Dr. Dudás Károly: Rendőrőrs a parton
I. A zsaru visszapillant
Felbukkanó emlékek
Kálmán a fiatal rendőrhadnagy több éves önkéntes száműzetés után tért vissza városába, oda, ahol korábban járőrként taposta az üdülőhely aszfaltját. Zsebében a friss diplomával és frissen szerzett ismeretekkel érkezett. Nem voltak hatalmas tervei, nem akarta megváltani a világot, csak dolgozni, mint bárki más, ahogy eddig is tette korábbi szolgálati helyén.
Ahogy kocsijával közeledett a város határához emlékei visszaröppentették a kezdetek kezdetéhez, abba az időbe, amikor már illett dönteni a pályaválasztás kérdésében.
Ha annak idején is úgy mehettek volna a dolgok, ahogy Kálmán először elképzelte…lehet, hogy papnak ment volna. Aztán, mivel pap nem lehetett, rendőrnek szegődött…, ahogy másodikként elképzelte. Paradoxon? Hát, a fene tudja! Az előző egy humánus, a második pedig egy brutális hivatás? Embere válogatja. Azt mondják, hogy az úr a pokolban is úr, akkor miért ne lehetne az ember pokoli helyzetekben is ember. A csendőr, vagy a rendőr ruha alatt is megfér a jóság.
Matematika tanárnője már az érettségin váltig állította, hogy Kálmán jó rendőr lesz. Na, jó a mondatát egy kicsit másként rakta össze, és azért azt a szöveg, és esemény környezetet is érdemes megvizsgálni, ahol ez a mindent elsöprő tanári megállapítás megszületett. A szélső osztályteremben javában folyt az érettségi. A kis "fiatal urak" és a kis "kisasszonyok" – szám szerint öten - már kihúzták a tételeiket, és folyt a verejték arcról, homlokról egyaránt. Kálmán szerette a humán tárgyakat, főként az irodalmat, történelmet, de a nyelvek világában is könnyedén mozgott. Mégis izgult, jobban félt, mint az egész osztály együttvéve, és oka is volt ennek a mérhetetlen nagy félelemnek…nagyon nagy oka. A csupa szív tanárnő a négy év alatt sem volt képes a fejébe verni ezt az állítólag gyönyörű tantárgyat, a matematikát. Az évek során többször is kijelentette:
- Szivikém, tanulj, mert nagyon buta maradsz! – de ezen a bölcs megállapításon a reménytelen diák soha nem sértődött meg, és sokszor már azt furcsállta, ha elmaradtak a hasonló lelombozó kijelentések. Egyszer a magyar tanárától megkérdezte:
- Tanár úr, ha mindenből jó leszek az érettségin, de matematikából nagyon rossz, akkor mi várható?
- Édes kis barátom, nagyon nagy hős leszel a többi tárgyból, de matézisből, ebből az istenverte egzakt tudományból ott vérzel el az auditórium kellős közepén, mint ama bizonyos háromszáz spártai, Leonidásszal az élükön. Javallom ezért, az eddigieknél többször pillants bele a könyveidbe, füzeteidbe. Gyanítom, hogy vannak azokban olyan oldalak, amelyeket a nyomdász szeme látott utoljára.
Kérdésével osztályfőnökét is megközelítette, aki, miután összevonta szemöldökét így válaszolt:
-Soha, semmi sincs elveszve! Ha nem jól felelsz, még mindig van egy lehetőséged: „…találkozunk Philippinél…”, próbálta vigasztalni a Cézár szellemétől átvett és a mi világunkban már a pótvizsgát jelentő idézettel. Ha, azonban elvérzel ebben a nagy nyári csatában, akkor is még előtted az élet: „Jó leszel kazánkovácsnak”!
Bent ültek a forró teremben, a hős, első ötös. Vagy inkább a gyávák, akik minél előbb túl szeretnének lenni ezen a nagy mutatványon? Döntse el a történelem, mint más, nagyobb esetekben is. Ide, egyébként se hősökre, hanem túlélőkre van szükség. Átvészelni ezt a napot, és megkapni azt a bizonyos kartonlapot, amelyre rájegyzik: sikeres érettségi vizsgát tett. Irodalomból minden érettségiző álma, ami most Kálmánnak megadatott: a kihúzott tétel, „Petőfi Sándor költészete”.
- Ezt már kipipálhatjuk,- sóhajtott fel, amikor meglátta a neki annyira, de annyira kedves költő nevét. Az elnöknek le kellett állítani, mert csak mondta és mondta, amit a helyében bárki ugyanígy tudott volna. Következett a történelem, és úgy látszik, hogy ezért a kis izgulós gyerekért sokan imádkozhattak, mert a legkedvesebb témakörét sikerült kihúznia: az 1848-49 évi forradalom és szabadságharc csatái. Kálmán megnyerte a csatát. A nyelvvizsga is jól sikerült, ott is mellé szegődött a szerencse.
- Jaj, Istenem, mondogatta magában, amikor a kezébe vette a matektételt. Istenem, most segíts! – és itt jöttek a fogadalmak, ha valahogy sikerül átverekednie magát ezen a reménytelen helyzeten, akkor, akár a víztornyot is körbefutja, akár a hóban is, mezítláb. Reszketett, a teste a teremben volt, de a lelke, és amire a legnagyobb szüksége lenne, itt a harcok mezején – az ész, és az értelem – kiszökkent a testéből. Ilyent még nem látott: ömlött a fény a terembe, a dacos nap ontotta sugarait, mégis sötétnek érezte a körülötte lévő világot. Azt a világot, amelyben most ezen az érettségin meg kellene vetni a lábát. Csak egy csöppnyi helyen, aztán majd megkapaszkodna valamiben, hogy utas lehessen az érettségizettek planétáján.
- Szivikém, tudod a tételt? – zökkentette vissza a való világba a tanárnő, - mutasd mit húztál? – és megnyugtatóan szólt Kálmánhoz: - Nagy szerencséd van kisfiam, a szögfüggvények a legkönnyebb tétel, - mondta biztatóan ez a jóságos arcú pedagógus. A fiú kínjában, keservében rábólintott a tanár néni kérdésére, ő pedig azt hámozta ki a jelbeszédből, hogy minden rendben van. Valójában, a matematika nyelvén megfogalmazva, ennek a reciprok értéke volt igaz, amit az érettségiző srác valahogy így fogalmazott meg magában:
- Na, tessék, itt vannak ezek a szögfüggvények: tangens, cotangens, sinus, cosinus. Aztán vannak szögek, vannak befogók, átfogó, de, hogy mikor mondjuk, hogy szemben lévő, meg a mellette lévő, és a többi bonyolult dolog, azt már nem tudom. Lehet, hogy sose tudtam, vagy csak most simultak ki az agytekervényeim? – kérdezte magától, és a súlyos gondolatai miatt először nem is hallotta az ismét hozzálépő tanárnő hangját:
- Szivikém, biztos, hogy megy? Miben segítsek?
- Tanár néni kérem, mindenben! Azt hiszem, elvesztem, semmit sem tudok, - tört ki belőle a keserű beismerés, amely a matematika tanár előtt nem volt kétséges. –Írd, amit diktálok, és majd határozottan felelj, az elnök nyelvszakos, úgy sem ért a matematikából semmit, - nyugtatta a joggal izguló érettségiző fiút tanára, aki lassan, nagyon lassan felolvasta a papíron kéklő szöveget. Amikor észrevette, hogy ez bizony kevés lesz az elégségeshez, el kezdett példálózni, hogy milyen okos volt Pytagorasz. Segítségével távolságokat tudunk kiszámítani, és még sok-sok mást is, és ezért a nagy felfedezése miatt mi emberek, hálásak lehetünk neki. A tanárnő lelkesen helyeselt, néha hozzáfűzött valamit a sok sületlenséghez, amit Kálmán nagyon okos arcot vágva szorgalmasan ismételgetett.
Elérkezett a feleletek értékelése, amelyet a vizsgabizottság elnöke foglalt össze:
- Minden tantárgyból jelesre értékeltük, a matematikát leszámítva, amelyből közepes osztályzatot kapott – egy kis jóindulattal. Milyen tervei vannak a jövőre nézve, mi szeretne lenni?
- Rendőr,- vágta rá gondolkodás nélkül Kálmán,- amelyre azonnal reagált a matematika tanárnő, akit mindenki csak Szivikének hívott:
- Ez a felelet oda bőségesen elég lesz, - mondta meggyőződéssel.
A szeretett osztályfőnök, aki addig csak mosolygott, tovább szőtte a gondolatot:
-Azért a kazánkovács mesterséget is tartsd evidenciában! – nevette el magát.
- Drága tanár úr, nem lettem kazánkovács, de persze miniszter sem leszek, de itt vagyok újra szeretett városom kapuja előtt és úgy fénylik a hadnagyi csillag a váll lapomon, mint a nap délidőben. - Közben tekintetét önkéntelenül vállára irányította, de csak az izzadságtól átnedvesedett pólója szemezett a fiatal tiszttel.
Kálmán letekerte autójának első két ablakát. A beáramló levegő kissé felfrissítette, egy darabig még gurult alatta a „szekér”, aztán lesorolt az út szélére az üdülőhely egyik árnyas utcájában. Hátradőlt az ülésben és, mint megtért, hazatérő tékozló fiú, átadta magát a keserédes emlékezésnek.
- Ez az én hazám! Itt voltam gyerek, és itt kaptam meg apámtól első borotvámat is. Ebben a városban találkoztam az első szerelemmel, és az első csalódással. Innen vonultam be katonának és itt húztam a lábamra apám intése ellenére, a rendőrcsizmát – törtek rá a sokéves emlékek - és visszaröppent arra a sokszor elátkozott napra, amikor kezdő őrmesterként először próbálgatta az egyenruházati bolt vakotás tükrében a rohamszíjas tányérsapkát.
Majd egy újabb emlékkép – egy dicstelen éjszaka – amelyen úgy megbánta, „mint a kutya, mikor kilencet ellik”, hogy ide ette a rosseb a rendőrség állományába. A rosseb,… az a jó somogyi rosseb, amit igazán zamatosan csak a „megyénél” , az „Óberhén” tudnak kiejteni. Miért csak ott? Mert ott még ezt is jobban tudják, mint a többi halandó. Ezt is, és ott általában mindent jobban tudnak, mint amennyit egyáltalán tudhatnának, mert ők: a MEGYE,… és punktum. A dologhoz hozzátartozik, hogy nagyon felkészült, jóakaratú és rendes kollégák voltak az óberhén.
Valami hasonlók járhattak annak idején a kezdő őrmester Kálmán fejében is, amint egykedvűen lépkedett az öreg, „nagyon okos” főtörzsőrmester mellett, a forró nyári éjszakában, a kisváros nyaralóövezetében. Este tízkor kezdték a járőrszolgálatot. Éjfélig gyorsan eltelik az idő, mert addig még sokan járkálnak az utcákon, de hajnaltájt már csak az nem alszik, akinek más dolga van. Ilyenkor az utak szélén csak a kerékvetők és a legelszántabb ribancok ácsorognak, akikre még strici sem vigyáz, mert nincs miért ellopni őket. Itt – ott még néhány NDK-s lány dülöngél félrészegen a jól átvert magyar pubertás korú fiúkkal, aztán maradnak az éjszakai besurranó tolvajok, a gépkocsi feltörő suttyók, de ezek rendre hülyét csinálnak a „rutinos” zsernyákokból.
-Mi a jó fenét keresek én itt? – tette fel a kérdést magának már nagyon sokszor a fiatal, érettségizett fiú, aki egyébként az életét csak rendőrként tudta ugyan elképzelni. Persze, nem a bűn üldözésétől rettent meg, az továbbra is vonzotta, hanem a korai „csömör” tárgya egyik öregebb kollegájánál mutatkozó, nagyon is szembetűnő IQ hiány volt.
Munkatársainak döntő többségét „belevaló” értelmes embernek ismerte meg, de akivel ezen az éjszakán együtt rótta a köröket a nagy balatoni éjszakában, sajnos nem tartozott az előbbiek közé.
- Őrmester mindig azt tegye, amit mondok, tőlem tanulhat, már tizenöt éve a pályán vagyok, higgye el, ismerem a szakma minden csínjátbínját. Mindig engem osztanak be arra a helyre, ahol szorít a cipő. - Tört ki belőle a dicsekvés, ami ha bujkált is benne, túlságosan mélyen nem lehetett, mert egy pillanat alatt kibuggyant belőle.
- Miért lett rendőr?- Tette fel az alárendelt feljebbvalójának a tiszteletlen kérdést., és valami olyan válaszra számított, hogy. „Hivatástudatból”, meg, hogy „azért mert a haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége”, vagy talán valami olyanra, hogy:”gyerekkoromtól erről álmodom”. A kérdés azonban megválaszolatlanul ott csattogott vagy másfél órán át az őrmester és a főtörzs között az aszfalton. Némán ballagtak egymás mellett, a huszonéves jövőbetekintő fiatalember és a semmittevésben, tudatlanságban megöregedett, besavanyodott derék öreg magyar rendőr. Egyszer csak a fájdalmas csendet a főtörzs kellemetlen hangja törte meg:
- Csak, hogy a ruha ne gyűrődjön! - Ez a rövid, nagyon „frappáns” mondat éppen ide kívánkozott ebbe a rohadt, nagy sötét semmibe, július közepén, hajnali fél három körül.
Az őrmester egy darabig bámulta a végtelent, majd lassacskán közelebb fókuszálta tekintetét és gondolatait.
– Hű, a teringettét! – Gondolta, ez meg lett mondva. Most ebből a mondatból hogy keveredik ki a tiszteletre méltó elöljáró? Meg kellene kérdezni, hogy mi a francot jelent ez a beszólás? Meg kellene kérdezni, mert hátha valami eddig ismeretlen rendőr zsargon és esetleg valami nagyon fontos tartalmat hordoz. De az is lehet, hogy a főtörzsnek az a maradék, csöppnyi esze éppen ebben a pillanatban hagyta el ezt a „jó kiállású” embert.
- Milyen ruha ne gyűrődjön? – Kérdezte kicsit félszegen az őrmester.
- Őrmester maga nem figyel. Feltesz egy kérdést, megkapja rá a választ, és most bámul rám, mint birka az új kapura. Figyeljen,… mindig csak figyeljen!
- Na, ezt megint jól megbeszélgettük – könyvelte el magában a zöldfülű rendőr, és elhatározta, hogy több kérdést nem tesz fel „derék” kollegájának. Szótlanul folytatódott a járőrszolgálat. Miről is tudtak volna társalogni, hiszen nem teljesen egy nyelvet beszéltek. Értették ugyan egymás szavait, de mindkettőnek időre volt szüksége, hogy feldolgozza, értelmezze a másik mondandóját. Az éjszaka egyhangúságát egy magányosan, a járdán gyalogló nő kérdése szakította félbe:
- Uraim, meg tudnák mondani, hogy mennyi az idő? A főtörzs felkapta a fejét, és ami ezután következett, az nem volt más, mint az őrmesternek szóló egyéni tanagyag, a múltból itt maradt öreg rendőr részéről. Kihúzta magát, majd előre hajolva szabályos verbális agressziót követett el a nővel szemben.
- Hogy képzeli maga, leszólít bennünket, egyenruhás rendőröket. Nem bír magával?! A hölgy először nem tudott megszólalni, de összeszedte bátorságát és készen állt a felelet:
- Kikérem magamnak! Én tisztességes asszony vagyok. Szégyellje magát!
A főtörzsben még mindig nem tudatosult, hogy most valamit nagyon elrontott. Valami eltörött, amit már nagyon nehéz lesz összeragasztgatni. Az őrmester próbálta visszatéríteni a normális kerékvágásba, de csak nagy sokára értette meg, hogy egy a munkahelyén későn végző családanyával, és nem egy éjszakai pillangóval találkoztak, akinél történetesen nem volt karóra. A hölgytől az őrmester kért elnézést, olyan esengően, hogy az asszony haragja egyszeriben elpárolgott. Tovább folytatták a „beton szolgálatot”, elült az utolsó arra tévedt autó zaja is, már csak a tó partjáról felhangzó néhány kései akkord dallamfoszlánya jutott el a kényszerűségből „összezárt” rend őreihez. A szűkszavú szolgálatból még jó néhány óra hátra volt. Mindketten tudták, hogy köztük hatalmas ellentét feszül, és azt is tudták, hogy ez nem a generációk harca, hanem valami kibékíthetetlen küzdelem az értelem és a tudatlanság között. Messze, úgy kilométernyi távolságban egy egyre erősödő fénypont tűnt fel a sötét úton, egyre közeledve majd egyszer csak kettéosztódott.
-Őrmester, állítsa meg azt a járművet! – Adta ki utasítását az öreg rendőr, és a fiatalabb már körözött is zseblámpájával az egyre közeledő járműnek. Na, de mi történt? A jármű nem lassított, hanem nagy sebességgel elhajtott őrmesterünk mellett, de nem az aszfaltozott úton, hanem az úttal párhuzamosan futó sínpáron és vagy fél percig csak ment,… ment,
egészen addig, amíg az utolsó kocsija is elhaladt a meglepetten csodálkozó járőr mellett. Ez volt a hajnali pesti személyvonat, ami a Déli pályaudvarra tartott.
-Látja őrmester, mit gondolhat most magáról a mozdonyvezető! Maga meg akart állítani egy vonatot? Hát ennyi esze van csak magának, hogy fogja magát és „beköröz” egy vonatnak? Holnap meg már a repülőket kényszeríti leszállásra? –Saját marhaságán reggelig vigyorgott az öreg fakabát. Természetesen, akinek csak tudta, fennhangon mesélte nagy hőstettét és amikor rájött, hogy nincs hallgatósága, szégyenszemre „eloldalgott”.
Az öreg ámokfutása a szolgálatból való bevonulás után tovább folytatódott.
- Na, őrmester most mutassa meg, hogy mennyit ér az érettségi! Tud - e egyáltalán gépelni? – fröcsögte gúnyosan a sértésnek szánt szavakat, de a fiatal rendőr mosolyogva fogadta a csipkelődést, szótlanul ült az írógéphez.
- Tudja egyáltalán, hogy kell befűzni a papírt?- kötekedett tovább a háromcsillagos, és már tolta is el a géptől jobb sorsra érdemes kollegáját, bemutatva neki a papírbefűzés művészetét, végtére is ő már tizenöt éve szolgál a testületnél, ezért mindenhez jobban ért, mint a nyálas szájú, kezdő rendőrök.
- Kedves lószartipró barátom, akkora barom vagy, mint ide a főkapitányság csicsás épülete, pedig az kerülővel meg van vagy száz kilométer - gondolta a „rendőr srác”, és lelke mélyén megnyugvást érzett, hiszen a lelke szabad maradhatott, azzal semmit sem tud kezdeni ez a félre sikerült, anyja majma és rendőrség szégyene. Ez egy erkölcsi torzszülött, - zárta le gondolatait, és azon vette észre magát, hogy ott ül az írógép előtt és jegyzeteiből valamint az igazoltató lapokból kezdi kihámozni a lényeget és azzal a tempóval, ahogy korábbi munkahelyén is tette az elmúlt pár évben, üti a megkopott Optima billentyűit.
Az öreg „közeg” egy darabig csak figyel, majd megszólal:
-Hozzon már valaki egy vödör vizet, még begyullad az a gép ettől a nagy tempótól! – hörögte, teljesen kivörösödve a nevetéstől. Odasomfordált a gépelő mögé, és amikor meggyőződött róla, hogy tényleg rendesen gépel, sőt, mi több ott helyben fogalmazza meg a fehér papírra varázsolt fekete szöveget, a gúnyolódása irigységbe váltott. Irigyelte ezt a fiatal srácot. Irigyelte, mert jobban vágott az esze, mint az övé és talán azért is, mert jobban szót értett az emberekkel, valahogy a problémás helyzetekből eredményesebben tudott kijönni, mint ő az öreg rendőr. Csak nagyon rövid ideig szégyellte, hogy kettőjük csatájában ezüstérmes lett. Az ő beszűkült tudatában mindent felülírt az a tény, hogy ő az „öreg”, amit több nyelven is betanult és előszeretettel villogtatta ez irányú ismereteit, hol az orosz „sztarik”, a német „alt”, a spanyol „senior”, vagy az angol „old” szavakat használva. Természetesen a hangsúly nem csak azon volt, hogy ő a „valaki”, hanem leginkább azon, hogy az őrmester tragédiaként élje meg, hogy ő a „fiatal” azaz a „tudatlan”, aki talán nem is létezhet az ő bölcs nagy „tanítója” nélkül. Szerencsére a fiú fel tudta mérni, hogy hol a helye az élet szamárlétráján és hamarosan otthonosan mozgott, egyre kevesebb teret hagyva a tiszthelyettesek gyöngyének, ahol csak tudta tompította az élét az általa elkövetett marhaságoknak. Sajnos, minden baromságot nem tudott megakadályozni. Ahhoz minden pillanatban megfeszített íjként kellett volna készenlétben állnia. Így teltek a szolgálatok: egyrészt folyton figyelni az
„öregre”, nehogy valami visszavonhatatlan nagy hülyeséget csináljon, másrészt az intézkedések során nem csak saját magát kellett védenie, hanem ezt a „vén mamlaszt” is, akinek mindenhol nagy pofája volt, de amikor elő kellett állítani egy garázdát, vagy egy kocsmai verekedést kellett „lerendezni”, mindig a fele annyi idős őrmester háta mögé bújt.
A jelentések időközben elkészültek, a főtörzs aláírta a lapokat a neve fölött, és megvárva azt a pillanatot, amikor belépett a járőrök leíró szobájába a parancsnok, odatette az őrmester elé a jelentéseket és nagy pedagógust színlelve megmutatta a csodálkozó fiatalnak, hogy hol kell aláírni neki a teleírt oldalakat. Az őrmester által teleírt oldalakat.
- Ezt az állatot nem zavarja, hogy én írtam meg a jelentéseket, ott sem volt a közelemben, most meg az alhadnagy előtt ossza az észt, pedig arra nagyon kellene vigyáznia, mert az csak fogy…egyre csak fogy, beszélgette meg magában, de talán a gondolataiból valami kiülhetett az arcára, mert a parancsnok fogta a megírt lapokat, elolvasta,rámosolygott kis beosztottjára és a főtörzs felé fordult:
- Főtörzském, magának néhány nap alatt sokat fejlődött az adminisztrációs készsége. Többet, mint az elmúlt évtizedben együttvéve. Mi történt magával, hogy így megvilágosodott? Itt az egyik jelentésben, a nyolcadik sorban van egy kifejezés, amit nem értek, jöjjön, segítsen! Mit jelent az, hogy „thai boksz”? Hát persze, hogy nem tudta megmondani, hiszen a jelentéseket az őrmester írta, a főtörzsnek fogalma sem volt róla, hogy mit tartalmaznak az éjszakai szolgálatot dokumentáló iratok. Az alhadnagy nem tűnt túl meglepettnek, bizonyára ismerhette beosztottját, az őrmester munkáját pedig ettől kezdve figyelemmel kísérte és egyre több komolyabb feladattal látta el, de egy jó darabig még az „öreg sorscsapással” kellett szolgálnia, amely a következő éjszaka újabb bonyodalmakkal járt.
Kálmán alvással szerette volna tölteni a két éjszakai szolgálat közti időt, az alvás azonban elmaradt, mert kisgyermeke elesett biciklivel, a csengő felsértette a gyerek arcát és be kellett vinni az ambulanciára. Már jóval ebéd után került ágyba, de a nyári melegtől fülledt szobában alvás helyett csak feküdt és szenvedett. Estefelé aludt csak el, a szolgálatkezdésig alig néhány órát tudott pihenni.
Nagyon várta ezt az estét. A szolgálati beosztás szerint egy komoly, jól intézkedő idősebb rendőrrel kellett dolgoznia. Erre az emberre – Jánosra – felnézett, az ő vállán mintha a főtörzsőrmesteri váll lap is szebben mutatott volna, mint Istvánén, akivel előző éjszaka megszenvedte azt a rohadt nyolc órát. Készült erre a szolgálatra, telve volt várakozással, tudta, ha Jánoshoz osszák be, az idő is jobban telik, és sok érdekes és komoly dologgal találkozhat…, na meg emberséggel, mert János tetőtől talpig becsületes ember volt.
Kálmán, amint kis MZ motorjával beérkezett a kapitányságra, már az objektumőrtől értesült róla, hogy Jánost a BM. orvos felmentette a szolgálat alól, mert tüdőgyulladása lett.
- Na, ez az éjszaka is jól kezdődik – gondolta - csak nehogy megint azzal az ”értelmes” Istvánnal osszon be a főnök! - Megtörtént a baj, az éjszakára szánt csapás, István már vigyorogva fogadta a fiatal rendőrt:
- Úgy látszik, nem tud egykönnyen megszabadulni tőlem! – fogadta diadalittasan az őrmestert, aki a „tőlem” szót csupa nagybetűvel vélte hallani, habár ez nagy marhaság, mert csak a leírt betűket különböztetjük meg ekképpen, a hangokat nem. De ez a kimondott szó, amellyel magát fejezte ki – a rohadt életben – most csupa nagybetűvel recsegett.
- Ez egy egoista disznó, aki valami miatt beférkőzött a rendes emberek közé, csak azért, hogy legyen alapja annak a rengeteg rendőr viccnek - mardosta a kínzó gondolat Kálmánt, és érezte, hogy belepirul ebbe a mérhetetlen szégyenbe, amit ő szenvedett el ez miatt a rakás szerencsétlenség miatt.
- Bezzeg „ő főtörzsőrmestersége” nem szégyelli magát azokért a dolgokért, amit a nagyvilággal szemben ez idáig elkövetett. Ez pedig még csak a jéghegy csúcsa, mi vár még az „emberiségre”, de legalábbis közvetlen környezetére, a vele kényszerből szolgáló kollegákra, ha ez a barom beindul! Pedig, ha eddig ilyen volt, ezután sem fog megváltozni - morfondírozott tovább Kálmán.
Az eligazításon a parancsnok kiosztotta az járőrútirány terveket, majd azt szóban kiegészítve elmondta, hogy a mai éjszakán gépkocsival teljesítenek szolgálatot, melynek során a közelben lévő gyümölcsöst is ellenőrizni kell, mert várhatóan megjelenhetnek a tolvajok és az éjjeli őrök számítanak a közelségünkre.
Kiindult szolgálatba a díszes „pandúr-páros”, vagy, ahogy Kálmán nagyapja mondaná: „az uru, meg a huru”. A fiatal őrmester már előre tartott ettől az éjszakától. Elhatározta, hogy még jobban fog figyelni, mint eddig, ha lesz lehetősége, megakadályozza, hogy ez az aszfalt bohóc szokásához híven elkövethessen valami égbekiáltó esztelenséget. Ekkor még nem tudhatta, hogy mit rejt még az előttük lévő éj sötétje és az a másik sötét, az a bevilágíthatatlan sötét, amely István fejében honol.
Először látszólag minden rendben ment, ellenőrizték a nyaralóövezetet, a vasútállomásokat, üzletek környékét, gépkocsi parkolókat és sok-sok mindent, amit ilyenkor szükséges. Egy garázda külföldi turistát kellett előállítani, mert nem bírt magával, aztán újra „birtokba vették” a területet. Talán éjfél körül járhatott az idő, amikor egy vállalati rendszámos IFA teherautót láttak maguk előtt a főúton, amelyet gazdája nyektetett, ugyanis „Honecker bosszúja”nem akart elindulni, akkumulátora már a lemerülés határán állt, de a sofőr kitartóan csavargatta az indítókulcsot.
A főtörzs a szolgálati kocsival megállt a teherautó mögött, de mielőtt kiszálltak volna, előadást tartott a jobb első ülésen ülő őrmesternek:
- Most tanulhat őrmikém, bemutatom, hogy kell ilyen esetben intézkedni. Lefogadom, hogy a sofőr alkoholt fogyasztott. Na, mi a teendő ebben az esetben? - tette fel a kérdést Kálmánnak.
- Odamegyünk a teherautó sofőrjéhez, igazoltatjuk, leellenőrizzük a gépkocsit, a rakományát, okmányait, majd a kisdobos ahol tud, segít, mi is segítünk neki, ha indokolt.
- Akkor most maga fog intézkedni, én pedig biztosítom – adta ki az ukázt a főtörzs. Kálmán udvariasan, de nagy körültekintéssel felszólította a kocsiban ülő személyt, hogy szálljon ki és adja át a személyi és menetokmányait.
A teherautóból egy honvéd tiszthelyettes lépett ki, aki kezdte kigombolni zubbonyának bal felső zsebét, azt ahol a katonák az okmányaikat tartják.
- Hogy, hogy vállalati gépkocsit használnak?- kérdezte Kálmán, a katona pedig kapásból felelte:
-A laktanyához közeli üzemnek végzünk gazdasági munkát és az ő autóikat is vezethetjük, most anyagbeszerzésre megyek egy kiskatonámmal, aki itt lakik a közelben és megengedtem neki, hogy haza ugorjon, a célállomásig már egyedül mennék, visszafelé jövet veszem fel a fiút, de elromlott ez a „tetves” IFA. Az okmányok átadása valahogy elfelejtődött. Kálmánnak gyanússá vált a katona, ezért felszólította:
- Azért én szeretném látni az igazolványát és a többi menetokmányt. István most sem hazudtolta meg magát, most is nagy rutinnal ráérzett, hogy mit kell rosszul csinálni, illetve mit nem kell tenni:
- Hagyja csak őrmester, csak nem fogjuk zaklatni a fegyveres erők tiszthelyettesét. Ugorjon be a teherautóba, majd mi megtoljuk, ezen az egyenes úton megbírunk egy IFA-val,- mondta nagy bölcsen a katonaruhásnak és máris a plató hátsó felének feszült Kálmánnal együtt, aki majd felrobbant a méregtől. A motor hamarosan elindult, a két járőr beszállt a kocsiba és folytatták a megkezdett szolgálatot. Az autóban István észrevette Kálmán viselkedésén, hogy nem értett egyet, azzal, hogy igazoltatás nélkül elengedték a katonát.
- Hogy értenék egyet! Ne sértődjön meg, de ez minden volt csak nem normális intézkedés - olvasta az idősebb rendőr fejére a fiatal a „vádakat”.
- Ne, hogy már maga határozza meg nekem a fél év szolgálati idejével, hogy mit kell tennem! Maga még a piros lábost húzta maga után az utca porában, amikor én már rendőr voltam -
ordította, úgy, hogy szinte megremegett a rendőrautó.
Kálmán pedig csak ült a jobb első ülésen és csak nézett maga elé, megpróbálta kikapcsolni magát, ha már ezt a nagy állatot nem némíthatja el. Elkalandoztak a gondolatai és olyan szamárságok jártak a fejében, hogy milyen jó lenne, ha ezen a „semmi emberen” lenne egy kapcsoló, és egy kattintással ki lehetne kapcsolni, vagy legalább lehalkítani. Az URH rádió hangja zökkentette ki álmodozásából:
-2-es jelentkezz! - hangzott a nekik szánt forgalmazás.
- Jelentkezik a 2-es - szólt vissza a központnak.
- Hol voltak eddig, közleményünk volt, amelyet megismételnék.
- Jöhet a közlemény!
- Körözést adtak ki egy IFA teherautó ellen, forgalmi rendszáma….,-és itt következett az a rendszám, amely a járőrök által megtolt teherautóhoz tartozott. Kálmán csak nagyon ritkán káromkodott, de most a „Hogy az a….kezdetű, rím nélküli, ebben a pillanatban megalkotott versét kezdte el, nagyon is fennhangon szavalni. A főtörzs egy darabig csak gondolkodott - amit általában nem szokott, és megszólalt:
- Ha ezt a történetet elmeri mondani valakinek, kitekerem a nyakát! - mondta fölényesen, abban a tudatban, hogy ő, mint a nagy öreg, talán még ezt is meg tudná tenni. Kálmán odafordult az öreg felé és, habár az izgalomtól a szíve majd kiugrott a helyéről, erőltetett nyugalommal elkezdett beszélni. Tudta, hogy most érkezett el az idő, hogy „odaszóljon” ennek a dölyfös, nagyhangú embernek, akivel szemben néha megvetést, néha pedig sajnálatot érzett:
- Akkor most figyeljen főtörzském! Vegye tudomásul, hogy én magának nem vagyok a kapcája, én nagyszerűen meg tudok lenni maga nélkül, de magának mindig szüksége van valakire, mert egyedül nem képes eligazodni ebben a bonyolult világban. Még a száját sem tudja megtörölni evés után. Ezt a stílust, amivel már többször próbálkozott nálam, gyakorolhatja a tanyáján, a nyulaival. Mától tiszteletet várok el magától, annyit, amennyit én nyújtok. István a ráolvasástól először alig kapott levegőt, ki kellett szállnia a kocsiból, mert a Lada szűk kalitkája abroncsként szorította ki belőle a szuszt. Rövid szünet után erőre kapott és azonnal letámadta fiatal munkatársát:
- Ne olyan hevesen őrmester! Mit képzel magáról, kivel beszél? Én a maga feljebbvalója és elöljárója vagyok. Majd gondom lesz magára. Felvág arra a szar érettségijére? Aztán mihez kezd vele? Az őrmester se hagyta magát de visszafogottabb volt, mint társa.
Az URH fülsértő hangja vetett végett az egyre elmérgesedő vircsaftnak:
-2-es menjen a gyümölcsös területére, mert az éjjeli őrök mozgást észleltek a fák között és nem mernek közelebb menni.
- Indul a 2-es, vétel. A két rendőrnek ettől kezdve tehát akadt komolyabb feladata annál, sem hogy egymás haját tépjék, vagy paprikát szórjanak egymás szemébe. Lekapcsolt világítással csurogtak a gyümölcsös irányába, majd leállították a fák árnyékának takarásában a „búbos Mancit”, ahogy a főtörzs nevezte a szolgálati gépkocsit. Ja, hogy miért búbos? Azért mert a tetején lévő kék villogó és a sziréna búbossá tették. A tolvajoknak nem volt szerencséjük, pontosan a jó helyen álló rendőrök karjaiba futottak, akik könnyedén elfogták a négyfős, fiatalokból álló társaságot. Az előállításukat már az Akció csoport végezte, a közel száz kiló gyümölcsöt lefoglalták és megőrzésre a gyümölcsös raktárában hagyták.
István és Kálmán tovább folytatták szolgálatukat, a nyaraló övezet és a gyümölcsös közötti utat többször is megtették az éjszaka folyamán, némán, mint két durcás gyerek. Egyszer csak Kálmán törte meg a már félelmetessé váló csendet:
- Lehetne egy javaslatom? Nem kellene egymást bántanunk, ez felőrli az idegeinket, nem tudunk a feladatainkra koncentrálni, ami akár az életünkbe is kerülhet. A főtörzs hiába játszotta a kemény legényt, a fiatal rendőr szavaitól teljesen „ellágyult”.
- Akkor kezet rá! - nyújtotta smirglire emlékeztető kezét az őrmester felé, aki nem tudta mire vélni a dolgot és gondolataiban arra kérte a Jóistent, hogy ez a nehezen „kiharcolt” béke soha ne szűnjön meg. Kálmán bízott benne, hogy imája meghallgatásra került, a főtörzs kezdte megemberelni magát, de félt, hogy egy napon ismét kattogni kezd valami az egyre zsírosabb tányérsapka alatt, és egyszer csak az a berozsdásodott szerkezet ledobja a láncot.
- Vajon mi lehet az öreg főtörzzsel? Évek óta nem hallottam felőle. Él e még a vén zsivány? Hány kollégát készített még ki a sötétséget árasztó aurájával? Szerencsére ritkán szolgáltam vele, de az is bőségesen elegendő volt. - Maga sem értette, hogy miért a legnegatívabb emlék kerítette először hatalmába, hiszen – hála Istennek – akadnak a múlt labirintusában szívesebben felidézhető történetek is és máris megjelenik lelki szemei előtt egy sokkal kellemesebb kép a múltból.
Vadorzó
A kapitányság ügyeletén egész nap szünet nélkül csengett a telefon. Tombolt a nyár, a hetvenes évekre jellemző forró nyár, a kis üdülőváros végeire ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát. A Balaton vize pedig már majdnem kiloccsant a sok vendégtől.
János nem is tudott elmenni szó nélkül a kialakult „helyzet” mellett és miközben teljesen ráizzadt a szolgálati Lada kormányára, halkan megjegyezte:
-Még szerencse, hogy a tó túlsó oldalán is ilyen nagy a tömeg, máskülönben a sok ember súlya alatt elbillenne ez a szegény Balaton. János a javakorabeli főtörzsőrmester járőrtársával, Kálmánnal a kis város egyik körzetében teljesített gépkocsizó járőr szolgálatot.
Kálmán az újdonsült zászlós a járőrvezető, de mindenben hallgat a főtörzsőrmesterre, akitől megtanulta a rendőri munka alapjait, őt tanítómestereként tiszteli, amelyet úton-útfélen hangoztat is:
-Szerencsés ember, akinek ilyen mestere volt, mint amilyen János. Ismereteiből, amit csak tudott átadott Kálmánnak, aki igyekezett minél többet elsajátítani ebből az eléggé elvont „tudományból”. Számos komoly, sok esetben veszélyes faladatot oldottak már meg együtt, amelyről otthon és az ismerősök körében soha nem beszéltek. Egyikük sem volt dicsekvős fajta, az izgalmas, sikerrel végződő intézkedéseket úgysem hinné el senki, a rosszul végződőket pedig halálos vétek lenne elmesélni. Pedig volt jócskán: ebből is és abból is.
Ezen a forró nyári napon is kijutott a két rendőrnek a jóból és a rosszból egyaránt, de ma csak a színesebbekre emlékezzünk!
A kisváros egyik külső vasútállomása előtt a két rendőr egy nagyobb csoportot vett észre, már messziről látszott, hogy valaki árusit, valamit. Kicsit távolabb megálltak és gyalogosan közelítették meg az állomás peronját, ahol egy alkudozás kellős közepébe csöppentek. Egy borostás képű, keménykalapot, felül szmokingot, csokornyakkendőt, de alul tarka-barka Bermudanadrágot viselő férfi ült az egyik padon, mellette kettő nagyobb méretű nylon zacskó, amelyek félig voltak töltve vízzel, és a vízben nagyon apró halak ficánkoltak. Mindegyik zacskóban volt 1 – 2 darab színes díszhal, de a többi, szép számmal, apró küsz, amelyeket ezüstös színükről és jellegzetes formájukról már messziről fel lehetett ismerni. A fiatal zászlós még soha nem látta ezt az embert, ezért igazoltatni akarta, de a rutinos főtörzsőrmester leintette:
-Hagyd csak, ez a figura alapjában véve jó ember, a légynek sem árt, hóbortos viselkedésével, furcsa – néha nagyon is kirívó – öltözködésével talán még a város képéhez is hozzátartozik.
-Ő a vadorzó. Mindenki csak így hívja, a rendes nevét talán csak mi tudjuk a környéken. A peronra fellépő rendőröket Vadorzó már messziről üdvözölte:
-Alázatos tiszteletem a perzekutor uraknak. –és mintha ott se lenne a két rendőr tovább folytatta ügyesen felépített tevékenységét, ami a következőkből állt: a két zacskó közé a peron betonjára volt lehelyezve egy nagy „A” betűformára kinyitott keménypapír, amelyre több nyelven, jól láthatóan az alábbi szöveget írták: 1 db. színes díszhal 100 Ft, 1 db. ezüstszínű díszhal 10 Ft.
A sokadalomból az egyik hölgy felteszi Vadorzónak azt az értelmetlen kérdést, hogy:
- Mitől díszhal az a kis szürke színű halacska, amiből a Balatonban nagyon sok úszkál?
Vadorzó válasza azonnal kész volt, amitől a hölgy is teljesen „kész lett”:
- Csókolom a pici kis finom kezecskéit, ezek nem szabvány halak, ezek, a kis élőlények egy bizonyos életkor betöltése után, kb. 2 hét múlva színesednek meg. Bizonyára ismeri a nagyságos asszony a fotoszintézis fogalmát, így tetszik tudni, hogy a nap sugarainak segítségével a későbbiekben bekövetkezik az élő szervezetek színesedése.
- Igen, a növényeknél,- felelte a hölgy, de a halárus tovább folytatta:
- Hát akkor miért fekete a néger, és mitől sárga a kínai?
- Na jól van, meggyőzött- mondta a nő- kérek három darabot az ezüstszínűből.
- Göngyöleggel vagy a’ nélkül? – kérdezte a mondvacsinált halbiológus, - ugyanis a kis csomagoló zacskó darabja 5 forint. Az üzlet megköttetett. János elmosolyodott és Kálmánhoz fordulva, a következőt kérdezte:
- Fellendítsük ennek a szegény embernek az üzletét?
- Hogyan?- kérdezett vissza a zászlós?
- Akkor most figyelj, - és János odament Vadorzóhoz és jó hangosan, hogy a többiek is hallják, a következőket mondta neki:
-A múltkor vett a feleségem magánál kis, ezüstszínű halakat, de nem két hét alatt színesedtek meg, hanem már 10 nap alatt. Mi ennek az oka?
-Talán ezek öregebb halak voltak, a szállító korosabbakat hozott a múltkori nagy szállítmánnyal. A másfél mázsában előfordulhat, hogy nem egyszerre keltek ki a csöppségek.
A két rendőr, mint aki jól végezte a dolgát, elköszönt Vadorzótól, a peron végétől visszapillantva még látták, hogy a vagány, egykori lecsúszott erdész alig győzi csomagolni a „göngyölegbe” a kifakult ezüstszínű, apró balatoni küszöket, a fotoszintézisben bízó, jobbára külföldi turistáknak.
-Ezt a kis szabálytalanságot talán megengedhetjük magunknak,- mondta János, és megegyeztek, hogy a dologról mélyen hallgatnak, ha kell az idők végezetéig is.
Egy kérdés azonban itt maradt megválaszolatlanul, - ki is ez a Vadorzó, amelyre a választ János adta meg Kálmánnak:
- Vadorzó rendes neve: K.J., aki valamikor erdészként dolgozott, de valami kettétörte a karrierjét. Sok történet forog közszájon, de ezek nagy része erősen eltúlzott, tudod, a nép mindig szeret hozzátenni a dolgokhoz, mindig kicsit jobban fog az olyan ecset, amely beszínezi a hasonló emberek történeteit. Persze, ha belegondolok, annyira nem is kell festegetni, hiszen ezek a mókák, amiket ez a derék gyerek véghezvitt, már így is magukon viselik a 12-es paletta összes színét, azok árnyalataival együtt.
- Egyszer elhíresztelte, hogy piranha van a horgász tóban, ahonnan a horgászok elpártoltak és egyre többen látogatták a másik – az addig kevésbé látogatott –tavat, amelyik mellesleg az egyik ismerőséé.
Volt egy eset, amikor az egyik Balaton parti település hajóállomásánál átvett megőrzésre több kerékpárt azoktól, akik hajóval mentek át a túlsó partra és a kerékpárokat arra az időre bérbe adta. Akkor történt meg a baj, amikor az egyik bicikli tulajdonosa előbb érkezett vissza járművéért.
Egy ködös téli reggelen meghallotta a vadászok puskaropogását a befagyott Balaton partján és azokat megelőzve, a kutyájával összeszedette a lelőtt vadlibákat, de ugyanezt megtette néhány vadkacsa vadászat során is. Könnyedén megtehette, hiszen korábban elismert erdész és vadász volt. Elrejtőzött a tó nádasaiban vagy a parti dzsindzsásban és a bokrok mögött, a kutyájával pedig - amely kiképzett vadász vizsla volt, és szinte olvasott a gazdi gondolataiban - begyűjtette a földre huppant szárnyasokat. Ilyenkor a vadászok a sikertelenségüket kopóik számlájára írták. Sokszor annyi vadat gyűjtött össze, hogy még eladni is tudott belőle, a „bevételből” pedig néhány dolgot meg tudott venni a boltban. Volt olyan eset, hogy a hajnali vadliba vadászat közelében lapított és a földre lehuppant libát elvitte magával. Az arra közlekedő autót megállította, és a frissen lelőtt állatot eladta a sofőrnek, mondván, hogy a vadászoktól kapta, mivel hajtó volt a vadliba vadászaton.
Általában nem italra költötte a pénzét, arra nem volt gondja, mert a jó emberek mindig fizettek neki a kricsniben. Állandó vendége volt a Restinek, ahol kártyatrükkökkel szórakoztatta az oda betérőket. A dolog vége pedig mindig az volt, hogy némi „pénzmaghoz” jutott, azaz manihoz, ahogy ő magyaros angolságával nevezte a pénzt.
Vadorzó nagyon szeretett mindenféle maskarába beöltözni és így sétálni emberek között. Vett már magára menyasszonyi ruhát, katonatiszti egyenruhát, öltözött már be bohócnak is. Akkor fázott rá, amikor lila-fehér mezben beült az egyik stadionban a fradi szurkolók közé. A
„B” szektor fradistái nem verték meg, de leszaggatták róla a nekik nem tetsző színösszeállításokat, egy szál semmiben, szó szerint lapulevél takarásában tudott kikecmeregni az emberek gyűrűjéből.
Egyszer, egy több nyelven beszélő haverjával az egyik Balaton parti kempingben idegenvezetőnek adta ki magát és a külföldi turistáknak bemutatta – persze jó német márkáért – a tó felett késő este átívelő Aranyhidat. Szabályos előadást tartott erről a szép égi jelenségről. Az előadást több magyar turista is végighallgatta, és nem tűnt fel senkinek, hogy a szöveg erősen nélkülözi a valódi ismereteket, de annyira meggyőző és élvezetes volt az előadás, hogy a taps mellett sok-sok üveg itallal, és akkor még csak valutáért megvehető szuvenírrel jutalmazták.
Egy másik kempingben szabályos hirdetést tettek közzé – az erre alkalmas helyeken – és néhány kempingben dolgozó egyetemista és középiskolás segítségével műsort szerveztek a nyaraló – főleg külföldi – vendégeknek. Az előadás tárgya: egy lánykérés bemutatása volt. Mondani sem kell, hogy ő öltözött be menyasszonynak, a szintén nagy mókamester haverja pedig a vőlegényt alakította. A környék néhány csöveséből választották ki a többi szereplőt is. A műsor nagyon jó sikerült. Néhány napra való élelem és ital ismét összejött Jenő barátunknak.
Előfordult - ami nem volt rá jellemző, – hogy megleckéztette a rendőröket is. Ez akkor fordult elő, ha valamelyik új felszerelő, vagy ügybuzgó vidéki rendőr, aki nem ismerte, okoskodott vele. Ilyenkor sem pimaszkodott a vele intézkedőkkel, csak halkan annyit jegyzett meg:
- Fehér ember és a vadorzó nem felejt,- és bosszút állt, persze a maga jópofa módján, ügyelve arra, hogy az emberi méltóságon és az egyenruhán azért olyan nagy folt ne essen. Az egyik ilyen eset úgy történt, hogy duzzogott néhány pökhendi rendőrre és szabályosan hülyét csinált belőlük. Télen történt, hatalmas hó esett, a nyaralóövezetben minden hófehér volt. A két járőr egykedvűen rótta a kihalt nyaralók között az utat. Egyszer csak észlelték, hogy az egyik kis ház bejáratáig lábnyomok vezetnek, amelyek tócsa formájában folytatódnak az előszobában. A rendőrök óvatosan közelítették meg a bejáratot, vigyázva, nehogy a hóban lévő lábnyomokat megrongálják. Bementek a háromhelyiséges kis épületbe, de ott senkit sem találtak. Az előszobából lehetett feljutni a padlásra, oda is felmentek, mindent átvizsgáltak, de senkit nem találtak. Lábnyomok a nyaralóból kifelé nem vezettek, csak befelé. Akkor hová tűnt a „behatoló”?
-Valahogyan ki kellett neki jutni, ha egyszer ide bejött, de nem látszik, hogy kiment volna, - tanácstalankodott a két fakabát.
- Biztosan a befelé mutató nyomokba lépett bele kifelé menet, - gondolta megoldottnak a rejtélyt az egyik zsaru.
-Ez nem lehet, mert olyan pontosan nem tud a nyomokba belelépni, hogy a korábbi nyom ne sérülne meg. Tanakodtak, törték a fejüket, annyira gondolkodtak ezen a nagy „rébuszon”, hogy az egyik rendőrnek erősen fájni kezdett a feje. Elindultak a gyógyszertár irányába, hogy fájdalomcsillapítót vegyenek. Utána beugrottak pihenőre a kapitányságra, ahol elmesélték a többi szürke ruhásnak a nyaralónál történteket, de a kérdőjel ott maradt a mondat végén. Mit volt mit tenni, a parancsnok is kiment a járőrökkel a helyszínre. Megnézte a nyomokat és elnevette magát:
-Tudom a megfejtést, és azt is tudom, hogy ki tette, - mondta,- de inkább kérdezzük meg őt magát. Menjenek ki a vasútállomásra, ott a jegypénztár melletti padon alszik egy borostás képű, katonatiszti köpenyt viselő férfi. Nézzék meg a cipője talpát, és ha megegyezik a hóban találtakkal, akkor állítsák elő ezt a jóembert!
-A rendőrök hamarosan jöttek is vissza az előállított személlyel, aki nem volt más, mint Vadorzó, azaz polgári nevén K.Jenő. Békésen jött a járőrökkel, de amikor az épületbe értek vele, és nem az előállító helyiség irányába vitték, hanem a parancsnoki irodába, kissé meglepetten méltatlankodott:
-Most meg hová a francba visztek, már a múltkor is megmondtam, hogy nem akarok rendőrnek jelentkezni,- közben nagyot nevetett. Nyílott az iroda ajtaja, kilépett a parancsnok, kezet nyújtott Vadorzónak, beinvitálta, hellyel kínálta, majd kávéval. Jenő felhörpintette a fekete löttyöt, letelepedett az egyik fotelba, majd megszólalt:
-Ha netán valami kajátok lenne, meg egy kis pia, két napja nem ettem, nem ittam. Smucikok ezek a gazdagok, nem hagynak semmi flamót a nyaralóikban. – A parancsnok a hazulról hozott két szendvicsét letette az éhes ember elé az asztalra és a gépíró kislány teát hozott be. Vadorzó rekordidő alatt tolta be a kolbászos zsömléket, majd felhörpintette a kancsó teát, de nem állhatta meg szó nélkül:
-Egyre lejjebb süllyedek, már a teát is megiszom.
Jenő rápillantott a parancsnokra, és mielőtt az bármilyen kérdést is feltett volna, elkezdett mesélni. Elmondta, hogy merre járt az elmúlt napokban, gondosan kihangsúlyozva, hogy csak egy nyaralóba ment be, és napokig ott tartózkodott.
-Tehát, amikor bementél ebbe a nyaralóba, ha jól sejtem, akkor még nem esett a hó.
-Úgy van, felelte.
-Aztán amikor leesett a hó, egy darabig bent voltál még az épületben, és amikor elfogyott a tulajdonos által a hűtőben hagyott kaja, pia, akkor eljöttél onnan.
-Jól megszívattam az embereidet, képzelem mit törhették a fejüket, hogy befelé vezetnek a nyomok, kifelé nem, és nincs senki a nyaralóban. Annyi eszük biztosan nem volt, hogy rájöjjenek, hogy rajtam rükverc is van. Ugye nem tartotok bent a foxiban? – kérdezte, de olyan arckifejezéssel, amiről bárki észreveheti, hogy pontosan az ellenkezőjét szeretné.
-Jenőkém, ezt sajnos most nem úszod meg, márciusig biztosan bent leszel, ha még valami sarat találnak a nyomozók.
Általában úgy intézte a dolgait, hogy a téli hónapokat „bent” töltse. A tél beköszönte előtt elkövetett valami szabálysértést és máris egy kis időre tető került a feje fölé. Aztán jött a másik balhé, ismét „beutatják” de tavasszal már ismét az utca lakója volt és élte a hajléktalanok életét, de a maga módján szórakoztatta az embereket. Az egyik télen én hoztam be, magánlaksértés miatt. A nyaralóövezetben járőröztünk, amikor észrevettük, hogy az egyik épület ajtaja nincs bezárva. Óvatosan bekémleltünk a házba, ahol senkit nem láttunk, semmi gyanúsat nem találtunk. Amikor már kifelé jöttünk megszólal egy hang a hátunk mögött:
-Mi van zsernyákok, köszönés nélkül jöttök be, köszönés nélkül mentek ki, mi ez a modortalanság?
-Elhiheted, hogy pillanatokra megállt a szívverésem. Körbevilágítottunk a helyiségben, de ott ember sehol nem látszott, egészen addig, amíg a bevetett ágy meg nem mozdult, amelyből felült egy férfialak. Hát ő volt a Vadorzó. Azért játszotta le az egészet, hogy a téli ellátása biztosítva legyen. Gyakran mondta a következőket:
-Nagyobb úr vagyok a rendőröknél, hiszen ők főznek, mosnak rám, takarítanak utánam, vigyáznak rám, fűtött „szobában” alszom, ők pedig áznak, fáznak, veszélynek vannak kitéve nap, mint nap. Nagyon igazságtalan ez az élet!
A sors kegyetlen iróniája, hogy történetünk után jóval később mégis csak egy fagyos téli éjszakán, kint a szabad ég alatt halt meg Vadorzó, rendes nevén KJ, a vagány csavargó, az állását és hivatását vesztett erdész.
Talán hazánk legismertebb zenekara - az Edda együttes – „Ember az utcán” című dalában a mi Jenő barátunkról énekel? Higgyünk benne, hogy igen!
És máris megjelent egy újabb emlék, egy téli éjszaka képében. Az első olyan intézkedés, ahol Kálmánnak rá kellett jönni a kegyetlen igazságra: ebben a szakmában néha elcsattanhat egy-egy pofon is.
A rendőr soha nem tudja előre, hogy szolgálata idején mi vár rá, milyen váratlan események írhatják át a napját. Neki is hasonlóan indul a napja, mint a többi emberé: ébredés, fürdés, borotválkozás, kávé vagy tea, elé teszi az „asszony” a reggelit, vagy nem. Tehát úgy zajlik minden, mint a civileknél… egészen a szolgálatba lépésig. A szolgálat pedig kiszámíthatatlan, hiszen a zsaru, a hekus, a zsernyák, azaz a derék magyar rendőr soha nem tudja előre, hogy abban a jó néhány órában, amit szolgálati időnek nevezünk, milyen helyzetek várják, milyen emberekkel hozza össze – sokszor kegyetlen – sorsa.
Azon a bizonyos napon János az öreg főtörzsőrmester és Kálmán a fiatal őrmester, éjszakai gépkocsizó járőr szolgálatot láttak el. Tél volt, a hetvenes évekre jellemzően az üdülőhely - mint általában ebben az évszakban – aludta téli álmát, csak a belváros néhány presszójában, éttermében „zajlott az élet”. A fő utcán még ma is áll és működik egy híres étterem, ahol azon a februári éjszakán bált rendeztek. Az épületből kihallatszott a kellemes zene, a vendégek zsivaja. A két rendőr a Ladával beállt az étterem melletti parkolóba, amit nagyon óvatosan tudtak csak megtenni, mert az ónos esőtől jégpályává vált úton ez nem is volt olyan egyszerű. A kocsi ablakát letekerve hallgatták a kiszűrődő zenét és rövid ideig úgy érezték magukat, mintha ők is a bál részesei lennének.
- Mikor voltál bálban vagy diszkóban utoljára?- kérdezte János, fiatalabb társát.
- Bálban úgy öt éve, diszkóban pedig a nyáron naponta, de sajnos mindig Te feszítettél a jobbomon és nem a nejem. Olyan sokat intézkedtünk diszkókban, hogy a hátam közepére sem kívánom. Az egy más világ, ahová járnak rendes gyerekek, de barmok is. Azt hiszem, az utóbbiból vannak ott többen. Meg fogod látni, hogy néhány év múlva a diszkókat a kábítószer uralja, mint nyugaton. A kábítószer pedig nagy úr, nagy pénzek forognak és ezt igazi gazemberek forgalmazzák, olyanok, mint akik a kurvákat futtatják.
- Akár a tisztára suvikszolt szállodai kurvákat, akár az útszéli mosdatlan büdös ribancokat.
- Cafka ez mind – fejezte ki - undorral - véleményét Kálmán, akiről környezetében mindenki tudta, hogy nagy rajongója a női nemnek. A nőknek, és nem a szukáknak vagy a kancáknak, akik pénzért bemocskolják azt a csodálatos tüneményt, amelyet lánynak, nőnek vagy anyának teremtett a Jó Isten. A kocsiban ülve néhány percet beszélgettek és azt látták, hogy három fiatal férfi fut a városközpont irányába, már amennyire tud szaladni a jégbe burkolt aszfalton. Kissé lemaradva egy nő rohan utánuk, aki két esés közben észreveszi a rendőrautót, az izgalomtól és ijedtségtől elfúló hangon elhadarja, hogy mi történt:
- Az a három férfi kirabolta a férjemet, leütötték a sarkon túl, az ismerőseink most hívják a mentőt. Nagyon vérzik a feje.
- Amint a mentő elvitte a férjét, a szemtanúk okvetlen jöjjenek be a kapitányságra, mi indulunk az elkövetők után, - mondta Kálmán a nőnek, de a mondata végét már a mozgó kocsiból tudta kikiáltani, mert János gyorsan megfordult a „jégpályán” és amit csak a súrlódási képességét vesztett úttest és az öreg Lada megengedett, mindent bele, és máris a menekülők nyomába értek. Amíg János szlalomozott, Kálmán értesítette az ügyeletet az esetről és a többi járőr is be tudott folyni az üldözésbe. Ilyenkor villámgyorsan zárások történnek, a járőrök és a nyomozók teszik a dolgukat, az ügyelet pedig összehangolja bonyolult tevékenységüket. Valahogy így kezdődik a forró nyomon üldözés, amelynek jelentősége többek között abban rejlik, hogy azonnal történnek az intézkedések, az elkövetőnek minél kevesebb sanszot szabad hagyni, hogy azonnal kámforrá válhasson. A „zsiványok”, mint ahogy általában lenni szokott hárman, három irányba kezdtek menekülni. Egyikük – szerencsétlenségére – az egyik üzem telephelyének kerítései között csapdába került. Éppen a telephely vaskapuján próbált átjutni, de a kapu tetejére kifeszített szögesdrót, amelyet nagy igyekezetében megmarkolt, ebben megakadályozta. Felordított, de amikor meglátta az autóból kiugró rendőröket, úrrá lett fájdalmán és már majdnem átlendült a számára menekülésnek hitt akadályon. Kálmán hivatalosan felszólította a menekülőt:
-A törvény nevében felszólítom, hogy ereszkedjen le! – de a felszólítás nem vezetett eredményre, ezért ahogy az elő van írva, gumibotjával leszedte a rablás feltételezett elkövetőjét a magas kerítésről, aki az ülőfelére mért ütéstől lehuppant a földre és üldözői pillanatok alatt hátra bilincselték a kezeit. A kocsi rádióján ezalatt a közelben lévő járőr forgalmazását lehetett hallani, amelyben az állt, hogy az egyik elkövető amint őt észrevette, irányt változtatott és pontosan az elfogást végrehajtó János és Kálmán felé menekül. Őket az üzem építményeitől nem láthatta. János elébe ment az „üldözöttnek” és a mögötte szaladó kollégájának segített elfogni a gazembert. Ezen idő alatt Kálmán a kocsiba beültetett, vérző kezű „jóemberre” vigyázott. A mentődobozban talált kötszerrel elállította a vérzést, majd az autó mellé állva, úgy, hogy lássa az elfogottat is, várta, hogy Jánosék megérkezzenek a másik elkövetővel. Egyszer csak azt érezte, hogy nagyon el kezdett fázni. Rázta a hideg, vacogott a foga, az ügyelet hívására kénytelen volt beülni az autóba, hogy a beszédváltót kezelni tudja, de a hidegleléstől annyira vacogott, hogy alig lehetett érteni, amit mond. A hátsó ülésről megszólalt a megbilincselt zsivány:
- Őrmester, most maga fázik, vagy beállt a majré? – kérdezte gúnyosan. Attól fél, hogy ellopom megbilincselt kezekkel ezt a szar autót, vagy attól, hogy elveszem a fegyverét? – szemtelenkedett tovább. Kálmán kezdte érezni, hogy valami forróság fut végig az egész lényén és a korábbi hidegrázás egyszeriben megszűnt. Fogai már nem vacogtak, és nem értette, hogy mitől van ez a nagy változás, de nem is ezen töprengett, hanem egy kicsit szorított a pofátlan „haramia” bilincsén, a következő szavak kíséretében:
- Igaz, hogy bekötöttem a kezét, hogy ne vérezzen, de attól tartok, hogy a kötés nem elegendő a vérzés csillapítására, ezért egy kicsit elszorítom az ereket, - és megint nyomott össze egy fogat a bilincs racsniján. – Szóljon majd, ha zsibbad a keze, de azt kérem, hogy tisztességesen szóljon, akkor engedek vissza a szorításból, de most a vérzést muszáj csillapítani. - Nem tellett bele fél perc már szólt is a „jóember”, valahogy így:
-A kurva életben, lazítson ezen a rohadék perecen! – bömbölte, de Kálmánt, aki egyébként mindig is emberszerető volt, nem tudta meghatni az ebben a stílusban előadott kérés.
- Nem értem a kérését, nem értem, hogy mit kér és azt sem értem, hogy kitől kéri, - felelte a rendőr és maga is meglepődött saját keménységén, de inkább megijedt saját magától, ettől a hirtelen jött kegyetlenségtől, ami most kibuggyant belőle. De vajon lehet - e ez a viselkedés elitélendő , ha az egy rablóval szemben történik, egy könyörtelen gazemberrel? A rendőr akkor sem viselkedhet így, futott át agyán a gondolat. A rendőr magatartását szolgálatban és szolgálaton kívül meghatározza az a kis keményfedelű könyv, amelyet szolgálati szabályzatnak hívnak. Ezen kívül sok törvény és rendelet szabályozza, hogy mit szabad tenni és hogyan szabad azt tenni a rendőrnek.
- Na, de ennek a mocsoknak nem szabályozza le semmi, hogy mit szabad neki és mit nem? – tette fel gondolatban a kérdést és észre sem vette, hogy felindultságában hangosan kimondta ezt a mondatot, és olyan hangsúlyosan, hogy a „mocsok” ott a hátsó ülésen azonnal egy ártatlan képű kisbáránnyá változott és a következő mondandóját valahogy így fogalmazta meg:
- Őrmester úr, tisztelettel kérem, már elállt a vérzés a kezemben, legyen szíves lazítson a bilincsen!
- Rendben van, rögtön megnézem a kezét, - és Kálmán tágított ezen a praktikus, de embertelen eszközön. János is megérkezett a másik megbilincselt rablóval és előállították őket a kapitányságra. Egy támadó még menekült, de az ő kilétét a nyomozók úgy is kiszedik a másik kettőből. Nagyon felkészült bűnügyeseink voltak. Igazi, hivatásukat szerető, megszállott rendőrök.
- Már várják őket a súgóban, - fogadta a díszes társaságot az objektumőr, aki mindig örült, ha történik valami, végtére is jobban telik az éjszaka, ha esemény van. A jómadarakat lekísérték a kalitkába és kezdődött a „papírmunka”- előállítások, jelentések megírása - a bűnügyisek felvették a sértettek panaszát és elkezdték kihallgatni a két elfogott és előállított gyanúsítottat, akik hamarosan beismerték tettüket és az elrabolt értékek is megkerültek. Kálmán nagyon új rendőr volt, talán egy hónapja húzta fel a bokszcsizmát, de sok ismeretet hozott korábbi munkahelyéről – a városházáról, ezért elég korán beosztotta parancsnoka az egyik legtapasztaltabb rendőr mellé – járőrtársnak. Kálmán hamar megismerte azt a milliót, ami civil embernek egy misztikusnak tűnő világ, tele izgalmakkal, örömmel, bánattal, szépséggel, és egészen durva dolgokkal. A szakma megismeréséhez nagyon hosszú időre van szükség, és ezzel ő is tisztában volt, hasonszőrű társaihoz hasonlóan, akikkel már a kezdet kezdetétől jó barátok, jó bajtársak lettek, akárcsak az öregebb rendőrök döntő többségével. Már az első napokban észrevette, hogy az öregek között – szerencsére kis számban – voltak megélhetési rendőrök is, olyanok, akik a szakmát soha sem tanulták meg, mert ne tudták, vagy nem akarták. A többség azonban ütőképes, életvidám emberek közössége volt, emberséges vezetőkkel, igazi karakán parancsnokokkal, és hatalmas szellemi kapacitással. Egyszóval: Jó volt itt élni. Kiváltképp ilyenkor, egy komoly elfogás után, amikor a ragadozók ketrecbe kerültek, akkor jön elő egy bizsergető érzés. Szép ez a rendőri szolgálat! – gondolta és elkezdte szürcsölni azt a gőzölgő kávét, amit János, a főtörzs, a jó öreg tanítómester tett oda elé az asztalra, és közben hallgatta a példakép szavait:
- Nagy nap ez a mai, - nézett körül a nagy asztalnál ülőkön, szinte az egész éjszakai állományon – nagy nap ez, mert ma új rendőrt avatunk. A mi Kálmán barátunk igazából ma lett rendőrré. Eddig csak egyenruhába öltözött fiatalember volt, de ma átesett a tűzkeresztségen, ma bizonyságot tett arról, hogy köztünk a helye, úgy látom, hogy lehet rá számítani nehéz helyzetekben is. Mi a véleményetek kedves munkatársaim, hogy magunk közé fogadjuk?
- Fogadjuk! – szólalt meg Nándi, a mosolygós törzsőrmester, - de azért néhány intelmet is fűzött a véleményéhez: - az élet és a rendőri szolgálat olyan, mint az óriáskerék. Egyszer lent, egyszer fent. A mi munkánkban több a nehézség, mint a siker. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor is végeznünk kell a feladatunkat, sokszor rossz hangulatban, fáradtan, elkeseredetten, de menni csak úgy lehet, ha a hátrább lévő lábat a másik mellett elhúzva, előbbre tesszük. Mindig legyen nálad egy képzeletbeli visszapillantó tükör, és abba gyakran pillants bele. Akiket lehagysz, ők is azon az úton haladnak, mint te, csak néha azt lassabban teszik. Vannak azonban, akik nálad haladnak gyorsabban, őket pedig ne akadályozd. Ugye érted?
- Értem, mindent értek, - felelt a”rendőrré” avatott rendőr. Ez a mondvacsinált avatás felért egy hivatalos elismeréssel, ha lehet még annál is többet jelentett a fiatal rendőrnek. Ebben a pillanatban a világot jelentette. Elfogadta egy közösség, azoknak az embereknek a kis csapata, ahová most már családtagként tartozik. Nagyon meghatották Nándi szavai, és, hogy mennyire bölcseket mondott a tapasztaltabb kolléga, már azon az éjszakán is jutott belőle ízelítő, alig hogy a két járőr a rövid – kávéval leöblített – ünneplésből ismét kivonult a területére. Az egyik presszó előtt haladtak, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy fogyóban van a cigarettája, azaz a koporsószeg, ahogy ő nevezte. Beálltak a szórakozóhely parkolójába és beballagtak a presszó pultja mellől nyíló kis helyiségbe, ahol a személyzet szokta rövidke pihenőjét tartani. Most kivételesen Kálmán lépett be először az ajtón, de azonnal le is blokkolt, mert a kinyitott ajtó mögül kapott egy hatalmas pofont és egy nő szitkozódásának a részleteit hallotta, amely teljes egészében valahogy így hangozhatott:
-A zsernyák kurva anyádat, akkorát kapsz, hogy zúgva szállsz, mint a győzelmi zászló! – közben csattant az ütés a rendőr arcán. A teljes szöveget a későbbiekben mesélték el neki, most inkább a pofon vált a főszereplővé, amelyet a nyolcvan kilós, erős járőr, azonnal a balcsuklóján lógó gumibottal válaszolt meg. Az ellentámadás a másodperc töredéke alatt történt, arra sem volt idő, hogy felmérje, férfi, vagy nő –e a támadó. Hát bizony, a garázda – az őrmester legnagyobb meglepetésére – nő volt.
- Szégyen! – villant át a sértett „közegen” az önérzet. – Szégyen, leütöttem egy nőt!
- Te nem tehettél mást, - szólalt meg a Kálmán nyomában haladó János. – Mindenki láthatta, hogy megtámadtak, te jogszerűen cselekedtél. János azonnal intézkedett a nő orvosi ellátására, tanúkat hallgattak meg a helyszínen az esettel kapcsolatban, majd az orvos által megvizsgált nőt előállították a kapitányságra
- Hát ez bizony hivatalos személy elleni erőszak, - mondta az időközben beérkező alhadnagy, az alosztályvezető, aki nyomban megtette a szükséges intézkedéseket. Az őrmestert „megpofozó” nő nem volt hajlandó elmondani, hogy valójában mi volt az indítéka cselekményének. Az ügy a bürokrácia útját bejárva eljutott a bíróságig. Kálmánt nem hagyta nyugodni a dolog. Ezt a nőt el fogják ítélni egy olyan dolog miatt, amit megtett ugyan, de az egészben nincs semmi logikus, életszerűtlen az egész eset. Adatgyűjtésbe kezdett, hogy megállapítsa, mi is történt valójában, mert itt valami nagyon sántít. Nem engedheti meg, hogy elítéljék. A bírósági tárgyalásig mindent megtudott, fény derült a legapróbb részletre is. A bírónő feltette a kérdést az őrmesternek:
- Nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy Ön szerint a támadás, illetve a bántalmazás Ön ellen azért irányult, mert rendőr?
- Biztosra veszem, hogy nem az miatt történt a dolog. Az alábbiakat tudtam meg az esettel kapcsolatban: a hölgy a szórakozóhelyen összeveszett a vőlegényével, aki rendőrnek készült és a veszekedés ezért robbant ki köztük. A menyasszony elkezdte szidni a férfit, szó, szót követett és az ittas nő meg akarta ütni a jövendőbelijét, aki az ütés elől elhajolt. Ekkor léptem be a közönségtől elválasztott, a dolgozóknak fenntartott helyiség ajtaján, és itt kaptam az ütést.
- De a hölgy - a jelentés szerint – szidta is Önt, mint rendőrt, - szólt közbe a bírónő.
- Valóban ez van a jelentésben, de most a napokban tudtam meg, hogy a vőlegényét szidta, aki rendőrnek készült.
- Valóban így történt? – fordult a bírónő a vádlotthoz.
- Igen, valóban így történt, - felelt a nő megkönnyebbülten. Az igazi megkönnyebbülés még csak ezután következett, amikor meghallotta a felmentő ítéletet. Megkérdezte a bírónőt:
- Szólhatok asszonyom?
- Igen, - hangzott a felelet.
- Nagyon szégyellem magam, hogy veszekedtünk a vőlegényemmel, de nagyon haragudtam rá, amiért rendőr akar lenni. Lenéztem a rendőröket, haragudtam rájuk, mert azt hittem, hogy gépiesen gondolkodó, érzéketlen emberek. Ma meggyőződtem az ellenkezőjéről is. Amit ez az őrmester tett az érdekemben, azt bizonyítja, hogy a rendőrségen is emberek dolgoznak. Itt mindenki előtt szeretném megköszönni emberségét.
A hadnagyot valami megmagyarázhatatlan jó kedv kerítette hatalmába. Csak az tudja átérezni, aki már volt hasonló helyzetben. Megmenteni embereket, segíteni embereken. Olyanokon is akiknek létezéséről korábbról nem is tudhatott. Az emberek gyakran bántják egymást. Néha ok nélkül, néha irigységből, féltékenységből. Ilyen esetek sajnos a rendőrségen is gyakran előfordulnak, mint amelyiknek emlékétől Kálmán, bárhogy is próbálta nem tudott megszabadulni.
A 7 forint 70 fillér
Az a bizonyos téli reggel is úgy indult, mint bármelyik előtte lévő, vagy utána következő. A szokásos ceremóniát követően a váltásparancsnok kiállt – pontosabban kiült – a szolgálatba induló járőrök elé, és néhány percben elmondta a feladatukat, majd sokkal hosszabb ideig arról tartott eszmefuttatást, hogy mit nem szabad tenni a rendőrnek. Kálmán az egyik ilyen eligazításon először csak hallgatott, de amikor a váltásparancsnok befejezte mondandóját, feltett egy nagyon „illetlen” kérdést:
- Törzsőrmester úr, nem lenne egyszerűbb azt elmondani, hogy mit szabad a rendőrnek? Akárhogyan is számolom, de ez lényegesen kevesebb, mint a tiltás. – Ezzel a kérdéssel az fiatal rendőr kivívta magának az összes görög, és római isten haragját. A váltásparancsnok először csak dühöt érzett a fiú iránt, majd, ahogy az öreg faliórán rugdosta előre magát a másodpercmutató, egyre jobban haraggá, majd indulattá alakultak érzelmei. A szangvinikus jegyekkel megáldott törzsőrmester arca olyan természetellenes színeket vett fel, amit egy félresikerült, vagy kimustrált szivárvány is megirigyelhetett volna. Elfúló hangon, az ő megszokott stílusában válaszolt:
- Na, nézzék má’ emberek, még ott van a tojáshéj, de már átreformálná azt, amit mi öregek keserves munkával kidolgoztunk. A régi már nem is jó? Idejön a szar érettségijével, és kifordítja a sarkából az egész kapitányságot. Azt hiszi, hogy egy rongyos gimnáziumi érettségivel messzire juthat?
- Meg egy közgazdaságival, - tette hozzá tiszteletlenül Józsi, akivel Kálmán egy napon lépett a fakabátok seregébe.
- Magát meg nem kérdezte senki! – fujtatott a törzsőrmester, - mindkettőjükre odafigyelek ezután! Eligazítással végeztem, szolgálatot kezd meg! – és a szürkeruhások elindultak, hogy a szunnyadó téli reggelen, majd az azt követő pislákoló nappalon, vigyázzák a csaknem teljesen kihalt várost. Ebben az évszakban csendes az üdülőhely. Igazi veszélyben a nyaralók, üdülők és a nyáron üzemelő szállodák vannak, ott gyakran megjelennek a betörők, és a napszaktól függetlenül végzik a sok gondot okozó tevékenységüket.
Kálmán azon a napon gépkocsizó járőr szolgálatba volt kiírva. Volt. Egészen a váltásparancsnok úrnak címzett „meggondolatlan” kérdéséig. Ekkor azonban átíródott a mai napra rendelt „evangélium”. A gépkocsi kivetette magából ezt a nagyszájú fiatalt, és azon a napon gyalogos járőrként rótta a köröket a vasútállomás és az autóbusz állomás környékén. Néhány ember lézengett az egyébként sem nagy területen, ők vagy jöttek az állomásra, vagy már onnan indultak valahová.
- Úgy nézem, itt ma sem fogom el a nyaralók betörőjét! – gondolta, és odalépett a park egyik padja mellett álló fiatalemberhez. Elkérte a személyi igazolványát és a felíró lapra kiírta adatait. A férfi zokon vette, hogy őt igazoltatják, és ráförmedt az őrmesterre:
- Megmondaná, hogy miért piszkálnak? Tudja, hogy ma reggel maga a harmadik, aki velem szórakozik?
- Uram, semmi baj, ez a művelet nem fog fájni! Mikor utazik tovább, - kérdezte a rendőr.
- Figyeljen ide őrmester, muszáj azt magának tudni, hogy mikor akarok innen elmenni? Hadd legyen már az, az én gondom.
- Na, látja uram, mivel maga sehová se utazik, ezen kívül sehová se siet, akkor van egy kis ideje, hogy kicsit elbeszélgessünk
- De én nem akarok beszélgetni, próbált csipkelődni a férfi.
- Semmi baj, pakoljon ki mindent a táskájából, - mutatott a padra az őrmester.
- Aztán miért?- kérdezett vissza a pimaszkodó ember. Kálmán nyugodtan válaszolt:
- Azért, mert azt kérem! – A nézésében lehetett valami meggyőző, mert a táska tartalma – egy darab törött kés, és néhány darab aprópénz egy-kettőre a padra került.
- Rakjon ki minden a zsebéből is! – adta tovább az utasítást, de a jóember mást nem tudott előadni.
- Hű, mekkora fogás! - szemtelenkedett tovább a férfi, - most aztán beletrafált a közepébe! Feljelentem zaklatásért, becsukatom, kivetkőztetem! – hergelte fel magát egyre jobban, de az őrmester erőteljes hangon rászólt:
- Nem fogná be a száját? Legalább addig, amíg írok, - és közben jegyzetelt. A következőket írta fel az igazoltató lapra: a személynél talált tárgyak: egy darab, étkezési készletből származó kés, amelynek pengéje a végétől egy negyednyi távolságra letörve, és a vége egyenessé téve és kiélezve. A kés törött nyele zöld szigetelőszalaggal betekerve. A táskájából előkerült továbbá 7 forint 70 fillér összegben aprópénz, az alábbi címletekben: 2 db. 2 forintos, 3 db. 1 forintos, 3 db. 20 filléres, 1 db. 10 filléres. Amint befejezte az irományát, elköszönt a csavargó kinézetű embertől, és folytatta a szolgálatot. Váltott néhány szót a vasút és a buszpályaudvar dolgozóival, és beballagott a kapitányságra, hogy letöltse pihenőjét. A társalgóban éppen kávéját kevergette, amikor megjelent a váltásparancsnok, odalépett hozzá, és - amennyire csak lehetett – gúnyosan feltette a kérdést:
- Meséljen csak! Hogy tetszik a gyalogos szolgálat?
- Nekem nagyon tetszik! Egyedül lehetek, a magam ura vagyok, azt tehetem, amit jónak látok. Megfigyelhetem a területet, sok emberrel találkozhatok,- válaszolta a törzsőrmester legnagyobb megrökönyödésére.
- Aztán intézkedése volt- e? – érdeklődött tovább a váltásparancsnok.
-A mai szolgálat inkább a tapasztalatszerzésre korlátozódott, - felelte, és közben valami olyasmire gondolt, hogy ma ismét megtapasztalta, hogy milyennek nem szabad lenni, ha egyszer majd ő is parancsnok lesz. Ilyen beszűkültnek, mint a jelenlegi beszélgető partnere, biztosan nem!
- Hány személyt igazoltatott?
- Egyet.
- Ennyiért nem volt érdemes kimenni, - próbálta dorgálni és lejáratni Kálmánt a törzsőrmester, de ezzel a hallgatóságnál nem talált vevőre. Ő is tisztában volt azzal, hogy ha nincs ember, akkor nincs kit felírni sem! Itt pedig alig fordult elő néhány, és ők is ismerősök. – Mutassa az igazoltató lapot! - játszotta tovább a hozzá egyáltalán nem passzoló parancsnok szerepet.
Kálmán átadta a lapot, és ekkor mutatkozott be istenigazából a váltásparancsnok. Bemutatta a rendőri pályához, és az emberek irányításához való alkalmatlanságát. Amilyen flegmán csak lehet, főleg úgy, hogy a többiek is hallják, ráförmedt az őrmesterre:
- Mi a jó fenének kellett ezt a sok sületlenséget felírni! Ki a francot érdekel, hogy az a 7 forint 70 fillér milyen címletekben volt abban a rohadt szatyorban. Na, és itt van ez a kés, honnan vette, hogy ennyire részletesen le kell rajzolni, hogy hogyan néz ki, meg hogy zöld szigetelőszalaggal betekerték a nyelét? Ez az anyám tyúkját se érdekli! – bömbölte tovább, de egy hang a kávézósarok felől megakasztotta a dühöngésbe kergetett bölcselkedést. Egy hang, a járőrök által nagyon tisztelt nyomozó – János – hangja, aki most is ide tért be meginni a délelőtti, már ki tudja hányadik kávéját, és persze egy kicsit ilyenkor el is szokott beszélgetni az egyenruhásokkal, mert tőlük mindig hallott érdekes, felhasználható eseteket. A törzsőrmester és az őrmester közötti beszélgetést először csak hallgatta, de a végén nem állhatta meg szó nélkül:
- Tábornokom, meg tudnád mondani, hogy miért korholod ezt a srácot? Próbálj meg inkább a letompult agyacskádba egy kis bűnügyi szemléletet is vinni, akkor rájössz, hogy milyen sokat tud segíteni, nekünk nyomozóknak egy jó igazoltatás! – közben Kálmán felé fordult, - ott lehet még ez a csavargó a parkban?
- Nem tudom, de előfordulhat, - válaszolt a fiú, aki örült, hogy szövetségest talált az elismert nyomozó személyében.
- Gyere velem, megnézzük a jómadarat! – és már indultak is a nyomozó civilrendszámos autójával. Az úton a hadnagy gyorsan elmondta az őrmesternek, hogy az éjszaka betörtek az egyik városszéli étterembe és onnan a sok értékes tárgy mellett hiányzik az étteremvezető egy, ún. páros késből átalakított célszerszáma is, amelynek a nyele történetesen zöld színű szigetelőszalaggal lett „feljavítva” A tekergő már nem volt a padnál, de a restiben megpillantották és előállították, mint gyanúsítottat. Az előállítóban az egyik zsebéből még előkerült egy gyűrött postai rolni papír is. Olyan, mint amilyenben az étterembe volt berolnizva némi aprópénz, ami szintén eltűnt a betörés során. János és Kálmán közösen írták meg a személy elfogásáról és előállításáról szóló jelentést, amelyet a váltásparancsnoknak kellett aláírni. Ő, előbb tüzetesen átolvasta, de mivel hiba nem volt az irományban, alábiggyesztette a nevét. Azon törhette a fejét, hogyan lehetne ennek az érdekesen induló, de jól végződő intézkedésnek a fényét tompítani, saját magát pedig felmagasztalni. Addig gondolkodott, amíg talált egy célba vehető felületet. Diadalmas arccal esett neki Kálmánnak:
- Ha alaposabb az intézkedés, akkor felírta volna az igazoltató lapra a rolni papírt is! Tudja? Alaposan, precízen, részletesen, ahogy nap, mint nap magyarázom! – Kálmán összenézett Jánossal, és érdekes módon nem is annyira a megvetés, mint inkább a sajnálat ült ki arcukra.
A betörő, kihallgatása során 14 bűncselekmény elkövetését ismerte be.
Emlékek, emlékek...és ismét csak emlékek. Kálmán elmosolyodott, amikor eszébe jutott egy régi "kalandja" a kezdetek kezdetéről, egy olyan intézkedésről, amelyre a zsaruk - akár fiatalok, akár rutinos aszfaltkoptatók - általában nem szoktak - legalábbis szívesen visszaemlékezni, de hát ez is része volt eddigi életének. Nézzük, hogy is volt, amikor a helyi taxisok oldottak meg helyette egy rázós helyzetet:
Köszönet a taxisoknak…
Az éjszakai szórakozóhelyek – a becsületsüllyesztők -, ahogy Kálmán nevezte a színvonalra megkérdőjelezhető első osztályú helyeket, már lehúzták a redőnyt, a korareggeli, egyre erőteljesebb napocska, már az üdülőhely tisztára suvikszolt utcáit pásztázta.
- Mennyire másként néz ki a város, nyoma sincs az éjszaka szemetének! – gondolta a fiatal, kezdő rendőr, amint a tizenkét óra lótás-futást követően kilépett a kapitányság épületéből. Vasárnap volt, a templom órája éppen akkor jelezte a nyolcat, amikor kedvenc étterme elé ért. Az üzlet zárva volt, de a dolgozók nyitott ajtónál takarítottak, egy ajtóba állított szék és a ráfüggesztett „zárva” tábla jelezte, hogy az „intézmény” kilenc óráig üzemen kívül lesz. Az étterem vezetője észrevette a járdán ballagó rendőrt – gyerekkori barátját -, és olyan kedélyesen invitálta, hogy Kálmán belépett a régi cimborához.
- Mi van Csabikám, hogy bírjátok ezt a nagy strapát? – kérdezte.
- Valahogy elboldogulunk, nekünk szerencsénk van, mert nem történnek olyan vad dolgok, mint a vigalmi negyedben!
- Örülhettek, hogy kívül estek azon a tébolyon! Ami ott megy, az nem embernek való, a zaj, a por, a mocsok – humán értelemben is – de majd csak ősz lesz előbb – utóbb, aztán visszatér a normális élet a város falain belülre is.
- Úgy legyen! Majd’ elfelejtem, iszol valamit?
- Köszönöm nem!
- Ja, persze, Te absztinens vagy! Irigyellek is ezért, sok gondtól ment meg a Te híres józan életmódod. Egyáltalán nem iszol?
- Dehogynem, csak szeszesitalt nem, illetve csak nagyon elvétve.
- Akkor legalább dobj be egy kólát!
- Egy ásványvizet elfogadok! – adta le a „rendelést” a gyűröttre fáradt, éjszakát végig bakteroló zsaru. Belekortyolt a hűtött italba és éppen már készült indulni, amikor az ajtóban megjelent egy fej, majd a többi is. Olyan félig bepiált, vagy félig kijózanodott, mosdatlan, bőrszerkós – a fene tudja milyen öltözködési irányzatot képviselő – fiatalok voltak, vagy egy tucatnyian. Az egyik bekiabált a bent munkálkodóknak:
- Hé! Van sörötök?
- Bocs srácok, de zárva vagyunk! – válaszolta az egyik pincér.
- Ne csináld már, a két szememmel látom, hogy nyitva az ajtó! Mit vakersz itt marhaságokat, kisgyerek? – és megindultak, a széket félretolva az étterembe, Csaba, az étterem vezetője is elmondta nekik, hogy az üzlet zárva van, és ilyen esetben nem szolgálhatnak ki senkit. A legnagyobb hangú nem nyugodott bele a válaszba, odaállt a vezető elé, ránézett a nevét tartalmazó kitűzőjére, és elkezdte buta gondolatait kihangosítani:
- Csaba legyen a nevem, pedig az csúfnév, ha ez a kricsmi, most zárva van!
- Pedig, bizony uraim zárva van, és ez ellen semmit sem tehetünk, mert ezt törvény írja elő! – felelt a vezető.
- Akkor ez a pasas miért lett kiszolgálva, ha egyszer zárva vagytok? – mutatott az ásványvizes poharát szorongató Kálmánra.
- Uraim, megkérem önöket, hogy fáradjanak ki, és egy óra múlva nagy tisztelettel látjuk önöket éttermünkben! – felelt a vezető.
- Eszünkbe sincs kimenni! Mindenkinek egy sört! Bömbölte a nagyhangú. Kálmán odalépett a társaság elé és felszólította őket, hogy távozzanak.
- És, akkor mi lesz, ha nem távozunk? Kidobsz bennünket? Kevés vagy ehhez ezekkel a pingvinnek öltözött maskarákkal együtt is – vigyorgott a két pincérre, akik közül az egyik óvatosan belépett az irodába és felhívta a kapitányság ügyeletét. Még a fülén volt a kagyló, amikor már az ügyeletes leadta a közleményét, az étteremhez irányítva egy járőr kocsit. Eltelt néhány perc de a segítség nem érkezett meg. Egyszer csak nagy fékcsikorgások hallatszottak az épület elől és pillanatok alatt betódult a nyitott ajtón egy nagy csapat férfi, a helyi taxisok, akikre mindig lehetett számítani még akkor is, ha sok esetben a város és a hatóságok mostohagyerekei voltak. Körülnéztek a teremben, az egyikük rápillantott a garázda társaságra és csak annyit kérdezett:
- Ők azok?
- Ők, bólintott Kálmán, a fiatal rendőr, és az erős férfikezek megragadták a jó előbb még nagyhangú társaságot és mindegyik megindult egy gazemberrel a kijárat felé.
Egyszer jóval később, amikor már Kálmán is tapasztalt rendőr volt, mesélte el neki taxis barátja, amit hallgatólagosan már akkor is tudott, hogy a taxisok hallgatták a rendőrségi rádiót, és onnan értesültek róla, hogy baj van az étteremben.
- Ti, pedig jöttetek, mint a „vad, amely letépte láncát” és előbb odaértetek, mint a rendőrautó – elevenítették fel a régi históriát.
- Mentünk öreg fakabát barátom, mentünk, mert, ha a rendőrt bántják, akkor menni kell! – felelte az öreg taxis -, még akkor is, ha sok esetben a város mostohagyerekei vagyunk.
Kálmán maga sem tudta, hogy miért az egyszerű, az emberi jellemeket megmutató történetekre emlékszik szívesebben. Talán, mert szerette az embereket és minden egyes visszaemlékezésének a főszereplője az ember, jó és rossz tulajdonságaival, sikereivel kudarcaival. Így van a következő emlékképpel is, amely az ő emlékei között nagyon fontos helyet kapott:
A rendőr ruhái
Richi bácsit, az öreg főtörzsőrmestert parancsnoka néhány napra fogdaőri szolgálatra osztotta be. Jól jött a járőrszolgálatban és az otthoni kerti munkában megfáradt rendőrnek egy kis lazább munka.
- Kicsit kipihenhetem magam itt az alagsorban – gondolta, de akkor még nem sejtette, hogy a pihenésből semmi sem lesz. Az egyik előállító helyiségben egy félőrültet helyeztek el, aki végig ordította a folyosót és az egész napot. A járőrkollégák pedig, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindent megtesznek, hogy öreg cimborájuknak pillanat nyugta se legyen. Valamikor a délelőtti órákban előállítottak egy furcsa figurát. Adategyeztetés során a fogdaőr rákérdezett:
- Neve?
- Én kérem szépen Brenner Győző versenykerékpáros vagyok.
- Mit követett el? – kérdezte Richi bácsi.
-A nagy baj ott kezdődött, amikor a kerékpárom ledobta a láncot! – felelt a versenykerékpáros.
- Gondolom visszatette a helyére – folytatta a beszélgetést a főtörzs.
- Kinek volt arra ideje? – kérdezett vissza Brenner. Kiestem a versenyből. Ezt sose bocsátottam meg senkinek.
- A kocsmában is ezért törött el a keze annak a jóembernek?
- Az csak rossz helyen állt.
- Ezért törte el a kezét?
- Nem! Annak hosszabb története van. Elmesélhetem?
- Mondja csak!
- Amikor megtudták, hogy én vagyok Brenner Győző versenykerékpáros elhatározták, hogy próbára tesznek.
- Kik?
- Hát az a sok tróger ott a kricsniben. Aszongya az egyik, hogy ők elhiszik, hogy én vagyok Brenner Győző versenykerékpáros, de ezt most, ezen a helyen be kell bizonyítanom. Kérem szépen, én azonnal észrevettem ezen a sok üveges tekintetű hőbörgő majmon, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ki az a nagy Brenner Győző, csak járatták azt a lecspecs pofájukat.
Előkerült egy szerelő, megjavították a versenykerékpáromat és itt folytatódtak a bajok. Bevezettek egy kisebb udvarra és megszólalt az egyik:
- Na kedves uram, ha valóban ön az, akinek mondja magát, akkor mutassa meg nekünk, hogy kell szakszerűen biciklizni!
- Kerékpározni – javítottam ki a fülsértő hibát.
- Mindegy, hogy minek nevezzük, pattanjon fel a gépére és nyomjon le tíz kört – folytatta a nagyhangú.
Máris róttam a köröket a szűk udvaron. Úgy a tízediknél leszállítottak és most egy másik kezdett el szövegelni.
- Versenykerékpáros úr, ez így nagyon könnyű feladat. Kicsit nehezítsünk a dolgon. Fordítson egyet a biciklijén és most jobbról ballra tessék szíves keremaringózni! – Azon már ne múljon – gondoltam és célba vettem az ellenkező irányt. Eleinte nem történt semmi, versenykerékpárom vidáman szaladt alattam, de aztán nagyon furcsa dolgok kezdődtek. Furcsát éreztem a gyomromban, majd a fejemben. Kezdtem elveszteni a tájékozódó képességemet és valahol a tizenötödik és a negyvenedik kör között megszűnt létezni a világ.
-És akkor maga berágott és eltörte a kezét az első útjába kerülő embernek?!
- El a jó fenét! Ájult állapotban az ember nem szokott karokat törni, hacsak nem a sajátját.
Közben beérkezett egy nyomozó és tájékoztatta a fogdaőrt, hogy tisztázták a helyzetet, az eszméletét vesztett, elvágódó biciklis nekiesett az egyik bámészkodónak és a bringa kormánya okozta a törést.
- Az urat szabadon kell engedni- szólt az utasítás.
- Értettem! – vette tudomásul a fogdaőr és elkezdte kitölteni az ilyenkor szokásos papírokat, és önkéntelenül végigmérte a jóembert.
- De jó kis dzsekije van – dicsérte meg a csodálkozó tekintetű ember felsőruházatát. – Most látom az alatta lévő pulóver is de még a gumicsizma a lábán is tetszetős darab. Hallja e, jó ízlése van magának, hasonlítanak a ruhái az enyémre, akárcsak ezek a ruhadarabok.
A főtörzs már kitöltötte a szükséges okmányokat és két kolléga kíséretében Brenner elindult a kijárat felé. A főtörzsben meghűlt a vér, amikor meglátta a távozni készülő versenykerékpáros fehér festéktől tarkálló farmernadrágját.
-Álljon meg egy pillanatra! Hol vette ezeket a ruhákat? – bömbölt Brennerre, aki védelmére összehordott hetet-havat, magyarázta volna a tárgyak eredetét, de belekeveredett a mondandójába, mint macska a házicérnába. A nyomozók bogozták ki a motringot, melynek során kiderült, hogy ez a Brenner Győző versenykerékpáros inkább betörő és pechére a főtörzs tanyájára irányította balszerencséje.
Ha ki kellene választani a régi intézkedéseiből a legérdekesebbet, Kálmán nem a fegyveres bűnöző elfogását és nem a legkonokabb gazember kézre kerítését tenné az első helyre, hanem valamelyik happy end-el végződő emberi történetet. Olyant, mint
Az elsózott bableves legendája.
A gépkocsisor vége nem csak az útkanyarulat miatt nem látszott, hanem szem olyan messzire nem láthat, ahol a hatalmas – mindenféle gépkocsiból álló- oszlop utolsó kocsija zárta azt a sort, amely a fürdőváros bolhapiacára igyekezett.
Nagy sikere volt a piacnak, ahol szabadon üzletelhetett a kontinens összes országából idelátogató turista. Itt szinte mindent lehetett kapni: műszaki cikkeket az oroszoktól, kozmetikumokat a németektől, órákat és mindenféle kis „mütyürkéket”, divatcikkeket a lengyelektől. Ezen a piacon minden eladó és megvehető volt. Sok ember csupán nézelődni, a zsibvásár varázsa miatt látogatott ki a piacra, amely a belváros és az egyik városrész között, a főút mellett terült el.
A piacon naponta történtek törvénybeütköző események: szabálysértések és bűncselekmények. Ezen a forró nyári délelőttön is már többször kellett a rendőröknek intézkedni garázdaság és lopások miatt. A gépkocsisor vége nem csak az útkanyarulat miatt nem látszott, hanem szem olyan messzire nem láthat, ahol a hatalmas – mindenféle gépkocsiból álló- oszlop utolsó kocsija zárta azt a sort, amely a fürdőváros bolhapiacára igyekezett. Kálmán, a fiatal zászlós és János, az „évtizedes” főtörzsőrmester, a városközpontból megkülönböztető jelzés használatával is 15 perc alatt tudta megtenni az alig három kilométeres távolságot, ahová garázdaság miatt kellett kivonulniuk. Kiérkezésükkor még állt a”balhé”. Két külföldiekből álló társaság csapott össze, valami lényegtelen dolgon, de a „cselekményük alkalmas volt mások megbotránkoztatására és a riadalomkeltésre”. Ez egyszerű emberi nyelven annyit jelent, hogy úgy összeverték egymást, hogy nem csak az ott lévő emberek ijedtek meg, hanem az a kóbor kutya is, amely a piaci pecsenyesütő melletti szeméttárolóból úgy meghízott, hogy már tervezte magának a bőrcserét. Most azonban úgy megijedt, hogy bebújt az öreg „Gyula csöves” mellé a híd alá. A kiérkező járőrök felszólítására sem hagyták abba egymás csépelését a külföldi fiatalok, ezért könnygáz és gumibot kellett a megfékezésükhöz, amely már eredményre vezetett. Kálmán és János alighogy végeztek az erős emberek előállításával, máris új feladatot kaptak:
- Kettes, azonnal menjen az egyik közeli községbe, ahol egy férfi meg akarja ölni a feleségét,- hadarta el az egyébként szabatosan beszélő ügyeletes, de most az eset súlyossága miatt izgatottra sikeredett a forgalmazása. Pontosították a helyet, ahol a családfő a kegyetlen dologra készül.
- Indulunk,- szólt a válasz, és ilyenkor, ahogy lenni szokott: ami a csövön kifér, és hadd vijjogjon a sziréna a kocsi tetején. Az út első részét dűlőutakon tették meg, hogy kikerüljék a forgalmas főutat. A községbe, a megadott utcába beérve már a kapukban kint álló emberek mutatták a rendőrautónak a helyes irányt, ezért hamarosan megérkeztek a helyszínre. A kocsival egyenesen behajtottak a nyitott nagykapun, ahol azonnal észrevették a fenyegetőző férjet, de alig hittek a szemüknek, mert a harcias ember egy erősen hajlott korú és hajlott hátú bácsi volt, aki a kezében lévő vasvillával sem nyomhatott 50-55 kilónál többet. Ez a rendőrök rémálma, a nagyon idős ember, aki olyan harcias, mint Szulejmán kakasa. Az ilyen ember kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, hogy csak hőbörög, vagy valóban támadna is. A vasvillát egy ilyen vézna kis öreg is bele tudja vágni az emberbe, ha nem vigyáz, de nehezebb elhárítani a szúrását, mint egy fiatalét, mert a rendőr nem is mer és nem is akar odavágni neki. Mit szólnak a kíváncsiskodók, hogy ilyen gyenge kis öregemberrel áll le viaskodni? Ami ennél is nagyobb probléma: mi lesz, ha megsérül az öreg? Eltörhet valamelyik csontja, ami ki tudja, hogy összeforr e még az alatt a rövid idő alatt, ami még hátra lehet ennek a kis „udvari harcosnak”? Arra nem is gondolt a két rendőr, hogy ők is megsérülhetnek, akár meg is halhatnak egy ilyen egyenlőtlennek látszó összecsapásban, mert a rendőr sem sérthetetlen, és őt is várja otthon valaki, ha más nem: a kutyája és az édesanyja. Ez a kettő biztos, a többi már kétséges.
- Ej megint belecsaptunk a szarba – szólt oda János a társának,- kifogtuk Amerikát. A két rendőr megpróbálta két oldalról megközelíteni a dühöngő, szitkozódó harci kakast, de az észrevette szándékukat, odalépett az udvar közepén lévő kúthoz és torkaszakadtából üvöltötte:
- Rohadékok, ha közelebb merészkedtek, beleugrok a kútba.
- Istenem!- ez még megteszi, aztán akkor megnézhetjük magunkat,- súgta oda Kálmán, Jánosnak. Ebben a pillanatban, szinte egyszerre villant át az agyukon egy rettenet:
- Hol van a felesége? - kérdezte János, és látszott az arcán, hogy a legrosszabbakra is fel van készülve.
- Hol a jó kurva anyátokban lenne? Hát ott van bent, odavaló a ribanc a sötétbe,- üvöltötte.
- Maga bele dobta a feleségét a kútba? - jött ki Kálmánból a kérdés, és úgy érezte, mint amikor gyerekkorában a búcsúban kiszállt a kidobós körhinta székéből, forgott vele a világ.
- Mit ugatsz te itt? Te mocsok, nem sül ki a szemed, ilyennel merészelsz megvádolni? Még, hogy én a feleségemet beledobtam a kútba? Ott eszi a Rákóczi rosseb a kamrában. Hadd üldögéljen ott, az egerek között a vén bárcás kurva, majd megtanulja, hogy nem kell elsózni ezután a bablevest. - folytatta a házi úr, felfedve a veszekedés igazi okát: több só került a levesbe, mint amennyi kellett volna. Az öreg szitkozódására megérkezett a kamrából a válasz az oda bezárt öregasszony részéről, aki erre az utolsó kiabálásra ébredt fel borgőzös álmából, ugyanis ott bent a búzás zsákok tetején elnyomta a buzgóság ezt a „becsületes gazdasszonyt, példás családanyát”:
- Nem szégyelled magad te vén mocsok, hogy a szemed álljon meg, mint a sült halé, képes voltál belökni ide étlen - szomjan! A villám csapkodna agyon, te szemét!
- Az a te bajod, hogy nem vedelhettél addig sem. Az egész falut kiinnád a vagyonából, te ribanc, hiszen te zártad magadra azt a rohadt ajtót! - de ezt már János megunta és rákiáltott az öregre:
- Dobja el azt a vasvillát, aztán hadd jöjjön ki a vénasszony az egértanyáról!
- Mit mondtál? Egértanya? Azt hiszed, mert te rajtad ilyen gönc van, már mindenfélét összehordhatsz itt nekem? Lehet, hogy te egértanyán laksz, de az én házam nem egértanya! – és már rohant is előrenyújtott vasvillájával a két rendőr felé, akik felkaptak egy-egy, a kút kávájának támasztott szőlőkarót, biztos, ami biztos alapon, legalább valamivel védhessék magukat. A pisztoly eszükbe sem jutott, a testi kényszer és a gumibot pedig elég kockázatos mutatványnak ígérkezett a jó hegyes villa ágaival szemben. A támadó Jánost szemelte ki és már döfött is feléje a négyágú vassal, de János a rutinos rendőr, aki a sok év rendőri szolgálat alatt nagy tapasztalatra tett szert, a felé közeledő villa előtt függőlegesen a földbe nyomta a karót, úgy hogy a karót a villa két ága körbeölelte, kivédve a szúrást. Kálmán ez alatt a másik karóval fentről lefelé egy erőteljes ütést mért a vasvilla nyelére, és a dühöngő családfő kezéből kihullott a gyilkolásra szánt szerszám, amelyre, amikor az már a földön volt, rálépett. Az öregnek a villanyelét ért ütéstől megfájdult a keze, ezért ismét ordítozni kezdett:
- Eltörted a kezem te mocsok, kivetkőztetlek benneteket. Nem eszitek meg már a karácsonyi töltött káposztát a helyeteken, gondom lesz rátok,- hangzottak a súlytalan fenyegetések, de ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Nyílott a kamra ajtaja, és onnan, mint egy tigris rontott ki a kijózanodó félben lévő – családcentrikus – nagymama, akiben felébredt a férje iránti ragaszkodás, a hitvesi szeretet érzése. Ettől a szeretettől vezérelve nekiesett a két szerencsétlen rendőrnek, akiknek hiába kattogott az agyuk, szellemi eszköztárukból nem tudtak előbányászni békés vagy humánus megoldást, amivel elháríthatták volna a korábbi sértettből fenevaddá átvedlett öregasszony egyre intenzívebbé váló támadását, aki közben ordított, mint az öreg asztalos, akinek satuba szorult a keze:
- Melyiknek kaparjam ki a szemét? Melyik bántott édes Józsikám? Melyik mocskos állatnak tépjem ki szálanként a haját? Nem tudnak ezek megpusztulni? Ide jönnek és feldúlják az otthonunkat, anya szülte az ilyeneket?
János rákiáltott a hőzöngő öregasszonyra:
- Most már aztán elég legyen, szégyellje magát! Inkább ezt a tornácot takarítaná le, mert itt minden úszik a mocsokban, maga mer hőzöngeni, hát háziasszony maga?
- Na ezt jól megkaptad vénasszony - szólalt meg a már megnyugodott nagypapa,- ott a söprű, ne csak röpködjél vele a falu fölött vén boszorka, hanem most már rendet kellene raknod.
Az öregasszonyt János dörgő hangja és a férje hozzáfűzése - úgy látszik – jobb belátásra bírta, beballagott a házba. Kálmán pedig a ház gazdájához fordult és egy szabályos eligazítást tartott neki:
-Bácsikám, mi most elmegyünk, de ne kelljen ismét kijönni a veszekedésükre! Ha mégis úgy döntenek, hogy össze akarják verni egymást, zárkózzanak be a belső szobába vagy a pincébe és ott balhézzanak, hogy mások ne hallják. Van nekünk más dolgunk is, mint hogy ekkora marhaságokért idejárkáljunk magukhoz - fejezte be a regulázást a zászlós.
A járőrök úgy ítélték meg, hogy megszűnt a vészhelyzet és elindultak vissza szolgálati helyükre. Elégedettek voltak magukkal, mert úgy oldottak meg egy bonyolult helyzetet, hogy mindenki épségben maradt.
Kálmán előtt egymás után, szinte egymással versenyezve jelentek meg az emlékezés filmkockái. Ki tudja miért, de inkább a humorosabb történetek jutottak eszébe, olyanok, mint amilyen megesett a környék egyik nagy gazemberével is.
Gyula a fogdában akar maradni
Az ügyeletes tiszt már másodszor melegítette meg kávéját az ütött- kopott villanyrezsón, de a felberregő telefonnak köszönhetően, most sem sikerült elfogyasztania. Egy nő kétségbeesett hangja hallatszott a készülékből:
- Azonnal jöjjenek a Vasútállomás melletti parkba, egy öregembert éppen most vert össze egy fiatalabb és elvette a hegedűjét! Kérem, siessenek, mert az embernek nagyon vérzik a feje- hadarta el szövegét a bejelentő. Az ügyeletes máris nyúlt a rádió kézi beszélőjéhez és könyökével olyan ügyesen felbillentette a korábban odakészített, langyossá vált kávéját, hogy annak sötétbarna tartalma mindenre rálöttyent, amire nem kellett volna. Az ügyeletes feljegyzési füzet felső lapja bánta leginkább a „balesetet”, mert azonnal térképpé változott, eltakarva azt a jó-pár bejegyzést, amely az üdülőváros délelőtti eseményei eredményeként került a füzetbe. A tiszt most nem ért rá esztétikával foglalkozni, úgy kávésan- ragacsosan markolta a beszédváltót és már recsegte is utasításait:
- Kettes, rablásgyanú a vasútállomás melletti parkban, a sértett még a helyszínen, intézkedjetek, hamarosan mennek a bűnügyesek is.
- Vette a kettes, indulunk - válaszolta Kálmán, az újdonsült zászlós, aki már most, a délelőtti órákban úgy érezte, mintha az egész heti „melóját” elvégezte volna. Fáradt volt. Kikészült a nagy hőségtől és reggel hattól megállás nélkül csak mentk és intézkedtek. Voltak már ezen a délelőttön pszichológusok, amikor a fél hülye nagyságos asszonyt kellett nyugtatgatni, hogy a sósav nem arra való, hogy belekortyolgasson,- torreádorok is voltak, mert az egyik utcában egy bika szaladgált, és azt kellett visszaterelni a udvarba, de három bolti lopásban is kellett már intézkedni. Na, meg az előző éjszaka zajai. Még ha csak zene szólna abban a „pattanásos” vigalmi negyedben! De nem, ez egy szenny, ami itt van: mosdatlan kurvákkal, őrjöngő külföldi fiatalokkal és eléggé aluldiszponált magyar követőikkel, na meg az a rohadék mélynyomó, aminek a jóérzésű emberek szerint semmi köze nincs a zenéhez. Kálmán sokszor elképzelte, hogy milyen lehetne a Balaton part, igazi magyaros vendéglátóhelyekkel, normális zenével, amelyben „vastagon” helyet adna a modern zenének is, de a sátán dobot meg a tam-tam dobot száműzné oda, ahova való. Ezt a sok szar – Amerikát, annak is a lepusztult oldalát mutató- jellegtelen épületet ledózerolná és helyette vendégcsalogató, a magyar tengerre jellemző stílust alkalmazna. Persze, tudja ő, hogy az illetékesek némelyikének nem ez a fő szempont. Nagyon pénz szaga van a dolognak. Sajnos innen az igazi vendéglátósok többsége eltűnt, helyettük pedig megjöttek az egy nyáron meggazdagodni szándékozó hiénák, akik között elvétve találunk csak szakembert. Ilyen gondolatok foglalkoztatták a fiatal zászlóst, amikor társával Jánossal, az öreg, tapasztalt főtörzzsel megérkeztek a parkba, a kölcsönkapott lepukkant UAZ szolgálati kocsival, ami alapjában véve katonai célokra készült autó, de a kapitányság is kapott egy ilyen terepjárót, ami nagyon jó a rossz utakon, de nagyon érdekes látvány itt az üdülőhelyen, a külföldi luxuskocsik között. Az UAZ-ból már messziről látták a sértettet, aki a park egyik padján feküdt, és a korábban kiérkező mentősök éppen a sérüléseit látták el.
- Rögtön végzünk a bácsival, aztán meghallgathatjátok, - fogadta a mentőápoló a rendőröket, akik nem lepődtek meg a szakszerű kifejezésen, mert tudták, hogy a mentősök elég mélyen belelátnak a rendőri munka rejtelmeibe, akárcsak a szürkeruhások az egészségügy tevékenységébe. A két rendőr ez alatt az idő alatt sem tétlenkedett. Tanúkat igyekeztek felkutatni, de ez valahogy nem jött össze, mert, ahogy ilyenkor lenni szokott, aki látott vagy hallott valamit, gyorsan lelépett. A bejelentő is eltűnt, a járőröknek nem maradt más, a park bokrai alatt kezdtek „kutakodni”bizonyítékok után, ahonnan előkerült egy hegedű, egy szép mívű, de eléggé megkopott tokban.
- Most beszélhettek a sérültünkkel, szólalt meg a mentőtiszt,- és ott a helyszínen megkezdődött a padon már ülni tudó idős ember meghallgatása, aki elmondta, hogy a parkon át haladt, amikor egy negyven év körüli férfi odalépett hozzá, kitépte a kezében lévő hegedűt és el akart vele szaladni, de ő utána kapott, dulakodtak és a támadója megütötte. A távolból emberek jelentek meg, ezért a „jómadár”elszaladt. A bácsi, akiről időközben kiderült, hogy egy közeli étterem zenésze, félelmében, hogy visszajön a támadója, a hegedűt elrejtette a parkban, a bokrok alá. Ezt találták meg a rendőrök. Az öreg mindent elmondott, amit tudott, a mentővel megfigyelésre beszállították a kórházba, Kálmán és János pedig folytatták a munkájukat, amely a helyszínelők kiérkezéséig a helyszín biztosításából állt, amelynek során azt a helyet, ahol történt a bűncselekmény, eredeti állapotában meg kell őrizni. Ilyenkor csak arra van lehetőségük, hogy a helyszín közvetlen környezetében „mozoghatnak”, és mivel szerették volna kihasználni az időt, az elkövetés helyének közelségében lévő embereknek tettek fel kérdéseket. A közelben lévő taxi droszton szinte telt ház volt, egyetlen a bent álló kocsik vezetői – mint a legtöbb esetben – csoportba verődve beszélgettek, mesélték egymásnak élményeiket. János azonnal célba vette őket és lényegre törően érdeklődött a parkban lejátszódó esettel kapcsolatban. Több taxis - az átlagosnál hangosabban – jelentette ki, hogy „ ő bizony semmit sem látott”. A hangosabb beszédet a főtörzs jelzésnek értékelte, amelyből arra következtetett, hogy tartanak valamitől..
- Talán figyel valaki a közelből? – villant át a rendőrön, de a közelben semmi gyanús nem látszik, nincs olyan körülmény, amely alátámasztaná feltételezését. A droszthoz közeli padon egy asszony üldögélt 7 – 8 év körüli kisfiával. Az anya haja kontyba kötve, tarka bő szoknyát viselt, a gyerek kopaszra nyírt fején már messziről virítottak az ótvar jellegzetes sebei. Békésen beszélgettek.
Az egyik taxisofőr egy óvatlan pillanatban – a hasa előtt – négy ujját mutatta a rendőröknek, majd a taxi állomás melletti gépkocsi parkoló felé tekintgetett, amelyből megértették, hogy a parkolóban álló autók közül a negyedikkel nem stimmel valami. Kálmán a helyszín közelében maradt, János pedig elindult az autók irányába, és ekkor vált érthetővé, hogy miért nem mertek nyilatkozni a sofőrök, az a békés asszony a kisgyerekével a padon hirtelen nagy hangoskodásba kezdett, a gyerek visított:
- Muter vegyél nekem fagylaltot!
- Nem veszek, nem régen nyaltál el egyet,- válaszolta az anya, de a kelleténél sokkal hangosabban.
- Muter, ha nem adsz fagyira pénzt, mindenkinek elmondom, hogy vered a gyerekeidet.
- Megmondtam, hogy most nem kapsz, hogy a rák egye el a torkodat, - de ezt már magából kikelve ordította, és erre a műsorra már nem lehetett nem oda nézni, ez az a viselkedés, a mesterségesen kreált „balhé”, amely arra szolgál, hogy valamiről elterelje a figyelmet. Ebben az esetben nagyon is kézenfekvő volt, hogy miről. Az asszony és a gyerek hisztije tovább folytatódott. A fiú tovább feleselgetett édesanyjával, ő pedig jól képen törölte. A gyerek szabályosan ment neki „szüléjének”, de ő egy nagy tenyeressel hárította el a támadást. Úgy látszik a nagyra nőtt, jól táplált gyerekkel nem bír ez a „szegény édesanya”, ám ekkor új fordulatot vett a „mérkőzés”, az asszony először lefejelte a kicsi fiát, majd egyszerűen beleharapott a fejébe.
- Nézzétek, a jó kurva anyját, ez beleharapott a gyerekének a fejébe…! Abba az ótvaros, gusztustalan fejébe, - indította meg a nem mindennapi „esemény” Pista bácsit, az öreg taxisofőrt, - ilyen nincs, ezt el se hinném, ha nem láttam volna! – tört ki belőle a meglepetés és az undor, de a rendőrök is megilletődtek a nem mindennapi cirkusz láttán. Ők azonban néhány dologban másként gondolkodnak, mint a „polgári személyek”, az ilyen esetekben rögtön felmerül, hogy mit, miért tesznek. Minek kell a háttérben állnia ahhoz, hogy valaki ilyen „állatságot” elkövessen. Valami nagyon fontos körülményről kell a figyelmet elterelni, ha még ilyen gusztustalan cselekedettől sem riad vissza, hogy egyszerűen beleharap a gyereke fejébe és képes a rendőrök szeme láttára jól célzott ütésekkel „padlóra vinni gyerekét”. Kálmán elkérte a nő személyi igazolványát és nyomatékkal megkérte, hogy ne menjen el a helyszínről, de azért az a biztos, ha a „flepni” marad a közegnél. Ezt leszámítva szándékosan nem avatkoztak be ebbe a nagy „emberi színjátékba”, ami így nem is érte el a célját, azt, hogy eltereljék a figyelmet a parkolóban álló autókról, amelyek közül, sorban a negyedikben lapított, pléddel letakarva egy férfi. János előbb bekopogott az üvegen keresztül, majd „udvariasan” megkérte, hogy ki kellene most már jönni abból a forró járműből. A főtörzs a kitámolygó, félig ájult férfit azonnal felismerte. Ő Gyula, a város és környékének egyik stricije, viselkedését tekintve a legaljasabb, legalávalóbb bűnözők egyike, aki a„kurvafuttató”főállása mellett még tolvaj „munkaköröket” is betölt, leginkább alkalmi szinten. Lop ez a hétpróbás rongy ember mindent és mindenhonnan: boltokból, gépkocsikból, zsebből, de erőszakos bűncselekmény elkövetése ez idáig nem volt rájellemző.
- Mi van Gyula, maga itt alszik a napon ebben az autóban? Vagy talán szaunázik?
- Főtörzs úr, szabad ország, szabad akarattal, nem hiszem, hogy ez tilos lenne,- felelte. Próbálta játszani a vagányt, de innentől számítva a nap további része már nem az övé volt. Egyre jobban sarokba lett szorítva, egyre jobban kezdett leereszteni. Kálmán rákérdezett:
- Új asszonya van Gyula? – a válasz meggondolatlan és elkapkodott volt, amellyel a padon, a gyerekkel ülő, majd balhézó nővel való együvé tartozás azonnal bizonyságot nyert:
-A Betti nem a csajom, az a haverom nője, - csúszott ki a visszavonhatatlan kijelentés és Kálmán már le is csapott a témára, mert látta, hogy a sáncon, ami Gyula védekezéséhez lenne felépítve, keletkezett egy olyan rés, amelyet ez a gazember már nem tud bestoppolni. Tehát bizonysággá vált, hogy a nő Gyulának falazott. Az volt a feladata, ha rendőr közeleg az autóhoz, tegyen meg mindent, hogy eltérítse. A kis öreg zenész megtámadásától már aránylag sok idő eltelt. A kocsiban rejtőzködő és a forróságtól szenvedő jóember miért nem hagyta már el rejtekhelyét, amit már megtehetett volna a rendőrök kiérkezése előtt?
- Nem mertem kibújni az autóból, mert két rendőr folyamatosan ott járkált nem messze a taxi droszthoz - adta meg a magyarázatot a strici, de ezt már kihallgatása során, a nyomozóknak mondta el. A rendőrök pedig a Budapestről érkező vonatkísérő tiszthelyettesek voltak, akiknek „létezéséről” a helybeliek sem tudtak. A két „vonatos”akaratán és tudtán kívül is hozzájárult az ügy sikeres felgöngyölítéséhez.
Gyulát előállították a kapitányságra, az előállítóban helyezték el, ahol egyfolytában kiabált, ordítozott, fennhangon a jogait emlegette, de olyan hangerővel, hogy a fogdaőrök és az előállító közelében lévő fogdában elhelyezett fogvatartottak idegei is kezdték felmondani a szolgálatot. Többször rá kellett szólni, de nem használt a szóbeli intelem, és mivel más módszer nem akadt az elhallgattatására, betettek mellé egy másik előállított személyt, egy jól megtermett, mogorvának kinéző fiatalembert. Gyula először rá se hederített, folytatta tovább a kiabálását, sőt néha sikongott is, aztán a folyosón sétáló őrök először néhány nagy csattanást hallottak, majd nem tudni miért, megszűnt a hangoskodás. A kihallgatásra érkező nyomozó megkérdezte a fogvatartottat:
- Mitől piros az arca?
- Tudja főhadnagy úr, nagyon meleg volt abban a rohadt autóban, egy kicsit megkapott a nap,- szólt a válasz.
Kálmán és János folytatták szolgálatukat. Annyi idejük sem volt a napi események „lekezeléséhez”, hogy ebédjüket megegyék.
-Sebaj, délután kettőig dolgozunk, majd ebédelünk otthon, nyugtatgatta János a társát, de az csak arra gondolt, hogy amíg az ebéd nincs elfogyasztva, addig még minden előfordulhat. Egyébként is a rendőr ebédje olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája, de az élete is annyit ér, hacsak nincs egy jó feleség, aki feledtetni tudja ezt a sok lemondást, sok szennyet, amivel nap, mint nap találkozik az ember. Jó feleség - forogtak tovább Kálmán, gondolatai - ez a legnagyobb kincs az életben… és a gyerekek.
Jó volt egy kicsit elábrándozni. Még akkor is, ha nagyon jól tudta, hogy otthon nem egészen úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy szeretné, Alapjában véve jó asszony a felesége, az a néhány hibája elnézhető: nem tud bánni a pénzzel? – majd megtanul, a kelleténél több ruhát vesz magának, - talán majd leszokik róla, mások előtt sokszor blamálja rendőr férjét, - előbb utóbb majd abbahagyja, ellenséges a férj szüleivel? – erre már nincs magyarázat, mert azok a szerencsétlenek mindent megadnak ennek a kis asszonykának. Kálmán azon kapta magát, hogy az utóbbi időben nem rohan annyira haza, mint korábban. Valami nem jól van, valami nagyon nem jól van!
Marták a gondolatok, de mit volt mit tenni a szolgálatukat tovább kellett folytatni. Elmúlt dél, amikor az ügyeletes tiszt kiszólt rádión, hogy ugorjanak be a kapitányságra. Bent már várta őket a „Gyula vitéz” szabadításához elkészített okmányaival. Gyulát nem vették őrizetbe, szabadlábon védekezhet, ugyanis a rablás nem valósult meg, mert a sértett vallomása csupán a garázdaság alátámasztásához elegendő. Más megvilágításba kerültek a dolgok, történt ugyan bűncselekmény, de mivel senkitől sem vettek el erőszakos úton semmit, ezért nincs rablás, ellenben lehet garázdaság, mert az elkövetett cselekmény alkalmas volt arra, hogy másokban riadalmat keltsen, stb.
- Jó az ügyvéd és a strici pénze se rosszabb, mint a többi,- fűzte hozzá János a kialakult helyzethez véleményét.
- Mocskos egy világ ez Jánoskám, - mondta keserűen Kálmán, - van egy ötletem, leckéztessük meg egy kicsit ezt a rohadékot. Fagyasszuk a pofájára azt a kielégült vigyort!
- Hogyan?
- Ijesszünk rá, te csak mindenben tedd azt amit én,- felelte Kálmán, és hatalmába kerítette egy egészséges izgalom, egy olyasmi, mint amikor az uraság kocsisa elverte a szomszéd uraságot, az ő gazdáját viszont a másik nagyságos úr kocsisa náspángolta el. A gyors haditervet követően leérkeztek az alagsorba, és amint beléptek a fogdát és az előállítót elválasztó előtérbe, Kálmán kezdte is jól átgondolt szövegét, amelyet közvetlen a fogdaőrök felé intézett, valójában azonban az előállító helyiségben üldögélő „szemétládának” szólt:
- Itt vannak a papírok Gyula szabadításához. Ezt megúszta, de – tudjátok – nem szeretnék a bőrében lenni. Az öreg zenész fia, akit bántalmazott, most érkezett meg, itt sétál a kapitányság épülete előtt, várja ezt a szegény embert, állítólag össze akarja verni, amiért bántotta az apját.
- És ti nem tudjátok megvédeni? – kérdezte naivan az egyik fogdaőr.
- Mi nem avatkozhatunk bele, meg hát igazán időnk sincs testőrködni. Annyit tudunk tenni, hogy nagyon sajnáljuk - felelte Kálmán, majd amikor a gazember átvette okmányait, kitöltöttek és aláírtak mindent, felszólította, hogy induljon meg előttük a főépület felé. Ekkor már a majré szemlátomást elhatalmasodott ezen a társadalomba nem való emberen. Máskor ide be nem akart jönni, most meg mi történhetett, mindent megtesz, hogy maradhasson. Természetesen nem örökre, nem is olyan nagyon sokáig, csak addig húzná az időt, amíg feltételezése szerint az öreg zenész fia, itt rója a métereket a kapitányság bejárata előtt. A legképtelenebb dolgokat találta ki, hogy húzza az időt. Még lent az „alagsorban” kétszer is el kellett mennie wc–re, de el kezdte keresni a fogdaőrökön a nem létező autóbusz bérletét is. Fent a főépületben szintén kétszer látogatta meg a toalettet, egyszer ment be a büfébe, másodszorra már nem volt szerencséje, mert záróra volt. Késő estig üldögélt a nagy váróban és lehetett látni rajta a páni félelmet, ami talán olyan érzés, amikor az ember még talán saját maga elől is szeretne elbújni.
Besötétedett, jött az új váltás, akinek nincs dolga az épületben, annak azt ilyenkor nagyon gyorsan el kell hagyni. Az éjszakai őrök Gyulát is kiterelték, úgy ahogy azt illik. Egy darabig a teraszról tekingetett hol jobbra, hol balra, és egyszer csak nagy iramban átrohant az utca túloldalára, és amit csak bír a KGST piacon vásárolt tornacipő, irány a messzeség.
Hiába volt jó az ügyvéd, hiába termeltek a kurvák sok pénzt, a bíróság igazságosan döntött és a társadalom egy jó ideig mentesítve lett ettől az alattomos bűnözőtől.
És rögtön itt van egy nem éppen szakszerű, de célratörő és eredményes intézkedés emlékképe, amely két munkatársával történt:
A csavargó és a borotva
A kimustrált rendőrautó nem nagyon akarta az igazságot. Vezetője csak a negyedik próbálkozásra tudta elindítani. A motor felbőgött és vastag, sötét csíkot húzva maga után, indult a bent ülő két rendőrrel a város hírhedt kocsmájához. Az italboltban nagyüzem volt, nyári, vasárnap délutáni hangulat és… tömegverekedés. Ez utóbbi a rendőrök réme. Két tábor erős, és általában buta emberei rendezik át a vendéglátó helyiséget, szabják át a berendezést, és az arcokat. Ide igyekezett Ádám a zászlós, és Richi, a fiatal őrmester.
-Told neki a szirénát! - szólalt meg Ádám, a furcsa hangokat adó kocsiban, - legalább nem halljuk a motor irtózatos hörgését. Ami igaz, az igaz, a napokban felszerelt amerikai sziréna hangja egy fokkal elviselhetőbb volt, mint az olajfaló, szétesőben lévő csíkosé. A vijjogó hangnak van egy nagy haszna is: azt meghallva - talán - abbahagyják a verekedést, és haza mennek a legények. Talán!
- Na, ez nem jött össze, - mondta lemondóan Ádám, amikor a helyszínre érve kénytelenek megállapítani, hogy sziréna ide, rendőrök oda, de áll a balhé. - Itt pedig rendet kell raknunk, ha már itt vagyunk, - mondta a kissé ijedt arcú őrmesternek, és egy olyan pillanatban, amikor nem repült az ajtó felé sem asztal, sem üvegpalack, sem ember, belépett a kocsmába, a sarkában lévő kollegával. Valahogy ennek a sokmázsányi hústömegnek a tudtára kellene adni, hogy vége a mérkőzésnek. Vajon, mekkora hangerő kellene, hogy „túlzörögje” ezt a „decibel parádét”? Belefújt sípjába, néhány kéz és láb megállt a levegőben, de a fejmagasságban eldobott ember, már kénytelen volt folytatni megkezdett röppályáját, és a zászlós mellett landolt az egyik asztalon. A síp tehát hatástalannak bizonyult. Most irigyelte csak igazán az akciófilmek rendőreit: - Ők bezzeg belelőhetnek ilyen esetben a plafonba a 357-esükkel. Mi pedig oldjuk meg a megoldhatatlant, állítsuk meg ezt a két csürhét! De hogyan abban a nagy büdös életben? Fogta gumibotját, és az egyik asztal tetejére csapott vele. Az ütésbe belevitte minden indulatát, és tehetetlenségét - persze az utóbbit a végtelenségig titkolva. Akkorát szólt az asztal dekor lapja, hogy a móló végében lévő viharágyú szégyenében majdhogynem belepirult a víztükörbe. A teremben megállt minden mozdulat. Levegőben maradtak a verekedéshez használt testrészek, és eszközök. Nagy csend következett, félelmetes nagy csend. Ádám szíve a torkában dobogott. Most, a hirtelen támadt új helyzetben ők kerültek a középpontba, rájuk szegeződött minden tekintet, és ez a két szerencsétlen rendőr úgy érezte, hogy a két tábor, most ettől a pillanattól kezdve eggyé vált, és az alkalmi pankrátorok minden gondolata, hogy őket most, itt ebben a meghatározhatatlan szagú dohányfüsttől barnított „becsületsüllyesztő” helyen, széttrancsírozzák. A zászlós úgy ítélte meg, hogy ezt a szösszenetnyi időt, amíg észbe kapnak a hústornyok, ki kell használni, és a kezdeményezést azonnal magukhoz kell ragadni. Nyelt egy nagyot, és olyan érces és erős hangon, amilyent csak képes volt kiadni magából elkiáltotta magát:
- Emberek, ki itt a legerősebb? A legkeményebb fickó álljon ide elém! - közben körbetekintett a kricsniben, és szinte hallotta, hogy a csend az előbbinél is alacsonyabb fokozatba kapcsolt.
- Mi lesz, nincs jelentkező? - szólalt meg újra, és ekkor előlépett egy tagbaszakadt, brutális kinézetű figura, aki vigyorogva szólalt meg:
- Azt beszélik mifelénk, hogy én vagyok a legerősebb!
- Engem is le tudna verni? - kérdezte Ádám. - Annak rendje, módja szerint! - válaszolt hetykén a nagydarab.
- Akkor kezdjük, - folytatta a dialógot a zászlós, de maga se tudta, hogy miért ment bele ebbe a nagy őrültségbe, aki addig még nem tudta, hogy a vele szemben álló Herkules, a szaván fogja, és fel meri rá emelni a kezét, és… meg merte tenni, amit még a korábban verekedők se gondoltak. Emelkedett a kéz, hogy a következő pillanatban lesújtson a nyolcvan kilós rendőrre. Ádám, minden idegszálával kész volt, hogy elhárítsa a támadást. Amint mozdult az erős ember, gumibotjával egy jókorát rácsapott az emelkedőben lévő kézre. A következő ütést a másik kézre mérte, és az ellenfele felordított a fájdalmában.
- Jól van, feladom! - sírta el magát, és a zászlós már tudta, hogy ezzel a kis „balhéval” két vállra fektette a műintézmény összes vendégét, de még a pult alól előmerészkedő személyzetet is. Dörgő hangon ráparancsolt a teremben tartózkodókra:
- Akkor most mindenki készítse elő a személyi igazolványát! Innen addig senki el nem megy, amíg mindenkit le nem igazoltatunk. Igazolványokat ide az asztalra! – Egy gyors okmányellenőrzés és személyazonosítás következett. Minden személyi igazolvánnyal rendelkezőt elengedtek, de egynél - ki tudja miért - nem volt igazolvány, mégpedig annál a nagy maflánál, aki az imént, rossz magaviselete miatt kézre verést kapott.
- Hol van az igazolványa? - kérdezte Ádám.
- A lakásomon - felelte.
- Hol van az itteni lakása?
- Elmondani nem tudom, csak megmutatni, egy ismerősömnél lakom.
- Hogy hívják az ismerősét? - érdeklődött a rendőr.
- Gyulának - volt a válasz.
- A vezetéknevét kérdeztem.
- Azt nem tudom!
- Na, jó, akkor indulunk, most szépen odavezet bennünket, de az úton semmi esztelenség, mert annak csak maga issza meg a levét. Megértette?
- Értettem! - felelte, és elindultak egy nyaraló sori utcába, ahol a „fájós kezű” megmutatta azt a csöppnyi, kéthelyiséges nyaralót, ahol az ott lakók vendégszeretetét élvezi. Az ablakokon nem volt függöny, be lehetett látni mindkét szobába.
- Én bemegyek magával a házba, előadja a személyijét, aztán már meg is volnánk, de bármilyen meggondolatlanság, a társam kintről azonnal beavatkozik. - Richi kintről mindent jól látott, de annak ellenére, hogy az ablak nyitva volt, a benti párbeszédet gyengén hallotta. Látta, hogy a jóember pakolja egy szatyorba a ruháit, tisztálkodó felszerelését, és egyszer csak olyan kép tárult a szeme elé, amire egy valamirevaló rendőrnek reagálnia kell: az óriás elővett az egyik szekrényből egy borotvát, kinyitja, és a késével közelíti a járőrvezető fejét. Az őrmester pisztolyát csőre vágva, az ablakon át „betódult” az épületbe. Gumibotjával kivágta a jómadár kezéből a borotvát, hanyatt lökte a nála egy fejjel magasabb férfit, és a pisztolyt a fejének szegezve beleordította a képébe:
- Megtámadtad a rendőrt? Te gazember! Most, ebben a pillanatban agyonlőlek! Felállni! – természetesen az utóbbi vezényszónak semmi köze nem volt előbbi fenyegetésének teljesítéséhez, a csavargó mégis azt hitte, hogy számára eljött az ítélet órája. Elkezdett felállni, de amint látta, hogy az őrmester még mindig markolja a fegyvert elkezdett könyörögni az életéért. Ádám azonnal visszavette az intézkedést, és a szót:
- Nyugodjon már meg, senki nem akarja magát bántani!
- Te is nyugodj meg, - fordult kollegája felé - miért teperted le ezt a szegény, védtelen embert, kérdezte ironikusan.
- Ott hadonászott az orrod előtt a borotvájával.
- Csak a holmiját csomagolta, esze ágában se volt bármi ilyent tenni, ugye uram!
- Hát persze, hogy nem, még nem őrültem meg teljesen! Soha nem tennék ilyet! – fűzte még hozzá a mondandójához. A rendőrök közölték vele, hogy mivel nem került elő a személyi igazolványa, elő kell állítani a kapitányságra. Előtte még azonban, bemondott adatai alapján megnézték a körözési értesítőben. Nem szerepelt. Bent az ügyeleten lekérték a személyi igazolványának másolatát. A bediktált adatokból egészen más személynek a fényképe jelent meg. Tüzetesen a körmére kellett nézni az úriembernek. Kiderült, hogy hivatalos személy elleni erőszak és rablás miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene.
A balatoni éjszakákban sok minden előfordult. Akadtak itt jó emberek és akadtak rosszak. Néha még a rendőrök között is. Egyik munkatársával történt a következő eset.
Egy igazán sötét éjszaka
Egy Ifa kanyarodik be a kisváros Rendőrkapitánysága elé. A platóról két munkásember – a gépkocsi rakodói – ugranak le, majd három hátrakötött kezű fiatalember, a végén pedig egy rendőrtörzsőrmester. Már pirkadt kelet felől, a nap sugarai lassacskán átvilágították a felhős égboltot. Hajnalodott, a város is kezdte barátságosabb arcát mutatni. Eltűntek az éjszaka árnyai, a stricik, a mosdatlan ribancok, a dülöngélő részeg semmirekellők. Söprik az utcát, a locsolóautók lemossák az aszfaltról a szennyet és egy napra ismét eltakarodik az utcákról az emberek szennye és szinte varázsszóra a város ismét kellemes üdülőhellyé változik.
A három jómadarat a törzsőrmester, az elé siető munkatársak segítségével útba indítja a „súgóba”. Még egy gyors adategyeztetés az Ifa személyzetével, és ők rohannak is saját dolgukra. Feri, a fiatal, kisportolt törzsőrmester búcsúzóul még utánuk szól:
- Köszönök mindent fiúk, nélkületek nagy bajba kerülhettem volna.
- Semmiség Ferikém, hiszen tudod, érted a régi barátért mindent! – jött a nagyon jól eső válasz ezektől a nagyszerű emberektől – a korábbi munkatársaktól, akikkel – igaz már jó pár éve annak – együtt dolgozott, pontosan ezen a furcsa-kék színű hosszúplatós Ifán. Ennek a régi monstrumnak a sofőrjeként – amit abban az időben, a 70 – es években – egyszerűen csak „Honecker utolsó bosszújának” neveztek. A teherautó a régi cimborákkal olajszagú füstöt eregetve elindult, a törzsőrmester pedig megindult a járőrök leíró helyisége felé. A folyosón István, a főtörzsőrmester jött vele szemben. Az a főtörzs, akivel együtt léptek előtte nap este szolgálatba. Az- az István, aki az éjszaka sötétjében otthagyta őt a kisvárostól távoli erdő sarkán, az embertelen kolléga, aki mindenkivel kibabrál, akivel csak tud, mert ő ilyen ember – ha egyáltalán embernek nevezhető az ilyen szaralak. Feri fejében hasonló gondolatok forogtak, amikor meglátta ezt a nem mindennapi gennyládát. Majd szétvetette a düh, de istenigazából István kérdését követően szakadt el nála a cérna:
- Hol voltál Ferikém, hová tűntél, mindenhol kerestelek – hangzott ennek a kegyetlen embernek a kérdése.
- Ez a válaszom! – ordította el magát Feri, és a főtörzsnek bevitt egy akkora jobb csapottat, hogy időbe telt, amire fel tudott tápászkodni a műanyag padlóról. A ko - t sokan látták, és vajon ki tudja miért, de a lelke mélyén mindenki tapsolt ennek a nagyon régóta érő szép ütésnek. A parancsnoki iroda ajtaja nyitva volt, ahonnan az alosztályvezető éppen akkor lépett ki, amikor elcsattant Feri ütése.
- Megütött! Ugye maga is látta főnök? Nézze meg megütött, - hadarta segítségkérően a főtörzs.
- Mindketten jöjjenek be hozzám, az irodába!- szólt határozottan a parancsnok. A két járőr belépett a „parancsnokiba”, és a főnök feltette a kérdést Ferinek:
- Törzsőrmester mondja el, hogy mi ez az egész. Töviről-hegyire, részletesen tudni akarok mindent. Feri szabatosan, nem töprengve, nem rágódva a szavakon, nyílt tekintettel, a parancsnok szemébe nézve elmondta a mögöttük lévő éjszaka eseményeit. Elmondta – és nem elmesélte – hogy mi történt. A parancsnok figyelmesen hallgatta a szóbeli jelentést, közben-közben Istvánra pillantott. A fél életét a rendőrségnél töltötte és több éve van már parancsnoki beosztásban is, tud olvasni az emberi arcokból, tekintetekből és legfőképpen a beszédből. Azonnal leszűrte, hogy a törzsőrmester igazat mond. Érdeklődve hallgatta tehát beosztottját, aki az éjszaka eseményeit részletesen tárta elöljárója elé. Mi is történt valójában ezen a felhős, sötét, nyári éjszakán? István és Feri a gépkocsizó járőr páros előző este tíz órakor léptek szolgálatba. Feladatuk – többek között – a kisvárost határoló mezőgazdasági terület ellenőrzése volt. Ez a terület lenyúlik az erdő széléig, közben szántóföldek és gyümölcsösök találhatók, valamint halastavak. A környék nagyon elhagyatott, lakóházak csak a távolban vannak. Ez igazán kincsesbánya – lenne – a rosszban sántikáló embereknek, ha nem járnának erre rendőrök. Ezt a területet is ellenőrizni kellett a két járőrnek. Feri volt a járőrvezető, István pedig a járőr kocsit vezette, mint járőrtárs. Amint a város üdülőhelyén jártak, Feri odaszólt az autót vezető Istvánnak:
- Légy szíves állj meg valahol, mert akadt egy kis gondom! – István talán nem hallhatta a kérést, mert a Lada tovább csurgott az üdülők és nyaralók között. Feri megismételte kérését:
- Állj meg István, ki kellene szállnom!
- Minek kellene kiszállnod, - tette fel az értelmetlen kérdést a főtörzs.
- Azt hiszem felfáztam vasárnap a Balaton átúszáson, túl hideg volt a víz.
- Minek úszkál, aki nem bírja a hideg vizet,- válaszolt újabb kérdéssel István, a járőrvezető legnagyobb meglepetésére.
- Ott a bokroknál állj meg légy szíves, - kérte újra a főtörzsőrmestert.
- Itt nem állhatok meg, mert ez lakott terület, itt nem lehet „közegészségügyi szabálysértést” elkövetni, - volt a válasz. Feri még ekkor is viccnek gondolta munkatársa viselkedését, eszébe sem jutott, hogy nem viccel, hanem gonoszkodik. Ilyennel az emberek nem szoktak tréfálkozni,…habár Istvánnál ez is előfordulhat. Feri ismét megkérte munkatársát, de ő hajthatatlan volt és esze ágában sem volt, hogy a lábát a fékre helyezze, de még a közelébe se tette, hanem hússzal-harminccal gurultak az üdülők és nyaralók között. Feri elhatározta, ha egy pillanatra meg kellene állni – mondjuk forgalmi okból a rendőrautónak – vagy csak ha lassítani kellene, egyszerűen kilépne az ajtón. Sehol egy alárendelt útkereszteződés, de ha lenne is, ez az ökör akkor sem áll meg, hiszen már nincs is forgalom az egész környéken. Megint odaszólt a kocsit vezetőnek, aki az ő szemében ettől kezdve csak egy igazi nagy állat:
- Ne szórakozz István, állj már meg, nem bírom tovább!
- Akkor hugyozz be nyugodtan! A te hólyagod, te gatyád, te nadrágod, azt csinálsz vele amit csak akarsz. Mondtam már, hogy itt nem lehet megállni. Mit szólnának az emberek, ha egy rendőr oldalba vizelné valamelyik falat? – mondta cinikusan, kárörvendőn. Arcára nyíltan kiült a gonoszság és látszott rajta, hogy örömét leli ebben az aljas játékban. Az ő egyszemélyes játékában, mert ilyen társasjáték nem létezik.
- Mondtam, hogy itt nem állok meg, ha kiérünk a lakatlan területre leengedheted a felforrt vizet, feltéve, ha addig nem hugyozod össze magad. – eközben jókat röhögött. Feri már görcsökkel küszködött. Nagyon szenvedett, fájdalmai voltak és annyira ideges lett, hogy ezt a „semmi embert” legszívesebben agyonlőtte volna. Autójuk eközben az elhagyott rész felé vette az irányt.
- Na végre, megjött talán az esze, ennek a szemétnek, - gondolta, és már menetközben készülődött a kiszálláshoz. A Lada pedig ment tovább, még gyorsabban, mint eddig.
- Mért nem állsz már meg? – kérdezte, de a másik annyira el volt foglalva a vezetéssel, hogy nem is hallotta meg a kérdést. Legalábbis úgy tett.
-A süket, kurva anyádat! Nem hallottad, állj már meg, mert szét lövöm a fejed, - ezt már maga sem tudta, hogy elkeseredettségében, vagy indulatból mondta. Nem volt rá jellemző mások sértegetése. A focipályán is a legnyugodtabbak között emlegetik. Nagy okának kell lennie, hogy kikeljen magából. Ez azonban már talán éppen elég ok arra, hogy ennek a barom állatnak a „jó kurva anyját” emlegesse. Milyen anyja lehet ennek a lelki torzszülöttnek? Anya nem szülhet ilyen degenerált söpredéket.
- Te kurvának nevezted az én drága anyámat? Ezt ne felejtsd el, ez a meccs még nincs lefutva. István nem felejt.
- Neked nincs is mit felejtened, te igazán hülye seggfej vagy, annyira üres az agyad, hogy abból a semmiből nincs mit felejtened. De az a baj, hogy az a nagy kugli fejed nem is képes befogadni semmit. Ez egy értelem elől elzárt terület, - fakadt ki Feri. Ezekre a szavakra megállt az autó és már lépett is ki az irdatlan sötét éjszakába. Derékszíját egy megszokott mozdulattal a rajt lévő pisztolyával együtt bedobta az ülésre és végre megszabadulhatott kínjaitól. Amint végzett, lépett volna vissza az autóhoz, amely azonban ebben a pillanatban elindult és jóval arrébb, de még hallótávolságon belül megállt, amelyből István pökhendi, gonosz hangon kiabált a törzsőrmesternek:
- Te lekurváztad az anyámat! Most kapod meg az első büntetésedet. Mondtam, hogy István nem felejt,- és a Lada, ezzel a rakás szerencsétlenséggel elviharzott. Feri már több kollégától is hallotta, hogy mekkora szarrágó ember ez az István, de ő még nem tapasztalta, ő vele közvetlen nem mert szemétkedni. Talán azért, mert Feri egy igazi sportoló, hatalmas fizikai erővel, emellett eddig mindig tudta kezelni ezt a férget. A mai éjszakán jött rá, hogy mekkora kígyóval került egy kocsira. Arra a kocsira, amely most húzott el a város irányába.
- El sem tudom képzelni, hogy itt hagyott, csak ijesztget, aztán majd jön vissza és elkezd jó pofizni,… vagy mégis képes akkora aljasságra, hogy itt hagy ebben a vak sötétben? A város széle is lehet ide vagy öt kilométer. Az egyetlen tájékozódási pont, hogy idelátszanak a városi fények. Nappal ezt lekocogom, de most, amikor a csillagok sem fénylenek, még a lábam elé sem látok,- morfondírozott. Az összes fényforrás, amivel rendelkezett, egy kulcslyuk megvilágító picinyke elemlámpa, amely szerencsére a zsebében lapult, kulcs csomójára fűzve. Fegyvere az autóban maradt. Bicskáját azonban soha el nem hagyta eddig, most is itt volt a zsebében. Jó kis két pengés, éles kés, amellyel szükség esetén fát is lehet faragni, de fegyver helyett is hatásos eszköz lehet. Nem vesztegette az időt, kicsi lámpája segítségével elindult a poros, mezei úton abba az irányba, amerről autóval jöttek. Ment a Lada keréknyomán, közben az egyik út menti mogyoróbokorról levágott a bicskával egy jókora botot, amely hasznos eszköz az ember kezében egy ilyen sötét éjszakán. Segít a járásban, vadonélő állat vagy kóbor kutya elijesztésére, de leginkább most arra tudta elképzelni, hogy ezt az Istvánnak nevezett rémet móresra tanítsa vele. Egyre csak az, az ember járt a fejében, akit munkatársának hitt, de ma kiderült róla, hogy senkitől sem érdemli meg, hogy vele dolgozzon bárki is.
- Úgy is itt lesz hamarosan, - gondolta a törzsőrmester, aki azért azon igyekezett, hogy minél közelebb kerüljön a lakott területhez, nem szerette a sötétet, főleg ilyen felhőkkel megterhelt égbolton. Mi van akkor, ha elkezd esni az eső, vagy vihar kerekedik, ami a Balatonnál nem ritka jelenség. Jó darabig egész könnyedén követte Ladájuk kerekének nyomait, egy helyen azonban, a mezei poros út elágazott és mindkettőn autónyomok voltak. Elkezdte vizsgálgatni a gumik lenyomatát.
- Ez nem lehet igaz, ez mindkettő Lada gumi nyoma! – állapította meg keserűen. – Akkor most melyiken induljak? – tette fel magának a kérdést, aztán mivel kénytelen volt választani, elindult azon a nyomon, amelyet az ujjain kiszámolt. Ment vagy ezer lépést, amikor hangokat hallott. Óvatosan közelítette meg azt a sötét foltot, ami valójában egy nagy akác csihatag, amelynek ágait nagyon óvatosan széthúzta és mögé belesve a felparázsló cigarettákból és a hangokból megállapította, hogy a bokor mögött – attól kissé távolabb lévő tisztáson – három férfi üldögél. A szövegből hamarosan kiderült, hogy ezek az emberek bicikliket loptak és ide rejtik el a szajrét, itt van a találkájuk az átvevővel, aki majd egy Zsukkal érkezik.
- Hát ezért eredménytelenek a városban tartott házkutatások! – ezért nem lehet találni lopott bicikliket az utakon közlekedő autókban sem, egyesével idehordják a legelő szélére és innen az erdőn át- földúton – vándorolnak a lopott bringák. Azonnal látta, hogy nem szabad felfedni magát, arra kell törekedni, hogy a beszélgetésükből meg tudjon minden fontosat, ami majd adatként szolgálhat a nyomozóknak. Ült a sűrű bokorban és fülelt, de nem történt semmi. Azaz annyi történt, hogy a közelgő hajnal előrevetítette néhány sugarát és a három tolvaj sziluettje egyre jobban kirajzolódott, amit természetesen ők is észleltek.
- Azt hiszem, valami baj van a fuvarosunkkal, - szólalt meg az egyik.
- Akkor dugjuk vissza a bicajokat a sűrűbe, aztán tünés,- adta ki a vezényszót a másik. Fel is álltak, hogy behordják a kerékpárokat a Feri rejtekhelyétől kissé távolabb eső csalitosba. Itt már muszáj volt lépni, nem szabad, hogy eltűnjenek, mert később nehezebb lesz megtalálni őket. A fegyvertelen törzsőrmester a levelek oltalmából ráordított a tolvajokra:
- Kezeket a fejek fölé, rendőrség, körbe vannak véve! Semmi kísérlet mert fegyvert használunk. Feküdj, arccal a földre! – a rendőr hangja, amely egyébként is igazi érces bariton, a felhős ég alatt, a hajnali csöndben ágyúlövésként dörrent, és úgy is hatott a „biciklistákra”. Ott feküdtek hason, a fejüket meg sem merték mozdítani.
- Kezeket hátra, a derék mögé! – hangzott az újabb parancs. A három fickó engedelmeskedett.
- Nem mozog, mert odavágunk a gumibottal,- kopogtatta meg a fejüket mogyoró botjával Feri,- most lenne jó a bilincsem, de mi a fenével kötözöm meg őket? – kérdezte magától, - és mi lesz, ha közben megtámadnak? - ebben a sötétben hárman úgy levernek, mint torkos gyerek a tejfölös üveget. Időközben egyre jobban világosodott és ettől eléggé megrettent, hiszen, ha ő látja ellenfeleit, ők is észreveszik, hogy csak egyedül van, és akkor nagy a baj,…nagyon nagy. Már annyira világos volt, hogy ki tudta következtetni, hogy nagyon sok bicikli van a három hasra fektetett ember mellett, ezért egy hirtelen elhatározással mindegyikre rápakolt néhány darabot. Ezzel annyira tökéletesen uralta őket, hogy már nem kellett a támadásuktól tartani, mert a kerékpárok alól nagyon nehéz lett volna kikecmeregni.
- Az rendben van, hogy most már nem tudnak megszökni és támadni, de hogyan jutunk be a kapitányságra? Egy megoldás van csak, várni, hátha jön erre egy autó és segítenek, ha másban nem, hát értesítik az ügyeletet.- Ahogy egyre jobban világosodott, észrevette a zsiványok autóját, ami a bokrok mögé, kissé beljebb volt elrejtve.
- Szóval ez az a Lada, amelynek a keréknyomát követtem a rendőrautóé helyett, - jött rá, hogy nem jó utat választott a botor sötétben. – Lehet, hogy István ezért nem talált meg, mert másik irányba jöttem? – ez valójában tényleg így volt, de ez ne mentesítse a lelketlen kollégát!
- Fel tudnám - e használni a bicikli tolvajok autóját? Ha megkötözöm a három gazembert valamivel, talán be tudnám vinni őket a városba, de mi lesz a lopott cuccokkal? – marták a kétségek és a megoldáson törte a fejét, de a gordiuszi csomó megoldatlan maradt… egy darabig, egészen addig, amíg egy teherautó berregését meg nem hallotta és ami nagyon jó jel, hogy az egyre közelebbről hallatszott. Amikor már annyira közel volt, hogy úgy érezte, hogy semmit sem kockáztat, ha egy pillanatra magukra hagyja a biciklivel betakart – és nyöszörgő, morgolódó – „rosszfiúkat”, kilépett a bokor mögül a poros útra és felemelt kezével megállította az autót. A vezetőfülkéből hárman ugrottak ki, egy sofőr és két rakodó.
- Mi a baj biztos úr? – kérdezte a sofőr, de mindjárt így folytatta: - a teremburáját, hát te vagy az Ferikém, miben segíthetünk?
- Sziasztok fiúk, később mindent elmesélek, most hozzatok kötöző anyagot és gyertek utánam! – rohantak azonnal a rendőr után, de már az egyik „ördögfióka” meglépett, a másik kettő még a rájuk pakolt biciklikkel hadakozott. A két kocsikísérő a férfi után szaladt, akit hamarosan elértek, mert az elgémberedett lábú jómadárnak nehezére esett a futás. Visszahozták és mindhármuk kezét hátrakötötték, gyorskötözővel. Az autót átkutatták, a benne talált értékeket valamint a bicikliket felrakták a teherautó platójára, felugrasztották a megkötözött tolvajokat is, és a rendőr útmutatói szerint elindultak a kapitányságra. Feri nagy szerencséje volt, hogy a teherautó azon az úton haladt, ahol ő nyüglődött, először a barom kollégával, aztán a kilométerekkel, majd a tolvajokkal. A másik szerencse pedig, hogy az Ifa személyzete az ő korábbi munkatársai voltak. Így jutottak be a rendőrségre és ezek után csattant el az a szédületes nagy öklös István orrától pár centivel balra. Az alhadnagy végig hallgatta Feri szóbeli jelentését és megkérdezte Istvánt:
- Így történt?
- Így. Annyit tennék hozzá, hogy csak meg akartam tréfálni Ferit, csak néhány percre szándékoztam magára hagyni, vissza is mentem érte, de sehol nem találtam.
- Mert addigra már elindultam gyalog és a bekövetkezett események miatt másik útra tévedtem. Még jó, hogy arra jöttek a volt munkatársaim.
István becstelen karrierje itt véget ért.
Kálmán megborzongott. Sajnos ilyen is előfordult, a rendőrségen is akadtak nem ide való alakok. -Még szerencs, hogy a nagy többség egészen másként gondolta a szolgálatot és az egész életet. Józsi bácsi a jó öreg közlekedési rendőr képe jelent meg előtte néhány vele megesett érdekes történettel:
Egy közlekedési rendőr emlékei
Vezessen maga, ha jobban tud
Volt idő, amikor státusz szimbólumnak számított bekerülni a közlekedésrendészet állományába. Az egyenruhások – egymás közt, viccesen – magasabb egységnek nevezték a fehérsapkás, fehérderékszíjas kollégákat. Az elnevezésnek természetesen alapja is volt: ez a csapat a kapitányság épületében egy emelettel feljebb került elhelyezésre, mint a fekete derékszíjas, közrendvédelmi munkatársak. A fehér öv nem megkülönböztetést jelentett, hanem nagyon is praktikussági célt szolgált: már messziről észre lehetett venni és ezért közlekedésbiztonsági szempontból megelőző szerepe is volt, azaz jobban látszott az út szélén álló, vagy forgalmat irányító rendőr…és a nagyon részeg autósokat leszámítva, nem lökték bele az árokba.
Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt szolgált a kisváros kapitányságán, a közlekedésieknél egy rendőr, Józsi bácsi. Sok vihart látott a letűnt évtizedek alatt, irányított forgalmat a város legkritikusabb kereszteződéseiben, többször is került az élete veszélybe egy-egy országúti ámokfutó vagy kemény bűnöző miatt, sokszor intézkedett tragédiák helyszínén. Megtörte ez a kegyetlen, sok izgalommal járó élet, amelyben folyton jelen van az emberek szenvedése. Ha szóba kerülnek az emlékek, akkor mégsem az ilyenekről mesél, talán azt remélve, ha nem emlegetjük, akkor talán meg sem történtek? Inkább rendőri pályafutása vidámabb élményeiből válogat, és akkor csak mesél…és mesél, olyan élvezettel, hogy a hallgató szinte beleképzeli magát az ízesen előadott történetbe. Nem mesébe, mert ezek valós történetek, és úgy történtek meg, ahogy a kis nyugdíjas zsaru elmondja.
Már többször is hallottam, és mindig ugyanúgy az alábbi históriát:
Abban az időben történt, amikor Józsi bácsi még a legfiatalabb kollégának is Jóska volt és vállapján még fészkalódott a frissen feltűzött őrmesteri csillag. Társával, Jánossal. a szakaszvezetővel a főúton közlekedő gépjárművek vezetőit ellenőrizték, amikor elcsettegett mellettük egy Warszawa személygépkocsi. Mindkét első ülésen ült egy-egy férfi, amiben még nincs semmi különös, de itt mégis…
- Te Jancsi, itt valami nem stimmel! – fordult a társa felé.
- Mi Józsikám?
- Valami nagyon furcsa volt ezen az autón, - folytatta előbbi gondolatmenetét.
- Szabályosan haladt, volt teteje, oldala, voltak kerekei, utazott benne két ember, és az egyik a kormányba kapaszkodott, és vezetett.
- Meg van! – kiáltott fel az őrmester. – hát ez az! Melyik ember vezetett szerinted?
- Hát, amelyik közelebb volt hozzánk, - felelte a naivan a szakszi.
- Jancsikám, a hozzánk közelebbi ember a jobb ülésen foglalt helyet! Láttál te már jobbkormányos, magyar rendszámú Warszawát?
- Nem.
- Akkor most láthatsz! – válaszolt Jóska, de már a szolgálati Moszkvicsban ülve. Néhány kilométerrel arrébb meszelték le az öreg púpost, vagy, ahogy abban az időben hívták, Gomulkát,… utalva az autó lengyel származására. Amikor meglátták, hogy bizony itt minden rendben van, kicsit zavarba jöttek, de feltalálták magukat és úgy tettek, mintha egy általános ellenőrzést tartanának.
- Kérem, szálljanak ki a kocsiból, - szólította fel a két férfit az őrmester. Amint a gépkocsivezető kilépett az autóból, valami lepottyant a ruhájáról az aszfaltra, egy kemény, koppanó hangot adva. Jóska azonnal felfedezte a guruló csavart az út kövén, lehajolt, felvette, megforgatta, és mivel ő is autós ember volt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, hogy honnan hiányzik.
- Nini, egy csavar! – mutatta fel a két embernek, majd beült a Warszawába, és óvatos mozdulattal kiemelte a kormánykereket a helyéről. – Viccelődünk a rendőrökkel? – szegezte a kérdést a két férfinak. – Tudják, hogy ezzel veszélyeztették a közlekedésben résztvevőket, és magukat is? – A jobb ülésen utazó utas beszélni kezdett:
- Őrmester úr, ami itt történt, tőlem teljesen független dolog. Az egyik nagyüzem igazgatója vagyok, ez a vállalat autója, az úr pedig a gépkocsivezetőnk. Legalábbis a mai napig az volt, mert hazaérve, azonnal intézkedem az elbocsátására.
- Mondja el részletesen, hogy mi történt! – csattant a rendőr kérdése a sofőr felé.
- Akkor most elmondom, végre valakinek elmondhatom a gondomat, bajomat is, természetesen semmit nem fogok tagadni sem. Több éve dolgozom a vállalatnál az igazgató sofőrjeként. A korábbi igazgató mindig meg volt elégedve a munkámmal, de amióta az új igazgató került a cég élére, pokollá vált az életem. Bármit teszek, mindenbe beleköt, állandóan kritizál.
- A lényeget mondja! – szakította félbe az őrmester.
- Mondom a lényeget: ma reggel korán indultunk az irodaháztól, alighogy kiértünk a fő útra máris kritizálta, hogyan vezetek.
- Mert nem állt meg az elsőbbségadás kötelező táblánál! – fűzte hozzá az igazgató.
- Hát persze, hogy nem álltam meg, mert nem kellett. Semmi sem jött azon a rohadt úton.
- Akkor is meg kell állni,- szólt közbe a „vezér”, és ettől kezdve az őrmester előtt egyre világosabbá vált, hogy a nagyvállalat vezetőjének fogalma sincs a közúti közlekedési szabályokról.
- Ez a jóember nem ismeri a kesz-t és ossza az észt a rutinos gépkocsivezetőnek, - gondolta, és azonnal tett egy próbát: - Igazgató úr, javaslom, hogy a továbbiakban, vegye át a vezetést a sofőrtől, és vigye ön haza az autójukat.
- Kérem, nekem nincs jogosítványom! – mondta szemlesütve a diri.
- Ahá, értem! Mindent értek, felelt Jóska és újra a gépkocsivezetőnek szegezte a kérdést:
- Kérem, folytassa, mi történt ezen az úton!
- Mint már említettem, mindenért szidott, macerált, már teljesen kiidegelt, és amikor elszakadt a cérnám, kilazítottam Gomulka kormányának a csavarját, és amikor egyenes útszakaszra értünk, kiemeltem és odaadtam a kezébe azzal, hogy itt van, csessze meg, vezessen maga, ha mindent jobban tud. Amikor maguk mellett elhaladtunk, már az ő hozzáértő kezeiben volt a kormánykerék. Annyira megijedt, hogy nem tudta elengedni a gurigát. Ez történt, őrmester úr, és örülök, hogy elmondhattam, mert így újra embernek érzem magam.
- Világos, - állapította meg bölcsen Jancsi a szakaszvezető, - ezt a szerencsétlen embert a főnöke kikészítette, és most mindkettőjüket bajba sodorta.
- Úgy van! – toldotta meg a szakaszvezető véleményét Jóska, - ezért most a gépkocsivezetőt megbírságolom ötven forintra, - és már tépte is le az öt darab tízes címletű szelvényt.
- Nagy a baj, - szólalt meg a sofőr, - nincs nálam annyi pénz.
- Nem számít,- mondta a nagyfőnök, én kifizetem és átnyújtotta a rendőröknek a kettő darab kék és az egy darab zöld hasút, és még hozzátette: a cetliket pedig én teszem el, emlékbe, mert ennek a szabálytalanságnak nem kis mértékben részese vagyok.
- Hát, igen, - helyeselt az őrmester, - de még önnek szeretnék néhány szót szólni, de négyszemközt,- és félrehívta az igazgatót. A kocsinál maradt szakaszvezető és a gépkocsivezető a nagy távolság miatt nem hallhatták Jóska és a direktor beszélgetését, pedig az nagyon érdekes mederben folyhatott, mert a nagyvállalat teljhatalmú főnöke nagyon értelmesen bólogatott a vele szembe álló, mutogatva szónokoló őrmesternek.
- Mit mondtál neki? – kérdezte a szakszi, amikor a Warszawa elhajtott két utasával.
- Nem fontos, - felelte Jóska.
Másnap, újra a fő úton tartottak ellenőrzést, és egyszer csak elrobogott mellettük a Warszawa, a már ismert gépkocsivezetővel és a vállalat igazgatójával, akik mosolyogva üdvözölték a két rendőrt. Ja, és az autó kormánya természetesen baloldalt volt.
A megtámadott motoros
Józsi bácsinak sok történet van a tarsolyában, persze itt nem a komoly ügyekre kell gondolni, mert azokat úgyis megírják az újságok, és azok – talán – annyira nem is érdekesek, mint az élet közeli, emberi, és humoros történések, amelyet általában az olyan ember tud elmesélni, aki ezeknek az eseményeknek részese, de legalábbis közeli megfigyelője volt. Egy ilyen esetet hallottam Tőle, az öreg fehérszíjas barátomtól. Még a motoros világban játszódott, annak is a legelején, amikor még a 125-ös Csepelek rótták a kisváros és környékének útjait. A kevés számú köves, és az akkor „divatos” földes utakat. Jóska, az őrmester és Jancsi a szakaszvezető az öreg szolgálati Moszkviccsal döcögtek az egyik városszéli utcában, nagyon óvatosan kerülgették az előző napi esőtől telelöttyentett kátyúkat, amikor egy feléjük futó nőt pillantottak meg.
- Ez se tolvajnak néz ki,- szólalt meg János, - mert egyenesen felénk szalad. – A nő még oda se ért a közben leállított rendőrautóhoz, máris kiabálva igyekezett a tudtukra adni, hogy őt az előbb rettenetes nagy baj érte. A két rendőr szinte semmit sem értett az elfúló hangon előadott sirámokból. A kocsiból kiszállva, Jóska igyekezett megnyugtatni a középkorú asszonyt:
- Akkor most fújja ki magát, üljön le ide az autó ülésére, és szép sorjában mondja el, hogy mi történt!
- Uraim, engem valaki leütött a motorról! A fasoron jöttem végig, a gyalogösvényen, és egyszer csak valaki oldalba vágott, de olyan erősen, hogy leestem a motoromról.
- Nem lehet, hogy egy faág ütötte meg, és attól esett el? – kérdezte az őrmester, már a helyszínen fékezve a rendőrautót.
- Az nem lehet,- felelt a nő, itt közvetlen az út közelében nincs is fa!
- Valóban nincs, - értett vele egyet Jóska, és a további kérdéseire a pórul járt motoros elmondta, hogy csak a bal felőli oldala és kicsit a háta fáj, és úgy érzi, hogy nincs komoly baja. A hölgy arca azonban elárulta, hogy ez a fájdalom elég gyorsan növekszik, ezért a lebeszélés ellenére mentőt hívtak. A mentőtiszt a helyszínen megvizsgálta a sérültet, valamit jelzett a gépkocsivezetőnek, aki kitűzte a mentőre a piros zászlót és már vijjogott is a sziréna a kórház irányába távozó fehér Nysa tetején. Az őrmester rádión tájékoztatta az ügyeletet az eseményről és várták a helyszínelőket, akik majd érkeznek, ha végeznek a többi, folyamatban lévő munkájukkal.
- Addig biztosítsák a helyszint, - szólt az ügyelet utasítása. A helyszín biztosítása pedig annyit jelent, hogy ott, az égvilágon mindent eredeti állapotában meg kell őrizni.
- Akkor most mi egy jó darabig a semmittevők sorsára leszünk kárhoztatva, - poénkodott Jancsi. Jóska azonban kiszállt az autóból és a megfelelő távolságból szemügyre vette az út szélén eldőlt, sérült motort. Elgörbült a kormány, letörött a lámpafej, és még néhány kisebb sérülést látott a Csepelen. A motor a bal oldalára volt dőlve, így nem láthatta az alatta lévő részeket. Azonnal feltűnt neki azonban, hogy a motor mögött, vagy 10 méter hosszon, valami felsértette a földet. Tovább nézelődött, és az árokban. a csíktól kissé előbbre, meglátta a motor kipufogó csövét.
- Akkor most azért szakadt le a kipufogó, mert a motor eldőlt? Ez nem lehet, mert a 125-ös előrébb állt – azaz feküdt – az út szélén, mint a leszakadt tartozéka. Akkor mi is történhetett? – gondolkodtak, most már együtt a rendőrök.
- Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a motor a motorossal azért esett el, mert leszakadt a kipufogó, - morfondírozott Jóska.
- Azt akarod mondani, hogy itt nem is történt semmiféle támadás, csak elesett a hölgy? De az esés előtt megütötte valaki! – replikázott Jancsi.
- Vagy valami, - helyesbített Jóska, - nézd csak meg az árokban heverő csövet, ott az elején – innen távolról is jól látszik – lóg egy drót darab. Lemernék fogadni, hogy a motoron van a maradék darabja, de azt nem látjuk, mivel azon az oldalán fekszik.
- Tehát a kipufogó csak úgy egyszerűen fel volt drótozva, mert már korábban szétvált, és amikor a drót elszakadt, mert beleakadt a földbe egy nagyobb döccenőnél, a cső elszabadult és…
- …és pördült egyet, jól oldalba, és háton vágta a motorost, aki leesett a járművéről. Ő a nagy ütésből arra gondolt, hogy megtámadták.
- Igen, és úgy megijedt, hogy körül se nézett, hanem egyenesen rohant a lakott terület irányába, ahol szerencsére velünk találkozott. – fejezte be Jancsi, Jóska gondolatmenetét.
A helyszínelőkre sokat kellett várni, mint általában, mert nekik aztán bőven van munkájuk. A helyszínelő csak megy, dolgozik, rögzít, fényképez, különböző berendezéseket működtet. Egyszóval ők a kapitányság rabszolgái, ráadásul nagyon sok múlik a munkájukon a nyomozás eredményessége szempontjából. Talán ezt érezhette át Jóska is, amikor Jancsi kezébe nyomott egy géppapírt:
- Írd, amit diktálok! – és az őrmester, jelentés formájában, lediktálta a helyszínen általuk tapasztaltakat. Kitért minden részletre, aláhúzva az „elkövetőre” vonatkozó következtetéseiket is. Nagy sokára érkezett meg a két fáradt helyszínelő, és ahogy ilyenkor szokás, feltették a kérdést:
- Van valami tippetek? Tapasztaltatok valamit?
- Igen, felelte Jóska, - átadva az egész oldalas jelentést a helyszínt vallató kollégának, aki azonnal elolvasta, végigjárta a helyszint, centiről, centire megvizsgáltak mindent, ugyanúgy a motoron is. Készítettek jó néhány felvételt, majd a közlekedési kollégákhoz lépett:
- Gyerekek, nagyon komoly munkát végeztetek, nagyon köszönöm, teljesen egyetértek a véleményetekkel. Ez a helyszín, nem bűnügyi helyszín, itt valóban, ahogy Ti is megállapítottátok, egy közlekedési baleset történt. Azért mi mindent rögzítettünk, de az anyagot továbbítjuk a Közlekedési Osztályra.
A balesetet szenvedett hölgyet néhány napra bent tartották a kórházban, ahol a két közlekedési rendőr meglátogatta, és a virágcsokor mellé átadtak neki egy fényképet a „tettesről”, a motorjának leszakadt kipufogójáról.
Vakuvillanás az éjszakában
Jóska és Jancsi szerették az éjszakai szolgálatot, kiváltképp annak első felét. Kettő körül azonban lelassult az idő múlása, háromig még döcögött, de azután már attól tartott a két fáradt rendőr, hogy a mutató leáll, vagy talán még az is előfordulhat, hogy visszafelé kezd el lépkedni. Ilyenkor már alszanak a helybeliek, a vendégek is visszahúzódtak szállodáikba, sátraikba. Nagy ritkán megjelenik egy-egy autó, amelyek utasait igazoltatják, felírják a kocsi ismertetőjegyeit és további jó utat kívánnak a türelmetlen, vagy türelmes bent ülőknek.
A két járőr ezen az éjszakán is kocsija mellett strázsált a főút városhoz közeli szakaszán. Az éppen elengedett autó messzire világított, melynek fényében az ellenkező irányból közlekedő autómentő és vontatmánya rajzolódott ki.
- Úgy látom Ferinek ismét dolga akadt. Ott van a fényképezőgépem a hátsó ülésen, villants neki egyet a vakuval, hadd álljon be nála a majré, tudod mennyire fél a traffipaxtól! – szólt Jóska társához. Jancsi fogta a gépet, először csak nézegette, de sehogyan se jött rá, hogyan kell a vakút működésbe hozni.
- Mi van, nem megy? – érdeklődött a járőrvezető. A fiatalabb rendőr a világért sem árulta volna el, fogalma sincs, hogy lehet villantani ezzel az őrdöngős szerkezettel.
- Majd még égetem magam Jóska előtt! Azt már ugyan nem! – gondolta és a közeledő autót becélozta, exponált, a vaku villant, egy mozdulattal előrehajtotta a filmet és a távolodó járműre ráismételt.
- Nem azt mondtam, hogy fényképezd le, hanem azt, hogy villants egyet a vakuval! – háborgott Jóska.
- Villantottam. Ez most így sikerült - nyugtatta az öreget a járőrtárs. - De azt tudod, hogy nem Feri kocsija volt, hanem egy ismeretlen?
- Úgy látszik többen is megélnek az autómentésből - zárta le a témát Jóska. Lassan letelt a szolgálat. A kapitányság épületében összetalálkoztak Lalival, a bűnügyi technikussal, aki éppen egy gépkocsi lopás helyszínére tartott.
- Lajoskám, van egy kis problémám - szólította meg Jóska.
- Jó neked! – válaszolt nevetve a technikus - nekem ezer problémám van, például ez a sok gépkocsi lopás. Már a harmadikat vitték el zárt udvarból. Az előző kettőnél nagyon nyomszegény a helyszín, remélem, a legújabbnál már találunk valami értékelhetőt is! Halljuk Józsikám, miben segíthetek?
- Van egy tekercs filmem, elő tudnád hívni?
-A barátokért mindent! - felelte Lajos – add ide, holnap megoldom. Még akart mondani valamit, de a helyszíni szemle bizottság vezetője már rosszallóan integetett a kapuból. Jóskáék lassan elindultak haza, a nyomozók pedig elkezdték vallatni a gépkocsi elkötésének helyszínét. Az autót – egy fekete színű BMW-t – egy udvarból lopták el.
- Kísértetiesen emlékeztet az előző két lopásra. Azt a két kocsit is eldugott, egy-két házas szomszédok nélküli zsákutcából, zárt udvarból kötötték el és az udvarban nem látszanak a kerekek nyomai - kombinált a parancsnok. Mindegyik esetben a tulajdonos és családja hajókiránduláson voltak az elkövetés idején.
- Nem látszanak, mert eltüntették, elsöpörték a nyomokat - fűzte hozzá a legfiatalabb nyomozó, akihez a vezető gyakorlásképpen kérdéseket tett fel:
- Mire tippelsz, mi lehet a háttérben?
- Egyértelműen biztosítási csalás szagát érzem a dolognak - vágta rá az ifjú kolléga.
- Miből gondolod?
- Abból, hogy ezeket az autókat az udvarokba be se vitték, mert, ha így lenne, kellene nyomainak lenni.
- Nekem meg az a gyanús, hogy nincsenek egyik helyszínen se guminyomok az udvar flaszterén. Azt sejtem, hogy pontosan azért tüntették el a nyomokat, hogy léc alá fussunk és a kocsi gazdájára hegyezzük ki a kutakodásunkat. Túl átlátszó és túl egyszerű ez az egész!
- Ezt a nagykaput nem mostanában nyitották ki - állapította meg Lajos - ezen autót nem vihettek ki.
- Nekem akkor is más a véleményem - dünnyögte a parancsnok – és elsétált az udvar hátsó felébe, ahol egy másik nagykapu állta útját. Hirtelen azt hitte, hogy megoldást jelent ez a kapu, de amint felállva a kerítés szélére, benézett mögé, meg kellett állapítani, hogy néhány méterre egy mindent lezáró téglakerítés van. Tehát, ha volt itt autó, azt abba az irányba nem vihették ki. A hátsó udvar talajában azonban nem túl régi autógumi nyomokat pillantott meg. Kinyitották a hátsó kaput és azonnal láthatóvá vált, hogy az első udvar talaját – feltehetően a guminyomok eltüntetése végett – elsöpörték, de a hátsóban, a semmiből kezdődően szinte ordítottak a keréknyomok.
- Fiúk, a biztosítási csalást úgy néz ki, hogy teljességgel kizárhatjuk. A tulajnak pontosan nem az áll érdekében, mint amit itt találtunk.
- De akkor hol a jó fenébe vitték ki az autót, mert a rozsdás zárú kapun tuti, hogy nem! – morfondírozott Lajos.
- Ezt csak légi úton tehették - válaszolta tréfának szánva – a vezető. Ez egyelőre rejtély, de remélem meg tudjuk oldani!
A bizottság már szedte a sátorfáját, amikor megjelent a ház előtt a postai kézbesítő, aki megerősítve a ház és kocsi tulajdonosa által elmondottakat, határozottan állította, hogy ebben az udvarban nagyon hosszú ideje, egészen a tegnapi napig, állt egy nagy fekete autó, de akárcsak a tulaj, ő sem észlelt semmi gyanúsat.
Lajosnak délután volt egy szusszanásnyi ideje, és előhívta a közlekedési kollégáktól kapott filmet. Nem szokott belekíváncsiskodni a kockákba, csak annyira, amennyi a nagyításhoz és a papírra másoláshoz kell. Most azonban, amikor meglátta az autómentőről és rakományáról, a fekete BMW-ről készült képet, azonnal készre gyártotta és rohant vele a bizottság vezetőjéhez.
- Ezt nézd meg főnök! – tette a két nagyméretűre készített kincset a főnök asztalára, aki szinte ujjongott örömében.
- Lajoskám, megfogtad az elkövetőket! – még a rendszám is jól látszik. A szállítóé is és a BMW-é is!
-Nem én kaptam el, hanem a közlekedési járőrök, ők fényképezték le az éjjel, én csak megkaptam tőlük.
A többi már rutin feladat volt a tapasztalt nyomozóknak. Még aznap előállították az elkövetőket. A kihallgatásuk során kiderült, hogy mozgó, nagyméretű daruval emelték ki az udvarokból az autókat és a helyszínt úgy próbálták beállítani, hogy még a legrutinosabb nyomozó is biztosítási csalásra gyanakodjon. Most azonban jókor villant a vaku.
II. Az öreg zsaru visszanéz
Elszálltak az évek, Kálmánt elég korán ledarálta betegsége, és a sok ránehezedő körülmény. Családi tragédiák, infarktus, nyugdíjazás...és most ismét visszanéz az elmúlt évekre és emlékezik.
Hogy is volt, amikor sok évvel ezelőtt hazatért és szeretett városában folytatta a rendőri szolgálatot? Térjünk csak vissza, arra - vagyis inkább az azt megelőző - napra!
Alig haladt néhány métert, egy forgó zseblámpa állta útját. Lehúzódott az útpadkára és a kocsiban ülve fogadta a hozzálépő rendőr őrmester köszöntését.
- Miért fényszóróval közlekedik – kérdezte a határozott hangú közeg.
- Őrmester úr, nem jöhettem fényszóróval, mert pár kilométerrel arrébb – mutatott érkezése irányába – eltörött valami a kapcsolómban és csak tompítottra tudok kapcsolni.
- Kedves uram, maga pedig akkor is fényszóróval jött!
- Őrmester úr, most mondom, hogy nem lehet a fényszóróra kapcsolni, mert eltörött a kapcsolóban valami. Nézze meg, és győződjön meg róla maga is!
- Engem nem érdekel, hogy mi törött el és mi nem, de a maga fényszórója belevilágított a szemünkbe – erősködött a rendőr. Kálmán elhatározta, hogy semmiképpen sem fedi fel kilétét, nagyon kíváncsi volt a rendőrök további viselkedésére, ezért megismételte korábbi mondatát: - Én pedig nem jöhettem fényszóróval, mert arra nem lehet kapcsolni. Az autón csak a tompított és a helyzetjelző működik.
- Ha ilyen jól tudja, hogy nem működik, akkor miért nem javította meg? – kérdezte fontoskodva a rendőr.
- Őrmester úr, a fényszóró nélkül hazáig zavartalanul tudok közlekedni, majd otthon holnap a szerelő kicseréli az eltörött alkatrészt.
- Jó, rendben! – felelt az őrmester – önt most megbírságolom. Hajlandó kifizetni a bírságot?
- Nem vagyok hajlandó! – felelt a hadnagy, közben egyre jobban szörnyülködött magában leendő beosztottja emberi és szakmai hozzáállása miatt.
- Régóta rendőr őrmester úr?
- És ahhoz magának mi köze? – kérdezett vissza a magabiztosságtól túlcsordult fiatal titán.
- Igaza van! Semmi közöm hozzá. Mehetek tovább?
- Hova akar menni? Maga szerint befejeztem az intézkedést? Most szépen felírom az adatait és feljelentem. Majd a szabálysértési előadónak magyarázkodhat. – Kimásolta a szükséges adatokat és méltóságteljesre tervezett, de bambára sikerült búcsút vett a hadnagytól:
- Na, látja, most már távozhat. Nem szeretnék magával ma este még egyszer találkozni!
- Na, látja, én sem! – felelte Kálmán, és nem tudta, hogy sírjon e vagy nevessen e díszes kollégája viselkedése miatt.
Rosszkedvűen ballagott fel harmadik emeleti, berendezés nélküli lakásába, és elnyújtózott a kölcsönkapott heverőn. Gondolatai jó darabig a család ideköltöztetése körül forogtak. Ott hagyott egy Pesten falkínált igazi karriert, egy színházakkal, sportolási és művelődési lehetőségekkel gazdagon ellátott fővárost egy vidéki kisvárosért, ahol igazi nagy beosztásra nem számíthat. Ha Pesten ennyire jó volt minden, akkor miért nem fogadta el, miért választotta inkább a hazai vizeket?
-A mágnes, amit szülőföldnek hívnak. Az a megmagyarázhatatlan erő, ami kiszakította a budapesti beton, kő és aszfalt világából, ami egyenesen hazarepítette szülővárosába, ebbe a kicsit poros, de neki mindennél szebb kisvárosba. Még jó darabig hasonló gondolatok foglalkoztatták és azon vette észre magát, hogy hangulata a rádióban halkan duruzsoló kellemes zenével együtt vidámra váltott. Mosolyogva csukta álomra szemét és ugyanezzel a mosollyal ébredt.
Másnap vasárnap volt, hömpölygött a nyár a kisváros utcáin. Elhatározta, hogy ezt a napot igazi kikapcsolódással tölti. A személyzetisnél és leendő parancsnokánál hétfőn reggel kell jelentkezni és majd ezt követően indul a munka az új beosztásban.
- De ma még vasárnap van – gondolta, és előszedte becsomagolt horgászbotját és egy hevenyészett reggeli után kiballagott a tópartra, pontosan régi törzshelyére, ahová sráckorában is előszeretettel visszavonult a világ sötétségei elől.
- Na, nézzük csak – szedegette elő a horgászkészséget – úgy látom, hogy meg van minden. – Összeszerelte és akkor jött rá, hogy csalit nem hozott magával. Se gilisztát, se kukoricát. Semmit. – Erre ma nem kapnak a halak. Talán nem is baj! – gondolta és megbeszélgette magával, hogy legalább át tudja adni magát gondolatainak. Kicsit visszakalandozik az idő kiterjesztett szárnyán a régi időkbe, halat még foghat bőven. Végignyúlt leterített plédjén, feje alá rakta kezeit és hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak azokban az időkben, amelyek már csak az emlékek szárnyán közelíthetők meg.
Álmodozásából egy arra tévedt horgász ember köszönése zökkentette vissza a jelen időbe.
-Jó napot fiatalember, megengedi, hogy a maga melletti helyről kíséreljek meg szert tenni némi zsákmányra?
- Természetesen! – felelt Kálmán, az arcát csaknem teljesen a napszemüvege alá rejtő idős úrnak, miközben tisztelettudóan felállt.
- Látom, ön nem horgászik. Már befejezte, vagy még ezután dobja be a horgot? – kérdezte az érkező.
- Uram, ha én elmondom, hogy miért nem horgászok, ki fog nevetni. De meg is érdemlem.
- Csak nem úgy járt, mint én egyszer?
- Miért, maga is otthon felejtette a csalit!
- Bizony, pontosan így jártam én is, csak nem volt a közelemben senki, akitől kaphattam volna, magának szerencséje van, mert van nálam bőven mindenből.
A jövevény levette szemüvegét és kezét nyújtotta Kálmánnak:
-Erdei Albert vagyok.
Kálmán körül megállt a levegő. Nézte a kis öregembert, keze izzadni, majd remegni kezdett és találkozott a két kinyújtott kéz.
- Jó napot kívánok tanár úr! Ludas Kálmán vagyok. A Kálmi a 4/d-ből.
- Kálmi! – ismételte meg a nevet az öreg történelem és nyelvtanár, az egykori osztályfőnök. – Hány éve is, már?
- Pontosan tizenkettő tanár úr.
- Tudsz valamit az osztálytársaidról? Tartjátok a kapcsolatot?
- Sajnos én eléggé elszakadtam tőlük, mert évekig külföldön éltem. Éppen tegnap érkeztem haza, úgy gondolom, hogy végleg.
- Merre jártál külföldön?
- Moszkvában.
- Mit csináltál ott?
- Tanultam. Öt évig voltam kint és elvégeztem egy egyetemet.
- És milyen nyelven tanultatok?
- Hát, oroszul – felelt Kálmán és önkéntelenül lesütötte a szemét.
- Oroszul? És ott először megtanultátok a nyelvet és utána vágtatok neki a tananyagnak?
- Annyi különbséggel, hogy az itthon megszerzett nyelvi tudásra még valamelyest ráraktunk és máris kezdődhetett a hadd el hadd.
- Azért sokat kellett tanulni, amíg az orosz nyelvbe belerázódtatok?
- Igen tanár úr, pontosan négy évet. Pontosan azt a négy évet, amit itt ebben a kisvárosban egy jó hírű gimnáziumban, egy nagyszerű pedagógus odaadó, lelkiismeretes munkájának és nagy szakértelmének köszönhetek. Örök életben hálás leszek Önnek azért a kincsért, ami most orosz és magyar nyelven egyaránt hirdeti, hogy elvégeztem egy külföldi egyetemet.
- Édes fiam – nézett a tanár volt tanítványára – hagyjuk azt a horgászást a csudába, gyere meghívlak a közeli sörözőbe, folytassuk ott a beszélgetést!
- Rendben, tanár úr! – válaszolt a volt diák és hamarosan két oldalról támasztották az ívó egyik asztalát.
- Mesélj magadról! – kérlelte volt diákját a pedagógus, mi van veled, mit tanultál Puskin és Tolsztoj országában?
- Jogot tanár úr!
- Akkor te ügyvéd lettél ugye?
- Nem Albi bácsi, rendőr lettem! – válaszolta szemérmesen Kálmán. Az öreg tanár észrevette a fiatalember zavarát, elmosolyodott, de arcáról nem tudta elrejteni a csodálkozás vibrálását. Maga sem tudja hogy csúszhatott ki száján a nem eléggé átgondolt kérdés:
- Azért tanultál, ráadásul külföldön, hogy rendőr légy? – Alighogy kimondta, azonnal meg is bánta suta mondatát. Próbálta kimagyarázni magát, de még jobban belekeveredett mondandójába.
- Mit tehet az ember, ha nem válik be kazánkovácsnak? – kérdezett vissza nevetve Kálmán.
- Látod fiam, mindig kinevettetek, amikor ezt a fajta kovácsmesterséget emlegettem. Most már láthatod, könnyebb Magyarországom miniszterré lenni, mint egy jó szakmát elsajátítani. Pályád során is tartsd eszedben és becsüld meg a kétkezi munkást, a földeken dolgozó parasztot, mert politika ide vagy oda, a kérges tenyerű melós nélkül semmire se jutna a világ.
A tanár úr és a volt diák átbeszélgették a délelőttöt és búcsúzóul Albi bácsi még utána szólt a távozó Kálmánnak:
- A nyár nagy részét itt töltöm a tó partján. Munkát vállaltam az iskolai szünet idejére a part menti csónak kölcsönzőben, itt bármikor megtalálsz. Látogass meg néha, van még miről beszélgetnünk!
- Úgy lesz tanár úr! – kiáltotta vissza a fiú, és válaszából egyértelműen kiérződött, hogy gyakori vendége lesz kedves tanárának.
A hétvégéből vissza lévő idő gyorsan elszállt. Elérkezett a hétfő, és Kálmán civil ruhában elindult a Rendőrkapitányságra, leendő szolgálati helyére. Gyalog ment, lakásától a másfél kilométeres távolságot könnyedén, sétálva tette meg. Kicsit korábban indult, mint ahogy a személyzetissel megbeszélték, ezért volt ideje nézelődni útközben. Tiszta utcák, parkosított területek mindenütt, szemet gyönyörködtető látvány fogadta bármerre nézett. Két fiatal rendőr mellett vezetett az útja, akik éppen felvilágosítást adtak egy érdeklődő gépkocsivezetőnek. Kálmánnak imponált a rendőrök udvarias viselkedése. Megvárta, amíg befejezik az intézkedést, odalépett hozzájuk:
- Jó napot kívánok, a postát keresem, tudnának segíteni?
- Igen uram – volt a válasz, és az egyik járőr elmagyarázta, hogy merre található a keresett épület. A hadnagy elbeszélgetett a rendőrökkel és örömmel állapította meg, hogy ezek a srácok teljesen más emberek, mint amelyik kioktatta a fényszóró használatából.
Jó hangulatban lépett be az épületbe. Illendően köszönt az ajtó közelében álló két egyenruhás rendőrnek, akik közül az egyikben felismerte a vele szemben a fényszóró miatt intézkedőt.
- Ön az eligazító őr? – kérdezte a hanyag mozgású fiatalt.
- Nem kérem, én nem eligazító őr vagyok. Az én titulusom: épületvédelmi főelőadó! Pontosabban megbízott épületvédelmi főelőadó. Egyébként én vagyok itt a harmincharmadik senki. Momentán pedig addig állok itt ebben az istenverte kapuban, amíg vissza nem érkezik az ide beosztott silbak. – Kálmánnal visszafelé kezdett forogni a föld. Úgy érezte, hogy eltévesztette az épületet és véletlen a sárgaházba lépett be.
- Uram Isten! Mi vár még itt rám? Ez az ember nem százas! Valami nagyon túlteng benne! Szomorúan nézte ezt a szerencsétlen embert és nem tudta eldönteni, hogy őt sajnálja e jobban vagy sajátmagát. Kesernyés gondolataiból az őrmester kérdése zökkentette ki:
- Kit keres? – kérdezte.
- A Közrendvédelmi Osztály vezetőjével, vagy a személyzetissel szeretnék beszélni.
Az objektumőr ránézett:
- Akkor most melyikkel?
- Bármelyikkel, amelyik éppen bent van és tud fogadni.
- Uram, nekem nincs erre időm, hogy kisakkozzuk, hogy kit keres. Döntse el kérem, aztán majd ha kitalálta, hogy melyikkel, akkor majd mondja el nekem is!
Kálmán jobbnak látta nem hegyezni tovább az amúgy magától csúcsosodó helyzetet inkább közölte a kapussal, hogy a személyzetis is megfelel.
- Miért nem ezzel kezdted öregem? Mondhattad volna azonnal, hogy felvételre jöttél…egyébként már vártalak, mert mondták, hogy ma délelőtt két új felvételis érkezik – váltott tegeződésre az őrmester. A hadnagy nyugalmat erőltetett magára, arcának vonásait, annak minden rezdülésével a jótékony napszemüveg eltakarta. Gondolta, hogy belemegy az objektumőr által kezdeményezett játékba.
- Miért kellett engem várni? – kérdezte az őrt.
- Hát édes barátom azért, hogy egy kis kedvet csináljak neked a rendőri pályához, mielőtt meggondolatlanul beöltöznél ebbe a hacukába! – mutatott egyenruhájára. – Tudod te egyáltalán, hogy mi vár itt rád? Egyik nap itt rohadsz a kapuban, a hátadon ezzel a mafla nagy épülettel, másik nap pedig térdig taposod a sarat. Mehetsz verekedéshez, ahol beléd vághatják a dikicset, kísérheted hulla szemléhez a helyszínelőket, egyszóval te leszel itt az az ember, akibe mindenki belerúghat.
- Maga mióta szolgál a rendőrségnél? – kérdezte Kálmán.
- Kedves barátom, most ha azt hiszed, hogy én vagyok itt a legkopárabb, akkor nagyot tévedsz. Ketten még utánam jöttek, és ha belegondolok, hamarosan te leszel itt a legfiatalabb. Nekem lassan már lejár a fél évem.
- Az nem semmi – felelte Kálmán. – Most pedig nézze meg, hogy bent van- e a személyzetis! – A nagyszájú tárcsázott és a hadnagy hamarosan felballagott az emeletre.
A százados mosolyogva fogadta a visszatért régi ismerőst.
- Szevasz Kálmi! – nyújtotta kezét a hadnagynak – látom visszahúzott a szíved. Ez a te hazád barátom, majd meglátod, jó helyed lesz itthon.
- Nagyon remélem! – felelt Kálmán és hangsúlyából érezni lehetett az optimizmust, a bizakodást, hogy valóban megtalálja számítását és azt a munkát végezheti, amit szeret és ott, ahol jól érzi magát.
- Sokan vannak még a régiekből? – utalt kérdésében a vele egyívásúakra, azokra a srácokra, akikkel együtt húztak csízmát annakidején.
- Még akadnak barátom! – felelte mosolyogva a személyzetis, aki közben elvégezte a szükséges adminisztrációt. A két tiszt végigbeszélgette a fél délelőttöt, amikor a hadnagy az órájára pillantott:
- Százados úr, nekem mennem kell, az új főnökömnél kell jelentkeznem.
- Menjél csak, most már gyakrabban találkozunk! - felelte, és Kálmán hamarosan leendő parancsnoka ajtaján kopogtatott.
- Főhadnagy úr, szolgálatra jelentkezem! – lépett be az irodába.
- Gyere csak, gyere! Foglalj helyet! – üdvözölte a megbízott osztályvezető az érkezőt.
- Mesélj, mi van veled? – kérdezte, de a hadnagy azonnal kiérezte az érdeklődésből, hogy a főhadnagy leginkább arra szeretne választ kapni, hogy mi miatt jött haza a fővárosból. Úgy tűnt, hogy a megbízott osztályvezető nem is titkolta, egyáltalán nem örül a fiatal tiszt hazatértének.
- Vajon mi lehet a gondja velem Gyurinak? – próbálta Kálmán kitalálni a választ, de egyelőre nem esett le neki, az, ami a későbbiekben nagyon is élesen kirajzolódott, hogy azt a féltve őrzött, két oldalról markolt osztályvezetői széket félti, óvja ettől az ifjú tiszttől. Pedig Gyurinak semmi oka sem volt Kálmánnal hadakozni, mert ez a fiatalember egyáltalán nem dédelgetett magában osztályvezetői ambíciókat. Ha ezt, már akkor, ott abban a pillanatban is tudja a főhadnagy, akkor talán szebb jövő várt volna a jó szándékú hadnagyra és nem keseredik meg köztük a légkör. De nem tudta! Meg volt róla győződve, hogy Kálmán az ő kiszemelt székére áhítozik, akinek azonban egészen más elképzelései voltak a rendőri pályáról. Ő, nem a váll lapokban és a betöltött beosztásokban látta a rendőri hivatás szépségét, hanem a munkában, mégpedig az eredményes munkában. A beszélgetésük elég fagyosra sikerült, de legalább megkezdheti a feladatát, a következő nap reggelén szolgálatba léphet.
Kicsit keserű szájízzel távozott újdonsült főnökétől. Kifelé menet az objektumőr megállította:
- Na, komám, akkor felvettek?
- Fel – nevette el magát a hadnagy.
- Aztán, hová? – tudakolta tovább a kíváncsi őrmester.
- A Járőralosztályra.
- Éreztem, hogy hozzánk kerülsz! – örvendezett a rendőr – majd gondom lesz rád! Ha valamit nem tudsz, hozzám bátran fordulhatsz. Nekem is jól esett, ha segítettek, amikor még zöldfülű voltam – lelkendezett a néhány hónapos járőr.
- Jól van, rendben van, ha nem tudok valamit, akkor majd kérdezek, azonban, ha ön szorul segítségre, szóljon és én is segítek.
- Na, ne röhögtess már haver! – még, hogy te segítesz nekem? – húzta ki magát az őrmester.
Kálmán mosolyogva lépett ki az épületből. Maga se tudta, hogy miért, de szimpatikus lett neki ez a nagyszájú fiatal rendőr. Valamiből azt érezte, hogy ebből a mafla stílusú gyerekből előbb-utóbb igazi rendőr lesz.
Kálmán másnap reggel már kevergette kávéját, amikor megszólalt az ébresztőóra. Komótosan készülődött, már előző este kivasalta a ruháját, szürke ingblúzát a gyári fóliacsomagolástól megszabadítva kiöblítette. Mindent úgy csinált, ahogy felesége mutatta.
- Nagyon jó anyag – gondolta – akár vasalni se kellene, olyan sima a mosás után is. – De azért, hogy még biztosabban szép legyen az a ruha, megsimogatta a vasalóval, majd felakasztotta az élesre vasalt nadrággal együtt. Reggel öltözéskor azonban nem várt akadályba ütközött.
- A bolha rúgja meg! Kicsi rám ez a tornádó! – állapította meg keserűen. – Nem értem, hiszen a méretem megegyezik az ingre írtakkal. Most mit tegyek? Civilben nem mehetek, az ingblúz nem jön rám! – Rövid töprengés után kifundálta, hogy fehéringet és zubbonyt vesz magára, ha túl meleg lesz, leveti, bent az épületben ez még nem akkora szentségtörés. Egy gyors ingvasalás, öltözés és hamarosan a kapitányság épülete előtt fékezett a Skoda.
Első útja Gyurihoz, a parancsnokához vezetett, majd együtt mentek fel a kapitányságvezetőhöz, aki bemutatta új munkatársainak. A kapitány és az osztályvezető hamarosan távozott, magára hagyták Kálmánt az alosztály állományával.
- Végre letehetem ezt a meleg zubbonyt! – gondolta, miközben a fogasra akasztotta a csöppet sem kényelmes ruhadarabot. – Ismerkedjünk meg! – javasolta kollégáinak, közben végighordozta tekintetét az arcokon, és örömmel állapította meg, hogy sok ismerős van köztük. Tovább nézelődött, a nagyszájút kereste, de nem találta. – Úgy látszik ma szabadnapos – gondolta – és folytatta az ismerkedést, miközben elhagyva a parancsnoki pulpitust, végigment a széksorok mellett. Egyszer csak nyílott az ajtó és szabályosan beáramlott a terembe az előző napokban szerzett új ismerőse, a reflektor ügyben és az objektumőri remekléséből megismert őrmester. Amint meglátta a vállap nélküli fehér inget viselő Kálmánt, rákiáltott:
- Édes öregem, az hagyján, hogy még nagyon újonc vagy a szakmában, és nem tudod, hogy milyen öltözetben kell megjelenni eligazításon, de ha valamivel nem vagy tisztában, kérdezzél, mielőtt cselekszel! Értve? Azt javaslom, hogy bújj el valahová a hátsó sorba, hogy az új parancsnok nehogy észrevegye ezt a szerencsétlen öltözetet rajtad!
Kálmán elmosolyogta magát, odaballagott a parancsnoki asztalhoz és leült a székre. Az őrmester ismét megszólalt:
- Nem vicceltem drága komám, jobban jársz, ha elhúzol attól az asztaltól, mire az új főnök megérkezik!
- Rendben van őrmester úr! Köszönöm, hogy aggódik értem, most pedig engedje meg, hogy bemutatkozzam: Ludas Kálmán rendőrhadnagy vagyok, az új parancsnokuk.
Nehéz lenne eldönteni, hogy a fiatal srác arcára mi ült ki jobban, a csodálkozás vagy a rémület.
- Most ön is mutatkozzon be! – kérte a hadnagy a meglepett fiatalembert.
- Kiss Norbert őrmester vagyok- húzta ki magát a fiú, a teremben ülök kacaja közepette, amelyet a parancsnok kezének felemelésével halkított le.
- Őrmester úr, mikor lesz éjszakai szolgálatban? – kérdezte a megszeppent fiút.
- Jelentem, holnap – felelte – miért, valamit rosszul csináltam? – kérdezett vissza az őrmester.
- Dehogyis! Csak szeretnék kimenni magukkal szolgálatba – nyugtatta meg a hadnagy.
Szinte az egész nap az ismerkedéssel telt. Új arcok, új körülmények a városban, egyszóval nagyon sok változás történt az elmúlt évek során. Az állomány egyharmada csak a régi. Velük együtt szolgált Ludas, többségükre jó szívvel tud visszaemlékezni, akad azonban köztük néhány, akikkel a rossz sorsa hozta újra össze. István, a régi nemszeretem járőrtárs itt páváskodik az első sorban és minden érzékszervével azt lesi, hogy mikor pislanthat össze Kálmánnal, bizonyítva ezzel hamis vazallusságát az újdonsült parancsnok felé.
- Te jó ég! Azt hitem, hogy ez a jómadár már kivonta magát a forgalomból! – gondolta, de keserűen vette tudomásul, hogy életének mumusát itt sem nélkülözheti. Már az első szünetben félrehívta Kálmánt.
- Főnököm – szólította meg túlságosan is nyájasan – szeretnék veled beszélni. Tudsz fogadni az eligazítás után?
- Igen, majd lépj be hozzám az irodába- adta meg a választ a hadnagy, de az igen szó kimondása nagyon nehezére esett. A megbeszélés után aztán kiderült, hogy mi volt István nagyon fontos és sürgős mondanivalója. A vak is láthatta, hogy mit akart az öreg kolléga elérni ezzel az „azonnalos” megbeszéléssel. Jól kiszámított akció volt ez a részéről. Rögtön az elején, bájcsevegve bemenni az új parancsnokkal az irodájába, üzenet volt a többiek felé:
- Figyelitek? Én vagyok a legelső, akit a főnök meghallgat. Tehát az én szavamnak itt súlya van, jó lesz, ha vigyáztok! – valami ilyesmi indíték vezérelte ezt a rafinált embert. A másik – neki fontos dolog – pedig már a beszélgetés során derült ki, a hadnagy legnagyobb megrökönyödésére, amikor a jómadár szemrebbenés nélkül felajánlotta, hogy kész a kollégákra árulkodni. Ezt olyan természetességgel tette, hogy Kálmán beleborzongott.
- Milyen dolgokra gondolsz? – húzta el az orra előtt a mézesmadzagot.
- Mondjuk, ha sumákolnak szolgálatban, isznak, vagy bármi olyant csinálnak, amit nem enged meg a szabályzat.
- Találkoztál ilyen esetekkel? – játszotta el Kálmán együttműködési szándékát.
- Tudod főnök, ha a parancsnok itt bent mindenről tud, akkor könnyebben az ujja köré csavarja a bandát. Neked is jobb lesz, ha tisztában leszel vele, hogy merre héderelnek a járőrök, meg más egyebeket is. Mindjárt mondanám is az elsőt – kezdett bele – mondókájába, meg sem várta parancsnoka erre vonatkozó rábólintását. A Misiről lenne szó – folytatta mindjárt a sűrűjébe vágva – el szeretném mondani, hogy miket csinál szolgálatban.
- Melyik Misiről? – érdeklődött a parancsnok.
- Hát, a Nagy Misiről! Mondhatom főnök? – tette fel a kérdést, és látszott ezen az ördögfajzaton -, hogy nagyon is begyakorolta az elmúlt évek alatt alávaló tevékenységét.
- Természetesen, mondhatod, de várj egy kicsit! – ezzel odalépett az ajtóhoz, sarkig kitárta és hangosan kiszólt a folyosón zsibongó munkatársak felé: - Nagy Misit küldjétek be hozzám!
- Ne, főnök! Kérlek, ne árulj el neki! – esdekelt a vamzer.
- Megérdemelnéd! Azt is megérdemelnéd, hogy ne álljon veled szóba senki. Az ilyen ember nem való közösségbe! Most pedig menj a dolgodra! – István arcán látszott az értetlenség, szinte kérdezték a szemei:
- Most mit követtem el, mi kivetni való van abban, hogy felajánlkoztam?- Kálmán úgy döntött, hogy megadja rá a választ:
- Az, amit te most felajánlottál, a világ egyik legaljasabb cselekedete. Másokra is bűn árulkodni, de munkatársak után kémkedni a legmocskosabb dolog, amit el tudok képzelni. Természetesen, bűncselekmény elkövetését jelenteni kell, de nem besúgni. Érted te egyáltalán, hogy miről beszélek?
- Értem! – felelte, de látszott rajta, hogy nagyon nehezen közlekedik az egyenes úton.
Kálmán erős fejfájással érkezett haza lakására. Hazafelé tartva előbb még beugrott régi barátjához, a már nyomozóként szolgáló Zsolthoz, akivel váltottak néhány szót a szakma rejtelmeiről. Az öreg cimbora odaajándékozta néhány, már feleslegessé vált ingblúzát az újdonsült alosztályvezetőnek és ellátta néhány jó tanáccsal.
Hosszú és gyötrelmes éjszaka következett, bármennyire is erőltette, nem tudott elaludni, folyton az előző nap eseményei jelentek meg szemei előtt.
- Sürgősen meg kell ismernem az állományt! – határozta el magában – ki kell szűrnöm a nem közösségbe való embereket, a többiek segítségével be kell őket állítani a sorba. Nem fogom megengedni a spicliskedést! – A fiatal tiszt, már az iskoláin is idegenkedett az operatív tantárgyaktól, na, nem azért mert nem tudta megtanulni, és mert nem értette a lényegét, hanem a gyomra nem tudta elviselni azokat az embereket, akik kaphatók a besúgó szerepre. Biztosan, nagyon is szükség van a rendőri munkában a felderítésre, a hálózatokra, de az egy komoly szakterület, és a segítségével sok bűncselekményt lehet megelőzni, félbeszakítani vagy felderíteni. A munkatársak utáni árulkodás egészen más dolog. Ilyenre csak az emberek legalja képes! De mit is várhat egy ilyen haramiától, mint István, akinek erről szólt az egész élete. Ezek szerint ebből élt ez a semmirekellő, mert a munkájából nem jutott volna ötről, hatra.
- De, hát kinél árulkodott korábban?- tette fel magában a kérdést – mert az öreg alosztályvezetőnél biztosan nem. Arra mérget veszek, az öreg vagány volt, de végtelenül becsületes. A már elhunyt osztályvezető pedig szívből haragudott a kígyókra. – Holnap kimegyek a temetőbe és viszek virágot a sírjára, gondolta Kálmán és közben felötlött benne egy régi emlék a volt nagyfőnökkel kapcsolatban.
Még járőr korában történt, egy borongós téli éjszakán. Jánossal – a tanítómesterével – láttak el szolgálatot. Kálmán, akkor még zászlósként a járőrvezető és János a főtörzsőrmester a járőrtárs - gépkocsivezető. Az egyik főúton egy Mercedes gépkocsit vettek észre, amely nagy sebességgel közlekedett. Rövid üldözés után sikerült elé állni és megállítani. A kocsiból egy szemmel láthatóan ittas férfi szállt ki. Az alkoholszondát nem akarta megfújni, ezért közölték vele, hogy előállítják vérvételre.
-Tudjátok, hogy ki vagyok én? – kezdte a „nagyemberek” holdudvarában begyakorolt szókincsével, de a járőrök nem reagáltak a szavaira, sokkal jobban arra, hogy elhárítsák a személy támadását, amely nem is volt egyszerű feladat, mert a férfi oroszlánként vetette magát a hozzá közelebb álló Kálmánra. A zászlós – hanyagságból – a rendőrautóban hagyta a gumibotját, ezért egy gyomorra mért ökölcsapással hárította el a támadást, és terítette le a dühöngő, negyvenes körüli embert. Ketten tették be a hátsó ülésre, eközben a homlokát beütötte az autó tetejébe. Bevitték a Rendelőintézetbe ahol megtörtént a vérvétel, majd ugyanezt megismételték a kórházban is.
Alighogy beértek a kapitányságra, már hívták is – befolyásos helyről - az ügyeletes tisztet, kérve, hogy tekintsék semmisnek a vérvételt. Kicsit később újra csengett a telefon, ezúttal egy másik főméltóságú helyről, ahonnan hasonló kéréssel, de inkább javaslattal éltek. Természetesen, az ÜTI elküldte őket az anyjukba. A hűvös idő ellenére, szokásához híven, motorjával érkezett be szolgálatba a közrendvédelmi osztály akkori vezetője, aki, miután meghallotta a vérvétel ügyében kialakult állampolgári felbuzdulásokat, papíron átvette a két vérdobozt, felpattant az 500 köbcentisre és meg sem állt a fővárosi laboratóriumig, ahol soron kívül megvizsgálták az ampullák tartalmát, amely mindkét esetben nagyon magas alkohol tartalmat mutatott.
Ilyen főnök keze alatt öröm volt szolgálni! – gondolta a hadnagy és álomba szenderült.
Reggel a nyitott ablakon behallatszó madárcsiripelés ébresztette. Gyalog ment be a kapitányságra, élvezte a friss levegőt, a természet utánozhatatlan színeit, lenyűgözte az ébredező kisváros látványa. Az egész napot végigbeszélgette új munkatársaival és elégedetten állapította meg, hogy felkészült, jó kiállású alosztályt örökölt. Elérkezett az este, és ahogy ígérte Norbertnak, csatlakozik gépkocsizó járőr szolgálatukhoz. Az őrmestert ismét meg kellett nyugtatni, hogy nem tett semmi rosszat, a parancsnok csupán azért tart velük az éjszakában, hogy megismerje a jelenlegi helyi viszonyokat.
-Minden járőrrel eltöltök valamennyi időt nappal vagy éjszaka – öntötte a bizalmat fiatal munkatársába. – Tegyenek mindent úgy, mintha itt se lennék! – javasolta a fiúknak, akik hasonló korúak voltak, Gábor, a gépkocsivezető magas, vállas, Norbert pedig kissé alacsonyabb, zömök, harminc körüli fiatalemberek. Kálmán elhatározta, hogy soha életben nem emlegeti fel Norbertnak a vele folytatott – pár nappal korábbi – túl vagányra sikerült beszédét. Megtette helyette ő.
- Hadnagy úr, szeretném az elnézését kérni, amiért tiszteletlen voltam magával.
- Mikor? – adta a tudatlant a parancsnok.
- Tudja, amikor objektumőr voltam és ön jött civilben, én akkor nagyon elengedtem magam.
- Tőlem ezért nem kell elnézést kérni, mert ez nem nekem szólt, hanem az állampolgárnak, annak az embernek, aki ügyfélként vagy segítséget remélve fordul hozzánk. Annak az embernek, aki mindig, minden körülmények között a legfontosabb kell, hogy legyen. Mi értük vagyunk, nekünk az embert kell szolgálni! Ha majd ezt átérzi, onnantól válik igazán széppé ez a hivatás.
- Értem hadnagy úr! – értett egyet a fejére olvasott szöveggel a fiatal rendőr – nagyon is értem – kicsit vissza kell fogni a humoromból, mert mindig gubanc van belőle.
- A humora azért ne hagyja el, csak nézzen körül, mielőtt viccelődni akar valakivel,mert nem minden ember viseli egyformán a ráerőltetett jó pofizást, egy rendőr pedig nem mindig engedheti el magát!
- Megfogadom a tanácsát hadnagy úr! – valamit még akart mondani, de a parancsnok kérdése megelőzte:
- Nagyon fáradtnak, nyúzottnak látszik, nem pihent az elmúlt éjszaka?
- Hát bizony az éjszaka nagy részében talpon voltam, a szomszédokkal együtt.
- Mi történt?
- Ünnepeltünk, mulatott az egész utca.
- Milyen ünnep volt arra maguk felé? – kíváncsiskodott a hadnagy.
- Nagyon nagy ünnep, olyan, amilyen még a kalendáriumban sem fordul elő túl gyakran, ez volt a Patak utca és környéke lakóinak a legnagyobb össznépi ünnepe. Franciska néniék elköltöztek a környékről.
- Szeretetre méltó asszonyság lehet, ha ekkora figyelmet szenteltek távozásának!
- Ami azt illeti, szédületesen jól sikerült „magánrendezvény” volt, olyan, amit még sokáig emlegetnek a környék békés polgárai. A mi utcánk zsákutca. A lezárt végében raktunk egy tábortüzet, amelyet addig táncolta körbe öregek és fiatalok, amíg le nem lohadt a lángja. Azt követően pedig a parázson megsütöttünk a magunkkal vitt krumplit és szalonnát és hajnalig vidám dalokat énekelgettünk.
- Milyen bűnei voltak ennek a jóasszonynak, hogy ekkora össznépi banzájt érdemelt a távozása?
- Képtelen lennék az össze felsorolására, csak néhányat említenék. Nagyon szeretett bejárni a hivatalokba és perverz módon feljelentett bárkit, bármi miatt, csak, hogy gonoszkodjon. Még azért is panaszt tett a városi hivatalnál, mert a vele szemben lakók járdájáról a hóolvadáskor átfolyt az ő háza előtti árokba a csapadékvíz.
- Akkor itt tényleg nagy a baj! – szörnyülködött a parancsnok.
- Előszeretettel rágalmazta a környezetét, embereket fordított egymás ellen.
- Szegény új szomszédjai! Ha tudnák, hogy mi vár rájuk!
- A mi utcánk pedig megnyugodhat, a boszorkány távozott – nevette el magát Norbert.
Kevés olyan ellentmondásos, de ugyanakkor karakán munkatárssal találkozott rendőri pályája során, mint Norbert. Ez a kíváló képességű, de néha azonban bohém fiatalember sokszor egészen meglepő dolgokat produkált. Ilyen volt az egyik emlékezetes intézkedése is.
Norbi és a fegyveres rablók
Norbert, a szókimondó, kissé izgága, de jószívű járőr habzsolta a nyári üdülőhely nyújtotta élvezeteket. A szabadnapos fiatalember miután jól kinapozta magát a strandon, hazafelé vette az irányt. Platánfák árnyékában megbúvó kedvenc sörözője előtt vezetett útja, megállt a bejárati ajtó előtt, kezét óvatosan a kilincsre tette majd azonnal el is engedte a rézfogantyút.
- Nem!…és nem! Norbi, most ide nem mehetsz be! – szólt rá egy belső hang. – Most igyekezned kell haza, mert megígérted várandós feleségednek, hogy igyekszel!
- Csak egy pohár sörre! Az minden másodpercet összeszámolva is megvan néhány pillanat alatt – motyogta, és máris a pultnál könyökölve szólította meg a barátjaként tisztelt pincért. – Zolikám egy pohárral abból a finom árpabambiból!
- Máris itt vagyok! – majd a pincér térült, fordult és a kellemesen kesernyés, hűtött ital fogyasztható távolságba került a szomjas rendőrtől.
- Látom Norbi, jól megy a sorod! Semmi meló, csak tekergés meg ejtőzés egész nap?
- Hát igen, néha ilyen is előfordul, muszáj néha feltöltődni, ma a feleségemnek szentelem az egész délutánt. Ahogy közeledik a szülés ideje, azt szeretné, ha mindig mellette lennék. Most is sietek haza! – azzal a sör árát a pultra rakva éppen köszönni akart, amikor meglátott két férfit az egyik asztalnál. Mintha villám csapott volna belé úgy csattant agyában a felismerés: - Uram-atyám! Ennek a két embernek a fotója ott lapít a körözési értesítőben, mégpedig gém kapoccsal tűztem a csomag legtetejére. Ők azok, határozottan emlékszem az arcukra, ez az a két jómadár, akik fegyverrel rabolták ki azt a pesti üzletet – beszélgette meg magában a kialakult helyzetet majd odaintette magához a pincért és halkan elmondta neki is.
- Zolikám, ebben a dologban szükségem van a segítségedre. Menj be az irodába és halkan, nehogy kihallatsszon, telefonálj be a kapitányság ügyeletére, hogy a két rablót el tudják fogni, ha most civil ruhás nyomozókat küldenek. Én addig innen figyelemmel kísérem őket.
Zoli teljesítve a kérést, az irodából kilépve tájékoztatta Norbit az ügyelet válaszáról.
- Nincs elérhető közelségben civil ruhás szolgálat, de még járőr sincs, aki rövid időn belül ide tudna érni.
- Akkor másként csináljuk! – vonta össze szemöldökét a fiatal rendőr. – Van egy plusz pincér kabátod?
- Hogyne lenne? Miért, mit akarsz vele?
- Magamra öltöm és a többit majd meglátjuk. Szerencsére nem sok a vendég, de én annak örülnék, ha most egy szál se lenne! – fejezte ki óhaját Norbi, amint az irodában pincérré változtatta magát. – Elmondom a tervemet, mindent úgy csinálj, ahogy kérem – kezdte Zoli felkészítését a harci feladatra. Amint meglátod, hogy leülök a két férfi asztalához, te óvatosan kérd meg a három asztalnál ülő vendégeket, hogy szépen, óvatosan és feltűnés nélkül távozzanak.
- Mit mondjak nekik?
- Amint látom, mindegyik asztalnál egy-egy család foglal helyet. A családfő fülébe súgd mindegyiknél, hogy ne nézzen semerre, de az egyik asztalnál két bűnöző van és ebben az esetben a legcélszerűbb fizetni és a család többi tagját kihagyva a tájékoztatásból, a már meghatározott módon távozni. A két bűnöző német állampolgár és talán magyarul nem tudnak. – Norbi úgy érezte, hogy kellőképpen felkészítette Zolit a feladatra és mosolyogva, mint egy igazi pincér, végigjárta az asztalokat és mindegyiknél érdeklődött esetleges kívánságuk felől. A két férfihez érve magyarul tette fel a kérdést:
- Parancsolnak még valamit az urak?
- Was? – kérdezett vissza az egyik, és Norbi német nyelvre váltva is feltette a kérdést.
- Még két sört! – kapta meg a rendelést németül. A pincérnek álcázott rendőr könnyed mozdulatokkal tette a két körözött személy elé az enyhén habzó italt. Szóba elegyedett a két bűnözővel, és amikor úgy látta, hogy kellőképpen belopózott a szívükbe, a saját üdítős poharát szorongatva leült az asztalukhoz. Beszélgettek, nevetgéltek és a két férfi nagyokat kuncogott Norbi hiányos német nyelvtudásán. Megnyugvással állapította meg, hogy Zoli minden vendéget kitessékelt a teremből, sőt óvatosan a bejárati ajtót rá is fordította, fő az óvatosság jelszóval. Egy olyan pillanatban, amikor mindkét embernek az asztalon volt a keze, a rendőr a legjobb német tudását összeszedve a következőket közölte velük:
- Látják, az én jobb kezem az asztal alatt van, amelyben egy csőre töltött Parabellum pisztolyt fogok Önökre. Amennyiben a kezüket le akarják venni az asztalról, azonnal lövök. Megértették? – eközben balkezével a pincérkabát zsebéből eléjük tette szolgálati igazolványát. Az egyik férfi úgy tűnt mintha mozdulni akarna, de a rendőr rámorduló hangja jobb belátásra bírta.
- Mondtam már, azonnal lövök, ha nem fogadnak szót! Ja, és még azt felejtettem el- mondani, hogy a másik pincér a társam, és nagyon jó lövő, akárcsak én. Érthető?
- Igen, érthető vette remegőre a figurát a két, bepalizott gazember , miközben Zoli mindkét személy kabátja alól kiemelte az ott lapuló pisztolyt.
- Add csak ide az egyiket, hadd hasonlítsam össze a sajátommal! – kérte az álpincér a valódit. Norbi kézbe vette a fegyvert, a tetszetős, 7,65-ös Waltert. Kicsit mozdított a szánon, azonnal látszott, hogy csőre van tolva. Hüvelykujjával előrebillentette a biztosítókart és máris a kezében volt egy tűzkész fegyver és ettől kezdve már kissé nagyobb biztonságot érzett izzadó tenyerében és százhússzal kalapáló szívével, mint amikor az asztal alatt a semmit szorongatta. Zoli és pincértársai kérés nélkül is hozták a széles szigetelő szalagot és úgy hátrakötötték az elfogott rablók kezét, hogy az őket előállító rendőröknek komoly vesződséget okozott a „kötszer” eltávolítása.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, lőttek Norbi szabadnapjának, mert a jelentések megírása, és még sok egyéb miatt a délutánját a kapitányságon töltötte. Amikor végre megszabadulhatott, a parancsnoka szállította haza egy szolgálati kocsival. A ház előtt megállva a fiatal rendőr éppen búcsúzni akart az alosztályvezetőtől, amikor az megszólalt:
-Norbi, azt hittem, hogy behív egy kávéra!
- Elnézést hadnagy úr a figyelmetlenségemért! Természetesen…tessék bejönni! Nyitotta ki az ajtót a főnöke előtt. A hadnagy néhány percet elbeszélgetett munkatársával és várandós feleségével, aztán elbúcsúzott a családtól:
- Őrmester úr, köszönöm a szabadidejében végrehajtott kimagasló színvonalú intézkedését! Találkozunk holnapután reggel hét órakor.
- Holnap kell szolgálatba lépnem hadnagy úr!
- Átütemezem a szolgálatát, ma dolgozott, holnap szabadnapos lesz, és holnapután találkozunk!
- Értettem! – vette tudomásul főnöke döntését a rendőr. Két napra rá, reggel hétkor a szolgálat eligazításakor nyílott az ajtó és belépett rajt a kapitányságvezető, aki egy rögtönzött kis ünnepség keretében köszönetét fejezte ki a bátor rendőrnek valamint átadott neki egy borítékot, amelynek tartalma nagy segítség volt a babakelengye bevásárlásához.
Akadtak érdekes esetek a parancsnokként töltött évek alatt, főképpen olyanok, amelyek nemcsak a rendőrről, hanem a rendőrruhába öltözött emberről szóltak, mert az angyalbőr alatt igazi húsvér ember van, aki érez, szenved, örül, szomorkodik - egy szóval - él és helyet kér magának a társadalomban. Egy kedves eset talán kellőképpen alátámasztja az előbbi megállapításokat:
A járőrök és a dinnye
A parancsnok már elpakolta fiókjába a napi munkavégzéshez használt holmikat, amikor megreccsent a rekedt telefon az asztalán. Kelletlenül emelte a füléhez, és rosszat sejtve hallózott a kagylóba:
- Miben segíthetek? – kérdezte, és a vonal túlsó végén egy kellemetlen hang csak mondta, és mondta a magáét, amiből a főhadnagy csak annyit értett, hogy a járőrök valamit csináltak a dinnyével.
- Kérem, mondja el érthetően! Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy mi történt! – szakította félbe az összevissza beszédet. A telefonáló – egy férfi – kissé lassított beszédtempóján és most már szabatosan, tisztán adta elő a problémáját.
- Főhadnagy úr a városhoz közeli község dinnyeföldjén olyant észleltem, hogy azonnal földbegyökerezett a lábam!
- Mi történt?
- Hát, kérem tisztelettel, biztosra merem mondani, hogy a maga rendőreit a dinnyés lekenyerezte!
- Mondja, kérem részletesebben! – sürgette a parancsnok.
- Na, jó, akkor elmondom, hogy mit láttam és mit hallottam. A dinnyeföldre bekanyarodott, most, talán fél órája egy rendőrautó, két rendőrrel. Megálltak a kunyhó előtt és nyekkentettek egyet-kettőt a szirénájukkal. A dinnyés pedig rohant eléjük, kezét-lábát törve, és már messziről kérdezte tőlük:
- Visztek egy kis dinnyét fiúk? – erre az egyik rendőr, amint kiszállt az autóból, valami olyasmit felelt, hogy:
- Viszünk néhány darabot, de a többiért majd nagyobb autóval jövünk -, és a Lada hátsó ülésére betettek vagy nyolc-tíz darabot, a nagyobbakból. Ez legalább negyven kiló, amelynek gondolom azért ára is van.
- Miből gondolja, hogy korrupció történhetett? – kérdezte a főhadnagy.
- Abból, amit ezután hallottam!
- Mondja el, kérem, mit hallott!
- Azt mondta a dinnyés a rendőröknek, hogy vigyenek bőven, nagyon sokat segítettek neki és szeretné meghálálni, amiket tettek.
- Biztos, hogy nem fizették ki a dinnyét? – érdeklődött a parancsnok.
- Egészen biztos, pár méterre álltam tőlük a bokrok takarásában, és mindent láttam és hallottam. Még azt is mondta a dinnyés, hogy adjanak ám a többi rendőrnek is, mert nekik is köszönettel tartozik a szolgálataikért.
- Hol van most uram? – tudakolta a főhadnagy.
- Itt vagyok nem messze a dinnyeföldtől, a faluszéli telefonfülkében.
- Kérem, maradjon ott, hamarosan ott leszek! – és a parancsnok, aki még félórával ezelőtt azt hitte, hogy ezen a napon időben hazaér és családjával sétálhat egyet a városban, esetleg beülhetnek egy presszóba, most keserűen állapította meg, hogy a mai szolgálatnak csak az egyik fele tellett le. Beült az egyik szolgálati gépkocsiba, maga mellé vette az egyik járőrt és a menetlevélbe bekarcolta azt a települést, ahol valami nem stimmelt a dinnyeföldön. Menetközben találkozott az állítólagosan megvesztegetett rendőrökkel. Félreállította őket és azonnal rákérdezett:
- Fiúk, honnan származik a dinnye, a hátsó ülésen?
- Most kaptuk, az imént! – felelt az egyik járőr, aki, társával együtt a nyárra idevezényelt egység tagja.
- Csak úgy kapták, és nem fizettek érte?
- Dehogyisnem főhadnagy úr, az öreget – utalt a dinnyésre – nagyon sokszor kihúztuk a slamasztikából.
A parancsnok elsápadt, az előbbi mondat hallatán, de neki most itt, ebben a pillanatban dönteni kellett.
- Őrmester úr, akkor most, kérem, jöjjenek utánam, visszamegyünk a dinnyeföldre! – a két fiatal rendőr ijedten ült be a kocsiba és követték a főhadnagyot, aki útközben felvette a telefonfülke mellett álldogáló bejelentőt és együttesen robogtak be a földjén tevékenykedő dinnyéshez. Alighogy leállították a motorokat, a kérges kezű kertészember odaszaladt a fiatal rendőrökhöz és ijedten kérdezte a hozzá közelebb ülőt:
- Mi van kisfiam, miért jöttetek vissza?
- Nincs semmi baj édesapám, minden rendben van! – felelt az őrmester, aki kissé bizonytalanul adta a választ az aggódó tekintetű idős embernek. Az öreg, amikor meglátta a másik kocsiból kiszálló aranycsillagost, miután üdvözölte, tőle is megkérdezte:
- Főhadnagy úr, csak nincs valami baj? Ugye minden rendben van a fiammal? Tudja, ő nagyon jó gyerek, szabadidejében sokat segített – a kollégáival együtt – ebben az istenverte kemény munkában. Még szerencse, hogy ide helyezték a nyári szolgálatra ahol bérlem ezt a darabka földet, könnyebbé tették az életemet, soha nem tudom meghálálni nekik azt a sok segítséget, amit kaptam tőlük. Dinnyével tudok csak fizetni a sok kapálásért, a termés leszedéséért, és a többi nehéz fizikai munkáért.
- Bácsikám, hány rendőr szokott magának szabadidejében segíteni?
- Van úgy, hogy öten-hatan is jöttek.
A főhadnagy odafordult a bejelentőhöz, aki legszívesebben föld alá bújt volna szégyenében.
-Kedves uram, fel se tudja mérni, hogy milyen nagy szolgálatot tett nekem a bejelentésével! El se tudja képzelni, hogy mekkora örömet szerzett nekem, parancsnoknak, hogy ismét meggyőződhettem róla, hogy milyen stramm emberek vannak munkatársaim között – majd az öreg dinnyéshez lépett és bemutatkozott – nagyon örülök, hogy megismerhettem, gratulálok a nagyszerű fiához!
Történtek ebben a szürke zubbonyos világban érdekes esetek, amelyek nélkül az élet a zubbony színénél is szürkébbre sikeredett volna. Ezek az apró történésék színt vittek a feszültséggel teli mindennapokba. A szükséges humor ott bujkált, néha ott burjánzott a szolgálat nehézségei között, könnyítve az egyre gyarapodó súlyokon.
A nagy balhé
1988 nyarán történt. Sanyi, a fiatal őrmester belépett a járőrök eligazító helyiségének ajtaján, és megszólalt:
- Mindenki figyeljen ide, mert kicsit morcos vagyok, bal lábbal keltem! - méltóságteljesen körülnézett, majd így folytatta: - Na, azért!" - Bennünk azonnal megállt az ütő. Sanyi elindult szolgálatba, majd elfogott két betörőt, és egy rablót azon a napon! Ezt a napot, és ezt a belevaló "gyereket" nem felejtem el, amíg élek! Volt azonban Sanyinak egy másik intézkedése is, amiről eddig sem, ő, sem mi – a többiek – nem ejtettünk szót. Ez egy olyan intézkedés volt, ami a rendőr képzeletbeli naplójának a vidámabb lapjaira szokott felkerülni. Egy csendes, a nap forróságától letompított nyári napon az ügyeletes pultnál megcsörrent a telefon. Az egyik szemével már álmokat látó ügyeletes zászlós azonnal felugrott a kényelmes székből, bal könyökével leverte a pult szélén hagyott, az előző esti buliból megmaradt vaddisznó pörköltet, majd a beleeső telefont kezdte el a Népsport lapjaival törölgetni. Bambán bámult a kagylóra, és szemlátomást nem értette a körülötte lévő dolgokat.
- Ne nézzed, hanem beszélj bele, a kagyló arra való! – szólt rá az ügyeletes tiszt, az öreg százados, de már vette is ki a fekete bakelitot az elvarázsolt zászlós kezéből.
- Tessék, ügyelet, miben segíthetek? – kérdezte, és egy ingerült hang a vonal túlsó végén egy szabályos eligazítást tartott a számára, - valahogy így:
- Mi a lószart csinálnak maguk ott bent? Már vagy öt perce járatom a pofámat, de nem méltóztatnak beleszólni abba a rohadt kagylóba! – bediktált egy címet, egy városszéli utca nevével és házszámával, ahol nagyon nagy baj történt!
- Mi történt uram? – kérdezte a százados.
- Pontosan nem tudom, de úgy tűnik, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Messziről, a nyitott ablakon át annyit láttam, és hallottam, hogy ebben a házban egy férfi ordította a nőnek, hogy:”megöllek, te ribanc”, ő pedig könyörgött, hogy ne bántsa, majd egy női sikolyt hallottam, és az ablakon át, határozottan láttam, hogy abban a pillanatban vér fröccsent a falra. Nagyon sok vér! – A bejelentő bemondta nevét, telefonszámát, és az ügyeletes tiszt, a bejelentés valódiságát visszahívással leellenőrizte, majd azonnal hívta az esemény közelében lévő járőrt.
- Kettes, azonnal menjen a Nótás utca 117 –be, mert a bejelentés szerint ott súlyos bűncselekmény történhetett. Nagy veszekedés volt, és egy szemtanú, nyitott ablakon át azt látta, hogy vér fröccsent a lakás falára.
- Vette a kettes, indulunk, - volt a válasz, és hamarosan a ház előtt fékezett a rendőrautó. Óvatosan közelítették meg a házat, bementek az épületbe, bekukkantottak minden helyiségbe. A konyhába lépve földbegyökerezett a lábuk. A fehér falról ordított a hatalmas vörös folt, amelyből volt jócskán a flaszteren is, de embert nem találtak egyik helyiségben sem.
- Ennek fele sem tréfa! – szólalt meg az elképedt járőrvezető.
- Pedig abban bíztam, hogy valamit rosszul látott a bejelentő. Úgy tűnik a mai szolgálatunk is hosszúra nyúlik, - felelt a társa.
- Az, a franc egye meg! Megint sötétben kocoghatok a Trabimmal hazafelé. Reggel megtettem a 84 kilométernek a felét, a 41 kilométert, a másik fele a 43, hazafelé még vissza van.
- Talán másik úton mész hazafelé?
- Nem, ugyanazon!
- Akkor, hogy a fenében nem egyforma az út?
- Mert hazafelé azon a nagy emelkedőn a Trabanttal nem tudok elsőre felmenni, mindig egyszer- kétszer visszagurul ez az öreg jószág, de akkor is méri a távot, - próbálta sajátságos humorával enyhíteni a nehéznek látszó helyzetet a járőrtárs.
- A „helyzet fokozódik” csúszott ki a járőrvezető száján a Tanú című film híressé vált kijelentése, ami kettőjük zsargonjában azt is jelentette, hogy azonnal tanukat kell felkutatni, valamint a háziakat is meg kell keresni. A szomszédok nem láttak, nem hallottak semmit az esetből. Rádión jelentették az ügyeletre az általuk megállapítottakat. Megtörtént a helyi körözés elrendelése. Az egész település kereste a véres falú ház tulajdonosát és a feleségét. Késő délután valaki telefonált a kapitányságra, hogy a férj a kocsmában iszogat, és bizony furcsa foltok vannak a ruháján, de kezén is és a cipőjén is. Egy járőr azonnal odarúgtatott, és elkezdték elszámoltatni a jó embert:
- Hol van a felesége? – szólt az első kérdés.
- Gondolom, otthon, - volt a válasz.
- Üljön be a kocsiba, elmegyünk, megnézzük együtt, - invitálták a rendőrök.
- Az nagyon jó lesz, úgy is nagyon elfáradtam ma, egész délelőtt létráztam, - felelt a férfi. A rendőrautó nemsokára fékezett a ház előtt, ahol a korábban intézkedő, és a helyszínt biztosító járőrök éppen egy nőt igazoltattak.
- Mi történt, - kérdezték a férfit hazaszállító rendőrök.
- Előkerült a hölgy, - felelték a kollégák.
- Itt meg a férj, tehát teljes a család, akkor mi is történt maguknál, mi volt az a nagy sikítás pár órával ezelőtt, és mitől véres a fal? – szegeződött a kérdés a családfő felé.
- Kedves őrmester úr, ha a mi lakásunkban valahol vért találnak, akkor engem nyugodtan nevezzenek el a környék vámpírjának. Mutassák már meg, hol van az a vér!
- A konyhában a falon, kövezeten. Hamarosan jönnek a helyszínelők és mintát is vesznek belőle.
- Tőlem jöhetnek a maguk helyszínelőik, ha nincs fontosabb dolguk, de feleslegesen fáradnak ki, mert ami itt látszik, az nem vér.
- Hát, akkor mi?
- Kedves uraim, ez meggybor. Ma egész délelőtt szedtük a meggyet, aztán én egy kicsit megkóstolgattam a korábban szedett termésből készült meggybort. Ez a mafla asszony, meg beszólt nekem ezért. Összebalhéztunk, mondtunk egymásnak hideget, meleget, aztán berágott rám, és leborított ezzel a fimom itókával. Most nézzék meg, ott szárad a falon. Minden csöppjéért kár!
A járőrök azonnal meggyőződtek róla, hogy az ember igazat mond. Nincs sértett, akkor elkövető sincs. Megnyugodva vették az irányt a kapitányságra.
Vagy, itt van még egy, emlékiratba kívánkozó történés, ami utólag egy jópofa tréfaként is felfogható, de ott és akkor másként élte meg néhány ember.
Gyuszi a fiatal rendőr és a kapitány
Amit most elmesélek, nagyon régi történet, valamikor a 80-as évek végén játszódott. Egy dologra azonban határozottan emlékszem: Gyuszi, az alosztály akkor éppen legfiatalabb tagja, kissé ballra irányzott sapkarózsával lépett be az ajtón. Ja, hogy miért emlékszem erre a momentumra? Talán azért, mert a nagyon új sapka szinte mindig úgy találta meg a megfelelő helyet a fiatal rendőr fején. Azon a reggelen is, akárcsak a többi esetben, jókedvűen, mosolyogva jelentkezett szolgálatra. Nagyon gyorsan beilleszkedett a „csapatba”, amelynek többsége fiatalokból verbuválódott az utóbbi egy-két évben. Jó volt a hangulat ebben a nagy létszámú, közösségben, amelynek az egyik vidám, meghatározó egyénisége lett Gyuszi is.
Azt a bizonyos reggelt egy nagyon mozgalmas éjszaka előzte meg. Úgy is mondhatnám, hogy beütött a „mennykő” és szinte minden gazembert ideirányított a jó, vagy a rossz sorsa. Talán inkább, ahogy a jelekből is látszik, a rossz, mert a kapitányság előállítójára már éjfél körül ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát. A rendőrök pedig szorgalmasan állítgatták elő a rossz útra tért embertársainkat. Akadt köztük rabló, betörő, garázda, körözött nehézfiú, egyszóval megdolgoztatták a járőröket a nagy balatoni éjszakában. Az alosztályvezető, aki szintén részt vett az „akcióban” hajnalban, miután lepapírozták az éjszaka hozadékát, csak egy zuhany erejéig szaladt haza, aztán irány vissza a kapitányságra, mert az ezután következő parancsnoki eligazítást a világért se szerette volna kihagyni. Maga elé képzelte a kapitányságvezetőt, aki a többi parancsnok előtt – ha nem is az égig magasztalja – de legalább egy kicsit kiemeli azon a fáradt - álmos reggelen, ennek a jó kis közösségnek a nem mindennapi eredményeit. A fenti gondolatoktól a parancsnoki „nagy asztalnál” sem tudott szabadulni, ami kiülhetett az arcára is, mert azonnal a nagyfőnök célkeresztjébe került:
- Mi ez a nagy pongyolaság az alosztályon hadnagy úr? Egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal a lazasággal, ami eluralkodott nálatok! – olvasta a fejére a csodálkozó alosztályvezetőnek, a nem éppen ehhez az alkalomhoz illő intelmeket. A hadnagy először arra gondolt, hogy a kapitány virágnyelven, ezekkel a kétértelmű szavakkal akarja kifejezni köszönetét és megbecsülését az elmúlt éjszaka szaftos eredményéért, ezért valahogy így válaszolt:
- Alezredes úr, ez az én kis csapatom, és nagyon büszke vagyok rájuk! – mondta ragyogva a hadnagy, de ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Valami olyan, mint amikor minden előzmény nélkül a napfényes Balaton vizére lecsap a vihar. Valami olyan, mint amikor a célba elsőként beért futót kizárják a versenyből. A kapitány megemelte a hangját és már záporoztak is a nem várt mondatok az alosztályvezető felé:
- Arra vagy büszke, hogy nem tanítottad meg tisztelegni a munkatársaidat? Arra, hogy, az objektum őr nem ismeri a kapitányságvezetőt? Erre mit felelsz? De tudod mit, ne is felelj semmit. Szedjétek össze magatokat, komolyabb munkát várok. – fejezte be a dorgálást az alezredes. A hadnagy pedig ott az úr asztalánál átgondolta, hogy mi történhetett, de mivel a válaszára nem volt kíváncsi a „góré”, magában értékelte a helyzetet. Mit csinálhatott ez a szegény kis gyerek a kapunál, mivel taposott a kapitány lelkébe, ez a néhány napos rendőr? Talán nem ismerte fel? Arra is lenne magyarázat, hiszen amikor idekerült az új rendőr, a főnök már szabadságon volt, és ma jött vissza. Tehát ez lehet a baj! Akkor pedig nincs baj!
Az eligazítás folytatódott. A szolgálatot befejező ügyeletes tiszt tájékoztatta a „vezérkart” az elmúlt 24 óra eseményeiről. Tételesen elmondta, hogy mi történt az éjszaka, és ebből az derült ki, hogy szinte az összes eredményes intézkedéshez köze volt a hadnagy alosztályának.
- Ez igen, gratulálok hadnagy úr! – szólalt meg a kapitányságvezető, de a címzett csak ült, és nem volt képes kimondani az ilyenkor illendő „köszönöm” szót, ezért a gratuláció újra elhangzott, amelyre már a hadnagy motyogott valamit. A parancsnokit követően az első útja az objektumőrhöz vezetett, és elhangzott a kérdés:
- Mi volt a gond a nagyfőnökkel?
- Hadnagy úr jelentem, megjelent egy úr, megállt előttem - akiről most már tudom, hogy a kapitányságvezető - és mivel nem ismertem, megkérdeztem tőle, hogy hova megy. Arra gondoltam, hogy talán idézésre érkezett vagy ügyintézésre. Most már tudom, hogy várta, hogy tisztelegjek és jelentkezzek neki, de nem ismertem, mert még soha nem találkoztunk, én két hete kezdtem meg a rendőri szolgálatomat, ő pedig akkor már szabadságon volt, és ma jött először dolgozni.
- Nincs semmi baj, minden szabályosan történt, a szolgálati igazolványát mindenki köteles felmutatni, hiszen az objektumőr nem tudhatja, hogy aki tegnap még a hivatalában volt, ma is ott van – e még, - nyugtatta meg a parancsnok a fiatal srácot. A kapitány egy kicsit másként látta a helyzetet, ezért apró kis bökésekkel másnap is folytatódott a hadnagy szekírozása, sőt a következő napokban is, hiába vette védelme alá a vizsgálati alosztály vezetője, aki valahogy így fejezte ki nemtetszését a kapitány felé:
- Főnök, már megbocsáss, de nincs igazad! Annyira piti dolog, amivel szekálod a hadnagyot, nem is beszélve azt a kis fiatal rendőrt a kapunál. Ezek a gyerekek a lelküket is kiteszik, nap, mint nap fogják el a gazembereket, becsületesen helytállnak a munkájukban. Én, mint öreg rendőr és öreg parancsnok kérlek, ne bántsd már őket! – a kapitány nem szólt semmit, a hadnagy pedig várta a következő napot, hogy folytatódik–e, a lelki terror. Folytatódott, mert a nagyfőnök úgy érezte, hogy ez a módszer eredményre vezet. A hadnagy ezt azonban másként látta és nagyon nehezen élte meg, hogy annak ellenére, hogy a munkáját jól végezte, mégis rugdossák. Egy napon a vizsgálati alosztály vezetője csörrentett rá telefonon a hadnagyra:
- Ugorj fel hozzám egy pillanatra! – és máris az öreg, szaktekintély alezredesnél volt, aki elé tett egy Büntető törvénykönyvet, annak is a II. fejezeténél kinyitva, azaz a „Nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél”. A hadnagy nem értette, hogy miről van szó, de a nagy öreg rávezette:
-A nagyfőnök asztalán is van egy Btk. Reggel, mielőtt beér az irodájába, nyisd ki ezen az oldalon. Ha az első nap nem reagál rá, akkor a következő napon is lapozz ide, egészen addig, amíg macerál. Előbb, utóbb úgy is rájön, mi a II. fejezet üzenete. – A törvénykönyv másnap reggel már kinyitva fogadta a kapitányt. Ő, mivel rendszerető ember volt, talán fogta és becsukta. Talán még másnap is becsukta, de akkor már az oldal fő címe rögzülhetett emlékezetében. Harmadik nap már tudatosult, hogy miért lehet elé rakva az a bizonyos fejezet, ami a tízparancsolatban is szerepel, de ott egy kicsit más megfogalmazásban. A következő parancsnokin aztán világossá vált, hogy „talált, süllyedt”. Elmaradt a macerálás, újra a régi mederbe terelődtek a dolgok, és újra jó volt a kapitány „katonájának” lenni, végtére is nagyon jó főnök volt.
Sok furcsaság is előfordult az idők folyamán, ami a külső szemlélőnek talán érdekesség, de aki bent volt a sűrűjében annak munka, feladat volt, amit el kellett végezni, meg kellett oldani, azokkal az eszközökkel, lehetőségekkel, amelyek rendelkezésre álltak.
Melinda, a nyomozó
Valamikor a balatoni idegenforgalmi szezon az első igazi májusi napokkal kezdődött, és ha nem mosta el az augusztusvégi esős idő, kihúzta, akár szeptember közepéig is. A tóparti kisvárosok lélekszáma a nyári időszakban a többszörösére duzzadt, ami próbára tette az itt élők erejét, türelmét, hiszen ebben a néhány hónapban teremtették meg a télirevalót. Az „őslakosok” megélhetését az idegenforgalom biztosította. A vendéget fogadni kell, és mindent meg kell tenni, hogy jól érezze magát, mindennel meg legyen elégedve, és a következő évben is visszajöjjön, ha lehet, akkor még másokat is hozzon magával. Összehangolt tevékenység folyt a lakósság, az intézmények és a hatóságok között, amelyben a rendőrségnek is fontos szerep jutott, de feladatukat csak úgy tudják megoldani, ha máshonnan vezényelnek ide létszámot, és eszközöket. Jöttek ilyenkor egyenruhás rendőrök és nyomozók, komoly szakemberek, de előfordult, hogy gyengécskék is. Az egyik nyáron megérkezett a nyomozók kisegítő csapatával egy fiatal, 20 éves lány, Melinda, a nyomozó, aki így, vagy úgy, de színesebbé tett a detektívek életét. A hadnagyi rendfokozatnak „örvendő” hölgy operett belépőre emlékeztető bemutatkozása némelyekben mosolyt, másokban egy picinyke riadalmat keltett. Ez utóbbiak közé tartozott a szimatok főnöke, aki a lányt meglátva, valahogy így pusmogott apró bajusza alatt:
- Kit küldtek ide már megint nekem a nagyokosok? Mit kezdjek egy balerinával? Ezen a csajon legalább öt kiló festék van, és több havi fizetésemnek megfelelő ruha, azzal együtt is, hogy az a picurka szoknya éppen, hogy csak takar valamit. Erre pedig majd rámozdul az összes nyomozó, aztán nem a melóra lesz az eszük! Most törhetem a fejem, hogy ki mellé osszam be, mert, hogy ezt mindegyik meg akarja dögönyözni, az holtbiztos! - Melinda integrálása a nyomozókhoz, már másnap megkezdődött. A főnök már az összes kollégával „összerakta”, de a kis csapat eredményessége látványosan csökkent, és amikor már közeledtek a „béka seggéhez”, gondolt egyet: beosztotta egy öreg – a közrendvédelemtől nemrég átkerült – munkatárs, Kálmán mellé. Kálmán öreg róka volt a szakmában, de ezt a fajta munkát, amibe hirtelenjében belecsöppent, nem szerette, és nem tudta elfogadni azokat a módszereket, amelyekkel „dolgoztak” a civil ruhások. Undor fogta el a sok közhelytől, amit naponta hallott a nála sokkal fiatalabb kollégák szájából, mint pl.: „a legtöbb zsiványt a kocsmában hallottak alapján lehet elkapni”, mivel a tények pontosan azt mutatták, hogy édes kevés bűnöző akadt horogra, ez alapján, az elmélet alapján. A lényeg nem a bűnözőn, hanem a kocsmán volt. Az egyik kis fiatal detektív csak ebben a műintézményben érezte jól magát. Bármennyire is volt lelombozódva, teljesen kivirult, amikor kitárult előtte az ajtó, és akadály nélkül léphetett a söntéshez.
A következő napon Kálmán és Melinda nyomozóportyára lettek beosztva, mégpedig erdős területre, több távoli faluba. Választhattak a két felkínált szolgálati kocsi közül: Lada, vagy Volkswagen Golf.
- Lada! – vágta rá azonnal az öreg rendőr.
- Ezt a rutintalanságot! – jegyezte meg a fiatal hölgy, aki mellesleg nyomozó volt, - most ezzel a régi tragaccsal csettegünk egész nap?
- Mi a bajod vele, tiszta, van benne üzemanyag, elvisz bennünket akár a világ végére is.
- Én akkor is ezt a szép újat választanám! – válaszolt a hadnagy hölgy.
- Majd rájössz magadtól is, hogy mindennek meg van az oka, még hálás lehetsz, hogy ezzel a veteránnal megyünk. – Elindultak a megjelölt helyre, és pár kilométer hallgatás után Melinda törte meg a csendet:
- Tudod, hogy nekem a Tulipán ezredes nagyon közeli ismerősöm?
- Nem tudom, de nem is ismerem az urat.
- Pedig nagyon nagy főnök, amikor elindultam ide hozzátok, azt mondta, hogy, ha bármiben segítség kell, vagy, ha valaki bántana, nyugodtan szólhatok neki.
- Hű, akkor ez valóban nagy főnök lehet, majdnem akkora személyiség, mint az anyósom.
- Miért, mi a te anyósod?
- Nem mondhatom meg a beosztását, de nagyon nagy főnök.
- Ezek szerint nős vagy!
- Hát persze! Ebben a korban már előfordul az emberrel ilyesmi! Egyet azért árulj el nekem: ebben az öltözékben hogyan tudod ellátni a feladatodat?
- A kocsiban ülve nem történhet baja a ruhámnak! – felelte.
- Mi van akkor, ha ki kell szállnunk?
- Erre, az elmúlt két hétben nem volt példa, - adta meg a számára megnyugtató magyarázatot.
Egy darabig valóban nem kellett kiszállni az autóból, egészen addig, amíg a rádió egy nekik címzett üzenetet harsogott:
- Lopakodó 2-es, merre vagytok?
- Pacsirta puszta és Viola tanya között.
- Nagyon jó, menjetek a Pacsirta pusztára, több mint valószínű, hogy otthon tartózkodik, az egyébként bujkáló, körözött családfő, az öreg Cérna Dénes. Vigyázzatok, mert az öt felnőtt gyereke is nagyon harcias.
- Tudom, válaszolt Kálmán, de még a vénasszony is vadállattá tud változni, - válaszolt a főhadnagy, miközben az autót leállította egy szélesebb útpadkára, és nekilátott, hogy Melindát felkészítse a feladatra. – a te feladatod abból áll, hogy engem biztosítasz! Tudod, hogy ez mit jelent?
- Hogyne tudnám, - felelte önérzetesen a lány.
- Akkor, vágjunk bele! – adta ki a vezényszót az öreg rendőr. A körözött személy háza elé érve Kálmán gyorsan kipattant a kocsiból, és egy pillanattal később már a konyhában termett, ahol az asztalnál ült, és borozgatott a családfő.
- Jó napot Dénes! Szép lassan tegye a kezeit az asztal fölé, nyújtsa őket előre! Így, ni! – és a bilincs már kattant is a jóember csuklóján. – Induljon meg előttem, és álljon meg a kocsi mellett! – közben a főhadnagy a csendet hirtelen megtörő kutyacsaholás felé pillantott. A kutya állt Melindával szemben, aki a nagydarab állattól nem tudta követni kollégáját.
- Fújj rá a könnygázzal, - javasolta a lánynak, miközben a rablás miatt körözött férfit tuszkolta a kocsiba.
- Nincs nálam a könnygázszóró palack! – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: mi a jó fenének is lenne nála a palack, még elcsúfítaná a gondosan megtervezett ruhakölteményt, amit reggel – bizonyára órákig aggatott magára, miután elkészítette ezt a nagyestélyre való frizurát.
-A kurva életbe! – szaladt ki Kálmán száján, és odalépett a vicsorgató kutyához, és a sajátjából lefújta a makacs ebet, amely prüszkölve eloldalgott. Már éppen be akartak szállni a kocsiba, amikor valahonnan a semmiből, de inkább talán a ház mögötti erdősávból előrontott Cérna úr öt gyermeke, és az asszonykája.
- Azonnal engedjétek el az uramat! – ordította az odaadó feleség és példás családanya, de már a kezében lévő gereblyét emelte is, hogy lesújtson vele a két nyomozóra. Kálmán elhajlással védte az ütést, és a vénasszony ráesett a szerszám vasára. Egyet nyekkent, és több életjelet nem adott.
- Megölted az anyámat, te rühes kutya! – próbálták megközelíteni a rendőrtisztet a gyermekek. Kálmán előrántotta a pisztolyát, amitől visszahőköltek, de újra kezdték közelíteni. A főhadnagy társára pillantott, aki állt, földbegyökerezett lábbal és csak nézte a kialakult helyzetet.
- Hadnagy, biztosíts! - ordította el magát az öreg rendőr, de a társ csak állt, és tanácstalanul nézett. – Ez a divatmajom azt se tudja, hogy mit kérek tőle. Nem érti ezt a nyelvet,- ezért most részletesebben próbált segítséget kérni tőle: - kapd elő a pisztolyod és vágd csőre! Megértetted?
- Nincs nálam fegyver, - válaszolta a felelőtlenek hangsúlyával. Kálmán elordította magát:
- Na, akkor most másképpen csináljuk! – odalőtt egyet a félkörben, vele szemben álló, a támadást fontolgató családtagok elé, a földbe. A nagy csattanástól, és a becsapódó lövedék látványától úgy megijedtek, hogy a „feküdj!” vezényszót nem kellett megismételni, ott hasaltak mind az öten a porban, a rendőr előtt, aki tovább adta nekik az utasításokat : - kezeket hátra, aki megmoccan, lelövöm! – a nagydarab, egyébként agresszív emberek készségesen tették a hátukra kezeiket.
- Hadnagy, bilincset! – adta ki a főhadnagy a következő utasítást. Már meg se lepődött a válaszon:
- Nincs nálam bilincs. A tiszt nyugalmat erőltetett magára, és csak ennyit mondott:
- Nem tesz semmit! Találsz a kerítés mellett drótot, törjél belőle öt darabot! –és amikor a lány ezzel megvolt, folytatta: - most pedig mindegyiknek kötözd hátra a kezét! – A kötözés úgy, ahogy, de sikerült. Szédületes látványt nyújtottak a porban hasaló férfiemberek, hátrakötözött kezekkel. Időközben anyuka is észhez tért, és hogy eszébe ne jusson egy újabb támadás, neki is jutott egy darab rozsdás drót a kezeire.
A segítségül hívott körzeti megbízottak, egy helyi vállalkozó kisbuszával állították elő a díszes társaságot, a két nyomozó pedig folytatta a feladatát. Az ügyelet utasítására egy, mélyen az erdőben lévő fakivágást kellett leellenőrizniük, mert a bejelentés szerint, ott falopás történik. Most vették csak igazán hasznát a Ladának, amellyel, magas felépítményének köszönhetően, majdnem a helyszínig be tudtak menni az erdőbe…majdnem a helyszínig, azonban egy-két száz méter így is hibádzott a célig.
- Most mi lesz? - kérdezte Melinda, - innen gyalog folytatjuk?
- Igen! Innen szépen lesétáljuk ezt a nem túl nagy távolságot,- felelte mosolyogva az öreg. Kiszálltak, és elindultak, a szó szoros értelmében, árkon, bokron, göcsörtön, vadnövényzeten át. Elől a férfi, aki könnyedén darálta a métereket erős edzőcipőjében, lábszárát a csalántól védő farmernadrágjában, mögötte a nő, fehér, magas sarkú cipőjében, vékony harisnyában, alkalmi kosztümjében, aki egyre jobban lemaradt társától, mert, hát az a fránya cipő hirtelenjében az ellenségévé vált, nem szokta ezt a bakancsnak való terepet. Kálmán szándékosan tempózott. Meg akarta leckéztetni ezt a kis fruskát, aki nyomozónak nevezi magát, bitorol egy tiszti rendfokozatot, de semmihez sem ért. Néha hátrasandított, és megelégedve látta, hogy lemaradt, és a távolság egyre nagyobb lett köztük.
- Úgy látszik, egyedül megyek a fa tolvajokhoz, de sebaj, nem kell legalább erre a szépségre is vigyáznom, - gondolta, és ismét hátrapillantott, de csodálkozva látta, hogy a lány, cipőivel a kezében, ott lohol, közvetlen a nyomában. Harisnyája cafatokban lógott rajta, szemfestékét az izzadtságcseppek rámosták arcára. A haja összekócolódva, szép kis kosztümje bekoszolódva. Egy kis tisztásra érve pihenőt tartottak, és Kálmán, napszemüvegét tükörként a lány arca elé tartva, megjegyezte:
- Ilyen fizimiskával nem mehetsz tisztességes, tolvaj emberek közé, még megszólnának. Hozd egy kicsit rendbe magad! Ott van az a kis patak, abban megmoshatod az arcod, igazítsd meg a hajad! A tolvajok úgy sem lépnek le, hiszen azt sem tudják, hogy jövünk. – Melinda néhány perc alatt rendbe kapta magát. Harisnyáját egyszerűen letépte lábáról, a Kálmántól kölcsönkapott picinyke fésűvel helyreállította frizuráját, és a patak vize eltüntette a fekete festékfoltokat az arcáról. A cipő belekerült egy talált reklámszatyorba, és a kétfős „alakulat” megközelíthette azt a helyet, ahol több férfi láncfűrésszel fát vágott, akik, amint észrevették a jövevényeket, leállították gépeik motorját. Kálmán üdvözölte őket, majd szolgálati igazolványát felmutatva, kérte a fakitermelésre szóló engedélyt. Hamarosan tisztázódott, hogy egy vállalkozó írásos megbízása alapján végzik a munkájukat. Ők tehát, rendben voltak, nem úgy, mint a megbízójuk, aki ott lapított az emberek között, de egy-kettőre fény derült az összes turpisságára, ezért elfogták, és előállították a Rendőrkapitányságra.
A két nyomozó fáradtan fejezte be első közös szolgálatát. Másnap mindketten időben érkeztek szolgálati helyükre. Az öreg rendőr a tőle megszokott öltözetben, és Melinda edzőcipőben, farmernadrágban, pólóban, felette könnyed széldzsekivel.
- Gyere csak ide kislányom, hadd nézzelek meg! – szólalt meg Kálmán, és amint a lány pördült egyet a teremben lévő munkatársai előtt, elővillant az övére fűzött bilincs mellett a pisztolytáska, a benne lévő fegyverrel. A főhadnagy elmosolyodott, és nem tudta megállni, hogy ki ne mondja:
- Rendőr lesz belőled kislány! Nyomozó! – a többit pedig hozzágondolta: - addig azonban van még egy kis teendőnk!
Aztán akadtak nehéz pillanatok is, amelyek nagy odafigyelést és alapos munkát követeltek, valamint bizonyságát adták az egymás iránti tiszteletnek, ragaszkodásnak szem előtt tartva a régi szlogent: egy mindenkiért, mindenki egyért! Ilyen volt az egyik...
...Kemény mérkőzésbiztosítás
A főhadnagy eleinte idegenkedett a rendezvénybiztosításoktól, főleg a futballmérkőzések nem voltak kedvére valók, de az idők folyamán személye összenőtt ezzel a fogalommal. Az üdülőhelyi kisvárosban pedig jócskán akadtak rendezvények, és amióta a focicsapat is magasabb osztályba lépett, nem kellett gondolkodni a település rendőreinek, hogy miként töltik el a hétvégi szabadidejüket. Ilyenkor, aki él és mozog, irány a szolgálati hely, és lehet farkasszemet nézni a „B” közép haramiáival a pályán és közterületen. A főhadnagy sok érdekes és embert próbáló mérkőzésbiztosítást vezetett, de ezek közül az alábbi papírra is kívánkozik.
Ez a bizonyos meccs egy kicsit másként indult, mint a korábbiak. Már az előző – pénteki - napon lehetett érezni valami furcsa lőporszagot a levegőben. A fővárosból érkező vonatok kiürültek az üdülőváros vasútállomásán, és a sok ember azonnal megindult a város parkjai felé, ahol a magukkal hozott, vagy a menetközben vásárolt italok kíséretében letelepedtek a fűre, persze nem kímélve a szépen gondozott virágokat sem. A parkőröket egyszerűen elkergették, és szorgalmasan fogyasztgatták a cseresznyepálinkával megvadított meleg sört, amitől rövidesen dühöngő őrültté, majd zombivá és a gyepen, virágágyásokon „békésen” alvó gyerekekké változtak.
- De jó is lenne, ha ez az állapot így maradna! – sóhajtott fel a terepszemlét tartó főhadnagy, aki egyben a Közrendvédelmi Osztály egyik alosztályvezetője. - Inkább szunyókáljanak a kedves vendégek, legfeljebb néhány száz virágot telepít a város a kitaposottak helyébe, de amíg alszanak, addig sem garázdálkodnak, nem törik be a kirakatokat, nem szaggatják szét a buszok üléseit. Aludjatok barátocskáim, mi majd vigyázunk az álmotokra! – ezt azonban már késő este mondta, amikor ismét tett egy kört a megszállt városban, és látta, hogy a Balaton part legnagyobb parkja szállodává lépett elő…és teljesen megtelt. Elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy a tizenöt éves nagy fia az elkövetkező mérkőzésen kinek fog szurkolni, a csapatának, azaz a vendégeknek, vagy a városának, aki ugyancsak a csapata. De, hát ez lenne a világon most a legnagyobb probléma. Ezek a gondolatok egészen jókedvre derítették, és egyáltalán nem érezte lehangolónak a parkban alvó fiatalok látványát sem.
- Javarésze még szinte gyerek, akárcsak az enyémek otthon, és az én nagyfiam is ilyen zászlót visz magával, ha szurkolni megy, - pillantott az egyik pad mellé leesett, emberméretű lobogóra. A padon pedig egy fiatal srác, katonaruhában, és szemmel láthatóan fázik, a foga vacogása méterekre is elhallatszik. A főhadnagy lehajol, felveszi a zászlót, szépen félbehajtja és óvatosan betakargatja vele a didergő kiskatonát, aki felnéz és félig tudatosan, félig bódultságában megszólal:
- Köszönöm főhadnagy úr!
- Szívesen! – felelt a tiszt, és már indul is tovább, de a fiú utána szól:
- Főhadnagy! Te kinek szurkolsz?
- Nektek fiam! Az ifjúságnak! – és a katona álomba szenderült. Az alosztályvezető ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy ennek a találkozásnak mekkora szerepe lesz másnap, amikor a sportpályán elszabadul a pokol. Addig azonban még vissza van az éjszakából jó néhány óra, és még a holnap délelőtt is. Addig még sok minden történhet.
- Fiúk, imádkozzunk, hogy derült, száraz maradjon az idő, nehogy essen az eső, mert ha ez a nagy tömeg megindul, akkor nekünk végünk, - fohászkodott a parancsnok. – Most pedig, akinek eddig tartott a szolgálata, gyorsan irány haza, próbáljátok kipihenni magatokat! – köszönt el a kollégáktól. Kollégáktól? Ők többek voltak, mint munkatársak! Ők voltak a fiúk, ők voltak a CSAPAT, ők voltak, akiket az akkor még fiatal főhadnagy, később, öregemberként is egyfolytában visszasír!
A meccs napja
Az időjárás ezen az éjszakán a rendőrök szövetségese volt, eső, vihar nem kergette be a város központjába a „csillagszállók” lakóit. A délelőtt, néhány kisebb intézkedéstől eltekintve csendesen telt. Másnapos, félig kábult fiatalokat lehetett látni városszerte, itt, ott hangoskodtak, szaladgáltak át az úttesten a járművek előtt, de a helyzet kezelhető volt. Ahogy, azonban közeledett a mérkőzés kezdésének ideje újra kezdtek bódulni, és ehhez újra a meleg sör, töménnyel receptjéhez folyamodtak. A kapitányságon a főhadnagy folyamatosan kapta a jelzéseket a városban kialakult helyzetről és aggasztó volt a szurkolók italozása, amit lehetetlen volt megakadályozni. Az egészben az jelentette a legfőbb veszélyt, hogy a meleg lötty ivását úgy időzítették, hogy a mérkőzés teljes ideje alatt „dühöngő őrültek” legyenek, ami sajnos valósággá is vált, már az első félidőben. Többen belekapaszkodtak a nézőteret a pályatértől elválasztó drótkerítésbe és ütemesen, nagy erővel rázni, rángatni kezdték. A rendőrök próbálták őket erről lebeszélni, de nem jártak sikerrel, talán még nagyobb erővel estek neki a dróthálónak. A biztosítás parancsnoka odament a vendégek „B középjéhez”, a legjobban dühöngőkhöz, felemelte a kezét, erre pillanatokra elcsendesedtek, és a parancsnok ezt kihasználva hangosan kérte őket:
- Sporttársak, szeretnék néhány dolgot kérni! Először is ne rángassák a kerítést, mert a végén még tényleg kidől,- de még be se fejezte mondandóját, máris elkezdték szidalmazni, és egyszerűen megkérték, hogy „húzzon el onnan”.
- Rendőri erőt csak a legvégső esetben alkalmazunk, talán sikerül meggyőznöm őket, - mondta helyettesének, de a feldühödött tömeg nem értett a szóból. Ekkor azonban mellé szegődött a szerencse, egy kiskatona személyében, aki először belefújt valamilyen, artikulálatlan hangot adó trombitába, amelytől néhány pillanatra abbamaradt az ordítozás. Ezt a csendet használta ki a katona, és odaordította társainak:
- Ez a főhadnagy takart be az éjszaka a parkban a zászlóval, hogy ne fázzak meg, fogadjatok szót neki, ő is a mi csapatunk szurkolója! – és csoda történt, ettől kezdve nem rángatták a kerítést és normálisabban is viselkedtek, mint korábban. Jóval később, amikor már elfeledkeztek a fogadalmukról és erősebben hatott a meccs előtt benyakalt „koktél”, megdobálták a TV-seket, majd kiszakították a pálya egyik kijárati kapuját, de mivel nagyobb bajt nem csináltak, a rendőrök szándékosan nem avatkoztak be. Ott, abban a helyzetben ez volt a legcélirányosabb megoldás, ahhoz, hogy minél előbb, a lehető legkisebb incidensekkel hagyják el a pályát. A kapun a biztosítás parancsnoka lépett ki utolsónak, a helyettesével. Azonnal bepattantak szolgálati kocsijukba azzal a céllal, hogy a belváros felé vonuló tömeget a kellő távolságból kísérjék. A rendőrök, az eligazításon meghatározottak szerint biztosították a vonuló tömeg útvonalát, ami azonban egyre nehézkesebbé vált, mert különböző csoportok mentek, vonultak a szélrózsa minden irányába.
- Egyszer csak az autóbusz pályaudvarra beosztott rendőrök egyikének segélykérése hallatszott a rádióban. Elfúló hangjából és a körülötte lévő zajokból azonnal érthetővé vált, hogy valami nagy baj történt:
- Segítséget kérek a buszpályaudvarra, többen megtámadtak bennünket! – ordította a rendőr. A parancsnok menet közben felvett a kocsijába még két rendőrt, és árkon, bokron keresztül, máris a helyszínen voltak, a helyettese pedig rádión a helyszínre irányított még néhány munkatársat, ahová a rendőrök szinte egy időben – és gyorsan – érkeztek, de a közvetlen veszélyt nem ők hárították el, hanem egy szabadnapos vízirendőr, aki a feleségével éppen arra haladt.
Mi történt a buszpályaudvaron
Tibor és Attila az autóbusz pályaudvaron, a szurkolók vonuló útvonalától kicsit távolabb láttak el szolgálatot. Arra lettek figyelmesek, hogy a buszok között megjelent egy nagyobb csoport, akik először csak hangoskodtak majd egy kiürült sörös palackot rugdostak a pályaudvar melletti sétányon. A két rendőr hagyta őket, mondván, amíg ilyen kis „műsorral” vannak elfoglalva, addig legalább nem követnek el igazi balhét. Várták, hogy majd csak megunják az ordítozást és előbb-utóbb eltűnnek. Sajnos, nem ez történt! Az egyik odalépett az egyik ott parkoló autóhoz és elkezdte feszegetni a visszapillantó tükrét, egy másik pedig az ablaktörlő lapátot. Ez az a pillanat, amikor már nincs tovább! Ezt már meg kell akadályozni! Tibor, az idősebb rendőr odalépett a vandálokhoz és szabályosan felszólította őket, hogy hagyják abba a kocsik rongálását. Arra már nem maradt ideje, hogy elkérje a rongálók személyi igazolványát, mert az erősen ittas fiatalok ordítozni kezdtek, dühöngve szidták a két rendőrt és fenyegetően indultak meg feléjük. A sok dühöngő ember körbevette a rendőröket, és több oldalról is elkezdték lökdösni őket. Tibor pisztolya a földre esett, őt is a földre lökték és egy két ütést és rúgást is el kellett szenvednie. Szerencsére a rádiót, ha nehezen is, de tudták használni. A földre került pisztolyt, bárhogy is igyekezett Tibor, nem tudta elérni, mert folyamatosan rángatták, ütötték a garázdák. Attila ez idő alatt néhány rátámadó fiatallal hadakozott. Bármilyen ügyes és erős is volt, a nagy túlerő miatt nem tudott társának segíteni.
Zoltán a Vízi rendészet fiatal zászlósa civil ruhában éppen arra haladt menyasszonyával. Először a nagy hangzavart észlelte, aztán azonnal világossá vált számára, hogy itt sokkal több van egy egyszerű kiabálásnál.
- Itt rendőrt vernek! – villant át rajt a gondolat. Már lőtte is ki magát, és máris ott termett, ahol a legforróbb a levegő. A másodperc töredéke alatt átlátta a helyzetet, és cselekedett. Kénytelen volt gyorsan cselekedni, mert az egyik támadó éppen nyúlt a fegyver után. Zoltán egy hatalmas, a szájat ért ütéssel akadályozta meg a nagyon nagy bajt. A gazember elvágódott, de egyik foga beletörött a vízirendőr kézfejébe, aki felkapta a földön heverő pisztolyt, szabályosan szolgálatba helyezte magát és a tűzkész fegyvert a dühöngő szurkolókra fogva, osztotta nekik a vezényszavakat:
- Arccal a kerítésnek! Mozgás! Nem tréfálok! – és a korábban állattá változott huligánok kénytelenek voltak engedelmeskedni, és egymás mellett állva, a sétányt a vasútállomástól elválasztó betonkerítést nézegették, amikor a főhadnagy és a többi rendőr a helyszínre érkezett.
. Zoli intézkedése itt véget ért, de még a bátor fiatal rendőr megkérdezte a parancsnokot:
- Főhadnagy úr, tudok még valamiben segíteni?
- Zolikám, neked most a sérült kezed rendbetétele legyen a legfontosabb!
- Na, meg a fogorvost is keresd fel! - tette hozzá Miki, aki az elsők között ért a helyszínre, és amikor látta Zoli arcán a csodálkozást, hozzátette: - a kezedből ki kellene húzatni a beletörött fogat, nehogy gyökeret eresszen! – próbálta a feszült helyzetet oldani ez a jó humorú, örök vidám srác, akinek talán még a kutyája is egyfolytában mosolygott. Kellettek az ilyen emberek a csapatba! Kellett, aki lelket öntött társaiba, aki igyekezett derűsebbé tenni a nehéz perceket, órákat. És kellettek az ilyen jól képzett, ugyanakkor szerény rendőrök, akik odaálltak, mert oda mertek állni a vadul támadó futball huligánok elé, és testükkel védték meg a várost és polgárait a dühöngő garázdáktól. Itt, ebben a pillanatban, ahol elszabadult a pokol, és hozzávetőleg háromszáz, magáról megfeledkezett, részben alkoholmámortól és egymás bíztatásától emberi mivoltából kivetkőzött fiatal megindult a néhány rendőr felé, akik nyolcan-tízen lehettek. Záporoztak a vasúti sínek mellől összeszedett kövek, kavicsok a szürkeruhásokra, amelyből több célba talált. A dobálás hamarosan abbamaradt, bizonyára a támadók attól tartottak, hogy egymást találják el, mert össze-vissza szaladgáltak a busz pályaudvar és a vasútállomás közötti téren. A rendőrök egymástól három méterre állva sorfalat alkottak, középen, a parancsnok mellett és a vonal két szélén egy-egy kutyás rendőr helyezkedett el. A huligánok első támadását ez a kis létszámú egység gumibot és könnygázszóró palack használatával visszaverte, amelyben meghatározó szerepe volt a három rendőrkutyának. Időközben a rádión, a másik felállítási helyekről segítségül hívott járőrökkel kiegészítve, húsz rendőrből és öt kutyából álló sorfal szorította ki a feldühödött tömeget a térről, és a vasutasok segítségével a beérkező, fővárosba induló vonatra irányították őket. Több személyt elő kellett állítani. A garázda cselekmény valamint a rendőri intézkedés során egy súlyos és néhány könnyű sérülés keletkezett. A másnapi újságok, leszámítva a megyei lapot, rendőri brutalitásról írtak. A megyei lap munkatársa vette a fáradtságot és személyesen részt vett a mérkőzésen, valamint saját szemével látta a rendbontás és a rendőri intézkedés eseményeit.
A következő napokban sajtótájékoztatót tartottak a kapitányságon, amelyen megjelent sok újságíró. A mérkőzés biztosítását vezető főhadnagy nem kapott szót, olyanok nyilatkoztak, akik a történések idején még a város közelében sem voltak, de még csak telefonon sem voltak elérhetők. A biztosítás parancsnoka pedig ettől kezdve először egy enyhe, majd egyre erősödő csömört érzett néhány vezetővel szemben.
Azokra a kollégákra, akik ott, akkor, abban a kritikus helyzetben helytálltak, és szinte felszerelés nélkül oldották meg azt a nem mindennapi feladatot, még ma, öreg nyugdíjasként is szeretettel gondol.
Az ember sokszor nem is tudja, hogy miért fontosabb számára egyik emlék a másiknál. Vannak a múltból többször felvillanó filmkockák, amelyek örök nyomot hagynak bennünk. Ilyen volt az a bizonyos, évtizedekkel ezelőti forró nyári nap is:
Balatoni vihar
A Balaton - a Pannon tenger - hazánk egyik színfoltja. Évezredek óta szolgálta az itt élő embereket, élelmet jelentett bőséges halállományával, a kezdetektől közlekedtek, először még mocsaras, ingoványos vízében, majd a Sió megépítésével a lápot, mocsarat lecsapolták és hajózhatóvá vált, akárcsak a belőle kifolyó csatorna. Az északi part hegyeivel és a déli laposabb tereppel időjárás meghatározó tényező is. A sekély vizű tó könnyedén felmelegszik a nap sugaraitól, de itt ezen a tájon pillanatok alatt képes megváltozni a hőmérséklet, szinte a semmiből elő tud lépni egy - egy félelmetes vihar. A balatoni vihar.
Valamikor a nyolcvanas évek végén történt: Kálmán, a fiatal főhadnagy, mint már annyiszor, ezen az augusztus eleji vasárnapon is beosztotta magát szolgálatba. Szerette a munkáját, igazából munkatársai között érezte jól magát. A nap sugarai szinte folyékonnyá változtatták az esőt már régen látott városi aszfalt utakat.
- Csak ezt a szerencsétlen tányérsapkát ne kellene viselni ebben a rettenetes hőségben,- gondolta és egy kicsit még eljátszott ezzel a gondolattal: - milyen jó jelzőt talált a hőség szó elé, - rettenetes! Nem nagy, nem kibírhatatlan, nem mindent felperzselő, hanem: RETTENETES! Úgy érezte, hogy ez a két szó teljesen összetartozik és gondolatban mindkét szót lerajzolta és - mennyire nem meglepő – mindkettő egy lent kezdődő és lent végződő szabályos ívet írt le.
- Most már árnyékosabb helyre kellene menni, mert még egy kis idő a nap „heve” alatt és még a fehér rafiasapka is lebarnul. Mielőtt beindult a kapitányság épületébe, a közterületeken szolgálatot teljesítő munkatársainak kiosztotta a védőitalt és odasúgta a bajtársaknak, hogy amennyire lehetséges kerüljék az UV sugarakat, lehetőleg árnyékban vészeljék át a rekkenő hőséget. Kicsit szégyenkezett, hogy bemenekült az épületbe, kollégái pedig tovább szenvedtek a gőzölgő aszfalttól. Bent az irodában győződött meg róla, hogy semmivel se került jobb helyzetbe az épület falai között. A betonfalak átforrósodtak és most ontották magukból a hőt. Hőmérője nem volt, de úgy 40 C fokra saccolta a hőmérsékletet. Töltött magának az íróasztalán lévő kancsó vízből, de már kezével érezte, hogy „halálos vétek” lenne belekortyolni, ezért először a pohárból, majd a kancsóból rácsurgatta a fejére. A langyos víz rálöttyent ingblúzára, ezért azt levetette és a falon árválkodó ruhaakasztóra tette. Itt lesz ideje megszáradni, mire újból kimegy a fiúkhoz, az újabb adag hideg üdítővel. A szolgálati okmányait rendszerezte, amikor megcsörrent asztalán telefon. A vízirendőrök parancsnoka hívta, aki arról tájékoztatta, hogy a tó térségében nagyon erős vihar várható, orkánerejű széllel, amely gyorsan ideér. Tudta, hogy, az öreg parancsnok szava szentírás, amit a szolgálattal kapcsolatban kimond, azt nagyon komolyan kell venni, ebben nem ismer tréfát, ez az örök vidám, „jópofa” vízen járó. Kálmán, azonnal továbbította a híreket munkatársainak, megkérve őket, hogy akit csak lehet, tájékoztassanak a közeli veszélyre. Milyen veszéllyel járhat egy hirtelen lecsapó balatoni vihar? Hatalmas károkat okozhat és ilyen esetben emberek sérülhetnek, vagy halhatnak meg. Fák dőlhetnek ki, ágak törhetnek le, a déli szél besodorhatja a csónakokat, gumimatracokat, vízi bicikliket a tó közepére, ahonnan már nem mindig van menekvés. A főhadnagy tette a dolgát, a kevés eszközével megpróbálta enyhíteni a közelgő nagy „bajt”, amikor egyszer csak belehasított a felismerés és szinte felkiáltott a fullasztóan forró irodában:
- Jó Isten! A családom lent van a strandon! – ült ki arcára a rémület. Feleségét és két pici gyerekét, az ötéves kisfiút és a kétéves kislányt ő vitte le a strandra, azzal, hogy majd telefonálnak, ha „kistrandolták magukat”.
- Hamarosan visszajövök, URH –n elértek, - szólt be az ügyeletes tisztnek és már ugrott is be az épület előtt álló autójába, és röviddel később a strand főbejárata előtt fékezett. Anyósa, aki évek óta itt dolgozott a jegypénztárban már messziről kiszúrta egyenruhában érkező vejét és ijedten kérdezte:
- Csak nincs valami baj, hogy ilyen korán jöttél a gyerekekért?
- Baj nincs, de pillanatokon belül hatalmas vihar várható, ezért tájékoztatni kellene a strandolókat és az enyémeket hazaviszem,- válaszolta Kálmán, amelyre a mama hitetlenkedve reagált:
- Hiszen egy darab felhő, egy csöppnyi szellő sincs, hogy tudna itt most vihar lenni? - tette fel a kérdést mosolyogva, de amikor a vízen meglátta a rendőr motorosakat és a vízi mentők csónakjait és hallotta azok szirénáit valamint hangszóróit, amelyben a fürdőzőket a víz elhagyására szólítják fel, már azonnal tudta, hogy a család rendőr tagja nem viccel. Azt eddig is tudta, hogy ilyen dolgokban nem szokott tréfálkozni, de a motorcsónakok, amelyek az előbb még gondtalanul pancsolókat, kezdték kiterelni a Balaton teljesen nyugodt vízéből, elégséges magyarázatul szolgáltak a közelgő „veszedelemre”. Kálmán összeszedte a családot. Felesége egy pillanatig sem kételkedett a szavában. Ha valaki, ő tudta igazán, hogy férje mikor jó pofizik, és mikor komoly a dolog. Ő ismerte a legjobban ezt az embert, tudott olvasni a szeme legkisebb rezdüléséből is. Elhelyezkedtek a Skodában és elindultak a lakótelep felé. Menetközben a beharangozott viharból még egy kis libbenő szellőt sem észleltek, az égindulásnak a legapróbb jele sem mutatkozott. A főhadnagy mégis meg volt róla győződve, hogy az égi zenebona rövid időn belül megváltoztatja ezt az idilli, napfényes, tikkasztó balatoni világot. Az egyik utcában egy nagyobb fiatalokból álló csoportra lett figyelmes, akik szemlátomást, a náluk lévő tárgyak alapján a strandra igyekezhettek. A főhadnagy megállította mellettük autóját és udvariasan kiszólt a letekert ablakon:
- Jó napot kívánok fiúk, lányok! Most kaptuk a rossz hírt, hogy hamarosan nagy vihar érkezik hozzánk, ha a strandra igyekeznek, lehetőleg ne tegyék, mert nagyon zord idő lesz. Ilyenkor nagyon veszélyessé válik a Balaton. Az „ifjúság” hitetlenkedve nézett a rendőrre, akiről a forró autóban, patakokban ömlött a verejték.
- Ne haragudjon, de hogy mondhat ekkora badarságot, szólalt meg az egyik lány, aki kijelentésének éle miatt utóbb zavarba jött.
- Higgyenek nekem, én csak jót akarok, - próbálta meggyőzni az egyenruhás a tóra igyekvőket, de hasztalan, ők nevetgélve, hangoskodva folytatták megkezdett útjukat, de még előbb az egyik vagányabb srác utána kiáltott az éppen elinduló autónak:
- Magának elmentek otthonról,- amely teljesen behallatszott a kocsi utasterébe, de a rendőr nem azon bosszankodott, hogy megsértették, hanem féltette ezeket a butuska fiatalokat a közelgő veszélytől. Mit volt mit tenni, folytatják útjukat hazafelé, amely a strandtól csak néhány kilométernyire volt. A házuk elé érve már érezhető volt egy - egy fuvallat, a harmadik emeleti lakásukból kitekintve sötét színű fekete felhőket láttak közeledni, majd pillanatokon belül a nyitott ablakon keresztül a függöny elkezdett lengedezni. Az ablakok becsukásával egy időben ért oda egy hatalmas széllökés, amely az utca porát és a játszótér homokját villámgyorsan szétterítette a lakótelep házai között. A porfelhő csak nagyon rövid ideig szállt, mert a hirtelen lezúduló eső, azt beleragasztotta a talajba. Szinte a semmiből jött elő ez a félelmetes természeti jelenség. Ömlött a víz fentről, de még oldalról is, az orkánerejű szél tett róla, hogy ne lehessen megállapítani, hogy hol van a lent és a fent. Eközben az ég nem is dörgött, hanem csattogott, jelezve a villámok becsapódását, amelynek nagy többsége a Balaton vízében találta meg a célpontját. Ijesztő nappali sötétség borította be a balatoni égboltot. Ez az a balatoni vihar, amelyet alig félórával ezelőtt jelzett az öreg vízi medve, a tó rendőrségének parancsnoka, akkor, amikor a leghevesebben támadott a nap, amikor a víztükrön egyetlen fodrocska sem látszott, amikor minden nyugodt volt idelent. Aztán hirtelen összezsugorodott a világ, az elemek hatalmas erejével szemben törpévé vált az ember, nem maradt más, csak várni a pillanatot, amikor elhangzik az utolsó félelmetes dörrenés, és a vakító, tüzes nyilak fényei végleg belevesznek az egyre tisztuló égbolt kékjébe.
Megnyugodott a világ, lecsendesedett a természet, zajait elnyelték az itt - ott még megjelenő, de egyre jobban kifehéredő felhők. A vad dobok hangját átvette egy másféle zenekar, egy lágy szimfóniát, fülbemászó, halk dallamot megszólaltató égi tünemény.
A kavargó emlékeket nem lehet sorba állítani, azok jönnek maguktól, és pedig úgy, ahogy nekik tetszik. Csaponganak az időben előre, hátra. Most éppen egy szomorúan indúló nap libbent az öreg zsaru lelki szemei elé, egy emlékezetes utazás napja:
A repülőgépen
Kálmán lógó orral lépett a repülőtér várójába.
– Még negyven perc a gép indulásáig,- gondolta, és letelepedett az egyik székre, távol mindenkitől. Egyedül akart maradni, legalábbis valamennyire távol az emberektől. „Hagyjon most mindenki békén” arckifejezéssel ült a bőrülésen, és bármennyire is szerette volna, nem tudott szabadulni az otthon történtek nyomasztó terhétől.
- Otthon? Hol az otthon? Az otthon szent, és a közös alom már az állatoknál is háboríthatatlan. Az embereknél is! Ja, hogy vannak alacsonyabb szintű élőlények világnak csúfjára, mások bánatára? Ezt jól kikaptam, én aztán jól bevásároltam, most törhetem a fejem, hogy tudok felemelt fejjel kilépni ebből a leprás kapcsolatból! De mi lesz a két kisgyerekkel? – sajnálta magát a gépet váró egyetemi hallgató. Nehéz volt bevallani magának, de siratta azt a pár évet, ami mögöttük volt, pedig már az elején észrevehette volna, hogy ez az „asszonyka” nem hozzá való. Neki, olyan magafajta, egyszerű, életvidám, jövőbetekintő társ kellett volna, aki fogja a kezét, együtt güriznek, és mindent megtesz, hogy a mosoly állandó lakótársuk legyen. Olyan, mint az a kislány az általánosból, aki örök életben megmaradt plátóiként. Órájára pillantott:
- Még félóra, - gondolta, de annyira mindegy volt, hogy a Tupoljev előbb, vagy később emelkedik a magasba. A kín úgyis száll vele a távoli országba, és letelepszik ott is, befészkeli magát a kollégiumi szobájának minden sarkába. Vele fekszik, vele ébred. Amint marták a gondolatok, a vele szemben lévő székek egyikére leült egy fiatal lány. Vetett rá egy pillantást, majd ismét beleájult megtépázott saját kis világába, és tovább marta az emlékezés.
- Mi a jó fenét keresek én itt, és egyáltalán mit keresek ebben a világban? Hogy is kerültem ide? – és elkezdett peregni egy film, az elmúlt évek filmje, ami ott kezdődik, hogy a környezete, főleg édesapja legnagyobb tiltakozása ellenére, felhúzta a rendőrcsizmát. Apja intette ettől a lépéstől:
- Fiam, te nem rendőrnek születtél! Oda te túlságosan jólelkű vagy. Tanulj inkább tovább, legyél tanár vagy valami hasonló, én téged ilyen pályára tudnálak elképzelni! – de Kálmán belevette abba a konok fejébe, hogy ő rendőr lesz, és „élete árán is megvédi a jókat a rosszaktól”.
- Apám, a rendőrségnél is van mód továbbtanulni. Tiszt lehetek!
- Ha egyáltalán be tudsz jutni a főiskolára, - érvelt az apa. A fiú itt bizonytalanodott el először, mert ő is tisztában volt azzal, hogy nagy a túljelentkezés, és először a kiszemelt gyerekeket veszik fel, és majd a maradék helyekre a mezítlábas falusi srácokat. Kálmán rendőr lett, őrmesterként kezdett. Elvégezte a szükséges gyorstalpalókat. Egy nyár eleji napon, a legnagyobb meglepetésére hívatta a kapitányságvezető:
- Foglaljon helyet,- invitálta a csupa szív, szakmai tekintély alezredes,- mert most olyant fog hallani, amitől biztosan leülne! – és Kálmán belelapult a süppedős fotelba. – Hallottam, hogy szeretne továbbtanulni, vállalna egy iskolát a következő ősztől?
- Minden vágyam, hogy elvégezhessem a főiskolát, alezredes úr, - felelte kipirosodva a tiszthelyettes.
- Akkor most lehetősége van a továbbtanulásra, tájékoztatta tovább a szakma nagy öregje. Három lehetőség közül választhat: Berlin már foglalt, de még itt van Moszkva és Varsó.
- Alezredes úr, én Budapestre szeretnék menni, a rendőrtiszti főiskolára. Nagyon sokat voltam távol a családomtól a katonaság és iskola miatt. Pest elérhetőbb helyen van, mint bármelyik külföldi főváros.
- Sajnos ott telt ház van, ez a két lehetőség maradt, két héten belül kell választ adni. Beszéljék meg a feleségével! Elmondhatja neki, hogy mindkét városba kiköltözhet a család az iskola idejére. Ott magyar óvodába, iskolába járhatnak a gyerekek. Gondolják át a helyzetet! Én egyébként Moszkvát javasolnám, mert úgy tudom, hogy elég jól eligazodik az orosz nyelvben.
- Ha már választani kell, és lehet, akkor én viszont Varsót választanám, mert közelebb van, - válaszolt Kálmán. A két hét utolsó előtti napjáig a „nem megyek” volt a meghatározóbb, aztán, mégis csak elfogadta a fiú a felkínált lehetőséget, végtére is Varsó nincs annyira messze, a lengyel emberek pedig mindig is közel álltak a szívéhez. Izgatottan lépett be a kapitányságvezető irodájába:
- Jelentem, elfogadom a varsói iskolát, - a nagy főnök összeráncolta homlokát, és nem egészen olyan választ adott, mint, amilyent Kálmán szeretett volna:
- Varsó kilőve, mert betöltötték. Tudja, mennyivel van közelebb Varsó Moszkvánál? Egy kerek órával. A repülő közel ezerrel repül. A maga helyében elfogadnám ezt a lehetőséget, mert a budapesti főiskolára hosszú a várólista. Kálmán, mivel tanulni és bizonyítani akart, hamarosan megkezdte a tanulmányait a külföldi egyetemen, ettől kezdve az orosz cár kenyerét ette. Azaz orosz cárokét, mert az öt év alatt pontosan négy uralkodót – azaz pártfőtitkárt – szaggatott el. Abban az időben országoltak orosz honban, sorban, egymás után a múmiacárok: Brezsnyev, Andropov és Csernyenkó, majd jött Gorbacsov.
Most pedig itt szomorkodott a reptéri váróban. A lány még mindig ott ült a széken, belemélyedve egy angol nyelvű divatújságba. Három hústorony telepedett mellé, de úgy, hogy ballról is, és jobbról is jutott belőlük. Egy darabig nyugi volt, de a hármaknál beindult a vezérhangya, és elkezdték piszkálni a hölgyet. Előbb csak szövegeltek neki, majd gesztikuláltak, mutogattak és az egyik simogatni kezdte a haját. A lány felpattant, és lendületből levágott egy nagy fülest a tolakodónak, és egy távolabbi széket választott, ahová a rosszarcúak követték. A biztonsági szolgálat észlelhetett valamit az esetből, mert két egyenruhás horgonyt vetett, a közelükben. Hamarosan be lehetett szállni a gépbe, Kálmán az ablak mellé szeretett volna letelepedni, de csak középső üléseken volt hely. Azonnal elővett egy rejtvényújságot, és már töltögette is a címlapon lévő keresztrejtvényt. Alig vette észre a mellé lépő lányt, aki megszólította:
- Megengeded, hogy ideüljek? Bea vagyok, - mutatkozott be.
- Természetesen, - kapta fel a fejét a fiú, felismerve a reptéri három huligán célpontját. A lány letelepedett és hamarosan, ahogy utazásokon lenni szokott, beszélgetni kezdtek. Folyt a szó mindenről, ami érdekes lehet a másiknak, de javarészt az időjárásról, és arról, hogy honnan, hová tartunk. Hamarosan kiderült, hogy két egyetemista került egymás mellé. Két magyar gyerek, egy fiú és egy lány, az ország különböző csücskéből, de annyira egyformák, mert mindketten magyarul gondolkodnak, magyarul beszélnek, még ha nagyon eltérő kiejtéssel is. Megbeszélték eddigi életüket, a múlthetet, és talán még a jövő hétre is rátértek volna, ha nem szakítja félbe a meghitt csevegést egy durva hang, a mögöttük lévő ülésekről. Kálmán hátra pillantott, és meglátta a reptéri „kemény fiúkat”, aki közül az egyik éppen előrehajolt, és Bea fülébe próbált valamit suttogni, ha egyáltalán az ilyen átokfajzat nem csak sziszegni tud. A lány, ameddig csak lehetősége volt elhúzódott, de a huligán a haját kezdte simogatni. Kálmánban ment fel a pumpa. Más helyen, más körülmények között a tettek beszéltek volna, de itt a repülőn, ami közben már az országhatárt is átlépte, észnél kell lenni. Odahajolt az óriáshoz és halkan a következőket mondta neki:
- Gyerekek, ha nem veszitek tolakodásnak, kérhetnék valamit tőletek?
- Mi lenne az?- dörmögte vissza a gengszterkinézetű.
- A húgom nagyon beteg, nagyon el van kedvetlenedve, nagyon nagy szívességet tennétek, ha egy kicsit foglalkoznátok vele, egy kicsit felvidítanátok!
- Bízd csak ránk, ajánlkozott azonnal az egyik.
- Köszönöm fiúk, nagyon nagy örömöt okoztok egy nagyon beteg lánynak!
- Mi a baja a húgodnak, - kérdezett rá a másik garázda.
- Sajnos fertőző betegsége van, a teste tele van nagyon csúnya kiütéssel, és ha felidegesítik, elkezd hányni. Úgy képzeljétek el, hogy a múltkor is telehányta a repülőt, de nem csak maga körül, hanem a mögötte, és az előtte lévő ülésen ülők is kaptak belőle. Nagyon nagy bánat ez a családunknak, itt van ez a szép lány, és nem tud elmenni egy diszkóba, mert rögtön csúnya dolgok történnek vele, - adta elő a rögtönzött történetet a magyar fiú. A mondandójának a végét a három férfi már nem hallhatta, mert visszahúzódtak biztonságosnak ítélt üléseikbe.
Kálmán egyszer óvatosan hátra pillantott, és nem kis megerőltetésébe került, hogy el ne nevesse magát: a keményfiúk hátradőlve, újságjaikkal védték magukat a „veszélyes kórtól”. A két fiatal pedig jól kibeszélgethette magát a kétórás repülőúton. Hosszabb beszédbe is belekezdhettek, mert nincs olyan történet, amit ne lehetne folytatni, mondjuk a következő szombaton, valahol egy ízletes fagylalt mellett.
A cég legendáriumából
Borzongás a Mecsekben
Az ifjú somogyi rendőr és egy helybeli kollégája padtársak voltak a hathetesen. Egyik este elhatározták, hogy meglátogatják a Misina - tetőn lévő tv tornyot. Ebben az időben nagy izgalomban voltak a környéken élők és az ide látogatók: felröppent a hír, hogy az állatkertből megszökött egy farkas. Senki nem tudta, hogy merre bujkál, a Mecsekben vagy talán már heted-hét országon is túl, éli a szabaddá vált nagyragadozók életét.
A két fiatal rendőr semmitől sem félve, autóbusszal érkezett a tv torony lábához. A diszkóban szólt a zene, jó volt a hangulat. Leültek egy asztalhoz és iszogatták a finom pécsi szalonsört, néha táncoltak egyet a hölgyvendégekkel. Észre se vették, és az órájuk mutatója a következő napi köröket kezdte járni, elmúlt éjfél. Ez magában még nem jelentett nagy bajt, mert a Rózsa Ferenc utcai kaszárnyában a kapus jó haver volt és a kimaradást akár egy-két órával is meg lehetett hosszabbítani.
Elindultak a közeli buszmegálló felé, amikor egy Lada fékezett mellettük, amelyből kiszállt egy hölgy, mint később kiderült, a pécsi fiú barátnője, akivel éppen egy héttel ezelőtt – már ki tudja hányadszor – szakítottak. A hosszas beszélgetésüket egy filmbeillő békülési jelenet követte, majd a pécsi fiú odaszólt a somogyi gyereknek:
- Ne haragudj, haver, elvinnénk téged is, de tele az autó! - és elviharzottak.
- Menjetek nyugodtan, majd én lebuszozok, úgy se láttam még az éjszakai Mecseket – motyogta, már inkább csak magának az egyedül maradt siófoki ifi rendőr. A buszmegállóban kifüggesztett menetrendtől kapta az első övön alulit: az utolsó járat éppen félórája hagyta el a megállót.
- Taxit kellene hívnom – gondolta, de meggondolta magát, még mielőtt felemelte volna a nyilvános telefon kagylóját. Nem találta az inge felső zsebében dédelgetett húszasát. Hogy is találta volna, hiszen abból fizette az utolsó kört és még a cigit is abból vette.
- A taxiról ennyit! – mérgelődött. Időközben a diszkó parkolójából eltűnt az összes autó, a stopnak is befellegzett. Mit volt, mit tenni, elindult gyalog le a kacskaringós, keskeny, mecseki úton. Elé tárult a kivilágított város, és a néhány, oszlopra szerelt lámpának köszönhetően maga körül is elfogadható világosság volt, egészen addig, amíg egyre ritkultak a kandeláberek, majd megszűnt a világítás, és ő ott maradt a matt sötét hegyi és erdei éjszakában, és megtörtént a baj: eszébe jutott az állatkertből szökött farkas, az őt kísért jó néhány rémtörténettel, széttépett háziállatokkal, vadakkal.
Bizonytalanul botorkált a sötétbe burkolt, kanyargós úton és megkönnyebbült a felbukkanó világító kandelábernek.
-Nem lesz itt baj, - nyugtatta magát, és teljesen megbátorodott a világossá vált úttest látványától. A zsebében lapuló zsebkésével vágott egy sétapálca méretű botot. Jól jöhet, akár védekezésre, akár az út tapogatására, ha ismét megszűnik a világítás, ami bizony meg is szűnt, rögtön a következő oszlopnál. Ismét csak araszolgatni tudott lefelé. Verte a víz, egyre jobban érezte izmai fájdalmát, a helyes irányt öngyújtójának időnkénti felvillantásával igyekezett tartani, valamint a feje fölött az út menti fák tetejét halványan megvilágító sápadt hold és a csillagok nyújtottak némi támpontot a helyes irányhoz. Nézte az utat szegélyező fák tetejét és aránylag biztonságosan haladt lefelé, egészen addig, amíg a lába alá került valami, és olyan szerencsétlenül esett, hogy az árokban kötött ki.
-Mi a jó fene volt ez? – szisszent fel ijedten, és megnyugodott, amikor megtalálta az esését okozó sörösüveget. Tovább botorkált, és a távolból egyre jobban hallatszott a közeledő égdörgés, az először csak ritkán, majd egyre sűrűbben megjelenő villámlás kíséretében.
- Még ez hiányzik! Ha itt elkap egy eső, még az sincs, ahová bebújhatnék előle – bosszankodott, de az egyre sűrűbben megjelenő égi nyilak fénye új helyzetet teremtett. Minden egyes villanásnál láthatóvá vált az őt körülölelő világ. Fényárban úszott az erdő.
- Ki kell használnom ezt a fényözönt – gondolta, és amennyire csak lehetséges volt, futásnak eredt. Kocogott, szaladt, ahol lehetett száguldott. Már látta a város szélső utcáját, amikor valami sötét test átszaladt előtte a meredek úton. Jobbra, ballra tekintett, de a valami úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Tovább futott, és az a valami még kétszer átszaladt előtte, aztán beért a városba. Meglátott egy buszmegálló fülkét, benne padokkal.
- Le kell ülnöm, legalább egy-két percre – bíztatta magát, és megpihent a biztonságot jelentő építményben. Pár pillanatra becsukta a szemét, és a farkas ismét átszaladt …a lelki szemei előtt. Rövid pihenő után elindult a szállásuk felé. A kapuban – milyen is a sors – az objektumőr nem egyedül volt, hanem Kanizsai századossal, a tanfolyam parancsnokával beszélgetett. Jelentkezni akart a „főnöknél”, de ő leintette.
- Irány a körlet, igyekezz, mert mindjárt reggel lesz!
Másnap tudta meg, hogy a farkast már napokkal korábban befogták.
Rendőr bácsi, megdöglött a kutya
Nagyon régen történt, egy télvégi napon. Előtte éjszaka betörtek a Hock János közben lévő ún. rendőrségi óvodába. Ez az az ovi, amelynek falai közt korábban a siófoki rendőrkapitányság irodái kaptak helyet.Tehát, betörtek és a gyerekjátékokkal együtt értékesebb tárgyakat is elvittek. Volák Janival gépkocsizó járőrök voltunk, amikor a délelőtti órákban kiszólt az ügyelet, hogy menjünk a város egyik sáros utcájába, és állítsuk elő a betöréssel alaposan gyanúsítható fiatalembert. A hóolvadás utáni nagy sár megálljt parancsolt Zsigánknak, ezért én gyalog, bokáig a ragacsos, agyagos talajban gázolva közelítettem meg a gyanúsított házát, amelynek félig nyitott szobaablaka mögött békésen aludt az óvoda kirámolója.
-Na, ez könnyű elfogás lesz- gondoltam, és már magam előtt láttam a megbilincselt, megtévedt fiatalt, de csak a lelki szemeimmel, mert az események egyszer csak megbonyolódtak. Az egyik ház mögül egy férfihangot hallottam:
-Fogd meg! - és egy termetes kutya rohant felém, félreérthetetlen módon jelezve, hogy mi most itt, ezen a sárdagasztós helyen harcban állunk. Élet-halál harcban. A kutya már az utolsó, a személyemet, testemet elsöprő ugrásra készült, amikor a kezembe termett a jó öreg R-61-es és a leadott lövés hangja csendet parancsolt az addig egyfolytában, minden irányból vonyító többi kutyának. A jó előbb még támadó, magabiztos négylábú sikított egyet, elszaladt, és tőlem kb. 10 méterre megállt, pontosabban székelő pózt felvéve, egyfolytában remegve, maga alá ürített.
Kollégám és egy 12 év körüli gyerek egyszerre értek oda hozzám. A gyerek azonnal érdeklődni kezdett:
-Rendőr bácsi, milyen tölténnyel lőtt? – kérdezte. Én látva, hogy a kutya él, és, hogy ne maradjak szégyenben, hogy – esetleg – mellé lőttem, rávágtam:
-Riasztótölténnyel. A házban, a nyitott ablak mögött a betöréssel gyanúsított ifjú még mindig békésen aludt. Kicsit bambán nézett, amikor ébredése után meglátta a kezén a bilincset. Még aznap beismerte a betörést és még egy boltbetörést is rábizonyított a Mátyók Tibor-Nagy János duó.
Másnap, a Vasútállomás környékén láttam el gyalogosjárőr szolgálatot, amikor odajött hozzám az előző napon megismert cserfes, 12 év körüli srác és megszólított.
-Csókolom rendőr bácsi! Nagyon jó riasztótölténye van magának! Képzelje, megdöglött tőle a kutya!
-Biztosan nagyon megijedt- nevettem el magam.
- Az ám, a lóf..t, - felelt a srác- ne akarjon hülyére venni, azt hiszi, nem tudom, hogy kilencessel pakolt oda neki? Igaz, lőhetett volna pontosabban is. Maga pancser. – és elszaladt.
Melyik a gyorsabb? MZ? Pannónia?
Ez a kérdés gyakran felmerült bennünk, a '60-as évek végén és a '70-es évek elején férfivá avanzsált fiúkban. Többször is elhatároztuk a haverokkal, hogy kipróbáljuk, de nem találtunk olyan helyet, ahol ez a megmérettetés létrejött volna, meg, a rendőröktől is tartottunk, hiszen már itt-ott mérték a sebességet az újdonságnak számító bolgár radarpisztolyaikkal.
Egyszer, aztán sikerült kipróbálnom, hogy mit tud az én 125-ös MZ-m és mit tud egy Pannónia.
1972-ben történt. Sürgősen Tabra kellett mennem, és szorított a 16 órás időpont, ezért az én kis 125-ös MZ-met teljes üzemben járatva száguldottam, közben időnként az órámra pillantottam, no, és a sebességmérőmre is. Föle volt a kilencvennek Som belterületén, aztán kicsit arrébb verte a százat is. Egyszer csak a visszapillantómban egy nagyon ijesztő kép tárult elém. Egy fehér színű, rendőr bukósisak, alatta egy rendőrrel, ő alatta pedig egy Pannónia.
Megállt bennem az ütő. Ismét a kilométerórámra pillantottam: kilencvenöt. A Pannónia elment mellettem, majd amikor már jócskán előttem járt, a rendőr leintett.
Lehúzódtam az útpadkára, a szerv odajött és megkérdezte?
- Mennyivel jött?
- Kilencvenöttel – válaszoltam, beletörődve a sorsomba.
- Nagyon megy ez a motor. Nagyon siet? – kérdezte.
- Igen, 4-re Tabon kellene lennem, és elmondtam sietségem okát is.
- Pattanjon fel, jöjjön utánam! – Én pedig felpattantam az MZ-re és követtem az előttem száguldó Pannóniát. 100-ig tudtam követni. A rendőr hátrapillantott és lassított, hogy tudjam tartani vele tempót.
Sokáig nem tudtam, hogy ki volt ez a jótevő rendőr, aztán pár év múlva találkoztunk, amikor már rajtam is szürke ruha volt. Arra az osztályra kerültem, ahol ő, már öreg rutinos rendőrként, parancsnokként dolgozott. Munkám során sok segítséget kaptam tőle és nagy megtiszteltetés a számomra, hogy sok más kollégával együtt a barátjának mondhatom magam.
Ónodi Gábor, köszönöm!
Misi és a strici
Misi jó rendőr volt. Érezte a szakma minden rezdülését, nagyon jól ismerte a helyi zsiványokat, akik tartottak is tőle. Olyan magányos harcos volt, egyedül szeretett dolgozni, és persze értelmes kutyájával, amelyet nyomkövetésre is betanított.
Volt a városban egy magát vagánynak mutató igazi tróger, alattomos bűnöző, aki sok borsot tört a rendőrök orra alá. Zseblopásból és kurvák futtatásából tengette a nem éppen nyomorúságos arany ifjak életét ez a hétpróbás gané ember. Bármennyire is erőlködtek a rend őrei, rendszerint kicsúszott a karmaik közül. Ő, pedig végtelenül pimasz és nagyképű volt mindenkivel.
Egy nyári estén Misi a kutyájával a város központja közelében egy nagy építkezés közelében látott el szolgálatot, amikor arra lett figyelmes, hogy a fémlemezzel bekerített építési terület mellett ballag ő stricisége.
- Na, megállj, most rád ijesztek – gondolta járőrünk, és elbújt a hosszú „bádog palánk” végénél. A gazember, pedig zsebre tett kézzel, nyugodtan haladt előre. Ekkor gumibotjával odavágott egyet a kerítésre, amely azonnal ágyúdörgésre emlékeztető, fülsiketítő hangot adott ki magából, majd a hangrezgés félelmetes robajjal végigszaladt a fénylő kerítésen. A strici szabályosan lebénult. Menekült volna, de lábai nem mozdultak. A riadtság enyhe kifejezés a gazember akkori lelkiállapotára. Misi pedig folytatta a megkezdett műsort, és rejtekhelyéről, kísérteties hangon megszólította a félelmében félholttá vált „nehézfiút”.
- Brúnó, eljöttem a lelkedért. Mindent tudok rólad, előlem nem menekülhetsz! – A korábban bátor, vagány zsebes, strici hatalmas sikollyal futásnak eredt, és pontosan az akkor már vele szemben haladó rendőr karjaiba rohant, aki, mint aki mit sem tud az előzményekről, rákérdezett a sikoltozó jóemberre.
- Mi van Brúnó, hová ez a nagy sietség?
- A főtörzs úr nem hallotta, az előbbi szörnyű hangokat?
- Valamit hallottam, de nem tudtam megfejteni. Mi lehetett az? – kérdezte csodálkozó arccal a rendőr.
- Azt hiszem, nagy baj van főtörzs úr! – dadogta a babonás, félelmében remegő ember – rám szóltak fentről?
- Ki szólt rád? – mutatta tovább az értetlent Misi.
- Azt hiszem, hogy megtalált a gonosz.
- Ezt nem értem Brúnó! Ki az a gonosz és miért kell neked félni tőle?
- Hát, a sátán! Lehet, hogy el akar vinni!
- Ha így van, akkor bármerre futsz, úgy is megtalál – feszítette tovább a főtörzs , a strici amúgy is megtépázott idegrendszerét.
- Nincs valami javaslata, hogy tudnék kimenekülni ebből a szörnyűségből?
- Talán lenne, de ezt nagyon be kellene tartanod, és nem csak rövid időre.
- Mi lenne az? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Először is, most szépen haza mész, felkapcsolod a villanyt, de készenlétben tarod a petróleumlámpát is. Ezek nagyon fontos kellékek a rossz szellemekkel szemben, és otthon maradsz, legalább két hétig.
- Elemlámpa nem jó?
- Az nem jó, mert az hatástalan a gonosszal szemben.
- Úgy gondolja, hogy mindenképpen otthon kell maradnom?
- Úgy gondolom, Brúnó. Ha nem tartod be, komoly következményei lehetnek.
- Ezt honnan tudja a főtörzs úr?
- Tudom, és kész – felelte a nagyon komoly arcot mutató rendőr.
- Akkor, én most hazamegyek, és azt teszem, amit javasolt – mondta a még mindig reszkető nagy vagány strici, amikor egy, a lemezkerítés túloldalára tévedt járókelő - talán unalmában –, rávágott egyet a csillogó alumínium felületre, ami ágyúlövést utánozva vitte a hangot. A strici néhányat sikoltott, majd a rendőr mögé akart bújni, aki a legnagyobb lelki nyugalommal így szólt a hétpróbás gazemberhez:
- Brúnókám, nagyon nagy gazemberséget csináltál, ha ekkora figyelmet szentelnek rád a szellemek – és még akart mondani valamit a csúszó-mászóvá szelídült bűnözőnek, de ő ebből már semmit sem hallott, mert jajveszékelve elrohant a távoli lakása irányába.
Rendőr-buszsofőr-rendőr
Végh László volt közlekedési kollégánk valamikor az 1970-es évek fordulóján Budapesten szolgált rendőrként. Szeretett volna átkerülni a Siófoki RK.- ra, mivel a családja Iregszemcsén lakott és így a szolgálati helye közelebb került volna lakásukhoz. Amikor beadta az áthelyezési kérelmét, nem volt betöltetlen hely a közlekedésnél, ezért leszerelt a rendőrségtől és buszsofőrként helyezkedett el a Siófoki 13-as AKÖV-nél /Volán/. Közben arra várt, hogy legyen üresedés a közlekedés állományában és akkor majd jelentkezik itt nálunk rendőrnek.
Egy szép napon megoldódott a kérdés, felvételre került Kolip Gyula alezredes „cégéhez”. Valamelyik nyári hónap (talán augusztus) 1-én kellett szolgálatra jelentkeznie a kapitányságon. A Volánnál azonban július 31-ig dolgoznia kellett. Lacinak egyenruhát nem kellett vásárolni, minden felszerelése megvolt, amelyet iregszemcsei lakásán bepakolt az általa vezetett autóbusz vezetőfülkéjébe. A siófoki busz pályaudvarra érve a fejére tette a rendőrsapkát, és a buszt úgy vezette be a megállóba. Így ment be lejelentkezni a forgalmi irodára is, ahol egy üveg pezsgővel búcsúztatták, amelyet természetesen csak a szolgálat befejeztével bontottak fel.
Megvédtük a nyaralókat
Volt egy év a siófoki kapitányságon, amikor a téli nyaralófeltörések száma szinte a minimálisra csökkent. Hogy is történt ez az 1992 -1993 -as téli csoda?
Az akkori kapitány, Szabó István, mivel a korábbi évben az egekig szöktek a negatív mutatók, végighordozta a véres kardot és önkénteseket toborzott, akik szabadidejűkből vállalták, hogy társadalmi munkában, az erre a célra készített szolgálatvezénylés szerint az éjszakai órákban járőrszolgálatot látnak el B.széplak és B.szabadi - Sóstó területén.
- Ha naponta csak egy járőrpárossal is tudjuk növelni a közterületi szolgálatban lévők számát, máris elérhetünk valamit - mondta a kapitány. Kijelölte a hivatalvezetőt - Dudás Karcsit - a szolgálat összeállítására és megkezdődött a "maszek" szolgálat. Jómagam is róttam a nagy sötét éjszakát Kósz Lajos bácsival, Dömötör Pistával, Szabó főnökkel, Tóth Lacival, Kiss Tomival, Polgár Jóskával, és másokkal. Olyan sokan lettünk, hogy lefedtük a veszélyeztetett területet.
Persze, ez még nem minden! A kapitányság megállapodott a város akkori polgármesterével Molnár Árpáddal, valamint a helyi üdülő tulajdonosok egyesületének vezetőjével, hogy eredményes munka esetén igen nagy összegű tárgyi támogatásban részesítik a rendőrséget.
Tevékenységünk olyan eredményes lett, hogy a betörők eltakarodtak az üdülőterületekről.
Jött a tavasz és a munkánkért járó tárgyak megvásárlása. Már pontosan nem emlékszem, hogy mekkora összegről volt szó, de kaptunk 10 darab korszerű izraeli és japán hasábrádiót, jó néhány margarétafejes írógépet, és a rendőri munkához nélkülözhetetlen eszközöket.
Ha, a kedves olvasó azt hinné, hogy a dolognak itt a vége, téved. A bonyodalmak még csak ezután kezdődtek.
Nagy örömmel mentem Székesfehérvárra a városi polgármesteri hivatal munkatársaival és Drága Edit nénivel a hosszú, téli éjszakai járőrözések fejében kapott rádiókért majd hamarosan a többi technikai eszköz is megérkezett. Gépíróink leginkább a margarétafejes írógépeknek örültek. Akkoriban számítógép még csak mutatóban volt a kapitányságon.
Boldogok voltunk. Kollégáink kipróbálták a rádiókat, amik a Maros D-khez képest csúcstechnikának számítottak. A bűnügyi állomány egészen kisméretű, könnyen rejhető készülékeket kapott, az egyenruhás kollégák pedig a Jezhu rádióból öt darabot, ami mérétét tekintve fele volt a Maros D-nek, a hatótávolsága pedig azt jóval meghaladta.
A kapitányságvezető a parancsnokok teljes egyetértésével osztotta szét a munkánkat megkönnyítő tárgyakat.
A gondok ezután kezdődtek. Egy szép tavaszi napon a kapitány úrral a főkapitányságra kellett mennünk értekezletre. Végigültük a néhány órás fejtágítót, már éppen hazafelé indultunk, amikor kaptuk az üzenetet, hogy haladéktalanul keressük fel a gazdasági igazgatót.
Az igazgató úr, azonnal a tárgyra tért.
- Azért kérettelek ide benneteket, mert a tudomásunkra hozták, hogy ajándékot fogadtatok el a kapitányság részére.
- Nem ajándékot! - felete Szabó úr, hanem a siófoki önkormányzat ezzel honorálta azt a plusz munkát, amit a város üdülőövezeteinek betörésektől való megvédése érdekében tettünk.
- Értsétek meg, a kapitányság semmilyen jogcímen sem fogadhat el sem pénzbeni sem tárgybeli juttatást, csak a főkapitányság.
- Mit javasolsz? - kérdezte kapitányunk.
- A jogszabály azt írja elő, hogy az általatok átvett eszközöket be kell szállítani a megyéhez, itt kell azokat nyilvántartásba venni, és a továbbiakról mi fogunk dönteni.
- El akarjátok venni, amiért megdolgoztunk, amiért éjszakákon át róttuk a kihalt Balaton parti utcákat?
- Dehogy akarjuk elvenni! Behozzátok, nyilvántartásba vesszük és már vihetitek is vissza.
Egyszer csak nyílott az ajtó és belépett rajta a főkapitány úr, röviden tájékozódott a helyzetről és komoly tekintettel az alábbiakat mondta:
- Sajnos, a jogszabályt nem kerülhetjük meg, a tárgyakat valóban nyilvántartásba kell venni. Már holnap kiszállnak hozzátok a gazdasági igazgatóság munkatársai és elvégzik a feladatukat. Ott, Siófokon. Közben a főkapitány nézése egyre szelídebbé, majd mosolygóssá vált. Már elbúcsúzott tőlünk, amikor utánunk szólt:
- Pista, gratulálok a kezdeményezéshez és az ezzel együtt járó erdményeitekhez. Köszönöm a munkátokat, amit kérlek, tolmácsolj az állomány felé is.
Vidáman indultunk hazafelé. Valahol Igal környékén jártunk, amikor kedves főnököm megkérdezte:
- Ugye, van a táskádban egy rádió?
- Igen, van! - feleltem és már vettem is ki a "szatyorból" a járőralosztálytól erre a napra - kipróbálásra - kölcsön kapott Jezhut.
- Arpád 655-ös, a Tátra 655-ös hívja.
- Jelentkezik az Árpád 655-ös - jött a válasz, tisztán, mintha Hódosi Béla bácsi ÜTI-h, itt ülne mellettünk.
Dr. Szabó István r. alezredes, kapitányságvezető hamarosan nyugállományba vonult. A következő évtől már nem volt hasonló szolgálat,
Huszár Nándival megfogtuk a betörőket
Tombolt az 1986-os igazi, forró, balatoni nyár. Nagy a tömeg, sok a balhé, és, mint mindig, pontosan annyival kevesebb a rendőr, mint amennyivel éppen nem kellene. Aki él és mozog, teszi a dolgát, loholunk az elkövetők után, vagy igyekszünk elébük kerülni.
Egyik - különösen - balhés nap délutánján éppen a területre igyekeztem, amikor az ügyelet ajtaja előtt Huszár Nándi rám kiáltott.
-Hová mész?
- Széplakra – feleltem.
-Azonnal vigyél Balatonszabadi fürdőre, az egyik nyaralóban, a szomszédok szerint betörők vannak. – Néhány pillanattal később már a szolgálati Lada kormányát tekergettem és amennyire a jólneveltség engedte, tapostam a jobb szélső pedált. Hamarosan a helyszínen voltunk. Jó volt látni azt az állampolgári hozzáállást, amit ott tapasztaltunk. A környéken lakók szabályosan körbevették a kisméretű nyaralót, és mindezt felfegyverkezve tették: ki húsklopfolóval, ki télről itt hagyott hólapáttal, ki ezzel, ki azzal.
Egy gyors tájékozódást követően Nándival megkezdtük az épületbe való behatolást. A ház teraszáról nyílott egy alacsonyan lévő kisebb ablak, ahonnan gyerekjátéknak tűnt belépni az épületbe. Igen ám, belépni könnyű volt az alacsonyra épített ablakon, de belül, ahová a kis nyílászáró nézett, már más volt a helyzet. A benti helyiség, a fürdőszoba – a fene se tudja, hogy milyen megfontolásból – sokkal mélyebben volt, mint a terasz padlózata. Mivel abban az időben a súlyom ruhástól csupán 73 kiló volt, én préseltem át magam a szűk résen, fejjel előre. Az volt az elgondolásom, hogy a lefelé nyújtott kezeimmel megtartom magam a fürdőkád szélében. Így is történt volna, ha elérem a kádat, de hát nem értem el. Nyújtózkodtam, nyújtózkodtam, közben Nándi erősen fogta az ablakból kifelé kandikáló lábaimat.
-Mi van, leértél már? – kérdezte. Valamit feleltem, talán azt, hogy nem. Ő, pedig talán azt értette, hogy igen. Elengedte az addig satukánt tartott lábaimat, és én, ahogy a nagykönyvben meg van írva: belehuppantam, a szerencsére üres kádba. Rossz rágondolni, hogy most 67 évesen, és a világért el nem árulnám, hogy hány kilóval, most kellene ezt a mutatványt véghezvinnem. Akkor még kicsit másként szökkentem. Kinyitottam a bejárati ajtót, és Nándi úgy áramlott be a nyaralóba, mint Töki (Takács Laci) labdástól a Haladás kapujába.
A második felszólításra zörgés támadt a padlásfeljáró irányából és a megbukottak szomorú arckifejezésével leereszkedett a két fiatalkorú elkövető. A padlás tele volt az általuk ellopott tárgyakkal. Tudták, hogy a nyaraló tulajdonos rövid időn belül nem szándékozik meglátogatni az ingatlanát, és úgy gondolták, hogy egy időre bázisként használják.
Még egy emlék Moszkvából
1981. őszén Polgár Józsi – akkor – kisfia a Szabolcs kikerült Moszkvába az Iván Szuszanyin utcában lévő kórházba, ahol szerencsésen meg is gyógyították a beteg kezét.
Többször meglátogattam az akkor 6-7 éves kisgyereket a kórházban. Egyszer, amikor érkeztem, Szabolcs már egy hölggyel beszélgetett. A hölgynek – oroszul – bemutatkoztam és mondtam neki, hogy Szabolcs apjának a kollégája vagyok és látogatóba jöttem. Amikor a nevem mondtam, rám nézett a hölgy és magyarul folytatódott a beszélgetés:
- Jekatyerina ….vagyok - mondta, de a vezeték nevére nem emlékszem. - Honnan jött? – kérdezte.
- A BM. akadémiáról – válaszoltam.
- De, Magyarországról honnan? Hol lakik?
- Siófokon – feleltem.
- Nekem ott, pontosabban Kilitin van egy nagyon jó ismerősöm, őt is Dudás Károlynak hívják. A férjemnek jó barátja. Kaposváron mindketten megyei VB. tagok. Mondta a férje nevét, aki katonatiszt volt korábban Kaposváron, de kikerültek a követségre. Jekatyerína, aki orvos volt, az eü. vonalra, a férje, gondolom, a saját szakterületére.
Ugye, milyen kicsi a világ?
Szabolccsal azóta is jó barátságban vagyunk, a doktornővel nem találkoztam többé.
Moszkvai emlék
Volt öt év az életemben, amelynek a többségére nyugodtan mondhatom, hogy szép volt, jó volt. Örök életemben hálával tartozom Virág Feri bácsinak, akkori kaptányság vezetőnknek, hogy 1981-ben megkezdhettem a tanulmányaimat a Moszkvai BM. Akadémia Jogi karán. Nem állambiztonsági, nem közrendvédelmi, nem közlekedési szakon, mint ahogy következetesen hol az egyik, hol a másik későbbi parancsnokom gondolta – és mondta.
Az első két évben az iskolánk a Vörös tértől nem túl messze lévő, Kínai városnak (Kitaj gorod) nevezett régi kereskedők lakta kerület szélén volt, ahol több templom és korábbi kolostor, monostor is található. Egy ilyen ódon épületben egy 1917 előtt szerzetes kolostorban volt az iskola. de a kolesz a város nyugati szélén, az iskolától kb. 30 km-re, ahonnan a suliig mentünk gyalog, villamossal, metróval, átszállva még egy metróval, majd gyalog.
Később – a vissza lévő három évben – már nem kellett naponta megtenni a 60 km-t, mert a város nyugati szélén egy új épületbe költöztünk, amely egyben iskola is és kolesz is volt.
Most következik, amit szeretnék elmesélni:
Valamikor ’82 kora őszén történt. Az iskoláról haza, a koleszba tartva útba ejtettem a Vörös tértől kezdődő Gorkíj utcát, az egyik üzletbe tartottam. Eddig kihagytam, hogy a mi magyar rendőr egyenruhánkban jártunk a suliba (minden nemzet a sajátjában). Mentem a járdán és arra lettem figyelmes, hogy három férfi a túloldalról mutogat felém, és az egyik - magyarul – ilyeneket mond:
- Gyerekek, az anyám hétszentségit, ez egy magyar rendőr. – A másik, pedig így válaszolt:
- A lófaszt, mi a picsát keresne itt egy magyar rendőr.
- Már pedig ez magyar zsernyák. Nézd meg, a nadrág, a tornádó, a sapka, ez csak magyar lehet.
- Menjünk át, kérdezzük meg! – indítványozta az egyik. A közeli aluljárón átjöttek az út alatt, én pedig úgy tettem, mintha nagyon belemerülnék a kirakat nézegetésbe. Odaléptek hozzám és az egyik oroszul megkérdezte
- Ön beszél oroszul ?
- Igen, beszélek, feleltem – szintén oroszul -, és közben rájuk kérdeztem: és önök beszélnek.
- Csak pár szót – mondta az egyik – már magyarul, és közben nekem szegezte a kérdést:
- Ugye maga magyar?
- Igen – feleltem.
- A ruha, ami magán van magyar rendőr ruha?
- Igen!
- Mit keres egy magyar rendőr Moszkvában? – érdeklődött az egyik.
- Tudjátok fiúk, felkérték az oroszok a magyar rendőrséget, hogy segítsünk a létszám gondjaikon, mert kevesen vannak. – Az egyik rám nézett, elvigyorogta magát, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudta, hogy mondja e, vagy sem. Aztán kibökte:
- Elmész te kedves barátom a pic…-ba, már megbocsáss. – Majd háromszor is megkérdezte, hogy ugye nem bántott meg. Be kellett menni velük az egyik presszóba, ahol még jól elbeszélgettünk. Szegedi gyerekek volt. Sajnos nem jegyeztem meg a nevüket és a címüket, amiért a koleszban Koszó Zoli szegedi iskolatársamtól meg is kaptam a magamét.
Csak úgy eszembe jutott:
Valamikor a ’80-as években az egyik rendőrkollégámmal Kaposváron voltunk szolgálati kocsival. A nevét nem írom ki, mert nem tartanám illendőnek. Annyit azért elárulok, hogy csak rövid ideig volt rendőr. Kicsit túltengett benne az önbizalom, az egója pedig átlagon felüli volt.
Már hazafelé tartottunk, ő vezetett. A kapolyi völgynek jöttünk lefelé. Nekünk volt két sávunk, a szembeforgalomnak egy. Kicsit fáradt voltam, így nem igen figyeltem az utat, de egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy valami nem stimmel. Rá kellett szólnom, hogy a kocsinktól nem balra, hanem jobbra van a záróvonal.
- Látod, mekkora marha ez a KPM., ezt is jól elszúrták.
- A szemközti sávban mész, gyere egy sávval jobbra! – mondom neki, még hála Istennek időben.
- Na, mit szólsz, milyen a reflexem, ez a marha majdnem nekem jött! – mondta öntelten, engem pedig tetőtől talpig kivert a víz.
A gyakorlós kolléga és az RK. lapok
1986 nyarán történt. Július 1-én érkeztem haza a suliról. Igazság szerint 17-én jöhettem volna, mint a többi hallgató, de berágtam az operatív nyomozás tanáromra, és amint az utolsó vizsga is megvolt, családi problémára hivatkozva hazatérhettem. No, de nem erről akarok mesélni, ez egy másik történet, amit hamarosan papírra vetek. Nagy örömmel érkeztem haza tehát 1-én. A nyarat még szabadságon tölthettem volna, de minden másként történt.
Alig szoktam meg az itthoni levegőt, berendelt az RK.-ra Szabó István kapitányságvezető és közölte velem, hogy nagy baj van, mert Parrag Jóska bácsi a 2. sz. gyakorló őrs parancsnoka sajnos infarktust kapott és betegállományba került. Be kellene ugranom azonnal, már holnap őrs pk.-nak.
Másnap már üdvözöltük is egymást a 30 fős csapattal, amelynek őrs pk. helyettesei Vági Lajos és Kovács Józsi (Vízi r.) voltak. Hamar összeszoktunk a fiúkkal.
Volt az őrsön egy igazán belevaló, talpraesett srác, Bihercz Laci. Egyik reggel egy társával a Darnay tér tágabb értelembe vett környékére lettek beosztva, gyalogos szolgálatba. Az eligazításon felhívtam a figyelmüket, hogy minél több gyanúsnak ítélt személyt igazoltassanak. Laci és társa egy egész halom kitöltött RK. lapot hoztak be a szolgálat végén. Belenéztem az igazoltató lapokba és azonnal láttam, hogy ezt a rengeteg papírt egy seggen ülve írták tele, és a felírt emberekkel nem is találkoztak. Létező személyek szerepeltek az RK. lapokon, mégpedig a kempingben lakó turisták, akiket a nyilvántartó könyvből írtak ki, és olyan ügyetlenül, hogy a néhány éves kisgyerekeket is felírogatták.
Lacit és társát visszaküldtem a területre, azzal a meghagyással, hogy 10 valódi személyt igazoltassanak. A két sráccal történt beszélgetésemet meghallotta a folyosón épen hozzánk siető Sztranyák József osztályvezető, aki kijelentette, hogy amint a két nagy franc gyerek visszaér, okvetlen jelentkezzenek nála egy kis fejmosásra.
Alig értek ki a fiúk a helyszínre, Bihercz Laci máris hívott az Aranypart kemping telefonján. Elmondta, hogy odaszaladt hozzájuk egy hölgy és elmondta, hogy a közelben lévő nyaralójukból furcsa zajokat hallottak. Laciék azonnal a nyaralóhoz siettek, a környéken lakók segítségével elfogták a bent lévő betörőt.
Eközben Sztranyák főnök nem volt elérhető, de később rám csörgött telefonon, már az irodájából és kifogásolta, hogy nem jelentek meg nála dorgálásra a járőrök.
-Hol az a két ember? – kérdezte.
-Lent vannak az előállítóban – válaszoltam.
- Csak nem csukatta be őket? – kérdezte nevetve.
- Dehogy- nevettem vissza – csak lekísérték az elfogott betörőt.
Mondanom se kell, hogy a dorgálásból vállveregetés lett. A következő időszakban Bihercz Laci komolyan vette az igazoltatásokat.
Árpi bácsi
Drága jó Demeter Árpi, nyugodjon békében, egyszer felhívta a figyelmemet, hogy a következő hétvégén okvetlen menjünk érte, ha van esemény, ha nincs, mert a mama egy ideje nem hisz neki, a sűrű berendelésekkel kapcsolatban. Ugyanis lebukott a felesége előtt, amint az évek óta alkalmazott, jól bevált hazulról elmozdulás forgatókönyvét alkalmazta.
- Kifejtenéd bővebben, Árpi bácsi? – kértem öreg kollégánkat.
- Tudod, fiatal barátom, olyan jól működött ez az egész, de egyszer nagyon léc alá futottam.
- Mi történt? – sürgettem.
- Tudod, van egy kis ablakunk, ami a folyosóra néz. Mellette kint pedig a lakásunk csengője. Ha el akartam vágni a köldökzsinórt, és be szerettem volna ballagni a városba, csak ki kellett nyúlnom a kisablakon, és becsöngettem magamnak. Ilyenkor mindig morgolódva vettem a kabátom, és a mamának elpanaszoltam, hogy már megint behívtak a kapitányságra. Évekig ment is a verkli, ám egyszer, amikor éppen becsengettem magamnak, és indultam zsörtölődve a feleségemhez, akiről azt hittem, hogy a nappaliban van. Nem találtam ott. Egyszer csak megjelent. Azt hittem, hogy a fürdőszobából jött ki, de most az egyszer az életben nagyon mellé nyúltam. A lépcsőházban volt és meglátta az én kinyújtott, csengőt nyomkodó kezemet. Persze, hogy már nem hitte el a mesét.
Látod, kedves barátom, ezért legyen ott a csíkos szombaton fél kilencre, vasárnap pedig délután háromra. Érted már?
-Értem, Árpi bácsi!
A kiliti piacon történt 2.
A kiliti piac…egy igazi fogalom volt a 65-ös két oldalán, a szántóföldeken kialakított Honecker ösvényével, a színes forgatagával, és a bábeli zűrzavarral, azzal a sok hazánkba látogató külföldi által beszélt ki tudja, hány nyelvvel, ami miatt a távolról figyelő halandó csak egy kusza morajlást hallott. Érdekes volt ez a piac. Itt venni és eladni, beszélgetni, nézelődni, ismerkedni, tiltott szerencsejátékot űzni is lehetett, persze, ezáltal leginkább veszíteni.
Itt minden eladó és vehető volt. Az eladósorba került tárgyak eredetét csak ritkán ellenőrizték a hatóságok, amit az alkalmi árusok nagyon szépen ki is használtak. Egy forró augusztusi napon – az akció csoport tagjaiként – Lacival, az izgő-mozgó kollégámmal civilben járőröztünk kedvelt zsibvásárunkban, amikor azt vettük észre, hogy az egyik árus asztalánál megállt egy fiatal házaspár. A fiatalok először csak nézegették az árus portékáit, ami javarészt használt ruhákból tevődött össze, majd lengyelül beszélgetni kezdtek, és a hangerőt egyre feljebb tekerték. Csak néhány szót értettem a vitájukból, de azonnal rájöttünk, hogy az árusnál lévő ruhákkal nem passzol valami. Sok ismerősöm sétálgatott a piacon, és az egyiktől megkérdeztem, hogy nem látták-e Domansky Viktor bácsit, az öreg, Balatonkilitin élő lengyel barátomat, aki a nyugdíjas napjai nagy részét kint töltötte a piacon. Hamarosan előkerítették a kis öreget, és az ő tolmácsolásával megfigyeltük az egyre vehemensebben vitatkozó lengyeleket. Kiderült, hogy az árus asztalára kipakolt ruhák – nadrágok, ingek – nagyon is hiányoznak a fiatal pár bérelt sóstói udvarában kifeszített ruhaszárítójáról. A tolvaj nem gondolta, hogy a meglopott emberekkel találkozik a piacon, és azok ráismernek a saját ruhájukra. Arra se gondolt, hogy a rendőrök egy tolmács közbeiktatásával hallgatják a beszélgetésüket, majd kiabálásukat, és elkövette azt a nagy hibát, hogy elismerte a sértett előtt a lopást, de hozzátette, hogy úgy sem tudják bebizonyítani.
Ekkor léptünk közbe, és megtettük a szükséges intézkedéseket. Rövid időn belül házkutatásra is sor került a tolvaj szállásán, ahonnan további lopott tárgyak kerültek elő.
Balhé a Sió büfében
1975 nyarán történt. A siófoki Sió büfében – ahogy felénk hívták, a napköziben – folyt a megszokott napi tevékenység. A talponálló Mártírok útja felőli szélső asztalát 6-8 fiatal támasztotta. A mellettük lévő asztalt szintén ugyanennyien vették körül. Először csak italoztak itt is és ott is, majd a legurított söröknek köszönhetően egyre harsányabbak lettek. Ma már nincs megmondhatója, hogy melyik asztaltól indult az anyázás, de hatalmas vita alakult ki a két csapat között, amelyeknek tagjai olyan „nem szeretek dolgozni, csak zsiványkodni” emberkék voltak, a maguk húszegynéhány évével.
Két helybeli vagány srác, egy darabig a sétányról nézte és hallgatta az egyre hangosabb műsort, mígnem az egyikodalépett a szélső asztalhoz és az egyik hőbörgő „úrnak” a fülébe súgta:
-Haver, szeretnétek a tv-ben szerepelni?
-Naná! - vágta rá azonnal.
-Gyere egy kicsit félre, elmondom, hogy mi a teendőd. A büfében előre elhelyezett kamerák vannak, és itt egy komoly, élethű verekedést szeretnénk felvenni.
-Gázsi lesz érte? – érdeklődött a „statiszta” jelölt.
-Pénz nem lesz, de gondolj bele, mekkora show lesz a grundon, ha a haverok meglátnak benneteket a tv-ben. – A srác kissé elgondolkodott, majd megadta a beleegyező választ. – Oké, mehet a buli! Mit kell tennünk?
-Elmondod a barátaidnak, amiről beszéltünk, majd odamész a másik társasághoz, és lekeversz egy marha nagy pofont valamelyik fickónak.
- Rendben! – válaszolt az ifjú, és máris beindult a gépezet. Gyors megbeszélés a szélső asztalnál, majd elcsattant a megbeszélt pofon. A többi már ment magától. Pillanatok alatt a két csapat tagjai úgy összeverték egymást, hogy öröm volt nézni. Amire elcsitult a harc, a balhét kirobbantó két helyi fiút elnyelte a százezres nagyvárossá avanzsált nyári Siófok.
Amint az asztaltársaságok tagjai rájöttek, hogy rászedték őket, azonnal leléptek, a rendőrök már csak néhány felborított asztalt, virágtartót és egy csomó összetört sörösüveget találtak.
Kilitiek a nagyvilágban
1982-ben történt a moszkvai éveim alatt. Ismét lejárt az itthon töltött néhány nap szabadság és a TU 186-os óriásgép felemelkedett velünk. Másnap megkezdődött az igencsak feszített ütemű tanulás és a hétvégén még egy negyedévi beszámolóval is meg kellett birkózni. Hétvégére aztán úgy kifulladtunk, hogy még a járás is nehezünkre esett. A csapat egyik gőzgépe, a nagyon erős Józsi vasárnap reggel előállt egy javaslattal.
-Fiúk, nem elhagyni magunkat! Ma is lefutjuk a napi előírt távot, aztán zuhany és kiballagunk a városba.
- Hová megyünk? – kérdezte Zoli.
- A Kereskedelmi kirendeltségen a Nagy fehér cápát játsszák, meg kellene nézni és a büfében is találunk valami érdekeset.
- Oké, menjünk – értettünk egyet. Bemetróztunk a Kirendeltségig, ahol zárva volt előttünk az ajtó. Amint ott tébláboltunk a bejárat előtt, kijött egy 50 év körüli férfi és oroszul érdeklődött, hogy mit szeretnénk.
- A filmet szeretnénk megnézni – feleltem oroszul.
- Van belépőjük? – kérdezett tovább az ember. Ekkor Jancsi az egyik társunk magyarul kérdezte tőlünk:
- Gyerekek egyikőtöknek sincs belépője?
- Ja, ti magyarok vagytok? – folytatta a kérdezgetést, most már magyarul az ember, akiről a kitűzője elárulta, hogy ő itt a portás.
- Honnan jöttetek? – megmondtuk a suli nevét.
- Magyarországról honnan jöttetek?
- Én Siófokról – feleltem.
- Hát, édes fiam kicsi a világ, én Kilitiről jöttem – válaszolt a férfi. Velem forogni kezdett a világ.
- Tulajdonképpen én is kiliti vagyok! – feleltem izgatottan.
- Hogy hívnak kispajtás?
- Dudás Károly vagyok.
- Te a Karcsi fia vagy? Én pedig Fenyő Ottó – mutatkozott be.
Korábban sokat hallottam Ottó bácsiról, de személyesen nem ismertem, pedig csak kb. 2 kilométerre laktam tőle – Kilitin. Kétezer kilométer kellett ahhoz, hogy személyesen is megismerjem.
A filmet megnéztük és a közbenjárásával hamarosan a belépőink is elkészültek.
A motoros rendőr
Történetünk főszereplője a kisváros oszlopos rendőre volt. Nagyon szerette a motorokat, bütykölte és gyűjtötte a kisebbeket, nagyobbakat.
Valamikor a 70-es években történt, amikor az egyik reggelen szolgálati helyére tartott Pannóniájával. Szabálytisztelő ember volt, betartotta a kresz előírásait is. Ahogy kell, megállt a kereszteződésben a közlekedési lámpa megállító jelzésére. Néhány másodpercig ült az álló motoron, majd a géppel együtt elvágódott az aszfalton. Járókelők siettek a bajbajutott derék rendőr feltámasztására.
- Mi történt biztos úr? – kérdezték rémülten.
- Semmi - volt a válasz, a motor felállítása és a frissen vasalt egyenruha leporolása után – csak megfeledkeztem róla, hogy tegnap leakasztottam az oldalkocsit a Pannóniáról.
Malőr a fogdában
Az 1970-es évek végén történt. Az egyik tavaszi reggelen a fiatal rendőrt – itt nevezzük Kálmánnak – a parancsnoka fogdai kisegítő szolgálatra osztotta be. Valamikor a délelőtt folyamán egy fodrász kislány érkezett az „alagsorba” , aki Kálmán felügyelete mellett vágta le a – igény szerint – a fogvatartottak haját. Amikor végzett a munkájával, felajánlotta, hogy Kálmán haját is szívesen levágja. A fiatal rendőr örömmel beleegyezett, egyébként is tervezte a fodrászüzlet meglátogatását.
Amint a kislány az ollóját a fiatal úr hajában csattogtatta, annak keze – teljesen véletlen – a mini szoknya által cseppet sem takaró térdhez tévedt. Csupán egy pillanatra. Kálmán a mai napig esküszik, hogy ő nem is észlelte a manővert, és esze ágában sem volt tiszteletlennek vagy tolakodónak lenni.
-Ezt többet ne csináld! – csattant a kislány hangja.
Ifjú rendőrünk csak ült és nem értette, hogy miért korholta le ez a gyönyörű szemű, kedves teremtés. Folytatódott a hajvágás, és egyszer csak újra megszólalt a kislány:
-Egyszer már szóltam, ne kelljen még egyszer! – és egyre mérgesebbé vált a nézése.
Kálmán most sem szólt semmit, csak azon törte a fejét, hogy miért mond neki ilyeneket a lány.
-Kész vagyunk – szólt a fodrász, Kálmi kifizette a vágási díjat. A hölgy távozott, ő pedig felballagott az épületbe. Útközben Kolip főnökkel találkozott, aki végigmustrálta a megszeppent ifjú rendőrt, majd rákérdezett:
-Őrmikém, milyen új hajdivatot követ? Ugorjon egy tükör elé és nézze már meg, hogy mi nem stimmel a jobb füle mögött! Kálmán rohant a mosdóba és még a tükör is elpirult zavarában. Bal pajesz normálisan – fülközépig – levágva, jobb pajesz torzonborz módon, teljes egészében ott csúfkodott a fiú arcán.
A srác, 42 év múltán is állítja, hogy ő nem fogta meg a fodrászlány térdét, ilyen meg sem fordult a fejében.
Zsiványt fogtak a juti hegyben
A ’90-es évek elején történt, egy őszi nap késő délutánján. Kilitiről, Siójutra, akkori lakóhelyünkre tartottunk családommal, százéves Trabantunkkal. Sietősre fogtuk a dolgunkat, mert nem akartunk lemaradni egy hamarosan kezdődő TV műsorról. Az idő rövidsége miatt úgy döntöttünk, hogy nem a hosszú, Siófokon átvezető utat választjuk, hanem átvágunk a Hideg völgyön át, a földes, dűlőúton.
A juti szőlőhegy fölött döcögött velünk a Trabant, amikor hirtelen egy elemlámpa fénye állta utunkat, majd egy másik elemlámpa balról, egy harmadik pedig jobbról csillogott, villogott a szemünkbe.
-Szálljanak ki! – hallatszott egy dörgő férfihang.
-Miért szállnánk ki? – kérdeztem, és önvédelmi pisztolyom egy pillanat alatt, észrevétlenül a kezembe került. – Miért kellene kiszállnom, kik maguk egyáltalán? – ismételtem meg a kérdésemet.
-Önkéntes hegyőrök vagyunk, és most pedig szálljanak ki, át fogjuk kutatni az utójukat!
-Kedves uram, az nem úgy megy, hogy valakik megállítanak egy autót és hatóságosdit játszanak!
-Van önök között erre a tevékenységre felhatalmazott ember?
-Kérem, mi önkéntes hegyőrök vagyunk, és ezzel fogjuk megakadályozni a pincefeltöréseket. Ezt az ötletet a siófoki kapitányság ügyeletes tisztje adta, akinél tegnap tettem panaszt, mert feltörték a pincémet, és ezzel együtt még több pincébe is betörtek.
-Uram, az ügyeletes tiszt önöknek csak azt javasolta, hogy szervezzenek egy őrséget, és bújjanak el, és ha megjelenik a betörő, lehetőleg tartsák vissza, de legalább jól figyeljék meg a fizimiskáját, és azonnal értesítsék a rendőrséget. Így volt?
- De, jól tudja. Maga volt ott vagy én?
-Tudja, mit uram, most már kiszállok az autóból. Nézzen meg jobban! Nem ismer meg?
-Nem, nem ismerős!
-Akkor nézze meg az igazolványomat! – és az orra elé nyomtam a szolgálati igazolványomat – nem én vettem fel tegnap a panaszát? Nem javasoltam néhány, betörés megelőzéssel, kivédéssel kapcsolatos dolgot önnek? Én teljesen más ötleteket adtam magának, mint amit most itt önök lefolytatnak. Ebből a katonásdiból még baj is lehetett volna. Magukat simán rablónak nézheti bárki.
-Most ismerem csak meg, százados úr! Mit tegyünk, mit javasol?
- Amit korábban is, hogy csak figyeljenek, ne állítgassanak meg áthaladó autókat, mert ehhez nincs joguk.
-Értem –, felelte szemlesütve a két perccel korábban még magát hatóságnak képzelő pincetulajdonos.
Kovács Kati vendége voltam.
Valamikor, úgy 40 évvel ezelőtt, egy forró nyári délutánon egy fiatal rendőr ballagott a balatonszéplaki Október 23-a utcán. Gondolatai még mindig egy korábbi – betörők elfogásával kapcsolatos – intézkedése körül forogtak. Égette a forró nap, úgy érezte mintha a fehér rafiasapka ráolvadna a nagy hőségtől a fejére. Egyszer csak az egyik helyes kis nyaralóépület udvarából női hangot hallott. Kellemes volt a hang és olyan érzése támadt, mintha már sokszor hallotta volna, szinte ismerős volt számára.
- Hogy bírja ezt a nagy forróságot biztos úr?
A fiatal rendőr lábai a földbe gyökereztek, amikor meglátta az őt megszólító hölgyet. Ott állt több ember társaságában a kerítésen belül Kovács Kati, a kisrendőr legkedvesebb énekese.
- Kezét csókolom művésznő! – válaszolt bátortalanul a rend egyébként bátor őre – hát bizony leteper ez a nagy forróság. - Közben azon gondolkodott, hogy álmodik, vagy talán a napszúrás miatt látja maga előtt Kovács Katit.
- Meghívhatjuk egy jó hideg üdítőre? – kérdezte a művésznő és a rendőr máris azon vette észre magát, hogy az udvaron – vagy teraszon – ül egy asztal mellett, művészekkel beszélget és kortyolgatja a hűtött italt.
- Ez nem lehet igaz! El se merem mesélni a kollégáknak! – gondolta, pedig, amint illedelmesen megköszönve a művésznő jóságát beballagott a kapitányságra, az első dolga volt, hogy eldicsekedjen az őt ért nagy megtiszteltetéssel.
Azóta is, amikor hallgatja énekelni Magyarország egyik legnagyszerűbb táncdalénekesét, az a forró nyári nap is eszébe jut.
A két törzsőrmester
1976. húsvét előtti nap, siófoki autóbusz pályaudvar. A vasútállomás épülete elé begördülő Barcs-Budapest autóbuszról egy katona száll le és a kezében tartott sapkával rohan a hamarosan induló Kiliti helyijárat megállóhelye irányába.
Az egyik busz takarásából egy törzsőrmesterből és egy sorkatonából álló VÁP-os járőr pattan a rohanó katona elé.
- Álljon meg! - hallatszik a vezényszó. A fiatal katona megáll, de látszik rajta, hogy neki nem a karszalagos mumus a legfőbb gondolata, hanem, hogy el kellene érni a hamarosan induló, falujába készülő buszt.
- Hová rohan? - csattan a törzsőrmester fölényes, kötekedő kérdése.
- Jelentem, sietek a buszra, szeretném elérni, mert ha lekésem, a következő csak egy óra múlva indul.
- Katona, miért a kezében tartja a sapkáját?
- A távolsági buszban a kezemben tartottam, és őszintén szólva, eszembe se jutott, hogy a két busz között lévő 20 méteren a fejemre tegyem.
- No, és miért nem jutott eszébe? Nem ismeri az öltözködési szabályzatot?
- De ismerem - válaszolt a közben az órájára pillantó megriadt katona.
- Akkor, meg miért nem tartja be? - kötekedett tovább a "hatalmasság" - miközben az egyik álló busz takarásából előlépett egy kétfős rendőrjárőr, akik közül a megszeppent baka jól ismerte az egyik rendőrt, Györke Jánost. A másik rendőr - talán - Bakaricz Feri lehetett.
Györke törzsőrmester odafordult a hovéd törzsőrmesterhez és határozott hangon a következőket mondta neki:
- Figyeljen ide kedves fegyvertárs! Mit gondol maga, miért nem tette a fejére ez a szegény katona azt a kib...t sapkát? Na, vajon miért nem? Mi a büdös lóf....nak kellett volna azon a 20 méteren puccparádéba vágnia magát, amíg az egyik busztól átér a másikig? Van magának szíve? Egy ártatlan, ismeretlen embert magának jó érzés kínozni? Milyen ember maga? Szégyelje magát! - erre Györke János kivette a honvédtörzsőrmester kezéből a megszeppent harcos katonakönyvét, és a jogos tulajdonosa kezébe adva a következőket mondta:
- Siess barátom, még eléred a buszt!
- Köszi, Jancsikám! - kiáltotta futás közben a zöld komiszba öltöztetett gyerekkori barát.
43 év telt el azóta. Jancsi már sok évvel ezelőtt meghalt, ilyenkor húsvét táján azonban mindig előjön ez az emlék. Isten nyugosztalja.
A bilincs
Egy nagyon régi intézkedésünk jutott eszembe. Gk. járőrök voltunk Harangozó Nándival (+), rádión jött az utasítás, hogy menjünk a "rétaljba", mert egy fiatal srác ölel egy méretes útszéli fát, amelytől nem tud megszabadulni mert a fát átkulcsoló kezein egy bilincs van. Irány az extrém helyzet helyszíne. Valóban, egy tizenéves srác ott ölelgeti a fát és segítségért kiabál. Az eset a lakásoktól eléggé távol volt, ezért a kiabálását sokáig senki sem hallotta meg. Kiszabadítottuk. Amint a lakásukra kísérve, rendbe szedte magát, ruhát váltott, elmesélte, hogy találta a bilincset, megmutatta a haverjainak, akik elvették tőle, és barátilag odabilincselték a fához, majd elmentek egy sörre a "Gyilkosba", miután megígérték neki, hogy hamarosan jönnek érte. Az egy sörből sok lett, és berúgtak, és megfeledkeztek az ígéretükről. A srác pedig úgy döntött, hogy megvár bennünket.
Rosszul is végződhetett volna..., ha nem jön Kovács Pista.
1987 nyarán történt. Amint megtartottam kollégáimnak az esti eligazítást, bepattantam az egyik, éppen szabadon hagyott szolgálati kocsiba és elindultam az új Sió híd felé, amikor egy, az eligazításon ismertetett autó rendszáma hivalkodott az előttem haladó Ford Taunus hátuljáról. Még emlékeztem a rendszámra, sőt még a mai napig se felejtettem el: NRV 304. Hogy is lehetne elfelejteni, hiszen a kocsiban fegyveres bűnözők ültek, akik azon a bizonyos nyári napon több rablást is elkövettek.
Azonnal hívtam az ügyeletet, ahonnan jött a visszaigazolás, valóban a fegyveres „zsiványok” közlekednek előttem az úton, immár a Mártirok útján, majd ráhajtottak a Petőfi sétányra és megálltak a Napfény szálló előtt. Mindhárman kiszálltak a Taunusból és megindultak a Dimitrov park irányába.
- Meglépnek – bizonyára észrevették, hogy követem őket. Ekkor szólt bele a rádióba Kovács Pista, aki abban az időben az akció csoportot igazgatta, hogy vigyázzak, mert nagyon veszélyesek, nem teketóriáznak, ezek lőnek, ha úgy érzik, hogy szorul a hurok. A lecke fel volt adva: egyedül nem kezdek akcióba, vagy elfogom őket egymagam. Az utóbbit választottam. Utánuk léptem és, mivel német rendszámú autóból szálltak ki, németül szólítottam, fel őket a megállásra. Természetesen a pisztolyom ekkor már nem a táskájában, hanem a derékszíjam alatt lapult, amit nem láthattak az ingblúzom takarásától. Megálltak, megfordultak és meglepetésemre lengyelül kezdtek el egymás közt beszélni. Ez volt a szerencsém, mivel olyan szavakat is használtak, amelyek hasonlítanak az oroszra, amely nyelven aránylag jól értek. A beszédükből azt vettem ki, hogy meg akarnak támadni. Ekkor azonnal fegyvert fogtam rájuk. Az egyik még valami vezényszó félét adott a társainak, ezt már nem értettem, mert az akció csoport Latviája berobbant a parkba és a jobb első ajtó szinte letaglózta az egyik jómadarat, a másik kettőt pedig a középső ajtón kitóduló kollégák földre teperték és megbilincselték. A ruházatuk és a gépkocsijuk átvizsgálása során lőfegyver nem került elő, de a tőlük elvett golyóstollakat, amelyek mindegyiknek a markában volt, Kovács Pista szétszedte és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hatásos könnygázszórók voltak.
Pista, mint mindig most is jókor érkezett és gyorsan pontot is tett az ügy végére.
A kolléga Polskija
egy aranyos kis történet. Valamikor, a '80-as évek végén az egyik kollégánk sugárzó arccal jött szolgálatba. Már az ajtóból sorolta, hogy milyen nagy öröm érte: az előző napon vett egy autót, egy 1500-as Polskit.
- Ugye, az eligazítás után megnézitek? - kérdezte kis csapatunkat.
- Naná! - vágtuk rá, egyszerre többen is. Alig vártuk, hogy láthassuk kollágánk járművét, és kitolultunk az épület előtti parkolóba. Ott állt előttünk a tetszetős ezerötös, kifogástalan fényezéssel, jó gumikkal.
- Nyisd fel a motorháztetőt! - kérlelte a közben a nézelődőkhöz érkező Tüske - Farkas Jóska - műhelyfőnökünk a boldog tulajdonost. - Szépen muzsikál ez a gép, állapította meg a szakember. - Szépek a kárpitok is, minden rendben van - tette még hozzá.
- Szerszámokat is kaptál hozzá? - kérdezte.
- Azt nem tudom! - felelte a kocsi új gazdája.
- Hogy, hogy nem tudod? Nincs a csomagtartóban?
- Még nem néztem meg.
- Nyisd ki a csomagtartót! - szólt a kérés és olyan látvány tárult a szemünk elé, hogy bizony, ha nem sajnáltuk volna a szolgálati ruhánkat, dobunk egy hátast.
A csomagtartóban egy szabályos, már jól megereszkedett zöldellő gabonatáblát láttunk. Madarász Jóska nem állta meg szó nélkül. Az Ő megszokott humorával feltette az idekívánkozó kérdést:
- Édes gyerekem, kaszát vagy kombájt is mellékeltek az autódhoz?
Másnapra csillogott, villogott kollégánk Polskijának a csomagtartója. Az aratás megtörtént.
Balatoni sör a moskvai Budapest étterem asztalán
1981-ben történt, néhány nappal az első szabadságról visszaérkezésünk után. Még nagyon gyermeteg módon tájékozódtunk Moszkvában, hiszen még fél év sem telt le az első évfolyamból. Az egész évfolyam – 14 magyar gyerek -, gondoltunk egyet és az egyik szombat estén kimetróztunk a Budapest nevű étterembe. Helyet foglaltunk néhány egymás melletti asztalnál és nagy buzgalommal nézegettük az orosz nyelven írt étlapot. Kevés , de napról napra gyarapodó nyelvtudásunkkal mindenki megrendelte a vacsoráját, és mindenki egy üveg sört kért az ételhez. Közben Zolinak – annak a Zolinak, aki Szegeden sok évre rá elfogta Magda Marinkót – eszébe jutott, hogy ki kellene menni az előtérbe, rágyújtani. Egy, csak egy legény volt, aki nem dohányzott – akkor még -, ez pedig én voltam.
- Kareszkám, te maradj az asztalnál, hátha előbb kihozzák a kaját, mint ahogy mi elszívnánk a cigit – szólt Zoli kérése.
- Oké! – válaszoltam, és ölembe hullt a lehetőség, hogy megtréfálhatom a büdös szimfóniát és szofit égető barátaimat. Jött a pincér, kihozta a sört, és amire visszaértek a srácok a finomságokkal megpakolt tányérok is az asztalra kerültek. Elfogyott az étel, kiürültek a Zsiguli és a Kolosz sörösüvegek. Magától értetődő volt, hogy ismét rendeltünk. A pincér, amikor mellém ért, a fülembe súgta:
- Most hozzam?
- Igen! – feleltem, és máris előttünk volt az újabb kör az árpa levéből. Az üvegek tartalma már jócskán megcsappant, amikor Jancsi, a zalai srác ránézett az üvegére és felkiáltott.
- Gyerekek, az agyamat eldobom! Tudjátok, hogy mit iszunk?
- Mit, hát sört Janikám.
- No, de milyen sört? – mutatta a társak felé a zöld üveg címkés oldalát.
- Nézzétek, ez Balatoni sör.
- Tudjátok, én már jó előbb szólni akartam, hogy ez a sör másabb, sokkal finomabb, mint a Zsiguli – szólalt meg Feri a győri gyerek.
- Összehasonlíthatatlanul – bólogatott Józsi, a nyírségi kolléga is – és máris intett a pincérnek, aki térült fordult és hozta a rendelt italt.
- Érzitek ezt az ízt, fiúk? Ha ilyen sörünk lehetne legalább hetente egyszer, még a tanulás is könnyebb lenne – bölcselkedett Csaba a fehérvári iskolatársunk. Ő is akart rendelni egy kört, de a pincér sajnálkozva magyarázta, hogy sajnos elfogyott ez a fajta nedű, de tud hozni az itteni termékekből. Nem emlékszem, hogy abból kértünk-, vagy nem. Asztalt bontottunk.
A koleszba vezető úton végig a balatoni sörről esett szó, kiemelve, hogy sokkal jobb íze, zamata, színe van, mint az orosz söröknek. Kissé fáradtan, a három üveg sörnek köszönhetően jó kedvvel érkeztünk a kollégium épületébe, nyúltam a zsebembe a szobám kulcsáért, a kulcsot a zárba tettem, és egy nagy tenyerest kaptam a hátamra Bélától, néhány keresetlen szó kíséretében.
-Te gazember, nem félsz, hogy most jól elverünk?
- Miért bántanátok?
- Ezért! – és felmutatott néhány, a földről felvett Balatoni sör címkét, amelyek a zsebemből hullottak a földre. Azonnal rájöttek, hogy hazulról hoztam a vinyettákat, és a pincér készséggel részt vett a turpisságban.
- Fiúk, gondoljátok át ezt a megverést! Mondjátok meg, hogy mi volt a baj azzal a sörrel? Hát, nem ti dicsérgettétek az étteremben, állítva, hogy sokkal jobb az itteni söröknél?
A hálátlanok, képesek voltak jól elverni.
Darázscsípés
Aki valamikor is volt továbbképzésen a Fácánosban, az nagyon jól tudja, hogy zajlott le ott általában egy nap. Reggeltől késő délutánig tartottak az oktatások, majd jött az este, amelyet vagy Pestre beutazva töltött a hallgató, vagy bent a „kaszárnyában” a TV előtt…vagy… érdekes, véget nem érő beszélgetésekkel, melyek során meséltek egymásnak az ország különböző részeiből érkező kollégák.
Az egyik nagy almatermő vidékéről érkezett a „nyári egyetemre” egy igazán belevaló közrendvédelmi parancsnok, aki olyan jól gombolyította a mesélés fonalát, hogy szinte beleképzeltük magunkat a történeteibe. Az egyik estén, ahogy elfogyasztottuk a vacsoránkat, amely a változatosság kedvéért ismét meggyből készült valami volt, máris rázendített az újabb históriájára.
-Gyerekek, ilyet még nem hallottatok, amit most elmesélek. Már elég régen történt, de úgy emlékszem minden egyes momentumra, mintha ma lenne. Volt a csapatunkban egy érdekes kolléga, Gergő, akinek néha elég fura dolgai voltak. Alapjában véve nagyon jó ember volt és a munkáját is jól végezte, de túlságosan hiszékeny volt.
Történt egyszer, hogy egy fiatal kollégám bedagadt arccal berohant hozzám, az irodába. Azonnal látszott, hogy valami rovar csíphette meg. Két kolléga gépkocsival rohant vele az orvosi rendelőbe. Időben értek, a kapott injekciótól hamarosan rendbejött. Csakhogy…itt kezdődtek a bonyodalmak. Amint Gergő megtudta, hogy mi történt a kollégánkkal, jött érdeklődni az állapota felől. Itt követtem el az első hibát. Esküszöm srácok, hogy csak viccelni akartam Gergővel, ami aztán elindított egy - akkor rám nézve kellemetlen, de ma már megmosolyogni való – eseménysort. Amint belépett Gergő az irodába, ránéztem, és megjegyeztem neki, hogy „kedves barátom, mintha dagadna az arcod”. Gergő odalépett a falon lévő tükörhöz, nézegette, tapogatta az arcát, majd távozott. Kicsit később szóltak a kollégák, hogy Gergőt is ki kellett vinni az orvoshoz, és ő is megkapta a darázscsípés elleni szérumot.
Másnap az egyik munkatársunk tovább folytatta Gergő ugratását, nem gondolva a következményekre.
- Gergő, nagyon sápadt vagy, de nem is sápadt, hanem inkább sárga – szegezte neki a kérdést megszeppent embernek.
- Van egy tükröd? – kérdezte rémülten.
- Nekem nincs, de a visszapillantóban levizitálhatod magad.
- Tényleg, egészen sárga lett a színem, lehet, hogy sárgaságom van?
- Előfordulhat –„nyugtatgatta” a gondos kolléga. A szolgálatuk vissza lévő része az odaképzelt betegség körül forgott. A következő reggelen Gergő nem jött szolgálatba. Helyette egy telefonhívás érkezett a megyei kórház fertőző osztályáról, ahová kollégánkat felvették, és az orvosi vélemény szerint feltehetően hepatitisz betegsége van. Egy hét után bocsájtották el a kórházból, teljesen egészségesen, szerencsére csak produkálta a tüneteket.
Gergő előtt soha többé nem emlegettünk betegségeket.
Kivert rendőrkutya
Fátyolos szemekkel ballagott a szekér után. Ha kict lassított, a nyakára kötött kötél megfeszült és nagyokat rántott a két kocsioldalt összetartó sarogján. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Mi történt? A gazdi – az istenként tisztelt gazdi – miért kötözte a kocsi hátuljához,…és hova viszi, vonszolja, miért alázza meg a többi kutya előtt. Különösen a gazdit körbeugráló új kutya idegesítette. Bezzeg az új eb elemében van, képes lenne még a csizmás talpát is megnyalni kenyéradójának. De, hát hová vonszolják őt most, ezen a dicstelen napon? Mi történt, miért dőlt össze a világ?
Az öreg házőrző semmit sem értett a körülötte zajló kegyetlen eseményekből, nem tudhatta, hogy ítélkeztek felette: kidobják az utcára, ebek harmincadjára kerül, ő, aki több mint tíz évig nyalta a gazda, és háza népének talpát…és kezét. Valamit azért megérzett ebből az igazságtalan helyzetből, a világvégét, az ordas sötétséget…azt a sötétséget, amelytől egész életében irtózott.
-Most már értem, - gondolta a kivert, az évtized viszontagságaitól megviselt – egykori őrző-védő – nem kellek már. Talán a gazdinak – a szeretett gazdinak – igaza van: mit kezdjenek már velem, hiszen mire vagyok még jó? Egyik szememre nem látok, egyik fülemmel nem hallok, menni is nehéz már. Meg az a kínzó szédülés! Bezzeg, amikor még „rendőrkutyaként szolgáltam”! Rend is volt a „placcon”, nem ám, mint most. Ezek a mostani járőr,- és nyomozókutyák már úri népek. Ha esik az eső azért, ha nagyon süt a nap, akkor meg azért nem akarnak kimenni az utcára. A mi időnkben, ha törött, ha szakadt, ha esett, ha fújt, a rendőrkutyának kint volt a helye. Akkoriban minden más volt, akkor a zsivány – egyszerűen – csak zsivány volt. Most meg: különbségek vannak a zsiványok között, a’szerint, hogy kinek a zsiványa.” A fene érti meg ezt a mai helyzetet, még azt is meg kell válogatni, hogy a szegény rendőrkutya melyik garázdába haraphat bele. Ó, azok a régi szép – és kemény – rendőrkutya évek! Aztán azoknak is vége szakadt. Először jött a kitaszítottság, kóválygás a semmiben, identitás zavar, a kutya sem tudta eldönteni, hogy rossz eb volt -e, vagy egy érdemei elismerése mellett nyugállományba lökött kimustrált rendőrkutya. Ja, ez akkor volt, amikor a színtévesztés kezdődött, ami aztán tovább folytatódott: nem vagyok képes eligazodni a színek kavalkádjában. A jó múltkor a kutya szemorvosnál hosszú kígyózó sorban üldögélő páciensek – érdekes módon – mind erről panaszkodtak. Nem az én hibám, itt valami baj lehet a festékkel is. Na, tessék, azt sem tudom, hogy mi vár rám és mégis humorizálok. Annyi biztos, hogy hosszú utat tettem meg, amíg eljutottam eddig, a megalázott állapotig, amíg kötél került a nyakamra. Most akkor felakasztanak, agyoncsapnak, vagy egyszerűen kidobnak szégyenszemre a szemétdombra? Inkább akkor az előző kettő valamelyike! A gazdi, amikor befogadott, teljesen más volt hozzám, de a többi kutyájához is. Aztán – szégyen ide, szégyen oda, jöttek jobb, alkalmazkodóbb ebek, amelyekkel az egykori rendőrkutya már nem tudta tartani a tempót. Összegezzük csak, mi is történt valójában? Egyszerű a képlet, itt a kocsi mögött, kenderpórázon cibálva volt időm rájönni: öreg kutya már nem jó semmire. Még jó, hogy szalonnának se, mert így legalább nem vágnak le, mint egy disznót. Dobot se készítenek a bőrömből, mert ahhoz fiatalabb „egyed” szükséges. Tehát, ha kinyírnak, akkor marad a dögkút, mert a szegény kivénhedt rendőrkutyának még egy gödröt se ásnak. Beleborzongok! A gazdi csak ül a bakon és jókedvűen füttyöget az új kutyának, aki nem győzi körbeszaladgálni, körbehízelegni azt az
áldott jó embert, a gazdámat, az én gazdámat – az én volt gazdámat. Engem pedig most visznek a vesztőhelyre. Lelőnek, mint egy kutyát, vagy felkötnek, mint egy kiszuperált ebet, de ha ezt nem teszik, akkor szégyenemben halok meg, mert az én hűséges kutya szívem ezt a nagy megaláztatást már nem bírja ki.
A kocsi megállt egy helyen, a gazda lekászálódott a bakról, ásót vett elő a kocsiderékból, és lassan, komótosan, valami vidám dalt dúdolva, kiásott egy jókora gödröt. A kocsi mögé kötött öreg kutya – mivel nem tudott emberi nyelven – ezért csak magában gondolta: - Legalább nem velem ásattad meg a síromat,- majd hozzátette: - édes gazdám. - A szeretett gazdi az ülésdeszka alól elővette duplacsövűjét, szenvtelen arccal odalépett az öreg kimustrált rendőrkutyához, kiszolgált őrző-védőhöz és egyenesen a szeme közé lőtt. Az öreg rendőrkutya nem ebben a pillanatban halt meg először. Egyszer már elpusztult a lelke, amikor annak idején lecsatolták a nyakáról a rendőrkutya nyakörvet.
Az új kutya ott szaladgál a gazdi körül, lesi minden szavát, nyalogatja lőpor szagú kezét.. A kutya már csak ilyen. A gazdi - az a jóságos gazdi – a szeme előtt végzett hűséges öreg kutyájával, így köszönve meg neki az évtizedes odaadó szolgálatot. Az új négylábú tudatáig ez nem jutott el, ő azt még nem tudja, hogy a számára is lesz annak idején egy kötél, egy gödör, és akkor őt is körbeszaladgálja egy újabb kutya, aki majd azt nézi, hogy a jóságos gazdinak a bal,- vagy a jobb kezét nyalja – e előbb.
Dudás Károly