Tárgyilagosan 1956-ról

2017.10.21 13:36

Élet az 50-es években

 

A háború előtti szegénység a háború utáni nyomorúsággal folytatódott nagyon sok kiliti ember számára.

Az 50-es évek „fényes szelei”-ből az én „zeig” nadrágos, foltozott ingű őseim csak a matt szürke, fájdalmas viharokat érezték. Az ember akkor is élni akart. A fiatal asszonyok gyereket szülni, a csöppséget felnevelni, a férfiak szorgalmas munkájára támaszkodva.

Ebben a lélekgyilkos korban kevés öröm jutott „dolgozó parasztságunknak”, annyira sanyarú volt az élet, hogy a mindennapi betevő falat megteremtése is nagy gondot okozott.

A termés vagy egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig került a padlásra, ahonnan sokszor még az utolsó gabonaszemet is lesöpörték, az ólban keservesen nevelgetett disznó, baromfi nagyobb részét be kellett szolgáltatni.

- Mi lesz velünk?- tették fel a kérdést a falusiak, de sokáig nem kaptak választ senkitől.

Az emberek a szó szoros értelmében éheztek. Éheztek, de dolgoztak, végezték a munkájukat, hogy legalább a gyerekek ne szenvedjék meg ezt a kegyetlen világot.

Az alábbi történetet, amely a bajban lévők összefogásáról szól, szüleim többször elmesélték, amely tanulságul szolgálhat a ma –sokkal jobb körülmények között élő fiatalok – számára.

Az ötvenes évek elején történt. A fiatal férfiak télen, az erdőn dolgoztak. Egész nap vágták, hordták a fát. Csattogtak a fejszék, feszültek az izmok, délre mindig nagyon fáradtan ültek le a megrakott tábortűz mellé, szótlanul elfogyasztani az asszonyok által „odakészített” ebédet. A tűz melege és fénye kissé felvillanyozta őket, ezért mindig úgy helyezkedtek, hogy ahhoz lehetőleg a legközelebb kerüljenek.

Sándor, egyik társuk, azonban mindig távolabb húzódott tőlük, a többieknek hátat fordítva falatozgatta ebédjét.

A többiek eleinte arra gondoltak, hogy talán valami különlegesen finom ebédet csomagolt neki az édesanyja és nem akarja, hogy a többiek lássák, hogy mit eszik.

Ez így folytatódott napokig. Kicsit nehezteltek is rá, kihúzónak titulálták egymás között.

Egy napon azonban fény derült mindenre. Sándor, mielőtt leültek volna ebédelni, elsápadt és elvágódott a havas erdei talajon. A kezében tartott”csuma szatyorból” kiesett egy újságba csomagolt valami, amit Bóka Imre bácsi – a brigád legidősebb tagja felvett a földről, miközben néhányan a leterített – akkor „divatos” zöld katona-posztó kabátokra fektették az ájult embert.

Pofozgatták, mire kicsit magához tért, kérdezgették, hogy mit érez. Elmondta, hogy szédül és remeg keze lába.

- Így már én is voltam többször az életben, amikor éhes voltam, szólalt meg a brigádban dolgozó apám.

 - Imre bácsi, vegye ki Sanyi ebédjét a szatyorból, ha eszik néhány falatot, biztosan jobban lesz.

Imre bácsi szétnyitotta Sanyi szatyrát, de nem talált benne mást, csak azt az újságpapírba göngyölt csomagot, amit az előbb vett fel a földről. Kibontotta és akkor világosodott meg minden a komorrá vált arcú kiliti fiatalemberek előtt. Ott szomorkodott a kissé átázott blabla szövegű napi lapba tekerve két szelet összeborított lekváros kenyér.

- Apám Imre bácsit távolabb vonva, a fülébe súgta, hogy véletlen se hallja gyámolításra szoruló társuk:

- Látja bátyám, itt nagyobb a baj, mint gondoltuk. Ez a szegény gyerek éhezik. Nem beteg, hanem nagyon éhes. Lekváros kenyéren nem lehet egész nap fát nyűni!

Imre bácsi gyorsan maga köré gyűjtve a fiatalokat, határozottan kijelentette, hogy ennek az embernek tartalmasabb étel kell, de azonnal.

- Fiúk, kinek milyen ebédje van?

Hamarosan kiderült, hogy az ebédek minőségét illetően egyiküknek sincs oka a dicsekvésre, de azért az egyik kockás konyharuhára mégis rá tudtak rakni néhány szem töpörtyűt, egy kis szalonnát, néhány pogácsát.

Most jött a neheze. – Hogyan adják oda az ételt, hogy ne bántsák meg vele?

Az egyik srác egy ötlettel állt elő. Odalépett Sanyihoz és a következőket mondta neki:

- Te Sanyi, nagy bajban vagyunk, mert amikor elestél a „kajád” kiesett a szatyorból és olyan piszkos lett, hogy nem lehet már megenni. Helyette fogadd el ezt a kis pótlást, amit összeszedtünk.  Ezzel átadta, a már felült munkatársnak a begyűjtött ennivalót.

A fiú lassan kezdte el eszegetni a töpörtyűt, a mellé rakott házikenyérrel. Egyszer csak minden elfogyott az ölébe tett ruháról és lassan-lassan visszatért arcának pírja is. Összeszedte erejét, megköszönve a finom ebédet, fogta a fejszéjét és folytatni akarta a félbeszakított munkát.

- Te most csak pihenj, majd mi elvégezzük helyetted, aztán holnap újra tudsz dolgozni, --nyugtatták a többiek.

A következő napon alig hogy kiértek az erdőre, erősen havazni kezdett. Abban bíztak, hogy hamarosan eláll a hó és újra dolgozhatnak. Addig is behúzódtak a maguk épített „menedékbe”, ahol végre kibeszélgethették magukat.

Valamelyikük el kezdett keseregni.

- Képzeljétek el, édesanyám a nyáron olyan kevés lekvárt főzött, hogy már a múlt hónapban elfogyott, pedig én nagyon szeretem a lekváros kenyeret. Az igazi „boroc” lekvárost. Szinte mindenki egyetértett vele.

- Sajnos már nekünk is alig van egy kevés otthon- fűzte hozzá Imre bácsi.

- Sanyikám, ti hogy álltok, nektek van még valamennyi?

- Nálunk a „telázsli” egyik polca azzal van megrakva. Édesanyám sokat főzött,- felelte.

- Alkut ajánlanék, ha elfogadod.

- Mi lenne az?

- Mondjuk az, hogy hoznál minden nap – egy jó darabig- ide ki az erdőre „pofával összefordított” két szelet lekváros kenyeret és mi pedig adnánk helyette egy kis szalonnát, sonkát, töpörtyűt. De csak akkor, ha van bőven lekvárotok. Látod a miénk már elfogyott.

Megegyeztek, mégpedig úgy, hogy már az alku a mai napra is érvényes.

A fiúk elosztották egymás között Sanyi lekváros kenyerét, meghagyva őt abban a tudatban, hogy mennyire ízlik nekik. Ő pedig elfogyasztotta a cserébe kapott húsféléket.

Teltek-múltak a napok. Fogyott az erdő és fogyott a lekvár Juli néni spájzából és fogyott a szalonna a többiek kamrájából.

Egy szép napon aztán Sanyi lekváros kenyér nélkül érkezett. Délben odaállt a többiek elé és remegő hangon azt mondta nekik:

- Fiúk, elfogyott a lekvár. Szeretném megköszönni a gondoskodást, amit tőletek kaptam ezekben a nehéz napokban. Végig tudtam, hogy a lekváros kenyér a hátatok közepére sem hiányzik, akárcsak nekem, ennek ellenére hoztátok nekem az ennivalót napokon át és azért találtátok ki ezt a lekvár-mesét, hogy ne könyöradománynak tűnjön, hogy engem tápláltok. Egy időre megszűnt a nyomor. Mi is vágtunk tegnap. De ezt csak nektek merem elmondani. Sanyi ragyogó arccal bontotta ki a papírdobozt és a tartalmát,- friss hurkát, kolbászt,- odanyújtotta a barátainak.

Van két fajta étel, amelyről apám hallani sem akart. Az egyik a kukorica prósza a háború előtti idők szegényeinek, a másik pedig a lekváros kenyér az ötvenes évek szegényeinek az élelme.

 

Elszaladt a leölt disznó

(részlet)

 

"...Mint oly sok háznál, nálunk is nagy ünnep volt a disznóvágás. Szüleim, nagy szüleim arra törekedtek, hogy egy „conit” karácsony előtt, egyet pedig a tél vége felé tegyenek a sóba, majd a füstre. Mikor, hogy sikerült. ’ 56-ig erről álmodni se lehetett.

Nem értettem, hogy nagyapám miért mondja, hogy: - az idén nem vágunk, mert elvitte Mátyás a disznónkat.

- Papa, hát a Mátyásról mindig azt mondtátok, hogy igazságos, akkor miért vitte el a mi disznónkat?- tettem fel e kérdést.

- Eh, fiam, ez a Mátyás egy gazember, ez nem a mi Mátyásunk. Tudod, mindenből van egy jó és van egy rossz. Így állunk ezekkel a Mátyásokkal is, nekünk, látod, a rosszabbik jutott.

A Papa azért, ha tehette, átverte ezt a bizonyos Mátyást. Nem mindig engedte elvinni az összes disznónkat. Nem tudom, hogyan csinálta, de telente, néha, hátul, a pince és a szalmakazal között volt egy nagyon rövid nyikkanás, majd a fejszét nagyon gyorsan megtisztította a vértől és a szegény megölt disznót nem perzselte, hanem leforrázta, nehogy a fény idecsalja Mátyás „fekete seregének sötét” katonáit.

Ilyenkor nagyanyámat, ezt a jószívű asszonyt az bántotta, hogy nem tud kóstolót vinni a szomszédoknak, nehogy kitudódjon az „engedély nélküli vágás”. Nem a szomszédoktól félt, hiszen azok ugyanilyen becsületes emberek voltak, mint ők, de az ördög nem alszik, és „Mátyás hollói” egyfolytában ott csapdostak felettünk.

Aztán az 1956-os ősz, lesöpörte azt a sunyi öreget, aki előtte évekig megakadályozta, hogy a kiliti ember a keservesen felnevelt jószágát úgy vágja le, ahogyan azt őseitől tanulta és a szalonnából vagy a kolbászból vihessen egy darabot a finom házi kenyérrel a határba, és cukros vagy lekváros kenyeret csak akkor kelljen ennie, ha nyalánkságot kíván. / Mátyás nevű nagybátyám ettől kezdődően újra hajlandó volt megünnepelni saját névnapját/..."

 

Részlet a Fortuna mutatóujja c. regényemből

 

"... Marci bácsi volt a helyi tsz elnöke. Fiatal korában szeretett volna szakmát tanulni, de mint olyan sok fiatalnak, a háború neki is megakadályozta a tervei valóra váltását. Vasútépítőként tudott elhelyezkedni, és 1949-ben behívták katonának. Alakulatát levezényelték a déli határra, ahol robbanásig feszült volt a helyzet, de fegyveres konfliktus az ő határszakaszukon nem volt. Egy napon azonban bekövetkezett a baj. Néhány katona, köztük Marci bácsi is, egy légvédelmi ágyú hűvösében elfogyasztották ebédjüket, majd beszélgettek és kártyáztak. Valahonnan egy aknagránát csapódott a közelükbe. Egyetlenegy gránát! Soha, senki nem tudta megállapítani, hogy célzott, vagy vétlenlövés volt-e, de még azt se sikerült tisztázni, hogy egyáltalán a túloldalról érkezett, vagy a mi katonáinktól. Két katona azonnal meghalt, kettőt – az egyik Marci bácsi volt – kórházba szállítottak. Az a másik szerencsétlen fiú, másnap reggelre meghalt, a nagybátyám pedig súlyos sérüléseiből lassacskán lábadozni kezdett. Sokáig nagyon gyengén látott, mindkét kezén és lábán törések voltak, törött bordája átszúrta a tüdejét. Egy évig feküdt kórházban, majd leszerelték. Ott állt szakma nélkül, betegen, erőtlenül. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Régi munkahelyére nem mehetett vissza, mert a fizikai munkát nem bírta. Örült, hogy egyáltalán el tudta látni magát. A ház körüli munkát sem tudta elvégezni, hamar elfáradt, ilyenkor kénytelen volt leülni és pihenni. A körzeti orvos könnyebb munkát javasolt neki, ami abban az időben talán nem is létezett. Nagyapánk valakitől megtudta, hogy a közelükben indítanak egy tanfolyamot, amelyen a tsz-ek számára brigádvezetőket képeznek. Jelentkezett, annak ellenére, hogy egész más beállítottságú volt, vajmi keveset értett a mezőgazdasághoz. A tanfolyamot elvégezte, és hamarosan brigádvezető lett a szövetkezetben. Idegesítette a betegsége, de még jobban az, hogy egy általa ismeretlen szakmába csöppent. Egy volt katonatársa szerzett neki szakkönyveket, és sok-sok átolvasott éjszaka és az öreg parasztemberekkel való beszélgetések meghozták a várt eredményt, hamarosan eligazodott a földművelés és az állattartás tudományában. Egy dologgal nem tudott megbékélni, és ez arra a korra nagyon is jellemző népbetegség, a politizálás volt. Ujjongott magában 1953-ban, amikor Nagy Imre elítélte az erőszakos tsz-szervezéseket. Ki nem állhatta a Rákosi rendszert, de irtózott a háború előtti igazságtalan világtól is. Tette a dolgát, és egyre jobban erősödött, egyre ritkábban esett össze, ha nagyobb fizikai megterhelés érte. A sérülései okozta betegségeiből soha nem épült fel igazából, de már tudott együtt élni a nyomorúságával. Jött az 1956-os ősz. Egy teherautót megraktak élelemmel, és felküldték Pestre, a főváros kiürült éléskamrájába. Akkor már nős volt. Feleségével – Géza édesanyjával – egyik este, a konyhájukban a falon lévő telepes rádióból a pesti eseményeket hallgatták, amikor a szoba ablak nagyot csörrent. Beszaladtak a szobába. A padlón üvegtörmelék és egy tégladarab. Kint az utcán néhány részegen dülöngélő ember, köztük az a jómadár is, aki előző este el akarta lopni biciklijét az udvarból, de nem számolt a házőrző kutyával.  Torkaszakadtából ordította:

- Hamarosan akasszuk a kolhoz vezetőket is!

 Marci bácsi kiment hozzájuk és csak annyit mondott nekik:- Itt vagyok, ne várjatok, megbírtok velem, nyugodtan megölhettek, ha ennyi eszetek van! – a részegek szó nélkül hazamentek.

Ez a szerencsétlen közjáték mély nyomot hagyott Marci bácsiban. Soha életében senkit nem bántott, inkább mindenkinek segített, akinek csak tudott, és most ezt művelik vele.- Ne törődj velük! – nyugtatta a felesége – az emberek többsége nem ilyen. Ezek lumpenek, akik mindennel szemben hőbörögnek, a munkájuk és az életük nem ér egy fabatkát sem.

Ezek járhattak a fejében akkor is, amikor 1957-ben elnökké választották. Sokáig meditált, hogy elfogadja-e a felelősebb beosztást, de aztán ismerősei és barátai rábeszélésének engedve vállalta a megmérettetést. Hárman szavaztak ellene, egy tartózkodott, az emberek nagy többsége rá szavazott. Elnök lett. Sokszor kellett szembemennie a hatalommal, sokszor kellett megnyugtatni az embereket, amikor egy-egy gyengébbre sikerült évben kevesebb jutott a kamrába.

- Legalább most már nem söprik le a padlást! – mondta néha megnyugtatásképpen.

Volt egyszer, még valamikor 1960 előtt, talán két évvel a forradalom után egy olyan esemény a faluban, ami majdnem a „fejébe” került. Az általános iskolában tanított egy házaspár, akik valamikor Székelyföldről költöztek ide. Nagyon jó tanárok voltak, és ami egy tanártól elvárható, rendes emberek is. A férj – talán Gergely bácsi volt a neve – számtant és mértant tanított a felsősöknek, a felesége – Elvira néni – pedig alsóbb osztályokat tanított. Gergely bácsi szeretett mulatni, énekelni gyönyörű baritonján. A háború előtt ő volt a kántor is a templomban. Az egyik alkalommal összejött egy baráti társaság a pék pincéjénél, és a férfinép, ahogy az lenni szokott, borozgatás közben énekelgetett. Valaki kitalálta, hogy mindenki énekelje el a saját nótáját. Volt, aki kevésbé szépen, de akadtak páran, akik énekeseket zavarba ejtő hangon. Ez hétvégén történt, hétfőn már az iskola igazgatót berendelték a művelődési és oktatási osztályra, ahol nekiszegezték az akkoriban fontosnak ítélt kérdést:

- Milyen tanár tanít a maguk iskolájában? Miért nem figyel a beosztottjaira?

- Miért, mi történt? – kérdezett vissza az igazgató.- Ez jellemző! Még azt sem tudja, hogy mit csinálnak a pedagógusai! Van maguknál egy olyan tanár, aki képes lenne a hazáját is eladni, és maga nem tud róla? – az igazgató legszívesebben valami hasonlót felelt volna:„Mi pedagógusok vagyunk, nekünk az a dolgunk, hogy tanítsunk, és mi nem tartunk fenn besúgóhálózatot, mint önök”, de helyette így felelt:

- Osztályvezető úr, az ég szerelmére, mondja már, hogy mi történt!- Szóval nem hallott róla, hogy a Sass Gergely tanár irredenta dalokat énekelt szombat délután egy pincénél?

- Nem hallottam. És mit énekelt a Gergely?

- Többek között azt a betiltott dalt, hogy „Székely asszony az én anyám”.- Úr Isten – szörnyülködött el az igazgató, de a megbotránkozás tárgya nem a dal eléneklése volt, hanem az a mérhetetlen sötétség és alattomosság, ami elítél egy székely embert azért, mert elénekli a saját nótáját, amely az édesanyjáról és szeretett szülőföldjéről szól. Csak annyit mondott a hatóság emberének:

- Hát, ez nagy baj! Nagyon nagy baj!- Igazgató úr, kérem, intézkedjen, hogy szerda – tehát holnapután – délután az általam a moziba összehívott falugyűlésen ott legyen a község minden lakója!

Az igazgató maga se tudta, hogyan támolygott ki az előjáróság irodájából, és hogy ért haza. A szerdai falugyűlésen valóban megjelent mindenki. Akkor már híre ment, hogy mivel vádolják Gergely bácsit. Sokan be se fértek a moziba, ezért egy hangszórót állítottak fel az utcán rekedt embereknek, hadd hallják ők is, hogy milyen kulturális élet zajlik a huszadik század közepének Magyarországán. A mozivászon előtti színpadon egy hosszú asztal mögött ültek a mindenható járási vezetők, és ott szerénykedett a legszélén az iskola igazgatója.- Megnyitom a gyűlést – dörögte egy komortekintetű, zakóra hajtott inggallért viselő hatalmasság. – Az önök falujában a múlt hét végén egy sajnálatos esemény történt – és itt ismertette azt a „hatalmas bűnt”, amelyet már-már az államunk megdöntésére irányuló cselekedettel emlegetett egy lapon. Elmondta, hogy mit követett el a tanár, aki ezzel elárulta a hazáját… mert énekelt. Rettenetes dolgokat énekelt! A nagyhatalmú járás küldötte nem volt képes felfogni – vagy csak nem akarta -, hogy ebben a dalban nincs semmi osztályellenes, társadalom vagy államellenes. Miért lehetett ez a nóta betiltva? Talán csak a román vezetés előtti gazsulálásból. Miután a szónok kihevült arccal ismertette a Gergely bácsi elleni vádakat, felállt egy kis öregember:- Ha megengedik, hozzá kívánok szólni a súlyos cselekményhez! – a hatalom emberének tetszettek ezek a szavak: no lám csak, az emberek megértették, hogy ezt a hazaárulást, amit ez a tanár tett, el kell ítélni, meg kell torolni. Az öregember hozzászólása folytatódott:- A vád a tanár úr ellen az, hogy elárulta a hazáját. Gondolom, az ehhez passzoló cselekedetet még ezután olvassa fel a tisztelt elvtárs, mert eddig még ilyen nem hangzott itt el, kérem. Mondja meg, de kerek perec, hogy mit követett el a gyermekeink tanítója! Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nóta miatt tereltek bennünket össze? Kérem, mondja meg, hogy mi a bűne ennek az embernek!- Miért, ez nem elég? – horkant fel a járás embere. – Tudunk mi más dolgokról is, nagyon sok gyerek és szülő nem szereti a tanár urat.- Nem! Nekünk ez nem elég! – replikázott a kis öreg – mi szeretnénk tudni, hogy mit követett el a tanár úr, vagy elkövetett-e valamit egyáltalán!

Közben többen is jelentkeztek hozzászólásra, köztük Marci bácsi, a tsz-elnök is, aki hamarosan szót is kapott.- Tisztelt jelenlévők – kezdte a beszédét. – Itt áll előttünk egy ember, aki már húsz éve a falunk lakója. Sokunk köszönheti neki és a feleségének, hogy meg tanult írni, olvasni, számolni és énekelni. Gergely bácsi és Elvira néni Székelyföldről érkeztek hozzánk, befogadta őket a falu. Az előbb az hangzott el, hogy sokan nem szeretik Gergely bácsit. Én még ilyent nem hallottam. Felteszem a kérdést, hogy megsiratják-e a tanulói vagy azok szülei azt a tanárt, akit nem szeretnek? Nézzenek körül, ebben a teremben mindenkinek könnyes a szeme! Egy rossz emberért,  egy rossz pedagógusért aggódna-e ennyire egy egész falu? Meg akarják büntetni a község egyik legjobb tanárát? Ez ellen teljes szívünkből tiltakozunk! Kérjük, hogy ne büntessék meg Sass tanár urat.

Gergely bácsi beszédét hatalmas taps fogadta. Az ítélet azonban a falu kiállása ellenére megszületett, és a járás nem elégedett meg egy fegyelmi büntetés kiszabásával, hanem elérték, hogy száműzzék a tanár házaspárt az ország egy másik városába. A falu a következő napokban küldöttséget menesztett a Művelődési miniszterhez kedves tanáraik védelmére megírt beadványukkal, de hiába.

Az egyik kora őszi hajnalon egy teherautó állt meg Marci bácsiék háza előtt, és hamarosan kopogtak. Ott állt az ajtó előtt két megtört, méltóságában megalázott ember.

- Jöjjenek be tanár úr! – kérlelte őket a házigazda.

- Mennünk kell Marcikám, csak búcsúzni jöttünk – válaszolt a tanár.

- És nagyon köszönjük, hogy kiálltál mellettünk! – tette hozzá a tanító néni.

A szoba ablakon könnyes szemmel kukucskáló hat éves Gézát ennek a fájdalmas búcsúzásnak az emléke élete végéig elkísérte.

 

Márta hazaért

 

A falusi ház konyhájában, a bejárattal szemközti falon lévő telepes rádió enyhe recsegéssel közvetítette a legfrissebb híreket. A család felnőtt tagjai körülülték a vászonabrosszal leterített asztalt és izgatottan hallgatták a pesti fejleményeket. A recsegés hangját egyre jobban túlharsogták a távolból, majd az egyre közelebbről hallatszó sorozatok.

- Ez bizony golyószóró hangja – állapította meg nagyapám, aki már képtelen volt egyhelyben ülni, le és fel járkált a cementlapos konyhában.

- Mama, készítsd a csomagot, reggel indulok Pestre a lányomékért!

- Hová mennél papa? Nem hallod, lőnek, kitört a háború.

- Ez forradalom anyám, nem háború – helyesbített – nagybátyám, a mama pedig igyekezett lebeszélni az öreget a veszélyes útról. A papa azonban hajthatatlan volt, ő már pedig, ha törik, ha szakad, felmegy Pestre és hazahozza a lányát és az alig három éves unokáját. Ő, amit elhatározott, attól nem térítheti el senki és semmi, mert ő már megjárta a háború poklát, még a fogságból is megszökött és 24 kemény nap alatt ért haza családjához. Akkor 45 éves volt, és most is csak 11-el több. Kimondta, hogy megy, és akkor is elindul, ha már az első utcasarkon a biztos halál várna rá. A családnak ilyenkor, amikor baj van, itthon a helye!

Terus, a nagyobbik lány már évek óta Pesten lakott, férjével és 2 és féléves kislányukkal a Kőfaragó utcában. A férj kőműves, ő pedig a BSZKRT -nál villamosvezetőként dolgozott.

Éppen csak hajnalodott, de ő már a vasútállomáson toporgott. Valamelyik vonattal feljutott a Déliig, onnan azonban az út nagy részét gyalogosan tette meg a lányáék lakásáig. Bekopogott az ajtón és bentről Terus ijedt hangját hallotta:

- Ki az?

- Én vagyok, az apád! – szólt vissza a fáradt öregember.

- A nevét mondja!

- Márvány József.

- Mi a kedvenc nótája? – bizalmatlankodott tovább a lány.

- Harangoznak a mi kis falunkban – válaszolt papa, és erre már szélesre tárult előtte a lakás ajtaja.

- Hol van a férjed? – kérdezte az édesapa.

- Szolgálatban.

- Miféle szolgálatban?

- Nemzetőri – felelt Terus, és nem tudta apja arcáról leolvasni, hogy helyesli-e az ura elkötelezettségét a forradalom iránt, vagy sem.

- Itt nagy veszélyben vagytok lányom – kezdte elmondani jövetele célját az aprótermetű, de keménykötésű parasztember, majd folytatta – haza kellene velem jönnötök!

- Ezt előbb meg kell beszélnünk Dezsővel, az ő tudta nélkül nem indulhatunk el, mit gondolna, ha nem találna itthon bennünket.

- Világos! – értett egyet lányával nagyapám. – Van mit ennetek, lányom? – kérdezte, de már pakolt is az asztalra agyon foltozott nagyobbacska tarisznyájából. A lánya csak nézte a szakadozott szatyor-félét, majd rápillantott az öreg öltözetére.

- Apám, otthon ennyire rossz a helyzet, hogy már rendesebb ruhára se telik? – a papa elmosolyodott és megmagyarázta szegényes öltözetét:

- Óvintézkedés, az ágrólszakadt embert ritkábban rabolják ki, mint az úri népet.

Rövidesen hazaérkezett a vő és örömmel adta áldását a papa elhatározására, és az apa, a lánya és kis unoka elindult ezen a bizonytalan őszi napon Pestről - Balatonkilitire. A házból kilépve, már az első méterek is veszélyesek voltak, egy eltévedt vagy inkább rosszul célzott géppuskasorozat néhány méterre vésett mély lyukakat az épület falába.

A következő lövések elől beugrottak egy alacsony ablakon, és fedezéket kerestek a szemközti emeletről történő belövések ellen. Megdöbbenve vették észre, hogy a szoba tele van fegyveressel, akik egyelőre lapulnak, de egy bizonyos jelet várva majd megrohamozzák a közelben lévő téren lévő épület védőit.

A fegyveresek vezetője lehetett az a középkorú férfi, aki megszólította a hozzájuk menekülőket:

- Hová igyekeznek?

- Ha sikerül, akkor először is Pestről szeretnénk kijutni, aztán majd Siófokig – válaszolt nagynéném.

- Hát, innen, most ez nem megy valami könnyen! – bizonytalanította el őket az egyik viharkabátot viselő géppisztolyos, majd így folytatta – fater, ért a géppisztolyhoz?

- Nem nagyon, nekem a háborúban is csak puskám volt – válaszolt nagyapám.

- Akkor, itt van ez a karabély! - és a kezébe nyomott egy orosz szuronyost, és egy tele tölténytáskát. – Amint mi kiugrunk az ablakon és rohamozni kezdünk, maga elkezdi lőni a szemben lévő emeleti ablakokat! Megértette?

- Megértettem! – felelt a megszeppent egykori frontharcos, pedig dehogyis értette meg. Ő csak egyet értett meg, de azt nagyon: ha ezek az emberek kiugrálnak az ablakon, akkor valahogy el kell innen tűnni, de minél messzebbre. Megkönnyebbült, amikor egy hátsó kijáratot találva kijuthattak a háztömbből. A puskát a töltényekkel együtt bent hagyta az elhagyott házban és „egy életem, egy halálom” óvatosan közlekedtek az egyik dunai hídhoz vezető utcában. Ez az utca olyan csendes volt, mintha nem is ebben a városban lenne. Kezdték szaporázni a lépteiket és a nagy igyekezetben nagyapám megbotlott valamiben.

- Na, nézd csak, egypár félcipő! Úgy nézem, hogy passzol is a lábamra, a régi már úgyis viseltes – és már bele is csúsztatta tarisznyájába. Kiértek egy utcasarokra és két férfit és egy „beszkárt” egyenruhás nőt pillantottak meg az út egyik oldalán. Velük szemben a túloldalon két rendőr közeledett, vállukon puskával. A nő rájuk fogta karabélyát és elkezdte szidni őket, de az egyik megszólalt:

- Ne fogd már ránk azt a puskát, mi is veletek vagyunk! – aztán már többet nem szólt, mert a nő egyenesen a mellkasába lőtt. A másik rendőr, futni kezdett és ő a hátába kapta a lövést. A nővel a társai veszekedni kezdtek, nagyapámék pedig ezt kihasználva, eltűntek egy ház udvarában. Nagy sokára merészeltek előjönni, amikor már biztosra vették, hogy a rendőrgyilkosok eltűntek a környékről.

Nagy keservesen jutottak valamelyik híd közelébe. Annyira megörültek, hogy megfeledkeztek mindenféle veszélyről. Egy kapualjból orosz felszólítást hallottak:

-Sztoj! – és halálra vált apa és lánya egyaránt. Két orosz katona fogta rájuk a géppisztolyt, és azonnal hozzáláttak a papa ruházatának átvizsgálásához.

- Na, nálam aztán nem találtok semmit! – gondolta, de tévedett. Az öreg szakadozott lódenkabátjának oldalzsebéből a katona egy töltőlécen 5 db. karabélylőszert talált.

- Sto eto? – dörrent a kérdés, de ugyanezt kérdezte magától papa is, amikor már ott állt a fal mellett és éppen készülődtek, hogy feldobják egy teherautóra.

- Mi történt apám? – kérdezte ijedten a lánya, akinek a karjaiban tartott kislány sírni kezdett.

- Nem tudom lányom! Lehet, hogy azok a fegyveresek tették a zsebembe, akiktől megszöktünk! – válaszolt nagyapám, és milyen nagy szerencse, hogy ezt itt ebben a helyzetben hangosan elmondta a lányának. Ez mentette meg az életüket, mert ezt hallotta meg egy kárpát-ukrajnai magyar gyerek, aki szovjet katonaként éppen ide lett beosztva. A kiskatona azonnal megmagyarázta a parancsnokának, hogy a papa nem partizán, nem bandita, hanem egy szegény magyar parasztember, aki teljesen vétlen a dologban. Az oroszok jót nevettek az öregen, majd a legnagyobb meglepetésére megkérdezték tőle, hogy merre igyekeznek. Felültették őket egy Buda őrsre tartó menetoszlop egyik teherautójára és valahol a Balatoni országúton, ahol elváltak utjaik, letették őket.

- Életemben így még nem féltem – ismerte el később nagyapám az ijedtségét – nem voltunk benne biztosak, hogy élve megússzuk ezt az utazást!

A Balatoni úton egy traktor állt meg intésükre, egy szólóban közlekedő Zetor, amelyen, ha szűkösen is, de elhelyezkedtek. A Kislány a traktor vezetője mellé lett ültetve a szerencsére elég széles nyeregbe, a két felnőtt pedig hátul a munkagépek függesztékén állt. Lepsényig utaztak a Zetoron, onnan Enyingig egy teherautóval majd onnan Balatonszabadiig át a földes úton szintén lovas kocsival, és onnan pedig torony iránt gyalog Kilitiig.

Márvány Papa hazahozta a családot a vérzivatarból, Márta hazaérkezett.

 

1956 kiliti áldozatai

Illés Mihály és Illés Mihályné Győrfi Ilona

 

A balatonkiliti Győrfi család minden év október 23-án gyertyát gyújt és megemlékezik szeretett testvérükről, Ilonkáról és férjéről Illés Mihályról. A fiatal házaspár 1956 őszén gyilkos sortűz áldozata lett Budapesten, a Parlament előtt.

A fájdalmas emlékeit Tóthné Győrfi Rózsa osztotta meg velünk:

„Családunk Balatonkilitin élt 1956-ban. Nyolcan voltunk testvérek: Ilona, Katalin, Mária, Júlia, István, János, Ferenc és jómagam, Rózsa. Édesapánk és édesanyánk nagy szeretettel nevelt bennünket. Megélhetésünket az a néhány hold föld biztosította, amelyet szüleink, valamint az itthon maradt nagyobb gyerekek is segítettek megművelni.

Három idősebb nővérem Ilonka, Kati és Jutka Budapesten próbáltak szerencsét. Ilonka férje Illés Mihály az Országháznál volt gépkocsivezető.  Nővérem pedig telefonközpontosként dolgozott. Csendesen élték mindennapi életüket a fővárosban és gyakran látogattak haza szülőfalujukba. Nekik is, mint a legtöbb fiatalnak nagy terveik voltak. Két gyermeket szerettek volna, Évike két éves volt ekkor. Azon a szörnyű október 25-én nővéremék a többi budapesti emberrel együtt a Parlament elé igyekeztek, hogy meghallgassák Nagy Imre beszédét. A szomszédok elmondása szerint siettek, rohantak- sajnos a halálba. Alighogy megérkeztek a Parlament előtti térre, már hallhatták is a lövéseket. Ez alatt az idő alatt 2 éves kislányuk Győrben volt a nagymamánál.

Ha a kislány otthon van velük, talán akkor a tragédiájuk meg sem történt volna, akkor talán ki sem mennek a nagy- gyűlésre. De kimentek. Hajthatta őket a kíváncsiság, a bizakodás, egy komoly változás reménye, amely megkönnyíthette volna az ő életüket is.

A sorozatok azonban véget vetettek szép álmaiknak. Ilonkáék sajnos azzal a nagyon sok ártatlan emberrel együtt holtan maradtak a tér kövein. A családot nem értesítették az eseményekről.

Akkor szereztünk tudomást a tragédiáról, amikor édesapám is felment a helyi TSZ által, a forradalmároknak élelmet szállító teherautóval Budapestre. Apánk nagyon izgult a három Pesten élő nővérem miatt, és elindult, hogy meglátogassa őket a lakásukon. Két nővéremet, Katit és Jutkát megtalálta, hála Istennek semmi bajuk nem esett, majd együtt keresték Ilonkát és Misit. A lakásukat lezárt állapotban találták, a szomszédok elmondták, hogy utoljára akkor látták őket, amikor a Parlament elé siettek. Édesapám rosszat sejtve, feltörte a lakás ajtaját, és azonnal megállapították, hogy Ilonkáék hetek óta nem tartózkodtak a lakásban. Temetőből temetőbe jártak. A Köztemető ravatalozójában találták meg szegényeket. 30 napig temetetlenül voltak. Nagy lelkierő kellett azonosításukhoz, ami nagyon megviselte édesapámat és nővéreimet.

Mi, akik itthon maradtunk, nagyon izgultunk a Pesten lakó testvéreinkért, de most már édesapánkért is, akiről szintén 2 hétig nem hallottunk hírt, aki két nővérem segítségével eltemette a Farkasréti Temetőben Ilonkát és férjét. Ezután jöttek haza testvéreimmel együtt a szomorú hírrel. Én akkor már 11 éves voltam, át tudtam érezni ezt a családi tragédiát, amely egy egész életre elszomorította szüleinket és minket, gyerekeket is.

A kiliti emberek – értesülve gyászunkról – együttérzésüket és sajnálatukat fejezték ki.

Ez év október 23-án is meggyújtjuk a gyertyákat. Az összes még élő testvérem, egymástól bármilyen messze is lakik, tudom, hogy október 26-án is elmereng a gyertya fényénél és megemlékezik Ilonkáról és Mihályról.”

 

Kántor János (1938-1956)

 

Ha élne, bizonyára Jancsi bácsinak szólítanám és ugyanúgy, mint nővéreivel, együtt nézegetnénk a Balatonkilitiről készült képeket, büszkén mutatná gyerekeit az elsőáldozók között. Ha élne…, ha 56-ban nem esik áldozatául annak a kegyetlen világnak. Szülei ipari tanulónak adták Budapestre a GANZ MÁVAG-ba, remélve, hogy jobb élete lesz, mint a paraszti életben megkérgesedett többi kiliti, jódi, töreki embernek. Az iskola elvégzése után itt helyezkedett el.