Rendőrőrs a parton 11.

Egy közlekedési rendőr emlékei

1. Vezessen maga, ha jobban tud

Volt idő, amikor státusz szimbólumnak számított bekerülni a közlekedésrendészet állományába. Az egyenruhások – egymás közt, viccesen – magasabb egységnek nevezték a fehérsapkás, fehérderékszíjas kollégákat. Az elnevezésnek természetesen alapja is volt: ez a csapat a kapitányság épületében egy emelettel feljebb került elhelyezésre, mint a fekete derékszíjas, közrendvédelmi munkatársak. A fehér öv nem megkülönböztetést jelentett, hanem nagyon is praktikussági célt szolgált: már messziről észre lehetett venni és ezért közlekedésbiztonsági szempontból megelőző szerepe is volt, azaz jobban látszott az út szélén álló, vagy forgalmat irányító rendőr…és a nagyon részeg autósokat leszámítva, nem lökték bele az árokba.

Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt szolgált a kisváros kapitányságán, a közlekedésieknél egy rendőr, Józsi bácsi. Sok vihart látott a letűnt évtizedek alatt, irányított forgalmat a város legkritikusabb kereszteződéseiben, többször is került az élete veszélybe egy-egy országúti ámokfutó vagy kemény bűnöző miatt, sokszor intézkedett tragédiák helyszínén. Megtörte ez a kegyetlen, sok izgalommal járó élet, amelyben folyton jelen van az emberek szenvedése. Ha szóba kerülnek az emlékek, akkor mégsem az ilyenekről mesél, talán azt remélve, ha nem emlegetjük, akkor talán meg sem történtek? Inkább rendőri pályafutása vidámabb élményeiből válogat, és akkor csak mesél…és mesél, olyan élvezettel, hogy a hallgató szinte beleképzeli magát az ízesen előadott történetbe. Nem mesébe, mert ezek valós történetek, és úgy történtek meg, ahogy a kis nyugdíjas zsaru elmondja.

Már többször is hallottam, és mindig ugyanúgy az alábbi históriát:

Abban az időben történt, amikor Józsi bácsi még a legfiatalabb kollégának is Jóska volt és vállapján még fészkalódott a frissen feltűzött őrmesteri csillag. Társával, Jánossal. a szakaszvezetővel a főúton közlekedő gépjárművek vezetőit ellenőrizték, amikor elcsettegett mellettük egy Warszawa személygépkocsi. Mindkét első ülésen ült egy-egy férfi, amiben még nincs semmi különös, de itt mégis…

- Te Jancsi, itt valami nem stimmel! – fordult a társa felé.

- Mi Józsikám?

- Valami nagyon furcsa volt ezen az autón, - folytatta előbbi gondolatmenetét.

- Szabályosan haladt, volt teteje, oldala, voltak kerekei, utazott benne két ember, és az egyik a kormányba kapaszkodott, és vezetett.

- Meg van! – kiáltott fel az őrmester. – hát ez az! Melyik ember vezetett szerinted?

- Hát, amelyik közelebb volt hozzánk, - felelte a naivan a szakszi.

- Jancsikám, a hozzánk közelebbi ember a jobb ülésen foglalt helyet! Láttál te már jobbkormányos, magyar rendszámú Warszawát?

- Nem.

- Akkor most láthatsz! – válaszolt Jóska, de már a szolgálati Moszkvicsban ülve. Néhány kilométerrel arrébb meszelték le az öreg púpost, vagy, ahogy abban az időben hívták, Gomulkát,… utalva az autó lengyel származására. Amikor meglátták, hogy bizony itt minden rendben van, kicsit zavarba jöttek, de feltalálták magukat és úgy tettek, mintha egy általános ellenőrzést tartanának.

- Kérem, szálljanak ki a kocsiból, - szólította fel a két férfit az őrmester. Amint a gépkocsivezető kilépett az autóból, valami lepottyant a ruhájáról az aszfaltra, egy kemény, koppanó hangot adva. Jóska azonnal felfedezte a guruló csavart az út kövén, lehajolt, felvette, megforgatta, és mivel ő is autós ember volt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, hogy honnan hiányzik.

- Nini, egy csavar! – mutatta fel a két embernek, majd beült a Warszawába, és óvatos mozdulattal kiemelte a kormánykereket a helyéről. – Viccelődünk a rendőrökkel? – szegezte a kérdést a két férfinak. – Tudják, hogy ezzel veszélyeztették a közlekedésben résztvevőket, és magukat is? – A jobb ülésen utazó utas beszélni kezdett:

- Őrmester úr, ami itt történt, tőlem teljesen független dolog. Az egyik nagyüzem igazgatója vagyok, ez a vállalat autója, az úr pedig a gépkocsivezetőnk. Legalábbis a mai napig az volt, mert hazaérve, azonnal intézkedem az elbocsátására.

- Mondja el részletesen, hogy mi történt! – csattant a rendőr kérdése a sofőr felé.

- Akkor most elmondom, végre valakinek elmondhatom a gondomat, bajomat is, természetesen semmit nem fogok tagadni sem. Több éve dolgozom a vállalatnál az igazgató sofőrjeként. A korábbi igazgató mindig meg volt elégedve a munkámmal, de amióta az új igazgató került a cég élére, pokollá vált az életem. Bármit teszek, mindenbe beleköt, állandóan kritizál.

- A lényeget mondja! – szakította félbe az őrmester.

- Mondom a lényeget: ma reggel korán indultunk az irodaháztól, alighogy kiértünk a fő útra máris kritizálta, hogyan vezetek.

- Mert nem állt meg az elsőbbségadás kötelező táblánál! – fűzte hozzá az igazgató.

- Hát persze, hogy nem álltam meg, mert nem kellett. Semmi sem jött azon a rohadt úton.

- Akkor is meg kell állni,- szólt közbe a „vezér”, és ettől kezdve az őrmester előtt egyre világosabbá vált, hogy a nagyvállalat vezetőjének fogalma sincs a közúti közlekedési szabályokról.

- Ez a jóember nem ismeri a kesz-t és ossza az észt a rutinos gépkocsivezetőnek, - gondolta, és azonnal tett egy próbát: - Igazgató úr, javaslom, hogy a továbbiakban, vegye át a vezetést a sofőrtől, és vigye ön haza az autójukat.

- Kérem, nekem nincs jogosítványom! – mondta szemlesütve a diri.

- Ahá, értem! Mindent értek, felelt Jóska és újra a gépkocsivezetőnek szegezte a kérdést:

- Kérem, folytassa, mi történt ezen az úton!

- Mint már említettem, mindenért szidott, macerált, már teljesen kiidegelt, és amikor elszakadt a cérnám, kilazítottam Gomulka kormányának a csavarját, és amikor egyenes útszakaszra értünk,  kiemeltem és odaadtam a kezébe azzal, hogy itt van, csessze meg, vezessen maga, ha mindent jobban tud. Amikor maguk mellett elhaladtunk, már az ő hozzáértő kezeiben volt a kormánykerék. Annyira megijedt, hogy nem tudta elengedni a gurigát. Ez történt, őrmester úr, és örülök, hogy elmondhattam, mert így újra embernek érzem magam.

- Világos, - állapította meg bölcsen Jancsi a szakaszvezető, - ezt a szerencsétlen embert a főnöke kikészítette, és most mindkettőjüket bajba sodorta.

- Úgy van! – toldotta meg a szakaszvezető véleményét Jóska, - ezért most a gépkocsivezetőt megbírságolom ötven forintra, - és már tépte is le az öt darab tízes címletű szelvényt.

- Nagy a baj, - szólalt meg a sofőr, - nincs nálam annyi pénz.

- Nem számít,- mondta a nagyfőnök, én kifizetem és átnyújtotta a rendőröknek a kettő darab kék és az egy darab zöld hasút, és még hozzátette: a cetliket pedig én teszem el, emlékbe, mert ennek a szabálytalanságnak nem kis mértékben részese vagyok.

- Hát, igen, - helyeselt az őrmester, - de még önnek szeretnék néhány szót szólni, de négyszemközt,- és félrehívta az igazgatót. A kocsinál maradt szakaszvezető és a gépkocsivezető a nagy távolság miatt nem hallhatták Jóska és a direktor beszélgetését, pedig az nagyon érdekes mederben folyhatott, mert a nagyvállalat teljhatalmú főnöke nagyon értelmesen bólogatott a vele szembe álló, mutogatva szónokoló őrmesternek.

- Mit mondtál neki? – kérdezte a szakszi, amikor a Warszawa elhajtott két utasával.

- Nem fontos, - felelte Jóska.

Másnap, újra a fő úton tartottak ellenőrzést, és egyszer csak elrobogott mellettük a Warszawa, a már ismert gépkocsivezetővel és a vállalat igazgatójával, akik mosolyogva üdvözölték a két rendőrt. Ja, és az autó kormánya természetesen baloldalt volt.

Dudás Károly

Folytatása következik