Rendőrőrs a parton 13. fejezet

Sok  furcsaság is előfordult az idők folyamán, ami a külső szemlélőnek talán érdekesség, de aki bent volt a sűrűjében annak munka, feladat volt, amit el kellett végezni, meg kellett oldani, azokkal az eszközökkel, lehetőségekkel, amelyek rendelkezésre álltak.

Melinda, a nyomozó

Valamikor a balatoni idegenforgalmi szezon az első igazi májusi napokkal kezdődött, és ha nem mosta el az augusztusvégi esős idő, kihúzta, akár szeptember közepéig is. A tóparti kisvárosok lélekszáma a nyári időszakban a többszörösére duzzadt, ami próbára tette az itt élők erejét, türelmét, hiszen ebben a néhány hónapban teremtették meg a télirevalót. Az „őslakosok” megélhetését az idegenforgalom biztosította. A vendéget fogadni kell, és mindent meg kell tenni, hogy jól érezze magát, mindennel meg legyen elégedve, és a következő évben is visszajöjjön, ha lehet, akkor még másokat is hozzon magával. Összehangolt tevékenység folyt a lakósság, az intézmények és a hatóságok között, amelyben a rendőrségnek is fontos szerep jutott, de feladatukat csak úgy tudták megoldani, ha máshonnan vezényeltek ide létszámot, és eszközöket. Jöttek ilyenkor egyenruhás rendőrök és nyomozók, komoly szakemberek, de előfordult, hogy gyengécskék is. Az egyik nyáron megérkezett a nyomozók kisegítő csapatával egy fiatal, 20 éves lány, Melinda, a nyomozó, aki így, vagy úgy, de színesebbé tett a detektívek életét. A hadnagyi rendfokozatnak „örvendő” hölgy operett belépőre emlékeztető bemutatkozása némelyekben mosolyt, másokban egy picinyke riadalmat keltett. Ez utóbbiak közé tartozott a szimatok főnöke, aki a lányt meglátva, valahogy így pusmogott apró bajusza alatt:

- Kit küldtek ide már megint nekem a nagyokosok? Mit kezdjek egy balerinával? Ezen a csajon legalább öt kiló festék van, és több havi fizetésemnek megfelelő ruha, azzal együtt is, hogy az a picurka szoknya éppen, hogy csak takar valamit. Erre pedig majd rámozdul az összes nyomozó, aztán nem a melóra lesz az eszük! Most törhetem a fejem, hogy ki mellé osszam be, mert, hogy ezt mindegyik meg akarja dögönyözni, az holtbiztos! - Melinda integrálása a nyomozókhoz, már másnap megkezdődött. A főnök már az  összes kollégával „összerakta”, de a kis csapat eredményessége látványosan csökkent, és amikor már közeledtek a „béka seggéhez”, gondolt egyet: beosztotta egy öreg – a közrendvédelemtől nemrég átkerült – munkatárs, Kálmán mellé. Kálmán öreg róka volt a szakmában, de ezt a fajta munkát, amibe hirtelenjében belecsöppent, nem szerette, és nem tudta elfogadni azokat a módszereket, amelyekkel „dolgoztak” a civil ruhások. Undor fogta el a sok közhelytől, amit naponta hallott a nála sokkal fiatalabb kollégák szájából, mint pl.: „a legtöbb zsiványt a kocsmában hallottak alapján lehet elkapni”, mivel a tények pontosan azt mutatták, hogy édes kevés bűnöző akadt horogra, ez alapján, az elmélet alapján. A lényeg nem a bűnözőn, hanem a kocsmán volt. Az egyik kis fiatal detektív csak ebben a műintézményben érezte jól magát. Bármennyire is volt lelombozódva, teljesen kivirult, amikor kitárult előtte az ajtó, és akadály nélkül léphetett a söntéshez.

A következő napon Kálmán és Melinda nyomozóportyára lettek beosztva, mégpedig erdős területre, több távoli faluba. Választhattak a két felkínált szolgálati kocsi közül: Lada, vagy Volkswagen Golf.

- Lada! – vágta rá azonnal az öreg rendőr.

- Ezt a rutintalanságot! – jegyezte meg a fiatal hölgy, aki mellesleg nyomozó volt, - most ezzel a régi tragaccsal csettegünk egész nap?

- Mi a bajod vele, tiszta, van benne üzemanyag, elvisz bennünket akár a világ végére is.

- Én akkor is ezt a szép újat választanám! – válaszolt a hadnagy hölgy.

- Majd rájössz magadtól is, hogy mindennek meg van az oka, még hálás lehetsz, hogy ezzel a veteránnal megyünk. – Elindultak a megjelölt helyre, és pár kilométer hallgatás után Melinda törte meg a csendet:

- Tudod, hogy nekem a Tulipán ezredes nagyon közeli ismerősöm?

- Nem tudom, de nem is ismerem az urat.

- Pedig nagyon nagy főnök, amikor elindultam ide hozzátok, azt mondta, hogy, ha bármiben segítség kell, vagy, ha valaki bántana, nyugodtan szólhatok neki.

- Hű, akkor ez valóban nagy főnök lehet, majdnem akkora személyiség, mint az anyósom.

- Miért, mi a te anyósod?

- Nem mondhatom meg a beosztását, de nagyon nagy főnök.

- Ezek szerint nős vagy!

- Hát persze! Ebben a korban már előfordul az emberrel ilyesmi!  Egyet azért árulj el nekem: ebben az öltözékben hogyan tudod ellátni a feladatodat?

- A kocsiban ülve nem történhet baja a ruhámnak! – felelte.

- Mi van akkor, ha ki kell szállnunk?

- Erre, az elmúlt két hétben nem volt példa, - adta meg a számára megnyugtató magyarázatot.

Egy darabig valóban nem kellett kiszállni az autóból, egészen addig, amíg a rádió egy nekik címzett üzenetet harsogott:

- Lopakodó 2-es, merre vagytok?

- Pacsirta puszta és Viola tanya között.

- Nagyon jó, menjetek a Pacsirta pusztára, több mint valószínű, hogy otthon tartózkodik, az egyébként bujkáló, körözött családfő, az öreg Cérna Dénes. Vigyázzatok, mert az öt felnőtt gyereke is nagyon harcias.

- Tudom, válaszolt Kálmán, de még a vénasszony is vadállattá tud változni, - válaszolt a főhadnagy, miközben az autót leállította egy szélesebb útpadkára, és nekilátott, hogy Melindát felkészítse a feladatra. – a te feladatod abból áll, hogy engem biztosítasz! Tudod, hogy ez mit jelent?

- Hogyne tudnám, - felelte önérzetesen a lány.

- Akkor, vágjunk bele! – adta ki a vezényszót az öreg rendőr. A körözött személy háza elé érve Kálmán gyorsan kipattant a kocsiból, és egy pillanattal később már a konyhában termett, ahol az asztalnál ült, és borozgatott a családfő.

- Jó napot Dénes! Szép lassan tegye a kezeit az asztal fölé, nyújtsa őket előre! Így, ni! – és  a bilincs már kattant is a jóember csuklóján. – Induljon meg előttem, és álljon meg a kocsi mellett! – közben a főhadnagy a csendet hirtelen megtörő kutyacsaholás felé pillantott. A kutya állt Melindával szemben, aki a nagydarab állattól nem tudta követni kollégáját.

- Fújj rá a könnygázzal, - javasolta a lánynak, miközben a rablás miatt körözött férfit tuszkolta a kocsiba.

- Nincs nálam a könnygázszóró palack! – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: mi a jó fenének is lenne nála a palack, még elcsúfítaná a gondosan megtervezett ruhakölteményt, amit reggel – bizonyára órákig aggatott magára, miután elkészítette ezt a nagyestélyre való frizurát.

-A kurva életbe! – szaladt ki Kálmán száján, és odalépett a vicsorgató kutyához, és a sajátjából lefújta a makacs ebet, amely prüszkölve eloldalgott. Már éppen be akartak szállni a kocsiba, amikor valahonnan a semmiből, de inkább talán a ház mögötti erdősávból előrontott Cérna úr öt gyermeke, és az asszonykája.

- Azonnal engedjétek el az uramat! – ordította az odaadó feleség és példás családanya, de már a kezében lévő gereblyét emelte is, hogy lesújtson vele a két nyomozóra. Kálmán elhajlással védte az ütést, és a vénasszony ráesett a szerszám vasára. Egyet nyekkent, és több életjelet nem adott.

- Megölted az anyámat, te rühes kutya! – próbálták megközelíteni a rendőrtisztet a gyermekek. Kálmán előrántotta a pisztolyát, amitől visszahőköltek, de újra kezdték közelíteni. A főhadnagy társára pillantott, aki állt, földbegyökerezett lábbal és csak nézte a kialakult helyzetet.

- Hadnagy, biztosíts! - ordította el magát az öreg rendőr, de a társ csak állt, és tanácstalanul nézett. – Ez a divatmajom azt se tudja, hogy mit kérek tőle. Nem érti ezt a nyelvet,- ezért most részletesebben próbált segítséget kérni tőle: - kapd elő a pisztolyod és vágd csőre! Megértetted?

- Nincs nálam fegyver, - válaszolta a felelőtlenek hangsúlyával. Kálmán elordította magát:

- Na, akkor most másképpen csináljuk! – odalőtt egyet a félkörben, vele szemben álló, a támadást fontolgató családtagok elé, a földbe. A nagy csattanástól, és a becsapódó lövedék látványától úgy megijedtek, hogy a „feküdj!” vezényszót nem kellett megismételni, ott hasaltak mind az öten a porban, a rendőr előtt, aki tovább adta nekik az utasításokat : - kezeket hátra, aki megmoccan, lelövöm! – a nagydarab, egyébként agresszív emberek készségesen tették a hátukra kezeiket.

- Hadnagy, bilincset! – adta ki a főhadnagy a következő utasítást. Már meg se lepődött a válaszon:

- Nincs nálam bilincs. A tiszt nyugalmat erőltetett magára, és csak ennyit mondott:

- Nem tesz semmit! Találsz a kerítés mellett drótot, törjél belőle öt darabot! –és amikor a lány ezzel megvolt, folytatta: - most pedig mindegyiknek kötözd hátra a kezét! – A kötözés úgy, ahogy, de sikerült. Szédületes látványt nyújtottak a porban hasaló férfiemberek, hátrakötözött kezekkel. Időközben anyuka is észhez tért, és hogy eszébe ne jusson egy újabb támadás, neki is jutott egy darab rozsdás drót a kezeire.

A segítségül hívott körzeti megbízottak, egy helyi vállalkozó kisbuszával állították elő a díszes társaságot, a két nyomozó pedig folytatta a feladatát. Az ügyelet utasítására egy, mélyen az erdőben lévő fakivágást kellett leellenőrizniük, mert a bejelentés szerint, ott falopás történik. Most vették csak igazán hasznát a Ladának, amellyel, magas felépítményének köszönhetően, majdnem a helyszínig be tudtak menni az erdőbe…majdnem a helyszínig, azonban egy-két száz méter így is hibádzott a célig.

- Most mi lesz? - kérdezte Melinda, - innen gyalog folytatjuk?

- Igen! Innen szépen lesétáljuk ezt a nem túl nagy távolságot,- felelte mosolyogva az öreg. Kiszálltak, és elindultak, a szó szoros értelmében, árkon, bokron, göcsörtön, vadnövényzeten át. Elől a férfi, aki könnyedén darálta a métereket erős edzőcipőjében, lábszárát a csalántól védő farmernadrágjában, mögötte a nő, fehér, magas sarkú cipőjében, vékony harisnyában, alkalmi kosztümjében, aki egyre jobban lemaradt társától, mert, hát az a fránya cipő hirtelenjében az ellenségévé vált, nem szokta ezt a bakancsnak való terepet. Kálmán szándékosan tempózott. Meg akarta leckéztetni ezt a kis fruskát, aki nyomozónak nevezi magát, bitorol egy tiszti rendfokozatot, de semmihez sem ért. Néha hátrasandított, és megelégedve látta, hogy lemaradt, és a távolság egyre nagyobb lett köztük.

- Úgy látszik, egyedül megyek a fa tolvajokhoz, de sebaj, nem kell legalább erre a szépségre is vigyáznom, - gondolta, és ismét hátrapillantott, de csodálkozva látta, hogy a lány, cipőivel a kezében, ott lohol, közvetlen a nyomában. Harisnyája cafatokban lógott rajta, szemfestékét az izzadtságcseppek rámosták arcára. A haja összekócolódva, szép kis kosztümje bekoszolódva. Egy kis tisztásra érve pihenőt tartottak, és Kálmán, napszemüvegét tükörként a lány arca elé tartva, megjegyezte:

- Ilyen fizimiskával nem mehetsz tisztességes, tolvaj emberek közé, még megszólnának. Hozd egy kicsit rendbe magad! Ott van az a kis patak, abban megmoshatod az arcod, igazítsd meg a hajad! A tolvajok úgy sem lépnek le, hiszen azt sem tudják, hogy jövünk. – Melinda néhány perc alatt rendbe kapta magát. Harisnyáját egyszerűen letépte lábáról, a Kálmántól kölcsönkapott picinyke fésűvel helyreállította frizuráját, és a patak vize eltüntette a fekete festékfoltokat az arcáról. A cipő belekerült egy talált reklámszatyorba, és a kétfős „alakulat” megközelíthette azt a helyet, ahol több férfi láncfűrésszel fát vágott, akik, amint észrevették a jövevényeket, leállították gépeik motorját. Kálmán üdvözölte őket, majd szolgálati igazolványát felmutatva, kérte a fakitermelésre szóló engedélyt. Hamarosan tisztázódott, hogy egy vállalkozó írásos megbízása alapján végzik a munkájukat. Ők tehát, rendben voltak, nem úgy, mint a megbízójuk, aki ott lapított az emberek között, de egy-kettőre fény derült az összes turpisságára, ezért elfogták, és előállították a Rendőrkapitányságra.

A két nyomozó fáradtan fejezte be első közös szolgálatát. Másnap mindketten időben érkeztek szolgálati helyükre. Az öreg rendőr a tőle megszokott öltözetben, és Melinda edzőcipőben, farmernadrágban, pólóban, felette könnyed széldzsekivel.

- Gyere csak ide kislányom, hadd nézzelek meg! – szólalt meg Kálmán, és amint a lány pördült egyet a teremben lévő munkatársai előtt, elővillant az övére fűzött bilincs mellett a  pisztolytáska, a benne lévő fegyverrel. A főhadnagy elmosolyodott, és nem tudta megállni, hogy ki ne mondja:

- Rendőr lesz belőled kislány. Nyomozó. – a többit pedig hozzágondolta: - az idő neked dolgozik.

Dudás Károly

...folytatása következik...