Tanító néni kérem…
1959. szeptember 1-én, ezen a verőfényes napon, mint megriadt őzikék érkeztünk az Alsó Iskolába. Mi hat-hét éves, első osztályos kiliti gyerekek – negyvenketten.
Még most is érzem az új könyvek, füzetek illatát, amely ott, az ódon falak között egy életre belém ivódott. Lelkemmel látom a masnis kislányokat és a rövidre nyírt hajú kisfiúkat, akiknek aztán már aznap nevük is lett, ami örökre bevésődött abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy ISKOLA.
ISKOLA. Amint írom e sorokat, újra átérzem azt az izgalmat, amit ott, akkor átéltem. Hasonlót a legutóbbi osztálytalálkozón éreztem.
„Nem tudom mi ez, de jó nagyon” - írja a költő a szerelemről, és mondom én arról a szerelemről, amit a Kilti Általános Iskola iránt érzek, pontosan ötven éve.
Nem tudom mi ez; éget, néha gyötör, de jó hogy van, és legyen mindig, ameddig vagyunk!
Akkor ’59 szeptemberében ragyogott a nap, áthatoltak sugarai a múltból és a közelmúltból „itt felejtett” sötétségen, feledtették a még meglévő szegénységet, öltönnyé varázsolták át egyszerű sötétkék „mackóinkat”.
Ezen a napon ráléptünk egy hosszú, végtelennek látszó, de egyszer majd véget érő útra, amelynek nem láttuk, nem is láthatjuk a végét - ezt csak a Mindenható láthatja.
Az osztályteremben egy szimpatikus, jóságos arcú tanító néni fogadott bennünket.
--Szervusztok gyerekek, Bajzik Jánosné vagyok, én foglak tanítani benneteket az első osztályban. Ismerkedjünk meg! – És sorban minden kisgyerek, kisfiú, kislány elmondta magáról, amit csak el tudott mondani.
Amint beszélt a tanító néni, egyszeriben a korábbi izgalom helyett végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem. Ezt az érzést csak édesanyám közelsége tudta előidézni bennem.
Nem láttuk, csak érzékeltük az Őt körülvevő aurát. Ember volt, anya és Tanító. Ez a három csodálatos hivatás együtt!
Lestük szavait, figyelmesen hallgattuk meseszerű előadásait olvasás órákon, játékosan tanított meg számolni bennünket.
Volt egy tantárgy, amely nem szerepelt a tantervben, amelyet az igazi pedagógus feljegyzések, könyvek nélkül tanít: a szeretet, a másik ember megbecsülése, amely tanító nénink órarendjében állandó helyet kapott.
Elszaladt az 1959-60-as tanév. Már tudtunk írni, olvasni, számolni és év végén elbúcsúztatott bennünket, kis tanítványait. Könnybe lábadt szemünket látva megjegyezte:
--Ne sírjatok, én itt leszek a közeletekben, csak kopogtassatok be ezen az ajtón, ha segítségre lesz szükségetek, - és rámutatott osztálytermünk ajtajára, amely mindig nyitva maradt volt tanítványai előtt.
Egyszer, már felnőttként összefutottunk a Siófoki busz pályaudvaron. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Keresztnevemen szólított, a több évtized távlatából is, és osztálytársaimról érdeklődött, az ő egykori első osztályosairól.
Elmondta: mennyire örül, hogy a kiliti gyerekek mindenhol megállják helyüket, bárhová is kerülnek az életben.
Kívánkozott a válasz, de csak magamban feleltem:
--Igen tanító néni kérem, hiszen erre tanított bennünket.
Múltak az évek, a naptár lapjai mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Ismét legyőzött bennünket a kegyetlen idő.
Itt állunk tehetetlenül, befelé hulló könnyekkel a szomorú valóság előtt: Bajzik Jánosné nyugalmazott tanítónő életének nyolcvannegyedik évében, hősiesen viselt hosszú betegségben elhunyt.
Mi, az ötven évvel ezelőtt kezdett első osztálya, korábban találkozót szerveztünk ez év október 3-ra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a súlyosan beteg tanító nénink életében felelevenítsük azt a csodálatos 1959-60-as tanévet. Az első osztályt.
A találkozó előtti este érkezett a lesújtó hír: Paula néni földi élete véget ért.
A találkozót a kegyelet és visszaemlékezés jegyében tartottuk meg abban az alsó iskolában, ahol tanított bennünket, és elbúcsúztunk szeretett tanító néninktől.
A termet az a szeretet töltötte be, amelyet Tőle kaptunk útravalóul - annakidején.
Isten nyugosztalja.
DK.