Tetoválás a vállon 9. fejezet
9. Mesél a múlt
Teltek, múltak a napok, és a két magyar már a télvégi havat taposta a végtelen távolságok és a zord időjárás hazájában. A nehéz körülmények ellenére bizakodón tekintettek az ismeretlen jövőbe. Erőt adott nekik a továbbiakhoz, hogy összetartoztak. Amint a vad viharok elcsitultak, kimerészkedtek a menedékükből. Kettő nyulat és egy fajdkakast sikerült elejteniük.
- Ennyi mára elég is lesz, induljunk haza – javasolta Klári.
Alighogy kimondta, nagy reccsenés hallatszott. Péter felnézett, és gyors mozdulattal elrántotta Klárit egy fáról lezuhanó, hatalmas ág elől. Mindketten a hóba estek.
- Nem történt bajod? - kérdezte.
- Nem! – felelte az asszony. Leverték magukról a havat és csendesen lépkedtek egymás mellett hazafelé. A menedékükhöz érve Klári nyúlt a szánkóra kötött vadakért, amikor felsikított a fájdalomtól.
- Mi van veled, mégis megsérültél? – kérdezte Péter.
- Nincs baj, csak megrándulhatott, vagy kifordulhatott a balvállam.
- Mit tegyek, hogy elmúljon a fájdalmad?
- Lehet, hogy helyre kellene ugrasztani, de előbb vigyük be a zsákmányunkat.
- Ez most az én feladatom – intette le Péter. Bent, a melegen lefejtette a sérült felső ruházatát, csupán egy ujjatlan trikószerűség maradt rajta.
- Látni szeretném a vállamat. Kérlek, hozd ide a falra akasztott tükröt!
- Mi a helyzet? – tudakolta Péter.
- Nem ugrott ki, csak megrándult, ez pedig egykettőre rendbe jön.
- Biztos? – nézte meg a sérült vállat a férfi is.
- Teljesen biztos – nyugtatta meg Klári, aki kis fájdalommal ugyan, de fel tudott öltözni. Péter feldolgozta a nyulakat és a kakast, majd előkészítette a nyersanyagokat a főzéshez.
- Fáj még a vállad? – kérdezte Péter.
- Fokozatosan csökken a fájdalom.
- Nagyon örülök neki, az elkövetkező napokban kímélő életmódot javaslok – tréfálkozott az öreg.
- Még pont az hiányozna! Holnapra már teljesen rendbe jövök – szólt kapásból a válasz.
Péternek szemet szúrt a Klára vállán látott tetoválás. Rá is kérdezett:
- Mi van a válladra írva?
- Ez egy 1971-ben keletkezett tetoválás.
- Mit ábrázol?
- Egy négylevű lóhere egyik levelét.
- A többi levél miért maradt le? Elfogyott a rajzolóból a tinta?
- Dehogy, a másik három levelet a barátaim kapták.
- A négyes fogat többi tagja, ahogy nevezted a kis csapatotokat?
- Igen! A Pisti, a Vera, a Peti, és én.
- Te, mint Klári.
- Nem! Én, mint Karola.
- Ezt nem igen értem. Te, azt mondtad, hogy Klári vagy.
- Igen, most már Klári vagyok, mert édesapám, és még valaki Klárinak hívott. Ez a második nevem, és apám halála után megfogadtam, hogy ezt a nevemet használom.
- Nincsenek képeid ezekből az időkből?
- Úgy érted, a barátaimról?
- Igen róluk, és persze rólad.
- Egyetlenegy képem van, amelyiken mind a négyen szerepelünk. Otthon van több is, de ez az egy mindig nálam van, bárhová megyek. Tessék, mi vagyunk – adta a fotót Péter kezébe.
- Klári, hogy került hozzád ez a kép?
- Úgy, hogy 1971-ben elkészült, és azóta folyamatosan magamnál tartom. Miért kérdezed?
- Nem is tudom, csak úgy megkérdeztem. Hol készült a kép?
- Az iskolánk udvarán.
- Szegeden?
- Nem. Székesfehérváron. Ott érettségiztünk.
- Ki volt az osztályfőnököd?
- Kőfalvi Ede bácsi – válaszolta Klári.
Péter hirtelen nagy forróságot érzett, majd először csak gyöngyözött a homloka, aztán egyre jobban verte a víz.
- Mi történt veled? – ugrott hozzá Klári, és a saját fájós vállát nem kímélve, az ágyára fektette a szemmel láthatóan szenvedő embert.
– Nagyon befűtöttünk – okolta Péter a meleget, a rosszulléte miatt. Klári megszabadította az alélt férfit felsőruházatától és megnézte a pulzusát. Szaporábban vert a szíve, de ezen kívül mindent rendben talált.
– Mi zaklathatta fel ennyire? – tépelődött. Vizes ruhával megtörölgette az öreg gyöngyöző homlokát, mellkasát és a karjait, és amint a vállára pillantott, elmosolyodott. A bal vállán kéklett egy odatetovált négylevelű lóhere jobb felső levele. Olyan, mint a saját tetoválása.
- Tudtam! - suttogta tovább mosolyogva.
- Mit tudtál? – nézett Péter.
- Nem fontos – felelte az asszony, sejtelmesen. - A kis öreg felkelt az ágyról, odabotorkált a kézitáskájához, kivett belőle egy képet, és az asztalra tette. Klári ránézett a fotóra, majd újra a férfi vállán lévő tetoválásra. Percekig nem tudtak megszólalni, csak nézték, ölelték és szorították egymást. Hosszú, néma, méltóságteljes csend következett, amelyet Klári tört meg:
- Peti, Szilágyi Peti, hol voltál idáig?
- Most már itt vagyok Szöszi! – felelte elérzékenyülve – majd hozzátette – nem engedlek el soha többé.
Péter kinézett az ablakon, és a hamvas szürke alaszkai eget valamivel kékebbnek látta.
Kinyílott előttük egy, az élet által megírt könyv, amelynek az első részeiben ők szerepelnek. Aztán sok-sok oldalon át említés sincs róluk, és most, a vége felé visszatértek, egyenesen az események közepébe.
- Mikor jöttél rá, hogy ki vagyok? – törte meg Klári a hosszú, néma csendet.
- Csak ma. Még akkor sem voltam egészen biztos benne, amikor megláttam a tetoválást.
- Én már kicsit előbb sejtettem.
- Mikortól?
- Szíven ütött, amikor Karola és a Szöszi nevet emlegettél. Ezért is kezdtem el az arcodat vizsgálgatni, de az ősz szakállad teljesen eltakarta. Kerestem bronzvörös hajadat is, helyette azonban ezüstszínűvel találkoztam.
- Szóval, elbizonytalanodtál?
- Akárcsak te, Péter. Ugye, ezért kezdtél el faggatózni?
- Igen! Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban te vagy-e.
- És, most már biztosra veszed, hogy én vagyok?
- Tudod, mit? Teszek még néhány próbát, hátha csak kiadod magad az én kis Szöszimnek.
Válaszolsz a kérdéseimre?
- Válaszolok.
- Hol volt az érettségi bankettünk? De erre egy olyan választ várok, amit csak te tudhatsz, valamint Pisti és Vera.
- A válaszom: „Meseországban” – idézte városuk egykori, Peti által ráragasztott elnevezését. - Én, pedig arra vagyok kíváncsi – nevetett Klári -, hogy erre te mit felelsz?
- Meseország kellős közepében volt egyszer egy iskola, annak volt egy nevezetes menzája. Jó volt a válasz?
- Eddig jó, de ennyivel te sem úszod meg. Ki ült az asztalfőn?
- Ki más lehetett volna, mint Ede bácsi – vágta rá Péter.
- Akkor láttam életemben először öltönyben drága osztályfőnökünket.
- Emlékszem, megtapsoltuk, amikor belépett az étterembe. A Kiss Mari meg is kérdezte tőle: „Ede bácsi, hol hagyta el a köpenyét?”.
- Az öreg válaszára is emlékszem, ami valahogy így hangzott:” Nem én, hanem ő hagyott el engem”.
- Igen, és erre jegyeztem meg, hogy az én emlékeimben mindig az a fehér köpenyes Ede bácsi marad, aki az ő, sajátos módszerével vezette be a diákjait a történelem és a nyelvek világába.
- Ekkor odajött hozzánk, adott neked két puszit, és könnyes szemekkel mondta: „Köszönöm Szöszi”. Így volt?
- Így volt Péter - felelte a sugárzó arcú asszony, majd kicsit másként is megismételte: így volt Peti.
Mindkettőjüket felvillanyozta az egymásra találás máshoz nem hasonlítható érzése. Előjöttek apróbb, nagyobb élmények, az együtt töltött iskolaévek, a barátságuk emléke, a városuk, a kerületük, a közös ismerősök. Ettől kezdve egyre gyakrabban indultak beszélgetéseik az „emlékszel?”kérdéssel, és szinte biztos, hogy ilyenkor a legtöbbször a sulihoz kanyarodtak vissza, és Vera és Pisti rendszeresen szóba került.
- Gyakran jutottatok eszembe ők is, az elmúlt sok év alatt – mondta Klári.
- Akárcsak nekem – felelte Péter.
- Jó lenne tudni, hogy mi van velük, merre járnak. Ha valamikor hazaérünk ebből a nagy téli világból, keressük meg őket.
- Benne vagyok. Kerestessük őket a rendőrséggel, vöröskereszttel, és minden lehetséges módon. Annyi mindenről szeretnék beszélgetni velük, főleg Pistivel. Volt egy elvarratlan szál az életünkben, még második osztályos korunkból. Soha sem sikerült tisztáznom egy félreértést, ami kellemetlen sebet ejtett négyünk barátságán.
- Elmondhatod nekem?
- Elmondom Szöszi, mert akkor, és még utána két évig te sem engedted, hogy tisztázzak egy helyzetet, amiben bűnösnek gondoltatok. Nehéz időszakon mentem át, hogy feketebárány lettem.
- A mi csapatunkban, soha, senki sem volt feketebárány. Talán, csak úgy érezted.
- Ezért lenne fontos, hogy legalább, amire meghalok, tisztára tudjam mosni magam, ebben a dologban is.
- Való igaz, akkor a második osztályt követő nyári osztálykiránduláson, mi hárman, nagyon meglepődtünk a mi Peti barátunk viselkedésén.
- Tehát, tudod, miről van szó?
- Hogyne tudnám! Mi utána többször is átbeszéltük, amikor éppen nem voltál velünk.
- És, mire jutottatok?
- Arra, hogy egy néhányhetes mosolyszünet után rehabilitálunk, majd menjen minden tovább a régi kerékvágásban.
- Mi volt ellenem a vád?
- Nem emlékszel, Peti? Akkor, ott a Visegrádi táborban, a kirándulásunk utolsó két napján, otthagytál bennünket és minden idődet egy másik lánnyal töltötted. Nem így volt?
- De így volt, de utána szerettem volna megmagyarázni. Nem tudtam tisztázni magam, és hidd el, még mindig nyomaszt. Ha Pistinek és Verának nem is mondhatom el, legalább te hallgass meg!
- Hallgatlak – simogatta meg a férfi arcát Klári. Péter összeszedte gondolatait, és belevágott a sok évtizedet késett védőbeszédébe.
- Ennek az egész históriának, ennek a nagy félreértésnek volt előzménye is. Egy levél.
- Milyen levél?
- Amit neked írtam.
- Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna tőled levelet.
- Pedig küldtem, mégpedig Gizit kértem meg, hogy adja át neked.
- Melyik Gizit, a Nagy vagy a Mácsai Gizit?
- A Mácsait, akitől később megtudtam, hogy elfelejtette átadni.
- Volt valami fontos abban a levélben?
- Volt, legalábbis számomra.
- Megtudhatom, mit írtál nekem?
- Igen, azt a versemet, amelyik sorainak kezdőbetűiből a „Szeretlek Szöszi” szöveget lehetett kiolvasni.
- Ez az, amit a matekfüzetembe is beleírtál?
- Igen. Nem volt bátorságom szerelmet vallani, és így akartam a tudomásodra hozni, hogy nekem te vagy a világon a legfontosabb.
- Ebből még nem értem, hogy miért voltál hűtlen hozzánk két napon keresztül!
- Meg voltam róla győződve, hogy Gizi átadta neked a levelet. Összeszedtem a kevéske bátorságomat, és megkérdeztem tőled, hogy reménykedhetek-e? Erre te azt felelted, hogy „reménykedni lehet, de nem mindig érdemes”. Talán csak a pokol tüze égethet úgy, mint az akkor rám zúdított szavaid. Abban a tudatban voltam, hogy a levelem tartalmára ezzel adtad meg a választ. Elkeseredtem. Előbb kiültem a közeli park egyik, fák közé bújt padjára, és bánatomban írtam egy verset. A címe: Isten veled Szöszi.
- A többit már sejtem. A természetes férfiúi büszkeség és a szerelmes érzések összecsaptak a szívedben, mint ahogy ebben a versedben írtad is.
- Te olvastad ezt a verset?
- Igen, de azzal a címmel, hogy Isten Veled. Ebben a címben nem szerepelt a Szöszi.
- Tényleg, így jelent meg az Iskolaújságban, de rólad szólt.
- Bocsáss meg, de nem jöttem rá! – szabadkozott Klári.
- Visszatérve a kiránduláson tanúsított, kihúzó viselkedésemre, szeretném, ha tudnád, hogy az egész nem volt más, mint egy megbántott ember reakciója. Szándékosan töltöttem egy kevéske időt azzal a lánnyal.
- Nekem úgy tűnt, hogy mindkét napon együtt mentetek el a táborból, és csak este jöttetek vissza.
- Igen, együtt indultunk, és együtt érkeztünk. Az a lány a nálunk egy évvel fiatalabb, és Visegrádon lakó unokahúgom volt, akinek elsírtam a bánatomat. Ő javasolta, hogy tegyelek féltékennyé. Eljátszottuk a látványos elvonulást és visszaérkezést. Neki napközben dolga volt, és én egyedül, lehangoltan, bánatosan járkáltam a várost. Többször felmentem a várhoz is ebben a két napban.
- Minden másként alakul, ha nincs ez a félreértés.
- Látod, ezt szerettem volna elmondani utána többször is, de ti soha nem engedtétek, hogy tisztázzam magam.
- Igen, és még az érettségi banketten se hagytuk, hogy erről beszélj. Nagyon sajnálom. Úgy szeretném meg nem történtté tenni!
- Ha jóval előbb megtudom, hogy nem jutott el hozzád a levelem, írok egy másikat, és elküldöm a címedre postán, vagy átadom személyesen. Még az is lehet, hogy később összeszedem a bátorságomat, és bevallom, hogy szeretlek.
- Azt mondtad, hogy a Mácsai Gizi elmondta, hogy elfelejtette átadni.
- Igen, elmondta, de évekkel később.
- Vele se találkoztam az érettségink óta. Ezek szerint ti találkoztatok?
- Sajnos! Vele együtt kezdtük és fejeztük be az egyetemet. Ő matek – fizika szakos tanár lett. Egy iskolában is tanítottunk, és…
- Folytasd, Peti! Csak nem ő lett a…feleséged?
- De, sajnos, igen. Kínok közt éltem le vele tíz hosszú évet. Megszülettek a gyerekek, közben ő elhagyta a pályát, és teljesen megváltozott. Összejött egy maszek kifőzdéssel, és leköltözött vele a Balatonhoz. A tanári fizetésem többszörösét keresték. Jól éltek, aztán elhagyta a Jenci, mert így hívták a nagymenő urat. Jött a Gabi, majd a Joci, a Gyuszi, a Lali és, még néhányan, akikkel hosszabb rövidebb ideig együtt élt, de senki nem tudott megmaradni mellette.
- Peti, te ennyire naiv voltál? Gizivel kötötted össze a sorsodat? Nem emlékszel, hogy már a gimiben is milyen összeférhetetlen volt?
- Abban az időben nem a Gizit figyeltem. Elfogadtam, mint egy nagyszájú osztálytársat, de semmi többet nem jelentett a számomra.
- Mégis beleszerettél?
- Soha nem voltam szerelmes belé!
- Igen, már régebben meséltél valami szőke lányról, és említetted, hogy te csak őt szeretted.
- Igen, én mindig is csak Szöszit szerettem, de most már egy gyönyörű, kékszemű asszonyt is szeretek.
- Hogy tudsz egyszerre kettőt szeretni, te kis bohém? - kérdezte Klári ás felemelt mutatóujjával, tréfásan megfenyegette a magát minden vád alól tisztázó férfit.
- Nem is tudom! Majd csak elboldogulok valahogy.
Ezen az estén nem jött álom a szemükre, sorra jöttek elő a közös emlékek.
- Reggel, Péter kávéval fogadta, a valamivel később ébredő kedvesét, aki a szokásos köszöntést követő kérdésével mosolyra késztette.
- Ugye, nem álmodtam?
- Nem tudom, hogy álmodtál-e, mert sajnos nem látok az álmaidba – felelte Péter.
- Ugye, te vagy a Szilágyi Peti?
- Persze, hogy az vagyok.
- Akkor nem álmodtam – nevette el magát az asszony.
- Tegnap, mi nem álmodtunk, hanem egy beteljesült álom szereplői voltunk, vagyunk és leszünk.
Ezen a napon folytatódott a nosztalgiázás mindenről, amit egykor közösen éltek át. Szóba kerültek a tanáraik, iskolatársaik, az általános első osztályától, egészen az érettségiig.
- Emlékszel Peti, mennyi kalandunk volt már kisiskolás korunkban is? – kérdezte Klári, miközben leszedte az asztalról a tányérokat.
- Hogyne emlékeznék! Sokat voltunk már akkor is együtt.
- Igen sokat, de akkor még olyan testvéri szeretet féle volt a miénk.
- Mi más lett volna ötödik vagy hatodik osztályban?
- Igen, de a hetedikben már fülig szerelmes voltam beléd.
- Vak voltam, hogy én ezt nem vettem észre. Nem abban az időben kezdtél el Klárinak nevezni?
- De, igen! Édesapád után, szabadon.
- Azt tudod, hogy csak ti ketten hívtatok így?
- Na, tessék, ma meg már így szerepelsz az okmányaidban.
- Nem is bánom! Az eredeti keresztnevemmel soha nem tudtam megbarátkozni.
- Tudod, hogy melyik gyerekkori kalandunk jutott eszembe?
- Melyik?
- Amikor egyszer a patak melletti réten fociztunk – mármint mi fiúk -, és ti lányok szurkoltatok nekünk. Amikor meguntuk a labda kergetését, kitaláltad, hogy van az egyik elhagyott ház kertjében egy szép nagy Szentiványi almafa.
- Emlékszem, hogyne emlékeznék! Szerinted el lehet felejteni azt a napot? Meséld tovább, kérlek! - Péter folytatta:
- Szóval, mi ketten bementünk a nyitott kiskapun. Sehol egy lélek, még egy macskát se láttunk az udvarban se, és a kertben se. Teleszedtük a mackó felsőinket almával, és a legnagyobb lelki nyugalommal indultunk a kijárat felé.
- Itt kezdődtek a bajok – vette át Klári a szót – amint a kapuhoz értünk, egy hatalmas komondor állta utunkat. Bármennyire is könyörögtünk neki, nem volt hajlandó kiengedni bennünket. Emlékszel még, hogy meddig szobroztuk ott és pitiztünk a bennünket bámuló, és pontosan a kiskapuban ülő kutyának?
- Lehetett az akár egy óránál hosszabb idő is, nekem végtelennek tűnt. Jól mondom Szöszi?
- Jól mondod Peti, valóban egy óránál is több volt. Nálam volt a papírgyűjtés első helyezettjeként nyert karórám, ezért pontosan tudom, hogy délután 4 óra 10 perctől, 5 óra 35 percig voltunk a nagy mafla kutya foglyai.
Egyik régi történet követte a másikat, és a meseáradat napokon, heteken át folytatódott. Időnként, ha az északról érkező vad viharok kissé alábbhagytak, kimerészkedtek a barlangjukból és megtornáztatták izmaikat. Ilyenkor felfrissülve érkeztek vissza.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos. Alaszkai táj.