1. rész

Kiliti álmok.

A város külső kerületének egyik nyugdíjas tisztviselője éli a sok mindenben csalódott öregek életét. A külvilággal az utóbbi években jóformán csak az interneten érintkezik. Szeretett volna komoly közösségekhez tartozni, de ahová becsöppent, nem tudott gyökeret ereszteni, akikre számított, akiket a sajátjának vélt, csak másodrangúként kezelték.

Írogatott a kis öreg. Kiírta magából a bánatot és azt a kevés örömöt, ami még megmaradt a boldogabb évekből. Először csak magának írt, vagyis az asztalfióknak. Publikálási lehetősége nem volt más, mint az internet. A megírt tíz könyvéből ötöt sikerült – korlátozott példányszámban – kiadni. Két novelláskötetét a falujának szentelte. Nagy lelkesedéssel írta mindkettőt, és már előre látta, hogy milyen nagy örömöt szerez vele közeli és távoli ismerőseinek.

Az egyik szárnyát bontogató, helyi szerzők műveit bemutató újságban szerette volna néhány versét és novelláját megjelentetni, azonban helyhiány miatt erre nem kerülhetett sor. Keserűen vette tudomásul, hogy az újság legelső számában is már csak kevés helybeli szerző publikálhatott.

Maradt az internet. Jó dolognak tartja, mert közvetlen szólhat az olvasóihoz, és ha szerencséje van, még visszajelzéseket is kap.

A 65 éves öregember csak ír, és ír és reménykedik, hogy egyszer majd valakinek – talán – hasznosak lesznek az írásai. Elsősorban kerülete iskolájára gondol, akikkel már régtől szerette volna felvenni a kapcsolatot. Korábban úgy tervezte, hogy iskolájukra hagyja azt a nagy mennyiségű anyagot, amit falujáról élete során összegyűjtött.

Már rendszerezte is, csak kellene valaki, aki jó szívvel átveszi tőle, tovább gondozza és gyarapítja.

Az egyik estén legújabb könyvén dolgozott. Megitta második kávéját, amiből egy kis erőt merítve kalapálta a betűket az újabb oldalakra. Először csak ujjai lassultak, majd a szempillái is elnehezültek és elaludt. Álmodott...

...Megálmodta élete álmát:

„Az ablakon beömlő napsugarak fényes ábrákat varázsoltak az osztályterem belső falára.  A  8/b. diákjai már nagyon unták az utolsó órát, a hét és a hónap utolsó tanítási napját. Szeptember 30-a volt. Laci bácsi történelem, valamint magyar nyelv és irodalom órái mindig izgalomba hozták az osztályt, de ezen a verőfényes pénteken egészen más kötötte le a figyelmüket. Ennyire még talán sosem várták a kicsengetést, ennyire még sosem készültek haza. Laci bácsi végignézett a padsorokon, elmosolyodott és a tőle megszokott nyugodt hangon megszólalt:

- Meséljetek, mi a baj? Látom, hogy gyötör benneteket valami. Jól látom, Gergő?

- Mire tetszik gondolni? – emelte riadt tekintetét a tanárra a 8/b. egyik meghatározó figurája.

- Csupán arra, hogy érezni lehet a teremben a levegő izzását. Szóljatok, ha gondotok van, hátha tudok segíteni.

- Nincs semmi gondunk, Laci bácsi – válaszolta bizonytalanul Roland.

- Miért mondod, hogy nincs gondunk – koppintott a padra ceruzája végével Bence.

- Ez nem olyan gond, amiben tetszene tudni segíteni – vette vissza a szót Roli.

- Hátha mégis – lépett közelebb Roland padjához a jóval harminc alatti, fiatal pedagógus.

- Tanár bácsi kérem, íjászkodni szeretnénk, de mivel gyerekek vagyunk, ezt csak felnőttek felügyelete mellett tehetnénk. A környékünkön pedig sehol sem működik ilyen szakkör.

- Tehát, az lenne a feladat, hogy találjunk felnőtt felügyeletet e nemes tevékenységhez, és létrehozzunk egy lövészklubot?

- Valami ilyesmi – bólogatott Csaba a középső padsor első padjából.

- Fel a fejjel gyerekek, hétfőig kitalálunk valamit.

- Laci bácsi, mi már holnap szerettük volna kipróbálni az íjainkat.

- Már íjaitok is vannak?

- Igen, egyelőre kettő, de már ezekkel is kezdhetnénk valamit.

- Lőttetek már velük?

- Még csak az udvarunkban, de csak óvatosan, nehogy kirepüljön a nyílvessző az utcára – hadarta el a választ Gergő.

- Hol vettétek az íjakat? – érdeklődött tovább a tanár.

- A nagybácsikámtól kaptam mindkettőt – felelte Bence. -  Az ő gyerekeié voltak, de nekik már túl kicsik, ugyanis ezek ifjúsági íjak.

- Tehát, ha jól értem akkor ezek visszacsapó íjak, és ezek közül is pontosan a nektek való méretűek. Gyerekek, megbeszélem a feleségemmel, Irma nénivel, és ha ez így nektek is elfogadható, kimehetünk veletek egy a lövészetre alkalmas helyre.

- Hurrá! Hurrá! – zúgta az egész osztály, meghallva Irma néni, szeretett földrajz és biológia tanáruk nevét.

- Kinek vagy minek szólt a hurrá? – nevette el magát Laci bácsi.

- Az egyik annak, hogy megyünk, a másik pedig Irma néninek! – vágta rá Hanna, az osztály tréfamestere.

- Nagyszerű gyerekeim, akkor holnap délután 2 órakor itt találkozunk azokkal, akik részt kívánnak venni az íjászkodásban. Messzire megyünk, a kiserdőn túl, ezért feltétlen biciklivel gyertek.

Olyan esetekben, ha nagyon készülünk valahova, úgy tűnik, mintha az óra kisebb sebességre kapcsolna. Bármennyire is lustul el a mutató, egyszer csak eljön a várva várt pillanat.

A megbeszélt időpontban gyülekeztek az iskolaudvaron a 8/b. íjászat iránt érdeklődő tanulói. Szám szerint tízen. Nyolc fiú és két lány, és megjelent Laci bácsi Irma nénivel, és egy nagy meglepetés: egy másik tanárházaspár, Zoli bácsi testnevelés és nyelvtanár, és felesége Bea néni a matek – kémia tanár.

Néhány percet vett igénybe, hogy rendezzék soraikat és a kerékpáros menet elindult a kiserdő irányába.

Félórányi tekerés után megérkeztek a kiserdő közelében lévő löszös parthoz, ami már messziről is alkalmasnak látszott a lövészet lebonyolítására.

- Fújjuk ki magunkat – javasolta Laci bácsi, miközben előszedett a zsákjából két íjat. – Ki tudná megmondani, hogy ezek milyen íjak? – tette fel a kérdést diákjainak.

- Magyar íjak.

- És a magyar íjak milyen íjak?

- Hátracsapó íjak – felelte Kriszti a csapat egyik lány tagja, és még hozzátette: a mérete alapján ifjúsági.

- Nagyon jó! - helyeselt Laci bácsi, - visszacsapó -, majd így folytatta: ezt a két íjat fogadjátok szeretettel tőlem és Irma nénitől. Valamikor, néhány évvel ezelőtt ezekkel lőttünk, de valahogy úgy jártunk, mint Bence rokonai, mi is kinőttük ezt a két remek fegyvert.

- Hű, de jó! - ujjongott Hanna – már van négy íjunk. Ennyivel már lehet gyakorolni.

- Ennyivel már lehet – ismételte Laci bácsi, miközben egyes vonalban felsorakoztatta tanítványait. – Lányok, fiúk, szerintetek az íjászat a történelemhez, a magyar nyelvhez vagy a testneveléshez van közelebb? – kérdezte.

- Maga a lövészet a testneveléshez – válaszolta Botond, a kis szeplős, tömzsi gyerek.

- Helyesen látod, éppen ezért a gyakorlati foglalkozást Zoli bácsi fogja levezetni, aki korábban maga is íjászkodott, és amint látjátok magával hozta 50 fontos felnőtt íját.

- Így van! – helyeselt a tornatanár, miközben megemlítette, hogy az ifjúsági íja még neki is megvan, amit hamarosan a távol lakó szüleitől el fog hozni, és az is a csapaté lesz, de most visszaadom a szót Laci bácsinak, aki felvázolja leendő íjász szakkörünk tevékenységének tervezetét.

- Gyerekek, most csak valóban vázlatosan mondom el, hogy mik az elképzeléseim a szakkörrel kapcsolatban – kezdte mondandóját a történelem tanár, aki egyúttal az osztály főnöke is volt. – Nemcsak lövészetről fog szólni a munkánk, hanem kiegészül az alábbiakkal is:

- természetjárás

- lakókörnyezetünk és környékének megismerése

- helytörténet

- az íjászat története

Amint látjátok, mi komolyan gondoljuk az előttünk álló feladatokat. Találtatok egy, a szabadidő eltöltésére szolgáló értelmes tevékenységet, amit mi tanárok szívesen támogatunk, természetesen az általunk meghatározott keretek között, Ígérem, hogy jól fogjátok érezni magatokat a szakkörben, a ti szakkörötökben.

A jövő héten mi négyen tanárok elkészítjük a szakkör tervezetét és minden szükséges kelléket, szülői engedélyeket, és igazgató néni jóváhagyásával indulhat a munkánk.

- Igazgató néni biztosan engedélyezni fogja? – kérdezett közbe Botond.

- Biztosan! Már tegnap említettem neki a terveteket és azonnal megígérte, hogy mindenben támogat bennünket, sőt, ahogy a munkája engedi, néha meg is látogatja a foglakozásainkat.

No, de azt javaslom, ne vágjunk a dolgok elé, használjuk ki ezt a szép szombat délután. Bizonyára már alig várjátok, hogy lőhessetek az íjakkal.

-Úgy bizony! – recsegte Gergő, mutáló hangján. A délután vissza lévő részében Zoli bácsi ismertette a visszacsapó íj működését és egy – a biciklién cipelt, felállított vesszőfogóra leadott egy szabályos lövést. Első körben mindegyik tanuló lőhetett egyet a szép színes karikákkal illusztrált táblára, majd elmagyarázta, hogy mi az oka annak, hogy senki nem talált bele a célba. Megmutatta az íj helyes tartását és ismertette az egész lövés mechanizmusát.

- Értitek? – kérdezte.

- Értjük – felelték kórusban, és valóban megértették, mert ki előbb, ki később beletalált a táblába. Igaz, még a közepétől távolabb, de az elért eredmény okot adott a bizakodásra. Zoli bácsi terve sikerült, a megalakulásuk első napján már többé-kevésbé elfogadhatóan tartották a kezükben ezt a becses ősi fegyvert.

- Mára ennyi elég lesz! – zárta le a lő foglalkozást a testnevelő tanár. -  Előttem kettes oszlopban sorakozó! - hallatszott a vezényszó. - A következő foglalkozás időpontját a jövő hét végéig megtudjátok, addigra igyekszünk minden szükséges anyagot elkészíteni. Tehát hétfőtől ti csak tanuljatok, most rajtunk, tanárokon a sor. Mielőtt haza indulnánk, van kérdésetek?

- Igen van! – emelte a szemébe sütő nap elé kezét Hanna. Laci bácsi és Zoli bácsi gyerekkorukban íjászkodtak? Először Zoli bácsi felelt:

- Én csak a középiskolában vettem először igazi íjat a kezembe, ha az ötödikes, majd a nyolcadikos koromban a magam készítette íjakat nem számolom.

- Nyugodtan számítsd ezeket az íjakat is az igaziak közé! – szólt közbe Laci bácsi -, mert hát ezek is íjak. Tudjátok gyerekek, még pedig a botíjak egyszerűbb formái. Amint eljön az ideje, hamarosan foglalkozunk az íjak megjelenésével, történetével, fajtáival, felépítésükkel és még sok-sok érdekességgel. Jómagam visszacsapó íjat, de még komolyabb botíjat is csak főiskolás koromban láttam, ahol nyomban be is léptem az íjászklubba. Gyerekkoromban azonban nagyon hatásos botíjam volt, amelyet már egy leírásban olvasottak szerint munkáltam meg.

Ahol most vagyunk, itt a löszös partnál lőttem vele először, és a későbbiekben is ez volt a barátaimmal a lőterünk. Úgy ismerem ezt a tájat, de mondhatnám, hogy a városrészünkhöz tartozó többi határrészt is, mint a tenyeremet. Itt voltam gyerek, és abban az időben mi nem a számítógép mellett töltöttük az időt, hanem a szabadban: focipályán, kiserdőnél, Békás tón, Sió parton, Csőrin. Szeretnétek ellátogatni a mi gyerekkorunk érdekes és izgalmas világába?

- Igen! Adta meg Hanna, a többiek helyett is a választ.

- Rendben van, hamarosan erre is sor kerül majd! – Válaszolt Laci bácsi, a falu szülötte, miközben feltekintett az egyre sötétebbé váló felhőkre.

- Irány haza, gyerekeim! Talán megússzuk a nyakunkba zúduló eső nélkül.

*

A következő héten Laci bácsi, ahogy ígérte megkezdte a szakkör szervezését. Hétfőn a tanítás utáni első útja Panni nénihez, az igazgatóhoz vezetett és ettől kezdve felgyorsultak az események.

- Mi a véleményed a mi kis alakuló szakkörünkről? – kérdezte a tanár az igazgatót.

- Nagyon örülök, hogy egy ilyen nagyszerű elfoglaltságot találtatok a gyerekeknek. Kilépnek a monitor elől, sokat mozoghatnak, mindez mellett komoly ismeretekre tehetnek szert. Gondoljunk csak bele: megismerik a környezetüket, városunk múltját, a helyi népszokásokat.

- Valamint megtanulják még jobban megbecsülni egymást, hiszen a csapatmunka szolidaritásra, a másik ember tiszteletére is nevel.

- Majdnem úgy, mint a katonaságnál.

- Igen, valami hasonló összekovácsolásra gondolok. Engem is teljesen felvillanyozott az előttünk álló feladat, de még Irmát, a feleségemet is.

- Ugyanerről meséltek nekem Zoli és Bea is.  Laci, ha gondolod, beszélhetek a polgármesterrel, hátha be tudna segíteni néhány eszköz vásárlásába. Még néhány íjra, nyílvesszőkre, karvédőkre, vesszőfogókra és állványokra gondolok.

- Ha gondolod, én pedig megkeresem a löszös part tulajdonosát, megkérném, hogy engedje meg, hogy néha gyakorolhassunk a birtokán. Eléggé elhanyagolt terület. Évek óta gazban áll.

- Ha ilyen gondozatlan, akkor miért ragaszkodsz hozzá?

- Több okból is. Biztonságos, mert a magas part megfogja az eltévedt nyílvesszőt, és ami a legfőbb, a kiserdő közvetlen szomszédságában van.

- Neked pedig a kiserdő és a mellette lévő egykori Nagyvíz felidézi a gyerekkorodat. Ugye?

- Jól látod Pannika!

- Elvégre itt nevelkedtem én is. Soha nem felejtem el azokat a kiserdőben töltött sátorozásokat, a Csépány tó mellett vagy a Csőrin lebonyolított akadályversenyeket. Ó, azok a csodálatos gyermekévek! Emlékszem a felső iskola udvarán lebonyolított játékos vetélkedőkre. A pékségből nekünk szállított langallókra, a szemközti kocsmából ajándékba kapott málna és narancsszörpökre. A zsákba futásokra, a kézilabda és futballmeccsekre a csárdaréti pályán.

- Ezekből kell nekünk visszahozni valamit, ha mindent nem is lehet, de mentsük, ami menthető.

- Amiről most beszélgetünk, az nem más, mint a gyerekek egészségéért, állóképességéért és személyiségfejlődéséért való aggódás, és rajtunk is múlik, hogy tudunk e valamit tenni a cél érdekében.

A két pedagógus átbeszélgette az egész délutánt. Előjöttek a gyerekkoruk emlékei, amelyből merítve máris elkészítették a szakkör működésének tervezetét. Az elkövetkező napok a szervezéssel, engedélyek beszerzésével, és a terület bérlésével teltek.

A terület tulajdonosa bérleti díj felszámítása nélkül használatba adta a birtokából azt a darabka területet, amelyen zavartalanul lehetett célba lőni.  A polgármester a város nevében több eszközt adományozott az iskolának, amelyek közt négy új íj is szerepelt.

Egy hét se kellett hozzá, hogy a szakkör gyakorlatilag is megkezdhesse működését. Időközben a másik osztályokból jelentkezőkkel együtt harminckettőre nőtt az íjászcsapat létszáma. Kis fejtörést okozott, hogy hány csoportot képezzenek ebből a nagy létszámból. Eleinte megoszlottak a vélemények, majd a két csoport mellett döntöttek, egyenként 16–16 fővel.

*

Elérkezett a várva várt szombat, a lőtér birtokba vételének napja. A négy tanár és a szakkör tagjai a kora délelőtti órákban érkeztek a löszös parthoz. Mindenkinek nem volt biciklije, ezért a felnőtteket leszámítva gyalog mentek. A néhány biciklire a talajegyengetéshez és az elvadult növényzet kivágásához szükséges eszközök szállítása miatt volt szükség. Nagy hasznát vették a motoros fűkaszának, és a sövényvágónak. Az utolsó szál csihatagot is kiirtották. Még dél se volt, amikor végeztek a munkával. Éppen azon tanakodtak, hogy mi legyen a kiirtott növényzettel, amikor megérkezett pótkocsis traktorjával a birtok gazdája, Pista bácsi. Mosolyogva köszöntötte az ifjúságot.

- Jó napot kívánok! Biztos, hogy jó helyen járok? Olyan alapos munkát végeztetek, hogy alig ismerem ki magam ezen a tájon. Most már csak egy kérésem van, segítsetek feldobni a kocsira ezt a sok hulladékot.

- Nagyon szívesen – markolt fel egy öllel az össze kupacolt ágakból Zoli bácsi, és a többiek követték a példáját.

Jóleső érzéssel néztek végig leendő lőterükön. Bence nem állhatta meg szó nélkül:

- Ez már igen, ide már szívesen járunk gyakorolni.

- Bizony, már kezd egészen otthonosan kinézni – véleményezte Bea néni kis birodalmuk állapotát. Zoli bácsi értetlenül nézett feleségére:

- Kezd? Ez már maga a csoda!

- Akad még itt sok javítanivaló.

- Mit javítanál még itt?

- Elviselnék néhány szabadtéri bútordarabot. – Az eddig hallgató Irma néni is megszólalt:

- Igaza van Beának, elkelne még ide egy két ülőeszköz, esetleg egy asztal.

- Pontosan. Mégpedig nagyon egyszerű padokra gondolok. Két vastagabb cölöpöt levernénk a földbe, amelyekre egy ülőrészt szegelnénk.

- Vedd úgy, hogy hamarosan elkészül. Természetesen nem ma, de napokon belül megoldjuk – ígérte meg Zoli bácsi, amelyet hamarosan tettek követtek. Elkészültek a szabadtéri bútorok, egy elmozdíthatatlan asztal, két oldalán lecövekelt padokkal.

A gyerekek lelkesedése átragadt a pedagógusokra is. A tanári karból szinte mindenki részt akart venni a szárnyát bontogató szakkör munkájában. A kezdetben az íjászatra vetített elképzelés rövid idő alatt túlnőtt a korábbi terveken. Jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb javaslatok születtek a „hogyan tovább”- ot illetően. Délutánonként a tanári leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. Végre összeállt szakkör működésének a leírása, amelyet az igazgatóasszony ismertetett a megbeszélésen résztvevő tanárokkal.

- Kedves kollégák, ez a néhány oldal, amit a kezemben tartok, egy csoda – kezdte beszédét. Hála néhány tanulónknak…

- A 8/b.-ből – szólt közbe László az említett tanulók osztályfőnöke…

- Igen, a 8/ b.- ből - folytatta az igazgató –, megvalósítunk egy olyan helyi közművelődési programot, amellyel a gyerekeink komoly ismeretekre tehetnek szert, amely ismereteket közkinccsé tehetjük a kerületünkben, de talán az egész városunkban is. Miről is van szó? A szakkörben több irányban fognak a tanulóink tevékenykedni. Felvázolnám:

Az első, a településünk múltjának megismerése, amely régi fotónkon keresztül mutatná be az elmúlt évtizedeket, vagy akár évszázadot, a másik pedig a falunkról készült írásos munkák felkutatása, rendszerbefoglalása.

- Amit itt elmondtál Pannika, az nagyon sok időt igénybevevő munka lesz. Évek kellenek ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, - szólt hozzá aggódva az egyik tanár.

- Bizony, egy komoly gyűjtemény összeállítása valóban sok évet jelent.

- Ebből a munkából, ezek szerint csak egy-két év múlva profitálhatunk.

- Nem egészen! – lepték meg Panni szavai a tanári kart. – Nem egészen, mert van a városrészben egy öregember, aki az utóbbi tíz évét pontosan erre áldozta, amire nekünk – mármint az iskolánknak – szüksége van. Komoly fényképgyűjteménye van Nándi bácsinak, valamint két, a falunkról szóló kötet novellája.

- Szerintetek ránk bízná évtizedes munkáját Nándi bácsi? – kérdezte Bea, a férjével együtt más vidékről származó fiatal pedagógus.

- Ezt csak úgy tudjuk meg, ha rákérdezünk – felelte az igazgató.

- Odamegyünk hozzá és megkérdezzük: Nándi bácsi, nem adná nekünk a fotó és novella gyűjteményét?

- Természetesen nem így képzelem. Nándi bácsit is hoznánk a gyűjteménnyel együtt.

- Úgy érted, hogy a szakkörben ő lenne az egyik témakör – nevezetesen – falunk közelmúltja c. foglalkozás vezetője, előadója?

- Így értem! Gondoljatok bele, itt ez a kis, hetvenhez közelítő öregember. Elvégzett tíz év alatt egy komoly értéket eredményező munkát. A fejében van az elmúlt időszakok történelme, környékünk helyismerete. Eddig még senki meg nem szólította, hogy: „öreg, nekünk tetszik, amit csináltál, és örülnénk, ha velünk is megismertetnéd. Beszélgessünk már róla egy kicsit!”

A képeket pedig már mi is gyűjtenénk, és gyarapítanánk az általa megkezdett novella gyűjteményt is.

- Biztos, hogy ebbe belemegy? – aggódott tovább Bea.

- Holnapra megtudom – felelte az igazgató asszony, majd folytatta a szakkör tematikájának ismertetését. – A következő feladatkör településünk és környékének megismerése, megismertetése a tanulókkal. Ki vállalja ezt a munkát?

- Örömmel vállalom – emelte fel a kezét László, a 8/b. osztályfőnöke. Itt születtem, itt nőttem fel, ismerem a tájat, mint a tenyerem.

- A végére maradt, ami tulajdonképpen összehozta a szakkört, az íjászat. Ki fogja vezetni a gyakorlati edzéseket, esetleges bemutatókat, netán versenyeket?

- Én! – ajánlkozott Zoltán, a tesi tanár.

- Tehát, amint látjátok, három részből tevődik össze a szakkörünk:

1. városrészünk múltjának megismerése

2. környezetünk megismerése

3. Íjászat. A feladatkörök vezetőinek lesznek segítői is – önkéntes alapon – a tanári karból.

Még néhány nap és elkészültek a foglalkozási tervek, minden okmányra pecsét került és kezdődhetett az igazi munka. Nándi bácsit az igazgatóasszony előbb telefonon kereste meg, majd egy megbeszélt időpontban Lászlóval és Irmával személyesen is.

A kis öreg hallva a pedagógusok kérését, kissé meglepődött. Eszébe jutott a sikerekkel, kudarcokkal, örömökkel és bánattal tarkított néhány év, ami nyomot hagyott az egyébként is beteges emberben. Nem sokat kertelt, azonnal válaszolt.

- Kissé elkéstek, gyerekeim, mert már semmilyen szerepet nem tudok vállalni. Az utóbbi időben nem járok sehova. No, de gondolom, hogy nem is a személyem lenne a fontos, hanem az a néhány füzetecske, ami a tarisznyámban lapul.

- Nándi bácsival együtt – szólt közbe László.

- Néhány éve szívesen eleget tettem volna a kéréseteknek, talán még vártam is, ha akkor lett volna ilyen igényetek.

- Hibáztunk, Nándi bácsi. Elszalasztottunk valamit, amit már nehéz lesz pótolni.

- Nem baj Lacikám, majd kitalálunk valamit - fejeződött be az álomországi beszélgetés…”

Dudás Károly

...folytatása következik...