Stadion a Vásártéren

Mielőtt papírra vetném ezt a régi históriát, szeretném tájékoztatni a kedves olvasókat, hogy ami itt most leírásra kerül vagy igaz volt, vagy nem, esetleg megtörténhetett, de az is lehet, hogy nem. A hitelesség tekintetében az öreg mesélő keresendő, aki már nem is él. Miről is van itt szó valójában? - Már megint valamikor, valahol megrezgette a szél a harasztot, és kikerekedett belőle egy viharos történet. Akkor most nézzük sorjában: mi is történt ebben a bizonyos faluban a múlt század ötvenes éveinek végén, amely ezennel lehet, hogy beírja nevét a sporttörténelem gyöngybetűs könyvébe, és amely ugyanúgy élte mindennapjait, mint a többi kis poros település. A futballpálya volt a helyi sport központja, lelkes játékosokkal és még lelkesebb szurkolókkal. Az örök ellenfél az egyik távoli falu csapata volt, amellyel váltakozó sikerrel vívták örök rangadóikat. Ezek a meccsek az esetek többségében nem csak a fehér vonalakon belül folytak, hanem – hála a vehemens szurkolóknak – azon kívül is.

Azon a szép április végi napon, a kora délutáni órákban érkezett a vendégcsapat a faluba. Vonattal jöttek, mert az a teherautó, amely fuvart ígért nekik, lerobbant. A restiben egy kicsit elidőztek, benyakaltak néhány korsó sört, és eléggé kapatosan érkeztek. Az előző mérkőzést hazai pályán egy nullra nyerték az örök riválissal szemben. Ezt értékelték ki a hazai szurkolók, akik már a pálya szélén álldogáltak, és szorgalmasan nézegették óráikat. Már csak néhány perc hibádzott a kezdéshez.

- Hát az se volt egy akármilyen meccs, de ami még ezután következett! - emlékezett vissza Pista bácsi, aki a legnagyobb szurkolóként a világ végére is elkísérte a focistákat.

- Miért, mi történt? - kérdezett rá az öregre Jenő, aki ugyanúgy ismerte, sőt át is élte a történteket, de hát Pista bácsi meséje jelenti a sót és a borsot ehhez a nem mindennapi históriához. Az öreg megköszörülte a torkát és láthatóan nagy élvezettel felelevenítette az elmúlt vasárnap történéseit:

- Megmondom úgy, ahogyan van gyerekeim: nekem már az a meccs nem tetszett az elejétől fogva. Már akkor kezdtem fonni a szemöldököm, amikor valamelyik marha a pálya közelében lévő lótrágyát meggyújtotta.

- Csak nem volt egy kicsit rossz illata Pista bá? – kérdezett rá élcelődve egy fiatalabb drukker, aki éppen a búcsúban vásárolt törökmézzel bajlódott.

- Nem, édes öcsém, hozzá vagyok én szokva a lószarhoz is, és annak a füstjéhez is, hiszen volt idő, amikor azzal tüzeltünk, nem úgy, mint ti, akik kutyaszart tesztek a tűzre. Avval volt nekem a bajom, hogy a füstöt a szél, majd’ egy félidőn át belevitte a kapusunk szemébe. Hogyan abban a rohadt életben lehet így védeni, de egyáltalán futballozni is? – kérdezett vissza a mesélő. Meg az a rohadék bíró, hogy nőne bele a sípja a szájába, ellenünk ítélt mindent.

- Meg is nyerték a meccset,- szólt közbe valaki, igaz, hogy csak egy góllal.

- A végén aztán, hogy meghajtottak bennünket ezek a moslékok, - mutatott Pista bácsi a dülöngélő - vendégszurkolók irányába, akik éppen ebben a pillanatban foglalták el álló helyeiket a pálya szélén,- majd folytatta: ha nem érjük el a teherautónkat, és ha nem tudunk időben felugrálni, meg ha Jancsi a sofőr nem járatja a motort, akkor talán a kivégzésünket se kerülhettük volna el.

- Csak nem? – kérdezte valaki, aki nem volt ott… azon a meccsen.

- Dehogyisnem! – felelt az öreg, - a ponyva védett meg bennünket az utánunk hajított tárgyaktól. A hátsó ajtóba belevágtak egy kaszát, amit itthon vettünk észre, egész úton ágaskodott az autó hátulján. Ezen kívül két vasvilla repült be, mielőtt leeresztettük a hátsó ponyvát, és egy vadonatúj futball labda. Komolyan mondom, egy olyan foci, amelyikkel még nem is játszottak!

-A nagy marhák! Azt még megértem, hogy megdobálnak ezzel - azzal, de, hogy a focit is utánunk lódítják, ez már magáért beszél, fűzte hozzá valaki a kispad irányából, - majd hozzátette: - tudjátok, hogy ezzel a focival játsszák a fiúk a mai meccset?

- Akkor kész haszon volt ez a menekülés, - állapították meg mosolyogva a hazai drukkerek. Eközben a pályára felsorakozott a két csapat, a vendégek lila gatyában, a hazaiak pirosban, a felső mez mindegyik csapatnál fehér atlétatrikó volt, mert hát itt is, ott is, ennyire tellett. Stoplis focicsukát elvétve lehetett látni, de már mezítláb nem focizott senki ezen a mérkőzésen, dorkó  azért került mindenki lábára. A bíró sípjára megkezdődött a játék, amely mint a méz a darazsakat, úgy vonzotta ide a vásártéri „stadionba” a búcsúból a „népeket”. A vurstliban délelőtt már kiosztották a kötelezően előirt néhány pofont, a színes feliratos fakanalakkal elfenekeltek már minden szemrevaló lányt, a céllövöldében már minden legény legalább háromszor mellélőtt. Itt már – tehát – keresnivalója senkinek nem volt, irány az örök rangadó! Az első félidő aránylag rendben zajlott. Az az egy szem tizenegyes, és a kiállítás, amelyet a vendégek ellen ítélt a játékvezető, nem okozott különösebb megrendülést se a pályán kívül se azon belül, annak jogosságát nem firtatta senki. A világ minden bírója hasonlóan döntene olyan esetben, amikor egy játékos ököllel leüti ellenfelét. Ezek után a vendégek eggyel kevesebben voltak kénytelenek folytatni a játékot. A tizenegyest a hazaiak csatára, naná, hogy nem hagyta ki. Ettől kezdve a vendégek mindent elkövettek, hogy egyenlítsenek. Nekik a döntetlen eredmény már elegendő lenne a továbbjutáshoz, a náluk vívott egy nullás eredmény miatt jobbak a kilátásaik. De itt, most hogy megkapták a góljukat, ismét kétesélyessé vált a helyzet. A csendes első félidőben sehogy se tudtak egyenlíteni a vendégek, a második negyvenöt perc első felében szédült iramot diktáltak, és egyszer csak be tudtak csavarni egy gólt. Az eredmény 1:1 lett, összesítettben vezettek. Innentől kezdve szabadult el a pokol. A kemény védekezés mellett bevetettek minden szabályos és szabálytalan eszközt, hogy ezt az eredményt meg tudják tartani a mérkőzés végéig. Az egyik taktikájuk az volt, hogy minél több ellenfelet harcképtelenné tegyenek, ezért talpaltak, gáncsoltak, felvágták a hazai játékosokat. Egy újabb vendégjátékost állított ki a játékvezető, és így már csak kilencen lehettek a pályán.

- A megfogyatkozott ellenféllel szemben talán össze tudunk hozni egy kis gólocskát! – sóhajtotta Pista bácsi, - hiszen minden emberünket nem tudnak fogni.

- Ide figyeljetek, ezek mindenre képesek, fűzte hozzá egy drukker.  De, hogy a jó fenében tudnak minden játékosunkat fogni?! Ott vannak mindenhol, elől, hátul, széleken.

Ennek már fele se tréfa, itt valami nagyon nagy disznóság van! Már hallatszik is a kiabálás a bíró felé minden irányból:

- Bíró, vegye már észre, visszaszivárogtak a pályára a kiállított játékosok! – A bíró azonnal leállította a mérkőzést. Sorakozó vonalban, létszámellenőrzés következik és egyértelművé vált, hogy valóban – a két kiállítás ellenére – teljes létszámmal focizik a vendégcsapat. Igaz, hogy nem a kiállított játékosok, hanem helyettük másik kettő somfordált a pályára. A meccs folytatódott, szabadrúgás szabadrúgást követett. A hazaiak arra taktikáztak, hogy a csökkent létszámmal az ellenfeleik előbb kifáradnak, és valahogy majd csak be lehet kotorni a labdát a hálójukba, de a fáradtság jelei csak a meccs vége felé jelentkeztek náluk. Megkezdték a tervszerű időhúzást, amelynek érdekében felsorakoztatták csaknem a teljes eszköztárukat. Valamelyik nagyokos bezavart a pályára egy macskát, amelynek a farkára előzőleg egy konzervdobozt kötött. A dobozban lévő néhány szem kavics zörgésétől, és a sok embertől az állat megijedt, és össze – vissza szaladgált a pályán. Értékes percek teltek el, ezáltal a mérkőzésből. A bíró pedig tanácstalan volt, mert nem látta senki, hogy kinek a keze van a dologban. Nagy keservesen lenyugodtak a kedélyek, a játék folytatódott, a hazaiak végig támadtak, mert nekik nyerni kellett a továbbjutáshoz, a másik csapat pedig védekezett, szó szerint foggal-körömmel, és mindennel, ami elősegítette ennek az állásnak a konzerválását, ami úgy tűnt, hogy sikerül is, amikor történt valami, ami elszabadította az indulatokat a pályán. A vendégek bal hátvédje hazaadta a labdát. Bár csak ne adta volna, ez a hazagurítás megkeserítette a vasárnap délutánját minden földi halandónak, pályán belül és pályán kívül. A gyanútlan hátvéd erőtlen labdát küldött kapusa felé, aki várta is, már talán gurult is felfelé a foci a földre tett tenyerén át a melle irányába, amikor váratlanul hanyatt vágta magát. A bőr gömb pedig még véletlen se a kapu mellé gurult, hanem egyenesen át a gólvonalon. A bíró sípja szentesítette a gólt.  A kapus odaszaladt a játékvezetőhöz, ordítozott vele, amire megkapta a sárga lapját. Azt bizonygatta a huncut portás, hogy ő, már pedig állati ürüléken csúszott meg és ezért született az öngól. Szakértői szemek vizsgálták meg a talajt és kénytelenek voltak megállapítani, hogy valóban állati eredetű, híg, folyékony halmazállapotú salakanyag van a fűben.

- Sporttársak, most már csak azt kell megállapítani, hogy friss anyaggal van–e dolgunk, vagy korábbival. A vélemény ismét egyöntetű volt, és megegyezett a meccset néző állatorvos véleményével, hogy ez a sikamlós, furcsa színű és elviselhetetlen szagú nyákos anyag nem más, mint macskaszar, azaz annak a hígabb változata, amelyet faluhelyen, de még sportkörökben is macskafosnak hívnak, amely rövid idővel ezelőtt került a pályára, a vendégszurkolók jóvoltából, amikor behajtották a szerencsétlen állatot a játéktérre. Időt akartak húzni vele, de ez az időhúzás, most a hazaiaknak kedvezett. A bíró jelezte, hogy a gól érvényes, és folytatódott a nagy meccs. A pálya fenntartói nem hibáztak, a mérkőzés kezdetekor tiszta volt a pálya, a macskát pedig a vendégek kergették a zöld pázsitra. 

A 2:1–es eredmény miatt a vendégek óriási hajrát diktáltak, egyfolytában támadtak, és arra játszottak, hogy a hazaiak hibázzanak, ennek érdekében hatalmas műeséseket láthattak a nézők, de a bírót nem tudták megtéveszteni, igazságosan vezette a játékot. Egyszer azonban, valamikor a 80-ik perc tájékán az egyik műesést tizenegyes követett, amelynek érvényesítése az idegen csapatot juttatta jobb pozícióba, újra időhúzás következett a részükről. Nekik a döntetlen eredmény is továbbjutást eredményez. Az egyik összecsapásnál a csatáruk elkezdett szimulálni, ordított az állítólagos lábfájdalmai miatt. A gyúró azonnal beszaladt a pályára és nagy bölcsen megállapította, hogy ide, bizony orvos kell. Ki kellene vinni szegény sérültet a pálya szélére, de hordágy nem állt rendelkezésre.

- Nem tesz semmit,- mondta a pályával szemben lakó gazda,- hozok én mindjárt egy szállító eszközt,- és hamarosan ott állt a sérült mellett egy lábakra szerelt saroglya, amelyen általában trágyát, szalmát szállítottak. A tulaj, mivel adott a formaságokra, dobott a saroglyára egy vasvilla szalmát, és terített rá egy pokrócot. A szenvedőt néhány társa felemelte, és lassan – láthatóan nagyon lassan – felfektették az alkalmi hordágyra. Az értékes percek pedig fogytak, és vészt jóslóan közeledett a mérkőzés vége. Időközben megérkezett a falu neves, öreg orvosa, aki korábban a honvédségnél gyakorolta gyógyító tudományát. A doki, amikor meglátta a focistát, azonnal tudta, hogy szimuláns, de ezt nem foghatta rá, ezért inkább odaszólt a focistáknak:

- Gyerekek, már megint az öreg koporsós Szent Mihály lovára  fektettétek a sérültet? Megmondtam már a múltkor is, hogy ilyent ne csináljatok, mert ebből nagy bajok lehetnek. Az állítólagos sérült szempillantás alatt pattant le a saroglyáról és a nyulakat meghazudtoló gyorsasággal elszaladt. Kutyabaja volt.

A játékvezető az időhúzást beszámította, a meccs folytatódott. Félve mondom meg, hogy mekkorát hibáztam: nem emlékszem a végeredményre. De hát van e ennek jelentősége ötven év távlatából?

Dudás Károly