Rendőrőrs a parton 9. fejezet

A kavargó emlékeket nem lehet sorba állítani, azok jönnek maguktól, és pedig úgy, ahogy nekik tetszik. Csaponganak az időben előre, hátra. Most éppen egy szomorúan induló nap libbent az öreg zsaru lelki szemei elé, egy emlékezetes utazás napja:

A repülőgépen

Kálmán lógó orral lépett a repülőtér várójába.

 – Még negyven perc a gép indulásáig,- gondolta, és letelepedett az egyik székre, távol mindenkitől. Egyedül akart maradni, legalábbis valamennyire távol az emberektől. „Hagyjon most mindenki békén” arckifejezéssel ült a bőrülésen, és bármennyire is szerette volna, nem tudott szabadulni az otthon történtek nyomasztó terhétől.

- Otthon? Hol az otthon? Az otthon szent, és a közös alom már az állatoknál is háboríthatatlan. Az embereknél is! Ja, hogy vannak alacsonyabb szintű élőlények világnak csúfjára, mások bánatára? Ezt jól kikaptam, én aztán jól bevásároltam, most törhetem a fejem, hogy tudok felemelt fejjel kilépni ebből a leprás kapcsolatból! De mi lesz a két kisgyerekkel? – sajnálta magát a gépet váró egyetemi hallgató. Nehéz volt bevallani magának, de siratta azt a pár évet, ami mögöttük volt, pedig már az elején észrevehette volna, hogy ez a nő nem hozzá való. Neki, olyan magafajta, egyszerű, életvidám, jövőbetekintő asszony kellett volna, aki fogja a kezét, együtt güriznek, és mindent megtesz, hogy a mosoly állandó lakótársuk legyen. Olyan, mint az a kislány az általánosból, aki örök életben megmaradt plátóiként. Órájára pillantott:

- Még félóra, - gondolta, de annyira mindegy volt, hogy a Tupoljev előbb, vagy később emelkedik a magasba. A kín úgyis száll vele a távoli országba, és letelepszik ott is, befészkeli magát a kollégiumi szobájának minden sarkába. Vele fekszik, vele ébred. Amint marták a gondolatok, a vele szemben lévő székek egyikére leült egy fiatal lány. Vetett rá egy pillantást, majd ismét beleájult megtépázott saját kis világába, és tovább marta az emlékezés.

- Mi a jó fenét keresek én itt, és egyáltalán mit keresek ebben a világban? Hogy is kerültem ide? – és elkezdett peregni egy film, az elmúlt évek filmje, ami ott kezdődik, hogy a környezete, főleg édesapja legnagyobb tiltakozása ellenére, felhúzta a rendőrcsizmát. Apja intette ettől a lépéstől:

- Fiam, te nem rendőrnek születtél! Oda te túlságosan jólelkű vagy. Tanulj inkább tovább, legyél tanár vagy valami hasonló, én téged ilyen pályára tudnálak elképzelni! – de Kálmán belevette abba a konok fejébe, hogy ő rendőr lesz, és „élete árán is megvédi a jókat a rosszaktól”.

- Apám, a rendőrségnél is van mód továbbtanulni. Tiszt lehetek!

- Ha egyáltalán be tudsz jutni a főiskolára, - érvelt az apa. A fiú itt bizonytalanodott el először, mert ő is tisztában volt azzal, hogy nagy a túljelentkezés, és először a kiszemelt gyerekeket veszik fel, és majd a maradék helyekre a mezítlábas falusi srácokat. Kálmán rendőr lett, őrmesterként kezdett. Elvégezte a szükséges gyorstalpalókat. Egy nyár eleji napon, a legnagyobb meglepetésére hívatta a kapitányságvezető:

- Foglaljon helyet,- invitálta a csupa szív, szakmai tekintély alezredes,- mert most olyant fog hallani, amitől biztosan leülne! – és Kálmán belelapult a süppedős fotelba. – Hallottam, hogy szeretne továbbtanulni, vállalna egy iskolát a következő ősztől?

- Minden vágyam, hogy elvégezhessem a főiskolát, alezredes elvtárs - felelte kipirosodva a tiszthelyettes.

- Akkor most lehetősége van a továbbtanulásra, tájékoztatta tovább a szakma nagy öregje. Három lehetőség közül választhat: Berlin már foglalt, de még itt van Moszkva és Varsó.

- Alezredes úr, én Budapestre szeretnék menni, a rendőrtiszti főiskolára. Nagyon sokat voltam távol a családomtól a katonaság és iskola miatt. Pest elérhetőbb helyen van, mint bármelyik külföldi főváros.

- Sajnos ott telt ház van, ez a két lehetőség maradt, két héten belül kell választ adni. Beszéljék meg a feleségével! Elmondhatja neki, hogy mindkét városba kiköltözhet a család az iskola idejére. Ott magyar óvodába, iskolába járhatnak a gyerekek. Gondolják át a helyzetet! Én egyébként Moszkvát javasolnám, mert úgy tudom, hogy elég jól eligazodik az orosz nyelvben.

- Ha már választani kell, és lehet, akkor én viszont Varsót választanám, mert közelebb van, - válaszolt Kálmán.  A két hét utolsó előtti napjáig a „nem megyek” volt a meghatározóbb, aztán, mégis csak elfogadta a fiú a felkínált lehetőséget, végtére is Varsó nincs annyira messze, a lengyel emberek pedig mindig is közel álltak a szívéhez. Izgatottan lépett be a kapitányságvezető irodájába:

- Jelentem, elfogadom a varsói iskolát, - a nagy főnök összeráncolta homlokát, és nem egészen olyan választ adott, mint, amilyent Kálmán szeretett volna:

- Varsó kilőve, mert betöltötték. Tudja, mennyivel van közelebb Varsó Moszkvánál? Egy kerek órával. A repülő közel ezerrel repül. A maga helyében elfogadnám ezt a lehetőséget, mert a budapesti főiskolára hosszú a várólista. Kálmán, mivel tanulni és bizonyítani akart, hamarosan megkezdte a tanulmányait a külföldi egyetemen, ettől kezdve az orosz cár kenyerét ette. Vagyis orosz cárokét, mert az öt év alatt pontosan négy uralkodót – főtitkárt – szaggatott el. Abban az időben országoltak orosz honban, sorban, egymás után a múmiacárok: Brezsnyev, Andropov és Csernyenkó, majd jött  Gorbacsov.

Most pedig itt szomorkodott a reptéri váróban. A lány még mindig ott ült a széken, belemélyedve egy angol nyelvű divatújságba. Három hústorony telepedett mellé, de úgy, hogy ballról is, és jobbról is jutott belőlük. Egy darabig nyugi volt, de a hármaknál beindult a vezérhangya, és elkezdték piszkálni a hölgyet. Előbb csak szövegeltek neki, majd gesztikuláltak, mutogattak és az egyik simogatni kezdte a haját. A lány felpattant, és lendületből levágott egy nagy fülest a tolakodónak, és egy távolabbi széket választott, ahová a rosszarcúak követték. A biztonsági szolgálat észlelhetett valamit az esetből, mert két egyenruhás horgonyt vetett, a közelükben. Hamarosan be lehetett szállni a gépbe, Kálmán az ablak mellé szeretett volna letelepedni, de csak középső üléseken volt hely. Azonnal elővett egy rejtvényújságot, és már töltögette is a címlapon lévő keresztrejtvényt. Alig vette észre a mellé lépő lányt, aki megszólította:

- Megengeded, hogy ideüljek? Bea vagyok, - mutatkozott be.

- Természetesen, - kapta fel a fejét a  fiú, felismerve a reptéri három huligán célpontját. A lány letelepedett és hamarosan, ahogy utazásokon lenni szokott, beszélgetni kezdtek. Folyt a szó mindenről, ami érdekes lehet a másiknak, de javarészt az időjárásról, és arról, hogy honnan, hová tartunk. Hamarosan kiderült, hogy két egyetemista került egymás mellé. Két magyar gyerek, egy fiú és egy lány, az ország különböző csücskéből, de annyira egyformák, mert mindketten magyarul gondolkodnak, magyarul beszélnek, még ha nagyon eltérő kiejtéssel is. Megbeszélték eddigi életüket, a múlthetet, és talán még a jövő hétre is rátértek volna, ha nem szakítja félbe a meghitt csevegést egy durva hang, a mögöttük lévő ülésekről. Kálmán hátra pillantott, és meglátta a reptéri „kemény fiúkat”, aki közül az egyik éppen előrehajolt, és Bea fülébe próbált valamit suttogni, ha egyáltalán az ilyen átokfajzat nem csak sziszegni tud. A lány, ameddig csak lehetősége volt elhúzódott, de a huligán a haját kezdte simogatni. Kálmánban ment fel a pumpa. Más helyen, más körülmények között a tettek beszéltek volna, de itt a repülőn, ami közben már az országhatárt is átlépte, észnél kell lenni. Odahajolt az  óriáshoz és halkan a következőket mondta neki:

- Gyerekek, ha nem veszitek tolakodásnak, kérhetnék valamit tőletek?

- Mi lenne az?- dörmögte vissza a gengszterkinézetű.

- A húgom nagyon beteg, nagyon el van kedvetlenedve, nagyon nagy szívességet tennétek, ha egy kicsit foglalkoznátok vele, egy kicsit felvidítanátok!

- Bízd csak ránk, ajánlkozott azonnal az egyik.

- Köszönöm fiúk, nagyon nagy örömöt okoztok egy nagyon beteg lánynak!

- Mi a baja a húgodnak, - kérdezett rá a másik garázda.

- Sajnos fertőző betegsége van, a teste tele van nagyon csúnya kiütéssel, és ha felidegesítik, elkezd hányni. Úgy képzeljétek el, hogy a múltkor is telehányta a repülőt, de nem csak maga körül, hanem a mögötte, és az előtte lévő ülésen ülők is kaptak belőle. Nagyon nagy bánat ez a családunknak, itt van ez a szép lány, és nem tud elmenni egy diszkóba, mert rögtön csúnya dolgok történnek vele, - adta elő a rögtönzött történetet a magyar fiú. A mondandójának a végét a három férfi már nem hallhatta, mert visszahúzódtak biztonságosnak ítélt üléseikbe.

Kálmán egyszer óvatosan hátra pillantott, és nem kis megerőltetésébe került, hogy el ne nevesse magát: a keményfiúk hátradőlve, újságjaikkal védték magukat a „veszélyes kórtól”. A két  fiatal pedig jól kibeszélgethette magát a kétórás repülőúton. Hosszabb beszédbe    is belekezdhettek, mert nincs olyan történet, amit ne lehetne folytatni, mondjuk a következő szombaton, valahol egy ízletes fagylalt mellett.

Dudás Károly

...folytatása következik...