Rendőrőrs a parton 10.

És rögtön itt van egy nem éppen szakszerű, de célratörő és eredményes  intézkedés emlékképe, amely két munkatársával történt:

A csavargó és a borotva

A kimustrált rendőrautó nem nagyon akarta az igazságot. Vezetője csak a negyedik próbálkozásra tudta elindítani. A motor felbőgött és vastag, sötét csíkot húzva maga után, indult a bent ülő két rendőrrel a város hírhedt kocsmájához. Az italboltban nagyüzem volt, nyári, vasárnap délutáni hangulat és… tömegverekedés. Ez utóbbi a rendőrök réme. Két tábor erős, és általában buta emberei rendezik át a vendéglátó helyiséget, szabják át a berendezést, és az arcokat. Ide igyekezett Ádám a zászlós, és Richi, a fiatal őrmester.

-Told neki a szirénát! - szólalt meg Ádám, a furcsa hangokat adó kocsiban, - legalább nem halljuk a motor irtózatos hörgését. Ami igaz, az igaz, a napokban felszerelt amerikai sziréna hangja egy fokkal elviselhetőbb volt, mint az olajfaló, szétesőben lévő csíkosé. A vijjogó hangnak van egy nagy haszna is: azt meghallva - talán - abbahagyják a verekedést, és haza mennek a legények. Talán!

- Na, ez nem jött össze, - mondta lemondóan Ádám, amikor a helyszínre érve kénytelenek megállapítani, hogy sziréna ide, rendőrök oda, de áll a balhé. - Itt pedig rendet kell raknunk, ha már itt vagyunk, - mondta a kissé ijedt arcú őrmesternek, és egy olyan pillanatban, amikor nem repült az ajtó felé sem asztal, sem üvegpalack, sem ember, belépett a kocsmába, a sarkában lévő kollegával. Valahogy ennek a sokmázsányi hústömegnek a tudtára kellene adni, hogy vége a mérkőzésnek. Vajon, mekkora hangerő kellene, hogy „túlzörögje” ezt a „decibel parádét”? Belefújt sípjába, néhány kéz és láb megállt a levegőben, de a fejmagasságban eldobott ember, már kénytelen volt folytatni megkezdett röppályáját, és a zászlós mellett landolt az egyik asztalon. A síp tehát hatástalannak bizonyult. Most irigyelte csak igazán az akciófilmek rendőreit: - Ők bezzeg belelőhetnek ilyen esetben a plafonba a 357-esükkel. Mi pedig oldjuk meg a megoldhatatlant, állítsuk meg ezt a két csürhét! De hogyan abban a nagy büdös életben? Fogta gumibotját, és az egyik asztal tetejére csapott vele. Az ütésbe belevitte minden indulatát, és tehetetlenségét - persze az utóbbit a végtelenségig titkolva. Akkorát szólt az asztal dekor lapja, hogy a móló végében lévő viharágyú szégyenében majdhogynem belepirult a víztükörbe. A teremben megállt minden mozdulat. Levegőben maradtak a verekedéshez használt testrészek, és eszközök. Nagy csend következett, félelmetes nagy csend. Ádám szíve a torkában dobogott. Most, a hirtelen támadt új helyzetben ők kerültek a középpontba, rájuk szegeződött minden tekintet, és ez a két szerencsétlen rendőr úgy érezte, hogy a két tábor, most ettől a pillanattól kezdve eggyé vált, és az alkalmi pankrátorok minden gondolata, hogy őket most, itt ebben a meghatározhatatlan szagú dohányfüsttől barnított „becsületsüllyesztő” helyen, széttrancsírozzák. A zászlós úgy ítélte meg, hogy ezt a szösszenetnyi időt, amíg észbe kapnak a hústornyok, ki kell használni, és a kezdeményezést azonnal magukhoz kell ragadni. Nyelt egy nagyot, és olyan érces és erős hangon, amilyent csak képes volt kiadni magából elkiáltotta magát:

- Emberek, ki itt a legerősebb? A legkeményebb fickó álljon ide elém! - közben körbetekintett a kricsniben, és szinte hallotta, hogy a csend az előbbinél is alacsonyabb fokozatba kapcsolt.

- Mi lesz, nincs jelentkező? - szólalt meg újra, és ekkor előlépett egy tagbaszakadt, brutális kinézetű figura, aki vigyorogva szólalt meg:

- Azt beszélik mifelénk, hogy én vagyok a legerősebb!

- Engem is le tudna verni? - kérdezte Ádám. - Annak rendje, módja szerint! - válaszolt hetykén a nagydarab.

- Akkor kezdjük, - folytatta a dialógot a zászlós, de maga se tudta, hogy miért ment bele ebbe a nagy őrültségbe, aki addig még nem tudta, hogy a vele szemben álló Herkules, a szaván fogja, és fel meri rá emelni a kezét, és… meg merte tenni, amit még a korábban verekedők se gondoltak. Emelkedett a kéz, hogy a következő pillanatban lesújtson a nyolcvan kilós rendőrre. Ádám, minden idegszálával kész volt, hogy elhárítsa a támadást. Amint mozdult az erős ember, gumibotjával egy jókorát rácsapott az emelkedőben lévő kézre. A következő ütést a másik kézre mérte, és az ellenfele felordított a fájdalmában.

- Jól van, feladom! - sírta el magát, és a zászlós már tudta, hogy ezzel a kis „balhéval” két vállra fektette a műintézmény összes vendégét, de még a pult alól előmerészkedő személyzetet is. Dörgő hangon ráparancsolt a teremben tartózkodókra:

- Akkor most mindenki készítse elő a személyi igazolványát! Innen addig senki el nem megy, amíg mindenkit le nem igazoltatunk. Igazolványokat ide az asztalra! – Egy gyors okmányellenőrzés és személyazonosítás következett. Minden személyi igazolvánnyal rendelkezőt elengedtek, de egynél - ki tudja miért - nem volt igazolvány, mégpedig annál a nagy maflánál, aki az imént, rossz magaviselete miatt kézre verést kapott.

- Hol van az igazolványa? - kérdezte Ádám.

- A lakásomon - felelte.

- Hol van az itteni lakása?

- Elmondani nem tudom, csak megmutatni, egy ismerősömnél lakom.

- Hogy hívják az ismerősét? - érdeklődött a rendőr.

- Gyulának - volt a válasz.

- A vezetéknevét kérdeztem.

- Azt nem tudom!

- Na, jó, akkor indulunk, most szépen odavezet bennünket, de az úton semmi esztelenség, mert annak csak maga issza meg a levét. Megértette?

- Értettem! - felelte, és elindultak egy nyaraló sori utcába, ahol a „fájós kezű” megmutatta azt a csöppnyi, kéthelyiséges nyaralót, ahol az ott lakók vendégszeretetét élvezi. Az ablakokon nem volt függöny, be lehetett látni mindkét szobába.

- Én bemegyek magával a házba, előadja a személyijét, aztán már meg is volnánk, de bármilyen meggondolatlanság, a társam kintről azonnal beavatkozik. - Richi kintről mindent jól látott, de annak ellenére, hogy az ablak nyitva volt, a benti párbeszédet gyengén hallotta. Látta, hogy a jóember pakolja egy szatyorba a ruháit, tisztálkodó felszerelését, és egyszer csak olyan kép tárult a szeme elé, amire egy valamirevaló rendőrnek reagálnia kell: az óriás elővett az egyik szekrényből egy borotvát, kinyitja, és a késével közelíti a járőrvezető fejét. Az őrmester pisztolyát csőre vágva, az ablakon át „betódult” az épületbe. Gumibotjával kivágta a jómadár kezéből a borotvát, hanyatt lökte a nála egy fejjel magasabb férfit, és a pisztolyt a fejének szegezve beleordította a képébe:

- Megtámadtad a rendőrt? Te gazember! Most, ebben a pillanatban agyonlőlek! Felállni! – természetesen az utóbbi vezényszónak semmi köze nem volt előbbi fenyegetésének teljesítéséhez, a csavargó mégis azt hitte, hogy számára eljött az ítélet órája. Elkezdett felállni, de amint látta, hogy az őrmester még mindig markolja a fegyvert elkezdett könyörögni az életéért. Ádám azonnal visszavette az intézkedést, és a szót:

- Nyugodjon már meg, senki nem akarja magát bántani!

- Te is nyugodj meg, - fordult kollegája felé - miért teperted le ezt a szegény, védtelen embert, kérdezte ironikusan.

- Ott hadonászott az orrod előtt a borotvájával.

- Csak a holmiját csomagolta, esze ágában se volt bármi ilyent tenni, ugye uram!

- Hát persze, hogy nem, még nem őrültem meg teljesen! Soha nem tennék ilyet! – fűzte még hozzá a mondandójához. A rendőrök közölték vele, hogy mivel nem került elő a személyi igazolványa, elő kell állítani a kapitányságra. Előtte még azonban, bemondott adatai alapján megnézték a körözési értesítőben. Nem szerepelt. Bent az ügyeleten lekérték a személyi igazolványának másolatát. A bediktált adatokból egészen más személynek a fényképe jelent meg. Tüzetesen a körmére kellett nézni az úriembernek. Kiderült, hogy hivatalos személy elleni erőszak és rablás miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Dudás Károly

Folytatása következik