Rendőrőrs a parton 14. fejezet

Akadtak nehéz pillanatok is, amelyek nagy odafigyelést és alapos munkát követeltek, valamint bizonyságát adták az egymás iránti tiszteletnek, ragaszkodásnak szem előtt tartva a régi szlogent: egy mindenkiért, mindenki egyért! Ilyen volt az egyik...

...Kemény mérkőzésbiztosítás

A főhadnagy eleinte idegenkedett a rendezvénybiztosításoktól, főleg a futballmérkőzések nem voltak kedvére valók, de az idők folyamán személye összenőtt ezzel a fogalommal. Az üdülőhelyi kisvárosban pedig jócskán akadtak rendezvények, és amióta a focicsapat is magasabb osztályba lépett, nem kellett gondolkodni a település rendőreinek, hogy miként töltik el a hétvégi szabadidejüket. Ilyenkor, aki él és mozog, irány a szolgálati hely, és lehet farkasszemet nézni a „B” közép haramiáival a pályán és közterületen. A főhadnagy sok érdekes és embert próbáló mérkőzésbiztosítást vezetett, de ezek közül az alábbi papírra is kívánkozik.
Ez a bizonyos meccs egy kicsit másként indult, mint a korábbiak. Már az előző – pénteki - napon lehetett érezni valami furcsa lőporszagot a levegőben. A fővárosból érkező vonatok kiürültek az üdülőváros vasútállomásán, és a sok ember azonnal megindult a város parkjai felé, ahol a magukkal hozott, vagy a menetközben vásárolt italok kíséretében letelepedtek a fűre, persze nem kímélve a szépen gondozott virágokat sem. A parkőröket egyszerűen elkergették, és szorgalmasan fogyasztgatták a cseresznyepálinkával megvadított meleg sört, amitől rövidesen dühöngő őrültté, majd zombivá és a gyepen, virágágyásokon „békésen” alvó gyerekekké változtak.
- De jó is lenne, ha ez az állapot így maradna! – sóhajtott fel a terepszemlét tartó főhadnagy, aki egyben a Közrendvédelmi Osztály egyik alosztályvezetője. - Inkább szunyókáljanak a kedves vendégek, legfeljebb néhány száz virágot telepít a város a kitaposottak helyébe, de amíg alszanak, addig sem garázdálkodnak, nem törik be a kirakatokat, nem szaggatják szét a buszok üléseit. Aludjatok barátocskáim, mi majd vigyázunk az álmotokra! – ezt azonban már késő este mondta, amikor ismét tett egy kört a megszállt városban, és látta, hogy a Balaton part legnagyobb parkja szállodává lépett elő…és teljesen megtelt. Elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy a tizenöt éves nagy fia az elkövetkező mérkőzésen kinek fog szurkolni, a csapatának, azaz a vendégeknek, vagy a városának, aki ugyancsak a csapata. De, hát ez lenne a világon most a legnagyobb probléma. Ezek a gondolatok egészen jókedvre derítették, és egyáltalán nem érezte lehangolónak a parkban alvó fiatalok látványát sem.
- Javarésze még szinte gyerek, akárcsak az enyémek otthon, és az én nagyfiam is ilyen zászlót visz magával, ha szurkolni megy, - pillantott az egyik pad mellé leesett, emberméretű lobogóra. A padon pedig egy fiatal srác, katonaruhában, és szemmel láthatóan fázik, a foga vacogása méterekre is elhallatszik. A főhadnagy lehajol, felveszi a zászlót, szépen félbehajtja és óvatosan betakargatja vele a didergő kiskatonát, aki felnéz és félig tudatosan, félig bódultságában megszólal:
- Köszönöm főhadnagy úr!
- Szívesen! – felelt a tiszt, és már indul is tovább, de a fiú utána szól:
- Főhadnagy! Te kinek szurkolsz?
- Nektek fiam! Az ifjúságnak! – és a katona álomba szenderült. Az alosztályvezető ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy ennek a találkozásnak mekkora szerepe lesz másnap, amikor a sportpályán elszabadul a pokol. Addig azonban még vissza van az éjszakából jó néhány óra, és még a holnap délelőtt is. Addig még sok minden történhet.
- Fiúk, imádkozzunk, hogy derült, száraz maradjon az idő, nehogy essen az eső, mert ha ez a nagy tömeg megindul, akkor nekünk végünk, - fohászkodott a parancsnok. – Most pedig, akinek eddig tartott a szolgálata, gyorsan irány haza, próbáljátok kipihenni magatokat! – köszönt el a kollégáktól. Kollégáktól? Ők többek voltak, mint munkatársak! Ők voltak a fiúk, ők voltak a CSAPAT, ők voltak, akiket az akkor még fiatal főhadnagy, később, öregemberként is egyfolytában visszasír!

A meccs napja

Az időjárás ezen az éjszakán a rendőrök szövetségese volt, eső, vihar nem kergette be a város központjába a „csillagszállók” lakóit. A délelőtt, néhány kisebb intézkedéstől eltekintve csendesen telt. Másnapos, félig kábult fiatalokat lehetett látni városszerte, itt, ott hangoskodtak, szaladgáltak át az úttesten a járművek előtt, de a helyzet kezelhető volt. Ahogy, azonban közeledett a mérkőzés kezdésének ideje újra kezdtek bódulni, és ehhez újra a meleg sör, töménnyel receptjéhez folyamodtak. A kapitányságon a főhadnagy folyamatosan kapta a jelzéseket a városban kialakult helyzetről és aggasztó volt a szurkolók italozása, amit lehetetlen volt megakadályozni. Az egészben az jelentette a legfőbb veszélyt, hogy a meleg lötty ivását úgy időzítették, hogy a mérkőzés teljes ideje alatt „dühöngő őrültek” legyenek, ami sajnos valósággá is vált, már az első félidőben. Többen belekapaszkodtak a nézőteret a pályatértől elválasztó drótkerítésbe és ütemesen, nagy erővel rázni, rángatni kezdték. A rendőrök próbálták őket erről lebeszélni, de nem jártak sikerrel, talán még nagyobb erővel estek neki a dróthálónak. A biztosítás parancsnoka odament a vendégek „B középjéhez”, a legjobban dühöngőkhöz, felemelte a kezét, erre pillanatokra elcsendesedtek, és a parancsnok ezt kihasználva hangosan kérte őket:
- Sporttársak, szeretnék néhány dolgot kérni! Először is ne rángassák a kerítést, mert a végén még tényleg kidől,- de még be se fejezte mondandóját, máris elkezdték szidalmazni, és egyszerűen megkérték, hogy „húzzon el onnan”.
- Rendőri erőt csak a legvégső esetben alkalmazunk, talán sikerül meggyőznöm őket, - mondta helyettesének, de a feldühödött tömeg nem értett a szóból. Ekkor azonban mellé szegődött a szerencse, egy kiskatona személyében, aki először belefújt valamilyen, artikulálatlan hangot adó trombitába, amelytől néhány pillanatra abbamaradt az ordítozás. Ezt a csendet használta ki a katona, és odaordította társainak:
- Ez a főhadnagy takart be az éjszaka a parkban a zászlóval, hogy ne fázzak meg, fogadjatok szót neki, ő is a mi csapatunk szurkolója! – és csoda történt, ettől kezdve nem rángatták a kerítést és normálisabban is viselkedtek, mint korábban. Jóval később, amikor már elfeledkeztek a fogadalmukról és erősebben hatott a meccs előtt benyakalt „koktél”, megdobálták a TV-seket, majd kiszakították a pálya egyik kijárati kapuját, de mivel nagyobb bajt nem csináltak, a rendőrök szándékosan nem avatkoztak be. Ott, abban a helyzetben ez volt a legcélirányosabb megoldás, ahhoz, hogy minél előbb, a lehető legkisebb incidensekkel hagyják el a pályát. A kapun a biztosítás parancsnoka lépett ki utolsónak, a helyettesével. Azonnal bepattantak szolgálati kocsijukba azzal a céllal, hogy a belváros felé vonuló tömeget a kellő távolságból kísérjék. A rendőrök, az eligazításon meghatározottak szerint biztosították a vonuló tömeg útvonalát, ami azonban egyre nehézkesebbé vált, mert különböző csoportok mentek, vonultak a szélrózsa minden irányába.
- Egyszer csak az autóbusz pályaudvarra beosztott rendőrök egyikének segélykérése hallatszott a rádióban. Elfúló hangjából és a körülötte lévő zajokból azonnal érthetővé vált, hogy valami nagy baj történt:
- Segítséget kérek a buszpályaudvarra, többen megtámadtak bennünket! – ordította a rendőr. A parancsnok menet közben felvett a kocsijába még két rendőrt, és árkon, bokron keresztül, máris a helyszínen voltak, a helyettese pedig rádión a helyszínre irányított még néhány munkatársat, ahová a rendőrök szinte egy időben – és gyorsan – érkeztek, de a közvetlen veszélyt nem ők hárították el, hanem egy szabadnapos vízirendőr, aki a feleségével ?éppen arra haladt.

Mi történt a buszpályaudvaron?

Tibor és Attila az autóbusz pályaudvaron, a szurkolók vonuló útvonalától kicsit távolabb láttak el szolgálatot. Arra lettek figyelmesek, hogy a buszok között megjelent egy nagyobb csoport, akik először csak hangoskodtak majd egy kiürült sörös palackot rugdostak a pályaudvar melletti sétányon. A két rendőr hagyta őket, mondván, amíg ilyen kis „műsorral” vannak elfoglalva, addig legalább nem követnek el igazi balhét.  Várták, hogy majd csak megunják az ordítozást és előbb-utóbb eltűnnek. Sajnos, nem ez történt! Az egyik odalépett az egyik ott parkoló autóhoz és elkezdte feszegetni a visszapillantó tükrét, egy másik pedig az ablaktörlő lapátot. Ez az a pillanat, amikor már nincs tovább! Ezt már meg kell akadályozni! Tibor, az idősebb rendőr odalépett a vandálokhoz és szabályosan felszólította őket, hogy hagyják abba a kocsik rongálását. Arra már nem maradt ideje, hogy elkérje a rongálók személyi igazolványát, mert az erősen ittas fiatalok ordítozni kezdtek, dühöngve szidták a két rendőrt és fenyegetően indultak meg feléjük. A sok dühöngő ember körbevette a rendőröket, és több oldalról is elkezdték lökdösni őket. Tibor pisztolya a földre esett, őt is a földre lökték és egy két ütést és rúgást is el kellett szenvednie. Szerencsére a rádiót, ha nehezen is, de tudták használni.  A földre került pisztolyt, bárhogy is igyekezett Tibor, nem tudta elérni, mert folyamatosan rángatták, ütötték a garázdák. Attila ez idő alatt néhány rátámadó fiatallal hadakozott. Bármilyen ügyes és erős is volt, a nagy túlerő miatt nem tudott társának segíteni.

Zoltán a Vízi rendészet fiatal zászlósa civil ruhában éppen arra haladt menyasszonyával. Először a nagy hangzavart észlelte, aztán azonnal világossá vált számára, hogy itt sokkal több van egy egyszerű kiabálásnál.

- Itt rendőrt vernek! – villant át rajt a gondolat.  Már lőtte is ki magát, és máris ott termett, ahol a legforróbb a levegő. A másodperc töredéke alatt átlátta a helyzetet, és cselekedett. Kénytelen volt gyorsan cselekedni, mert az egyik támadó éppen nyúlt a fegyver után. Zoltán egy hatalmas, a szájat ért ütéssel akadályozta meg a nagyon nagy bajt. A gazember elvágódott, de egyik foga beletörött a vízirendőr kézfejébe, aki felkapta a földön heverő pisztolyt, szabályosan szolgálatba helyezte magát és a tűzkész fegyvert a dühöngő szurkolókra fogva, osztotta nekik a vezényszavakat:

- Arccal a kerítésnek! Mozgás! Nem tréfálok! – és a korábban állattá változott huligánok kénytelenek voltak engedelmeskedni, és egymás mellett állva, a sétányt a vasútállomástól elválasztó betonkerítést nézegették, amikor a főhadnagy és a többi rendőr a helyszínre érkezett.

. Zoli intézkedése itt véget ért, de még a bátor fiatal rendőr megkérdezte a parancsnokot:

- Főhadnagy úr, tudok még valamiben segíteni?

- Zolikám, neked most a sérült kezed rendbetétele legyen a legfontosabb!

- Na, meg a fogorvost is keresd fel! - tette hozzá Miki, aki az elsők között ért a helyszínre, és amikor látta Zoli arcán a csodálkozást, hozzátette: - a kezedből ki kellene húzatni a beletörött fogat, nehogy gyökeret eresszen! – próbálta a feszült helyzetet oldani ez a jó humorú, örök vidám srác, akinek talán még a kutyája is egyfolytában mosolygott. Kellettek az ilyen emberek a csapatba! Kellett, aki lelket öntött társaiba, aki igyekezett derűsebbé tenni a nehéz perceket, órákat. És kellettek az ilyen jól képzett, ugyanakkor szerény rendőrök, akik odaálltak, mert oda mertek állni a vadul támadó futball huligánok elé, és testükkel védték meg a várost és polgárait a dühöngő garázdáktól. Itt, ebben a pillanatban, ahol elszabadult a pokol, és hozzávetőleg háromszáz, magáról megfeledkezett, részben alkoholmámortól és egymás bíztatásától emberi mivoltából kivetkőzött fiatal megindult a néhány rendőr felé, akik nyolcan-tízen lehettek. Záporoztak a vasúti sínek mellől összeszedett kövek, kavicsok a szürkeruhásokra, amelyből több célba talált. A dobálás hamarosan abbamaradt, bizonyára a támadók attól tartottak, hogy egymást találják el, mert össze-vissza szaladgáltak a busz pályaudvar és a vasútállomás közötti téren. A rendőrök egymástól három méterre állva sorfalat alkottak, középen, a parancsnok mellett és a vonal két szélén egy-egy kutyás rendőr helyezkedett el. A huligánok első támadását ez a kis létszámú egység gumibot és könnygázszóró palack használatával visszaverte, amelyben meghatározó szerepe volt a három rendőrkutyának. Időközben a rádión, a másik felállítási helyekről segítségül hívott járőrökkel kiegészítve, húsz rendőrből és öt kutyából álló sorfal szorította ki a feldühödött tömeget a térről, és a vasutasok segítségével a beérkező, fővárosba induló vonatra irányították őket. Több személyt elő kellett állítani. A garázda cselekmény valamint a rendőri intézkedés során egy súlyos és néhány könnyű sérülés keletkezett. A másnapi újságok, leszámítva a megyei lapot, rendőri brutalitásról írtak. A megyei lap munkatársa vette a fáradtságot és személyesen részt vett a mérkőzésen, valamint saját szemével látta a rendbontás és a rendőri intézkedés eseményeit.

A következő napokban sajtótájékoztatót tartottak a kapitányságon, amelyen megjelent sok újságíró. A mérkőzés biztosítását vezető főhadnagy nem kapott szót, olyanok nyilatkoztak, akik a történések idején még a város közelében sem voltak, de még csak telefonon sem voltak elérhetők. A biztosítás parancsnoka pedig ettől kezdve először egy enyhe, majd egyre erősödő csömört érzett néhány vezetővel szemben.

Azokra a kollégákra, akik ott, akkor, abban a kritikus helyzetben helytálltak, és szinte felszerelés nélkül oldották meg azt a nem mindennapi feladatot, még ma, öreg nyugdíjasként is szeretettel gondol.

Dudás Károly 

Fotó: magyarfutbal.hu

...folytatása következik...