Nagyapám mesélte:

2014.05.27 08:15

1.Lőrinc és a dinnye

Az 1906-os esztendő Szent Mihály havának harmadik napján jó anyám a kezembe nyomta az öreg Bodolai által font félfülű csumaszatyrot és elvitt a Kiliti Katolikus Iskolába. A kócos bajszú pedellus már az udvaron elmagyarázta, hogy mi illik és mi nem, hogy „kezit csókolom” – ot kell köszönni a mester úrnak, a plébános úrnak és a kántor úrnak. Hamarosan megjelent a mester úr és megmustrálta, hogy van e palatáblánk és palavesszőnk. Felbotorkált a katedrára, leült a nagy faragott székre, okuláréját ráeresztette orra hegyére, tavalyi zsiba nevelte lúdtollát belemártotta a görbenyakú kalamárisban kéken világító téntába, és csak úgy sercegett a penna hegye az asztalon heverő irka vinyettáján.

- Látom, mindannyian meglátogattátok Káró bácsit a borbélyt. Szépen meglovagolta a nullás csikóval a kobakotokat. Aztán, örültök – e, hogy iskolások lettetek?

- Örülünk hát! - vágta rá egy cserfes, de egymás közt csak nagyszájúnak hívott copfos csöppnyi lány, Teri.

- Így van kislányom! Öröm is ám, ha az ember fia okosodik – helyeselt a mester úr.

- Meg az ember lánya is! – replikázott a pöttöm.

- És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a tanító úr, és a kapott választól igazán jó kedvre derült:

- Hát Terus, aztán meg Terus néni.

- És, te Pisti, te örülsz- e, hogy iskolába járhatsz?

- Örül a rosseb! – szólt az őszinte válasz. Inkább nézegetném a gyurgyókákat a sárgaföldes partban, hajkurásznám az üregi nyulakat a Botromászban, mennék dinnyét lopni a káptalan földjére, azzal se törődnék, hogy Lőrinc már belehu…

- Ki ne mondd! – fojtotta bele a szót a pörgő nyelvű gyerekbe a mester úr, majd ő maga fejezte be a megkezdett mondatot: - belepisilt.

- Tanító bácsi kérem! – kapcsolódott be a dinnyéről folyó beszélgetésbe Ferkó, az alacsony, pufók, feltűnően szeplős gyerek – ugye nem szabad hazudni?

- Azt bizony nem szabad Ferkó. A Jó Isten meghatározta a tíz parancsolatban is, hogy „ne tégy hamis tanúbizonyságot”, ami arra kötelez bennünket, embereket, hogy mindig igazat kell mondani

- Akkor nekünk miért hazudták a felnőttek, hogy a Lőrincz belepisilt a dinnyébe?

- Miért, talán nem úgy van? – kérdezett vissza a feltett kérdésen meglepődött mester.

- Hát, nem úgy van tanító bácsi kérem! – felelte a szeplős.

- Hát hogyan van?

- Legyen szíves megmondani, hogy mikor pisilt bele a Lőrinc a dinnyébe?

- Pontosan Lőrinc napján.

- Tanító bácsi kérem, most már mindegy, elkezdtem, hát elmondom a nagy titkunkat.

- Mondd, fiam! – biztatta a mester úr.

- Az úgy volt, hogy mi négyen: a Jóska, a Pisti, a Géza és én kimentünk Szent Lőrinc napján a Sió mellé a dinnyeföldre. Ott voltunk egész nap, ott töltöttük az egész éjszakát, de mi ott nem láttunk egy embert sem! Akkor miért állítja az egész falu, hogy Lőrinc belehugyozott a dinnyébe?

- Gyerekeim, ti eltévesztettétek a szent nevenapját! - mondta a tanító úr.

- Dehogyis tévesztettük el, mi pontosan augusztus 10-én, Lőrinc napján  figyeltük a dinnyeföldet- felelte Pisti.

- Az a bizonyos Lőrinc nap azonban szeptember 5-én, holnapután lesz, okosította fel a gyerekembereket a mester, aki ha akarta, ha nem elnevette magát, majd komolyságot erőltetett magára és más mederbe terelte az események további folyását.

2. A rongylabda (1)

Teltek-múltak az évek – folytatta nagyapám a meséjét – és azon kaptuk magunkat, hogy a naptár lapja átfordult az 1910-es esztendőn. Ez idő tájt már az elemi iskola negyedik osztályában koptattam a padot. Bármelyik oldalról is nézzük, gyerekek voltunk és a gondolataink leginkább a játékokon jártak, amennyiben a házkörüli munkák, amibe már egészen kicsi korunktól belekóstoltunk, egyáltalán engedtek bennünket játszani. Magunk készítettük a játékainkat, a lányok csuhéból, kukoricaszárból, rongyokból babákat, mi, fiúgyerekek pedig rongylabdát, amelyet mindig azzal béleltünk, ami volt éppen a kezünk ügyében. Az egyik alkalommal, a Csordahegyen jött össze a gyereksereg és szomorúan állapítottuk meg, hogy eltűnt a rongylabdánk. Hamar kiderítettük, hogy Tóthék Szultán nevű kutyája tépte darabokra.

- Most mit csináljunk? – állt elő a kérdéssel Pisti.

- Mit csináljunk, mit csináljunk? Labdát! – határozta meg a feladatot a hosszúlábú Gyuszi gyerek. - Mindenki induljon rongyokért, aztán már tekergetjük is a gömböt. – Hamarosan visszaérkeztek a rongygyűjtők és alakult a rugdosnivaló.

- Már csak egy felmosórongynyi hiányzik, és lehet összekötözgetni! – állapította meg örömmel Jancsi, amikor a kezébe vette az egyre dagadó reménybeli labdánkat.

– Már csak egy jókora parget bugyogónyi hiányzik belőle! – vigyorgott Gyuri, de már a tekintetét a látótávolban lakó Mariska néniék udvarában roskadozó ruhaszárító kötelére irányította.

- Gyuri, ne marháskodj! Ebből egetverő nagy csetepaté lehet, ha meg tudja Mariska néni, hogy oda a bugyogója!

- Az még hagyján, de ha a ténsasszony ura, a Gergő bácsi megneszeli, hogy eztán a ház asszonya nem hord semmit a szoknya alatt! Na, abból lesz a nagyon nagy baj! – próbálta elijeszteni Gyurit az óvatosságáról ismert Dezsőke.

- Ne legyen György a nevem, ha nem hozom ki azt a lúgkő színű kelmét arról a kötélről! Észre se veszik, hiszen annyi göncük van csak úgy ropog az a szerencsétlen kötél a nagy súly alatt. Van ott mindenféle anzung, ahogy nézem, még az öregasszony agyonfoltozott cihája is.

Gyurka olyan ügyesen bejutott az udvarba, hogy szinte mi is alig észleltük. Igaz, könnyen lehetett rejtőzni a virágoskert futórózsája és az udvaron álló ökrösszekér takarásában, na, meg a kötélen lógó ruhák között. A fiú térült, fordult és már tekergette is friss szerzeményét a többi rongyhoz és hamarosan összegömbölyödött a magyar ősfoci.

- Mi lesz, ha észreveszik, hogy hiányzik a ténsasszony alulmelegítője? – aggódott Dezsőke.

- Soha nem jönnek rá, hogy mi loptuk el! – jelentette ki határozottan Gyuri.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – kapta a kérdéseket innen is, onnan is.

- Azért mert nem csak a kék bugyogót csórtam el, hanem a halovány rózsaszínt is! – felelte vigyorogva Gyurka.

- Ezt nem értjük! – mordult fel a gyerekhad.

- Mit nem értetek ezen? A másikat bedobtam Tóthékhoz, Szultán kutyának. Szerintetek mit gondol majd Mariska néni, ha meglátja az alsó fertály takargatóját darabokra tépve a szomszéd morgó kutyája előtt?

- Az hagyján, hogy Mariska néni mit gondol, de Gergő bácsi, az a vén bolond féltékeny öregember hogy rendezi le magában ezt a cifra esetet?

3. A rongylabda (2)

Van még egy – rongylabdával kapcsolatos – történetem, pödörte meg Papa ősz bajuszát. Egyszer Géza, az örök gondolkodó kitalálta, hogy próbáljuk ki, milyen lehet, amikor nem mezítláb, hanem apáink, nagyapáink bőrcsizmájában vagy bakancsában kergetjük a rongylabdát. Hát, mit mondjak, az volt csak az igazi mutatvány! A 35-ös, 36-os lábak szinte gyerekestől elvesztek a csontkemény lábbelikben. Talán ez az eset ihlette meg a „kettőt lép, mire egyet előre jut” szólás világra hozóját. Csúszkáltak a gyereklábak a durva csizmákban, addig, amíg ki nem találtuk, hogy azok orrát kapcával ki lehet tömni és akkor már nem csak esni-kelni, hanem haladni, sőt cselezni is lehetett bennük. Mire volt jó a keménytalpakkal való szaladgálás? Nem törte fel a hant, a kavics és nem sértette fel üvegcserép a talpunkat. Volt azonban egy nagyon nagy hátránya: egy-kettőre ronggyá ment a rongylabda. Ilyen esetben amilyen gyorsan csak lehetett pótoltuk, felhasználva a régi labda cafrangjait, és minden ruhadarabot, amit csak tudtunk szerezni. Amit csak tudtunk…mert nem is ment ez annyira könnyen azokban a nyomorúságos időkben. Mit volt mit tenni, kiegészítettük a rongyot, amivel csak lehetett. Nagyon jó szolgálatot tett a fűrészpor, amíg el nem apadtak a források. Egyik alkalommal, amint azon tanakodtunk, hogy mivel töltsük meg újabb labdánkat, nem tudtunk ötről a hatra jutni, csak nem állt össze a gömb, amit aztán kergethettünk volna. Szomorkodtunk, búslakodtunk, amikor Jancsi megszólalt:

- Gyerekek, nagyon nagy a baj! Ruhaszárítókat, kerítéseket lehetetlen megközelíteni, mert a ténsasszonyok odakötötték a kutyáikat. Fűrészpor egy szem sincs nyáron a faluban, mert ilyenkor nem fát tesznek a sparheltbe, hanem üszékcsutát, annak a lángjánál is megfő a bableves és megsült a pogácsa. Mondjátok már meg cimborák, hogy akkor mi a lószart tegyünk a labdánkba?

- Mi a lószart? – ismételte meg Ferkó Jancsi kérdését, ha én ezt tudnám, akkor meg is mondanám.

- Várjatok csak! – kiáltott fel Pisti, és odaballagott a poros útra pakolt lócitrom halomhoz.

- Csak nem szarozni akarsz cimbora? – kérdezte Dezsőke, azzal a riadt bamba nézésével.

- Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel Pisti. – A legjobb anyag, amit el lehet képzelni. Nézzétek csak! - vett fel egy marékra valót a zöldes-barna nyers szúrós szagú patásürülékből, és minden undor nélkül egy szabályos gömbbé gyúrta.

- Ez nagyszerű! – ismerte fel a helyzet komolyságát Jancsi is, és máris gyúrta a következő cuppogó kugligolyóformát. Öt percen belül az összes gyerek dagasztotta a „pomposokat” és egy árnyékos helyre kitették száradni a szabályos gömböket.

- Így ni! – fejezte ki elégedettségét Pisti és ettől kezdve nemcsak az „illatos” masszát, hanem az irányítást is kézbe vette. Még aznap megszáradt a labdabetétté előlépett lócitrom és kezdődhetett az összeeszkábálás. Olyan labda kerekedett ki belőle, hogy a felnőttek is a csodájára jártak, de sehogy sem értették, hogy miből tudtak ilyen szabályos gömböket varázsolni fiacskáik. A gyerekek megállapodtak, hogy ameddig csak lehet, titok marad a labda anyaga.

Egy napon az intéző fülébe is eljutott, hogy milyen nagy kinccsel rendelkeznek a fiúk. Megkereste őket elkényeztetett úri csemetéjével együtt azzal a kéréssel, hogy neki is készítsenek egy ilyen tetszetős labdát.

- Nagy szerencséje van tekintetes úr! – válaszolt a kérésre Pisti -, mert éppen van egy tartalék labdánk, ezt szívesen eladjuk önnek.

- Na, és mi az ára?

- Egy adag márc, egy süvegcukor a nagyobbik fajtából, és minden gyereknek egy kifli a péktől.

- Áll az alku! – mondta mosolyogva az intéző – és máris intézkedett, hogy a gyerekek minél előbb megkapják járandóságukat. Amint elfogyott az összes kifli, megszólalt Dezsőke:

- Ha ilyen nagy a kereslet egy maréknyi lószarra, akkor érdemes lenne kivinnünk néhányat a piacra is!

4. A misebor

Nagyapám meséiből világosan kirajzolódott, hogy gyerekkorukban ők sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint a náluk korábban, vagy későbben cseperedők. Szerették az életet és megpróbálták - ameddig csak lehetett – elnyújtani azt az időszakot, amit gyermekkornak nevezünk. Úgy, és ott játszottak, ahol éppen megadatott, arra azonban nagyon vigyáztak, hogy a felnőttekhez fűződő viszonyukat sérelem ne érhesse, amit itt Balatonkilitin, ebben a Balaton parti faluban úgy fogalmaztak meg, hogy „nehogy szó érje a ház elejét”. Így, aztán nagyon jól megfért egymás mellett a munka és a játék, valamint a móka és a komolyság. Ezek után hallgassuk meg Papa következő meséjét!

Talán 1912 nyarán történt, amit most elmesélek. Néhányan, hasonló korú gyerekek a katolikus templom mögötti líceummal benőtt oldalban és a Vele egybefüggő Kálvária dombon játszottunk, beszélgettünk. Eleredt az eső és mi odalapultunk a templom falához, ami azonban csak egy darabig nyújtott fedezéket, aztán egy nagyobb zápor elől bemenekültünk a templomba. Jó ideig csak üldögéltünk, majd Jancsi javaslatára hallgatva, felmentünk a toronyba. Izgalmas látvány tárult a szemünk elé, az eső időközben elállt és egy széles ívű szivárvány jelent meg az égbolton. Sokáig gyönyörködtünk az elénk táruló látványban, majd leereszkedtünk a toronyból. Egyszer csak Pisti a szája elé emelt mutatóujjával jelezte, hogy maradjunk csendben.

- Mi van? – suttogtam neki.

- Azt hiszem, valaki van a sekrestyében – felelte halkan.

- Lehet, hogy a sekrestyés úr rendezkedik – nyugtatott bennünket Jancsi.

- Azért én meglesem, hogy ki az – szólt vissza Pisti és máris a résnyire nyitott ajtónál termett. Mi persze óvatosan követtük és belestünk a kis helyiségbe, ahol a sekrestyés úr egy Budapestről érkező hölgyvendége, éppen a szájához emelt egy zöldszínű, csatos üveget. Kortyolt egy jó nagyot, majd visszakattintotta a porcelántetőt a vékony üvegnyakra, nyomott két puszit a literes palack oldalára és a legnagyobb csodálkozásunkra elkezdett beszélni a palackhoz:

- Édes kis borocskám, most visszateszlek ebbe a szép almáriumba, aztán úgy fél óra múlva visszajövök, és addig kóstolgatlak, amíg ki nem fogysz az üvegből – közben csuklott néhányat, és eltávozott. Mi előbb csak álltunk a templom egyik sarkában, aztán a gyámoltalan Dezsőke törte meg a csendet:

- Láttátok? Az anyja hétsz…- közben felpillantott az oltárra, észbekapott, hogy egyébként sem szabad, kiváltképp a templomban nagyon nagy bűn káromkodni, ezért a saját magát meghazudtoló fürgeséggel a megkezdettől némiképp eltérően folytatta a mondatot – az anyja hétszilvafáját! Ez a némber vedelte a misebort.

- Ellopta a plébános úrtól! Ezt nem hagyhatjuk! – háborodott fel Géza is, aki a mondókáját tovább is folytatta – akkor most figyeljetek rám! Én most elszaladok haza, innen a szomszédból hamarosan megfordulok, ti várjatok meg itt a templomban! – ezzel Géza elviharzott, majd rövid idő múlva egy ugyanolyan zöld csatos üveggel tért vissza, mint amilyenből a misebor tolvaj kortyolgatott.

- Mi van cimbora, hoztál ennek a jóasszonynak még egy üveggel, mert hátha a plébános úr borától nem lesz képes berúgni? – kérdezte röhögve Jancsi.

- Hát, nem egészen! – felelte Géza – ebben az üvegben ecet van.

- Értem már! Odatesszük a boros üveg helyére, amit mi szépen eltüntetünk! – okoskodott Dezsőke.

- Nem egészen így lesz. Addig stimmel, hogy kicseréljük a két üveget, de a borost eldugjuk a sekrestyében. – A továbbiakat minden egyéb magyarázat nélkül is megértették. Mire a kapatos asszonyság visszaért, már az ecetes üveg árválkodott az almárium ajtaja mögött. Kivette a butellát, egy gyakorlott mozdulattal lecsattintotta a tetejét és még rutinosabb mozdulattal a szájához emelte. Ó, mohóság, mértéktelenség! Mit történt ezzel a szegény elanyátlanodott, gyámolításra szoruló szomjazó hölggyel? Mi ez a rettenet, ami majdhogynem azonnali halálát okozta szegény szerencsétlen asszonyságnak?

- Hát akkor én most megmondom, hogy mi történt. A mohó ördögfajzat két pofára kapta a szúrós szagú, maró ízű ecetet és azzal a torkosokra jellemző lendülettel le is nyelte. Mart a tisztességes adag mindent, amit csak elért, talán még az agyát is ennek a perszónának és talán ez a lecke visszazökkentheti abból a bűnös életvitelből, amit előszeretettel gyakorolt idáig. Ordítozva rohant ki a templomból. Szégyenérzetét teljesen letompította az a sok alkohol, amit lenyelt hányatott évei során. Rohant rokonához, a sekrestyéshez, aki éppen a közeli vendéglőben kártyázott:

- Kedves rokon, átváltozott a misebor, valami rettenetes itallá! Gyere velem azonnal a templomba, győződj meg magad is!

- Sokat ittál Sári! – csitította kapatos rokonát a sekrestyés, de az tovább kérlelte és elindult a család szégyenével a templom irányába. Beléptek a sekrestyébe, ahol nyoma sem volt annak a sok zagyvaságnak, amit Sári összehordott. A Bor ott árválkodott az almáriumban, ami arra utalt, hogy a jóasszony mellébeszél.

- Tényleg megfogadom kedves rokon a tanácsodat! Abbahagyom az ívást, már képzelődöm, és a doktor úr is megmondta, hogy a nagy ivászatnak először az lesz a vége, hogy képzelődöm, utána pedig megdöglöm.

- Így van kedves rokon, és, hogy erre ne nálunk kerüljön sor, holnap reggel kiviszlek a vasútállomásra és felszállsz a Budapestre tartó vonatra!

Tovább már nem hallgathattuk a kettejük „meghitt” beszélgetését, mert észrevétlenül ki kellett osonnunk a templomból- fejezte be a mesélést nagyapám.

5. A déli harangszó

Sári azonnalos elutazása nagyon jókor történt, megmentett bennünket egy kellemetlen vizsgálódástól és megcsillant a remény, hogy lemossa rólunk a ránk, néhány süldő gyerekre nehezedő gyanút, nevezetesen, hogy állítólag mi húztuk meg a katolikus templom harangját pontban fél tizenkettőkor. Ilyen módon, a mezőn dolgozó emberek korábban mentek ki a földek szélére, hogy az akácfák, jegenyék árnyékában elfogyasszák a szakajtóruhába csomagolt ebédkéjüket, a postamester ráfordította a hivatal ajtaját, az öreg hentes szegre akasztotta bőrkötényét és hazaindult, hogy bekanalazza a levest. A kovács kiszaladt a műhelyéből, felnézett az égre, még kettőt koppintott a fogóba szorított tüzes patkón, belenyomta a hideg vízbe, de a sercegését már nem hallotta, mert gurult vele a tömörgumis bicikli a jól megérdemelt ebéd irányába. Pihenve ebédelt az egész falu. A gazdag ember a kövér tyúkból főtt pörköltet, a szegény a rántott levest vagy a föld végén a szalonnát, vöröshagymával. Amint lecsúszott az utolsó falat is, mindenki indult vissza a dolgára. Szaporodott a rendre vágott sarjú a Sió réten, formálódott az új patkó, tette a dolgát a postamester, a hentes és a többiek.

És ekkor történt valami! Megszólalt a katolikus templom delet jelző harangja. Az ismert, megszokott dallamban kongatta minden égtáj felé a levesnótát. Gondolkodik a postamester, töri a fejét a hentes, silabizál a furcsa helyzeten a bozótban kaszáló parasztember, tépelődik a kovács, szalad a templomhoz a kántor, amint meghallja a megduplázott harangszót:

- Megbolondultam? Vagy csak megcsaltak érzékeim? – kérdezi a munkáját éppen befejező harangozót.

- Dehogy kántor uram - válaszolt az öreg kötélrángató – ez a harang valóban meg lett kongatva, úgy félórája. Én is hallottam, de amikor ideértem már egy teremtett lelket sem láttam. Fogalmam sincs, hogy ki űzött tréfát belőlünk!

- Pedig nagyon is jó lenne utánajárni és hátra kellene kötni a sarkát ennek a szemtelen és tiszteletlen embernek. Hát nem szégyelli magát ez az istentelen némber? Bolondot csinál az egész faluból. Még jó, hogy nem a vészharangot szólaltatta meg!

- Még szerencse! – helyeselt a harangozó – kerülne csak a kezembe, bíz isten, egy fertály évig ráncigáltatnám magam helyett ezt a nehéz kötelet, nekem már nagyon nehezemre esik – kesergett a hajlott korú, bütykös ujjú, aszott öregember.

- Bejön az még a mi utcánkba! – tette hozzá reményét a kántor. Ettől a naptól, aki csak tehette a becstelen briganti után tudakolódzott, mert hogy az egész falu becsületén esett folt, és csak egy megoldás létezik: azt a plecsnit onnan el kell távolítani, amilyen gyorsan csak lehet! Gyanúba került a postai kézbesítő, aki éppen arra járt abban az időben, habár őt akár ki is menthette volna Katinka, mivelhogy éppen vele bujálkodott ezen időben a Kazal mögött. Gyanús volt még az intéző úr kocsisa, aki ezen a napon kimenőt kapott a tekintetes úrtól, de őt meg a halcsősz Pista éppen ekkor csípte nyakon, amint éppen halat varsázott a Sióban.

- Egyedül a mi nagy gyerekekből álló kompániánk állt gyanú fölött – meséli tovább a történetet nagyapám – mi a Csordahegyen a rongylabdánkkal ingereltük Tóthék kutyáját. Ott voltunk minden – mármint kettőt leszámítva -, mert Jancsi és Pista elindultak dinnyét lopni. A dinnyelopáshoz eszelték ki menet közben, ezt a harangozósdit. Az egész úgy kezdődött, hogy útban s dinnyeföldre, megszólalt Jancsi:

- Te, Pisti, mi van akkor, ha észrevesznek bennünket és felismernek?

- Ne félj semmit! – nyugtatta a kicsit izgulós társát a fiú-, itt ez a kalap és a föld szélén tedd a fejedre! – vette ki a tarisznyájából a fejfedőt egy másikkal együtt. Ezek alatt biztosan senki nem ismer fel bennünket.

- Pisti, nekem van még egy jó ötletem, arra az estre, ha mégis gyanúba kerülnénk.

- Mond már, mi az! – kapott a javaslaton a másik gyerek.

- Szóval, nekem az a tervem, hogy csak az egyikünk menjen le a dinnyeföldre, a másik pedig húzza meg a harangot.

- És ez mire lenne jó?

- Kettő dologra is! Az egyik, hogy mindenki erre figyel és szabad a préda a földön, a másik pedig, ha mégis felismerni vélik a dinnyelopót, akkor beismerjük, hogy mi harangoztunk. Ezért legfeljebb egy kis pajesztépést kapunk a plébános úrtól, de a lopásért nagyobb büntetést. Érted már?

- Értem! – felelte Pisti, és válaszában ott lapult az egyetértés, hiszen ez egy nagyon épkézláb ötlet, a harangozással kimentik magukat a dinnyelopás gyanúja alól.

Hát, ez volt a harangozás oka, és így történt az egész, ahogy most elmondtam -, folytatta nagyapám. - Eredményesnek bizonyult az elterelés, mert észre se vették, hogy hiányzott a dinnyéből, inkább a harang foglalkoztatta az embereket. Sári elutazása nagyon jókor jött és főleg jókor bukott meg a misebor kortyolgatásán, mert minden bűnt rá lehetett kenni. Legalábbis ezt gondoltuk. Egy ideig le is csillapodtak a kedélyek, a falu kimondta Sarolta, a pesti italozó életmódot folytató leány bűnösségét, mi pedig boldogan éltük tovább a poros falu kamaszainak sajátságos életét. Egy ideig nekünk énekeltek a madarak és nekünk ragyogott a nap, mígnem egy szép napon, feledve szégyenét, túlélve, hogy kiebrudalták a faluból, megérkezett Sarolta az úri lány. Először arra gondolt, hogy azért nem köszön neki a falu népe, mert rájárt a miseborra, de a kántor – a jó rokon – hamarosan felvilágosította, egyben kerhóra is kapta:

- Idefigyelj, te szégyentelen! Milyen keserűséget borítasz még szegény fejemre? Mi a jó fenének kellett neked felcsapnod harangozónak?

- Miről beszélsz kedves rokon? – kérdezett vissza a megszeppent vendég.

- Arról, amikor legutóbb itt voltál! Ne is tagadd, te kongattad meg a harangot!

 - Na, álljunk meg egy szóra kedves sógor! Én megittam a bort a sekrestyében, amit le sem tagadnék, mert ebben valóban bűnös vagyok, de én mást nem követtem el. Azt sem tudom, hogy hogyan kell harangozni! Ellenben az egyik napon nekem is feltűnt, hogy jóval korábban harangoznak délre. Megnéztem az órámat és láttam, hogy legalább félóra volt még vissza a 12 óráig. Kipillantottam az ablakon, és amikor befejeződött a kongatás, két nagyfiú osont ki a templomból.

- Felismernéd őket?

- Ezer közül is!

A kántor hamarosan intézkedett, hogy a jómadarak a falu igazságszolgáltatása elé kerüljenek. Büszkeségük nem engedte, hogy letagadják a fejükre olvasott bűnt, beismerték tettüket:

-Valóban mi követtük el! – felelte mindkettő. A büntetés pedig nagyon igazságos volt. Negyed éven át ennek a két belevaló gyereknek kellett minden délben harangozni. Kicsit még irigyeltük is őket.

6. A vadlibák

Talán 1912 nyarán történt gyerekkorom egyik legérdekesebb kalandja – folytatta meséit nagyapám. Valamelyik nagyvárosból két 10–12 éves forma rokongyerek érkezett vendégségbe a tanító úrhoz, aki megkért bennünket, hogy pesztonkáljuk őket.  Belevaló két kölyök volt, semmivel se voltak se jobbak, se rosszabbak, mint mi falusi kamaszok. Jöttek velünk mindenhová, ha kellett rúgták a rongylabdát, kergették a nyulat a legelőkön, és nem maradtak ki a Sión történő tiltott halászatainkból sem. Megtanítottuk őket a varsa és a szigony kezelésére, az ürgeöntés tudományára és arra, hogy kell kifüstölni a rókát a lyukból.

Egyszer úgy adódott, hogy a tanító úrék több napra elutaztak hazulról és a két vendéggyereket az idős házvezetőnőre bízták, aki a felügyeletüket aluszékonysága miatt csak hiányosan tudta el látni. Úgy őszintén, melyik gyerek ne használná ki ezt a hirtelen a nyakába zúduló szabadságot? Ezt tette a két városi srác is. Leléptek otthonról és azonnal csatlakoztak hozzánk az öt helybéli jó baráthoz, ahhoz a kis kompániához, akik éppen akkor terveztük el – már ki tudja hányadszor – hogy nyakunkba vesszük a Kiliti határt, majd a Ságvárit, és felkeressük a betyárbarlangot. Az öregektől már annyi mindent hallottunk erről a helyről, hogy most már saját szemünkkel is szerettünk volna meggyőződni róla, hogy mit rejt az erdővel borított domb alatti üreg. Alaposan felkészültünk az útra. Összeszedtük a szükséges eszközöket, amit fontosnak gondoltunk a nagy kiránduláshoz.

- Fegyvereket kell készíteni! – javasolta Pisti.

- Milyen fegyvereket? – kérdezte Jancsi.

- Legalább egy vagy kettő íjat, jó néhány vesszővel. Kell egy kisbalta, legalább egy élesebb bicska és botokat, amelyek segítenek a hegymászásnál – magyarázta Pisti.

- Azon kívül élelemre is szükség lesz, mert ez a kiruccanás lehet, hogy kétnaposra sikeredik – javasolta Dezsőke. Hamarosan összegyűjtöttük a szükséges eszközöket, ami nem okozott nagy nehézséget, mert mindenkinek volt – csak úgy merő véletlenségből – egy íja készen, több vesszővel. Igaz, hogy ezek a vesszők nem vadászathoz készültek, mert egy egyszerű nádból és az elejére húzott bodza rudacskából álltak, amik a szükséges súly jelentették, pótolva a nyílhegyet. Na, de gyerek kezébe leginkább csak ilyen való. Mindenki tett a tarisznyájába egy darab kenyeret, kevéske szalonnát, vöröshagymát, paprikát, paradicsomot és egy kis sót.

- Ez az étel akár kettő napra is elegendő lehet! – állapítottam meg, látva a bespájzolt nyersanyagot.

- Azért ehhez még néhány halat is fognék a Sióban! – állt elő a javaslattal Géza. A többieknek is tetszett az ötlet és úgy határoztunk, hogy a Siót érintve indulunk a következő nap kora reggelén az erdőre. Az egyik városi gyerek a fejét csóválva mást javasolt:

- Ki tudja, hogy mennyi idő kell a hal megfogásához! Lehet, hogy egyet sem is sikerül fogni,  és csak az időt pazarolnánk rá a kirándulás napján. Mi lenne, ha már ma megfognánk azt a bizonyos halat, és korán reggel már csak az útra kell figyelnünk!

- Igazatok van! – hallatszott az elismerés minden irányból. Azon kaptuk magunkat, hogy már lóg is a zsinór a folydogáló vízben. Két keszeg akadt a horogra, amikor csobogást hallottunk.

- Ez harcsa lesz! – szólalt meg izgatottan Géza és már lendült is a szigony a hang irányába. Több gyerek ereje kellett a nagyhal partra cibálásához. Azóta se tudom, hogy hány kilós lehetett, de úgy saccra lehetett vagy hat. Elmentünk jó messze a Siótól és a halat valahol a bozót bokrai közt, ahol már nem jár a halcsősz, kibeleztük, megtisztítottuk, nyárson megsütöttük. Belakmároztunk belőle, a maradékot hét egyenlő darabra vágtuk, majd mindenki a sajátját szakajtóruhába csomagolva, belecsúsztatta a tarisznyájába. Korán reggel indultunk. Hamarosa a Széki réten jártunk, egy darabig a patak mellett, majd a Mester földek előtt elhaladva átléptük a Kiliti-Ságvári határt. Sokat gyalogoltunk, amire elértük a Betyár barlangot. Körbenéztünk a belsejében, majd megettük a magunkkal hozott sült halat, pihentünk még egy keveset és elindultunk hazafelé. A két falut elválasztó stuffer mellett a búzatarlón, nem messze a dűlőúttól egy megtermett vadnyúl, minket meglátva futásnak eredt. Egyszerre három nyílvessző suhant utána, és az egyiktől felbukfencezett. Pisti odaszaladt a mocorgó állathoz és jól kupán vágta. Hátsó lábainál egy darab madzaggal felkötötte az egyik fára és néhány perc alatt megszabadította bundájától.

- Most mit csináljunk ezzel a sok hússal? – kérdezte Géza.

- Haza nem vihetjük, mert botrány lenne belőle, ezért az lenne a legjobb, ha megsütnénk! – adta az ötletet Jancsi. – Mennyi sónk van még? – érdeklődött, és Feri az egyik városi fiú kivett a tarisznyájából egy kisebb zacskót, vagy 20 deka sóval. Hamarosan előszedték a tarisznyákból a maradék szalonnát is, kenyér azonban már nem maradt.

- Nem tesz semmit! – nyugtatta meg a többieket a másik városi fiú – az én tarisznyámban van egy kis krumpli, azt megsütjük. Megteszi kenyér helyett!

Hamarosan sült a nyúl a nyárson, jól megtűzdeltük szalonnával, a tűz parazsában pedig sült a krumpli. Teljesen lekötötte a figyelmünket a mezei ételkészítés, észre se vettük, hogy a tarlón két vadliba közelít felénk. A földön sétálva, majd a szárnyukat kiterjesztve, gágogva, hol lassabban, hol kissé gyorsabban egyre közeledve.

- Nézzétek azt a két vadlibát! – ocsúdott fel Géza a meglepetéséből – valami miatt nem tudnak felszállni. Fogjuk meg őket, hazavisszük, hátha tojnak, és lesznek kis vadlibáink. – Mindenki elfogadhatónak tartotta az ötletet, és néhány perces hajkurászás után a két állat összekötött lábakkal gágogott bele a nagyvilágba. Ekkor dörrent először az ég. Most még egy kisebbet, de hamarosan követte a nagyobb és a folyamatos égzengés, egyre erősebben támadó széllel és esővel. Felkaptuk a cuccainkat, sültnyulastól, libástól és futóra a bokrok mögé, ahol a megmenekülésünket jelentő nagyobbacska nádoldalú fészer szinte elnyelt bennünket. A fészer – de nevezzük inkább kunyhónak a földpadlóján jó néhány kéve leveles kukoricaszár feküdt, ugyanilyenek több helyen a nádoldalnak támasztva is voltak. Úgy látszik, hogy a kunyhót télen is használhatták – talán a vadászok – és ezzel szigetelték a házikót a hideg és a szél ellen. Most is igazán jó szolgálatot tett. Rá is lehetett ülni, feküdni, szükség esetén tüzet is lehetett rakni belőle a magas kunyhó közepére. Nekünk még nem kellett a tűz, nem volt hideg sem és a ruhánk is éppen, hogy csak egy csöppet lett vizes, az meg magától is meg tud száradni. Gyorsan berendezkedtünk menedékházunkban. A kévéket a kényelmünknek megfelelően raktuk össze magunknak és elhatároztuk, hogy megkóstoljuk a vadnyúlpecsenyét. Egyszer csak Pisti megszólalt:

- Fiúk, ezeknek a szegény vadlibáknak kellene egy kis vizet adni. Látom, hogy nem éhesek, mert tele a bögyük, megtalálták az elhullott gabonaszemeket, de amíg az eső neki nem eredt, itt a környéken nem volt lehetőségük inni.

- Már látom is az itatójukat! – mosolygott Jancsi, és rámutatott a fészer eresze alatti, a zuhogó esőtől vízzel telt árokra. Lábuknál fogva a kunyhó, bejárat melletti akácoszlopához kötöttük a két szárnyast, azok pedig csak úgy virityelték az életet jelentő vizet. Mi pedig az egyre jobban ránk terülő sötétben beszélgettünk. A fő témánk természetesen az volt, hogy mikor áll el az eső, és mikor indulhatunk haza. Hamarosan annyira besötétedett – részben a beborult ég, részint az idő előre haladta miatt -, hogy egyre jobban tisztában voltunk azzal, hogy reggelig mindenképpen a nádépítmény lakói leszünk. Azt azonban gondolni se mertük volna, hogy lesznek lakótársaink is a nádkunyhóban. Éppen lobogni kezdett a Géza által megrakott tűz az épület közepén, amikor a fénye két alakot világított meg. A kalapjukról és a kakastollról azonnal felismertük a két csendőrt. Személyesen is ismertük őket, már többször találkoztunk velük.

- Mit csináltok itt? – kérdezte az idősebbik. Mi töviről hegyire elmeséltük nekik, hogy kerültünk ide. Főleg a libáink érdekelték őket.

- Hogy kerültek hozzátok ezek a ludak? – érdeklődött a fiatalabb.

- Itt fogtuk a tarlón ezt a két vadlibát! – mondtuk el újra a históriánkat.

- Gyerekeim, a vadlibák majd valamikor ősz végén érkeznek északról, most pedig nyár van. Felénk ilyenkor nincsenek vadludak!

- Hát, akkor ezek mik? – kérdeztem.

- Ezek házi ludak. Az nem tűnt fel, hogy nem tudnak repülni?

- De igen, csak arra gondoltunk, hogy talán a nagy meleg vagy valamilyen sebesülés miatt nem tudnak felszállni.

- Senkit nem láttatok a környéken? – tette fel a kérdést az öregebb.

- Nem! – feleltük kórusban. A kérdések elfogytak, hallgattunk, bámultuk a lángok által megvilágított nádfalat, amikor a fészer széles ajtónyílásán egy – elébe fogott szürke gebével – a bent lévőket hajszálhíján elsodorva, egy lovas kocsi hajtott be.

- Végre tető van a fejünk fölött! – kiáltotta ujjongva a kocsi hajtója, de amikor meglátta a kakastollakat, azzal a lendülettel irányította is ki apró szekerét a zuhogó esőbe. A fiatalabb csendőr ekkor már erősen tartotta a kantárszíjat és a kocsi a rajta ülő két vándorszeméllyel marasztalást nyert. A kocsiderékban elhelyezett nagy ketrecből éktelen libagágogás hallatszott. A sarokban megkötött két liba szorgalmasan válaszolgatott előkerült társaiknak. A tűz fényében azonnal látszott, hogy egy udvarból valók a szárnyasok. A két gazfickóra bilincs került. Mi a csendőrökkel és a két gazemberrel együtt hajnalig a fészer oltalmát élveztük, majd mindenki ment a maga dolgára.

Az otthoni dorgálástól az öregebb zsandár igazolása mentett meg bennünket, amelyben megemlítette, hogy a közreműködésünkkel kerültek elő az ellopott libák.