Mi is magyarul beszélünk
Balatonkilitin a hatvanas években is élénk kulturális tevékenység zajlott. A felnőttek színdarabokat adtak elő. Sok előadást megélt a János vitéz, a Néma Levente és több komoly mű a mozi színpadán. Több táncos-zenés darabot is bemutattak. A gyerekek követve a „nagyok” példáját a tanárok lelkes munkájának köszönhetően, amikor csak tehették felléptek a mozi színpadának deszkáira. Divat volt akkoriban a vetélkedő is, amely járási, sőt sok esetben megyei kereteket is öltött.
Így jutottunk el Siófokra az egyik irodalmi és nyelvtani vetélkedőre, amelyet az általános iskolában rendeztek. Jöttek velünk felkészítő tanáraink és mivel zenéről is volt szó a vetélkedőn - Sára Feri bácsi, iskolánk szeretett igazgatója is, akiről köztudott volt, hogy „nem élhetett muzsikaszó nélkül”.
Feri bácsi az énekből és zenéből felkészült gyerekekkel félrehúzódott az egyik osztály falai közé és halkan próbálgatták, hangolgatták hangszereiket és még a megmérettetés előtt utoljára átnézték az őket érintő kérdéseket. Mi többiek a folyosón beszélgettünk, úgy, ahogy azt a gyerekek általában teszik, ha többen vannak, ügyet sem vetve a hangerőre, a kiejtés formálására és a választékos kifejezésre, vagyis úgy, mint Kilitin a hátsó udvarban, a Csőri oldalban, vagy a Csapáson, úgy félúton Papkuta felé. Ne kerülgessük a témát: a hol helyett: „hun”, a jön helyett: „gyün”, a volt helyett: „vót” formában hangzottak el a szavak. Mindez egy IRODALMI-NYELVTANI vetélkedő előtt rövid idővel, az erre felszentelt épületben.
Erre fel kellene szisszenni, vagy halk sikolyt kellene művészi szopránnal kibocsátani!
Ha hiszik, ha nem, a felszisszenés nem is maradt el, de a sikoly is készülődött a Pestről hozzánk, paraszt gyerekekhez „lelátogató” művésznő jóvoltából, aki félrehívott bennünket és megkérdezte:
- Hol tanultatok beszélni? Hogy lehet így egyáltalán szavakat kiejteni? És ti jöttetek egy irodalmi-nyelvtani vetélkedőre?
Volt még vagy négy-öt kérdőjel, de bennünket valahogy a kényeskedő művésznő nem tudott meghatni. Nem csak bennünket! Ami ezután következett, az maga volt a csoda, a pedagógusi hivatás magasiskolája. Olyan dolog történt, amely talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a jó pásztor úgy tereli vissza az elkóborló bárányokat a nyájhoz, hogy közben meg ne sértse őket.
Az eset pedig úgy zajlott, hogy Sára Feri bácsi éppen meghallotta a művésznő remekbe szabott kérdéseit szeretett diákjaihoz, és a legnagyobb meglepetésemre – a tőle nem megszokott stílusban - valamelyikünk felé fordulva így szólt:
-Te Józsi, idesanyád e’ tette-e má’ a borocot? Ha gyüttök a begyűjtő fele, vigyázzatok, mer’ a kovácsműhelytű a tikok kijárnak az útra, nehogy főbukfencűjetek bennük a kordéva’. Ezt egy szuszra kimondva, ránk mosolygott. Mi pedig vettük a lapot.
A kis nagysád – művésznő - egy darabig kapkodott a levegő után, aztán visszavonult. A vetélkedő zsűrijében láttuk legközelebb.
A versenyen könnyen vettük az akadályokat. Írásbelin elsők lettünk. A szóbelin csak a siófokiak voltak jobbak nálunk. A helyes beszédben egy – kiliti - paraszthajszállal maradtunk el tőlük. Nagyon tudtak a siófokiak és nagyon kulturáltak voltak.
A vetélkedő végén Igazgató bácsink is felszólalt. Irodalmi nyelven, de a Zala megyéből hozott gyönyörű tájszólással ékesítve beszédét.
A műsor végén a művésznő odament Feri bácsihoz és elnézést kért, amiért rászólt a diákjaira, aki megkérdezte a primadonnát:
- Ön ugye budapesti?
- Most már igen, - felelt a színésznő, korábban egy Salgótarján melletti falucskában éltem, és elmosolyodott.
Bárhogy is leplezte, kiejtésében ott bujkált a hamisíthatatlan felvidéki tájszólás. Rájött, hogy elvesztette a csatát, de az őt legyőző nem alázta meg, hanem mesterien terelte vissza a mindennapok világába.
- Látja művésznő - felelt drága igazgató bácsink, felemelve a színész jobb kezét - most már teljes lelki nyugalommal csókolok kezet önnek, hiszen mi is, Ön is, magyarul beszélünk. Ezen a nagyon változatos, gyönyörű magyar nyelven. Ugye milyen érdekes? - megértjük a palóc Mikszáth Kálmánt, a dunántúli Vörösmarty Mihályt, az alföldi Petőfi Sándort. Ahogy ezt kimondta, nyílt tekintetű szemével ránk kacsintott.
Ezt az arcot, ezt az embert, ezt a pedagógust nem lehet, nem tudom és nem is akarom elfelejteni.
Dudás Károly