Rendőrőrs a parton 5.

A 7 forint 70 fillér

Az a bizonyos téli reggel is úgy indult, mint bármelyik előtte lévő, vagy utána következő. A szokásos ceremóniát követően a váltásparancsnok kiállt – pontosabban kiült – a szolgálatba induló járőrök elé, és néhány percben elmondta a feladatukat, majd sokkal hosszabb ideig arról tartott eszmefuttatást, hogy mit nem szabad tenni a rendőrnek. Kálmán az egyik ilyen eligazításon először csak hallgatott, de amikor a váltásparancsnok befejezte mondandóját, feltett egy nagyon „illetlen” kérdést:

- Törzsőrmester úr, nem lenne egyszerűbb azt elmondani, hogy mit szabad a rendőrnek? Akárhogyan is számolom, de ez lényegesen kevesebb, mint a tiltás. – Ezzel a kérdéssel az fiatal rendőr kivívta magának az összes görög, és római isten haragját. A váltásparancsnok először csak dühöt érzett a fiú iránt, majd, ahogy az öreg faliórán rugdosta előre magát a másodpercmutató, egyre jobban haraggá, majd indulattá alakultak érzelmei. A szangvinikus jegyekkel megáldott törzsőrmester arca olyan természetellenes színeket vett fel, amit egy félresikerült, vagy kimustrált szivárvány is megirigyelhetett volna. Elfúló hangon, az ő megszokott stílusában válaszolt:

- Na, nézzék má’ emberek, még ott van a tojáshéj, de már átreformálná azt, amit mi öregek keserves munkával kidolgoztunk. A régi már nem is jó? Idejön a szar érettségijével, és kifordítja a sarkából az egész kapitányságot. Azt hiszi, hogy egy rongyos gimnáziumi érettségivel messzire juthat?

- Meg egy közgazdaságival, - tette hozzá tiszteletlenül Józsi, akivel Kálmán egy napon lépett a fakabátok seregébe.

- Magát meg nem kérdezte senki! – fujtatott a törzsőrmester, - mindkettőjükre odafigyelek ezután! Eligazítással végeztem, szolgálatot kezd meg! – és a szürkeruhások elindultak, hogy a szunnyadó téli reggelen, majd az azt követő pislákoló nappalon, vigyázzák a csaknem teljesen kihalt várost. Ebben az évszakban csendes az üdülőhely. Igazi veszélyben a nyaralók, üdülők és a nyáron üzemelő szállodák vannak, ott gyakran megjelennek a betörők, és a napszaktól függetlenül végzik a sok gondot okozó tevékenységüket.

Kálmán azon a napon gépkocsizó járőr szolgálatba volt kiírva. Volt. Egészen a váltásparancsnok úrnak címzett „meggondolatlan” kérdéséig. Ekkor azonban átíródott a mai napra rendelt „evangélium”. A gépkocsi kivetette magából ezt a nagyszájú fiatalt, és azon a napon gyalogos járőrként rótta a köröket a vasútállomás és az autóbusz állomás környékén. Néhány ember lézengett az egyébként sem nagy területen, ők vagy jöttek az állomásra, vagy már onnan indultak valahová.

- Úgy nézem, itt ma sem fogom el a nyaralók betörőjét! – gondolta, és odalépett a park egyik padja mellett álló fiatalemberhez. Elkérte a személyi igazolványát és a felíró lapra kiírta adatait. A férfi zokon vette, hogy őt igazoltatják, és ráförmedt az őrmesterre:

- Megmondaná, hogy miért piszkálnak? Tudja, hogy ma reggel maga a harmadik, aki velem szórakozik?

- Uram, semmi baj, ez a művelet nem fog fájni! Mikor utazik tovább, - kérdezte a rendőr.

- Figyeljen ide őrmester, muszáj azt magának tudni, hogy mikor akarok innen elmenni? Hadd legyen már az, az én gondom.

- Na, látja uram, mivel maga sehová se utazik, ezen kívül sehová se siet, akkor van egy kis ideje, hogy kicsit elbeszélgessünk

- De én nem akarok beszélgetni, próbált csipkelődni a férfi.

- Semmi baj, pakoljon ki mindent a táskájából, - mutatott a padra az őrmester.

- Aztán miért?- kérdezett vissza a pimaszkodó ember. Kálmán nyugodtan válaszolt:

- Azért, mert azt kérem! – A nézésében lehetett valami meggyőző, mert a táska tartalma – egy darab törött kés, és néhány darab aprópénz egy-kettőre a padra került.

- Rakjon ki minden a zsebéből is! – adta tovább az utasítást, de a jóember mást nem tudott előadni.

- Hű, mekkora fogás! - szemtelenkedett tovább a férfi, - most aztán beletrafált a közepébe! Feljelentem zaklatásért, becsukatom, kivetkőztetem! – hergelte fel magát egyre jobban, de az őrmester erőteljes hangon rászólt:

- Nem fogná be a száját? Legalább addig, amíg írok, - és közben jegyzetelt. A következőket írta fel az igazoltató lapra: a személynél talált tárgyak: egy darab, étkezési készletből származó kés, amelynek pengéje a végétől egy negyednyi távolságra letörve, és a vége egyenessé téve és kiélezve. A kés törött nyele zöld szigetelőszalaggal betekerve. A táskájából előkerült továbbá 7 forint 70 fillér összegben aprópénz, az alábbi címletekben: 2 db. 2 forintos, 3 db. 1 forintos, 3 db. 20 filléres, 1 db. 10 filléres. Amint befejezte az irományát, elköszönt a csavargó kinézetű embertől, és folytatta a szolgálatot. Váltott néhány szót a vasút és a buszpályaudvar dolgozóival, és beballagott a kapitányságra, hogy letöltse pihenőjét. A társalgóban éppen kávéját kevergette, amikor megjelent a váltásparancsnok, odalépett hozzá, és - amennyire csak lehetett – gúnyosan feltette a kérdést:

- Meséljen csak! Hogy tetszik a gyalogos szolgálat?

- Nekem nagyon tetszik! Egyedül lehetek, a magam ura vagyok, azt tehetem, amit jónak látok. Megfigyelhetem a területet, sok emberrel találkozhatok,- válaszolta a törzsőrmester legnagyobb megrökönyödésére.

- Aztán intézkedése volt- e? – érdeklődött tovább a váltásparancsnok.

-A mai szolgálat inkább a tapasztalatszerzésre korlátozódott, - felelte, és közben valami olyasmire gondolt, hogy ma ismét megtapasztalta, hogy milyennek nem szabad lenni, ha egyszer majd ő is parancsnok lesz. Ilyen beszűkültnek, mint a jelenlegi beszélgető partnere, biztosan nem!

- Hány személyt igazoltatott?

- Egyet.

- Ennyiért nem volt érdemes kimenni, - próbálta dorgálni és lejáratni Kálmánt a törzsőrmester,  de ezzel a hallgatóságnál nem talált vevőre. Ő is tisztában volt azzal, hogy ha nincs ember, akkor nincs kit felírni sem! Itt pedig alig fordult elő néhány, és ők is ismerősök. – Mutassa az igazoltató lapot! - játszotta tovább a hozzá egyáltalán nem passzoló parancsnok szerepet.

Kálmán átadta a lapot, és ekkor mutatkozott be istenigazából a váltásparancsnok. Bemutatta a rendőri pályához, és az emberek irányításához való alkalmatlanságát. Amilyen flegmán csak lehet, főleg úgy, hogy a többiek is hallják, ráförmedt az őrmesterre:

- Mi a jó fenének kellett ezt a sok sületlenséget felírni! Ki a francot érdekel, hogy az a 7 forint 70 fillér milyen címletekben volt abban a rohadt szatyorban. Na, és itt van ez a kés, honnan vette, hogy ennyire részletesen le kell rajzolni, hogy hogyan néz ki, meg hogy zöld szigetelőszalaggal betekerték a nyelét? Ez az anyám tyúkját se érdekli! – bömbölte tovább, de egy hang a kávézósarok felől megakasztotta a dühöngésbe kergetett bölcselkedést. Egy hang, a járőrök által nagyon tisztelt nyomozó – János – hangja, aki most is ide tért be meginni a délelőtti, már ki tudja hányadik kávéját, és persze egy kicsit ilyenkor el is szokott beszélgetni az egyenruhásokkal, mert tőlük mindig hallott érdekes, felhasználható eseteket. A törzsőrmester és az őrmester közötti beszélgetést először csak hallgatta, de a végén nem állhatta meg szó nélkül:

- Tábornokom, meg tudnád mondani, hogy miért korholod ezt a srácot? Próbálj meg inkább a letompult agyacskádba egy kis bűnügyi szemléletet is vinni, akkor rájössz, hogy milyen sokat tud segíteni, nekünk nyomozóknak egy jó igazoltatás! – közben Kálmán felé fordult, - ott lehet még ez a csavargó a parkban?

- Nem tudom, de előfordulhat, - válaszolt a fiú, aki örült, hogy szövetségest talált az elismert nyomozó személyében.

- Gyere velem, megnézzük a jómadarat! – és már indultak is a nyomozó civilrendszámos autójával. Az úton a hadnagy gyorsan elmondta az őrmesternek, hogy az éjszaka betörtek az egyik városszéli étterembe és onnan a sok értékes tárgy mellett hiányzik az étteremvezető egy, ún. páros késből átalakított célszerszáma is, amelynek a nyele történetesen zöld színű szigetelőszalaggal lett „feljavítva” A tekergő már nem volt a padnál, de a restiben megpillantották és előállították, mint gyanúsítottat. Az előállítóban az egyik zsebéből még előkerült egy gyűrött postai rolni papír is. Olyan, mint amilyenben az étterembe volt berolnizva némi aprópénz, ami szintén eltűnt a betörés során. János és Kálmán közösen írták meg a személy elfogásáról és előállításáról szóló jelentést, amelyet a váltásparancsnoknak kellett aláírni. Ő, előbb tüzetesen átolvasta, de mivel hiba nem volt az irományban, alábiggyesztette a nevét. Azon törhette a fejét, hogyan lehetne ennek az érdekesen induló, de jól végződő intézkedésnek a fényét tompítani, saját magát pedig felmagasztalni. Addig gondolkodott, amíg talált egy célba vehető felületet. Diadalmas arccal esett neki Kálmánnak:

- Ha alaposabb az intézkedés, akkor felírta volna az igazoltató lapra a rolni papírt is! Tudja? Alaposan, precízen, részletesen, ahogy nap, mint nap magyarázom! – Kálmán összenézett Jánossal, és érdekes módon nem is annyira a megvetés, mint inkább a sajnálat ült ki arcukra.

A betörő, kihallgatása során 14 bűncselekmény elkövetését ismerte be.