Rendőrőrs a parton 2.

- Drága tanár úr, nem lettem kazánkovács, de persze miniszter sem leszek, de itt vagyok újra szeretett városom kapuja előtt és úgy fénylik a hadnagyi csillag a váll lapomon, mint a nap délidőben. - Közben tekintetét önkéntelenül vállára irányította, de csak az izzadságtól átnedvesedett pólója szemezett a fiatal tiszttel.

Kálmán letekerte autójának első két ablakát. A beáramló levegő kissé felfrissítette, egy darabig még gurult alatta a „szekér”, aztán lesorolt az út szélére az üdülőhely egyik árnyas utcájában. Hátradőlt az ülésben és, mint megtért, hazatérő tékozló fiú, átadta magát a keserédes emlékezésnek.

- Ez az én hazám! Itt voltam gyerek, és itt kaptam meg apámtól első borotvámat is. Ebben a városban találkoztam az első szerelemmel, és az első csalódással. Innen vonultam be katonának és itt húztam a lábamra apám intése ellenére, a rendőrcsizmát  – törtek rá a sokéves emlékek - és visszaröppent arra a sokszor elátkozott napra, amikor kezdő őrmesterként először próbálgatta az egyenruházati bolt vakotás tükrében a rohamszíjas tányérsapkát.

Majd egy újabb emlékkép – egy dicstelen éjszaka – amelyen úgy megbánta, „mint a kutya, mikor kilencet ellik”, hogy ide ette a rosseb a rendőrség állományába. A rosseb,… az a jó somogyi rosseb, amit igazán zamatosan csak a „megyénél” , az „Óberhén” tudnak kiejteni. 

Valami hasonlók járhattak annak idején a kezdő őrmester Kálmán fejében is, amint egykedvűen lépkedett az öreg, „nagyon okos” főtörzsőrmester mellett a forró nyári éjszakában, a kisváros nyaralóövezetében. Este tízkor kezdték a járőrszolgálatot. Éjfélig gyorsan eltelik az idő, mert addig még sokan járkálnak az utcákon, de hajnaltájt már csak az nem alszik, akinek más dolga van. Ilyenkor az utak szélén csak a kerékvetők és a legelszántabb ribancok ácsorognak, akikre még strici sem vigyáz, mert nincs miért ellopni őket. Itt – ott még néhány NDK-s lány dülöngél félrészegen a jól átvert magyar pubertás korú fiúkkal, aztán maradnak az éjszakai besurranó tolvajok, a gépkocsi feltörő suttyók, de ezek rendre hülyét csinálnak a „rutinos” zsernyákokból.

-Mi a jó fenét keresek én itt? – tette fel a kérdést magának már nagyon sokszor a fiatal, érettségizett fiú, aki egyébként az életét csak rendőrként tudta elképzelni. Persze, nem a bűn üldözésétől rettent meg, az továbbra is vonzotta, hanem a korai „csömör” tárgya egyik öregebb kollegájánál mutatkozó, nagyon is szembetűnő IQ hiány volt.

Munkatársainak döntő többségét „belevaló” értelmes embernek ismerte meg, de akivel ezen az éjszakán együtt rótta a köröket a nagy balatoni éjszakában, sajnos nem tartozott az előbbiek közé.

- Őrmester mindig azt tegye, amit mondok, tőlem tanulhat, már tizenöt éve a pályán vagyok, higgye el, ismerem a szakma minden csínjátbínját. Mindig engem osztanak be arra a helyre, ahol szorít a cipő. - Tört ki belőle a dicsekvés, ami ha bujkált is benne, túlságosan mélyen nem lehetett, mert egy pillanat alatt kibuggyant belőle.

- Miért lett rendőr?- Tette fel az alárendelt feljebbvalójának a tiszteletlen kérdést., és valami olyan válaszra számított, hogy. „Hivatástudatból”, meg, hogy „azért mert a haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége”, vagy talán valami olyanra, hogy:”gyerekkoromtól erről álmodom”.  A kérdés azonban megválaszolatlanul ott csattogott vagy másfél órán át az őrmester és a főtörzs között az aszfalton. Némán ballagtak egymás mellett, a huszonéves jövőbetekintő fiatalember és a semmittevésben, tudatlanságban megöregedett, besavanyodott derék öreg magyar rendőr. Egyszer csak a fájdalmas csendet a főtörzs kellemetlen hangja törte meg:

- Csak, hogy a ruha ne gyűrődjön! - Ez a rövid, nagyon „frappáns” mondat éppen ide kívánkozott ebbe a rohadt, nagy sötét semmibe, július közepén, hajnali fél három körül.

Az őrmester egy darabig bámulta a végtelent, majd lassacskán közelebb fókuszálta tekintetét és gondolatait.

– Hű, a teringettét! – Gondolta, ez meg lett mondva. Most ebből a mondatból hogy keveredik ki a tiszteletre méltó elöljáró?  Meg kellene kérdezni, hogy mi a francot jelent ez a beszólás? Meg kellene kérdezni, mert hátha valami eddig ismeretlen rendőr zsargon és esetleg valami nagyon fontos tartalmat hordoz. De az is lehet, hogy a főtörzsnek az a maradék, csöppnyi esze éppen ebben a pillanatban hagyta el ezt a „jó kiállású” embert.

- Milyen ruha ne gyűrődjön? – Kérdezte kicsit félszegen az őrmester.

- Őrmester maga nem figyel. Feltesz egy kérdést, megkapja rá a választ, és most bámul rám, mint birka az új kapura. Figyeljen,… mindig csak figyeljen!

- Na, ezt megint jól megbeszélgettük – könyvelte el magában a zöldfülű rendőr, és elhatározta, hogy több kérdést nem tesz fel „derék” kollegájának. Szótlanul folytatódott a járőrszolgálat. Miről is tudtak volna társalogni, hiszen nem teljesen egy nyelvet beszéltek. Értették ugyan egymás szavait, de mindkettőnek időre volt szüksége, hogy feldolgozza, értelmezze a másik mondandóját. Az éjszaka egyhangúságát egy magányosan, a járdán gyalogló  nő kérdése szakította félbe:

- Uraim, meg tudnák mondani, hogy mennyi az idő?  A főtörzs felkapta a fejét, és ami ezután következett, az nem volt más, mint az őrmesternek szóló egyéni tanagyag, a múltból itt maradt öreg rendőr részéről. Kihúzta magát, majd előre hajolva szabályos verbális agressziót követett el a nővel szemben.

- Hogy képzeli maga, leszólít bennünket, egyenruhás rendőröket? Nem bír magával?! A hölgy először nem tudott megszólalni, de összeszedte bátorságát és készen állt a felelet:

- Kikérem magamnak! Én tisztességes asszony vagyok. Szégyellje magát!

A főtörzsben még mindig nem tudatosult, hogy most valamit nagyon elrontott. Valami eltörött, amit már nagyon nehéz lesz összeragasztgatni. Az őrmester próbálta visszatéríteni a normális kerékvágásba, de csak nagy sokára értette meg, hogy egy a munkahelyén későn végző családanyával, és nem egy éjszakai pillangóval találkoztak, akinél történetesen nem volt karóra. A hölgytől az őrmester kért elnézést, olyan esengően, hogy az asszony haragja egyszeriben elpárolgott. Tovább folytatták a „beton szolgálatot”, elült az utolsó arra tévedt autó zaja is, már csak a tó partjáról felhangzó néhány kései akkord dallamfoszlánya jutott el a kényszerűségből „összezárt” rend őreihez. A szűkszavú szolgálatból még jó néhány óra hátra volt. Mindketten tudták, hogy köztük hatalmas ellentét feszül, és azt is tudták, hogy ez nem a generációk harca, hanem valami kibékíthetetlen küzdelem az értelem és a tudatlanság között. Messze, úgy kilométernyi távolságban egy egyre erősödő fénypont tűnt fel a sötét úton, egyre közeledve majd egyszer csak kettéosztódott.

-Őrmester, állítsa meg azt a járművet! – Adta ki utasítását az öreg rendőr, és a fiatalabb már  körözött is zseblámpájával az egyre közeledő járműnek. Na, de mi történt? A jármű nem lassított, hanem nagy sebességgel elhajtott őrmesterünk mellett, de nem az aszfaltozott úton, hanem az úttal párhuzamosan futó sínpáron és vagy fél percig csak ment,… ment,

egészen addig, amíg az utolsó kocsija is elhaladt a meglepetten csodálkozó járőr mellett. Ez volt a hajnali pesti személyvonat, ami a Déli pályaudvarra tartott.

-Látja őrmester, mit gondolhat most magáról a mozdonyvezető! Maga meg akart állítani egy vonatot? Hát ennyi esze van csak magának, hogy fogja magát és „beköröz” egy vonatnak? Holnap meg már a repülőket kényszeríti leszállásra? –Saját marhaságán reggelig vigyorgott az öreg fakabát. Természetesen, akinek csak tudta, fennhangon mesélte nagy hőstettét és amikor rájött, hogy nincs hallgatósága, szégyenszemre „eloldalgott”.

Az öreg ámokfutása a szolgálatból való bevonulás után tovább folytatódott.

- Na, őrmester most mutassa meg, hogy mennyit ér az érettségi! Tud - e egyáltalán gépelni? – fröcsögte gúnyosan a sértésnek szánt szavakat, de a fiatal rendőr mosolyogva fogadta a csipkelődést, szótlanul ült az írógéphez.

- Tudja egyáltalán, hogy kell befűzni a papírt?- kötekedett tovább a háromcsillagos, és már tolta is el a géptől jobb sorsra érdemes kollegáját, bemutatva neki a papírbefűzés művészetét, végtére is ő már tizenöt éve szolgál a testületnél, ezért mindenhez jobban ért, mint a nyálas szájú, kezdő rendőrök.

- Kedves lószartipró barátom, akkora barom vagy, mint ide a főkapitányság csicsás épülete, pedig az kerülővel meg van vagy száz kilométer - gondolta a „rendőr srác”, és lelke mélyén megnyugvást érzett, hiszen a lelke szabad maradhatott, azzal semmit sem tud kezdeni ez a félre sikerült, anyja majma és rendőrség szégyene. Ez egy erkölcsi torzszülött, - zárta le gondolatait, és azon vette észre magát, hogy ott ül az írógép előtt és jegyzeteiből valamint az igazoltató lapokból kezdi kihámozni a lényeget és azzal a tempóval, ahogy korábbi munkahelyén is tette az elmúlt pár évben, üti a megkopott Optima billentyűit.

Az öreg „közeg” egy darabig csak figyel, majd megszólal:

-Hozzon már valaki egy vödör vizet, még begyullad az a gép ettől a nagy tempótól! – hörögte, teljesen kivörösödve a nevetéstől. Odasomfordált a gépelő mögé, és amikor meggyőződött róla, hogy tényleg rendesen gépel, sőt, mi több ott helyben fogalmazza meg a fehér papírra varázsolt fekete szöveget, a gúnyolódása irigységbe váltott. Irigyelte ezt a fiatal srácot. Irigyelte, mert jobban vágott az esze, mint az övé és talán azért is, mert jobban szót értett az emberekkel, valahogy a problémás helyzetekből eredményesebben tudott kijönni, mint ő az öreg rendőr. Csak nagyon rövid ideig szégyellte, hogy kettőjük csatájában ezüstérmes lett. Az ő beszűkült tudatában mindent felülírt az a tény, hogy ő az „öreg”, amit több nyelven is betanult és előszeretettel villogtatta ez irányú ismereteit, hol az orosz „sztarik”, a német „alt”, a spanyol „senior”, vagy az angol „old” szavakat használva. Természetesen a hangsúly nem csak azon volt, hogy ő a „valaki”, hanem leginkább azon, hogy az őrmester tragédiaként élje meg, hogy ő a „fiatal” azaz a „tudatlan”, aki talán nem is létezhet az ő bölcs nagy „tanítója” nélkül. Szerencsére a fiú fel tudta mérni, hogy hol a helye az élet szamárlétráján és hamarosan otthonosan mozgott, egyre kevesebb teret hagyva a tiszthelyettesek gyöngyének, ahol csak tudta tompította az élét az általa elkövetett marhaságoknak. Sajnos, minden baromságot nem tudott megakadályozni. Ahhoz minden pillanatban megfeszített íjként kellett volna készenlétben állnia. Így teltek a szolgálatok: egyrészt folyton figyelni az

„öregre”, nehogy valami visszavonhatatlan nagy hülyeséget csináljon, másrészt az intézkedések során nem csak saját magát kellett védenie, hanem ezt a „vén mamlaszt” is, akinek mindenhol nagy pofája volt, de amikor elő kellett állítani egy garázdát, vagy egy kocsmai verekedést kellett „lerendezni”, mindig a fele annyi idős őrmester háta mögé bújt.

A jelentések időközben elkészültek, a főtörzs aláírta a lapokat a neve fölött, és megvárva azt a pillanatot, amikor belépett a járőrök leíró szobájába a parancsnok, odatette az őrmester elé a jelentéseket és nagy pedagógust színlelve megmutatta a csodálkozó fiatalnak, hogy hol kell aláírni neki a teleírt oldalakat. Az őrmester által teleírt oldalakat.

- Ezt az állatot nem zavarja, hogy én írtam meg a jelentéseket, ott sem volt a közelemben, most meg az alhadnagy előtt ossza az észt, pedig arra nagyon kellene vigyáznia, mert az csak fogy…egyre csak fogy, beszélgette meg magában, de talán a gondolataiból valami kiülhetett az arcára, mert a parancsnok fogta a megírt lapokat, elolvasta,rámosolygott kis beosztottjára és a főtörzs felé fordult:

- Főtörzském, magának néhány nap alatt sokat fejlődött az adminisztrációs készsége. Többet, mint az elmúlt évtizedben együttvéve. Mi történt magával, hogy így megvilágosodott? Itt az egyik jelentésben, a nyolcadik sorban van egy kifejezés, amit nem értek, jöjjön, segítsen! Mit jelent az, hogy „thai boksz”? Hát persze, hogy nem tudta megmondani, hiszen a jelentéseket az őrmester írta, a főtörzsnek fogalma sem volt róla, hogy mit tartalmaznak az éjszakai szolgálatot dokumentáló iratok.  Az alhadnagy nem tűnt túl meglepettnek, bizonyára ismerhette beosztottját, az őrmester munkáját pedig ettől kezdve figyelemmel kísérte és egyre több komolyabb feladattal látta el, de egy jó darabig még az „öreg sorscsapással” kellett szolgálnia, amely a következő éjszaka újabb bonyodalmakkal járt.

Kálmán alvással szerette volna tölteni a két éjszakai szolgálat közti időt, az alvás azonban elmaradt, mert kisgyermeke elesett biciklivel, a csengő felsértette a gyerek arcát és be kellett vinni az ambulanciára. Már jóval ebéd után került ágyba, de a nyári melegtől fülledt szobában alvás helyett csak feküdt és szenvedett. Estefelé aludt csak el, a szolgálatkezdésig alig néhány órát tudott pihenni.

Nagyon várta ezt az estét. A szolgálati beosztás szerint egy komoly, jól intézkedő idősebb rendőrrel kellett dolgoznia. Erre az emberre – Jánosra – felnézett, az ő vállán mintha a főtörzsőrmesteri váll lap is szebben mutatott volna, mint Istvánén, akivel előző éjszaka megszenvedte azt a rohadt nyolc órát. Készült erre a szolgálatra, telve volt várakozással, tudta, ha Jánoshoz osszák be, az idő is jobban telik, és sok érdekes és komoly dologgal találkozhat…, na meg emberséggel, mert János tetőtől talpig becsületes ember volt.

Kálmán, amint kis MZ motorjával beérkezett a kapitányságra, már az objektumőrtől értesült róla, hogy Jánost a BM. orvos felmentette a szolgálat alól, mert tüdőgyulladása lett.

- Na, ez az éjszaka is jól kezdődik – gondolta - csak nehogy megint azzal az ”értelmes” Istvánnal osszon be a főnök! - Megtörtént a baj, az éjszakára szánt csapás, István már vigyorogva fogadta a fiatal rendőrt:

- Úgy látszik, nem tud egykönnyen megszabadulni tőlem! – fogadta diadalittasan az őrmestert, aki a „tőlem” szót csupa nagybetűvel vélte hallani, habár ez nagy marhaság, mert csak a leírt betűket különböztetjük meg ekképpen, a hangokat nem. De ez a kimondott szó, amellyel magát fejezte ki – a rohadt életben – most csupa nagybetűvel recsegett.

- Ez egy egoista disznó, aki valami miatt beférkőzött a rendes emberek közé, csak azért, hogy legyen alapja annak a rengeteg rendőr viccnek - mardosta a kínzó gondolat Kálmánt, és érezte, hogy belepirul ebbe a mérhetetlen szégyenbe, amit ő szenvedett el ez miatt a rakás szerencsétlenség miatt.

 - Bezzeg „ő főtörzsőrmestersége” nem szégyelli magát azokért a dolgokért, amit a nagyvilággal szemben ez idáig elkövetett. Ez pedig még csak a jéghegy csúcsa, mi vár még az „emberiségre”, de legalábbis közvetlen környezetére, a vele kényszerből szolgáló kollegákra, ha ez a barom beindul! Pedig, ha eddig ilyen volt, ezután sem fog megváltozni - morfondírozott tovább Kálmán.

Az eligazításon a parancsnok kiosztotta az járőrútirány terveket, majd azt szóban kiegészítve elmondta, hogy a mai éjszakán gépkocsival teljesítenek szolgálatot, melynek során a közelben lévő gyümölcsöst is ellenőrizni kell, mert várhatóan megjelenhetnek a tolvajok és az éjjeli őrök számítanak a közelségünkre.

Kiindult szolgálatba a díszes „pandúr-páros”, vagy, ahogy Kálmán nagyapja mondaná: „az uru, meg a huru”. A fiatal őrmester már előre tartott ettől az éjszakától. Elhatározta, hogy még jobban fog figyelni, mint eddig, ha lesz lehetősége, megakadályozza, hogy ez az aszfalt bohóc szokásához híven elkövethessen valami égbekiáltó esztelenséget. Ekkor még nem tudhatta, hogy mit rejt még az előttük lévő éj sötétje és az a másik sötét, az a bevilágíthatatlan sötét, amely István fejében honol.

Először látszólag minden rendben ment, ellenőrizték a nyaralóövezetet, a vasútállomásokat, üzletek környékét, gépkocsi parkolókat és sok-sok mindent, amit ilyenkor szükséges. Egy garázda külföldi turistát kellett előállítani, mert nem bírt magával, aztán újra „birtokba vették” a területet. Talán éjfél körül járhatott az idő, amikor egy vállalati rendszámos IFA teherautót láttak maguk előtt a főúton, amelyet gazdája nyektetett, ugyanis „Honecker bosszúja”nem akart elindulni, akkumulátora már a lemerülés határán állt, de a sofőr kitartóan csavargatta az indítókulcsot.

A főtörzs a szolgálati kocsival megállt a teherautó mögött, de mielőtt kiszálltak volna, előadást tartott a jobb első ülésen ülő őrmesternek:

- Most tanulhat őrmikém, bemutatom, hogy kell ilyen esetben intézkedni. Lefogadom, hogy a sofőr alkoholt fogyasztott. Na, mi a teendő ebben az esetben? - tette fel a kérdést Kálmánnak.

- Odamegyünk a teherautó sofőrjéhez, igazoltatjuk, leellenőrizzük a gépkocsit, a rakományát, okmányait, majd a kisdobos ahol tud, segít, mi is segítünk neki, ha indokolt.

- Akkor most maga fog intézkedni, én pedig biztosítom – adta ki az ukázt a főtörzs. Kálmán udvariasan, de nagy körültekintéssel felszólította a kocsiban ülő személyt, hogy szálljon ki és adja át a személyi és menetokmányait.

A teherautóból egy honvéd tiszthelyettes lépett ki, aki kezdte kigombolni zubbonyának bal felső zsebét, azt ahol a katonák az okmányaikat tartják.

- Hogy, hogy vállalati gépkocsit használnak?- kérdezte Kálmán, a katona pedig kapásból felelte:

- A laktanyához közeli üzemnek végzünk gazdasági munkát és az ő autóikat is vezethetjük, most anyagbeszerzésre megyek egy kiskatonámmal, aki itt lakik a közelben és megengedtem neki, hogy haza ugorjon, a célállomásig már egyedül mennék, visszafelé jövet veszem fel a fiút, de elromlott ez a „tetves” IFA.  Az okmányok átadása valahogy elfelejtődött. Kálmánnak gyanússá vált a katona, ezért felszólította:

- Azért én szeretném látni az igazolványát és a többi menetokmányt. István most sem hazudtolta meg magát, most is nagy rutinnal ráérzett, hogy mit kell rosszul csinálni, illetve mit nem kell tenni:

- Hagyja csak őrmester, csak nem fogjuk zaklatni a fegyveres erők tiszthelyettesét. Ugorjon be a teherautóba, majd mi megtoljuk, ezen az egyenes úton megbírunk egy IFA-val,- mondta nagy bölcsen a katonaruhásnak és máris a plató hátsó felének feszült Kálmánnal együtt, aki majd felrobbant a méregtől. A motor hamarosan elindult, a két járőr beszállt a kocsiba és folytatták a megkezdett szolgálatot. Az autóban István észrevette Kálmán viselkedésén, hogy nem értett egyet, azzal, hogy igazoltatás nélkül elengedték a katonát.

- Hogy értenék egyet! Ne sértődjön meg, de ez minden volt csak nem normális intézkedés - olvasta az idősebb rendőr fejére a fiatal a „vádakat”.

- Ne, hogy már maga határozza meg nekem a fél év szolgálati idejével, hogy mit kell tennem! Maga még a piros lábost húzta maga után az utca porában, amikor én már rendőr voltam -

ordította, úgy, hogy szinte megremegett a rendőrautó.

Kálmán pedig csak ült a jobb első ülésen és csak nézett maga elé, megpróbálta kikapcsolni magát, ha már ezt a nagy állatot nem némíthatja el. Elkalandoztak a gondolatai és olyan szamárságok jártak a fejében, hogy milyen jó lenne, ha ezen a „semmi emberen” lenne egy kapcsoló, és egy kattintással ki lehetne kapcsolni, vagy legalább lehalkítani. Az URH rádió hangja zökkentette ki álmodozásából:

- 2-es jelentkezz! - hangzott a nekik szánt forgalmazás.

- Jelentkezik a 2-es - szólt vissza a központnak.

- Hol voltak eddig, közleményünk volt, amelyet megismételnék.

- Jöhet a közlemény!

- Körözést adtak ki egy IFA teherautó ellen, forgalmi rendszáma….,-és itt következett az a rendszám, amely a járőrök által megtolt teherautóhoz tartozott. Kálmán csak nagyon ritkán káromkodott, de most a „Hogy az a….kezdetű, rím nélküli, ebben a pillanatban megalkotott versét kezdte el, nagyon is fennhangon szavalni. A főtörzs egy darabig csak gondolkodott - amit általában nem szokott, és megszólalt:

- Ha ezt a történetet elmeri mondani valakinek, kitekerem a nyakát! - mondta fölényesen, abban a tudatban, hogy ő, mint a nagy öreg, talán még ezt is meg tudná tenni. Kálmán odafordult az öreg felé és, habár az izgalomtól a szíve majd kiugrott a helyéről, erőltetett nyugalommal elkezdett beszélni. Tudta, hogy most érkezett el az idő, hogy „odaszóljon” ennek a dölyfös, nagyhangú embernek, akivel szemben néha megvetést, néha pedig sajnálatot érzett:

- Akkor most figyeljen főtörzském! Vegye tudomásul, hogy én magának nem vagyok a kapcája, én nagyszerűen meg tudok lenni maga nélkül, de magának mindig szüksége van valakire, mert egyedül nem képes eligazodni ebben a bonyolult világban. Még a száját sem tudja megtörölni evés után. Ezt a stílust, amivel már többször próbálkozott nálam, gyakorolhatja a tanyáján, a nyulaival. Mától tiszteletet várok el magától, annyit, amennyit én nyújtok. István a ráolvasástól először alig kapott levegőt, ki kellett szállnia a kocsiból, mert a Lada szűk kalitkája abroncsként szorította ki belőle a szuszt. Rövid szünet után erőre kapott és azonnal letámadta fiatal munkatársát:

- Ne olyan hevesen őrmester! Mit képzel magáról, kivel beszél? Én a maga feljebbvalója és elöljárója vagyok. Majd gondom lesz magára. Felvág arra a szar érettségijére? Aztán mihez kezd vele? Az őrmester se hagyta magát de visszafogottabb volt, mint társa.

Az URH fülsértő hangja vetett végett az egyre elmérgesedő vircsaftnak:

- 2-es menjen a gyümölcsös területére, mert az éjjeli őrök mozgást észleltek a fák között és nem mernek közelebb menni.

- Indul a 2-es, vétel. A két rendőrnek ettől kezdve tehát akadt komolyabb feladata annál, sem hogy egymás haját tépjék, vagy paprikát szórjanak egymás szemébe. Lekapcsolt világítással csurogtak a gyümölcsös irányába, majd leállították a fák árnyékának takarásában a „búbos Mancit”, ahogy a főtörzs nevezte a szolgálati gépkocsit. Ja, hogy miért búbos? Azért mert a tetején lévő kék villogó és a sziréna búbossá tették. A tolvajoknak nem volt szerencséjük, pontosan a jó helyen álló rendőrök karjaiba futottak, akik könnyedén elfogták a négyfős, fiatalokból álló társaságot. Az előállításukat már az Akció csoport végezte, a közel száz kiló gyümölcsöt lefoglalták és megőrzésre a gyümölcsös raktárában hagyták.

István és Kálmán tovább folytatták szolgálatukat, a nyaraló övezet és a gyümölcsös közötti utat többször is megtették az éjszaka folyamán, némán, mint két durcás gyerek. Egyszer csak Kálmán törte meg a már félelmetessé váló csendet:

- Lehetne egy javaslatom? Nem kellene egymást bántanunk, ez felőrli az idegeinket, nem tudunk a feladatainkra koncentrálni, ami akár az életünkbe is kerülhet. A főtörzs hiába játszotta a kemény legényt, a fiatal rendőr szavaitól teljesen „ellágyult”.

- Akkor kezet rá! - nyújtotta smirglire emlékeztető kezét az őrmester felé, aki nem tudta mire vélni a dolgot és gondolataiban arra kérte a Jóistent, hogy ez a nehezen „kiharcolt” béke soha ne szűnjön meg. Kálmán bízott benne, hogy imája meghallgatásra talált, a főtörzs kezdte megemberelni magát, de félt, hogy egy napon ismét kattogni kezd valami az egyre zsírosabb tányérsapka alatt, és egyszer csak az a berozsdásodott szerkezet ledobja a láncot.

- Vajon mi lehet az öreg főtörzzsel? Évek óta nem hallottam felőle. Él e még a vén zsivány? Hány kollégát készített még ki a sötétséget árasztó aurájával? Szerencsére ritkán szolgáltam vele, de az is bőségesen elegendő volt. - Maga sem értette, hogy miért a legnegatívabb emlék kerítette először hatalmába, hiszen – hála Istennek – akadnak a múlt labirintusában szívesebben felidézhető történetek is és máris megjelenik lelki szemei előtt egy sokkal kellemesebb kép a múltból.

Dudás Károly

...folytatása következik...