Dr. Dudás Károly: Szívedben Kiliti maradsz ( verseimből)
Kiliti a történelem viharában
Mikor a jég teljesen elolvadt,
Örökül hagyott egy nagy mocsarat.
Majd a mocsár egyre jobban sorvadt,
Megalkotva a Pannon nagy tavat.
Ingoványba, nádas sűrűjébe,
Bújt az ember, itt rejteket talált.
Elrejtőzött lápok belsejébe,
Kerülve bajt, legyűrve száz halált.
A nyomait több felé is látjuk.
Valahol fent a dombokon lakott.
Hagyatékát néha megtaláljuk,
Amit a földbe rejtve ránk hagyott.
A nagy mocsár egyre jobban tisztult
A Fuk folyócska szűrte meg vizét.
Tőzeg, s a láp napról, napra ritkult,
Hátrahagyva itt, ott a hírnökét.
Elődünk itt barlangot mélyített,
Leküzdve süppedéket, ingoványt.
Házakat, majd templomot épített,
Hol Istenének mormolhat imát.
Ott fenn a dombon, a „Csőri” ormán,
Épülhetett fel egykor kis falunk,
Népünk régi temetője ott állt,
Ahol most vigyáz ránk a templomunk.
Mennyi mindent láthatott e határ,
Ősök emléke ne lenne örök?
Eleink vérét ontotta tatár,
Gyermeket, anyát kaszabolt török!
Aztán németek ültek nyakunkra,
Kiliti borát itták oly mohón.
Falunk kenyerét tömték magukba,
Apáink tűrtek búsan, hallgatón.
Lázadtak néha a némaságból,
Ilyenkor kuruccá lett a magyar.
Kitörni készen a szolgaságból,
Útját kísérte véres zivatar.
Károlyi vesztett Kiliti alatt,
Eldobva ekkor minden kis reményt,
Szépapáinknak egy, csak egy maradt,
Imádkozni és élni Jézusért.
Nyolcszáznegyvennyolcban, márciusban,
Kilitink újra bíztatást kapott.
Magyar szabadságért azon nyomban,
Állított egy nemzetőr századot.
Elbuktunk újra, keserűn, fájón,
Nyakunkra ismét önkény tett igát,
Szenvedtek itt szabadságra vágyón,
Őseink majd’ fél évszázadon át.
Háborúztunk felséges császárért,
Aki vérbe tiporta álmaink.
Magyar baka, idegen országért
Dobta el életét és vágyait.
Forradalmat sodort felénk a szél,
Nagyapánknak meg csalódást hozott.
A szószóló pedig földet ígért,
A parasztnak csak szenvedés jutott.
Békeévek, szegénység és nyomor,
Fájdalom, majd egy újabb háború.
Keleti front, hideg, üres gyomor,
Sírhalmok, gyász és virágkoszorú.
Nyolcvannégyen fent az emléktáblán,
Nyolcvannégyen, hiányoztok nagyon.
Neveteket megőrzi a márvány,
És lelketeken őrködik a Don!
A vonatok jönnek rest ütemben,
Ütött-kopott, megviselt vagonok.
A fapriccseken a szürkületben,
Agyongyötört, alázott magyarok.
A honvédek lassan visszatérnek,
Apa, fiú, hitves és vőlegény.
És a gyertyák pislákolva égnek,
Templom mélyén a meghalt lelkekért.
Fényes szellő fújdogál keletről,
Végre a zsellér is földet kapott?
Most neki is jutott a keretből,
A jussra ezredévig áhított.
Szántott, vetett a kiliti paraszt,
Sok éhes szájnak adva kenyeret,
Bízva bízott, hogy magának arat
Ringó kalászból búzaszemeket.
Újra sötét felhők tornyosultak,
Szomorúság, bánat az arcokon.
A könnyeink gyakran kicsordultak,
Üres padlások, űr a polcokon.
Az ember tűrt és rabként dolgozott,
Építve házat, utat, vasutat.
Éhesen, ázva, fázva alkotott,
Zsilipet a Sión, és hidakat.
Forradalom, ünnepi hangulat,
Mozi teremben békés nagygyűlés.
Majd aggodalom, feszült indulat,
Sok évtizedes lassú békülés…
Hol nyugtalan szívvel, hol csendesen,
Kiliti él, és előre tekint.
Elszorult torokkal, de lelkesen,
A porból feláll, s járni tud megint.
Szívedben Kiliti maradsz
Emlékszel még a vén jegenyékre?
Két oldalt álltak, büszkén, délcegen.
Rezgő levéllel kúsztak az égre,
Ágaik közt galamb szólt félszegen.
Érzed - e még a kék szeder ízét,
A Széki rét kamillaillatát?
Hallod a patak csobbanó vízét,
S, tücsök hegedű méla dallamát?
Letalálsz- e még a csöppnyi tóhoz,
Megleled-e még a Nagyvíz helyét?
Vagy a bögöcsei itatóhoz,
Hol a vén kanász csak nekünk mesélt?
Megérted még a kiserdő neszét?
Tudod-e mi mászik az avaron?
Szereted még e meseszép zenét,
Mert igenis, szeretni akarod?
Jársz – e, néha - néha álmaidban,
A Csőri égbetörő „várfokán”?
És lecsúsztál-e már gondolatban,
Kis szánkóddal, meredek oldalán?
Gondolsz - néha a mi Siónkra,
Hol, a Vashídról ugrottál fejest?
És a parton daloló rigókra,
Melyekre fentről, éber héja les?
Emlékszel a cseresznye ízére,
Ezer fán termett, Papkuta fölött?
És a barack, aranyló színére,
A völgyben, hullámzó lankák között?
Tudom, álmodsz a kiliti tájról,
Kicsi faludból bárhová szakadsz,
És ide vágysz haza a világból,
Mert élhetsz bárhol, Kiliti maradsz.
Szüleim sírjánál
Egy maréknyi földet Ozoráról
Hoztam sírodra, drága jó apám.
Tükörcsös hegy göröngyös porából,
Őseid földjét hintettem reád.
De, hisz jól tudod, hogy merre jártam,
Ki, az égből is léptem figyeled.
Értem jártad egykor Golgotádat,
És a mennyből is gondom viseled.
Sírodnál állok, könnyes szemekkel,
Bús-szomorúan lehajtom fejem,
Jóságod viszem tovább neveddel,
Erre neveltél, csak ezt tehetem.
Nyugodjatok édes jó anyámmal,
A sírotokon gyertyaláng lobog.
Emlékezem néhány szál virággal,
Gyermeki szívem értetek dobog.
Nagyapám meséi
Mint a fénylő nap a kéklő égen,
A lelkemben élsz drága Nagyapám!
Lépcsőn ülsz, nem holmi hintaszéken,
Mint, amikor meséltél hajdanán!
Azt mondtad, hogy mindent elmeséltél,
Mégis várok még száz újabb regét,
Amiről még soha nem beszéltél!
Nagyapám, kérlek, folytasd a mesét!
Ugye maradt még a tarisznyádban?
Dicső múltunkból ezernyi csoda!
Mikor a magyar a nagyvilágban,
Még nem üldözött volt és mostoha!
Szomorúan nézek fel az égre,
Kereslek kavargó felhőkön át.
Csak meredek a vakító kékre,
De nem talállak drága Nagyapám!
A mi könyvünk végleg becsukódott,
Mikor ajkadon elakadt a szó.
És onnan tovább már nem íródott,
Nem mesélsz többé drága nagyapó?
Nem hallom, de tudom a választ,
Mit akar az én drága nagyapám!
Azt a KÖNYVET a kis unokámnak,
Ahogy Ő nekem, meséljem tovább!!!
Honnan jöttünk?
Hol a Puszta összeér az éggel,
Ott, ahol a szél szabadon süvít,
Előttük rémisztő messzeséggel,
Onnan indultak magyar Őseink.
Könnyezve búcsúzott a Puszta,
Az óhaza, végtelen rónaság,
Amikor az ismeretlen útra,
Nekilódult a tarka sokaság.
Hun eleink nyomdokán haladva,
Amerre a nap korongja leszáll,
Bölcsőjüket végleg hátrahagyva,
Mentek nyugatnak, őseik után.
Legyőzve rónát, völgyet és hegyet,
Útjukat álló ezer akadályt,
Merre Kárpátok bérce integet,
Követték a nagy hun király nyomát.
Nagyanyám kenyere
Kicsiny kemencében, venyigével,
Gyümölcsfának lemetszett ágával,
Szeretetnek égető hevével,
Becsületnek forró parazsával,
Sütötte a mi kenyerünket drága Nagyanyám.
A kis cipóba mosolyt is sütött,
Pirulva sült az aprócska kenyér,
Arcáról a fény visszatükrözött,
Amint nyúlt a kis csöppnyi pomposért.
Az Isten áldjon mindörökké drága Nagyanyám!
Örök igazság
Jegyezd meg az örök igazságot:
Ha másztál is szédült magasságot,
Saját faludban bármit is teszel
Soha ne hidd, hogy próféta leszel.
Jóságodért hálát vársz cserébe?
Elismerést, tetteid fejébe’?
Köszönetet álmatlan évekért?
Ne nézz vissza, örülj, hogy véget ért.
Mindnyájan Kolontáriak vagyunk
Szaladt volna, de nem tudott hova,
Nyomában habzó, rozsdabarna ár,
Hömpölygő iszap sodorta tova,
Morajló tenger, vérvörös határ.
Ránk tört a vész, megint nem vigyáztunk,
Magyarok halnak, újra bűntelen.
Hátradőlve, eddig tétováztunk,
Fejünk homokba dugjuk szüntelen!
Testvéreink vannak végveszélyben,
A fejük fölött van-e most fedél?
Apa, anya, sír a gyermekével,
Az asztalukra jut-e most kenyér?
Magyarjaink, szerte e hazában,
Hogyha adunk, magunknak is adunk,
Osztozzunk testvéreink bajában,
Hisz, most mind, Kolontáriak vagyunk!
Elment a TÁNCOS
A zene halkul, a tánc véget ér,
Az öreg táncos megpihenni tér.
Vigyázzák álmát fénylő csillagok,
Őrizzék lelkét székely dallamok.
És ott fent a tengerszínű égen,
Áthatolva világmindenségen,
Egy fényes csillag, csak nekünk ragyog,
Útját kísérjék őrző angyalok!
A Jódi Kabola völgy legendája
Magára húzza fátylát az erdő,
Sötétbe réved a színtelen ég.
Ráomol, mint matt fekete ernyő,
A jódi szélre a fénytelen éj.
Az erdőn túl, makkos rejtekében,
Aprócska falu, Töreki lapul.
Keletnek, a mocsár szegletében,
A vén Sióhoz Kiliti simul.
A jódi föld úttalan porában,
Sötétbe vesző fellegek alatt,
A határán életnek, s halálnak,
Egy elcsigázott rab menet halad.
Török láncon, janicsárbilincsben,
Megalázott, legyőzött magyarok.
Sok reményük szabadulni nincsen,
Ajkukon sóhaj: - jobb, ha meghalok!
Feljön a hold, házak romján játszik,
Pusztítást lát csak, üszköt és hamut.
Sápadt a fény éppen csak világít,
Égett templomot, s elporladt falut.
E helyen egykor, Isten háza állt,
Hol Szent Gellért is mondott még misét.
A hitükért haltak itt tűzhalált,
A jódi hősök, Jézus Krisztusért.
S, ki nem égett meg a templom mélyén,
A rálakatolt tölgykapu mögött,
Legyőzve búját, keserűségét,
Ott, azon nyomban bosszút esküdött.
Jobb lett volna, hogyha benne égek,
Urunk házában, mint a többi nép!
Haláltól nem, a fogságtól félek,
Esküszöm, rab nem leszek, semmiképp!
Ha tehetném, magamat megölném,
Az egyik legény, ekképp’ kesereg.
A nyakam köré láncom tekerném,
De keresztény vagyok, s nem tehetem!
Viselem a szultán vad haragját,
Szíjra fűzve, mint megannyi fogoly.
Hallom-e még kis falum harangját?
Lesz-e arcomon egyszer még mosoly?
Amint töpreng, léptei lassulnak,
A hajcsár ordít, s meglendül a kéz.
Tűr a magyar, csak csontok jajdulnak,
Megállj török, még megfizetsz ezért!
A mi atyánk megsegít majd minket,
Eljön mihozzánk, drága Krisztusunk.
Pogányoktól megmenti lelkünket,
Örök reményünk, édes Jézusunk.
Szól a szpáhi, csak amúgy foghegyről,
Ne bízzál gyaur, azt mondom neked!
Ne várd, nem néz le rád a mennyekből,
Elhagyott téged a te istened!
Látod, ott fent is félhold világit!
És mindörökké az ott fent marad.
Fénye óvja szultán katonáit!
S, bűnhődjön meg a hitetlen magyar!
Hirtelen felhőbe szökken a hold,
Alászáll újra a tompa sötét.
A nagyvilág egy matt fekete folt,
De valami fénylik a völgy ölén.
Jézus! Úr Isten, kiált a magyar,
Allah akbar, bömböli a török.
És a fogoly keresztet vet hamar,
S, pogány, istenéhez könyörög.
De mi világlik ott lent a mélyben
Kikényszerítve reszkető imát?
Úszik a völgyben, csillámló fényben,
Millió, apró, lüktető parázs.
Felnéz az égre martalóc, s fogoly,
A hold helyén csak méla, vak sötét,
A jódi szélen, félelem honol,
Mi ez? Mi történt itt az Istenért?!
Uram Atyám, a Hold a földre szállt!
Fényárban úszik a tölgyes alatt.
A babonás török halálra vált,
Majd ijedtében világgá szaladt.
Odalent a félholdforma völgyben,
Átvilágítva a jódi út porán,
A kaszálatlan, nagyra nőtt zöldben,
Fénylik ezernyi szentjánosbogár.
Beloiannisz
Oldalán mállik a festék,
Rőt foltok borítják testét,
Fáradtan úszik a hajó.
Egykor a Balatont járta,
Nap szívta, vihar dobálta;
Istenem, sírni volna jó!
Fedélzetén mennyi emlék!
Gyereksereg, sorjázó fecskék,
És izzó szerelmek kora.
Szép emlékek, sok-sok álmunk,
Melyekre már nem találunk,
Viszi a víz, viszi tova.
Berni Sörözője
Mielőtt még a templomig érek,
Mise előtt Bernihez belépek.
Nem többre, csak egy- két üveg sörre,
Ott rekedek még vagy három körre.
Jó kocsmában nincs pohár csak korsó,
Szavam talán nem falra hányt borsó.
Villányinál az a módi járja,
Egy üvegnek második a párja.
Borozgatánk anyáddal...
Ivott a vén banya,
De, jó lenne azt tudni,
Mikor megy már haza.
Ha tovább marad nálunk,
Elfogy minden borom,
A hordó kongó hangját
Nem sokáig bírom.
Első éjszakai őrszolgálat a honvédségnél
Éjszaka volt, bagolybolondító,
Elvásott fogú, ordas, vaksötét.
És az ég nagy kampós fogasáról
Ledobta rám mattszürke köntösét.
Látom vagy csak képzelem az árnyat
Azon a tetves, nyolcas őrhelyen?
Ha tehetném, fölé lőnék párat,
S ráóbégatnék, de hát nem merem!
Aztán később meg neszezés hallik -
Mától jó leszek, ígérem atyám!
Rohadt egy éj, s mire megpitymallik,
Addigra éppen tele a gatyám.
Megint hallom: a száraz avarban,
Valami ott oly észbontón zörög …
Hogyne lennék igazán zavarban:
Egy süni család énrajtam röhög.
Balatoni vihar
Endréd felől dörren az ég,
Kilitinél kihuny a fény.
Ságvárnál az erdő ázik,
Büszke széllel parolázik.
Nagyberénynél egyet mordul,
Pélpusztánál visszafordul.
Ádándnál már sűrűn koppan,
Kilitinél egyet toccsan,
Siófoknál nagyot csobban,
Zamárdinál ki is loccsan!
Falvak egy szép csokorban,
Mint egy jó nagy bokorban.
Turky, torok, turoki
Mai neve Töreki.
Tőle ami keleti,
Úgy hívják, hogy Kiliti.
Mondják: jut is marad is,
Szép hely Jut is, Maros is.
Jó az Isten, és ád ám,
Ma úgy hívják, hogy Ádánd.
Néhány szabad atyafi,
Remekműve Szabadi.
Valami dereng…
Hatvannyolc. Valami dereng.
Az idő vasfoga megrágta emlékem küszöbét.
Meghal az ember, ha mereng,
Rozsdabarna csontjai - elásott sóhaj – porladnak szanaszét.
Az élet olyan?... s mint kettészelt kocsi zörej,
Ordított akkor,
Balpitvaromból,
A megtépázott szeretet.
A bugyogó
Mikor történt? Nagyon régen,
Valamelyik fagyos télen.
Jancsi áll a kocsma előtt,
Feje mint a hagymabefőtt.
Orra dagadt, szeme vérben,
Sápadtan áll, falfehéren.
- Átbújtál a szecskavágón,
Azért bámulsz olyan fájón?
- Ne tudd meg, de a végzetem,
Egy bugyinak köszönhetem!
Két kezemmel alányúltam,
Majdhogynem csak belébújtam.
- Az asszony vert tán agyba, főbe,
Ezért vagy most ily rossz bőrbe’?
Megtudta a bugyi dolgot?
Gondolom, hogy nem mosolygott!
- Sokkal nagyobb a baj itten,
Hogy verje meg a jó isten!
Másabb itt a helyzet, kérem,
Egy bugyogó vert így képen.
Az udvaron megfejeltem,
Rögtön le is térdepeltem.
Felnéztem, és jaj, mit látok?!
Csillagokat, kisbarátom!
- Egy bugyitól megijedtél?
Férfiember mivé lettél?
Hajdan nem féltél így tőle,
Másként néztél még a nőre!
- Tudod, akkor voltak benne,
Nem a dróton lógott lengve.
S, nem is koppant ilyen nagyot,
A hidegtől csonttá fagyott!
Jön az eső…
- Nagy eső lesz, öregapám!
- Honnan veszed kis unokám?
- Enying felől jön a vihar!
Közeledik a zivatar.
- Ez a felhő széllel bélelt,
Esőt nem csak vihart érlel.
De amit látsz Endréd fölött,
Vizet görget maga előtt.
Nők napjára
1984
Nélkületek rongyosabb az élet,
Bár veletek sok ezernyi a kín,
Nélkületek elaludni vétek,
Bár miattatok megszakad a szív,
Asszonynépség milliós hadából,
Ha az az egy éppen rám mosolyog.
Vigasz, gyógyír csendül ki szavából,
Én ezt az angyalt másnak nem adom.
Vannak álmok, gyakran visszatérők,
A múltból lépnek váratlan elénk.
Nagy ábrándok, fájó kis kitérők,
Megannyi felhőt hozhatnak közénk.
Tudom jól, hogy a múltat teljesen
Elfeledni nem is oly’ semmiség -
Minden percért nem küzdök lelkesen,
Ha köt is hozzá számtalan gyökér.
Összegyűjtöm, mi arra érdemes,
És ami fontos, magammal hozom.
De csak mi abból szép és kellemes,
A többi nem kell, végképp eldobom.
Nélkületek rongyosabb az élet,
Veletek együtt ezernyi a kín.
Nélkületek elaludni vétek,
Értetek néha megszakad a szív.
Buli van a faluban
Buli van a bögre csárda táján,
Most olvastam az ajtó félfáján.
Odatart a falu nemessége,
Nótafája, s minden híressége.
Odamegy az összes nemtelenje,
A szemese és a szemtelenje.
De hát, hiszen miről szól a fáma?
Buli van, oszt’be köll rúgni máma.
Akós hordó ott áll csapra ütve,
A konyhában a malac kisütve.
Az asztalon valamilyen rétes,
Színe furcsa, a fajtája kétes.
Egy úri hölgy, úgy nézem, már álmos,
Pedig látszik, rég’ volt első bálos,
Méla vigyor sugárzik képéről,
Megbillen, majd leesik székéről.
A zenészek csendben muzsikálnak,
Néha-néha, dallamra találnak.
Nem számít, ha hamis zene hallik,
Előbb-útóbb úgy is megpitymallik.
Tegyük most a tréfát kicsit félre,
A jegyző úr bement a söntésbe.
Úgy nézem, hogy nem a saját lábán,
Mert hát menni sem tud ilyen kábán.
Polgármester ropja még a táncot,
De néha már ledobja a láncot.
A plébános nem bírta cérnával,
Lelépett egy üveg pálinkával.
Mondanám még, de már alig látok,
És a gépen betűt se találok.
Legközelebb tovább is mesélem,
Talán lesz mit, szívemből remélem!
Emlékezés…
Néha hajtottuk volna a naptárt,
Felpörgetve andalgó lapjait,
Majd lassacskán, mint méhek a kaptárt,
Megszerettük ottlétünk napjait.
Most rohanva oda visszaszállnék,
Járnám a várost, nappal s éjszaka,
De valamit – tudom - nem találnék,
Valami nem tér vissza már soha!
Felszállnék a piros villamosra,
Már nem bánnám, hogy lassú és zajos,
Vagy éppen az ósdi trolibuszra,
Ha megvan még az öreg fapados!
Önfeledten kiülnék a parkba,
Ahol egy lányhoz írtam verseim,
Nevét s szívem véstem be egy padba,
És lelkesedve szőttem terveim.
Ha tehetném, oda visszaszállnék …
Úgy halottam, még meg van a padom.
Jól tudom, hogy rögtön rátalálnék,
Mint rád, azon a fénylő tavaszon.
Férfiak napjára
Kihirdette falunk öreg papja,
Hogy ma vagyon a férfiak napja.
Ünnepel ma bariton és basszus,
S kinek eggyel kezdődik a passzus,
Ki kisdolgát álldogálva végzi,
S minden este képes meccset nézni.
Teremtésnek díszes koronái,
Férfi sereg vitéz katonái,
Magunknak most nagyon jót kívánok,
Éljenek az asszonyok s a lányok!
Búcsú a NAGY HAJÓTÓL!
Matróz, állj meg egy percre a parton,
Emlékezz némán, s hajtsd meg a fejed!
Ne restelkedj, hogy könnyes az arcod,
Emlékezz akkor is, ha fáj neked!
Szórj virágot a tépett hajóra,
Az öreg teknő hosszú útra kél,
Tudod jól, hogy nem válhat valóra,
De álmaidban vissza - visszatér.
Ősz
Gúnár se tudja már, hogy hol a nyár,
Baromfiudvarunk is csupa sár.
Csuta baglya mögött egy liba sír,
Hasa alján reszkető libazsír.
Vén tojó, nincs már rajta zsibaszőr,
A tolla alatt tiszta libabőr.
Meglátszik rajta a sok libatáp,
A két oszlopformájú libaláb.
Tepsibe való a vastag libaháj,
Íncsiklandozó finom libamáj.
Kutyaharapást szőrével
Kel fel a nap, ébred a város,
Van ki így, van ki úgy totálkáros.
Kopogtatnak. Mi kéne, ha vó’na?
Hebegő válasz: szódabikarbóna.
Mi van veled? Fos a színed komám,
Mint murányi ebnek a lakomán.
Ne hogy úgy járj, mint a foki kofa,
Ki odaért, hogy nem ért már oda!
Vagy úgy, mint Julcsi néni Aligán,
Kit földhöz vagdosott a maligán.
Úgy se, mint a szomszédlány, Pál Inka,
Akiből kilöttyent a pálinka.
Mondom: bikarbónám nekem nincsen,
De van helyette becsesebb kincsem!
Szilvapálinkám, egy nagy bögrével,
Kutyaharapást gyógyítsd szőrével!
Bátor kutyus
Lopakodik, majd sündörög,
Félve bújik a sün, dörög.
Kutyám azonnal kikészül,
Remegve óljába térül,
Azt veszi szegény alapul,
Kisebb a veszély, ha lapul.
Persze mutatja, kit zavar,
A szélben zizzenő avar,
S a csörgő diónak héja,
Ijedten felszálló héja,
Röptében bongó szakajtó,
S a nyikorgó tyúkólajtó.
Mert egész kutya, nem egy fél,
Ő csak reszket, de sosem fél.
Szállj Kismadár…!
(Cipő emlékére)
Merre szállsz kismadár?
Merre zeng éneked?
Szíved lágy dallamát
Várják az emberek.
Te itt maradsz velünk,
Mosollyal arcodon,
És énekelsz nekünk
Az égi színpadon.
Hidegvölgyben…
Hideg völgyben nagy a latyak,
Attól vizesek a halak.
Halljátok, pecások,
Szépasszonyok várnak tirátok!
Villányinál nagy az öröm,
Jégbe hűtve vár a söröm,
Tegyétek tálcára,
Gyere Berni, öntsd ki pohárba!
Kalapomat földhöz csapom,
Bánatomat hátrahagyom!
Ne vágj a szavamba,
Hadd gurítsak egy sört magamba!
Jaj de kicsi ez a pohár,
A szőke lány mind csapodár,
Ülj rá a szoknyájára,
Kacsints te meg a barnára!
Naplemente
Nézd, hogy ráomolt az ég a földre,
És a vöröslő felhőcskék mögül,
Mielőtt még végképp elmerülne,
A búcsúzó nap is előkerült.
Bíborba hullott a tenger kékje,
A végtelen tágas égi mezőn,
És a távolodó messzeségbe’,
Halvány rőt fénye kihunyt - reszketőn.
Barátság
Sok-sok éve lapozok egy könyvet,
Lassan kihulló sárgult lapjait.
Mosolyt írtak abba és sok könnyet,
Az életemnek elmúlt napjait.
Volt idő, hogy mindenkit szerettem,
Hiszékeny voltam, mint egy kisgyerek.
S, ahogy fogytak az évek felettem,
Rájöttem, vannak csalfa emberek.
Régen voltak igazi barátok,
De a számuk jócskán megkopott.
Elfogyott a kenyerem, kalácsom,
És a bajban a legtöbb elhagyott.
Az igazak mellettem maradtak,
Nyomoromban, sok nehézségen át,
Bármi történt, meg sosem tagadtak,
Maradt még néhány igazi barát.
Lehet, hogy így volt…
A király int, most halljuk a zárszót!
Földvárad lesz, s jó nagydarab szántód.
Kapsz hozzá néhány kör - körös hegyet,
Arrébb egy erdőt, formást, kereket,
Ha szemes vagy, őrködsz, és itt lakol,
Még lentebb is földjeimből kapol.
S, kőhegyet, rajt legelhet a szamár,
Kerteket, amelyeken szép lak áll.
Tiéd e táj, a keleti szélig,
Addig, ahol a fok folyik végig.
Álom 1848-ról
Álmodtam, vagy csak szerettem volna?
Sugárzó arccal léptem a sorba,
A legelején Petőfi haladt.
Énekelt a poéták királya,
Hitvány, zsarnok, nagyurak bírája,
Ajkáról édes magyar dal fakadt.
A tengerről, amely feltámadott,
Magyar honról mely talpra állhatott,
Jellasicsról, ki Bécsig meg sem állt.
Dalolt a zászló vén tartójáról,
Tisztelettel a közkatonáról,
Ki az egész világgal szembeszállt.
/1969/
Az Öreg Ejtőernyős
/Menegáti Károlynak szeretettel/
Az öreg őz sem ugrik már,
Félrevonul, szenderegve,
Mint szárnyaszegett nagymadár,
Emlékszik csak elmerengve.
Ernyő selyme simogatta,
Langy szelek szárnyán lovagolt,
Vagy vad vihar hasogatta,
Deszantos, magyar baka volt.
Li 2-esnek ablakából,
Egy csöpp a világ, odakint.
Mi látszik a falujából,
Ha fölé érve letekint?
Kicsi Háznak udvarában,
Az égre néz egy barnalány,
Haza várja otthonába,
Az ejtőernyős katonát.
Mementó
Bármily harcban nyerted meg csatád,
A legyőzöttre emberül tekints!
Ezt kéri tőled rangod és hazád,
Mert kegyet gyakorolni drága kincs!
Húsvét hétfőn
Barna kislány ne zárd be az ajtót!
Locsoló jön, egy pántlikás legény.
Szilvafához megköti a pejkót,
Az udvarodba félve lép szegény.
Maradjon kint, aki fél a lánytól,
Mert kinek is kell ilyen gyáva nyúl!
Megijed a maga árnyékától,
És elbújik majd, hogyha alkonyul.
Nagyszájú lány, dehogy félek tőled,
Csupán jó apádat kerülöm én,
Meg a bolond kutyátokat – főleg,
Amely megmart a múltnap éjjelén.
Gyáva legény mi dolgod apámmal?
Mért bánt téged a drága jó öreg?
És főleg a házőrző kutyámmal,
Nem félte őket eddig senki sem.
Nagyszájú lány, hogy mondjam el néked?
Gyáva vagyok, és így nem mondhatom.
Majd a húgod elmeséli szépen,
Hogy mi történt az elmúlt hajnalon.
Egy estém otthon
Borozgatánk anyáddal,
Ivott a vén banya,
De, jó lenne azt tudni,
Mikor megy már haza.
Ha tovább marad nálunk,
Elfogy minden borom,
A hordó kongó hangját
Nem sokáig bírom.
Csak vidáman…
Kalapomat földhöz csapom,
Bánatomat hátrahagyom!
Nagynénémet férjhez komendálom!
Százéves az Isten átka,
Mégis idén lett csak mátka,
Menyegzőjén lesz nagy dínomdánom!
Fények
Egymaga csak pont a pusztaságban,
Erőtlen fényű, lanyhuló parázs.
Tízezrével fény az éjszakában,
Utat mutató szentjánosbogár
Emberes hónapok
EMBER - kedtek ti ott négyen?
Ti ott négyen a leg-szélen?
Előbb még csak mutatkoztok,
Esőt, szelet, ködöt hoztok.
A végén már jeget, havat,
Csontba maró nagy fagyokat.
Előbb vesszőket neveltek,
Aztán felhőket emeltek.
Mit adtatok, elveszitek,
Könnyedén tönkreteszitek.
A végén csak mosolyogtok,
S mennyi ünnepnapot hoztok!
Még egy kicsit emberkedtek,
Majd hömpölygő „ÁR”-ba estek.
Pillantsatok a naptárra,
Januárra, s februárra!
Itt a Mikulás
Fáradt vagyok, nem pihentem
Hegyen völgyön átszökkentem.
Sapkám havas, csizmám sáros,
Siettem, mert vár a város.
Örömömre, sok-sok gyermek,
Népesíti be a termet.
Kisfiúk, és kicsi lányok,
Óvodások, iskolások.
Megérkeztem sikló szánon,
Átsuhantam a világon.
Elmúlt egy év, és itt vagyok,
Örüljetek kicsik, s, nagyok!
Volt egyszer a Fogas-étterem
Örömünkben, bánatunkban,
Kedves kicsi városunkban,
Bár válogatni lehetett,
Az utunk ide vezetett.
Voltak itt szép nótás estek,
Sok kislányt itt eljegyeztek,
Voltak táncos lakodalmak,
Ünneplésre más alkalmak,
S ide jöttünk vacsorára,
Sült fogasra, s más csodára.
Itt mulatott a fél város,
Ha vendég volt a Ferencváros,
Ide jött az öregdiák,
Találkozni sok év után.
¬¬¬ *
Áll egy ház a Fő utcában,
Szomorkodik egymagában.
Hiába, ha lesz majd másik,
Nekünk ez az egy hiányzik!
Ősz
Gúnár se tudja már, hogy hol a nyár,
Baromfiudvarunk is csupa sár.
Csuta baglya mögött egy liba sír,
Hasa alján reszket a libazsír.
Vén tojó, nincs már rajta zsibaszőr,
A tolla alatt tiszta libabőr.
Meglátszik rajta a sok libatáp,
A két oszlopformájú libaláb.
Tepsibe való vastag libaháj,
Íncsiklandozó finom libamáj.
Égig érő Himaláján,
Túl az örök fagy határán,
Magyar nyelven kérik Istent,
Mi is kérjük, most segítsen!
Fenn a csúcson zászló lobog,
Magyar szívünk értük dobog!
Mentsd meg Őket, kérünk Atyám!
Vigyázz rájuk, jó szűzanyám!
Csak ennyi…
Ha a földön irigység nem lenne,
S minden ember veled ünnepelne
Ha asztalodra végre morzsa hull.
Barátodból ellenség nem válna,
Talán még a rokon sem utálna,
Ha örömtüzed néha lángra gyúl.
Ha a földön dölyfösség nem volna,
Mosolyodra mosoly válaszolna,
És bánatodra jó szó, biztatás.
A jó barát megállna egy percre,
Mikor meglát, őszintén örülne:
Ennyi kell csak hidd el, és semmi más!
Az „Ő” közelében
’Hatvannyolc. Valami dereng.
Az idő vasfoga megrágta emlékem küszöbét.
Meghal az ember, ha mereng,
Rozsdabarna csontjai - elásott sóhaj – porladnak szanaszét.
Az élet olyan?..s, mint kettészelt kocsi zörej,
Ordított akkor,
Balpitvaromból,
A megtépázott szeretet.
Hiányzott egy csapat.
Jártam a várost, némán, egymagam,
Utamat róttam, búsan, céltalan.
Mint a fészkéből kivetett madár,
Melybe a lélek épp’, hogy hálni jár.
...Gyötrődtem csak: hiányzott egy csapat,
Melyben végre jól érezném magam.
Ahol nincsenek kicsik és nagyok,
Mint bárki más, én is fontos vagyok.
Nem számít, ki gazdag és szegény,
Csak az számít, a tette mennyit ér.
Ahol nincsen rátarti büszkeség,
Úri huncutság, s egyéb dőreség.
Ahol a szánkra nem kerül lakat,
Ez kell nekem, csakis ilyen csapat!
Valahogy így kezdődött
Isteni voltál, majdnem hajadon,
Selyem masnival rőtszín hajadon,
Csöppnyi lány voltál, cukorka falat,
S, telecirkáltam érted a falat.
Órák hosszat csak lógtunk a szeren,
Dallamot csaltunk fésű-hangszeren,
Szép volt, de ősszel jött az óvoda,
És kéz a kézben léptünk be oda.
Anyuci sírt, és könnyezett apu,
Mögöttünk tompán zárult a kapu.
Egyszeriben csak ovisok lettünk,
Nézd, hogy szállnak az évek felettünk.
A suliba is együtt érkezünk,
S, bár továbbra is összeér kezünk,
De itt valami történt már velünk,
Mert máshonnan is jön már levelünk.
Kamaszkorunk egy fázós éjjelén,
Megláttalak egy más személlyel én.
Áhítattal nézted a srác szemét,
Kezed helyettem fogta….a szemét!
Jókívánság
Kéklő égre napsugarat,
Arcotokra mosolyokat,
Boldogságot, minden jóval
Kívánok egy szakajtóval!
Nyugodj békében Igazmondó Juhász!
Keserűségét magával vitte,
Magyarországban csak ezt tehette,
Mennybe szállt az igazmondó juhász.
Életében a sárba tiporták,
Megalázták, földjét letarolták,
Nyugodj békében hőssé vált juhász!
Gyász
Kicsordul a könny, elnémul a szó,
Szívembe mar az Il silencio.
Ismét temetünk, megint búcsúzunk,
Míg egy bús napon mi is meghalunk.
Akiket nőnapon köszöntök…
Kicsi lánykák, s nagyobbacskák,
És matróz blúzos bakfisok,
Mini szoknyás gimis fruskák,
És fonott copfú masnisok.
Ifjú hölgyek, hajadonok,
S, ti, gömbölyödő kismamák,
Anyósok és nászasszonyok,
Édesanyák és nagymamák.
Meséljetek…
Meséljetek öreg fakabátok!
Hogy, s mint vagytok? Van e fabatkátok?
Jut e mosoly néha arcotokra,
Sok hiábavaló harcotokra,
Megtépázott múltatok során.
Aggok lettetek…idejekorán.
A rendőr
Mint száműzött, kinek nincs hazája,
Vagyona sincs, csak a kék ruhája
Na, és az elrebegett esküje.
Rabja és cselédje nemzetének,
Gőgös fennhéjázók kegyelmének,
Maga maradt, nincs neki senkije.
Lent a téren a sorfalat állja,
Társa vállának feszül a válla,
Most azonban nem dobnak rá követ.
Nyoma sehol sincs a csőcseléknek,
Fiúk lányok, csendben üldögélnek,
Emberek ők, nem romboló tömeg!
Uram Isten, hisz ők az enyémek,
Úgy gondolkodom, ugyanúgy lépek,
Ez a rendszer engem is eldobott.
A jövendőnkre botot emeljek?
Isten s ember előtt hogy feleljek?
Ha a becsület fogy és megkopott?
Parancsnoka előtt áll a rendőr,
Főnök kilépnék a testületből,
De hogyha lehet, indoklást ne kérj!
Menj csak fiam, te még fiatal vagy,
S ha rossz idő is jön zivatarral,
Hazánk fölött egyik ernyő te légy!
Jön az eső…
Nagy eső lesz öregapám!
Honnan veszed kis unokám?
Enying felől jön a vihar!
Közeledik a zivatar.
Ez a felhő széllel bélelt,
Esőt nem csak vihart érlel.
De amit látsz Endréd fölött,
Vizet görget maga előtt.
Féltelek Hazám!
Ne lássak vízágyút, se utcakövet,
Azt se ki rombol, azt se ki lövet!
Csak zászlóerdőt, utcán és téren,
Mosolygós arcot, olyant, mint régen!
Könyörögve kérem Szűzanyánkat,
Oltalmazza széttépett Hazánkat!
Nyelvpótlék
Öreg nyugdíjas barátom,
Egy életem egy halálom!
Megkereslek soraimmal,
Keserédes szavaimmal.
Nem írok tán hülyeséget,
Meg sem ismernéd a céget!
Gyökeresen átalakult,
Az élethez hozzásimult.
Kevés a pénz, és a posztó,
Legtöbb melós most is prosztó.
Akkor mégis mi változott?
Mi az, ami dühbe hozott?
Szép sorjában, rögtön mondom,
Felvázolom, mi a gondom.
Mitől lett tele a tö.öm,
Mitől fonom szemöldököm.
Hát, akkor most figyu, komám,
Nagy itt a köd, nagy a homály.
A béreket csökkentették,
Nyelvpótlékot megemelték.
De hát akkor jó a pálya,
Semmi okod a parára!
Három nyelvet beszélsz – éppen,
Nem vesztettél semmiképpen.
De itt másként pótlékolnak,
Egészen mást méltányolnak.
Nyelvtudásom nem kell - régen,
Bármennyire jól beszélem.
Nyelvpótlékot másért adnak,
Más az, miért árat szabnak.
Látom öreg, ezt nem érted,
Akkor figyelj, elmesélem.
Pótlékolnak hosszú nyelvre,
Teltebbre és szélesebbre.
Megfizetik, ha jó érdes,
S, a gazdája sose kérdez.
És, amelyik gyorsan pörög,
Szeretik ám a főnökök.
Osztanak is jutalékot,
Nyelvcsapásért nyelvpótlékot.
Palacsinta
Mi történt itt, hallottátok?
Hogyha nem, hát bánhatjátok!
Kilitiben, egyszer régen,
A juhszéli vásártéren,
Összejött a falu népe,
A csúnyája és a szépe.
Ott voltak mind, aki számit,
Aki szalad, s aki sántít,
A falunak színe java,
Fiatal és öreg banya.
Bíró uram sárga lóval,
Élre vasalt pantallóval.
És mi történt? Megtudjátok!
Ha a mesét olvassátok!
Én jó szívvel nektek írtam,
Igyekeztem, ahogy bírtam.
Minden sora igaz lehet,
A mesélő egyet tehet,
Amit hallott, tovább adja,
Vagy az irkájában hagyja.
Csülök
Valamikor, hajdanában,
Valahol a nagyvilágban,
Siófoknak városában,
Gesztenyefák árnyékában,
Valahol a város szélén,
De még nem a világ végén.
Ez volt a mi helyünk régen,
Aranyló pont a térképen.
Néha ide átlibbentünk,
Sokszor, csapatostul mentünk.
Asztalunkon boros kóla,
Csülköt kértünk Pékné módra.
Iszogattunk, eszegettünk,
Jó nagyokat beszélgettünk.
Mi maradt? A nosztalgia!
Emlékezzél, ember fia!
A kiliti ég alatt…
Kiliti fölött maszatos az ég,
Letörölgetném, de oly hasztalan.
Fölöttem foltos, tépett messzeség,
Jajongó kékség, matt és parttalan.
Csipkézett szélű, bús szürkületből,
Fátylát bontja a kormos, lomha éj,
S világot legyűrve, lendületből,
Beborít mindent az ordas vak sötét.
Csak úgy...lazán
Úgy gondoltam estefelé,
Elnézek a kocsma felé.
Ha elnézek, be is térek,
S, azon nyomban bort is kérek.
Akós hordó csapra ütve,
Pincehidegre lehűtve.
Kezdetnek egy magyar pintet,
A vörösből felhörpintek.
Egy iccével a fehérből,
A kiliti hegy levéből.
S, egy meszely a juti borból,
Vajon, kidönthet a sorból?
A barátom így mulatott,
Mondjátok meg mennyit ivott?
Egy vers a múltból:
Szét kéne törni az órát!
Kitépni minden kis rugót.
Szétzúzni a mutatóját,
És kidobni a naplopót.
Már régóta áll az óra,
És hosszúak az éjszakák.
Nem vágyom már semmi jóra,
Csak arra, hogy Te várj reám!
Úgy várj, mint esőt a kertek,
Mint víztükör a napsugár’t.
Úgy várj, mint tavaszt a berkek,
Lélekkel, szívvel várj reám!
Álmomban ott vagyok veled.
A képzelet hozzád repít.
Ajkamon érzem kezed,
Megcsókolom..., ismét..., s megint.
Vakító arany kupolák,
Köröttem nagyváros zenél,
Inkább én otthon hallanám
Amint a vén harang mesél.
Kiliti tornyait látom,
Mindig, ha becsukom szemem,
És ott a hó lepte tájon,
A Nagy víz integet nekem.
Szerettelek
(1967 BalatonMária)
Szerettelek? Hiszen él az érzés!
Szívemből nem múlt még el nyomtalan.
De nem állja utam sajgó érzés,
S nem ömlik könnyem únos-úntalan.
Szeretlek némán, telve a reménnyel,
Őszinte szívvel, mit ember tehet.
Én beérem belőled kevéssel,
Azzal, ha néha mosolyogsz nekem.
A magyar zászló
Nézd ezt a zászlót! Lebben a szélben,
Mosolyog rád a kék színű égben.
A piros szín, legfelül az erő,
Harcos, kemény, de békét kereső.
A fehér szín középen a hűség,
Magyar honért élni gyönyörűség!
Ott, legalul a zöld szín a remény,
És ima a széttépett nemzetért.
Örök igazság
Jegyezd meg az örök igazságot:
Ha másztál is szédült magasságot,
Saját faludban bármit is teszel
Soha ne hidd, hogy próféta leszel.
Jóságodért hálát vársz cserébe?
Elismerést, tetteid fejébe’?
Köszönetet álmatlan évekért?
Ne nézz vissza, örülj, hogy véget ért.
Sötét után csak világos jöhet,
Fagyos telet is kikelet követ,
És ami oly’ ritka mostanában,
Tán, lesz még ünnep a mi utcánkban.
/ In memoriam rendőr hőseink /
Az ajtóból csendben visszanézett,
Pillanatra, halkan visszalépett,
Még egyszer megpuszilta gyermekét,
Megölelte aggódó kedvesét
…és elindult a rendőr.
Megy a hideg, sötét éjszakában,
Térdig süppedve a hóban, sárban,
Míg te alszol, ő te érted ázik,
Hogy te pihenhess, az utcán fázik!
…és te bántod a rendőrt?
Érted izzad forró nappalokon,
Érted virraszt ordas alkonyokon.
Amíg te harsányan szórakozol,
Könnyen jött pénzedből mulatozol,
Ő addig rád vigyáz, téged őriz,
És te hálátlan, megölöd mégis?
A gyerekszoba ajtaja tárva,
Egy kisgyerek édesapját várja.
Apa hol van? – rosszat sejtve kérdi,
Uram Isten, ki mondja meg néki?!
…megint rendőrt temetnek.
Diána...
Harmat vizében fürdik az erdő,
Kendője a játszi, hajnali szél.
Lombkoronája ezernyi ernyő,
Mire a perzselő nap heve kél.
Bólogató, árnyas fák tövében,
Vaddisznó csörtet, őzsuta lapul.
Rét szélében, bokrok rejtekében,
Aprócska róka, vadászni tanul.
Kiviláglik, lemászom a lesről,
Itt töltöttem az elmúlt éjszakát.
Diánaként, testestől, lelkestől,
Vártam életem első szarvasát.
Mindhiába! Nem jött el a pára.
Vadász szerencsém tán cserbenhagyott?
Nem! Bevésem a les oldalába,
Hogy én szerencsés vadászlány vagyok!
Enyém a csend, a susogó erdő,
Enyém a rét, s rajta a sok virág,
És a vad, a szabadon tekergő,
A levegőég és a nagyvilág!
Útravaló…
(APÁMTÓL)
Küldetésed ezen a világon,
Mint méhnek a százszínű virágon,
Küzdeni, dolgozni serényen,
Emelt fővel élni, de szerényen.
Bármikor mások szemébe nézni,
Nincs okod múlttól, s jövőtől félni!
Érdem szerint tisztelni, szeretni,
Örömöt látva szívből nevetni.
Gyámolítsd, ki bújával megkeres,
Így szabad élned, és így érdemes!
Gelencsér Gyuri emlékére:
Fő úr…
Fő úr, kérem, ha szabad egy percre,
A vendég most fizetni szeretne!
Hozza a számlát! Diktálom, írja,
Lassan mondom, hogy ne legyen híja.
Először is azt az ötven évet,
Ifjúságot és az öregséget,
Átvirrasztott sok-sok éjszakát,
Amit önzetlen áldozott miránk.
Most jegyezze fel a tisztességet,
Szeméből sugárzó kedvességet,
A mosolyt, a sok-sok fáradtságot,
Közvetlenséget és barátságot.
Fő úr kérem, álljunk meg egy percre,
Mielőtt a vendég pityeregne!
Mitől nedves a legvégső számla?
Könnyet hullat a Kiliti Csárda.