Rendőrőrs a parton. 12. fejezet.

Gyuszi a fiatal rendőr és a kapitány

Amit most elmesélek, nagyon régi történet, valamikor a 80-as években játszódott. Egy dologra azonban határozottan emlékszem: Gyuszi, az alosztály akkor éppen legfiatalabb tagja, kissé ballra irányzott sapkarózsával lépett be az ajtón. Ja, hogy miért emlékszem erre a momentumra? Talán azért, mert a nagyon új sapka szinte mindig úgy találta meg a megfelelő helyet a fiatal rendőr fején. Azon a reggelen is, akárcsak a többi esetben, jókedvűen, mosolyogva jelentkezett szolgálatra. Nagyon gyorsan beilleszkedett a „csapatba”, amelynek többsége fiatalokból verbuválódott az utóbbi egy-két évben. Jó volt a hangulat ebben a nagy létszámú közösségben, amelynek az egyik vidám, meghatározó egyénisége lett Gyuszi is.

Azt a bizonyos reggelt egy nagyon mozgalmas éjszaka előzte meg. Úgy is mondhatnám, hogy beütött a „mennykő” és szinte minden gazembert ideirányított a jó, vagy a rossz sorsa. Talán inkább, ahogy a jelekből is látszik, a rossz, mert a kapitányság előállítójára már éjfél körül ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát. A rendőrök pedig szorgalmasan állítgatták elő a rossz útra tért embertársainkat. Akadt köztük rabló, betörő, garázda, körözött nehézfiú, egyszóval megdolgoztatták a járőröket a nagy balatoni éjszakában. Az alosztályvezető, aki szintén részt vett az „akcióban” hajnalban, miután lepapírozták az éjszaka hozadékát, csak egy zuhany erejéig szaladt haza, aztán irány vissza a kapitányságra, mert az ezután következő parancsnoki eligazítást a világért se szerette volna kihagyni. Maga elé képzelte a kapitányságvezetőt, aki a többi parancsnok előtt – ha nem is az égig magasztalja – de legalább egy kicsit kiemeli azon a fáradt - álmos reggelen, ennek a jó kis közösségnek a nem mindennapi eredményeit. A fenti gondolatoktól a parancsnoki „nagy asztalnál” sem tudott szabadulni, ami kiülhetett az arcára is, mert azonnal a nagyfőnök célkeresztjébe került:

- Mi ez a nagy pongyolaság az alosztályon hadnagy úr? Egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal a lazasággal, ami eluralkodott nálatok! – olvasta a fejére a csodálkozó alosztályvezetőnek, a nem éppen ehhez az alkalomhoz illő intelmeket. A hadnagy először arra gondolt, hogy a kapitány virágnyelven, ezekkel a kétértelmű szavakkal akarja kifejezni köszönetét és megbecsülését az elmúlt éjszaka szaftos eredményéért, ezért valahogy így válaszolt:

- Alezredes úr, ez az én kis csapatom, és nagyon büszke vagyok rájuk! – mondta ragyogva a hadnagy, de ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Valami olyan, mint amikor minden előzmény nélkül a napfényes Balaton vizére lecsap a vihar. Valami olyan, mint amikor a célba elsőként beért futót kizárják a versenyből. A kapitány megemelte a hangját és már záporoztak is a nem várt mondatok az alosztályvezető felé:

- Arra vagy büszke, hogy nem tanítottad meg tisztelegni a munkatársaidat? Arra, hogy, az objektum őr nem ismeri a kapitányságvezetőt? Erre mit felelsz? De tudod mit, ne is felelj semmit. Szedjétek össze magatokat, komolyabb munkát várok. – fejezte be a dorgálást az alezredes. A hadnagy pedig ott az úr asztalánál átgondolta, hogy mi történhetett, de mivel a válaszára nem volt kíváncsi a „góré”, magában értékelte a helyzetet. Mit csinálhatott ez a szegény kis gyerek a kapunál, mivel taposott a kapitány lelkébe, ez a néhány napos rendőr? Talán nem ismerte fel? Arra is lenne magyarázat, hiszen amikor idekerült az új rendőr, a főnök már szabadságon volt, és ma jött vissza. Tehát ez lehet a baj! Akkor pedig nincs baj!                        

Az eligazítás folytatódott. A szolgálatot befejező ügyeletes tiszt tájékoztatta a „vezérkart” az elmúlt 24 óra eseményeiről. Tételesen elmondta, hogy mi történt az éjszaka, és ebből az derült ki, hogy  szinte az összes eredményes intézkedéshez köze volt a hadnagy alosztályának.

 - Ez igen, gratulálok hadnagy úr! – szólalt meg a kapitányságvezető, de a címzett csak ült, és nem volt képes kimondani az ilyenkor illendő „köszönöm” szót, ezért a gratuláció újra elhangzott, amelyre már a hadnagy motyogott valamit. A parancsnokit követően az első útja az objektumőrhöz vezetett, és elhangzott a kérdés:

- Mi volt a gond a nagyfőnökkel?

- Hadnagy úr jelentem, megjelent egy úr, megállt előttem - akiről most már tudom, hogy a kapitányságvezető - és mivel nem ismertem, megkérdeztem tőle, hogy hova megy. Arra gondoltam, hogy talán idézésre érkezett vagy ügyintézésre. Most már tudom, hogy várta, hogy tisztelegjek és jelentkezzek neki, de nem ismertem, mert még soha nem találkoztunk, én két hete kezdtem meg a rendőri szolgálatomat, ő pedig akkor már szabadságon volt, és ma jött először dolgozni.

- Nincs semmi baj, minden szabályosan történt, a szolgálati igazolványát mindenki köteles felmutatni, hiszen az objektumőr nem tudhatja, hogy aki tegnap még a hivatalában volt, ma is ott van – e még, - nyugtatta meg a parancsnok a fiatal srácot. A kapitány egy kicsit másként látta a helyzetet, ezért apró kis bökésekkel másnap is folytatódott a hadnagy szekírozása, sőt a következő napokban is, hiába vette védelme alá a vizsgálati alosztály vezetője, aki valahogy így fejezte ki nemtetszését a kapitány felé:

- Főnök, már megbocsáss, de nincs igazad! Annyira piti dolog, amivel szekálod a hadnagyot, nem is beszélve azt a kis fiatal rendőrt a kapunál. Ezek a gyerekek a lelküket is kiteszik, nap, mint nap fogják el a gazembereket, becsületesen helytállnak a munkájukban. Én, mint öreg rendőr és öreg parancsnok kérlek, ne bántsd már őket! – a kapitány nem szólt semmit, a hadnagy pedig várta a következő napot, hogy folytatódik–e, a lelki terror. Folytatódott, mert a nagyfőnök úgy érezte, hogy ez a módszer eredményre vezet. A hadnagy ezt azonban másként látta és nagyon nehezen élte meg, hogy annak ellenére, hogy a munkáját jól végezte, mégis rugdossák. Egy napon a vizsgálati alosztály vezetője csörrentett rá telefonon a hadnagyra:

- Ugorj fel hozzám egy pillanatra! – és máris az öreg, szaktekintély alezredesnél volt, aki elé tett egy Büntető törvénykönyvet a II. fejezeténél,  a „Nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél” kinyitva. A hadnagy nem értette, hogy miről van szó, de a nagy öreg rávezette:

- A nagyfőnök asztalán is van egy Btk. Reggel, mielőtt beér az irodájába, nyisd ki ezen az oldalon. Ha az első nap nem reagál rá, akkor a következő napon is lapozz ide, egészen addig, amíg macerál. Előbb, utóbb úgy is rájön, mi a II. fejezet üzenete. – A törvénykönyv másnap reggel már kinyitva fogadta a kapitányt. Ő, mivel rendszerető ember volt, talán fogta és becsukta. Talán még másnap is becsukta, de akkor már az oldal fő címe rögzülhetett emlékezetében. Harmadik nap már tudatosult, hogy miért lehet elé rakva az a bizonyos fejezet, ami a tízparancsolatban is szerepel, de ott egy kicsit más megfogalmazásban. A következő parancsnokin aztán világossá vált, hogy „talált, süllyedt”. Elmaradt a macerálás, újra a régi mederbe terelődtek a dolgok, és újra jó volt a kapitány „katonájának” lenni, végtére is nagyon jó főnök volt.

Dudás Károly

...folytatása következik...