Osztály vigyázz!

Második, harmadik, negyedik. Ezekben az osztályokban tanított bennünket. Hatvan őszétől hatvanhárom nyaráig. Azt hiszem, hogy egy osztálya volt csak előttünk.

Alig kerülhetett ki az iskola-padból és máris tanító néni lett ez a széparcú, ragyogó szemű „ nagylány”, a mi tanító nénink, Szondy Piroska (a későbbi Pávay Györgyné). A többi pedagógus „Jutkának” szólította.

Rajongott a tanítványaiért, nekem nagyon imponált, hogy az egyszerű családok gyerekeivel könnyebben szót értett, hamar megismerte a „kiliti” szokásokat. Becézett bennünket. Innen származik a „Pici, Dudi, Janika, Keri,” stb. becenév, amelyeket találkozókon még most is használunk.

Több alkalommal öreg „ Berva „ mopedjével jött az iskolába és amikor az nem indult, fél utca-hosszat toltuk és amikor már elindult, akkor is futottunk utána. Egyesével vitt egy-egy kört  bennünket az iskola előtt. Az a „ Berva „ volt akkor – nekünk- a világ legcsodálatosabb járműve.

Érdekessé, színessé tette életünket. Minden héten vásárolt a részünkre egy lottószelvényt, amelyre feladóként ráírta osztályunk címét és olyan álma volt, ha egyszer nyerünk, mindenki egyforma melegítőt és tornacipőt kap, ha futja belőle, akkor még biciklit is.

Nem nyertünk soha a lottón, de nyertünk azzal, hogy a gondviselés ismét olyan tanítót adott nekünk, mint amilyenhez már első osztályos korunkban hozzászoktunk.

Elszálltak az évek. A Kiliti Iskola falán fekete zászló; búsan, fájdalmasan, rémisztően csattog. Véget ért egy élet, eltávozott a mi nagy „tanítónk”. Ismét olyan embert temetnek, akit nagyon fáj elveszíteni.

Most „osztály vigyázz-t” kellene vezényelni. Tudom, hogy nem lennénk rá képesek, a fájdalomtól nem jönne ki hang a torkunkból.

Szomorúan álltunk  a ravatala mellett,  és emlékeztünk a szép időkre, amelyet nagyon sok esetben Ő tett széppé számunkra.

Isten nyugasztalja TANÍTÓ NÉNI!

DK.