Rendőrőrs a parton. 5. fejezet

Az öreg zsaru visszanéz

Elszálltak az évek, Kálmánt elég korán ledarálta betegsége, és a sok ránehezedő körülmény. Családi tragédiák, súlyosbodó betegség, nyugdíjazás,..és most visszanéz az elmúlt évekre és emlékezik.

Hogy is volt, amikor sok évvel ezelőtt hazatért és szeretett városában folytatta a rendőri szolgálatot? Térjünk csak vissza arra a napra - vagyis inkább az azt megelőző - estére!

Az egyik mellékutcában közlekedett Skodájával, amikor egy forgó zseblámpa állta útját. Lehúzódott az útpadkára és a kocsiban ülve fogadta a hozzálépő rendőr őrmester köszöntését.
- Miért fényszóróval közlekedik – kérdezte a határozott hangú közeg.
- Őrmester úr, nem jöhettem fényszóróval, mert pár kilométerrel arrébb – mutatott érkezése irányába – eltörött valami a kapcsolómban és csak tompítottra tudok kapcsolni.
- Kedves uram, maga pedig akkor is fényszóróval jött!
- Őrmester úr, most mondom, hogy nem lehet a fényszóróra kapcsolni, mert eltörött a kapcsolóban valami. Nézze meg, és győződjön meg róla maga is!
- Engem nem érdekel, hogy mi törött el és mi nem, de a maga fényszórója belevilágított a szemünkbe – erősködött a rendőr. Kálmán elhatározta, hogy semmiképpen sem fedi fel kilétét, nagyon kíváncsi volt a rendőrök további viselkedésére, ezért megismételte korábbi mondatát: - Én pedig nem jöhettem fényszóróval, mert arra nem lehet kapcsolni. Az autón csak a tompított és a helyzetjelző működik.
- Ha ilyen jól tudja, hogy nem működik, akkor miért nem javította meg? – kérdezte fontoskodva a rendőr.
- Őrmester úr, a fényszóró nélkül hazáig zavartalanul tudok közlekedni, majd otthon holnap a szerelő kicseréli az eltörött alkatrészt.
- Jó, rendben! – felelt az őrmester – önt most megbírságolom. Hajlandó kifizetni a bírságot?
- Nem vagyok hajlandó! – felelt a hadnagy, közben egyre jobban szörnyülködött magában leendő beosztottja emberi és szakmai hozzáállása miatt.
- Régóta rendőr őrmester úr?
- És ahhoz magának mi köze? – kérdezett vissza a magabiztosságtól túlcsordult fiatal titán.
- Igaza van! Semmi közöm hozzá. Mehetek tovább?
- Hova akar menni? Maga szerint befejeztem az intézkedést? Most szépen felírom az adatait és feljelentem. Majd a szabálysértési előadónak magyarázkodhat. – Kimásolta a szükséges adatokat és méltóságteljesre tervezett, de bambára sikerült búcsút vett a hadnagytól:
- Na, látja, most már távozhat. Nem szeretnék magával ma este még egyszer találkozni!
- Na, látja, én sem! – felelte Kálmán, és nem tudta, hogy sírjon e vagy nevessen e díszes kollégája viselkedése miatt.
Rosszkedvűen ballagott fel harmadik emeleti, berendezés nélküli lakásába, és elnyújtózott a kölcsönkapott heverőn. Gondolatai jó darabig a család ideköltöztetése körül forogtak. Ott hagyott egy Pesten falkínált igazi karriert, egy színházakkal, sportolási és művelődési lehetőségekkel gazdagon ellátott fővárost egy vidéki kisvárosért, ahol igazi nagy beosztásra nem számíthat. Ha Pesten ennyire jó volt minden, akkor miért nem fogadta el, miért választotta inkább a hazai vizeket?
- A mágnes, amit szülőföldnek hívnak. Az a megmagyarázhatatlan erő, ami kiszakította a beton, kő és aszfalt világából, ami egyenesen hazarepítette szülővárosába, ebbe a kicsit poros, de neki mindennél szebb kisvárosba. Még jó darabig hasonló gondolatok foglalkoztatták és azon vette észre magát, hogy hangulata a rádióban halkan duruzsoló kellemes zenével együtt vidámra váltott. Mosolyogva csukta álomra szemét és ugyanezzel a mosollyal ébredt.
Másnap vasárnap volt, hömpölygött a nyár a kisváros utcáin. Elhatározta, hogy ezt a napot igazi kikapcsolódással tölti. A személyzetisnél és leendő parancsnokánál hétfőn reggel kell jelentkezni és majd ezt követően indul a munka az új beosztásban.
- De ma még vasárnap van – gondolta, és előszedte becsomagolt horgászbotját és egy hevenyészett reggeli után kiballagott a tópartra, pontosan régi törzshelyére, ahová sráckorában is előszeretettel visszavonult a világ sötétségei elől.
- Na, nézzük csak – szedegette elő a horgászkészséget – úgy látom, hogy meg van minden. – Összeszerelte és akkor jött rá, hogy csalit nem hozott magával. Se gilisztát, se kukoricát. Semmit. – Erre ma nem kapnak a halak. Talán nem is baj! – gondolta és megbeszélgette magával, hogy legalább át tudja adni magát gondolatainak. Kicsit visszareppen a régi időkbe, halat még foghat bőven. Végignyúlt leterített plédjén, feje alá rakta kezeit és hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak.
Álmodozásából egy arra tévedt idősebb ember köszönése zökkentette vissza a jelen időbe.
-Jó napot fiatalember, megengedi, hogy letelepedjek a maga melletti helyre. Tudja, én nem horgászom, de szeretem nézni ezt az érdekes műveletet.
- Természetesen! – foglaljon helyet - felelt Kálmán, az arcát csaknem teljesen a napszemüvege alá rejtő idős úrnak, miközben tisztelettudóan felállt.
A jövevény levette szemüvegét és kezét nyújtotta Kálmánnak:
-Erdei Albert vagyok.
Kálmán körül megállt a levegő. Nézte a kis öregembert, keze izzadni, majd remegni kezdett és találkozott a két kinyújtott kéz.
- Jó napot kívánok tanár úr! Ludas Kálmán vagyok. A Kálmi a 4/d-ből.
- Kálmi! – ismételte meg a nevet az öreg történelem és nyelvtanár, az egykori osztályfőnök. – Hány éve is, már?
- Pontosan tizenkettő tanár úr.
- Tudsz valamit az osztálytársaidról? Tartjátok a kapcsolatot?
- Sajnos én eléggé elszakadtam tőlük, mert évekig külföldön éltem. Éppen tegnap érkeztem haza, úgy gondolom, hogy végleg.
- Merre jártál külföldön?
- Moszkvában.
- Mit csináltál ott?
- Tanultam. Öt évig voltam kint és elvégeztem egy egyetemet.
- És milyen nyelven tanultatok?
- Hát, oroszul – felelt Kálmán és önkéntelenül lesütötte a szemét.
- Oroszul? És ott először megtanultátok a nyelvet és utána vágtatok neki a tananyagnak?
- Annyi különbséggel, hogy az itthon megszerzett nyelvi tudásra még valamelyest ráraktunk és máris kezdődhetett a hadd el hadd.
- Azért sokat kellett tanulni, amíg az orosz nyelvbe belerázódtatok?
- Igen tanár úr, de könnyen vettem az akadályokat, amit egy nagyszerű pedagógusnak, önnek köszönhetek. Örök életben hálás leszek, Albi bácsinak, hogy sikeresen elvégezhettem az egyetemet.
- Édes fiam – nézett a tanár volt tanítványára – hagyjuk azt a horgászást a csudába, gyere meghívlak a közeli sörözőbe, folytassuk ott a beszélgetést!
- Rendben, tanár úr! – válaszolt a volt diák és hamarosan két oldalról támasztották az ívó egyik asztalát.
- Mesélj magadról! – kérlelte volt diákját a pedagógus -, mi van veled, mit tanultál Puskin és Tolsztoj országában?
- Jogot tanár úr!
- Akkor te ügyvéd lettél ugye?
- Nem Albi bácsi, rendőr lettem! – válaszolta szemérmesen Kálmán. Az öreg tanár észrevette a fiatalember zavarát, elmosolyodott, de arcáról nem tudta elrejteni a csodálkozás vibrálását. Maga sem tudja hogy csúszhatott ki száján a nem eléggé átgondolt kérdés:
- Azért tanultál, ráadásul külföldön, hogy rendőr légy? – Alighogy kimondta, azonnal meg is bánta suta mondatát. Próbálta kimagyarázni magát, de még jobban belekeveredett mondandójába.
- Mit tehet az ember, ha nem válik be kazánkovácsnak? – kérdezett vissza nevetve Kálmán.
- Látod fiam, mindig kinevettetek, amikor ezt a fajta kovácsmesterséget emlegettem. Most már láthatod, könnyebb Magyarországom miniszterré lenni, mint egy jó szakmát elsajátítani. Pályád során is tartsd eszedben és becsüld meg a kétkezi munkást, a földeken dolgozó parasztot, mert politika ide vagy oda, a kérges tenyerű melós nélkül semmire se jutna a világ.
A tanár úr és a volt diák átbeszélgették a délelőttöt és búcsúzóul Albi bácsi még utána szólt a távozó Kálmánnak:
- Látogass meg néha, van még miről beszélgetnünk!
- Úgy lesz tanár úr! – kiáltotta vissza a fiú, és válaszából egyértelműen kiérződött, hogy gyakori vendége lesz kedves tanárának.
A hétvégéből vissza lévő idő gyorsan elszállt. Elérkezett a hétfő, és Kálmán civil ruhában elindult a Rendőrkapitányságra, leendő szolgálati helyére. Gyalog ment, lakásától a másfél kilométeres távolságot könnyedén, sétálva tette meg. Kicsit korábban indult, mint ahogy a személyzetissel megbeszélték, ezért volt ideje nézelődni útközben. Tiszta utcák, parkosított területek mindenütt, szemet gyönyörködtető látvány fogadta bármerre nézett
Jó hangulatban lépett be az épületbe. Illendően köszönt az ajtó közelében álló két egyenruhás rendőrnek, akik közül az egyikben felismerte a vele szemben a fényszóró miatt intézkedőt.
- Ön az eligazító őr? – kérdezte a hanyag mozgású fiatalt.
- Nem kérem, én nem eligazító őr vagyok. Az én titulusom, épületvédelmi főelőadó! Pontosabban megbízott épületvédelmi főelőadó. Egyébként én vagyok itt a harmincharmadik senki. Momentán pedig addig állok itt ebben az istenverte kapuban, amíg vissza nem érkezik az ide beosztott silbak. – Kálmánnal visszafelé kezdett forogni a föld. Úgy érezte, hogy eltévesztette az épületet és véletlen a sárgaházba lépett be.
- Uram Isten! Mi vár még itt rám? Ez az ember nem százas! Valami nagyon túlteng benne! Szomorúan nézte ezt a szerencsétlen embert és nem tudta eldönteni, hogy őt sajnálja e jobban vagy sajátmagát. Kesernyés gondolataiból az őrmester kérdése zökkentette ki:
- Kit keres? – kérdezte.
- A Közrendvédelmi Osztály vezetőjével, vagy a személyzetissel szeretnék beszélni.
Az objektumőr ránézett:
- Akkor most melyikkel?
- Bármelyikkel, amelyik éppen bent van és tud fogadni.
- Uram, nekem nincs erre időm, hogy kisakkozzuk, hogy kit keres. Döntse el kérem, aztán majd ha kitalálta, hogy melyikkel, akkor majd mondja el nekem is!
Kálmán jobbnak látta nem hegyezni tovább az amúgy magától is csúcsosodó helyzetet, inkább közölte a kapussal, hogy a személyzetis is megfelel.
- Miért nem ezzel kezdted öregem? Mondhattad volna azonnal, hogy felvételre jöttél…egyébként már vártalak, mert mondták, hogy ma délelőtt két új felvételis érkezik – váltott tegeződésre az őrmester. A hadnagy nyugalmat erőltetett magára, arcának vonásait, annak minden rezdülésével a jótékony napszemüveg eltakarta. Gondolta, hogy belemegy az objektumőr által kezdeményezett játékba.
- Miért kellett engem várni? – kérdezte az őrt.
- Hát édes barátom azért, hogy egy kis kedvet csináljak neked a rendőri pályához, mielőtt meggondolatlanul beöltöznél ebbe a hacukába! – mutatott egyenruhájára. – Tudod te egyáltalán, hogy mi vár itt rád? Egyik nap itt rohadsz a kapuban, a hátadon ezzel a mafla nagy épülettel, másik nap pedig térdig taposod a sarat. Mehetsz verekedéshez, ahol beléd vághatják a dikicset, kísérheted hulla szemléhez a helyszínelőket, egyszóval te leszel itt az az ember, akibe mindenki belerúghat.
- Maga mióta szolgál a rendőrségnél? – kérdezte Kálmán.
- Kedves barátom, most ha azt hiszed, hogy én vagyok itt a legkopárabb, akkor nagyot tévedsz. Ketten még utánam jöttek, és ha belegondolok, hamarosan te leszel itt a legfiatalabb. Nekem lassan már lejár a fél évem.
- Az nem semmi – felelte Kálmán. – Most pedig nézze meg, hogy bent van- e a személyzetis! – A nagyszájú tárcsázott és a hadnagy hamarosan felballagott az emeletre. A személyzetissel sokáig beszélgettek.
*
Kifelé menet az objektumőr megállította:
- Na, komám, akkor felvettek?
- Fel – nevette el magát a hadnagy.
- Aztán, hová? – tudakolta tovább a kíváncsi őrmester.
- A Járőralosztályra.
- Éreztem, hogy hozzánk kerülsz! – örvendezett a rendőr – majd gondom lesz rád! Ha valamit nem tudsz, hozzám bátran fordulhatsz. Nekem is jól esett, ha segítettek, amikor még zöldfülű voltam – lelkendezett a néhány hónapos járőr.
- Jól van, rendben van, ha nem tudok valamit, akkor majd kérdezek, azonban, ha ön szorul segítségre, szóljon és én is segítek.
- Na, ne röhögtess már haver! – még, hogy te segítesz nekem? – húzta ki magát az őrmester. 
Kálmán mosolyogva lépett ki az épületből. Maga se tudta, hogy miért, de szimpatikus lett neki ez a nagyszájú fiatal rendőr. Valamiből azt érezte, hogy ebből a mafla stílusú gyerekből előbb-utóbb igazi rendőr lesz.
Másnap reggel már kevergette kávéját, amikor megszólalt az ébresztőóra. Komótosan készülődött, már előző este kivasalta a ruháját, szürke ingblúzát a gyári fóliacsomagolástól megszabadítva kiöblítette. Mindent úgy csinált, ahogy felesége mutatta.
- Nagyon jó anyag – gondolta – akár vasalni se kellene, olyan sima a mosás után is. – De azért, hogy még biztosabban szép legyen az a ruha, megsimogatta a vasalóval, majd felakasztotta az élesre vasalt nadrággal együtt. Reggel öltözéskor azonban nem várt akadályba ütközött.
- A bolha rúgja meg! Kicsi rám ez a tornádó! – állapította meg keserűen. – Nem értem, hiszen a méretem megegyezik az ingre írtakkal. Most mit tegyek? Civilben nem mehetek, az ingblúz nem jön rám! – Rövid töprengés után kifundálta, hogy fehéringet és zubbonyt vesz magára, ha túl meleg lesz, leveti, bent az épületben ez még nem akkora szentségtörés. Egy gyors ingvasalás, öltözés és hamarosan a kapitányság épülete előtt fékezett a Skoda.
Első útja Gyurihoz, a parancsnokához vezetett, majd együtt mentek fel a kapitányságvezetőhöz, aki bemutatta új munkatársainak. A kapitány és az osztályvezető hamarosan távozott, magára hagyták Kálmánt az alosztály állományával.
- Végre letehetem ezt a meleg zubbonyt! – gondolta, miközben a fogasra akasztotta a csöppet sem kényelmes ruhadarabot. – Ismerkedjünk meg! – javasolta kollégáinak, közben végighordozta tekintetét az arcokon, és örömmel állapította meg, hogy sok ismerős van köztük. Tovább nézelődött, a nagyszájút kereste, de nem találta. – Úgy látszik ma szabadnapos – gondolta – és folytatta az ismerkedést, miközben elhagyva a parancsnoki pulpitust, végigment a széksorok mellett. Egyszer csak nyílott az ajtó és szabályosan beáramlott a terembe az előző napokban szerzett új ismerőse, a reflektor ügyben és az objektumőri remekléséből megismert őrmester. Amint meglátta a váll lap nélküli fehér inget viselő Kálmánt, rákiáltott:
- Édes öregem, az hagyján, hogy még nagyon újonc vagy a szakmában, és nem tudod, hogy milyen öltözetben kell megjelenni eligazításon, de ha valamivel nem vagy tisztában, kérdezzél, mielőtt cselekszel! Értve? Azt javaslom, hogy bújj el valahová a hátsó sorba, hogy az új parancsnok nehogy észrevegye ezt a szerencsétlen öltözetet rajtad!
Kálmán elmosolyodott, odaballagott a parancsnoki asztalhoz és leült a székre. Az őrmester ismét megszólalt:
- Nem vicceltem drága komám, jobban jársz, ha elhúzol attól az asztaltól, mire az új főnök megérkezik!
- Rendben van őrmester úr! Köszönöm, hogy aggódik értem, most pedig engedje meg, hogy bemutatkozzam: Ludas Kálmán rendőrhadnagy vagyok, az új parancsnokuk.
Nehéz lenne eldönteni, hogy a fiatal srác arcán a csodálkozás vagy a rémület vibrált e  jobban.

- Most ön is mutatkozzon be! – kérte a hadnagy a meglepett fiatalembert.

- Kiss Norbert őrmester vagyok- húzta ki magát a fiú, a teremben ülök kacaja közepette, amelyet a parancsnok kezének felemelésével halkított le.

Dudás Károly

...folytatása következik...