Rendőrőrs a parton 4.

A POFON

És máris megjelent egy újabb emlék, egy téli éjszaka képében. Az első olyan intézkedés, ahol Kálmánnak rá kellett jönni a kegyetlen igazságra: ebben a szakmában néha elcsattanhat egy-egy pofon is.

A rendőr soha nem tudja előre, hogy szolgálata idején mi vár rá, milyen váratlan események írhatják át a napját. Neki is hasonlóan indul a napja, mint a többi emberé: ébredés, fürdés, borotválkozás, kávé vagy tea, elé teszi az „asszony” a reggelit, vagy nem. Tehát úgy zajlik minden, mint a civileknél… egészen a szolgálatba lépésig. A szolgálat pedig kiszámíthatatlan, hiszen a zsaru, a hekus, a zsernyák, azaz a derék magyar rendőr soha nem tudja előre, hogy abban a jó néhány órában, amit szolgálati időnek nevezünk, milyen helyzetek várják, milyen emberekkel hozza össze – sokszor kegyetlen – sorsa.

Azon a bizonyos napon János az öreg főtörzsőrmester és Kálmán a fiatal őrmester, éjszakai  gépkocsizó járőr szolgálatot láttak el. Tél volt, a hetvenes évekre jellemzően az üdülőhely - mint általában ebben az évszakban – aludta téli álmát, csak a belváros néhány presszójában, éttermében „zajlott az élet”. A fő utcán még ma is áll és működik egy híres étterem, ahol azon a februári éjszakán bált rendeztek. Az épületből kihallatszott a kellemes zene, a vendégek zsivaja. A két rendőr a Ladával beállt az étterem melletti parkolóba, amit nagyon óvatosan tudtak csak megtenni, mert az ónos esőtől jégpályává vált úton ez nem is volt olyan egyszerű. A kocsi ablakát letekerve hallgatták a kiszűrődő zenét és rövid ideig úgy érezték magukat, mintha ők is a bál részesei lennének.

- Mikor voltál bálban vagy diszkóban utoljára?- kérdezte János, fiatalabb társát.

- Bálban úgy öt éve, diszkóban pedig a nyáron naponta, de sajnos mindig Te feszítettél a jobbomon és nem a nejem. Olyan sokat intézkedtünk diszkókban, hogy a hátam közepére sem kívánom. Az egy más világ, ahová járnak rendes gyerekek, de barmok is. Azt hiszem, az utóbbiból vannak ott többen. Meg fogod látni, hogy néhány év múlva a diszkókat a kábítószer uralja, mint nyugaton. A kábítószer pedig nagy úr, nagy pénzek forognak és ezt igazi gazemberek forgalmazzák, olyanok, mint akik a kurvákat futtatják.

- Akár a tisztára suvikszolt szállodai kurvákat, akár az útszéli mosdatlan büdös ribancokat.

- Cafka ez mind – fejezte ki - undorral - véleményét Kálmán, akiről környezetében mindenki tudta, hogy nagy rajongója a női nemnek. A nőknek, és nem a szukáknak vagy a kancáknak, akik pénzért bemocskolják azt a csodálatos tüneményt, amelyet lánynak, nőnek vagy anyának teremtett a Jó Isten. A kocsiban ülve néhány percet beszélgettek és azt látták, hogy három fiatal férfi fut a városközpont irányába, már amennyire tud szaladni a jégbe burkolt aszfalton. Kissé lemaradva egy nő rohan utánuk, aki két esés közben észreveszi a rendőrautót, az izgalomtól és ijedtségtől elfúló hangon elhadarja, hogy mi történt:

- Az a három férfi kirabolta a férjemet, leütötték a sarkon túl, az ismerőseink most hívják a mentőt. Nagyon vérzik a feje.

- Amint a mentő elvitte a férjét, a szemtanúk okvetlen jöjjenek be a kapitányságra, mi indulunk az elkövetők után, - mondta Kálmán a nőnek, de a mondata végét már a mozgó kocsiból tudta kikiáltani, mert János gyorsan megfordult a „jégpályán” és amit csak a súrlódási képességét vesztett úttest és az öreg Lada megengedett, mindent bele, és máris a menekülők nyomába értek. Amíg János szlalomozott, Kálmán értesítette az ügyeletet az esetről és a többi járőr is be tudott folyni az üldözésbe. Ilyenkor villámgyorsan zárások történnek, a járőrök és a nyomozók teszik a dolgukat, az ügyelet pedig összehangolja bonyolult tevékenységüket. Valahogy így kezdődik a forró nyomon üldözés, amelynek jelentősége  többek között abban rejlik, hogy azonnal történnek az intézkedések, az elkövetőnek minél kevesebb sanszot szabad hagyni, hogy azonnal kámforrá válhasson. A „zsiványok”, mint ahogy általában lenni szokott hárman, három irányba kezdtek menekülni. Egyikük – szerencsétlenségére – az egyik üzem telephelyének kerítései között csapdába került. Éppen a telephely vaskapuján próbált átjutni, de a kapu tetejére kifeszített szögesdrót, amelyet nagy igyekezetében megmarkolt, ebben megakadályozta. Felordított, de amikor meglátta az autóból kiugró rendőröket, úrrá lett fájdalmán és már majdnem átlendült a számára menekülésnek hitt akadályon. Kálmán hivatalosan felszólította a menekülőt:

-A törvény nevében felszólítom, hogy ereszkedjen le! – de a felszólítás nem vezetett eredményre, ezért ahogy az elő van írva, gumibotjával leszedte a rablás feltételezett elkövetőjét a magas kerítésről, aki az ülőfelére mért ütéstől lehuppant a földre és üldözői pillanatok alatt hátra bilincselték a kezeit. A kocsi rádióján ezalatt a közelben lévő járőr forgalmazását lehetett hallani, amelyben az állt, hogy az egyik elkövető amint őt észrevette, irányt változtatott és pontosan az elfogást végrehajtó János és Kálmán felé menekül. Őket az üzem építményeitől nem láthatta. János elébe ment az „üldözöttnek” és a mögötte szaladó kollégájának segített elfogni a gazembert. Ezen idő alatt Kálmán a kocsiba beültetett, vérző kezű „jóemberre” vigyázott. A mentődobozban talált kötszerrel elállította a vérzést, majd az autó mellé állva, úgy, hogy lássa az elfogottat is, várta, hogy Jánosék megérkezzenek a másik elkövetővel. Egyszer csak azt érezte, hogy nagyon el kezdett fázni. Rázta a hideg, vacogott a foga, az ügyelet hívására kénytelen volt beülni az autóba, hogy a beszédváltót kezelni tudja, de a hidegleléstől annyira vacogott, hogy alig lehetett érteni, amit mond. A hátsó ülésről megszólalt a megbilincselt zsivány:

- Őrmester, most maga fázik, vagy beállt a majré? – kérdezte gúnyosan. Attól fél, hogy ellopom megbilincselt kezekkel ezt a szar autót, vagy attól, hogy elveszem a fegyverét? – szemtelenkedett tovább. Kálmán kezdte érezni, hogy valami forróság fut végig az egész lényén és a korábbi hidegrázás egyszeriben megszűnt. Fogai már nem vacogtak, és nem értette, hogy mitől van ez a nagy változás, de nem is ezen töprengett, hanem egy kicsit szorított a pofátlan „haramia” bilincsén, a következő szavak kíséretében:

- Igaz, hogy bekötöttem a kezét, hogy ne vérezzen, de attól tartok, hogy a kötés nem elegendő a vérzés csillapítására, ezért egy kicsit elszorítom az ereket, - és megint nyomott össze egy fogat a bilincs racsniján. – Szóljon majd, ha zsibbad a keze, de azt kérem, hogy tisztességesen szóljon, akkor engedek vissza a szorításból, de most a vérzést muszáj csillapítani. - Nem tellett bele fél perc már szólt is a „jóember”, valahogy így:

-A kurva életben, lazítson ezen a rohadék perecen! – bömbölte, de Kálmánt, aki egyébként mindig is emberszerető volt, nem tudta meghatni az ebben a stílusban előadott kérés.

- Nem értem a kérését, nem értem, hogy mit kér és azt sem értem, hogy kitől kéri, - felelte a rendőr és maga is meglepődött saját keménységén, de inkább megijedt saját magától, ettől a hirtelen jött kegyetlenségtől, ami most kibuggyant belőle. De vajon lehet - e ez a viselkedés elitélendő , ha az egy rablóval szemben történik, egy könyörtelen gazemberrel? A rendőr akkor sem viselkedhet így, futott át agyán a gondolat. A rendőr magatartását szolgálatban és szolgálaton kívül meghatározza az a kis keményfedelű könyv, amelyet szolgálati szabályzatnak hívnak. Ezen kívül sok törvény és rendelet szabályozza, hogy mit szabad tenni és hogyan szabad azt tenni a rendőrnek.

- Na, de ennek a mocsoknak nem szabályozza le semmi, hogy mit szabad neki és mit nem? – tette fel gondolatban a kérdést és észre sem vette, hogy felindultságában hangosan kimondta ezt a mondatot, és olyan hangsúlyosan, hogy a „mocsok” ott a hátsó ülésen azonnal egy ártatlan képű kisbáránnyá változott és a következő mondandóját valahogy így fogalmazta meg:

- Őrmester úr, tisztelettel kérem, már elállt a vérzés a kezemben, legyen szíves lazítson a bilincsen!

- Rendben van, rögtön megnézem a kezét, - és Kálmán tágított ezen a praktikus, de embertelen eszközön. János is megérkezett a másik megbilincselt rablóval és előállították őket a kapitányságra. Egy támadó még menekült, de az ő kilétét a nyomozók úgy is kiszedik a másik kettőből. Nagyon felkészült bűnügyeseink voltak. Igazi, hivatásukat szerető, megszállott rendőrök, akik a pályát egyenruhás rendőrként kezdték és az ott megszerzett ismereteket is kamatoztatták a későbbiekben. Ezek a nyomozók mindvégig rendőrök maradtak, nem úgy, mint néhány utcáról beesett tisztecske, akit apuka vagy a nagybácsi, esetleg valamelyik magasabb szerv „bedugott” nyomingernek és ott semmit sem lehetett rájuk bízni. Ahhoz értettek, hogy mutogatták rendőrigazolványukat, ha kellett, ha nem, és ha bajba kerültek, hívták a járőrt, hogy húzza ki őket a szarból. Szerencsére a kapitányságon nem ez volt a gyakoribb. Az öreg kapitányságvezető gondosan ügyelt arra, hogy minél több egyenruhásból lehessen nyomozó. Hát persze, hogy ő is járőrként kezdte a pályáját és minden tettével kifejezte a ragaszkodását a szürke ruhásokhoz. Szerették is az Öreget.

- Már várják őket a súgóban, - fogadta a díszes társaságot az objektumőr, aki mindig örült, ha történik valami, végtére is jobban telik az éjszaka, ha esemény van. A jómadarakat lekísérték a kalitkába és kezdődött a „papírmunka”- előállítások, jelentések megírása - a bűnügyisek felvették a sértettek panaszát és elkezdték kihallgatni a két elfogott és előállított gyanúsítottat, akik hamarosan beismerték tettüket és az elrabolt értékek is megkerültek. Kálmán nagyon új rendőr volt, talán egy hónapja húzta fel a bokszcsizmát, de sok ismeretet hozott korábbi munkahelyéről – a városházáról, ezért elég korán beosztotta parancsnoka az egyik legtapasztaltabb rendőr mellé – járőrtársnak. Kálmán hamar megismerte azt a milliót, ami civil embernek egy misztikusnak tűnő világ, tele izgalmakkal, örömmel, bánattal, szépséggel, és egészen durva dolgokkal. A szakma megismeréséhez nagyon hosszú időre van szükség, és ezzel ő is tisztában volt, hasonszőrű társaihoz hasonlóan, akikkel már a kezdet kezdetétől jó barátok, jó bajtársak lettek, akárcsak az öregebb rendőrök döntő többségével. Már az első napokban észrevette, hogy az öregek között – szerencsére kis számban – voltak megélhetési rendőrök is, olyanok, akik a szakmát soha sem tanulták meg, mert ne tudták, vagy nem akarták. A többség azonban ütőképes, életvidám emberek közössége volt, emberséges vezetőkkel, igazi karakán parancsnokokkal, és hatalmas szellemi kapacitással. Egyszóval: Jó volt itt élni. Kiváltképp ilyenkor, egy komoly elfogás után, amikor a ragadozók ketrecbe kerültek, akkor jön elő egy bizsergető érzés. Szép ez a rendőri szolgálat! – gondolta és elkezdte szürcsölni azt a gőzölgő kávét, amit János, a főtörzs, a jó öreg tanítómester tett oda elé az asztalra, és közben hallgatta a példakép szavait:

- Nagy nap ez a mai, - nézett körül a nagy asztalnál ülőkön, szinte az egész éjszakai állományon – nagy nap ez, mert ma új rendőrt avatunk. A mi Kálmán barátunk igazából ma lett rendőrré. Eddig csak egyenruhába öltözött fiatalember volt, de ma átesett a tűzkeresztségen, ma bizonyságot tett arról, hogy köztünk a helye, úgy látom, hogy lehet rá számítani nehéz helyzetekben is. Mi a véleményetek kedves munkatársaim, hogy magunk közé fogadjuk?

- Fogadjuk! – szólalt meg Nándi, a mosolygós törzsőrmester, - de azért néhány intelmet is fűzött a véleményéhez: - az élet és a rendőri szolgálat olyan, mint az óriáskerék. Egyszer lent, egyszer fent. A mi munkánkban több a nehézség, mint a siker. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor is végeznünk kell a feladatunkat, sokszor rossz hangulatban, fáradtan, elkeseredetten, de menni csak úgy lehet, ha a hátrább lévő lábat a másik mellett elhúzva, előbbre tesszük. Mindig legyen nálad egy képzeletbeli visszapillantó tükör, és abba gyakran pillants bele. Akiket lehagysz, ők is azon az úton haladnak, mint te, csak néha azt lassabban teszik. Vannak azonban, akik nálad haladnak gyorsabban, őket pedig ne akadályozd. Ugye érted?

- Értem, mindent értek, - felelt a”rendőrré” avatott rendőr. Ez a mondvacsinált avatás felért egy hivatalos elismeréssel, ha lehet még annál is többet jelentett a fiatal rendőrnek. Ebben a pillanatban a világot jelentette. Elfogadta egy közösség, azoknak az embereknek a kis csapata, ahová most már családtagként tartozik. Nagyon meghatották Nándi szavai, és, hogy mennyire bölcseket mondott a tapasztaltabb kolléga, már azon az éjszakán is jutott belőle ízelítő, alig hogy a két járőr a rövid – kávéval leöblített – ünneplésből ismét kivonult a területére. Az egyik presszó előtt haladtak, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy fogyóban van a cigarettája, azaz a koporsószeg, ahogy ő nevezte. Beálltak a szórakozóhely parkolójába és beballagtak a presszó pultja mellől nyíló kis helyiségbe, ahol a személyzet szokta rövidke pihenőjét tartani. Most kivételesen Kálmán lépett be először az ajtón, de azonnal le is blokkolt, mert a kinyitott ajtó mögül kapott egy hatalmas pofont és egy nő szitkozódásának a részleteit hallotta, amely teljes egészében valahogy így hangozhatott:

-A zsernyák kurva anyádat, akkorát kapsz, hogy zúgva szállsz, mint a győzelmi zászló! – közben csattant az ütés a rendőr arcán. A teljes szöveget a későbbiekben mesélték el neki, most inkább a pofon vált a főszereplővé, amelyet a nyolcvan kilós, erős járőr, azonnal a balcsuklóján lógó gumibottal válaszolt meg. Az ellentámadás a másodperc töredéke alatt történt, arra sem volt idő, hogy felmérje, férfi, vagy nő –e a támadó. Hát bizony, a garázda – az őrmester legnagyobb meglepetésére – nő volt.

- Szégyen! – villant át a sértett „közegen” az önérzet. – Szégyen, leütöttem egy nőt!

- Te nem tehettél mást, - szólalt meg a Kálmán nyomában haladó János. – Mindenki láthatta, hogy megtámadtak, te jogszerűen cselekedtél. János azonnal intézkedett a nő orvosi ellátására, tanúkat hallgattak meg a helyszínen az esettel kapcsolatban, majd az orvos által megvizsgált nőt előállították a kapitányságra

- Hát ez bizony hivatalos személy elleni erőszak, - mondta az időközben beérkező alhadnagy, az alosztályvezető, aki nyomban megtette a szükséges intézkedéseket. Az őrmestert „megpofozó” nő nem volt hajlandó elmondani, hogy valójában mi volt az indítéka cselekményének. Az ügy a bürokrácia útját bejárva eljutott a bíróságig. Kálmánt nem hagyta nyugodni a dolog. Ezt a nőt el fogják ítélni egy olyan dolog miatt, amit megtett ugyan, de az egészben nincs semmi logikus, életszerűtlen az egész eset. Adatgyűjtésbe kezdett, hogy megállapítsa, mi is történt valójában, mert itt valami nagyon sántít. Nem engedheti meg, hogy elítéljék. A bírósági tárgyalásig mindent megtudott, fény derült a legapróbb részletre is. A bírónő feltette a kérdést az őrmesternek:

- Nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy Ön szerint a támadás, illetve a bántalmazás Ön ellen azért irányult, mert rendőr?

- Biztosra veszem, hogy nem az miatt történt a dolog. Az alábbiakat tudtam meg az esettel kapcsolatban: a hölgy a szórakozóhelyen összeveszett a vőlegényével, aki rendőrnek készült és a veszekedés ezért robbant ki köztük. A menyasszony elkezdte szidni a férfit, szó, szót követett és az ittas nő meg akarta ütni a jövendőbelijét, aki az ütés elől elhajolt. Ekkor léptem be a közönségtől elválasztott, a dolgozóknak fenntartott helyiség ajtaján, és itt kaptam az ütést.

- De a hölgy - a jelentés szerint – szidta is Önt, mint rendőrt, - szólt közbe a bírónő.

- Valóban ez van a jelentésben, de most a napokban tudtam meg, hogy a vőlegényét szidta, aki rendőrnek készült.

- Valóban így történt? – fordult a bírónő a vádlotthoz.

- Igen, valóban így történt, - felelt a nő megkönnyebbülten. Az igazi megkönnyebbülés még csak ezután következett, amikor meghallotta a felmentő ítéletet. Megkérdezte a bírónőt:

- Szólhatok asszonyom?

- Igen, - hangzott a felelet.

- Nagyon szégyellem magam, hogy veszekedtünk a vőlegényemmel, de nagyon haragudtam rá, amiért rendőr akar lenni. Lenéztem a rendőröket, haragudtam rájuk, mert azt hittem, hogy gépiesen gondolkodó, érzéketlen emberek. Ma meggyőződtem az ellenkezőjéről is. Amit ez az őrmester tett az érdekemben, azt bizonyítja, hogy a rendőrségen is emberek dolgoznak. Itt mindenki előtt szeretném megköszönni emberségét.

Dudás Károly

Folytatása következik...