Tetoválás a vállon 1. fejezet

2018.03.06 08:40

1. Landolás az ismeretlenben

Alaszka… a mesék és a kemény realitások földje. A medvék, a nagy folyók, a csontba maró fagyok, a lehetetlennek tűnő kalandok világa.  Legnagyobb városa Anchorage, éli az északi sark közeli települések megszokott, néha egyhangú, időnként kissé színesebb életét.  Szeptember eleje van, és úgy tűnik, hogy az ezen a tájon rövidre szabott ősz még tartja magát. A szállodák megteltek a világ minden országából érkező turistákkal, akik autókat bérelve, vagy kisebb repülőgépekkel folytatják útjukat a még érintetlen természetbe: hegyekbe, nagy folyókhoz, a világon egyedülálló természetvédelmi területekre.

A repülőtér információjánál egy rövidre nyírt szakállat és szemüveget viselő, brit angol akcentussal beszélő 60-as úr érdeklődik:

- Kisasszony, kérem, segítsen, hogy tudnék Tananába jutni?

- Ott a szemközti irodáknál tud gépkocsit vagy repülőt bérelni.

- Köszönöm – felelte, és máris belépett az első ajtón.

- Sajnos, pillanatnyilag minden repülőnk foglalt, gépkocsit tudok ajánlani – szólt a lesújtó válasz.  Hasonlókat hallott a többi irodánál is. Hosszúnak tartotta a Yukon folyó menti településre vezető, kanyargós utat, mindenképpen repülővel szeretett volna utazni.

 - Inkább várok, hátha hamarosan lesz szabad gép – gondolta, és helyet foglalt a tetszetős váróterem egyik sarkában. Kicsit elkedvetlenedett, amikor újbóli érdeklődésére ismét kedvezőtlen választ kapott: ma már minden gép foglalt, és nem is várható, hogy bármelyik felszabadulna.

- Mit tegyek? Rendeljek holnapra egy repülőt, vagy mégis a gépkocsit válasszam?  Talán jobb lesz, ha az éjszakát szállodában töltöm, és holnap kipihenten, repülővel utazom. - Felállt a kényelmes székről és éppen indulni akart a jegyiroda felé, amikor egy fiatalember hozzálépett.

- Uram, ha érdekli, van szabad hely a helikopteremen. Először nyugatnak tartunk, de amint az egyik bázison lepakoljuk a rakományunk egy részét, észak felé folytatjuk az utunkat. Ha kell, leszállhatunk Tananában is. Igaz, hogy teherszállításra van berendezve a gépem, de vannak bent ülések, utasokat is szállíthatunk. Ha érdekli, a repülőjegy árának feléért utazhat velem.

- Mikor indul?

- A beszállást követően azonnal. Utastársa is lesz, aki szintén a Yukonhoz tart.

- Rendben van, magukkal megyek.

Jókedvűen lépkedett a pilóta mellett a kicsit réginek tűnő helikopterhez. Öreg UH-1-es Irokéz volt, itt-ott már látszott rajta a néhány évtizedes igénybevétel.

- Szólítsanak Tomnak – mutatkozott be a pilóta.

- Én pedig Jack vagyok a navigátor – fordult hátra üléséből egy tagbaszakadt, mosolygós fiatalember.

- Clara – nyújtotta kezét a raktér jobb első ablakánál helyet foglaló hölgy.

- Peter – hajolt meg az öregúr, és elhelyezkedett a baloldali első ablaknál. Más választása nem is lehetett, mert utasok számára csupán ez a két ülés szolgált, melyeket egy paravánnal választották le a raktértől, így teljesen utasszállítóban érezhették magukat. 

Indulás előtt, Tom, a pilóta leellenőrizte a biztonsági öveket és egy rövid tájékoztatást tartott az utazás menetéről:

- Ez itt egy-egy túlélő csomag, a legfontosabb szükségleti tárgyakkal és egy-két napra elegendő élelemmel. – Mindketten riadtan néztek a pilótára, de ő azonnal megnyugtatta őket: - Kérem, ne izguljanak, ez az előírás, mindenkit el kell látni ezekkel az eszközökkel, valamint mentőmellényekkel is.

- Ez miért kell? Hiszen nem megyünk tenger felett – csodálkozott a hölgy.

- Az igaz, de alattunk sok folyó és tó van. No, meg ezt írja elő a szabályzat.

- Értem, - mosolyodott el a csinos, meghatározhatatlan korú asszony. A gép lassan, méltóságteljesen emelkedett a magasba, és kissé nehézkesen vitte úti célja felé súlyos terhét. A kezdetben kopár tájat elhagyva hamarosan megjelentek a nagy kiterjedésű lombhullató erdők, és a hegyoldalakban kissé magasabban a fenyvesek, majd azok felett, a csúcsok felé közelítve, az egyre gyérebb növénytakaró, és végül, legfelül hó… hó… és hó, beleveszve az ég nyugtató kékjébe. Lentebb, az erdő fái között folyók és tavak csillogtak.  Kisebbek és nagyobbak. Víztükrük elnyelte a szeptemberi, mind jobban erejét vesztő nap sugarait.

- Gyönyörű ez a táj – gondolta Peter, és az ablakon át nézte a lenyűgöző világot. Szorgalmasan kattintgatta fényképezőgépét. Igyekezett minél több felvételt készíteni, és már előre mosolygott, hogy majd ha hazaér, milyen jó kis úti filmet állít össze. – Kár, hogy videó kamerát nem hoztam magammal – morogta –, bezzeg Clara a szemközti ablakon át kamerával célozza az egyre látványosabb hegyeket, völgyeket. Szótlanul ültek egymás közelében. Mindketten jobbnak látták, hogy nem kezdeményeznek beszélgetést, talán mert nem tartották illendőnek megzavarni az önfeledt fotózást, és a helikopter erős hangja is zavarta volna őket. Maradt a néma utazás, és a pilótáktól kapott utazási prospektusok olvasása.

- Alaszka területe 1.593.444 km2. Lakosainak száma alig több mint 600 ezer fő. Ahogy a füzetekben írják, a földje nyersanyagban gazdag, hatalmas erdeiben rengeteg értékes faanyag, gazdag vadállomány, a tavakban, folyókban, és a három oldalról is határoló tengerekben és az óceánban felbecsülhetetlen mennyiségű hal található.

- Nagy bolond volt Sándor cár. Képes volt odaadni Amerikának 7,2 millió dollárért ezt a mesevilágot.  Szívesen ellaknék itt. Mondjuk egy komoly faházban, az egyik erdőben. Persze nem egyedül, mert úgy eléggé félelmetes lehet. Grizlykről, fekete medvékről, farkasokról írnak az ismeretterjesztő lapok. – Megborzongott, és a valóságtól megrettenve folytatta a gondolatmenetét: - az üzletek is hiányoznának az erdőben, élelemért és más dolgokért mehetnék valamelyik közeli településre. Közben meg utamat állná a nagy szürke medve. Jobb ez így, letöltöm a nyeremény két hetet a Yukon folyó mentén egy biztonságos kempingben, részt veszek egy távolsági tutajozáson, és még egy sor kellemesnek ígérkező kalandban. Csak azt tudnám, hogy ki nyerte meg nekem ezt a két hét alaszkai utat, útiköltség térítéssel és teljes ellátással. Ki tölthette ki a nevemben a Ki tud többet Alaszkáról több oldalas rejtvényt? – Kivette irattárcájából a nyeremény igazolására szolgáló értesítést és szemüvegét gondosan megtörölgetve, olvasni kezdte. Már ki tudja hányadszor. Azt remélte, hogy valahol a sorok között, vagy az apróbb betűs résznél végre rábukkan a nagy rejtélyre és megtudja, kinek köszönheti ezt a váratlan utazást.

Clarát jó ideig lekötötte a változékony táj, az újabb és újabb látnivaló, aztán kissé elfáradva elfordította tekintetét az ablaktól. Rápillantott a Peter kezében tartott papírokra és elmosolyodott. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, mielőtt még a helikopter egyet rándult. Ijedten nézett Peterre, aki ettől a pillanattól kezdve szorosan kapaszkodott a biztonsági övébe. Egy hosszan elnyúló völgy felett jártak.

- Mi volt ez? – kérdezte. Válasz helyett egy újabb nagy rázkódást érzett és a gép egyre furcsábban viselkedett. Rángatózott, és előbb előre, majd hátrafelé billent.

- Van egy kis gond, hölgyem és uram - szólt hátra a pilóta.

- Mi történt? – préselte ki magából síró hangon a kérdést Clara.

- Sajnos, le kell szállnunk. Valami baj történt, nem mindenben engedelmeskedik aa szerkezet. Kérem, vegyék magukra a mentőmellényt, és akasszák a nyakukba a túlélő készletet! Kinyitom az ajtókat, és amikor szólok, egymás után ugorjanak. Ne féljenek, egy tó fölé érünk és csak néhány méter magasságból kell ugrani. A lényeg, hogy nyújtott, egyenes lábbal talpra érkezzenek. Nem lehet baj. Nekem a helikoptert le kell tennem, szívesebben ugranék én is, de én nem tehetem. – Kinyitotta mindkét oldali ajtót: 

– Most, ugorjanak!

Peter megállt az ajtóban és lenézett, hogy meggyőződjön, valóban alacsonyan vannak-e. A gép, úgy három méter magasságban egyhelyben lebegett, ő pedig elbizonytalanodott. Ekkor a helikopter dobálni kezdte magát, le és föl liftezett. Egyszer csak abbahagyta.

- Most ugorjon, ordított a pilóta…és Peter ugrott. Nagyot csobbant a tó mély vízében, kissé alábukott, majd felbukkant és elkezdett úszni a hozzá közelebbi part felé.

- Ön is ugorjon asszonyom! – bíztatta a helikopter vezetője Clarát.

- Nem merek!

- Ugorjon, mert mindhárman odaveszünk!

- Értse meg, nem merek.

- Ugorjon! - kiáltotta, talán még erélyesebben, mint az előbb.

- Inkább maradok a repülőben. Értse meg, nem vagyok képes kiugrani. Félek a víztől.

- Rendben van, kösse be magát! Keresek egy tisztást és megkísérlem a lehetetlent.

Feljebb emelte a gépet, amely szabályos szökellő mozdulatokat tett. Szinte ugrált, előre, hátra, oldalt, le, föl.

-Jöjjön, aminek jönnie kell! – kiáltotta a pilóta és a következő pillanatban az Irokéz szántalpaival nekicsapódott a nagy nehezen megtalált tisztás talajának.

 

*

 

Peter a vízben landolás után egy-kettőre kiúszott a harmincméternyire lévő partra. Nem volt különösebben jó úszó, de a kis távolság megtétele még mentőmellény nélkül sem okozott volna neki nehézséget. Vacogott. A víz hőmérséklete jóval a levegőé alatt volt. Jól áthűlt, mire kikecmergett a tóból. Ledobta magáról rátapadt öltözékét, reszketve bontotta ki a Tomtól kapott vízhatlan túlélő csomagot, amelyből azonnal a kezébe került egy nagy törölköző és egy pléd. Megtörölközött és magára terítette a meleg takarót. Percekig tartott, amire átmelegedett. Hiába sütött a nap, ebben az évszakban, a nappali hőmérséklet ritkán emelkedett 15 Celsius fok fölé.

-Meg kell szárítanom a ruháimat – volt a didergést követő első gondolata. – Mindenekelőtt gyufára van szükségem! Aztán meg gyújtósra, tüzelőre. – Körülnézett a keskeny parton. A  tó alaszkai mértékkel kicsinek mondható. Hossza 500, szélessége 300 méter körüli. Szélétől 15- 20 méterre már az erdő kezdődött, amely, ahogy a völgy lassan dombbá, majd jóval távolabb heggyé változik, úgy határozzák meg a táj képét lentebb a lombhullatók, majd fentebb a fenyők.

A még vizes törölközőre borította a túlélő csomag tartalmát, ami valójában egy nagyobb hátizsák volt, erős fóliába burkolva. Meglepődött, hogy mennyi minden volt a zsákban:

 

-          1 bozótvágó

-          1 rövidnyelő balta

-          1 tőrkés

-          2 nagyobb méretű takaró fólia

-          3 db jelzőrakéta

-          1 öngyújtó

-          1 doboz gyufa

-          1 elemlámpa tartalék elemmel és égővel

-          1 feltöltött elsősegély doboz

-          1 vízhatlan, erős esőköpeny

-          zsinegek és vékony kötél

-          egy zárható dobozban 20 dkg. só

-          20 dekányi kockacukor

-          2 db. kisebb méretű sonkakonzerv

-          1 kilogramm kétszersült

-          2 zacskó leves por

-          2 db. egyliteres ásványvíz, műanyag üvegekben

-          1 kis lekopott címkéjű műanyag palackban olajra emlékeztető folyadék, vélhetően szúnyogriasztó.

-          1 db. katonai csajka és 1 kulacs.

1 képekkel illusztrált füzet, amely némi segítséget nyújt az életben maradáshoz

 

Kivette a gyufát és meggyújtotta az erdőszélén hirtelenjében összegyűjtött száraz gallyakat. A rárakott, kissé vastagabb ágak lángjánál, majd parazsánál hamar megszáradtak a vizes holmik.

A városi élethez szokott, idősödő emberen egyre jobban eluralkodott a félelem. Idecsöppent egy ragadozóktól hemzsegő vadonba, teljesen kiszolgáltatva időjárásnak, vadaknak és minden veszélynek, ami minden irányból rá leselkedik. A füzetben olvasottak szerint a medvék ritkán támadnak. A legfontosabb, hogy lehetőleg el kell kerülni őket. Állítólag minden állat fél a tűztől, ezért a táborhelyen folyamatosan táplálni kell a lángokat.

-Táborhelyen - ismételgette magában az útmutatóból kiolvasott szöveget. Először is ehhez kellene egy táborhely, ami valamelyest biztonságot ad a lakójának. Mi lenne az ideális? Egy erős kő -, vagy faház, amely a többmázsás grizzlynek is ellenáll.

Elhatározta, hogy keres magának egy olyan helyet, ahol nyugodtan eltöltheti az éjszakát. Ebből a keskeny parti sávból mielőbb el kell tűnnie. Itt az erdőből bármikor támadás érheti. Jobban belátható terep kell, hogy legyen ideje felkészülni a védekezésre, ha valamelyik vad megkívánná az emberhúst. A tó partjának minden belátható része nagyon keskeny. Talán, ha elindul a parton, rátalálhat ideiglenes szállására.

-Ha lenne fegyverem, könnyebben beszélnék – ábrándozott. – Egy jó puskám, vagy legalább egy erős íjam, azokkal elijeszthetném a nagy szürkét. Még egy lándzsa is sokat jelentene. Hosszú, erős nyéllel, élesre fent heggyel. Megvan! – tört ki belőle a felismerés. Kézbe vette a zsákban talált tőrkést, és a zsinegek és drótok segítségével ráerősítette egy, a baltájával kifaragott hosszú nyélre. – Szükség esetén ezzel, talán még a medvétől is megvédhetem magam – gondolta.

Lándzsáját kézben tartva, a tóba torkolló kis patak mentén indult táborhelyet keresni magának. Egy sziklás dombra ért, amelyet minden oldalról tisztás határolt. Körülnézett. A tisztást erdő vette körül, és csupán az egyik irányban látott ki a távolba, a fák felett. Arra magas hegyeket látott, akkora szélességben, amekkorát az erdő látni engedett. Zavarta, hogy csak ennyi kitekintési lehetősége van a közeli és a távolabbi világra. Erről a helyről az a mesés kép tárult elé, amelyből már a helikopterből letekintve kapott némi ízelítőt. Innen még érdekesebb a távolban felbukkanó világ. Az egymás mellett tornyosuló kék hegyek dárdaként szakítják át a lomhán úszó felhőóceánt. Magával ragadta a látvány, egy rövid időre teljesen megfeledkezett kilátástalannak tűnő helyzetéről. Nézte a hegyekig elnyúló erdőt, és hallgatta a vadon hol keményebb, hol lágyabb zenéjét. Gyönyörű volt, amit látott, hallott… és félelmetes. Gyerekkorától szerette a természetet, órákig képes volt gyönyörködni egy-egy táj szépségében, magával ragadták az egymásba simuló, vagy éppen kontrasztos színek. Szemei előtt ment végbe a két évszak, a nyár és az ősz találkozása. Egyik barátjának verse jutott eszébe. Előbb csak magában, aztán hangosan is elmondott belőle egy részletet:

 

„Még a zöld az úr a fákon,
De a lomb tépett peremén,
Látod? Már itt - ott az ágon,
Rőtbe vált néhány kis levél.”

Gondolataiból felocsúdva, tátongó üreget pillantott meg a megmászott domb aljában.

– Mi lehet ez? Lehet, hogy barlang? Mi van, ha van lakója, amelyik arra vár, hogy bekukkantsak, és leharapja a fejemet. Be kellene dobni egy égő száraz fűcsomót. A medve rögtön kirohanna. Na, és ezt követően? Rossz belegondolni.

- Hogy én milyen buta vagyok! Hiszen van nekem fegyverem, itt van a zsákban 3 db. jelzőrakéta. Ha nem is öli meg a medvét, de legalább elveszi a kedvét a rosszalkodástól. – Eszébe jutott, hogy katona korában az egyik bajtársa hasonló rakétával futamított meg egy jókora vadkant. Amikor rárontott a vadállat, közelre engedte és belelőtt az oldalába. Elrohant, de az is lehet, hogy távolabb elpusztult. - Van 3 rakétám. Kettő elég lesz a támadó medve ellen, a harmadikkal pedig megnézem, hogy van e lakója a barlangnak. – Egyik rakétát belőtte a hasadékba, egy másikat pedig készenlétben tartott arra az esetre, ha kirohanna onnan valami. A rakéta félelmetes sistergéssel repült be a nyíláson, amelyet jó ideig vakító fény is követett. Mackó legyen a talpán, amelyik nem menekül hanyatt-homlok ettől a látványtól és hangzavartól.

- Üres a barlang – állapította meg, miután egy rakétát továbbra is kézben tartva, elemlámpájával bevilágított a napsugarak elől elzárt üregbe. – Ide máris beköltözöm! – döntötte el, és azonnal nekiállt otthonossá tenni a természet erői által sziklába vájt szükséglakását, amely egyetlen, kb. 5 méter hosszú és 4 méter széles üregből állt, egy bejárattal. Ablaka nem volt, amit Peter nem is bánt, így csak egy oldalról kell elzárni a kíváncsi vadak útját.

- Ezt hogy oldom meg? – tette fel magának a kérdést. – Van baltám, késem, kötöző anyagom. Össze kellene ütnöm erős ágakból egy ajtót – volt az első gondolata, amelyet hamar elhessegetett magától, mondván, olyan erős ajtót úgysem képes készíteni, amit akár a feketemedve, akár a szürkemedve ne tudna beroppantani.

- Nem marad más, minthogy tüzelnem kell, mégpedig a bejárat előtt. Az állandóan égő tűzön egyik ragadozó sem akar áthatolni. Ha mégis, akkor még mindig ott van az egyik jelzőrakéta.

Igazából maga sem hitt csodafegyvere eredményességében, de bízott a jó szerencséjében, saját erejében, leleményességében és pozitív életszemléletével átitatott hitében. Ezekkel a gondolatokkal kezdte gyűjteni a szárazabb faágakat. Barlangja közvetlen közelében csak magányos fák álltak, amelyek között akadtak idő nyűtte, kidőlt, könnyen égők is. Kicsit arrébb állt néhány kiesebb, nagyobb fenyő. Abban nem volt biztos, hogy a friss fenyőágak jól égnek-e, ezért próbaképpen levágott egy kisebb tűlevelekkel telt ágat. Meggyújtotta, és örömmel állapította meg, hogy hamarosan meleget adva lángolt.

- Nagyszerű – gondolta – jól kiegészíti a nyírfát és a többi lombhullatót. Hamarosan rájött, hogy a fenyőgally fekhelynek is kiváló. Több öllel is odahordott az üreg bejáratához. Napokra elegendő tüzelőt gyűjtött össze. Kényelmes zöld ágyat készített magának. Elégedetten próbálta ki, és a bejárat közvetlen közelében gyújtott egy kisebb tüzet, amelyet körberakott kövekkel. Addig kísérletezett, amíg megtalálta a módját, hogy a füst ne hatoljon be a menedékébe. Elfáradt, leült a tűz mellé a földre. Egy idő után kényelmetlenné vált a talajon való üldögélés. Kiválasztott egy vastagabb, kidőlt nyírfát és baltájával a törzséből kivágott egy méteres darabot. Letette a barlang elé, ráült, de túl alacsonynak bizonyult. Vastagabb törzzsel nem volt kedve vesződni, ezért inkább a két vége közelében alátett két kisebbre vágott darabot a törzs maradékából. Mindegyiknek becsapolta a tetejét és a pad ülőkéjeként szolgáló hosszabb darabot behelyezte a kifaragott mélyedésekbe. A kis, támlanélküli pad stabilan állt a talajon, és a magassága is megfelelő lett. Hátát a meredek falnak támasztotta és hiába igyekezett szemeit nyitva tartani, hamarosan elaludt. Ez az alvás, olyan délutáni lustálkodásra emlékeztető fél órácska volt. Medvedörmögésre riadt fel. Rádobott a tűzre egy aránylag vastagabb ágat, kézbe vette egyik jelzőrakétáját, de bármennyire is meresztette szemeit, semmiféle állatot nem látott. Még egy mókust sem, pedig a folyótól a kiválasztott lakóhelyéig tartó útján látott szürkemókusokat.

- Csak álmodtam, nem látogatott meg a grizzly – nyugtatta magát. A lándzsáját mindenesetre jobbnak látta a keze ügyében tartani. Egy kővel borotvaélesre fente a hosszú, vastag botra kötözött nagyméretű kést. Megéhezett. Ismét átnézte szegényes élelmiszerkészletét. Bárhogy is számolta, kettő, de legfeljebb három napra elegendő élelme volt. A két kisméretű sonkakonzerv, valamint a kiló kétszersült, a néhány szem kockacukorral kiegészítve is hamarosan elfogy. Leverte lábáról a kétségbeesés:

Mi lesz azután? Ismeretlen helyen egy ragadozók uralta vadonban fegyver és élelem nélkül.

Eluralkodott rajta a félelem, és mégiscsak úgy döntött, hogy összeállít egy olyan kaput, vagy kerítést, amivel legalább éjszakára eltorlaszolhatja a bejáratot,  és amelynek hézagjai között,  az elé rakott tűz melege bejuthat a barlangba.

Eddigi életében előfordult már, hogy kénytelen volt szűkölködni, de ez egy teljesen más helyzet. Most olyan történt vele, ami még eddig soha: hirtelen kiszolgáltatottá vált, és nem tudta befolyásolni a körülötte zajló történéseket. Kérdések zakatoltak az agyában, amelyekre jó lett volna választ kapni. Egymásra találnak-e a helikopter többi utasával? Élnek e egyáltalán? Merre értek földet?  Erős fejfájás tört rá. Sajnálta, hogy a helikopteren maradtak táskái, az egyik aljában volt egy gondosan becsomagolt gyógyszeres doboz. A túlélő zsákjában lévő elsősegély készlet nem tartalmazott fájdalomcsillapítót. Volt abban sok minden, főként kötszerek, ragtapaszok, fertőtlenítőszerek, olló, de ami most kellene, az hiányzott a ládikóból. Egyre jobban érezte a tompa, majd egyre jobban hasogató fájdalmat, ami kezdett elviselhetetlenné válni. Nagy kínok között, kevéske kétszersülttel elfogyasztotta az egyik sonkakonzerv felét, és desszertként bekapott egy szem kockacukrot. Az éhsége valamelyest csökkent, de nem szűnt meg, és továbbra is úgy érezte, mintha vasabroncs szorítaná a fejét.

-Itt, pedig közel, s távol sem orvos, sem gyógyszertár nem található. Legalább tudnék valami népi gyógymódot – sóhajtott. – Nagyanyám biztosan találna a természetben olyan növényeket, ami most segíthetne. Ő sem volt természetgyógyász, de ismert néhány öngyógyító praktikát. Ahol csak tudta, helyettesítette az általa méregnek nevezett gyári készítményeket. Szinte minden fájdalomra volt otthon népi gyógyszere. Nagyapámnak, ha néha fájt a feje, a nagymama egy-kettőre meggyógyította. Valamelyik fának a leveléből, vagy kérgéből készített főzetet. Emlékszem, lement a kertvégére, és az ott zöldellő, valamelyik bokorról vagy fáról szedett egy nagy csomó levelet és valami teafélét főzött belőle. Nézzük csak, milyen fák és bokrok voltak a kertvégi patak partján? – Peter, bármennyire erőltette a memóriáját, nem jött rá, hogy miből készült a nagyanyja gyógyszere. Azon a helyen gyerekkorában járt utoljára, és félévszázad távlatából bizony megkopnak az emlékek. Egy magas nyárfára biztosan emlékezett, mert arról esett le, amikor felmászott, hogy bekukkantson a vadgalambfészekbe. Volt ott egy szilvafa is, ami azért emlékezetes, mert apró, sárga gyümölcsétől gyomorrontása lett. – Istenem, a patakpart! Ott készítettem első íjamat rugalmas fűzfából. Még most is érzem a fűz héjának kesernyés ízét, amint a belőle készült sípot a számba vettem. Hogy meg voltam ijedve, mert az egyik játszótársam azt mondta, hogy a fűz mérgező. Rohantam is nagymamához, hogy találjon ki valami ellenszert a méregre. Amikor megtudta, hogy csupán fűzfaágat rágcsáltam, elnevette magát, megsimogatta a fejemet, és megnyugtatott, hogy nem méreg került a szervezetembe, hanem az egyik leghatásosabb fájdalom és lázcsillapító, amivel az aszpirin helyettesíthető.

Az kellene nekem most, egy aszpirin. Rögtön elmúlna a szenvedésem. Vagy a nagymama megüzenné, hogy mit kell tenni. – Felállt a padról, a fejéhez kapott – úgy látszik a fájdalom teljesen eltompította az agyamat! A fűzfa! Nem kell ide aszpirin, rögtön kipróbálom a nagyi gyógyszerét – és egykettőre a völgyben csobogó pataknál termett, ahonnan legalább olyan gyorsan vissza is ért a fűzfa levelével és kérgével a barlanghoz. A kérgéből egy darabot azonnal rágcsálni kezdett, miközben a többiből a tűzfölé akasztott csajkájában főzetet készített. Még meg sem kóstolta a teaszerű folyadékot, amikor már érezte, hogy egyre jobban múlnak fejgörcsei. A kéregrágcsálással is elegendő fájdalomcsillapító került a szervezetébe.

Kisvártatva teljesen elmúltak a fájdalmai, csupán nagy fáradtságot érzett. Dobott egy nagyobb farönköt a pislákoló tűzre, bement az egyszerű módon berendezett szállására, a feje alá tette mentőmellényét, és álomba szenderült.

 

*

Clara, a helikopter becsapódásakor hatalmas ütést érzett. Nem tudta eldönteni, hogy melyik testrésze fáj jobban, a háta, vagy a végtagjai.

-Meghalok - volt az első gondolata. Nagy nehezen lefejtette magáról a biztonsági övet, kikecmergett a félig kiszakadt üléséből. Óvatosan felállt és végigtapogatta kezeit, lábait, és az arcát. Megállapította, hogy nincs komoly sérülése, csupán apró, de fájdalmas zúzódások. Bármilyen nehezére is esett, tudott járni, nem szédült, nem érzett émelygést, hányingert.

A pilótákhoz lépett. Tom éppen ekkor szabadította ki magát üléséből és az ájult Jack-et próbálta élesztgetni.

- Kérem, uram, engedjen oda, hadd nézzem meg a sérültet!

- Maga orvos? – kérdezte a pilóta.

- Nem, ápolónő vagyok, sebészeten is dolgoztam – felelte, miközben gyakorlott mozdulattal megtapintotta Jack pulzusát. – Életben van – mondta megkönnyebbülve. Vigyázva vették ki a székéből, lefektették a gép melletti fűre terített plédre. Hamarosan észhez tért, felült és megszólalt:

- Kaphatnék egy kis vizet?

- Hogyne kaphatnál barátom! – válaszolt Tom és egy pohárba ásványvizet töltött.

- Fel tud állni? – kérdezte Clara.

- Azt hiszem.

- Csak óvatosan! – intette a hölgy. – Nem szédül?

- Nem!

- Nagyszerű, és most próbáljon egy lábon megállni!

- Látom, ez megy, most pedig kérem, csukja be mindkét szemét és jobb keze mutatóujját tegye az orra hegyére. Most se szédül?

- Nem!

- Feje se fáj?

- Az nem, csak a vállam.

- Igen, ott látszanak is az ütések nyomai. Egy részüket a biztonsági öv okozhatta.

- Így van! – helyeselt Tom, és hozzátette: - Nagyon durván értünk földet, csoda, hogy megúsztuk. Csak néhány méter választott el bennünket attól a nagy fától – mutatott a közelükben álló nyírfára, amelynek ágait épphogy csak elkerülte a becsapódó helikopter rotorja.

- Élünk – mosolygott a teljesen feléledt Jack, és ránézett a műszerfalon elhelyezett GPS-re.

- Hol vagyunk? – kérdezte.

- Nem tudom! Tönkrement a műszer – felelte Tom.

- És a rádió?

- Úgy látom, az is. Egy ablakon benéző faág minden műszerünket tönkretett.

- Semmi baj! – vette elő mobiltelefonját Clara, de a sokadik sikertelen hívás után nem kísérletezett tovább. – Nincs térerő – legyintett lemondóan. Tom egy térképet terített a földre, és rövid tanulmányozás után megállapította, hogy valahol egy nagy völgyben vannak.

- Van a közelben lakott terület? - kérdezte Jack.

- Nem hiszem, a térképen jelölt legközelebbi lakott hely nagyjából 35-40 mérföldre lehet, de lehet, hogy még messzebb.

- Az nem nagy távolság – szólt közbe Clara.

- Sík terepen, jó úton egy-két nap alatt könnyedén meg lehetne tenni, de itt kicsit más a helyzet. Nézzen rá a térképre. Minden oldalról hegyek és erdők vannak, és ezeken az erdőkön, sok helyen szinte lehetetlen áthatolni. Arról már nem is beszélve, hogy utak sincsenek, legfeljebb medvecsapások.

- Ezek szerint nagy bajban vagyunk.

- Bizony nagy bajban asszonyom. Nekem mindent meg kell tennem, hogy az utasaim élve célba érjenek. Ehhez, minél előbb meg kell találnom Petert, a másik utast. Ma már nem, de holnap reggel, amint lehet, elkezdjük keresni. Remélhetőleg valahol a tóparton, vagy annak közvetlen közelében maradt.

- Mi van akkor, ha más irányba ment?

- Úgy, sokkal nehezebb lesz a dolgunk. Sajnos, sok irányba indulhatott. Én a helyében biztosan a földet érés közelében maradnék, ott van a legnagyobb esélye, hogy rám találjanak.

- Bízzunk benne, hogy ő is így gondolkodik.

- Talán nem találkozik medvékkel, mert nagyon könnyen meggyűlhet velük a baja! – fűzte hozzá Jack.

- Bizony ezen a tájon a medve van otthon. Ő a gazda, és nagyon sok esetben az ő akarata érvényesül. Rossz rágondolni, egy medvével való találkozásra.

- Főleg fegyver -, és a hegyekben, erdőkben elengedhetetlen ismeretek nélkül.

- Így bizony - helyeselt Tom és bement a helikopterbe. Végignézett a raktéren, leellenőrizte az ablakokat belülről, majd kilépett és kívülről vizsgálta meg a karosszériát és… tulajdonképpen, az egész felépítményt. Tapasztalatait rögtön megosztotta két sorstársával is:

- Nem tudhatjuk, hogy mennyi időt kell a vadonban töltenünk. A legelső feladatunk, hogy már a mai éjszakára védett helyet találjunk, ami megóv bennünket bármilyen időjárástól és a ragadozókkal szemben. Erre, legalábbis ebben a pillanatban, a helikopter a legalkalmasabb. Ha ügyesen elpakolunk mindent, ha nem is túl kényelmesen, de meghúzhatjuk magunkat. Az én pilótaülésem és a hátsó két ülés használható. Dönthető ülések, akár aludni is lehet bennük. A faág által kitört ablakot kell befoltoznunk. Jack, van erre ötleted?

- Igen. A szerszámos ládában van fűrész, fejsze, kötöző anyagok és kézi fúró. Nem lesz túl esztétikus, de elállja a medve és a viharok útját. – A két férfi hamarosan fából egy védőfalat varázsolt a hiányzó ablak helyére.

- Nézzük meg, mennyi élelmünk és milyen eszközeink vannak! – javasolta Tom, és már rakta is mindenki egy helyre, a birtokában lévő ételeket és tárgyakat, amelyhez hozzátették a helikopter tartozékait is. Megegyeztek, hogy bármeddig is kell a vadonban maradniuk a szállító konténereket, ládákat, leplombált zsákokat csak a legeslegvégső esetben bontják fel.

- Csak akkor, ha az éhhalál közvetlen fenyeget bennünket – mondta Tom nyomatékkal, és felsorolta a leltározás eredményét:

- Van kettő sörétes és kettő golyós vadászfegyverünk, kettő nagy pisztolyunk, több tőrünk, mindegyik nyelében horgászzsinór, baltáink, kézifűrész, fejszék, ásólapát, katonai csajkák, kulacsok, katonai evőeszköz készletek, hálózsákok, vastag és vékonyabb plédek, és négy-öt napra elegendő élelmünk, közte leves porok, néhány konzerv, némi étolaj, só, és kockacukor.

- Mi lesz velünk, ha csak nagy sokára találnak ránk? – kérdezte Clara.

- Előbb-utóbb kiszabadulunk innen. Addig is igyekeznünk kell beteremteni az élelmünket, és lakájossá kell tenni kényszerszállásunkat. Itt, ezen a vidéken akadnak puskavégre kapható állatok, és talán még ehető növényeket is találunk.

- Milyen vadak fordulnak elő a leggyakrabban?

- Akadnak fajdok, nyulak, szarvasok, hódok és még néhány apróbb, nagyobb, fazékba való. Vitaminforrásnak pedig itt van az áfonya, és néhány főzeléknek vagy levesbe való növény. Amint előkerül Peter, feltöltjük az éléskamránkat.

Rájuk esteledett. Elfogyasztották szerény vacsorájukat, még egy ideig beszélgettek, majd hátradöntötték üléseik támláit és bízva helikopter szállásuk oltalmában, álomra hajtották fejüket.

Clara még aludt, amikor a két fiatalember, Peter keresésére indult. Nem szóltak az asszonynak, de egy kis papírlapra ráírták üzenetüket és az ülésével szemközti falra tűzték. Ragyogó, tiszta volt az idő, a kora reggeli napsugarak egyre erősebb fénnyel simogatták a környező erdő fáit. A pilóták elhatározták, hogy mindent megtesznek, hogy rátaláljanak Peterre. Egyre nagyobb területet jártak be. Egy hegyekkel körülvett, aránylag sík területen voltak. Körülöttük erdők, és sziklás, cserjékkel benőtt területek váltogatták egymást. Közelségükben két kis patak csobogott le a hegyekből. Hűvös vizüket az a tó nyelte el, amely felett Péter kiugrott a helikopterből. Szisztematikusan haladtak, minden égtáj irányában kutattak utasuk után. Szótlanul törtettek egymás mellett a hol sűrűbb, hol kicsit gyérebb erdőben. Óvatosan haladtak, puskájukat egyfolytában készenlétben tartva. Egy tisztásra érve Jack feltekintett az égre, kissé hunyorgott a szemébe világító nap fényétől. Megnézte óráját, majd Tom elé tartotta:

- Látod, mennyi az idő?

- Igen. Fél tizenkettő. Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak azt, hogy megéheztem.

- Bizony, én is – mondta Tom, és kis hátizsákjából előkerült két sonkakonzervből az egyiket társának nyújtotta. Harapjunk néhány falatot, de utána induljunk a géphez, mert sok tennivalónk van.

- Milyen tennivalókra gondolsz?

- Bármeddig is kell az erdőben maradnunk, otthonosabban kell berendezkednünk. Ki kell alakítanunk valami normálisabb fekhelyeket, mert az ülések kényelmetlenek az alváshoz. Ehhez teljesen át kell rendeznünk a rakodóteret, de az is lehet, hogy építenünk kell egy kunyhót. Előfordulhat, hogy még a hidegebb időket is itt kell töltenünk. Néhány hét múlva már havazhat és lehűl az idő. Nem érezted, hogy az éjszaka is elég hűvös volt?

- De, igen, főleg éjféltől. Bele is bújtam a hálózsákba.

- Ha itt ér bennünket a tél, fűtés nélkül megfagyunk.

- El se tudom képzelni, milyen eszközzel fűthetnénk. A helikopter belsejében mégsem rakhatunk tüzet.

- Ezért szükséges egy kalyiba, és abban már több lehetőség lesz a tüzelésre.

- Igazad van. Akár a földön is tüzelhetünk és a lángok felett akár bográcsban, akár nyárson süthetünk, főzhetünk.

- Ez is egy megoldás, de egy kályha vagy kemence azért jobb lenne.

- Honnan veszünk kályhát? – nézett értetlenül Jack.

- Csinálunk.

- Ne viccelj, cimbora!

- Nem vicc, ha vannak hozzávaló anyagok és eszközeink, holnap már akár neki is állhatunk.

- Te értesz hozzá?

- Cserkésztáborban egyszer építettünk egy sárkemencét, és nagyon megjegyeztem a készítés  minden mozzanatát, mert érdekelt a dolog.

- Figyeltem minden szavadat, de most maradj egy kicsit csendben! – emelte szája elé mutatóujját Jack, és kezébe vette a mellette lévő fának támasztott Remington sörétes puskáját. Csak úgy, ülő helyzetben a vállához emelte, és lőtt. – Eltaláltam! – lelkendezett, és amire Tom felocsúdott, egy termetes fajdot szorongatott.

- Ez igen! – dicsérte meg barátja, aki annyira beleélte magát építési terveinek ismertetésébe, hogy nem vette észre a bokrok mögül leselkedő madarat.

- A fenyőfajd, más néven lucfajd nem fél az embertől, ezért nem volt nagy kunszt leszedni – szerénykedett Jack.

Saját, kitaposott ösvényükön haladva tették meg a visszautat. Ha nincsenek nyomok, nehezen találtak volna „haza”. Amikor megérkeztek, Clara a helikoptertől kicsit távolabb rakott tűz fölé lógó csajkákban vizet forralt.

- Mi jót készít, asszonyom? – kíváncsiskodott Tom.

- Úgy gondoltam, hogy főzök egy kis levest, amíg távol vannak. Sajnos csak ilyen kicsi edényeink vannak, ezért tettem a tűz fölé hármat is belőlük.

- Eszembe jutott, hogy az egyik táskámban maradt néhány zacskó leves por, azokból használnék fel egyet. Találtam még szószokat, ételízesítőket és két doboz készételkonzervet is a csomagjaimban, valamint két doboz kétszersültet, némi kekszet és három tábla csokoládét. Mindet odaraktam az egyik láda tetejére.

- Milyen levesei vannak?

- Húslevesek és grízgaluskalevesek.

- Most milyent fog főzni?

- Most, hogy látom azt a nagy, fácánforma madarat, amit hoztak, mindenképpen baromfihúslevest. Ennek a kakasnak az aprólékát belefőzzük, és egy kiadós kései ebéd lehet belőle. Kérdés, hogy ki tudják e várni, amíg megfő?

- Biztosan, ugyanis délben reggeliztünk.

- Ez remek. Én is az előbb ettem meg az este meghagyott fél konzervemet. Segítenek?

- Mondja, mit tegyünk!

- Meg kellene kopasztani és felbontani a kakast. A többit már én csinálom.

- Oké, már kezdem is – vette kézbe Jack a nagy madarat, és egykettőre megszabadította a tollától. Ördögi ügyességgel bontotta fel.

- Maga ezt nagyon érti – ismerte el az asszony.

- Szoktam vadászni, és nagyon sok vadat zsigereltem már.

Amíg főtt az étel, a fiúk megbeszélték szállásuk kialakításának tervét. Egy kunyhó építésében értettek egyet.

Az ízletes, és hússal meggazdagított leves elfogyasztása után a két férfi valóságos tervrajzot készített. Tom lerajzolta a házikó külső kinézetét, Jack pedig a belsőt. Ez alatt Clara kis láng és sok parázs fölött megsütötte a kakas combjait és mellehúsát, ami a levesből kimaradt. A hazulról hozott fűszerekkel ízesítette. Ezután kapcsolódott be a kunyhóépítésről folytatott beszélgetésbe.

- Miből lesznek az ablakok? – kérdezte.

- Fából, mint a házikó – felelte Tom.

- Arra gondoltam, hogy mi lesz üveg helyett?

- Kétrétegű fólia.

- A ház elkészítéséhez nagyon sok faanyag kell. Természetesen én is szívesen vágom, hordom és darabolom.

- A vágást és darabolást megoldjuk láncfűrésszel. Az egyik konténerben szerszámok vannak, köztük két láncfűrész is, és még több használható eszköz.

- Ki szabad nyitni a konténert?

- Nem, de majd ne nézzenek oda, amikor leütöm a lakatot. A viccet félretéve, ilyen esetben az életben maradás a legfontosabb és nem fogják levenni érte a fejünket, hiszen semmit nem lopunk el, csak használjuk, lehetőleg a legkíméletesebben.

- Hová tervezik a házikó építését? – érdeklődött tovább Clara.

- Oda, a fenyves alatti völgybe, hogy minél kisebb távolságra kelljen cipelni az építőanyagot. A lejtőn, egyszerűen csak legurítjuk a farönköket.

- Semmiképp se lehet valami megoldást találni, hogy ne kelljen a helikoptert elhagyni és kunyhót építeni? – Tom, kis ideig gondolkozott, majd válaszolt:

- Lehetne, ha a fűtése megoldható lenne. Most még jó idő van, mégis elég hűvösek az éjszakák. Mi lesz, ha itt ér bennünket a tél? A gép belsejében nem lehet kemencét építeni. Fűtés nélkül pedig, nem sokáig bírnánk.

- És kályhát be lehetne állítani?

- Úgy minden megoldódna. A kéményét kivezetnénk az egyik ablakon és tudnánk fűteni.

- Nem értem, akkor miért nem azt tesszük? – Tom csodálkozva nézett az asszonyra, aki folytatta mondandóját: - amíg távol voltak, a női kíváncsiságtól hajtva megnéztem, hogy mi van a konténerekben. Pontosabban, elolvastam a rajtuk lévő címkéket.

- És, mit látott?

- Van leghátul egy láda, amelyen az szerepel, hogy a tartalma 1 db. sátor fűtésére szolgáló, fatüzelésű kályha. – A két férfi azonnal a gép végében termett és miután megnézték a címkét, kibontották a ládát, amely valóban egy kisebbfajta dobkályhát tartalmazott, a hozzá tartozó füstcsövekkel.

- Tudja asszonyom, mi nem voltunk ott a berakodásnál, és nem is érdekelt bennünket, hogy mit szállítunk. Ezért nem tudtunk a kályháról.

Azonnal kiszabadították a tüzelő alkalmatosságot, és máris azon tanakodtak, hogy hová helyezzék, hol nem lesz útban, és honnan tudják a füstcsövet könnyedén kivezetni.

- Természetesen alaposan át kell rendezni a lakóterünket. A felesleges ládákat, ha kell, kitesszük a gép mellé, és letakarjuk fóliával, így semmi baj nem éri őket – sorolta az előttük álló feladatokat Tom.

- Mennyi fólia van? – kérdezte Clara.

- Nagyon sok. Több száz négyzetméter – felelte Tom.

- Annyi, hogy ezt a helikoptert többször be lehetne csomagolni belőle – tette hozzá Jack.

- Hogy te milyen okos vagy! – veregette meg barátja vállát Tom. Megtaláltad a hajlékunk szigetelő anyagát. Valóban befóliázzuk a gépet. Ha már egyszer fűtünk, a meleget is tartsuk a „lakásban”. Holnap átrendezzük a szobát. Ki kellene találni valami megoldást a fekhelyekre is. Nézzük át a ládák tartalmát, hátha okosabbak leszünk! – Jack szeme megakadt az egyik láda címkéjének feliratán. Szinte felkiáltott:

- Hoppá! Ebben a konténerben van néhány ágyméretű szivacs, ezeket éjszakára le lehetne rakni a padlóra és, ha nem találunk jobb megoldást, ez is kényelmesebb, mint az üléseken félig ülve aludni.

- Pakoljuk ki már ma a felesleges cuccokat, ezeken a nagy laticeleken legalább kényelmesen kialhatjuk magunkat – javasolta Tom.

Még sötétedés előtt találtak helyet ágyaiknak, és a kályha is a helyére került, egyelőre kémény nélkül.

 

*

 

Peter a második éjszakáját töltötte barlangjában. Éberen aludt, tele félelemmel. Mi lesz, ha elalszik a bejárat elé rakott tűz? Mi van akkor, ha a medve mégsem fél a lángoktól? Újból elolvasta a túlélőcsomagjában talált tájékoztatót, amelyben érthetően leírták, hogy minden vad retteg a tűztől.

-Ez legalább jó hír! – tette le a többször kiolvasott füzetet – a lángoknak köszönhetően itt, ebben az üregben, biztonságban vagyok tőle. Úgy tűnik, hogy jelen pillanatban az éhség jelenti a legnagyobb veszélyt, mert ha nem merek kibújni a menedékemből, hamarosan felkopik az állam. Akár éhen is halhatok. Valamit ki kell találnom. Egy sonkakonzervem még van, amit a legvégsőkre tartogatok. Valami húst kell szereznem! Biztosan vannak ezen a környéken kisebb vadak, amelyekre vadászhatnék. Na, de mivel? Egyik sem fogja megvárni, hogy megfogjam, vagy ledobjam egy kővel. Más lenne a helyzet, ha lenne fegyverem. Bármilyen. A lényeg, hogy lőni lehessen vele, amellyel elérem a fán ülő madarat, vagy a fűben lapuló nyulat. Olyan közel nem engednek magukhoz, hogy a lándzsámmal leszedhetném őket. Kár, hogy nem vagyok képes messzire hajítani! – Hirtelen eszébe jutott a megoldás: - összeállítok egy íjat. Olyant, mint valamikor gyerekkoromban, egyszerű rugalmas faágból, ha mást nem találok, akkor fűzfából.

Azonnal a patak partján termett és kiválasztott egy megfelelő vastagságú ágat. Késével levágta, és ott a helyszínen, negyedórán belül egy primitív íjat varázsolt a botból. Húrként  zsineget kötött rá. – Elég erős – állapította meg elégedetten – most már csak nyílvesszők kellenek hozzá, és ki lehet próbálni.

Az első öt vesszőt nádból vágta. A végükre kisméretű, hegyes köveket kötözött, amelyeket a Zsebkésén lévő fogóval pattintgatott nyílhegy formájúra. Lemetszett még jó néhány fűzfavesszőt is, ezekkel azonban később kívánt foglalkozni.

Tollazat egyelőre nem került a vesszőkre. Arra gondolt, hogy néhány méteres távolságból anélkül is célba talál a fegyvere. Az első lövések nem ezt mutatták, rendre a tíz méterre kirakott nagy levél mellé mentek a találatok. A kezdeti sikertelenség nem vette kedvét, tovább gyakorolt és egyre jobbak voltak a találatai.

-Ki kellene „élesben” is próbálni – gondolta, és tekintetét a fák koronái felé fordította. Az ágakon ugráló és a fákról le és felszaladgáló szürkemókusokat vett észre. A bundások úgy tettek, mint ha ügyet se vetnének az emberre. Némelyikük zavartalanul rágcsálta a tobozból kiszedett magvakat. Célba vette az egyiket, de elvétette. Majd így járt a másodikkal, a harmadikkal, és a tizenhetedikkel is.

- Ez talált! – ujjongott, amikor végre a sokadik lövése eredményes volt. A nyílvessző a fején találta a rágcsálót, és azonnal leszédült a fáról. Felkapta a pecsenyének valót, beletette hátizsákjába, fogta íját, felnyalábolta a levágott nádszálakat és fűzfavesszőket, és miután kulacsát és műanyag palackját megtöltötte vízzel, menedékébe sietett. Nem véletlen volt a vadászat helyének gyors elhagyása. Olvasta, hogy a medve akár kilométerekről is megérzi a vér vagy az étel illatát. Vele, továbbra se szeretett volna megismerkedni. Néhány perc alatt lefejtette a mókus bundáját, kizsigerelte, meghintette sóval, és nyárson megsütötte. Kétszersülttel fogyasztotta el a húsz deka körüli, ízletes ételt, és közben marták, kínozták gondolatai:

-Ma sikerült élelemhez jutnom –, de mi lesz holnap, és azután? Meg kell találnom utastársaimat, ami nem is lesz könnyű ebben a nagy rengetegben. Azt sem tudom, hogy a tótól melyik irányban, és milyen távolságban értek földet. Semmi értelme se lenne a keresésükre indulni, mert lehet, hogy ők is elindultak, hogy megtaláljanak, és csak elkerülnénk egymást. Ők bátrabban járkálhatnak a vadonban, nekik vannak fegyvereik, és talán a helyi sajátosságokkal is tisztában vannak. - Tudomásul kellett vennie, hogy a legjobb megoldás számára, ha meghúzza magát barlangja védelmében, bízva az állandóan égő vadriasztó tűzben, amelyet csak nagyon indokolt esetben hagy el, például, ha megéhezik, és kénytelen élelem után nézni. Ilyenkor messzebbre is el kell jutni a zsákmány után, a tüzet pedig nem viheti magával.

- Ha csak… – dörmögte maga elé – hogy ez eddig nem jutott eszembe. Miért ne vihetném magammal a tüzet? Ha már egyszer Prométheusz megajándékozott vele minket, embereket, akkor, használjuk is, amire kell! – Vágott egy karvastagságú fenyőágat, amelyet az egyik végétől jó hosszan négy részre hasított. Az így keletkező résbe apró nyírfa ágakat tűzdelt több rétegben, és közéjük a fenyőkről leszedett megszilárdult gyantát tördelt. A túlélő készletében talált dróttal a négy részre osztott ágat összekötötte, és máris egy fáklyát tartott a kezében. Hajtotta a kíváncsiság, azonnal le kellett ellenőriznie hogyan ég, és ami még nagyon fontos, mennyi idő alatt lobban lángra. A lángolás intenzitásával és időtartamával elégedett volt, de soknak tartotta a belobbanás idejét.

- Már régen felfal a medve, amire meggyullad a fáklyám! – kesergett magában. Ha valami zsír vagy olajféléhez hozzájutnék, az bizonyára segítene! – Hoppá! – jutott eszébe egy kis műanyag üveg a csomagjában. Abban valami folyadék van, amiről ez idáig azt hittem, hogy szúnyogriasztó. Hátha valami gyúlékony anyag van benne! – Leemelte a kis palack kupakját, beleszagolt. Az újabb fáklyára cseppentett egy keveset, amely egy szempillantás alatt lángra kapott. Sikerén felbuzdulva készített még néhány fáklyát.

- Ez az! Ez kell nekem! Már bátrabban kimozdulhatok a barlangból!

Boldogan ment le a tópartra. Hosszas keresgélés után végre talált egy tisztással találkozó, jól belátható, szélesebb partszakaszt, ahol már nem kellett tartania a fák közül váratlanul kirohanó ragadozóktól.

Elhatározta, hogy bármi áron is, de halat fog. Először íjával próbálkozott, de egyetlen pikkelyest sem sikerült eltalálnia, majd eszébe jutott, hogy túlélőkése markolatában vannak horogtűk és egy kevés horgászzsinór. Nem volt türelme vesződni horgászbot összeállításával, ehelyett egy ágdarabra tekerte a horogtűvel, nehezékkel és úszóval ellátott damilt, és annyi métert dobott belőle a vízbe, amennyit csak tudott. Elég sok időt töltött már el a parton, a horgát azonban elkerülték a halak. Kihúzta a vízből a zsinórt és csodálkozva látta, hogy a közelben szedett giliszta elfogyott róla. A tóban tehát van élet, ami azt jelenti, hogy már csak a szerencse hiányzik, hogy zsákmányhoz jusson.

-Élelmet kell szereznem! – ismételgette magában. – Ha nem tudok vadászni, nem tudok halászni, akkor valami ehető növény után kell néznem. Amennyire lehetséges, fenn kell tartanom az erőnlétemet. Nézzük csak, mit ír a kisokos – vette kezébe a „Túlélési tudnivalók” című, a csomagjában talált képekkel illusztrált brossurát.

Az ehető növények felsorolásban rögtön a legfelsők között szerepelt a gyékény. Ennek a gyerekek által csak buzogánynak nevezett vízinövénynek ehető, sőt ízletes az alsó fehér része. Az aromája az uborkáéra emlékeztet. Fogyasztható még a gyökere is, ebből akár főzeléket is lehet főzni.

Több szálat is felhúzott és beleunva a horgászat eredménytelenségébe, hazabaktatott barlangjába. Megtisztította a gyökereket és a felettük lévő torzsákat. Kellemesen édeskés, fanyar ízt érzett. Szinte etette magát a zsenge növényi szár, amely fedezi a napi szükséges kalória egy részét, de a szervezetnek az állati fehérjére is szüksége lenne. Kivette hátizsákjából a végsőkre tartogatott kisdoboz sonkakonzervet, egy ideig nézegette, forgatta, olvasgatta a ráírt szöveget, és nagyokat nyelve visszatette a zsákba. Ismét tett egy fogadalmat, hogy a dobozt csak akkor bontja fel, ha már közvetlen az éhhalál küszöbén lesz.

- Az pedig még - remélhetőleg odébb van – reménykedett, és csajkájában vizet forralt. Sót szórt bele, és apró darabokra vagdosott gyékénygyökereket tett a fortyogó vízbe. Egy ideig főzte, majd levette a lángról. Megkóstolta, és szomorúan állapította meg, hogy valami hiányzik a furcsa ételkompozícióból. Mi lenne az? Bármi, csak ehető legyen. Akár tésztaféle, hús, akár valami értelmesebb növény, mondjuk egy kis hagyma, sárgarépa vagy krumpli. Nem vágyott semmi másra, csak egy kis tartalmasabb ételre. Ismét páni félelem fogta el: mi lesz vele, ha nem talál élelmet ebben a nagy vadonban, amelyről eddig úgy tudta, hogy itt szép számmal fordulnak elő vadak, és halat is lehet találni, de még erdei gyümölcsöket is.

- Úgy van! – hasított belé a felismerés – gyümölcsöt kell keresnem! Ehhez kellene egy bármilyen kosár, szatyor vagy zacskó, és már kezdhetem is a gyűjtögetést. Erdei tisztásokon ebben az időben érik az áfonya, ami lehet, hogy éppen arra vár, hogy leszüreteljem.

Ismét kiborította hátizsákja tartalmát, és lázasan keresgélni kezdett a holmik között. Nem akadt a kezébe semmi, gyümölcsszedésre alkalmas szatyor. Két kisebb papírzacskót látott a szétszórt holmik közt, amelyek szóba se jöhettek erre a célra. Bánatosan rakosgatta vissza a tárgyait, és amikor az egyik papírzacskó a kezébe akadt, örömében felkiáltott.

- Megmenekültem, legalábbis egy időre! – és hangosan betűzte a tasakra írt szöveget: Baromfihúsleves. Négy tányér elkészítésre elegendő. Ez négy ebéd. De, várjunk csak, hiszen ebből kettő van! Így már négy adag szerény vacsora is kikerül belőle. Természetesen egy adagtól még nem lehet jóllakni, de arra elegendő, hogy tartsa a lelket az emberben. A többit pedig isten segítségével, nekem kell megoldanom. - Ismét a tűz fölé tette csajkáját és a leves por negyed részét összefőzte a korábban már megpuhított gyékénygyökérrel. Az utóbbi idők legfinomabb vacsoráját kanalazhatta csajkájából. Elhatározta, hogy a következő napon igyekezni fog többfajta növényt is összegyűjteni, és amit csak lehet, belefőz a levesbe. Ha gyümölcsöt talál, jó lesz csemegének. Amennyiben valami halféle akadna a horgára, netán madár a nyílvesszőjére, az már szabályos dőzsölést jelentene.

Másnap, már korán reggel készen állt az indulásra. Pontosan még nem tudta, hogy vadászni induljon előbb, vagy halászni. Az majd kialakul menetközben – gondolta, és a tó felé vette az irányt. Halkan, nagyon körültekintően közlekedett. Már csak néhány fa és bokor választotta el a víztől, amikor valósággal ledermedt a csodálkozástól. Több szarvas éppen a szomját oltotta.

- Egy, kettő, három, négy, öt… - számolta a szép formájú agancsosokat. Felőlük fújt a szél és nem vették észre az őket figyelő embert. Peter elcsodálkozott, hogy a barlangjától alig 300-400 méterre van a vadak ivóhelye.

- Remélem, kisebb jószágok is megfordulnak ezen a helyen, olyanok, amelyeket képes lennék lelőni az íjammal - ábrándozott.

Egyszer csak a szarvasok felkapták a fejüket, és hirtelen, nagy iramban eltrappoltak az erdő irányába. Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön a riadalom oka. Megjelent a rettegett veszedelem, egy feketemedve képében.

- Édes, jó istenem, Jaj, csak észre nem vegyen! – könyörgött reszketve, a bokrok mögött. A medve nem észlelte, hála a jó széliránynak, hamarosan távolról hallatszott a lábdobogása, amint üldözi a menekülő szarvasokat. Peter szerencséjére egy borjút el is kapott közülük. Addig nem kellett tőle tartani, amíg a szerencsétlen állatot fogyasztotta. Nem fogja otthagyni a biztos zsákmányt a bizonytalanért.

- Peternek erről fogalma se volt, ezért amilyen gyorsan csak tudott, visszavonult a barlangba.

Erre a napra a vadászatnak és a halászatnak befellegzett. Az ilyen napok kiválóan alkalmasak használati tárgyak, eszközök készítésére. Egy mellékhelyiséget is eszkábált a barlangtól kissé távolabb. Faragott még néhány nyílvesszőt, majd úgy gondolta, hogy egy erősebb íjra lenne szüksége. Olyan erős legyen, hogy legalább egy nyulat le lehessen lőni vele. Ehhez, azonban sokkal rugalmasabb fát kell találni, mint a jelenlegi íja. Na, de melyik az erre a célra megfelelő fa? Hol találni olyant? Mitől volt erős őseink íja? Talán hosszabb volt, vagy vastagabb? Esetleg többrétegű? – Kezébe vett egy másfél col vastagságú fűzfaágat a barlang bejárata mellé korábban lerakott halomból, és meghajlította. Nem volt elégedett a rugalmasságával. Fogott egy dupla vastagságút, azt meg túl merevnek találta. Kicsit gondolkodott, aztán zsineggel egymás mellé kötözött kettőt a colos vastagságúból. Elcsodálkozott a rugalmasságán. Összesodort zsinórból ideget kötött rá, és nyert egy sokkal erősebb fegyvert, mint a korábbi volt.

- Ki kell próbálnom, de most, azonnal! – és célba vett egy vastagabb fát. A harmadik lövéssel eltalálta a fatörzset, amelybe mélyen belefúródott a vessző. Már csak az íj csinosítgatása maradt vissza, és az éles tesztelés, amelyre csak a következő napon kerülhetett sor.

Kora délelőtt, több nyílvesszővel felszerelkezve leste az erdő szélső fáit, remélve, hogy madarat lőhet, de úgy, tűnt, hogy a tollasok elkerülték az egész környéket. A fenyőfákon csupán mókusokat látott, amelyekből egyet sikerült leszednie. Beletette tarisznyájába és újabb vadászhelyet keresett. Végre észrevett egy számára ismeretlen, fácánra emlékeztető szárnyast. Néhány méterre meg tudta közelíteni. Célzott, és lőtt. A színes madár leesett az ágról. Érte iramodott, már éppen nyúlt érte, amikor valami elősuhant a szemközti bokorból, felkapta a madarat és eliszkolt vele.

-Hogy került ide ez a hatalmas macska? – kiáltott fel rémülten. Életében most találkozott először hiúzzal. - Oda az ebédem, oda a vacsorám! Ezt a szemtelenséget, úgy látszik, hogy a vadon élő macskafélék sem különbek a háziasított változatuknál: ugyanolyan pimaszok.

Lehangoltan érkezett a menedékéhez. Megnyúzta a lőtt szürkemókust. Kizsigerelte, jól megmosta, és feldarabolta.

- Csak tudnám, miért kesergek? – tette fel magának a szemrehányó kérdést. – Ma gazdagabb vagyok, mint tegnap voltam. Van egy erős íjam, amivel könnyebben jutok zsákmányhoz, mint a korábbival. Mára a levesembe hús is került. Örülnöm kell, nem búslakodni. Mára van ízletes vacsorám. A szemtelen macska megtréfált? Nevessünk rajt egyet. Holnap is nap lesz, holnap is juthat valami számomra Isten tarisznyájából.

Peter a félig tele pohár véleményt vallók táborához tartozott. Sohasem azon kesergett, hogy mi hiányzik az életéből, hanem örült annak, amit Istentől kapott. Sokszor volt hullámvölgyben, sokszor került padlóra, de borús napjait követően mindig kisütött a nap.

Ezekkel az érzésekkel aludt el, az igazivá varázsolt húsleves elfogyasztása után. Kora reggel a barlangjába beszűrődő fény és a hangos madárcsivitelés vetette ki kényelmes”ágyából”. Felült, bambán nézett maga elé, kis ideig azt se tudta, hol van. Amikor feleszmélt, kilesett menedékéből. Szeme a tüzet kereste, de csak kihűlt hamut talált a helyén.

- Ezt a felelőtlenséget! – dünnyögte, és rövid időn belül újra lobogott a tűz. Nagy szerencsém, hogy nem tévedt erre a medve. Rágondolni is rossz, hogy mi történt volna, ha kiszakítja a kaput, és bejön a barlangba. – Megborzongott. – Óvatosabbnak kell lennem! Úgy döntött, hogy reggelire megfőzi a félben lévő zacskós levest, és azonnal elindult a tóba vesző patakhoz, reménykedve, hogy itt talán több szerencséje lesz. A patak partján nagyobb biztonságban érzete magát, mint a tóparton. Nem akadályozták a fák a kilátást, mindkét partot széles tisztás határolta. Túl nagy távolságot a kissé távolabban magasodó erdővel borított dombok miatt nem lehetett innen se belátni, a messzeségből kékségüket mutató hegyekből is csupán a tetejük jelentett némi panorámát. Azok is csak nagy ritkán, amikor éppen nem rejtőztek az ebben az évszakban gyakran megjelenő ködfátyol mögé.

A patak sekély, és kristálytiszta vízében látta az úszkáló halakat, de csupán egyetlen egykilós körüli példányt sikerült kifognia. Erre a napra ezzel kellett beérnie. A következő napja még szegényesebbre sikerült, egy félkilós akadt csak a horogra. Elfogyott a levese is, és az elkövetkező három napban gyékény torzsát rágcsált. A tartalék konzervéhez a világért se nyúlt volna, azt amolyan életmentőnek szánta, ha már végképp nem talál más megoldást.

A nyolcadik magányban töltött reggelre ébredt. Fáradt volt, szédült és néha megtántorodott.

Kiült a barlang elé, letette az eddig dédelgetett konzervet az asztalként használt vastagabb fatörzsre. Tőre hegyét ráillesztette a doboz tetejére, egy kicsit tétovázott: bontsa, vagy ne bontsa, aztán úgy döntött, hogy elfogyasztja a tartalmát.

Ebben a pillanatban a távolban lövés dörrent.

-Puska volt, vagy az éhségtől hallucinálok? – morfondírozott. A következő lövés hangja már meggyőzte: itt emberek vannak. Automatikusan cselekedett, a két rakétájából fellőtte az egyiket. Sisteregve szállt fel a magasba a sziporkázó tűzcsóva, és vitte a szerencsétlen ember üzenetét: emberek, itt vagyok!

Várta a jelzésére a választ. Várt egy újabb lövést, akár puskával, akár rakétával. Nem jött se fény, se hang. Legalább félóra telt el a második lövés óta, amikor kézbe vette lándzsáját, készenlétbe helyezte a maradék rakétáját és megfeledkezve éhségről, félelemről, elindult a lövés irányába.

- Talán nem vette észre a jelzésemet, talán mással volt elfoglalva a vadász – gondolta, és erős késztetést érzett, hogy felengedje az egyetlen maradék rakétát. Gyorsan meggyőzte magát, hogy nem teszi, hiszen csupán ez az egy valamennyire hatásos eszköze van a medve elriasztására. Minden eshetőségre készen haladt és igyekezett tartani a kijelölt irányt. Már hosszú ideje ment, hol erdőben, hol tisztáson, de leginkább egy patak partján. Nagy fáradtságot érzett, letelepedett egy kidőlt fatörzsre. Ligetszerű tisztáson volt, körülötte csak néhány fa magasodott. Az egyiken egy olyan tarka madarat vett észre, amilyent a hiúz elrabolt tőle. Íjával egyetlen lövéssel leszedte az ágról. Amilyen gyorsan csak tudott, ott termett a lelőtt fajd mellett, és a hátizsákjába tette.

- Meg kellene sütni – gondolta, de fontosabbnak tartotta a lövő ember megtalálását. Bízott benne, hogy hamarosan találkozik a vadásszal, akiről egyre jobban hitte, hogy a helikopter valamelyik pilótája. Biztosra vette, hogy keresik, és csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak.

 

Merre tovább? – nézett körül a hirtelen szélesedő tisztáson. – Ott valami kilóg a bokrok mögül.

- Mi lehet az? – erőltette a világító naptól, pillanatokra látását vesztett szemét. Kezével igyekezett felfogni a vakító sugarakat, és így már felismerte a földön heverő vadászpuskát. Közelebb ment a bokrokhoz, és benézett mögéjük. Az ott látottaktól földbegyökerezett a lába.

- Édes Istenem! – szakadt ki belőle a fohász, a meglepetés és a félelem egyszerre. A látottak teljesen megrémisztették. Első reakcióként szaladni kezdett. Egy nagy fa mögé beállva nézett vissza, arra a szörnyűségre, amit a cserjék mögött látott. Ott feküdt hason egy hatalmas medve, és egy ember lábai látszottak ki alóla. Visszabátorkodott a bokrokhoz. Lándzsájával magához húzta a földön fekvő puskát. Felemelte, megállapította, hogy még öt, nagyvad elejtésére alkalmas töltény van a csőtárban. Látott már ilyen fegyvert, ami egy Remington sörétes vadászpuska volt. Lövésre készen tartva közelítette meg a medvét és áldozatát. A puska csövével erőseket bökve a ragadozó fején, egyértelmű volt, hogy az kilehelte a páráját. Megpróbálta lefejteni a több mázsás testet a szerencsétlenül járt emberről, de csak hosszas próbálkozásra sikerült lefordítani róla. Tom volt, a helikopterük pilótája.  Semmiféle életjelet nem mutatott. Megölte a bestia.

Nézte a szerencsétlenül járt pilóta élettelen testét, és marcangoló keserűséget érzett. Meglett kora ellenére ez idáig még nem került ilyen kézzelfogható közelségbe a halállal. Szülei holttestét is képtelen volt megnézni, most pedig itt fekszik előtte egy ember, akinek a lelke elhagyta testét. Félelmet és szomorúságot érzett és egyszeriben minden még a korábbiaknál is kilátástalanabb lett. Ennyi lenne az élet? Egy pillanat és vége mindennek? Ami idáig volt, az mind köddé válik? Az nem lehet, mert amit alkotunk életünk során, az mind megmarad, egészen addig, amíg el nem felednek bennünket.

Erejét vesztve a földre rogyott. Jó ideig csak ott ült, kezei, lábai remegtek, teljesen erőtlennek érezte magát. Hátizsákjából kivette egyik vízzel töltött műanyagpalackját, és nagyokat kortyolt a frissítő italból. A maradékot a fejére öntötte. Kicsit jobban lett.  Közben agya zakatolt:

- Nemrégen halt meg ez a szegény pilóta, még nem szabad eltemetni, azonban biztonságba kell helyeznem. – Megakadt a szeme a talajt borító, kisebb, nagyobb köveken. Keresett egy nagyobb mélyedést, és óvatosan mellé húzta, a medve alól kiszabadított élettelen testet.  Derekáról lecsatolta a töltényövet, nyakából kivette vadásztarisznyáját, és zsebéből kiszedett mindent. A mélyedésbe helyezte a testet, letakarta egy darab, a hátizsákjából elővett fóliával, majd erősebb faágakkal teljesen befedte az ideiglenes sírt. A tetejére pedig köveket rakott. Úgy hallotta, hogy a kőrakás visszatartja a vadakat. Amikor már a holttestet biztonságban tudta, felkerekedett, hogy megkeresse a helikoptert és két utasát.

Megkönnyítette a dolgát, hogy megtalálta a pilóta nyomait, amelyek, reményei szerint a géphez vezetik. Nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon mi történhetett, hogyan halhatott meg Tom? Talán váratlanul támadt rá a vadállat, és ez került az életébe, vagy ő lőtt rá először, és a sebesült medve ezt követően rontott rá, és ekkor érte a kimúlását okozó lövés? Úgy tűnt, hogy a második feltételezés a valószínűbb. A sebesült medve ráronthatott, és hiába lőtte meg másodszor is, halálos sebet tudott ejteni a pilótán. Nagyon sajnálta a fiatalembert.

Egyre fáradtabban haladt, és ismét szédülni kezdett. Megpihent egy tisztás szélében. Kibontotta hátizsákját, kereste benne egy szem konzervét, de nem találta. Nem értette, hová tűnt az életmentő eledel, úgy emlékezett, hogy visszarakta a zsákjába.

-Talán mellé tettem, vagy egyszerűen ott hagytam azon a helyen, ahol meghallottam a puskalövéseket – legyintett csalódottan. – Meg kell sütnöm a fajdot, és erőt nyerek belőle – határozta el, és megfosztotta a tollától a madarat. Felbontotta, és a patakban megmosta. Elég közel, az egyik fa tetején észrevett egy újabb fajdot. Félbehagyta az ebédkészítést, és a sörétessel rálőtt a színes madárra. Alighogy eltette zsákjába friss vadászzsákmányát, egy rakéta tűzcsóvája jelent meg az erdő felett. Nem túl messziről lőtték fel, mert hallani lehetett jellegzetes, surrogó, sistergő hangját. A levegőbe lőtt, elrakta a sütésre előkészített szárnyast, és nagy tempót diktálva magának, elindult a reményt adó jelzés irányába.

Dudás Károly

...folytatása következik...

Fotó: Marika Halmos, Alaszka, Anchorage