson. A hátsó felét nekiépítették a mögötte lévő dombnak. Egy ideig megfelelő távolságról, az erdei növényzet takarásából figyelték, hogy nincs-e mozgás odabent, vagy a környéken.
- Csak óvatosan fiúk! Felderítem, hogy vannak-e az épületben és, ha minden rendben, jöhettek ti is, addig bújjatok el a fák között – intette óvatosságra az öreg a fiatalokat. Aránylag gyorsan bejutott. Átnézte a helyiségeket.
- Ez egy elhagyott vadászház – gondolta. Benézett a szekrényekbe, és amikor már meggyőződött róla, hogy nincs senki az épületben, intett társainak, akik egyenként, villámgyorsan követték az épületbe.
- Talált valamit fater? – kérdezte Varga Jancsi.
- Eddig még semmit, ha azt a néhány ruhadarabot nem számolom, ami a szekrényekben van.
- És, ennivalót? – hallatszott gyomrának korgásával együtt Horváth Géza kérdése.
- Még egy szem krumplit sem! – felelt lehangoltan József. - Tudjátok mi nekem a furcsa?
- Mi, fater? – kérdezett vissza Fodor Jóska.
- Találtunk itt szobákat, konyhát is, de spájzot vagy kamrát, azt nem.
- Talán a konyhában tárolták a főzéshez használt anyagokat – okoskodott Tóth Feri.
- Azt nem hinném, mert a konyhában nem látok erre alkalmas helyet se és bútort se.
- Tényleg! – állapította meg nagy bölcsen Hosszú Pali.
- Pedig nagyon jó lenne rábukkanni egy kis ennivalóra! – ábrándozott Varga Jancsi.
- Nekem egy darab kenyér is megtenné! – szerénykedett Tóth Feri.
- Gyerekeim, ebből nem élünk meg! - elégelte meg József a szövegelést – pihenjünk egyet és tovább kell indulnunk – közben leült egy székre és szokásához híven kezeit tördelte, majd előbb a széktámláján, aztán a falon lévő faburkolaton kezdett ujjaival dobolni. Gyakran tett ilyen mozdulatokat, ha valami miatt ideges volt.
-Várjon egy kicsit fater! Hallottam valamit – állította le a mozdulatait Fodor Jóska.
- Mit hallottál? – kérdezte az öreg.
-Nagyon furcsán muzsikál ez a fal! – mondta és a tarisznyájából elővett baltával elkezdte kocogtatni a konyha hátsó falán a faburkolatot.
- Itt – mutatott Fodor Jóska a fal egy darabjára – nem úgy szól, mint arrébb.
- Add ide egy kicsit a baltát! – kérte a fater. Ő még határozottabban ütögette a falat és valóban, volt egy rész, amely kongó hangot adott.
Észrevették, hogy a hátsó deszkaburkolatot könnyedén le lehet csavarozni, és az így szabaddá váló téglafalat kezdték el vizsgálgatni.
- Adja vissza nekem a baltát! – szedte ki Jóska az idősebb ember kezéből a szerszámot, és egy helyen lekaparta a vakolatot és a sovány fúgát kiverte a téglák közül.
- Enged a malter – állapította meg Hosszú Pali.
- Hogyne engedne – mosolygott Jóska – hiszen ez nem is malter, hanem csak egy kis sár. Látjátok, így kell rejtekajtót falazni – fűzte még hozzá Jóska. - Gyorsan kibontották a gyengére készített falat és egy kis terem jelent meg előttük, ahol egymás mellett és egymásra rakva több, nagyméretű faládát és keménypapírdobozt találtak.
- Mi lehet a ládákban? – kérdezte Hosszú Pali.
- Bontsuk ki őket és megtudjuk – javasolta József és bicskával levagdosta a kartondobozt átkötöző madzagokat.
- Ettől se lakunk jól! – jegyezte meg Varga Jancsi, amikor meglátta, hogy az öreg által felnyitott nagy doboz katonai ingekkel van tele. A másik dobozban zubbonyok, a harmadikban nadrágok, a negyedikben és az ötödikben pedig bakancsok voltak. Voltak olyan dobozok is, amelyek civil férfiruhákkal voltak megtöltve: cipőkkel, nadrágokkal, ingekkel, félkabátokkal és fehérneművel.
- Végre, olyan cuccok is vannak, amit használni is tudunk. Bontogassuk fel a faládákat is, de óvatosan, mert bármi is lehet bennük – indult meg Fodor Jóska a kezében lévő baltával az egyik faláda felé. Már jó néhány percig vesződött a felnyitásával, amikor észrevette, hogy az oldalára fel van erősítve egy pajszer vas. Azzal már sokkal gyorsabban ment a láda kinyitása, amely német fegyvereket rejtett.
- Ezek nekünk nem kellenek, elássuk, és minden más fegyvert és lőszert is, hogy ne juthassanak illetéktelenek kezébe! – határozta meg József. Még egy ládát felfeszített, de rögtön vissza is csukta, mielőtt még bárki láthatta volna a tartalmát.
- Látni se akarok többé fegyvert! – tette hozzá Fodor Jóska, aki közben kinyitotta a következő ládát. – Na, végre! Ebben már okosabb dolgok vannak!
- Mit találtál Jóska, - dugta oda a fejét Nagy Pista, és elégedetten szemlélte a ládában lévő német konzerves dobozokat. Horváth Géza a kezébe vett egyet és elkezdte olvasni a címkéjén lévő német szöveget:
- Húskonzerv. Készült a Szegedi konzervgyárban. Szavatossági ideje lejár: 1946. december 31-én. Közben a többi pajszer is működésbe lépett és minden ládát felnyitottak. Az egyik rizzsel, a másik liszttel, a harmadik kétszersülttel volt tele. Egy ládában pedig csak sonka és szalonna volt, egyben pedig egy jókora csomag gyümölcsíz, és mellette még külön dobozban jó néhány kiló háztartási só. Ezenkívül még a falhoz támasztva négy zsák liszt is díszelgett a helyiségben.
- Ezt már nevezem! – ujjongott Nagy Pista.
- Most már együnk is, ha van mit az asztalra tennünk! – emelte fel az egyik, jól megérett sonkát József, és lekanyarított egy szeletet, majd felnyitott egy kétszersültet tartalmazó dobozt.
- Fater, vághatna nekünk is abból a sonkából, vagy adja kölcsön a bicskáját! – kérlelte az öreget Varga Jancsi.
- Fiaim, az egyik ládában, a puskák mellett vadonatúj bajonettek vannak, valódi jó mívű acélból. Vegyetek pártfogásba egyet! – ezzel ő is kivett egy német rohamkést, és azzal folytatta a falatozást. A többiek követték a példáját. Szótlanul ültek egy nagy asztalnál és úgy ettek, mint egy fogolytáborból szökött, kiéhezett katona.
- Ilyen finomat is régen ettem már! – törte meg József a csendet. – Látjátok, a sok koplalás és nélkülözés után a Jó Isten ismét megsegített bennünket. Mindenki jóllakott?- kérdezte.
- Igen! – hallatszott mindenfelől.
- Ha már ettünk, akkor igyunk is! – és odalépett ahhoz a ládához, amit a felbontása után azonnal visszacsukott. Kivett belőle három literes üveg bort és - dugóhúzó híján - a bajonettel felnyitotta őket. – Fiaim, egészségetekre! Arra kérlek benneteket, hogy ne is nézegessétek azt a ládát, mert csak ennyi italt engedélyezhetünk magunknak. Ha többet innánk, megártana és annak végzetes következménye lenne. Ugye megértettétek?
- Hogyne értettük volna meg! A fél liter untig elég egy alkalomra – helyeselt Fodor Jóska. Szép kényelmesen elfogyasztották a finom vörösbort, és kiokoskodták, hogy mit célszerű magukkal vinni a meg talált zsákmányból.
- Lenne egy javaslatom – állt elő ötletével Nagy Pista.
- Hallgatunk Pista - biztatta József az éles eszű katonát.
- Olyan dolgokat tegyünk a hátizsákba, aminek mindig hasznát vehetjük! Belefér egy darab sonka és szalonna, valamennyi liszt, egy kevés só, egy jókora szelet gyümölcsíz, és néhány húskonzerv. Tízkilónyi terhet is könnyedén elbírunk, és ez a mennyiség elegendő kell, hogy legyen a vissza lévő utunkon.
- Egyetértek Pistával – helyeselt Varga Jancsi.
- És mi legyen a ruhákkal? – kérdezte Fodor Jóska.
- A civilből egy garnitúrát magunkra veszünk, és teszünk oda némi tartalékot is – felelte Jancsi. Katonaruhát most egy jó darabig látni se akarok!
Megpakolták málhazsákjaikat, a fegyvereket beleszórták az udvari mély kútba, visszarakták a jelentős mennyiségű élelmet rejtő „titokszobára” a falat, ahová előbb még bedobták a magukról levetett, agyonviselt komiszgöncöt. Megfürödtek a ház mellett elfolyó kis patakban, civil ruhát öltöttek magukra és kivételesen, most először az éjszaka teleholdjának fényében folytatták útjukat.
- Miért kellett ilyen pánikszerűen elmenekülnünk erről a kényelmes helyről? – érdeklődött Hosszú Pali.
- Nagyon veszélyes hely ez Palikám! Lehet, hogy valaki visszamegy az általa elrejtett holmikért. Rossz rágondolni, ha minket talált volna a helyszínen.
- Megvédtük volna magunkat! – erősködött Géza.
- Fegyveres haramiákkal szemben?
- Használhattuk volna a talált fegyvereket! – kötötte az ebet a karóhoz a fiú.
- Jobb ez így, egyébként is csak addig megyünk, amíg nem találunk egy éjszakázásra alkalmas helyet, de ha lehet, jó messzire a vadászháztól. Nem jó a tűzzel játszani!
10. Emberek az erdőben
Néhány kilométerrel arrébb egy magasabb domb tetején, sűrű fákkal és bokrokkal körülvett kis tisztáson hajtották álomra fejüket. Nagy rikácsolásra ébredtek.
- Mi volt ez? – kérdezte az álmából felriadt Varga Jancsi.
- Csak egy Mátyás madár – felelte József.
- Azt hittem, hogy Szajkó – jegyezte meg Jancsi.
- Jól hitted – mosolygott József – ez a madár mindkét névre hallgat.
- De, hiszen, ha rikácsolt, akkor valami idegent vett észre! – nézett ijedten a fehérvári gyerek.
- Az is lehet, hogy valakit, ezért most nekünk csendben kell maradnunk, mert nagy a valószínűsége, hogy valaki, vagy valakik felénk közelednek. Józsefnek nem kellett megismételni az intő szavakat, mindenki hallotta, hogy vigyázni kell, nehogy elárulják az ittlétüket. Amennyire csak lehetett, lelapultak a bokrok aljába. Nemsokára beszédhangokat hallottak a bozótoson túlról. Ketten voltak, két férfi. Még nem lehetett látni őket, de hallani igen, Magyarul beszéltek.
- Tehát, most már tudjuk, hogy a házban ketten laknak. Egy öregember és a felesége. Sötétedés után felvesszük a ruszki halottakról levetett ruhákat, meglátogatjuk őket és azt a néhány orosz szót, amit tudunk ismételgetve, bedörömbölünk hozzájuk az ajtón – mondta az egyik.
- De, hogy értik meg, ha csak magyarul tudnak? – aggodalmaskodott a másik.
- Na, jó! Azt, hogy kinyitni, rendőrség, majd magyarul mondjuk. Amint kinyitják az ajtót, berontunk és elintézzük őket. Összeszedjük, amit csak lehet és lelépünk. Érthető?
- Érthető! - felelt a másik. József kikémlelt a bokrok mögül, és két fiatal férfit látott, mindketten 30-35 év körüliek lehettek. A két jómadár közben eltűnt az erdei gyalogúton és beszélgetésük gyengülése jelezte, hogy egyre távolodtak.
- Hallottátok? – kérdezte a többieket József.
- Igen, hallottuk – felelték.
- Mi a véleményetek róla?
- Ezek banditák, akik orosz ruhában követik el a rablásokat – állapította meg Fodor Jóska.
- Jó lenne tudni, hol akarnak támadni! – morfondírozott az öreg.
- Sok választás nem lehet, mert errefelé házból sincs sok. Talán arra kellene keresni, ahonnan jöttek. Most lehettek terepszemlén, és este hajtanák végre a disznóságukat.
- Fater, mi a véleménye, ha egy kicsit körülnéznénk Gézával abban az irányban? – kérdezte Tóth Feri.
- Menjetek, de óvatosan! – adta áldását József a javaslatra. A két fiatal egy óra múlva ért vissza, azzal, hogy a környéken egyetlen épületet találtak. Egy öreg házaspár lakik benne, mindketten már elég idősek. Éppen kis tehénkéjüket engedték ki legelni a ház körüli gyepre, amikor arra jártunk.
- Nem vettek észre benneteket?
- Biztosan nem, nagyon vigyáztunk.
- Jól van fiúk, most – igaz, hogy nappal van, de pihenünk egy kicsit, és még sötétedés előtt meglátogatjuk a két kis öreget. Kényelmesen reggelizzetek meg és pihenjetek!
- Fater, magának nem tűnt fel valami a gazemberekkel kapcsolatban? – kérdezte Fodor Jóska.
- Dehogyisnem Jóska fiam! A mi nyelvünket beszélik. Több, mint valószínű, hogy magyar földön vagyunk. Úgy átjöttünk a határon, hogy észre se vettük.
- Talán nincs is határ! Ki tudja, hogy létezik-e még a hazánk!
- Mindig is volt és mindig is lesz hazánk. Majd meglátod, előbb, utóbb rendbe jönnek a dolgok.
- Adja a Jó Isten! – fejezte ki vágyakozását Jóska. A kis csapat tagjai késő délutánig kipihenték magukat. Akkor azonban felkerekedtek és óvatosan megközelítették az öregek házát. A hosszúkás, fazsindelyes épület középen egy konyhából, elől és hátul egy szobából állt. A hátsó szoba végében volt a padlásfeljáró, az mögött a kicsinyke istálló, és a legvégén a takarmányos pajta. Az udvaron példás rend, a kertben pedig szorgos munka nyomai látszottak. A kert területéből látszott, hogy valamikor nagyobb területen volt a veteményes, most azonban – talán az öregség, de lehet, hogy a háború miatt – kisebb területet műveltek. József ráköszönt az udvaron serénykedő idős emberre:
- Adjon Isten Jó napot!
- Maguknak is! – felelt a 60-65 év körüli férfi. - Keresnek valakit gyerekeim? – kérdezte.
- Igen, de főleg a hazáig vezető utat – válaszolta József.
- Hová igyekeznek? – érdeklődött az időközben a konyhából kilépő idős asszony.
- Heten hét felé. Ahányan vagyunk, annyi felé lakunk – felelte József, miközben beleszippantott a friss kenyérillatú levegőbe. – Érzitek? – fordult társaihoz – kenyérillat. Igazi magyar kenyér illata! - és elfordult, nehogy a házigazdák észrevegyék a könnyeit.
- Jaj, de figyelmetlen vagyok, jöjjenek beljebb gyerekeim! – hívta be a vendégeket az idős parasztasszony. – Bizonyára éhesek, van egy aludttejünk és ma sült ki a kenyérkénk. Jöjjenek, jó szívvel adjuk! – tárta szélesre előttük a kiskaput a néni.
A hét menekült szégyenlősen lépett be az udvarba.
- Gyertek beljebb fiúk! – tegezte le őket a házigazda, és ki a tulipános ládára, ki egy-egy székre, vagy a lócára telepedett. A háziasszony azon sajnálkozott, hogy az aludttejet csak borospohárba tudja tölteni, mert, hát nagyobb poharuk nincs.
- Hány kenyeret sütött kedves néném? – érdeklődött József.
- Most csak egyet. Tudják, mi csak ketten vagyunk, nekünk az egy kenyér kitart egy hétig is.
- Főleg, ha főzünk egy kis krumplis vagy mákos tésztát is, néha tócsit, pogácsát, akkor még tovább is – egészítette ki a ház gazdája, a feleségét.
- Őröltek már az idén? - faggatózott József.
- Még nem hozták meg az új lisztet, tudjátok, most még minden akadozik.
- És, a tavalyiból kitart az újig? – kérdezősködött tovább József.
- Persze, hogy ki! – vágta rá a kis öreg, homlokának barázdái, és a szeme furcsa játéka azonban elárulta, nagy baj van a kamrában.
– Talán még kétszer sütünk kenyeret – felelte szomorúan a néni.
- Hány kenyér fér a kemencéjükbe egyszerre? – kérdezett közbe Varga Jancsi.
- Négy! – felelte az asszony.
- Ha most megkérnénk, sütne nekünk holnap néhány darab kenyeret?
- Kedveskéim, annyit tudok sütni, amennyi lisztünk van, talán egy vagy két kenyeret – válaszolta szomorúan az öregasszony. Jancsi elkezdte kioldani hátizsákjának száját. Társai megértették a szándékát és hasonlóan cselekedtek. Mindegyik zsákból előkerült két kiló liszt, kilós zacskókban. A háziasszony csak nézte a hirtelen soknak tűnő kenyérnekvalót.
- Segítetek gyerekeim? – tegezte le ő is a volt hadifoglyokat.
- Még szép, felelte Jancsi, aki bevonulása előtt péksegédként dolgozott az egyik Fejér megyei pékségben. Előkerült a vászonzacskóban tárolt kovász és Jancsi nekilátott a kenyér előkészítésének. Alaposan megdolgozta a kemencébe valót, Eszter néni a háziasszony mosolyogva rakta elé a szakajtó ruhákat és a kosarakat.
Amíg Jancsi és a háziasszony a kenyér készítésével foglalatoskodtak, József, és Horváth Géza a ház urával beszélgettek a konyha sötétebb, kívülről nem látható sarkában. Az ajtó üvegén, vagy az ablakon át, az udvarról csak a kenyérrel foglalatoskodókat lehetett látni. Éppen végeztek a munkával, amikor valaki dörömbölt az ajtón és orosz szavakat lehetett hallani, majd törve a magyart kiabált be valaki:
- Kinyitni! Orosz rendőrség, kinyitni! – Kisvártatva kicsit távolabbról, az udvaron lévő szénakazal árnyékából Tóth Feri hangja hasított bele a késő estébe, először oroszul, majd magyarul.
- Kezeket fel, arccal a falnak! – Az ajtóban álló két gazfickó ijedtében szinte belesüppedt a ház falába. A sötétből előlépett Nagy Pista és Hosszú Pali, akik néhány vaskos pofon kíséretében hátrakötötték a banditák kezeit.
- Kiket öltetek meg az orosz egyenruhákért? – kérdezett rájuk – oroszul és magyarul Tóth Feri.
- Senkit! Halott katonákról szedtük le – nyöszörgött az egyik, miközben a konyhában lévők is kijöttek az udvarra.
- Ismerem a két gazembert, a Kiss Jenő és a Boldizsár Péter, a hegy másik felén laknak. Piti kis tolvajok voltak, úgy látszik, már a rablástól sem riadnak vissza – szólalt meg a házigazda.
- Na, idefigyeljetek patkányok! – mordult rájuk József -, most felírjuk az adataitokat, és ha Gergő bácsinak és Eszter néninek, vagy bárkinek a környéken bántódása esne, mi megkeresünk és felkötünk titeket a legelső fára. Megértettétek?
- Igen, tekintetes úr! – felelt remegő hangon az egyik.
- Most, pedig elindultok, és ezen a környéken többé nem szeretnénk találkozni veletek! Mi itt leszünk, és sokkal többen, mint, ahány embert itt láttok. Lelépni!
A gazemberek úgy megijedtek, hogy vaktában nekifutottak a sötét erdőnek.
- Biztos, hogy nem jönnek vissza? – aggódott Eszter néni.
- E felől nyugodt lehet néném! Ezek még ezt a környéket is elkerülik ezután – simogatta meg az öregasszony ráncos arcát Fodor Jóska.
- Akkor jó! – nyugodott meg a nénike.
- Gergő bácsi, mi a helyzet a környéken? – tette fel József a nagyon is fontos kérdést.
- Ezt, hogy érted? – kérdezett vissza az öreg.
- Úgy értem, hogy mennyire ellenőrzik az embereket a falvakban, városokban?
- Néha vannak razziák, de a járókelőket már csak szúrópróbaszerűen ellenőrzik.
- És mit ellenőriznek ilyenkor?
- Először is, hogy tud-e mutatni valamilyen elfogadható igazolványt.
- És, ha nem?
- Akkor beviszik a parancsnokságra. A többit ne kérdezd, mert én még ott nem voltam. Nekem van igazolványom, amivel mozoghatok itt a környéken, de még a megyeszékhelyre is bemehetek vele. Megvan a gyerekeinké – Laci fiamé és Miklós fiamé is.
- Hol vannak a gyerekek? – érdeklődött József.
- Eltűntek szegénykéim két hónappal ezelőtt. Talán egy akna, de az is lehet, hogy rablók ölték meg őket az erdőben. Minden nap siratjuk, de várjuk is őket. Az igazolványaikat le kellett volna adni, de úgy tudják, hogy velük együtt elvesztek a papírok is.
- Bátyám, ugye maga ismerős ezen a tájon? – kérdezte József.
- Minden utat, minden fát ismerek – válaszolt Gergő bácsi.
- Van ide, nyugati irányban egy fából épített erdészház..
- Vadászház – helyesbített az öreg. Mi van vele?
- Kik használták azt a legutóbbi időkben?
- A németek rendezték be maguknak. Ők voltak bent egészen addig, amíg ide nem értek az oroszok. Ide, hozzánk négy kilométerre van.
- Meg kellene látogatni majd ezt a házat! – folytatta József.
- Miért, mi van ott?
- Ilyen dolgok – kezdte el pakolni az asztalra hátizsákja tartalmát József.
- Hű, a mindenit a kamerádok jól el voltak látva. De illik ezt nekünk onnan elhozni?
- Az jobb lesz, ha ott megy veszendőbe? Vagy az jobb lesz, ha a haramiák találják meg?
- Hát, nem! Akkor inkább az éhes, szegény emberek egyék meg! – tért jobb belátásra Gergő bácsi.
- Jó lenne valami jármű, mert elég komoly teherről van szó – folytatta a beszélgetést József.
- Nekem van egy lovam és hozzá egy lőcsös szekerem, az megfelel?
- Tökéletesen! Jó lenne minél előbb elhozni a cuccokat, nehogy olyan gazemberek is felfedezzék, mint az előbbi vendégei! – sürgette József a házigazdát, és most áldotta igazán magukat, hogy a fegyvereket eltüntették a megtalált készletből.
- Most aludjunk egyet, és holnap mindent megoldunk! – javasolta Gergő bácsi. A fiúk elhelyezkedtek a pajtában és végigaludták az éjszakát. Reggel egymás után bújtak elő a szénából. A háziak már az udvaron és az istállóban tüsténkedtek.
- Segíthetünk valamit Gergő bácsi?
- Igen gyerekeim, valaki eljöhetne velem a vadászházhoz, és megmutathatná, hová vannak elrejtve a „kincsek”.
- Mikor indulunk? – kérdezte Fodor Jóska.
- Most lenne jó, amíg nem esik az eső. Úgy számítom, hogy visszaérünk még az égi áldás előtt, utána pedig hadd essen, legalább eltünteti az útról a nyomainkat– nézett az égre a házigazda.
- Nem is reggeliztek? – kérdezte Eszter néni.
- Nem, mama, mi hárman, akik elmegyünk a dolgokért, majd a kocsin eszünk – felelt asszonyának az öreg és bement a szobába, ahonnan hamarosan két papírral tért vissza. – Ezek az igazolványok a gyerekeimé voltak. Nézzük csak, kik hasonlítanak leginkább az én drága gyerekeimre? – végignézett a hat fiatalemberen és kiválasztotta Tóth Ferit és Nagy Pistát. Ha nektek szakállatok volna, mint az én fiaimnak, akár össze is lehetne téveszteni velük benneteket.
Feri és Pista betanulták a magyarul és oroszul megírt okmányok tartalmát, zsebükbe rakták a levélszerű igazolványokat és elhelyezkedtek a lovas kocsin, Gergő bácsi mellett. Úgy álltak be az elhagyott vadászházhoz, hogy takarja őket az épület és az azt körülvevő buja növényzet. Kibontották a falat és amilyen gyorsan csak lehetett kihordták a kincseket érő ládákat. Nyolc láda tartalma és a négy zsák liszt fért el a kocsin. Előbb az élelmiszert rakták fel, és a végén a többit. A magukkal hozott néhány villányi szénával eltakarták a rakományt. Visszarakták a kirámolt rejtekhelyre a fából készült falat, és megindították az egyest Gergő bácsiék háza felé. A három férfi a kocsi mellett lépkedett, az öreg a gyeplőt a földről kezelte. Gyakran mentek völgynek, ezért a kocsikereket néha be kellett akasztani az oldalhoz erősített kampóval, nehogy ráguruljon a szürkére. Ló és ember egyaránt erőn felül teljesített, amire hazaértek. Begördültek az udvarra, és egyenesen a nyitott ajtajú pajtába hajtottak. József behúzta a pajta ajtaját és azonnal megvizsgálták a zsákmányt. 10 hátsó sonkát, tíz oldal szalonnát, 100 doboz fél kilós húskonzervet számoltak meg. Harminc kiló volt a rizs, ládában találtak 20 kiló lisztet, valamint azon kívül még 4 zsákkal. Egy ládában gyümölcsíz volt, egy másikban kristálycukor, egy nagy kartondoboz palackozott borral, egy kisebb pedig sóval volt tele.
- Ennyi élelem elég egy kisebb falunak – csodálkozott rá a sok finomságra Eszter néni.
- Jól mondod mama, mert ebből sok éhes száj fog enni – vágta rá csillogó szemekkel Gergő bácsi. – Amint lehet el is juttatom a rászorulóknak. Sok szegény ember él a környéken.
- Addig is el kellene rejteni illetéktelen szemek elől mindent – javasolta József. Gergő bácsi helyeslően bólintott, fogott egy vasvillát és arrébb rakta a pajta egyik felében felpúpozott szénát, egy lapáttal elkotorta a szabaddá vált földet, amelynek helyén egy csapóajtó jelent meg.
- Jó nagy ez a rejtekhely, az oroszok se találták meg a front idején, talán ezután is jó szolgálatot tesz ez a verem – mondta és felemelte az akácfából készült ajtót. A gödörben elfértek a ládák, a lisztes zsákokat azonban kénytelenek voltak a kamrában és a padláson elhelyezni.
- Bátyám, mikor osztják szét a cuccokat a rászorulóknak? – kérdezte József, Gergő bácsit.
- Arra gondoltam, hogy holnap el kellene kezdeni, hogy minél előbb enyhítsünk az éhségen.
- Ezt mi már nem várhatjuk meg, szeretnénk elkerülni, hogy valakinek feltűnjön, hogy idegenek vannak a háznál.
- Én még szívesen maradnék – szólt közbe Hosszú Pali. Megmondom őszintén, egy kicsit félek, a Pesten való átkeléstől. Ha Délen, Dunaföldvárnál akarok átjutni a Dunán, ugyanolyan veszélyes. A hidakon biztosan ellenőrzik az átkelőket. Azt a nagy vizet pedig nem tudom átúszni sehol.
- Ugyanezek az én gondolataim is – támogatta társa véleményt Tóth Feri.
- Maradjatok nálunk, amíg teljesen nem rendeződik a helyzet, de örökre is itt maradhattok, van hely a számotokra. Ha oroszok jönnek erre, majd azt mondjuk, hogy a gyerekeim vagytok, a magyaroktól meg nem kell tartanotok, legfeljebb nem mutatkoztok előttük.
- Ne mondja még egyszer Gergő bácsi, mert a szaván fogjuk – ujjongott Ferkó.
- Komolyan gondoltam, nálunk jó helyen lesztek – erősítette meg az invitálást az öreg.
- Én maradnék! – adta meg a választ elsőként Hosszú Pali, majd Ferkó fejezte ki szándékát:
- Én is! - Gergő bácsi nem tudta véka alá rejteni örömét.
- Erre innunk kell egy pohárkával - szedegette elő a poharakat a kászli üveges ajtaja mögül.
- A kamerádoktól „zsákmányolt” borból kellene koccintanunk! – javasolta József, és a maga érdekes, a Kiliti- Papkuta pusztán tanult módján nyitott fel egy palackot. A falra helyezett egy kicsire összehajtogatott szakajtóruhát, és az üveg alját addig ütögette a textíliával kipárnázott falhoz, amíg a parafa dugó el nem hagyta a butellát. Töltöttek és koccintottak.
Az öt továbbinduló összepakolta úti poggyászát, elköszöntek hátramaradó társaiktól, megköszönték a házigazdáknak a szíves vendéglátást. Már éppen elindultak, amikor József a fejéhez kapott:
- Kedves bátyám, elfelejtettünk megkérdezni egy nagyon fontosat.
- Mit fiam? – kérdezte Gergő bácsi.
- Hát, azt, hogy hol is vagyunk jelenleg.
- Zala megyében vagytok, a Kerka vidéken.
- Milyen messze vagyunk Nagykanizsától? – érdeklődött Fodor Jóska.
- Pontosan nem tudom, de lehet úgy 30-40 kilométer.
- Ide kellene eljutnunk, itt már biztosan találnék valakit, aki tudna segíteni a továbbiakban – sóhajtott Jóska.
- Milyen irányba esik ide Nagykanizsa? – kérdezte Varga Jancsi.
- Délkeleti – mutatta a Gergő bácsi az általa helyesnek vélt irányt. – No, de megálljatok, van nekem egy régi iránytűm és egy még régebbi térképem, rögtön hozom, magatokkal is vihetitek – és átnyújtotta a hazaigyekvő katonáknak a kincset érő eszközöket. József leterítette a földre a térképet, betájolták a helyes irányt és újult erővel indultak neki a vissza lévő út megtételének.
11. Megy a gőzös Kanizsára
Már csak öten taposták a hol göröngyös, hol fűvel, gazzal benőtt erdei ösvényeket, faluszéli gyalogutakat. A helyzetük lényegesen könnyebbé vált: élelemmel el voltak látva bőségesen, és volt térképük és iránytűjük. Elég nagy távot sikerült megtenniük, de egyszer csak, még jóval sötétedés előtt, az erdő fái között az útjukat állta egy esőzéstől megáradt patak. Ha volt is hídja, az már semmit sem ért, mert a víz kinőtte a medrét.
- Döntsétek el, hogy most kelünk át ezen az óceánon, vagy holnap reggel! – bízta a döntést társaira József.
- Jobb lenne most, mert a vizes ruháinkat éjjel megszárítva, holnap újult erővel mehetünk tovább – adta meg a legelfogadhatóbb választ Horváth Géza, aki hiába volt Zala megyei, mégsem ismerte ezt a vidéket, mert soha életében nem volt dolga errefelé. Kanizsán túl lakott egy kis faluban.
- Rendben van fiúk. Fél óra pihenő, hogy ne felhevülten kelljen megfürödnünk ebben a barátságtalan vízben! – adta ki József a vezényszót.
Letették hátizsákjaikat, egy jó darabig szótlanul ültek a nagyra nőtt fűben. Varga Jancsi törte meg a csendet:
- Milyen széles lehet ez a megáradt patak?
- Talán 20 méter – saccolta meg Fodor Jóska.
- Szerintem megvan az harminc is! – ellenkezett Nagy Pista.
- Nincs az annyi! Talán huszonöt! – szólt az újabb vélemény, ezúttal Horváth Gézáé.
- Lépjétek le, csak ne találgassatok! Szóljatok, ha mehetünk a vízbe – zárta le József a vitát, majd így folytatta - keressünk egy vagy két vastagabb, száraz ágat, és azt magunk előtt tartva gázoljunk át ezen a gyorsfolyású patakon. – Így is tettek, fogtak egy több méter hosszú, vastagabb fatörzset, amelyre a hátizsákjukat felerősítették és óvatosan belecsúsztatták a vízbe, amit azonnal követtek, és egymás mellett úszva, a fába kapaszkodva lökdösték magukat a túlsó part felé. Jóval lejjebb értek partot, mint ahogy remélték, mert a folyó sodrása erősebb volt minden igyekezetüknél. Kievickéltek a partra. Leszedték hátizsákjaikat a fatörzsről. József a nagy igyekezetben megcsúszott és beleesett a rohanó vizű patakba. Fodor Jóska utána akart ugrani, de hamar belátta, hogy úszva lehetetlen lenne utolérni az egyre távolodó öreget. A parton futva kelt versenyre a sebes folyóval. Sokáig szaladt, mire megelőzte a kapálódzó embert. Ösztönösen felkapott egy nagyobb faágat és belevetette magát a vízbe, arra is ügyelve, hogy a keresztbefordított ágon megakadjon a szerencsétlenül járt társa. A mentés sikerrel járt, Józsefet a víz nekivitte az ágnak és Fodor Jóska hatalmas erejének köszönhetően épségben kijutottak a partra.
- Nem sérült meg fater? – kérdezte Jóska.
- Nem, de egy darabig nem hiszem, hogy kívánom a vizet – próbálta elviccelni a helyzetet az öreg, mélyen hallgatva a megütött karjáról és a lehorzsolt lábáról, és, hogy lássák a többiek, hogy ő a 45 éves kora ellenére még kemény gyerek, hozzátette - gyorsan keresünk egy megfelelő helyet, ahol megpihenhetünk, tüzet gyújthatunk és megszárítkozhatunk.
A lobogó tűznél száradtak a ruhák és energiával töltődtek az emberek.
- Fiúk, hányadika van ma? – kérdezte József a tábortűztől megvilágított arcú barátait.
- 1945. augusztus 16 –a - válaszoltak egyszerre többen is.
- Tehát már több, mint kéthete jövünk és jövünk – válaszolta, de a gondolatai egészen máshol jártak. Papkuta pusztára repítették az emlékei, egy kicsi kis lakásba, amelyben 1900. augusztus 13-án meglátta a napvilágot. – Három nappal ezelőtt volt a negyvenötödik születésnapom, és még csak eszembe se jutott – gondolta – nem tesz semmit, itt minden nap születésnap van, minden nap ajándék a jóistentől. Minden nap okunk lehetne az ünneplésre. Eddig mindig mellettem volt a teremtő, minden veszedelemtől sikeresen megmenekültem. Remélem, kis családomra is vigyáz a mindenható! – Ült a tábortűz mellett, szívta magába a tűzből kiáramló erőt, és ahogy vissza lévő életében még annyiszor, előbb csak a kezeit tördelte, majd halkan elkezdte énekelni kedves nótáját:
„Harangoznak a mi kis falunkban…” Ezt a dalt a hazatérését követően is mindig halkan énekelte. Talán azért, mert így szokta meg a bujkálás napjaiban? Valószínű!
Reggelre megszáradtak a ruhák. Áradt belőlük a füst savanykás szaga, de ez egyáltalán nem zavarta őket, csak az volt a fontos, hogy folytathatták útjukat. Délidőben egy alkalmas helyen megpihentek és a négy fiatal előszedte a hátizsákjából a magukkal hozott darab sonkát és szalonnát. Egymás után szakadt ki belőlük a keserű felismerés:
- Ez ehetetlen! – József volt az egyetlen, aki az útravaló élelmét, a konzerveket leszámítva, nem a hátizsákjában tartotta, hanem kis tarisznyájában. A sonkát, szalonnát és a kenyeret külön becsomagolta abba a – még az angoloknál is újdonságnak számító – nejlonzacskóba, amit a fogolytáborból mentett meg magának. Látva a társai riadalmát, kibontotta a tasakot, és megnyugodva állapította meg, hogy az ő elemózsiájának semmi baja.
- Mi történt az ételetekkel? – kérdezte a fiúkat.
- Förtelmes iszap szaga van, és emellett el is ázott. Teljességgel ehetetlen – állapította meg Horváth Géza. József is megnézte, megszaglászta az előző nap még ízletes húsokat, és neki is az volt a véleménye, mint a többieknek:
- Ezt bizony el kell dobni gyerekek! – jelentette ki szomorúan. Egymás után repült a hasznavehetetlen élelem a bokrok közé. József fogta a zsákmányból nála maradt német tőrét és a tarisznyájából kivett sonkát, szalonnát és kenyeret öt egyenlő részre vágta:
- Itt van fiúk, a mai napra elegendő lesz. Jut belőle ebédre is és vacsorára is. Mennyi konzerv van a tarisznyátokban?
- Nekem semennyi – válaszolt elsőként Nagy Pista – még az öreg házában kivettem és otthagytam a Tóth Feriéknek. Arra gondoltam, hogy nekem elég lesz a darab sonka és szalonna.
Kiderült, hogy a másik három fiatal katona zsákjában csak egy-egy darab félkilós húskonzerv maradt.
- Nálam is van néhány darab – mondta József, ezekkel is elleszünk még egy-két napot – próbálta megnyugtatni József a kis társaságot.
- De ki tudja, hogy még milyen hosszú lesz az út! – aggodalmaskodott Nagy Pista, de az öreg igyekezett meggyőzni:
- Ennél nagyobb nehézségeket is túléltünk már, valahogy majd csak lesz most is.
- Az a legfontosabb, hogy egyre közelebb vagyunk az otthonunkhoz – jegyezte meg Nagy Pista. Ez a gondolat adott nekik erőt a továbbiakhoz. Eltelt ismét két nap, az élelmükből már csak egy evésre való maradt. El kellett dönteniük, hogy a maradék néhány falatra elegendő konzervet vacsorára fogyasztják-e el, vagy meghagyják a következő napi reggelire.
- Most késő délután van, még sokáig világos lesz, álljunk meg valahol, rendezkedjünk be éjszakára, és nézzünk körül az erdőben, hátha találunk valami ehetőt – állt elő Varga Jancsi a javaslatával és előhúzta zsebéből Tóth Feri csúzliját.
- Elhoztad Ferkó fegyverét? – tudakolta József.
- Nekem adta, mondván, hogy neki már nem kell, mi meg hasznát vehetjük.
- Mire akarsz vadászni vele?- kérdezte Nagy Pista.
- Még nem tudom, de lelövöm az első vadat, ami az utunkba kerül.
- A vaddisznót vagy a szarvast is? – heccelte Fodor Jóska a fiút.
- Hát persze, de csak röptükben – nevetett Jancsi.
- Akkor induljunk vadászni! – adta ki a vezényszót Nagy Pista.
- Álljon meg a menet barátocskáim! Vadászni nem mehet mindenki, oda untig elegendő két ember, a többi meg maradjon itt a rögtönzött táborunkban, a holmikra vigyázni. Varga Jancsit kísérje el Horváth Géza. Ha többen mennénk, csak a vadakat ijesztenénk el – okoskodott József. A két fiú kezében egy-egy hosszú és erős bottal, mindegyik az oldalán német bajonettel, és persze a Tóth Feritől kapott csúzlival, bevetette magát a göcseji rengetegbe. Jancsi egy alkalommal tudott rálőni egy vadgalambra, de nem találta el. Géza unta meg előbb az eredménytelen vadászatot:
- Ballagjunk vissza cimbora, ebből ma már nem lesz semmi! – mondta lemondóan. Még mondani akart valamit, de Jancsi intett neki, hogy maradjon csendben.
- Mit hallottál?- suttogta Géza.
- Ott a bokrok mögött van valami.
- Nem hallok semmit!
- Most én sem, de az előbb tisztán hallottam hangokat a sűrűből.
- Milyen hangok voltak?
- Valami állatnak a hangja, olyan, mintha panaszkodna, vagy sírna - felelte Jancsi.
- Meg kellene néznünk! Hátha találunk ott valamit!
- Előbb kötözzük rá a bajonettjeinket a botjaink végére, mert hátha valami vadállat bújt meg a bokrok között! – mondta Jancsi és a zsebéből előhúzott spárga segítségével egy lándzsát alkotott. Ugyanígy tett Géza is. Kúszva közelítették meg a bokrokat. Bekémleltek az óvatosan széthajtott sűrű ágak mögé, ahonnan ismét egy állat hangja szűrődött ki. Sírásra emlékeztető hangok voltak, egy őzé, amely egy vascsapda fogságából próbált megszabadulni. Egyik lábával lépett be a fűrészfogú alattomos eszközbe, és azon igyekezett, hogy kitépje magát a vasmarok szorításából. Úgy tűnt, mintha saját lábát akarná leszakítani, hogy megmenekülhessen a fogságából, de látszott, hogy a nagy vérveszteség miatt egyre jobban hagyja el az ereje.
- Mit tegyünk barátom, hagyjuk, hogy elvérezzen, vagy megszabadítsuk a szenvedéseitől? – kérdezte Géza.
- Te le tudnád szúrni?
- Inkább, mint, hogy végignézzem a szenvedését. Hidd el, jót teszünk vele, ha megszüntetjük a fájdalmait- felelte Géza és egy szemvillantás alatt végzett a szerencsétlen jószággal. Leszerelte bajonettjét a bot végéről és a bokrok közül kihúzott 15-20 kiló körüli állatot gyorsan kizsigerelte. Összekötötték a lábait és botjaikra fűzve vállukra vették és odacipelték a társaikhoz.
- Hogy ejtettétek el ezt a jószágot? – hangzott a kérdés minden irányból.
- Lőttük – felelte Jancsi.
- Mivel lőttétek? – tréfálkozott tovább József, és a két vadász elmesélte töviről hegyire, a fiatal bak elejtését. Azonnal nekiláttak a vacsorakészítésnek. Egy-kettőre lobogott a tűz, és nyárson sültek a friss húsból lekanyarított darabok. Annyit sütöttek, hogy reggelre is maradjon belőle.
- Van ám egy nagy problémánk – szólalt meg Fodor Jóska.
- Mi az?- kérdezte József.
- Csak annyi a baj Fater, hogy a hátizsákokban a só is tönkrement a szalonnával együtt.
- Az enyém megmaradt, mert az is a tarisznyámban volt – felelte József, és már vette is elő a gondosan becsomagolt nejlonzacskóból a féldecis méretű fedeles sótartót.
- Ez nagyon finom volt – törölgette meg tőrkését a vacsora végeztével Nagy Pista. A sült maradékát mindenki az egyik sátorlapból kiszabott és összefércelt tarisznyába tette. A tarisznyákat felkötötték egy magasabban lévő faágra, nehogy éjszaka, amíg alszanak, a vadak megdézsmálják a finom pecsenyét, majd elkezdték szétbontani az őz még egyben lévő részeit. Azt tervezték, hogy magukkal visznek minden húst. Elosztva nem is jelentett volna túl nagy súlyt. A tervük azonban terv maradt, mert hát a tervek nem mindig teljesülnek. Már folyt a hús szétosztása, amikor megjelent mögöttük két, sörétes puskát szorongató ember. Az egyik érces, kellemetlen hangon rájuk szólt.
- Egyenként mindenki hozza ide a lábam elé a hátizsákját, és az összes vadhúst! Megértették?
- Hogyne értettük volna meg – felelte József - vigyétek oda a cuccokat a jóember elé! A két férfin egyből látszott, hogy orvvadászok, és rablók egy személyben. Az egyik füttyentett egyet, és megjelent harmadik társuk egy lovas kocsival. Gyorsan feldobálták a könnyen szerzett zsákmányt és villámgyorsan eltávoztak.
- Akadna meg a torkotokon! – küldte utánuk jókívánságát Fodor Jóska.
- Most megint itt maradtunk ennivaló nélkül! – panaszkodott Horvát Géza.
- Miért élelem nélkül? – kérdezte szemrehányóan József. – Mindenki tarisznyájában van annyi sült hús, hogy holnap nagyon vígan élhetünk belőle.
- Na, és azután?
- A későbbiekre is maradt valamennyi – mosolygott József. A négy fiatal kérdőn nézett az öregre, mire ő elárulta a titkát.
- Az első csomagot Fodor Jóska nekem mérte ki, és én azonnal beletettem a hátizsákomba.
- De, hát a zsákokat elvitték ezek a latrok! – fortyogott Varga Jancsi.
- Igen, de nem az enyémet! Én, amint Jóska a kezembe nyomta a jókora darab húst, beletekertem egy, a tarisznyámból kivett tiszta ruhába és úgy tettem a hátizsákomba, amit azonnal a tüskés kökénybokorba dugtam, hogy védve legyen az állatoktól. Éppen ezt akartam nektek is javasolni, amikor megjelentek a haramiák. Édes gyerekeim, az a húsmennyiség legalább háromnapi ételünk. Mellé még bármit is találhatunk. Csak fel a fejjel!
- Fater, ezek után már akár a nevére is vehetne bennünket! – mondta nevetve Fodor Jóska.
- Ilyen belevaló gyerekekkel, mint amilyenek ti vagytok, csak jól járnék! – tréfálkozott József, de komoly beszéde is volt a fiúkkal. – Figyeljetek ide! Most, ebben a pillanatban nagyon gyorsan felkerekedünk és keresünk magunknak egy másik éjszakai táborhelyet, minél messzebbre innen. Nem szeretném, ha a gazemberek éjszaka visszajönnének, és álmunkban meglepnének minket.
- Miért tennék? – kérdezte Nagy Pista.
- Mondjuk azért, mert eszükbe juthat, hogy láttuk, és felismerhetnénk őket a későbbiekben.
- Erre nem is gondoltam – bólogatott Pista. Nekilódultak a szürkületbe burkolózott erdei ösvényen és még sötétedésig berendezkedtek egy sűrű bozóttal körülvett csöppnyi tisztáson, és hogy meg nem romoljon, megsütötték a József által megmentett összes húst. Felváltva őrködtek, és már kora hajnalban, tovább indultak. Az elkövetkező három napban csak mentek és mentek, az útjuk végig erdőben vezetett, egyszer csak elfogytak a fák.
- Itt az erdő vége! Most mi legyen? – tették fel Józsefnek a kérdést a fiatalok.
- Először is együk meg a maradék húst, aztán kitalálunk valamit – válaszolta az öreg. Visszahúzódtak a fák mögé és kivették a tarisznyákból az utolsó adag őzhúst.
- Ennek már szaga van!- kiáltott fel Varga Jancsi.
- Ennek is! – mérgelődött Nagy Pista is, és behajította a megromlott ételt a fák közé.
- Pedig megsütöttük! – zsörtölődött Horváth Géza.
- Ezért bírt ki három napot, egyébként már a második napon megromlott volna – magyarázta Fodor Jóska, aki a legtöbbet értett a főzéshez.
- Két lehetőségünk van, hogy ne maradjunk étel nélkül – szólalt meg József.
- Halljuk fater! – biztatta Fodor Jóska.
- Visszamegyünk az erdőbe, megpróbálunk elejteni valami vadat, vagy valaki bemegy a távolban látszó faluba és onnan szerzünk élelmet. Mindegyik veszélyes, de én a falut választanám.
- Én is! – csatlakozott Nagy Pista József javaslatához.
- Akkor ezt megbeszéltük! Én megyek be a faluba! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az öreg.
- Miért maga? – értetlenkedett Fodor Jóska.
- Azért fiam, mert én már öreg vagyok, rólam gondolják a legkevésbé, hogy katona vagyok. Tehát én megyek és punktum!
Egy néhány sorból álló erdősáv vezetett a falu felé, közvetlen mellette haladva közeledett, arra ügyelve, nehogy már messziről észrevegyék sziluettjét. Útja végig kaszálókon át vezetett. Egy völgybe érve két emberre lett figyelmes, aki egy nagy karfás szekérre szénát rakott. Összeszedte minden bátorságát és odaballagott hozzájuk.
- Jó napot! – köszöntötte őket.
- Magának is! – köszöntek vissza.
- Úgy látom, volt mit kaszálni az idén!
- Nem panaszkodhatunk, megérjük behordani ezt a rengeteg szénát – válaszolta az idősebb férfi. Elkelne egy kis segítség, de hiába ajánlgattam szalonnát fizetségként, nem akadt a faluban egy ember se, aki vállalta volna.
- Oda, a faluba kell behordani? – kérdezte József.
- Nem, attól jóval errébb, ide párszáz méterre, a tanyámra. Nem látszik a fasortól, lent van a völgyben. Két tábla szalonnát ajánlok, annak, aki az itt látható szénát felrakja a szekérre és a portám udvarán kazalba rakja.
- Három tábla és három kiló kenyér – állt elő József ajánlatával.
- Két oldal szalonna és három kenyér – mondta ki a gazda az újabb árat. József elgondolkodott, és belecsapott a férfi tenyerébe.
- Megegyeztünk, de abból a szalonnából már az első fordulónál szeretnénk enni.
- Hányan vannak? – kérdezte a gazda.
- Velem együtt öten és eléggé éhesek vagyunk.
- Hová igyekeznek? – érdeklődött a parasztember.
- Megyünk haza, hálaisten haza engedtek bennünket az angol fogságból – füllentett József, és a férfi olyant mondott, hogy majdnem leült tőle:
- Tegnap hallottam, hogy az angolok és az amerikaiak hazaengedik a hadifoglyokat. A falu kocsmárosa mondta, ő pedig Kanizsán hallotta.
- Akkor hívom a társaimat, és nekilátunk a munkának – szakította félbe az öreg katona a beszélgetést. A fiúk hamar megértették a feladatot. Megrakták a nagy karfás szekeret és az első forduló terhét azonnal kazalba rakták. József szarvalta ki a kazlat, a gazda elismerően nézett az apró termetű, dolgos emberre. A gazda felesége egy nagy udvari deszkaasztalhoz invitálta őket és egy darab szalonnát, kenyeret és zöldpaprikát rakott mindegyik elé. Megreggeliztek és folytatták a széna betakarítását. Délutánra végeztek a munkával, megkapták a kialkudott két tábla szalonnát és egy, falusi udvari kemencében sült egész kenyeret. A háziasszony észrevette József arcán a meglepődést, és így szólt:
- Reggelire az én vendégeim voltak, váljon egészségükre!
- Köszönjük szépen! – hálálkodtak a katonák.
- És, most merre? – kérdezte a gazda.
- Kanizsára kellene eljutnunk – válaszolt Fodor Jóska.
- Odáig nem tudom elvinni magukat, de az odavezető vasútvonalig igen. Rögtön befogok a kisebbik kocsimba, és mehetünk is – és pár perc elteltével már fent ültek egy lőcsös szekér egymás mögé rakott ülésdeszkáján. Jó félórás zötykölődés után értek ki a vasútvonalhoz.
- Ide Kanizsa, talán 15-20 kilométerre lehet, tőlünk keletre – mondta búcsúzóul a parasztember a hálálkodó katonáknak.
12. Végre haza segített az Isten
- Hogyan tovább? – zakatolt a kérdés az öt hazaigyekvő agyában. Fodor Jóska fejtette ki először a véleményét:
- Ha igaz a hír, hogy az angolok kitárták a fogolytáborok ajtaját, akkor nagy bajba nem kerülhetünk.
- Ha igaz a hír! Van még itt egy másik kérdés is: vajon az oroszok is úgy gondolják, mint a szövetségesek? – morfondírozott József.
- Tájékozódnunk kell! – javasolta Nagy Pista.
- Igen, azt kéne, de most itt, a semmi közepén, a vasúti töltés oldalában ez nem is annyira egyszerű dolog – gondolkodott hangosan József. Mindannyian egy véleményen voltak: emberekkel kell találkozni, akik ismerik a mostani helyzetet, és fontos, hogy megbízhatók legyenek, nehogy rájuk küldjék a hatóságokat. Most, azonban egyelőre csak egyet tudtak tenni, ballagni a sínek mentén Kanizsa felé.
- Rosszabb ez az út, mint az erdőben! – dohogott Nagy Pista.
- Hát, persze, hogy rosszabb, mert ez voltaképpen nem is út, hanem a sínek menti bazaltkővel meghintett terület.
- Ne panaszkodj Pista! - szólt rá József – az lebegjen előtted, hogy ilyen közel még nem voltál az otthonodhoz, mint most!
- Ez igaz, de tudja fater, kicsit könnyebb, ha háboroghatok – felelte a bácskai gyerek. Erre mindegyik elnevette magát. A nagy hahotázásban alig vették észre a feléjük közeledő vasúti járgányt. A gépezet lassított, majd megállt. Két vasutas ült rajta, közülük az idősebb szólította meg a sín mellett haladókat.
- Jó napot emberek! Hová igyekeznek?
- Kanizsára – válaszolta Fodor Jóska. – Nem vinnének el bennünket egy darabon?
- Dehogynem, akár Kanizsáig is. Hárman felszállhatnak erre a járgányra, a maradék kettő pedig az utánunk érkezőre. De van ám egy feltétele a vonatozásnak!
- Gondolom az, hogy nekünk kell hajtani az egyest! – tapintott Jóska a lényegre.
- Nem nagy kunszt ám! – kezdett bele a technikai ismertetőbe a vasutas, de Jóska leintette:
- Azért egy 424-esnél, vagy egy 375-ösnél valamivel egyszerűbb ugye?
- Tyű, de ismeri a mozdonyokat a fiatalember, bizonyára sokat utazott vonattal!
- Az ám, de a legtöbbször én voltam legelöl – mosolygott Jóska.
- Csak nem masiniszta vagy barátom? – ment hozzá közelebb a hajtányos.
- De bizony az vagyok. Igaz leginkább a 275-öst koptattam, de vezettem már nagyobbakat is.
- Melyik vonalon?
- Mindenfelé, de főleg a dél- Dunántúlon – válaszolta Jóska, miközben a figyelme az éppen akkor érkező másik hajtányra terelődött. Azon a gépen is két vasutas ült, az egyik negyven, a másik 30 év körüli. A fiatalabb nagyon ismerősnek tűnt.
- Valahonnan én ezt az embert ismerem – gondolta, és akkor lepődött meg, amikor a kormos képű vasutas nekiszegezte a kérdést.
- Ne haragudjon, nem találkozhattunk már valahol?
- Hát, ha te vagy a Kelemen Miska, akkor igen!
- Te pedig a Fodor Jóska vagy, akivel együtt tanultuk a vasutas mesterséget! – ugrott le gépéről a hajtányos. – Mi járatban vagytok erre barátom?
- Hosszú az én történetem, ezért röviden mondanám. Klagenfurtból, a hadifogolytáborból jövünk és haza igyekszünk.
- Te még most is Dombóváron laksz?
- Igen, de jó lenne megtudni, hogy melyik vonattal juthatnék haza.
- Ha megengeded, azt javasolnám, hogy a Kanizsai vonatról szállj át Fonyódon a Kaposvárira. A papírjaitok rendben vannak? – súgta a kérdést Jóska fülébe a felismert iskolatárs.
- Hát persze! – felelte. Mit is válaszolhatott volna ennyi ember füle hallatára. A barátja azonban átlátott a helyzeten és nagyon halkan, úgy, hogy a többiek semmit se észleljenek belőle ismét a fülébe súgta:
- Ha beértünk Kanizsára, ne menjetek sehová, ameddig nem beszéltünk! Rendben?
- Rendben! – felelte Jóska. Az első hajtány vezetőjének recsegő hangja vetett véget a beszélgetésnek:
- Járműre, indulunk! – és a nagyobb súllyal, de a lényegesen nagyobb teljesítménnyel meglódultak a vaskerekűek Kanizsa felé. Több helyen is meg kellett állniuk, de így is hamarosan beértek a zalai városba.
- Sehová se menjetek, maradjatok itt a hajtányon. Tegyetek úgy, mintha az állomás dolgozói lennétek. Megpróbálok papírokat szerezni nektek, hamarosan visszaérek. –Kis idő elteltével visszaérkezett.
- Gyertek velem, beülünk egy félretolt vasúti kocsiba! Viselkedjetek természetesen, hadd higgyék, akik látnak benneteket, hogy a vasúthoz tartoztok! – és Jóskának a kezébe nyomott egy kalapácsot, aki minden kérdés nélkül is tudta a dolgát, mielőtt beszálltak a vagonba, a szerelvény néhány kocsijának végig kocogtatta a kerekét. A fülkében, miután elhelyezkedtek, Miska a vasutas kivett a zsebéből három – vasúti dolgozók számára kiállított igazolványt.
- Hármat tudtam szerezni. Döntsétek el, ki legyen közületek az a három, akihez hozzáigazítsuk az okmányokat!
- Nekem nem kell! – szólalt meg Horváth Géza, én a közelben lakom, hamarosan hazaérek, de Nagy Pistának sem kell, mert a Bácskába semmilyen körülmények között se tud hazajutni, ezért nálunk fog lakni, amíg a dolgok egyenesbe nem jönnek.
- Rendben, kell még egy kis idő, és hamarosan készen lesznek a papírok – mondta Miska, és valóban, fél óra sem kellett, és Márvány Józsefnek, Fodor Józsefnek és Varga Jancsinak olyan magyar és orosz nyelven kiállított igazolás volt a kezében, amellyel, mint a vasút alkalmazottja szabadon utazhatott.
A Nagykanizsáról Budapestig közlekedő személyvonat eközben beállt az indulóhelyre. A vasutas ismerőssel egy gyors búcsúzásra, és levélcím cserére jutott csak idő, a vonat lassan indult. A vagonok megteltek utasokkal. Az öt jó barát a legutolsó kocsi hátsó peronján helyezkedett el, mellettük három fiatalember állt és szurkoltak a vonat után, nagy csomagokkal futó asszonynak, aki elérte a hátsó vagont, de a felszálláshoz segítségre volt szüksége..
- Nyújtsa ide a cuccot néném! – kiáltotta le az egyik férfi, és az asszony felnyújtotta a két nagy pakkot. Adta volna ő is a kezét, de a három ember hirtelenjében megfeledkezett róla, ők már a csomagokkal voltak elfoglalva. József és társai azonnal észrevették, hogy egy csomaglopásra szakosodott bandával állnak szemben. Gyorsan kellett cselekedni, mert a vonat egyre távolodott az átvert asszonytól, ezért Varga Jancsi és Horváth Géza felkaptak egy-egy batyut és óvatosan leejtették a vonat mögött a sínek közé, aztán elkapták a három gazembert és jó erősen hátrakötötték a kezüket. Az utolsó kocsiból többen látták a történteket és valaki odahívta a szerelvényen tartózkodó rendőröket.
- Mi történt? – tette fel a kérdést a járőrparancsnok. Fodor Jóska válaszolt a tiszthelyettesnek:
- Jó napot kívánok őrmester úr! Hálaisten, hogy itt vannak, így nem kell vigyáznunk ezekre a haramiákra a Déli pályaudvarig. Arra lettünk figyelmesek, hogy kicsalták a csomagjait a vonat után futó asszonynak, nyilvánvalóan azért, hogy ellopják, mert már el is kezdték kibontani.
- Nem így volt! – próbálta menteni magát az egyik tolvaj.
- Dehogyisnem! – szólalt meg az egyik, majd egy másik utas. Kérem szépen, mi mindent láttunk. Úgy volt, ahogy a fiatalemberek elmesélték.
- Jó, rendben van! Maguk kicsodák? – kérdezte Fodor Jóskát az egyik rendőr.
- Vasutasok vagyunk őrmester úr. Én mozdonyvezető, a társaim pedig pályamunkások.
- Kérem, mutassa meg az igazolványát!
- Tessék parancsolni – nyújtotta át a nem rég szerzett papírját Jóska. Az őrmester beleolvasott. Látszott az arcán, hogy már sokszor láthatott ilyen okmányt.
- Milyen mozdonyt hajt fiatalember? – kérdezte, Jóska meglepetésére.
- 275-öst, de a legjobban a 375-öst szerettem, az már bírja, majdnem úgy, mint a 424-es.
- Ez így van! Mielőtt rendőr lettem, én is mozdonyt vezettem.
- Merre, melyik vonalon szolgált őrmester úr?
- A legtöbbet Kaposvár és Fonyód között.
- Az öreg Takács Frigyes meg van még Kaposban?
- Él még az öreg, a nyár elején találkoztam vele.
- Ha összefutnának, legyen szíves átadni az üdvözletemet.
- Mit is mondjak, ki üdvözli? – pillantott a rendőr, a még a kezében lévő igazolványba – tehát Szabó Mihály üdvözli.
- Úgy van, a Misi üdvözli, ebből is megérti, mert a vonalon szolgáló négy Mihályból, egyedül csak engem szólított Misinek.
- Átadom – felelte a rendőr, és lekezelt az öt szökött hadifogollyal. A vonat megállt, és még arra se jutott idejük, hogy elbúcsúzzanak a leszálló – hazaért – Horváth Gézától és a vele tartó Nagy Pistától.
- Már csak hárman maradtunk! – kesergett József.
- Fater, annak örüljön, hogy nemsokára hazaér! – vigasztalta Fodor Jóska.
- Örülök, nagyon is örülök, de tudod fiam, nagyon hiányoztok majd nekem.
- Tudom papa! Maga is hiányzik majd nekünk, de nem olyan nagy ez az ország, felkeressük néha egymást. Minden hová megy vonat.
Csendben álltak egymás mellett. Állomások jöttek, állomások maradtak le.
-Fonyód állomás következik – hallatszott a hangosbemondóból. József összerezzent. Tudta, hogy itt ebben a pillanatban valami véget ért és ugyanakkor el is kezdődött a számára. Elbúcsúzott egy nagyszerű baráttól, Fodor Jóskától, akit a fiaként szeretett, majd Siófokra érve búcsút intett a Fehérvárra tartó Varga Jancsinak és elindult haza Kilitire, hogy magához ölelhesse rég nem látott családját.
Dudás Károly
Siófok
2015.
Felhasznált irodalom: Szirovatka Károly: Balatonkiliti története, Kiliti a II. világháborúban c. fejezetéből idézetek.