Rendőrőrs a parton 11. fejezet.

Norbi és a fegyveres rablók

Norbert, a szókimondó, kissé izgága, de jószívű járőr habzsolta a nyári üdülőhely nyújtotta élvezeteket. A szabadnapos fiatalember miután jól kinapozta magát a strandon, hazafelé vette az irányt. Platánfák árnyékában megbúvó kedvenc sörözője előtt vezetett útja, megállt a bejárati ajtó előtt, kezét óvatosan a kilincsre tette majd azonnal el is engedte a rézfogantyút.

- Nem!…és nem! Norbi, most ide nem mehetsz be! – szólt rá egy belső hang. – Most igyekezned kell haza, mert megígérted várandós feleségednek, hogy igyekszel!

- Csak egy pohár sörre! Az minden másodpercet összeszámolva is megvan néhány pillanat alatt – motyogta, és máris a pultnál könyökölve szólította meg a barátjaként tisztelt pincért. – Zolikám egy pohárral abból a finom árpabambiból!

- Máris itt vagyok! – majd a pincér térült, fordult és a kellemesen kesernyés, hűtött ital fogyasztható távolságba került a szomjas rendőrtől.

- Látom Norbi, jól megy a sorod! Semmi meló, csak tekergés meg ejtőzés egész nap?

- Hát igen, néha ilyen is előfordul, muszáj néha feltöltődni, ma a feleségemnek szentelem az egész délutánt. Ahogy közeledik a szülés ideje, azt szeretné, ha mindig mellette lennék. Most is sietek haza! – azzal a sör árát a pultra rakva éppen köszönni akart, amikor meglátott két férfit az egyik asztalnál. Mintha villám csapott volna belé úgy csattant agyában a felismerés: - Uram-atyám! Ennek a két embernek a fotója ott lapít a körözési értesítőben, mégpedig gém kapoccsal tűztem a csomag legtetejére. Ők azok, határozottan emlékszem az arcukra, ez az a két jómadár, akik fegyverrel rabolták ki azt a pesti üzletet – beszélgette meg magában a kialakult helyzetet majd odaintette magához a pincért és halkan elmondta neki is.

- Zolikám, ebben a dologban szükségem van a segítségedre. Menj be az irodába és halkan, nehogy kihallatsszon, telefonálj be a kapitányság ügyeletére, hogy a két rablót el tudják fogni, ha most civil ruhás nyomozókat küldenek. Én addig innen figyelemmel kísérem őket.

Zoli teljesítve a kérést, az irodából kilépve tájékoztatta Norbit az ügyelet válaszáról.

- Nincs elérhető közelségben civil ruhás szolgálat, de még járőr sincs, aki rövid időn belül ide tudna érni.

- Akkor másként csináljuk! – vonta össze szemöldökét a fiatal rendőr. – Van egy plusz pincér kabátod?

- Hogyne lenne? Miért, mit akarsz vele?

- Magamra öltöm és a többit majd meglátjuk. Szerencsére nem sok a vendég, de én annak örülnék, ha most egy szál se lenne! – fejezte ki óhaját Norbi, amint az irodában pincérré változtatta magát. – Elmondom a tervemet, mindent úgy csinálj, ahogy kérem – kezdte Zoli felkészítését a harci feladatra. Amint meglátod, hogy leülök a két férfi asztalához, te óvatosan kérd meg a három asztalnál ülő vendégeket, hogy szépen, óvatosan és feltűnés nélkül távozzanak.

- Mit mondjak nekik?

- Amint látom, mindegyik asztalnál egy-egy család foglal helyet. A családfő fülébe súgd mindegyiknél, hogy ne nézzen semerre, de az egyik asztalnál két bűnöző van és ebben az esetben a legcélszerűbb fizetni és a család többi tagját kihagyva a tájékoztatásból, a már meghatározott módon távozni. A két bűnöző német állampolgár és talán magyarul nem tudnak. – Norbi úgy érezte, hogy kellőképpen felkészítette Zolit a feladatra és mosolyogva, mint egy igazi pincér, végigjárta az asztalokat és mindegyiknél érdeklődött esetleges kívánságuk felől. A két férfihez érve magyarul tette fel a kérdést:

- Parancsolnak még valamit az urak?

- Was? – kérdezett vissza az egyik, és Norbi német nyelvre váltva is feltette a kérdést.

- Még két sört! – kapta meg a rendelést németül. A pincérnek álcázott rendőr könnyed mozdulatokkal tette a két körözött személy elé az enyhén habzó italt. Szóba elegyedett a két bűnözővel, és amikor úgy látta, hogy kellőképpen belopózott a szívükbe, a saját üdítős poharát szorongatva leült az asztalukhoz. Beszélgettek, nevetgéltek és a két férfi nagyokat kuncogott Norbi hiányos német nyelvtudásán. Megnyugvással állapította meg, hogy Zoli minden vendéget kitessékelt a teremből, sőt óvatosan a bejárati ajtót rá is fordította, fő az óvatosság jelszóval. Egy olyan pillanatban, amikor mindkét embernek az asztalon volt a keze, a rendőr a legjobb német tudását összeszedve a következőket közölte velük:

- Látják, az én jobb kezem az asztal alatt van, amelyben egy csőre töltött Parabellum pisztolyt fogok Önökre. Amennyiben a kezüket le akarják venni az asztalról, azonnal lövök. Megértették? – eközben balkezével a pincérkabát zsebéből eléjük tette szolgálati igazolványát. Az egyik férfi úgy tűnt mintha mozdulni akarna, de a rendőr rámorduló hangja jobb belátásra bírta.

- Mondtam már, azonnal lövök, ha nem fogadnak szót! Ja, és még azt felejtettem el- mondani, hogy a másik pincér a társam, és nagyon jó lövő, akárcsak én. Érthető?

- Igen, érthető vette remegőre a figurát a két, bepalizott gazember , miközben Zoli mindkét személy kabátja alól kiemelte az ott lapuló pisztolyt.

- Add csak ide az egyiket, hadd hasonlítsam össze a sajátommal! – kérte az álpincér a valódit. Norbi kézbe vette a fegyvert, a tetszetős, 7,65-ös Waltert. Kicsit mozdított a szánon, azonnal látszott, hogy csőre van tolva. Hüvelykujjával előrebillentette a biztosítókart és máris a kezében volt egy tűzkész fegyver és ettől kezdve már kissé nagyobb biztonságot érzett izzadó tenyerében és százhússzal kalapáló szívével, mint amikor az asztal alatt a semmit szorongatta. Zoli és pincértársai kérés nélkül is hozták a széles szigetelő szalagot és úgy hátrakötötték az elfogott rablók kezét, hogy az őket előállító rendőröknek komoly vesződséget okozott a „kötszer” eltávolítása.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, lőttek Norbi szabadnapjának, mert a jelentések megírása, és még sok egyéb miatt a délutánját a kapitányságon töltötte. Amikor végre megszabadulhatott, a parancsnoka szállította haza egy szolgálati kocsival. A ház előtt megállva a fiatal rendőr éppen búcsúzni akart az alosztályvezetőtől, amikor az megszólalt:

-Norbi, azt hittem, hogy behív egy kávéra!

- Elnézést hadnagy úr a figyelmetlenségemért! Természetesen…tessék bejönni! Nyitotta ki az ajtót a főnöke előtt. A hadnagy néhány percet elbeszélgetett munkatársával és várandós feleségével, aztán elbúcsúzott a családtól:

- Őrmester úr, köszönöm a szabadidejében végrehajtott kimagasló színvonalú intézkedését! Találkozunk holnapután reggel hét órakor.

- Holnap kell szolgálatba lépnem hadnagy úr!

- Átütemezem a szolgálatát, ma dolgozott, holnap szabadnapos lesz, és holnapután találkozunk!

- Értettem! – vette tudomásul főnöke döntését a rendőr. Két napra rá, reggel hétkor a szolgálat eligazításakor nyílott az ajtó és belépett rajt a kapitányságvezető, aki egy rögtönzött kis ünnepség keretében köszönetét fejezte ki a bátor rendőrnek valamint átadott neki egy borítékot, amelynek tartalma nagy segítség volt a babakelengye bevásárlásához.

Dudás Károly

...folytatása következik...