Rendőrőrs a parton

I. A zsaru visszapillant

Felbukkanó emlékek

Kálmán a fiatal rendőrhadnagy több éves önkéntes száműzetés után tért vissza városába, oda, ahol korábban járőrként taposta az üdülőhely aszfaltját. Zsebében a friss diplomával és frissen szerzett ismeretekkel érkezett. Nem voltak hatalmas tervei, nem akarta megváltani a világot, csak dolgozni, mint bárki más, ahogy eddig is tette korábbi szolgálati helyén.

Ahogy kocsijával közeledett a város határához emlékei visszaröppentették a kezdetek kezdetéhez, abba az időbe, amikor már illett dönteni a pályaválasztás kérdésében.

Ha annak idején is úgy mehettek volna a dolgok, ahogy Kálmán először elképzelte…lehet, hogy papnak ment volna. Aztán, mivel pap nem lehetett, rendőrnek szegődött…, ahogy másodikként elképzelte. Paradoxon? Hát, a fene tudja! Az előző egy humánus, a második pedig egy brutális hivatás? Embere válogatja. Azt mondják, hogy az úr a pokolban is úr, akkor miért ne lehetne az ember pokoli helyzetekben is ember. A csendőr, vagy a rendőr ruha alatt is megfér a jóság.

Matematika tanárnője már az érettségin váltig állította, hogy Kálmán jó rendőr lesz. Na, jó a mondatát egy kicsit másként rakta össze, és azért azt a szöveg, és esemény környezetet is érdemes megvizsgálni, ahol ez a mindent elsöprő tanári megállapítás megszületett. A szélső osztályteremben javában folyt az érettségi. A kis "fiatal urak" és a kis "kisasszonyok" – szám szerint öten - már kihúzták a tételeiket, és folyt a verejték arcról, homlokról egyaránt. Kálmán szerette a humán tárgyakat, főként az irodalmat, történelmet, de a nyelvek világában is könnyedén mozgott. Mégis izgult, jobban félt, mint az egész osztály együttvéve, és oka is volt ennek a mérhetetlen nagy félelemnek…nagyon nagy oka. A csupa szív tanárnő a négy év alatt sem volt képes a fejébe verni ezt az állítólag gyönyörű tantárgyat, a matematikát. Az évek során többször is kijelentette:

- Szivikém, tanulj, mert nagyon buta maradsz! – de ezen a bölcs megállapításon a reménytelen diák soha nem sértődött meg, és sokszor már azt furcsállta, ha elmaradtak a hasonló lelombozó kijelentések. Egyszer a magyar tanárától megkérdezte:

- Tanár úr, ha mindenből jó leszek az érettségin, de matematikából nagyon rossz, akkor mi várható?

- Édes kis barátom, nagyon nagy hős leszel a többi tárgyból, de matézisből, ebből az istenverte egzakt tudományból ott vérzel el az auditórium kellős közepén, mint ama bizonyos háromszáz spártai, Leonidásszal az élükön. Javallom ezért, az eddigieknél többször pillants bele a könyveidbe, füzeteidbe. Gyanítom, hogy vannak azokban olyan oldalak, amelyeket a nyomdász szeme látott utoljára.

Kérdésével osztályfőnökét is megközelítette, aki, miután összevonta szemöldökét így válaszolt:

-Soha, semmi sincs elveszve! Ha nem jól felelsz, még mindig van egy lehetőséged: „…találkozunk Philippinél…”, próbálta vigasztalni  a Cézár szellemétől átvett és a mi világunkban már a pótvizsgát jelentő idézettel. Ha, azonban elvérzel ebben a nagy nyári csatában, akkor is még előtted az élet: „Jó leszel kazánkovácsnak”!

Bent ültek a forró teremben, a hős, első ötös. Vagy inkább a gyávák, akik minél előbb túl szeretnének lenni ezen a nagy mutatványon? Döntse el a történelem, mint más, nagyobb esetekben is. Ide, egyébként se hősökre, hanem túlélőkre van szükség. Átvészelni ezt a napot, és megkapni azt a bizonyos kartonlapot, amelyre rájegyzik: sikeres érettségi vizsgát tett. Irodalomból minden érettségiző álma, ami most Kálmánnak megadatott: a kihúzott tétel, „Petőfi Sándor költészete”.

- Ezt már kipipálhatjuk,- sóhajtott fel, amikor meglátta a neki annyira, de annyira kedves költő nevét. Az elnöknek le kellett állítani, mert csak mondta és mondta, amit a helyében bárki ugyanígy tudott volna. Következett a történelem, és úgy látszik, hogy ezért a kis izgulós gyerekért sokan imádkozhattak, mert a legkedvesebb témakörét sikerült kihúznia: az 1848-49 évi forradalom és szabadságharc csatái. Kálmán megnyerte a csatát. A nyelvvizsga is jól sikerült, ott is mellé szegődött a szerencse.

- Jaj, Istenem, mondogatta magában, amikor a kezébe vette a matektételt. Istenem, most segíts! – és itt jöttek a fogadalmak, ha valahogy sikerül átverekednie magát ezen a reménytelen helyzeten, akkor, akár a víztornyot is körbefutja, akár a hóban is, mezítláb. Reszketett, a teste a teremben volt, de a lelke, és amire a legnagyobb szüksége lenne, itt a harcok mezején – az ész, és az értelem – kiszökkent a testéből. Ilyent még nem látott: ömlött a fény a terembe, a dacos nap ontotta sugarait, mégis sötétnek érezte a körülötte lévő világot. Azt a világot, amelyben most ezen az érettségin meg kellene vetni a lábát. Csak egy csöppnyi helyen, aztán majd megkapaszkodna valamiben, hogy utas lehessen az érettségizettek planétáján.

- Szivikém, tudod a tételt? – zökkentette vissza a való világba a tanárnő, - mutasd mit húztál? – és megnyugtatóan szólt Kálmánhoz: - Nagy szerencséd van kisfiam, a szögfüggvények  a legkönnyebb tétel, - mondta biztatóan ez a jóságos arcú pedagógus. A fiú kínjában, keservében rábólintott a tanár néni kérdésére, ő pedig azt hámozta ki a jelbeszédből, hogy minden rendben van. Valójában, a matematika nyelvén megfogalmazva, ennek a reciprok értéke volt igaz, amit az érettségiző srác valahogy így fogalmazott meg magában:

- Na, tessék, itt vannak ezek a szögfüggvények: tangens, cotangens, sinus, cosinus. Aztán vannak szögek, vannak befogók, átfogó, de, hogy mikor mondjuk, hogy szemben lévő, meg a mellette lévő, és a többi bonyolult dolog, azt már nem tudom. Lehet, hogy sose tudtam, vagy csak most simultak ki az agytekervényeim? – kérdezte magától, és a súlyos gondolatai miatt először nem is hallotta az ismét hozzálépő tanárnő hangját:

- Szivikém, biztos, hogy megy? Miben segítsek?

- Tanár néni kérem, mindenben! Azt hiszem, elvesztem, semmit sem tudok, - tört ki belőle a keserű beismerés, amely a matematika tanár előtt nem volt kétséges. –Írd, amit diktálok, és majd határozottan felelj, az elnök nyelvszakos, úgy sem ért a matematikából semmit, - nyugtatta a joggal izguló érettségiző fiút tanára, aki lassan, nagyon lassan felolvasta a papíron kéklő szöveget. Amikor észrevette, hogy ez bizony kevés lesz az elégségeshez, el kezdett példálózni, hogy milyen okos volt Pytagorasz. Segítségével távolságokat tudunk kiszámítani, és még sok-sok mást is, és ezért a nagy felfedezése miatt mi emberek, hálásak lehetünk neki. A tanárnő lelkesen helyeselt, néha hozzáfűzött valamit a sok sületlenséghez, amit Kálmán nagyon okos arcot vágva szorgalmasan ismételgetett.

Elérkezett a feleletek értékelése, amelyet a vizsgabizottság elnöke foglalt össze:

- Minden tantárgyból jelesre értékeltük, a matematikát leszámítva, amelyből közepes osztályzatot kapott – egy kis jóindulattal. Milyen tervei vannak a jövőre nézve, mi szeretne lenni?

- Rendőr - vágta rá gondolkodás nélkül Kálmán,- amelyre azonnal reagált a matematika tanárnő, akit mindenki csak Szivikének hívott:

- Ez a felelet oda bőségesen elég lesz, - mondta meggyőződéssel.

A szeretett osztályfőnök, aki addig csak mosolygott, tovább szőtte a gondolatot:

-Azért a kazánkovács mesterséget is tartsd evidenciában! – nevette el magát.

- Drága tanár úr, nem lettem kazánkovács, de persze miniszter sem leszek, de itt vagyok újra szeretett városom kapuja előtt és úgy fénylik a hadnagyi csillag a váll lapomon, mint a nap délidőben. - Közben tekintetét önkéntelenül vállára irányította, de csak az izzadságtól átnedvesedett pólója szemezett a fiatal tiszttel.

Kálmán letekerte autójának első két ablakát. A beáramló levegő kissé felfrissítette, egy darabig még gurult alatta a „szekér”, aztán lesorolt az út szélére az üdülőhely egyik árnyas utcájában. Hátradőlt az ülésben és, mint megtért, hazatérő tékozló fiú, átadta magát a keserédes emlékezésnek.

- Ez az én hazám! Itt voltam gyerek, és itt kaptam meg apámtól első borotvámat is. Ebben a városban találkoztam az első szerelemmel, és az első csalódással. Innen vonultam be katonának és itt húztam a lábamra apám intése ellenére, a rendőrcsizmát  – törtek rá a sokéves emlékek - és visszaröppent arra a sokszor elátkozott napra, amikor kezdő őrmesterként először próbálgatta az egyenruházati bolt vakotás tükrében a rohamszíjas tányérsapkát.

Majd egy újabb emlékkép – egy dicstelen éjszaka – amelyen úgy megbánta, „mint a kutya, mikor kilencet ellik”, hogy ide ette a rosseb a rendőrség állományába. A rosseb,… az a jó somogyi rosseb, amit igazán zamatosan csak a „megyénél” , az „Óberhén” tudnak kiejteni. Miért csak ott? Mert ott még ezt is jobban tudják, mint a többi halandó. Ezt is, és ott általában mindent jobban tudnak, mint amennyit egyáltalán tudhatnának, mert ők: a MEGYE,… és punktum. A dologhoz hozzátartozik, hogy nagyon felkészült, jóakaratú és rendes kollégák voltak az óberhén.

Folytatása következik...