Tetoválás a vállon 11. fejezet.
11. A szabadulás
Klári és Péter az egész alaszkai vakációjának a legnehezebb időszakát élte át az utóbbi két
hétben. Már hosszú ideje, egyetlen vadat sem sikerült elejteniük. A rizsük és száraztésztájuk is elfogyott, maradt még néhány zacskó liszt, és kevés étolaj, valamint só és cukor. Korábban gyakrabban akadt egy kis húsétel is, de amióta elpártolt tőlük a vadászszerencse, platnin sült lepényszerű kenyeret vagy langallót ettek.
Már nem is bizakodtak. Beletörődtek, hogy hús nem egyhamar kerül az asztalukra. A szarvasok mintha eltűntek volna a föld színéről, fajdot még mutatóban se láttak, de még a mókusok is kerülték őket, a halak pedig más vizekre „eveztek” a jég alatt. Szomorkásan és lehangoltan teltek a napjaik. A naptár március végét jelzett, és a tél is engedett valamit a szorításából. Éppen a tó jegén vágott léken át igyekeztek halat fogni, amikor éktelen hangzavar kezdődött a fejük felett.
- Vadlibák! - szólaltak meg egyszerre.
- Csak ereszkednének kicsit lejjebb – sóhajtott Péter - ilyen magasról reménytelen elérni őket.
- Bizony, a mai vacsoránk elrepült - legyintett Klári.
- Elrepült, de nem úszott el. Nézz csak ide, itt van a mai és a holnapi ebédünk – emelte ki a két, horogra akadt termetes halat. A zsákmányt látva jó kedvük lett, és elhatározták, hogy folytatják a horgászatot, miközben a halakat megsütik nyárson.
- Meg tudjuk sótlanul is enni – jegyezte meg Klári.
- Úgy is meg tudnánk, de azért sóval az igazi – mutatott Péter egy apró, hordozható sótartót -, ez mindig a tarisznyámban van. Hiába, én sózva jobban szeretem. Hamarosan sült a hal, de azért fél szemmel a vadlibákat lesték, és néha a jég alá eresztett horgokat is ellenőrizték.
Két kézzel tömték magukba a még forró, ízletes halat. Már az egyiktől jóllaktak.
- Csak nehogy a ragadozók megérezzék az étel szagát, mert még ők is igényt tartanak rá, nézett körül Péter.
- Két puskával, ilyen nagyszerű vadászokkal szemben esélyük se lenne – tréfálkozott Klári, de legutóbbi farkas kalandjukra gondolva komorabbá vált az arca. Ettől kezdve gyakrabban tekingetett maga mögé. – Jöhetnének inkább a vadlibák, - nézett fel az égre, ahonnan egyre erősödő, furcsa zaj hallatszott. Nem akart hinni a szemének, feléjük tartott egy repülőgép. Azonnal integetni kezdett neki, de úgy tűnt, hogy a pilóta nem vette észre őket. Péternek jutott eszébe, hogy más módon is lehet jelezni a gépmadárnak: egy nagyobb fenyőágat dobott a már csak parázsló tűzre, amely sűrű, szürke füstöt kezdett okádni az ég felé. Ekkorra már a repülő eltűnt a távolban.
- Elment, nem látott meg bennünket, hiába tüzelünk - mondta szomorúan Klári, de újra reménysugár jelent meg az arcán, amikor ismét hallatszott a repülő berregése. Kisvártatva újra láthatóvá vált, és szárnyai billegetésével jelezte, hogy észrevette őket.
Hamarosan a közelükben lévő tisztáson landolt. Rohantak a gépből kiszálló, furcsa öltözékben lévő ember elé.
- Jó napot hölgyem, uram! – köszöntötte őket a nagy szakállú, lábain állatbőr kapcákat viselő ember.
- Magának is uram! – fogadták a köszönését.
- Hogy vannak kedves Clara és Peter? – kérdezte a torzonborz külsejű férfi. – Ugye nem ismernek meg? Jack vagyok, és nagyon éhes – szippantott bele a sült hal illatú levegőbe.
- Sajnos, körettel vagy kenyérrel nem szolgálhatunk – szabadkozott Klári, miközben átnyújtotta a nagydarab halat.
- Nem tesz semmit, ebben a hosszú télben egyáltalán nem is ettem kenyeret – felelte, és rövid idő alatt eltüntette az ízletes nyársonsültet. Megtisztogatta kezeit a hideg hóban, és Tom felől érdeklődött. – Merre van az én öreg cimborám?
Péter ránézett Klárira és az asszony azonnal megértette, hogy a kis öregnek nincs lelkiereje beszámolni a pilótát ért tragédiáról, ezért bármilyen nehezére is esett, elrebegte a fiatalembernek a szörnyű hírt.
- Mikor történt? – kérdezte a könnyeivel küszködő férfi.
- Még az ősszel fiam – vette át a szót Kláritól Péter – alighogy a keresésemre indult.
- Hol van?
- Eltemettük, azon a helyen, ahol meghalt.
- Meg tudják mutatni a sírt?
- Igen, de előbb menjünk be a menedékünkre, és vegyen magára másik ruhát!
- Rendben, mehetünk – válaszolta Jack, majd megkérdezte: - Jó helyük volt a helikopterben? Elég meleget adott a kis kályha?
- Igen, addig a napig, amíg egy hatalmas orkánerejű szélvihar fel nem döntötte a gépet - mesélte el a szomorú eseményt Klári.
- Teljesen feldőlt?
- Igen, teljesen az oldalán fekszik.
- Akkor, nem is lakhattak benne tovább?
- Sajnos, nem, mert nagyon ferdén megdőlve fekszik a földön.
- Hogy és hol vészelték át ezt a kemény telet?
- Egy kis barlangban rendezkedtük be, már amennyire lehetett. Még a kályhát is átvittük a szükség hajlékunkba. Nem nyújt akkora komfortot, mint a helikopter, de lassacskán megszoktuk.
Jack elámult, hogy milyen tetszetős lakhelyet alakítottak ki az öregek.
- Ez volt a barátom gyilkosa? – kérdezte, amint meglátta a hatalmas medvebőrt.
- Igen – hangzott a szomorú válasz, ő pedig szótlanul cserélte le agyonszakadt és állatbőrökből kipótolt ruházatát, az öregektől kapott darabokra.
- Merre járt az elmúlt hónapokban, és honnan van a repülő? – zúdította kérdéseit Péter a fiatalemberre, ő pedig mesélni kezdett:
- A poklok poklát jártam meg, amióta elindultam, hogy segítséget hívjak. Egy ideig sikerült haladni a fákkal, bokrokkal, kövekkel tarkított kegyetlen terepen, amíg utamat nem állta egy szélesebb folyó – kezdte történetét Jack, és töviről, hegyire beszámolt az elmúlt időszak eseményeiről.
- A repülő pedig egy égből pottyant ajándék – folytatta beszámolóját Jack: - A napokban két idegen érkezett a menedékemhez, és bebocsátást kértek, mert féltek, hogy megfagynak a hirtelen támadt hóviharban. Repülőjükkel a közelemben szálltak le, de a rossz idő miatt nem tudtak tovább indulni. Természetesen beengedtem őket. Az első napon rendesen viselkedtek. Másnap elhívtak vadászni, és fondorlatos módon megszerezték a puskámat. Ekkor jöttem rá, hogy bűnözők. Nagy szerencsémre szarvasok jelentek meg a távolban, amelyek minden figyelmüket lekötötték. Ezt a vissza nem térő alkalmat használtam ki, hogy megszökjek tőlük. Elkötöttem a gépet, és most itt vagyok, hogy együtt várjuk meg a hamarosan segítségünkre érkező helikoptert a cég és a rendőrség szakembereivel. Ennyi volt dióhéjban a történetem, most pedig induljunk szegény Tom barátom sírjához!
A hóval fedett kőhalomhoz érve könnyek nélkül, hangtalanul, befelé zokogott. Sokáig állt a sírnál, mire végre meg tudott szólalni:
-Mehetünk! - szakadt ki belőle ez az egyetlen szó, és a menedékig csak a hó nyikorgása hallatszott a csizmájuk alól.
A barlangban Péter átadta Jack-nek a távozásakor hátrahagyott sörétes puskáját. Egy ideig nézegette, majd szétszedte és fegyverolaj hiányában, a Kláritól kapott étolajjal megtisztította. Amikor végzett a fegyverkarbantartással, eszébe jutott, hogy a pisztolya a repülőben maradt. Törte a hátát, ezért maga mellé tette a másodpilóta ülésére.
- El kell mennem érte, és a repülőben felejtettem még valamit, de igyekszem vissza - mondta, és puskáját a vállára akasztva, elsietett. Eltelt több mint egy óra, és még mindig nem érkezett vissza. Még egy óra és még mindig semmi.
- Nem várhatunk tovább, hamarosan teljesen sötét lesz, baj érheti egyedül. Utána kell mennünk – javasolta Péter, és már bújt is tollkabátjába. Klári szó nélkül követte a példáját. A tavat közelről körülvevő fák mögül kilépve, azonnal észrevették a gép mellett tébláboló farkasokat.
- Hat fenevad – súgta Péter a közvetlen mellette álló Klári fülébe. Jack, hol az egyik, hol a másik ülésről tekintgetett ki a csöppnyi ablakokon.
- Miért nem lő rájuk? – kérdezte az asszony.
- Talán nem látja a farkasokat, mert egészen közel mentek a repülőhöz. Kihajolni pedig nem mer, mert bármelyik irányból támadás érhetné. Talán várja az alkalmas pillanatot, hogy tüzet nyithasson rájuk.
- Mi azonban látjuk, és lőhetjük is őket – emelte a vállához Klári a puskáját.
- Vigyázz, nehogy eltaláld a repülőt! Menjünk inkább közelebb, és egy lövéssel próbáljuk meg elzavarni őket! - javasolta Péter. Odaszaladt a géphez, és vigyázva, nehogy abban kárt tegyen, lelőtte az első farkast. Erre az összes rátámadt. Jack ezt kihasználva, kiugrott a repülőből, és kapásból leterített egy állatot. A harmadikkal Klári sörétese végzett. A többi eliszkolt.
- Nagy szerencsém, hogy utánam jöttek. Lehet, hogy egész éjszaka itt fagyoskodtam volna ebben az alumínium dobozban – hálálkodott.
- Most, pedig amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk innen, amíg a többi farkas ide nem talál - javasolta Péter, de Jack még visszatartotta egy rövid időre:
- Van az ülések mögött néhány dolog, amit magunkkal kellene vinnünk.
- Mik azok?
- Egy halom konzerv. Nem tudom, hogy milyen étel van bennük, mert nem volt lehetőségem felbontani.
- Köszönettel elfogadjuk – szólalt meg, a farkasok elleni harctól még mindig reszkető Klári, és máris rakott a hátizsákjába néhány darabot. A többit a két férfi tette a tarisznyájába. Kimerülten estek be a barlangba. A kályhában szunyókáló tüzet újra kellett éleszteni. Egy gyors kézmosás után megnézték, hogy mit tartalmaznak a dobozok.
- Sertéshús rizzsel - olvasta hangosan az egyik címkét Jack. Gyorsan forrt a fazékban a víz, és egykettőre átmelegedett a belehelyezett három, rizses húsétel. Az utóbbi idők legkönnyebben elkészíthető, és kicsit az otthonukra is emlékeztető vacsoráját ették.
- Legalább ezért hálásak lehetünk a banditáknak – mondta nevetve Péter.
- Ennél nagyobb ajándékot is kaptunk tőlük, ezt a szép kis repülőgépet. Ha netán nem jönne értünk a mentés, ez a gép is hazarepíthetne bennünket.
- Jack, mikorra mondták, hogy ideérnek? – kérdezte Klári.
- Azt ígérték, hogy sietnek. A helyi viszonyokat figyelembe véve, ez alatt sok mindent érthetünk. Itt, Alaszkában az „itt van mellettünk” 50 kilométert jelent, az „itt van a közelben” legalább 100 kilométer, a nincs messze „200 - 300 kilométer” körüli távolság. A kissé messze van „legalább 500 kilométer”. Sok mindentől függhet, hogy mikor érnek ide hozzánk: legfőképpen attól, hogy az időjárás megengedi e, hogy, repüljenek, és függ attól is, hogy milyen messziről indulnak, van e mivel repülni, és van e harcképes személyzet.
A következő reggel eloszlatta az összes dilemmájukat: két nagy helikopter ereszkedett le feldőlt gépük közelében. Az egyikből szakértők és nyomozók szálltak ki, a másik pedig a három bajbajutott emberért érkezett. Péterék meghallgatását egy ízletes ebéd, és egy alapos orvosi vizsgálat előzte meg a fűtött helikopterben.
- Végre kenyér! – ujjongott Klári, és tört egy darabot a kis asztalkán lévő cipóból.
- Hogy oldották meg az élelmezésüket? – kérdezte a repülős cég főnöke, Pétertől.
- Többször sikerült halat fogni, vagy vadat elejteni, de előfordult, hogy éheztünk.
- Hol tudták túlélni a szeszélyes telet?
- Egy ideig a helikopterben, majd, amikor egy nagy szélvihar felborította az Irokézt, egy barlangban húztuk meg magunkat. Nagy szerencsénk volt, hogy a gépen találtunk élelmiszereket, fűszereket, eszközöket és ruhákat, amelyekből a szükségleteink szerint fogyasztottunk és használtunk is. Természetesen megtérítjük az okozott károkat – mondta Péter, de Jack másként látta a károkozással kapcsolatos kérdést, és erélyesen közbeszólt:
- Ha valaki itt, ebben a helyzetben valakinek köteles megtéríteni a kárát, azok nem mi vagyunk, hanem a légitársaság. A gép hibája miatt kerültünk ebbe a komoly és veszélyes helyzetbe.
- De, mi élünk, és nem is sérültünk meg – erősködött Péter.
- Hála istennek, hogy nagyobb baj nem történt. Az elszenvedett félévnyi kellemetlenség, és a naponta jelen lévő veszélyek, a családunk nélkülözése, és még sorolhatnám, hogy mi minden miatt kártérítés jár a számunkra. Ugye, igazgató úr? – tette fel a nagyfőnököt zavarba hozó, kellemetlen kérdést Jack.
- Ezt majd a szakértőink és az önök közti tárgyalás eredménye dönti el. Úgy intézzük, hogy hamarosan sor kerülhessen a hivatalos megbeszélésre. Most azonban úgy látom, a rendőrség részéről is szeretnének beszélni önökkel. – Egy hadnagy hallgatta meg mindhármukat, először Tom halálával, majd a gép földet érésének a körülményeivel kapcsolatban. Mindhárman elmondták az általuk átélteket, tapasztaltakat vagy látottakat. A meghallgatásuk végén a rendőrtiszt megkérte őket, hogy vezessék a kollégáit Tom sírjához. Klárinak ekkor jutottak eszébe, a fényképezőgép memóriájában tárolt, a pilóta holttestéről, és a vele végző medve teteméről készült képek. A bűnügyi technikus áttöltötte a fotókat a laptopjára, és azonnal tanulmányozni kezdte a felvételeket.
- Ez szép munka volt! Nagyon sokat segítettek a képekkel. Jól kivehetően látszanak az áldozat testén, arcán a medve karmolás nyomai, és a vadállat okozta többi sérülés. Mi lett a medve tetemével?
- Lefejtettük a bőrét, a barlangban van – felelte Péter.
- Még ma szeretnénk megnézni, és lefoglalni, valamint kellene az a puska, amellyel az áldozat lelőtte az állatot.
A sír helyét bejelölték a hadnagy térképén azzal, hogy a következő napon folytatják a szemlét, de már nélkülük. A barlangból kihozva megvizsgálták a medvebőrt. A helyszínelő azonnal megállapította, hogy a ragadozóval egy közvetlen közelről leadott lövés végzett.
A közlekedési és bűnügyi szakemberek aznapra végeztek munkájukkal, és a vadon kényszerű lakóival végre felemelkedhetett a helikopter.
Meglepően rövid idő alatt érték el Anchorage repülőterét. A térképen a város és eddigi kényszerű tartózkodási helyük közti 200 kilométeres távolság többnek tűnt. Ennyire voltak egy alaszkai értelemben vett nagyvárostól, és amerre repültek, alattuk közben is láttak épületeket.
- Úristen, beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a közelünkben, szinte karnyújtásnyira is voltak emberek! – mutatta Klári társainak az itt-ott, a völgyekben vagy folyók partján megbúvó házakat.
- Sajnos, ezek közül egy sincs megjelölve a térképen – fűzte hozzá Jack, aki szörnyülködve látta, hogy az ő téli menedéke közelében, nem több mint 20 kilométer távolságra szintén voltak épületek. Húszezer méter, amit talán még a félméteres hóban, 30-40 Celsius fokos fagyban, és orkánerejű szélviharban is meg lehetett volna tenni. Vagy mégsem? Így kimondva semmiség az a néhány ezer lépés. Normális terepen, amikor nem lebeg az ember feje felett a fagyhalál réme, amikor a szél éppen nem csavar ki tövestől fákat, ekkora távolság valóban csupán egy kellemes erdei séta. Na, de itt a világosság és a sötétség határán, ahol a kibírhatatlan hidegtől még a levegő is megdermed, itt a halált is jelentheti. Itt, ott látható egy-két ház, de emberek is élhetnek a falak közt? Az is lehet, hogy ezek az épületek csak erdei nyaralók, amiket a kellemesebb évszakokban használnak.
- Valóban így lehet, ahogy mondod – fűzte hozzá Péter –, ugyanis eddig még egyetlenegy füstölő kéményt se láttam. A táj azonban nagyon szép. Neked is ez a véleményed Jack?
- A magasból csodálatos, és biztosan a hegyekről vagy a dombokról nézve is. Sajnos, én az erdőben leginkább csak a sok fával, vagy azon kívül a köves, kopár területekkel találkoztam, és a mindent beborító hóval.
- Nekünk néhány alkalommal megmutatta Alaszka a szebbik arcát is, már amennyire a borongós, sötétszürkébe burkolózott északi tél megengedte – mutatta Klári az alaszkai tél csodáiról készült rajzait.
- Ez igen! Nagyon jó rajzok – dicsérte Jack az alkotót, aki szerénykedve válaszolt:
- A jótól nagyon messze vannak, nekem azonban örök emlék lesz, egész életemben. Lakásom falait fogják díszíteni. Nagyon sajnálom, hogy fényképeket nem sikerült készíteni, mert a fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot.
- Nagy kár – sajnálkozott a fiatalember, és akkor még egyikük sem gondolta, hogy hamarosan lesznek fotók és videó filmek is.
Anchorage egyik tetszetős szállodájában foglalt számukra egy lakosztályt a légitársaság, és gondoskodott elhasználódott ruházatuk pótlásáról. A hatóságok kérésére a baleset és a haláleset vizsgálatának idejére a várost nem hagyhatták el. Az első két napban élvezték a semmittevést, a kényelmet, és amikor csak tehették ismerkedtek Anchorage nevezetességeivel.
A rendőrség teljes hírzárlatot kért a három kiszabadított embertől, tartva a nyomozás helyszínét és a szállodát elözönlő, a munkát nehezítő újságíróktól.
-Nehéz lesz, de valahogy kibírjuk ezt a néhány napot, ha már félévet kibírtunk – vigasztalták magukat.
A vizsgálatokkal együtt a vállalat vezetésével is folytak a kártérítésről szóló tárgyalások. Első körben a vezérigazgató személyenként 50 ezer dollárt ajánlott fel az elszenvedett nehézségek miatt. Péter fejben átváltotta a dollárt forintra, és kicsit meglepetten, kicsit elégedetten állapította meg, hogy 12 milliónál is több pénzről van szó. Elmerengett, és maga sem vette észre, hogy összeráncolta a homlokát. Körbepillantva, látva Klári és a fiatalember meglepett arcát, éppen elfogadó választ akart adni a felajánlott összegre, de Jack megelőzte a válasszal:
- Tudja igazgató úr, hogy miken mentünk mi keresztül ezekben a szörnyű hónapokban? Naponta életveszélyben voltunk. Elvesztettem a legjobb barátomat, nélkülöznöm kellett a családomat, és mindent, amit a civilizáció nyújthatott volna számunkra ezen idő alatt. Az ön által vezetett vállalat helikoptere enyhén szólva sem volt már alkalmas arra a nagy igénybevételre, amit rákényszerítettek nap, mint nap. Tom barátom érdeme, hogy nem csapódtunk be vele a földbe. Nem, uram, nem fogadjuk el a számításait! Kérem, egy elfogadható összeget megállapítani!
- Mekkora összegre gondol?
- 200 ezer dollárra.
- Ez nagyon sok pénz – felelte komor arccal az igazgató.
- Ha önnel történik mindaz, amin mi átmentünk, ön mennyit kérne? Az igazgató helyettesével és a jogászaival félrevonulva tanácskozni kezdett. Rövidesen visszatértek és új ajánlatot tett:
- Mit szólnának 75 ezer dollárhoz?
- Uram, szerintem a beszélgetésünket folytassuk a bíróságon! – jelentette ki Jack határozottan, aki már a vadonban elhatározta, hogy mindenképpen munkahelyet fog váltani.
Az igazgató kérdőn és rémült tekintettel nézett a jogászaira. A tárgyalás megkezdésekor biztosra vette, hogy mindhárman elfogadják majd az elsőre felajánlott 50 ezer dollárt. Legrosszabb álmában sem merte volna gondolni, hogy pontosan a cége egyik alkalmazottja száll szembe vele. – Úgy látszik, ez az ember nem akar tovább dolgozni nálunk – gondolta, és rá kellett jönnie, hogy ebben a helyzetben már nem egy beosztott kiszolgáltatottsága áll szemben a nagyhatalmú főnök akaratával, hanem egy teljesen független emberé. Tudta, hogy a számára kellemetlenül végződne egy bírósági tárgyalás, és tudta ezt Jack is, aki életében először benyújthatja a számlát az elszenvedett fájdalmakért.
- Legyen 100 ezer – hallatszott az igazgató újabb javaslata.
- Uram, úgy látom, hogy nincs miről tovább tárgyalnunk – felelte szenvtelen arccal a pilóta. Találkozunk a bíróságon – mondta határozottan, és elindult a kijárat felé.
- Ne siessen úgy! – hallotta a faképnél hagyott nagyfőnök hangját. Mit szólnának 150 ezerhez?
- Ez már jobban hangzik, elfogadjuk – ült vissza a helyére Jack, majd Klári és Péter felé fordult:
- Ugye van bankszámlájuk?
- Igen, van Magyarországon.
- Kérem mindhármuk számlaszámát, egykettőre elkészülünk a kártérítési jegyzőkönyvvel és máris utaljuk a pénzt – köszönt el tőlük az igazgató.
Péternek feltűnt Jack bátorsága, határozottsága és az a következetesség, amellyel kezes báránnyá változtatta a jogászokkal körülvett nagyfőnököt.
- Ezt, hogy sikerült elérnie? – kérdezte.
- Nem volt ebben semmi ördöngösség. Nagyon jól tudta az igazgató, hogy sokat kockáztat, ha bíróságra viszem az ügyet.
- Van valami a füle mögött?
- Bizony van, nem is kevés. Először is az elavult, megbízhatatlan helikopter, de ennél nagyobb bűne is van: a szállított veszélyes anyagok.
- Mi, egy kanna benzinen kívül mást nem találtunk, pedig minden ládát átnéztünk, amikor élelem után kutattunk.
- Persze, hogy nem találtak, mert mi, Tommal, a földet érésünket követően, amint észrevettük, azonnal eltüntettük.
- Önök nem, is tudták, hogy mit szállítanak?
- Az igazság az, hogy különösebben nem is foglalkoztunk vele, hogy mik vannak a ládákban. Eszünkbe se jutott, hogy veszélyes anyagok is lehetnek. Tudtunkon kívül puskaporos hordón ültünk.
- Milyen anyagokról van szó?
- Ipari robbanó anyagok, amelyeket az egyik bányához vittünk volna. A ládára azt írták, hogy műszaki eszközök. Akkor találtunk rá, amikor valamit keresve belekukkantottunk.
- Ez ekkora bűnnek számít? – kérdezte Péter, naivan.
- Hogyne. Képzeljük el, ha a gép lezuhan egy lakott területen.
- Jobb nem elképzelni! – szörnyülködött Klári is.
- Tudom, ez az egész most zsarolásnak tűnik, de higgyék el, nem az. Csupán arról van szó, hogy nekünk jár ez a pénz. Azt azonban nem akartam, hogy ezért bevonják a cég engedélyét, mert akkor sok ember munka nélkül maradna. Lehet, hogy első ránézésre nem tisztességes, amit tettem, de úgy érzem, hogy ebben a helyzetben részemről ez volt a legmegfelelőbb cselekedet. A bíróság se ítélt volna kevesebb kártérítést. Az igazgatót pedig nem kell félteni, mert a gépre és a szállított anyagokra van biztosításuk. Amennyire én ismerem, még hasznot is húz a balesetből.
- Ha így áll a dolog, akkor részemről rendben van! – bólintott Péter a történtekre, és véleményét kezdetben vonakodva, majd az egészet átgondolva, Klári is osztotta.
A következő naptól felgyorsultak az események. Reggel a szálloda képviselője tájékoztatta őket, hogy a légiforgalmi társaság még öt napra meghosszabbította számukra a lakosztályuk foglalását. A délelőtt folyamán ugyanezt a Jackhez érkező igazgató is megismételte, és más érdekességeket is mondott a fiatal pilótának:
- Belátom, hogy megérdemelik a kártérítést az elszenvedett nehézségeikért. Tisztában vagyok azzal, hogy a bíróság ennél többet ítélne, és abban is biztos vagyok, hogy a veszélyes szállítmányt azért tüntették el a szemek elől, mert nem akartak bajt a cégnek se, és nekem se. Én ezért nagyon hálás vagyok. A munkájával mindig is a legmesszebbmenőkig elégedett voltam, és tudom, hogy megbízható ember. Kérem, maradjon a vállalatnál, mert szükségem van a munkájára. Új repülőt kap, egy komoly, kétmotoros Cessnát, olyant, mint amilyenre vágyott. Ezen a tavaszon egy repülőgéppel és egy helikopterrel nő a flottánk. Készíttettem egy új munkaszerződést az ön számára, itt van, kérem, olvassa el! A beírt fizetés összegét azonban nem fogom megváltoztatni, bárhogy is szeretné - nyújtotta át mosolyogva az általa már aláírt, több példányban készített okmányt. Jack megilletődöttségében meg se tudott szólalni. Átfutotta az elé tett gépelt oldalakat, először olyan gyorsan, ahogy csak tudta, majd részletesen is átolvasta.
- Ugye, veszélyes anyagokat nem kell többé szállítanom? – kérdezte.
- Nem, és nem csak magának nem kell, de egyetlen gépünkre se kerülhet ezután semmi ilyesmi. Ez is egy rendkívüli eset volt, de tanultam belőle.
- Uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, és annak ellenére elfogadom, hogy korábban készültem kilépni.
- Miért akart elmenni?
- A rossz gép miatt, és a kockázathoz mérten kevésnek tartottam a fizetésemet.
- Ugye, ezzel, amit most aláírt, már elégedett?
- A legteljesebb mértékben, uram. Mikor kell munkába állnom?
- Amint megérkezik a Cessnája. Addig szabadságolom, ha elfogadja.
- Természetesen, és nagyon köszönöm.
- Én is köszönöm – búcsúzott el az igazgató, és az ajtóból még visszaszólt – majd’ elfelejtettem, átutaltuk a pénzüket.
Jack örömmel mutatta megújított munkaszerződését a városból visszaérkező öreg barátainak, amelyből ők is megbizonyosodtak, hogy a fiatalember helyesen cselekedett, amikor a sarkára állt a kártérítéssel kapcsolatban. Biztosan igaza van és jogosan követelte a felajánlott díj megemelését.
- Önnek köszönhetjük, hogy hamarosan sok pénzünk lesz – hálálkodott Klári.
- Nem lesz, már van – újságolta örömmel. A két öreg mindig is hadilábon állt a mobiltelefonokkal, amelyről az utóbbi időben teljesen meg is feledkeztek. A holmijuk között lapultak a hónapokkal korábban lemerült készülékek. Alighogy feltöltődtek, máris érkeztek a banktól az sms értesítések. Egyenlegük 150 ezer dollárral nőtt.
Még egy nap, és a hatóságok is befejezték a vizsgálataikat. A rendőrség megállapította, hogy barátjuk, Tom, valóban a medve támadás áldozata lett, és a helikopter meghibásodását nem emberi mulasztás okozta.
-Mától, oda megyünk, ahová akarunk – jegyezte meg Klári megkönnyebbülve, de a napjuk egészen másként alakult, mint ahogy tervezték.
Alighogy a hivatalos szervek befejezték a munkájukat, feloldották a hírzárlatot, és, mint ahogy lenni szokott, a szenzációra éhes sajtó munkatársai megszállták a szállodát. A több hónapos viszontagságokat túlélő embereket kérdéseikkel ostromolták, majd az egyiknek eszébe jutott, hogy fotókat és videókat kellene készíteni a menedékük környékéről is.
- Azon könnyen segíthetünk – állt rendelkezésükre Jack, és megadta a megfelelő koordinátákat a fotósoknak.
- Ez így nem lesz jó! – felelte a legélelmesebb újságíró – önöknek is velünk kellene jönni, és a helyszínen, élethű környezetben készülhetne a riport. Egyiküknek se tetszett az ötlet, de egy-kettőre meggyőzték őket, és a következő reggelen helikopterük leereszkedett volt barlangjuk közelében. Csattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk, és monoton hangon duruzsoltak a videó kamerák, a kivonult seregnyi riporter pedig folyamatosan kérdezgette őket. Majdnem az egész napot kint töltötték a vadonban, amit az újságírók szemmel láthatóan élveztek. Ilyen eseményről, ráadásul még melegében, ritkán van lehetőségük tudósítani.
A másnapi újságoknak már a címlapjai is róluk szóltak, és több TV adó bemutatta a velük készült filmet, amely az online újságokban is azonnal megjelent. Az internet ismeretségi csatornái ontották a szenzációként tálalt, nem mindennapos eseményről szóló riportokat.
Alighogy visszaérkeztek a szállodába, megjelent náluk egy kalandregény író, és kérte az egész sztorit. Már majdnem egymás markába csaptak, amikor beszélgetés közben Klári egy cetlit csúsztatott Péter elé az asztalra. Rajta csak egy rövid mondat állt: „Eszedbe ne jusson, inkább írd meg te a történetünket!”
- Teljesen igazad van – reagált a papír fecnin lévő szövegre –, elmesélem én az embereknek a kempingezésünket. Lehet, hogy nem sikerül olyanra, mint, amilyent az a tollforgató írna, de attól még lehet érdekes.
- Arról nem is beszélve, hogy te átélted minden egyes percét, ezért élethűen tudod az olvasó felé is tolmácsolni.
- Rendben van, amint hazaérünk és feltöltődök egy kis magyarországi energiával, nekiugrok a munkának, ha segítesz.
- Miben tudnék én segíteni?
- Sok mindenben.
- Például?
- Mondjuk a történet részleteinek felidézésében, és szívesen veszem a tanácsaidat, véleményedet is, főként a vázlat összeállításához.
- Ez utóbbinak a megoldása, kissé nehézkes lesz.
- Miért?
- Azért, mert Szeged és Győr sok száz kilométerre van egymástól.
- Van egy korszakalkotó ötletem, béreljünk egy kisebb lakást, egyelőre a könyv elkészítésének idejére Budapesten. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyire tudjuk elviselni egymást – javasolta Péter.
- Miért nem Fehérváron? Nagyszüleim fehérvári lakását én örököltem. Már évek óta bérlők laktak benne, de mielőtt kiutaztunk Alaszkába, felmondták a bérletet. Most üresen áll. Néhány bútor kell bele, és már lakható is. Van két hálószoba, külön zárható ajtókkal.
- Kicsuknál a szobádból? Hát idejutottunk?
- Azt majd még meglátjuk Péter, előbb még haza is kell érnünk, de annak előtte jó lenne megtudni, hogy miként lehettünk mi a nyertesei, egy Alaszkáról szóló vetélkedőnek.
- Holnap kezdjük el kinyomozni, hogy mi ez az egész!
Dudás Károly
...folytatása következik...